Akármilyen vékonyka könyv is, már csak a témájánál fogva fellapozandó.

Majd következik az, hogy később nem tudjuk letenni.

Aztán már ceruzával a kézben olvassuk a történetet, amit a 2018 januárjában elhunyt dr. Ujváry Zoltán, a Debreceni Egyetem professor emeritusa gyűjtött fel néprajzi kutatóútjai során, majd vetett papírra.

A téma nem állt távol tőle: figyelme központjában a határon túli magyarság sorsa állt, Gömör történelmét és néphagyományát kutatta élete végéig, életműve gyakorlatilag ezek sokrétű feldolgozásából állt össze.

A Szülőföldön hontalanul regényesen megírt tömör beszámoló, több kiadást ért meg, s 1994-ben egy rádióinterjúban Ujváry Zoltán, akkoriban a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének vezetője kutatásai „melléktermékének” nevezte. „Amikor a szlovákiai Gömörben elkezdtem a kutatásokat, akkor lépten-nyomon a parasztemberek visszaemlékezéseiből a deportálások időszakára is szomorú fény derült. Amikor 1946-47 telén a magyarokat nemcsak Gömörből, hanem Szlovákia más területeiről is Csehországba deportálták, én még kisfiú voltam, de érzékeltem már a szomorú eseményt, tekintettel arra, hogy a nagyszüleim a szlovákiai oldalán éltek Gömörnek. A nagybátyám is menekült. Átszökött Magyarországra, és nálunk... húzódott meg egy ideig, és csak, amikor konszolidálódott a helyzet, akkor szökött vissza a szülőföldjére. A szomorú és a keserű események a jegyzetfüzetemben egymásutánjában lejegyzésre kerültek. Arra gondoltam, hogy ezt meg kellene írni.”

Ujváry Zoltán pedig megírta. Annak ellenére, hogy Szlovákiában Janics Kálmán korábban kiadott már egy dokumentumkötetet az említett időszak történéseiről, de az nem tudta közvetíteni mindazt a fájdalmat és keserűséget, amit az egyszerű szlovákiai magyar emberek s a velük együtt élők elszenvedtek a reszlovakizálásnak nevezett nacionalista agyrém erőszakos bevezetése miatt. Janics Kálmán – civilben orvos – a folyamatot magát írta le könyvében (A hontalanság évei, Bern, 1979, Illyés Gyula előszavával) gazdag tény- és dokumentum anyaggal alátámasztva, Ujváry Zoltán mesélője viszont egyetlen család kitelepítési történetén keresztül a helyzet mélységesen embertelen, igazságtalan és tragikus voltát hangsúlyozza az események már-már kopár közvetítésével.

„Egy lévárti parasztember mondta el kitelepítésének történetét – mesélte a fentebb említett rádióinterjúban a szerző –, de természetesen nemcsak a magáét, hanem az egész falu kitelepítésének a történetét is. Ez az ember a falu bírója volt, a nevét nem említem a munkámban, mert már időközben elhalálozott. A fia arra kért engemet, hogy ne említsem a nevüket, ne említsem a családot, mert fél a retorziótól… Ez a parasztember, és természetesen a felesége, a családja több alkalommal – amikor a faluban voltam, náluk laktam –, vissza-visszatérően egy-egy epizódot mondtak el a 46-47-es kitelepítések kapcsán. Ezeket én lejegyeztem, és voltaképpen egy kicsit irodalmi stílusban megfogalmaztam és megszerkesztettem ennek az időszaknak a nép által elmondott, majdnem most már úgy is mondhatnám, hogy hagyományozott történelmét.”

A könyv azóta több kiadásban is megjelent (magam az 1991-es Vox Nova Rt pozsonyi kiadásából ismerkedhettem meg vele), 1997-ben a Lilium Aurum szlovák nyelven is kiadta.

2004-ben Lévárt község díszpolgárává avatta a tudós szerzőt.

A felvidéki magyar irodalomban alapműként tekintenek Ujváry Zoltán alig 140 oldalas munkájára, amelyet alább – összefüggő, bő részletek formájában – melegen ajánlok az érdeklődő olvasó figyelmébe. (Cseke Gábor)

Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul

Szlovákia magyar falvaiból 1946/ 47 telén a csehszlovák kormány több mint hetvenezer embert deportált Nyugat-Csehország területére, az egykori Szudéta vidékre.

Azokat, akik nem vallották magukat szlováknak. Akik nem tagadták meg magyarságukat.

A kálvária útján a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták...

A deportált magyarok kálváriáját családja sorsán egy földműves mondja el.

Másfél évtizedes kapcsolatunk alatt beszélgetéseink vissza-visszatérő témája volt az elhurcolás.

Élete végéig nyomta a megaláztatás emléke.

Évek óta megbékélve nyugszik a temetőben.

*

(Az én falum)

A régi Magyarország szép vidékén, Gömör megyében a Turóc-patak mentén fekszik az én kis falum, Lévárt Jobbról-balról hegyek ölelik. Tiszta, ragyogó napfényes időben elénk tűnik hatalmas csúcsaival a Király-hegy és a Vöröskő. Jobbról a murányi hegyek emelkednek, egyik ormán a híres várral, ahová gyermekkorunkban gyakran elkóboroltunk. A Nyírjes tetejéről déli irányban fel-felsejlik a Bükk és a Mátra.

Gömör Magyarország kicsinyben, mondogatták a nagyszüleink...

A kanyargós Turóc-patak mentén vezető úton Rimaszombat felé haladva gyakran mellőzzük Bejét, ahol a gömöri emberek büszkesége, Tompa Mihály lelkészkedett, s nem messze tőle, Hanván nyugossza örök álmát. Ha szülővárosában, Rimaszombatban jártam, egyszer sem felejtkeztem meg róla. A városháza előtti téren mindig megálltam szép nagy szobra előtt.

A második világháború után lelketlen emberek kötelet kötöttek a nyakába. Traktorral lerántották a földre. Hosszú évekig megalázva feküdt a városháza udvarán a mi nagy költőnk, aki a szlovákokért is szenvedett a szabadságharcban...

Nincs itt kegyelem senkinek. Petőfinek sem, Kossuthnak sem...

A mi falunk lélekszáma nem nagy. Mindannyian katolikusok vagyunk. Védőnk és oltalmazónk Nepomuki Szent János. Téglafülkében álló szobra elé tették a falu szlovák nyelvű névtábláját, talán azért, hogy a szent is tanulja meg ezt a kimondhatatlan nevet: Strelnice.

A szomszédos Dereskkel vagyunk szoros kapcsolatban. Közös a hitünk, vallásunk, papunk. Innen oda, onnan ide házasodunk. A foglalkozásunk is azonos. Fazekasok, földmunkások, erdőmunkások vagyunk. Az első világháborúig szinte a legfőbb megélhetést a fazekasság nyújtotta.

Nagy változást hozott a faluban az, amikor Szent-Ivány József földbirtokos a szántóföldjét felkínálta a birtokán dolgozó zselléreknek és cselédeknek, azután pedig a falu gazdáinak, fazekasainak. így jutottunk földhöz, majd erdőhöz és legelőhöz...

A háború vége felé jártunk. Közeledett már a front. Egyre többször jelentek meg a repülőgépek a Turóc völgye felett. Aggódva tekintgettünk az égre. Kérdezgettük egymástól 1944 nyarán, amikor arattunk, vajon jövőre mit ad az Isten, mert már tudtuk, hogy az orosz győz. Ki tudja, mi lesz velünk?...

Mi egy ujjal sem bántottuk a szlovákokat, sőt, nagyon is jól megvoltunk egymással barátságban és békében. És lám, mégis mit tettek velünk, amikor védtelenek lettünk, mint a házatlan csiga.

*

(Az első baljós jelek)

A mi falunk határában volt egy híres fürdő. Kitűnő gyógyvize volt. Messze vidékről jártak oda mindenféle csúzt, reumát, zsábát meg egyebeket gyógyíttatni.A fürdőhöz tartozott egy nagy rét. A tulajdonosa eladta a lévárti gazdáknak, akik nagyon örültek, mert kellett a takarmány a jószágnak. Az új tulajdonos egy Blaskó János nevű ember lett.

Amikor a front elvonult, bejött az asszony hozzánk a faluba, hogy segítsük élelemmel, mert nem maradt semmijük. Én mindennel elláttam, amink csak volt. Hálálkodva ment el.

Már 1945 nyara volt, amikor bevetődtem a fürdőbe. Az öreg Blaskó hímezett, hámozott, aztán kinyögte, hogy most lesz az igazság. A fürdő visszakapja a rétet…

Ahogy így vitázunk, belép a fia. Hallja, hogy miről beszélünk. Szlovákul szól az apjához, hogy legyen csendben. De az öreg rákiáltott: - Toje pravda! Maďari von. (Ez az igazság! Magyarok kifelé!)

...De kinek az igazsága? A Blaskóé, hogy neki maradjon a rét? De kié lesz a falu?...

Lévárton addig szlovák család nem lakott. Az első szlovák ember egy Pupala Štefan nevű volt, aki valahonnan egy fönti hegyi faluból jött le. Egy lakatlan házban ütötte fel a tanyáját. Nem tudott egy szót sem magyarul, a faluban meg a nép nem beszélt szlovákul. Nem volt rá szükség... A hegyi emberünk kikelt magából, mert se a boltban, se a kocsmában nem boldogult.

Amikor azután 1946 januárjában megérkezett hozzánk egy tanító kisasszony, akkor megtudtuk, hányadán állunk, meg hogy honnan fúj a szél…

Én voltam az iskolaszék elnöke. A kisasszonyt hozzám küldték. Az első nap nálunk kosztolt, mi adtunk neki szállást is. Másnap elmentem vele Nagyrőcére az iskolai igazgatóságra. Az erdőn átkísértem a gicei vasútállomásra, onnan vonaton utaztunk Rőcére.

Az úton erről-arról beszélgettünk, a politika nem került szóba. De amikor kijött az inspektorátusról, aztán indultunk vissza, már magabiztosabb lett, mert megkapta a kinevezési papírját, nyomban rátért a dologra: iratkozzak át a családommal együtt szlováknak. Mert az én ősöm, meg mindenkié a faluban szlovák volt, csak hát elmagyarosodtunk…

Kérdeztem tőle, hogy mért tagadjam meg a nemzetiségemet. Ő csak jót akar nekem – válaszolta –, mert Csehszlovákiában ezután nem maradhat, csak cseh vagy szlovák.

Másoknak takarodni kell az országból…Mondjam azt, hogy nem vagyok magyar? Írjam alá, hogy szlovák vagyok? Beszélni sem tudunk szlovákul. Én is csak annyit tudok, amennyi a vándorlásaim során rám ragadt.

Lehet, hogy jót akart nekem és a családomnak a tanító kisasszony. De nekem aznap még az ennivaló se esett jól. A tanítónőt a szomszédban kvártélyoztam el, nem akartam vele többé találkozni. Pedig ő tapintatosabban hozta a tudomásomra, amit Blaskó a szemembe mondott: Magyarok kifelé!

… Egyszer Blaskóné, a fürdős felesége jött be hozzánk. Azt gondoltam, hogy ha késve is, de jön megköszönni a krumplit, meg amivel a front után kisegítettük, vagy talán megfizeti.

No, de ezt nem említette, hanem azzal rukkolt ki, hogy iratkozzunk át szlováknak. Úgy gondolta, hogy most ő segít nekünk, ez az ő fizetsége.

Csak hát itt most nem krumpliról meg lisztről van szó….

*

(Szlováknak lenni vagy elmenni)

1946 tavaszán már mindenki megismert egy szót: reszlovakizálni...

Micsoda sötét lelkületű, nem anya szülte ember találta ki ezt a lélektiprást! Add el a lelkedet, a becsületedet! Mondd, hogy nem az vagy, akinek születtél!…

Mert ha nem mondom, akkor el kell mennem a szülőföldemről. A falumból, ahol minden talpalatnyi földet, amim van, egy életen át szerezgettem. Fillérenként rakosgattam össze a pénzt. Fuvaroztam, fazékkal jártam az országot. A fazekaskészítményeket, csuprokat, rátókat, mindenféle fazekakat árultam Borsod, Zemplén, Hajdú, Bihar, Szabolcs, Szatmár és Bereg megye falvaiban. Sokszor hetekig távol voltam a családomtól.

Azután vettem egy kis erdőt. Egy részét kiirtottam, hogy szántóföldem legyen. Embertelenül nehéz munkával szedtem ki a földből az évszázados fatönköket. Így lett három hold földem. Búza, krumpli, kukorica, a családomnak kenyér az asztalra.

Most pedig hagyjak itt mindent, mert magyar vagyok...

A mi falunk Luciferje Blaskó volt meg a családja. Alattomosan agitáltak. Megbolygatták a falucskánk lakosságát. Álszent módon mondogatták, hogy ők jót akarnak minden magyarnak.

Nem olyan nagy dolog az, ha reszlovakizálunk.

Blaskóék engem céloztak meg először… Tiszteltek, becsültek a faluban. Engem kell álnokká tenni, hogy ledőljön a példakép… Elhitették a néppel, hogy én már aláírtam a papírt… Aztán már nemcsak rólam sugdosták ezt...

Istenem, milyen tájékozatlan volt a mi falunk népe. Tőlem várták, hogy mit mondok. Én sokfelé jártam, újságot olvastam, igyekeztem mindent megtudni, hogy mi várható, hogyan intézkednek a magyarok sorsa felől.

Akkor már Beneš Kassán elmondta a programját az új Csehszlovák Köztársaságról. Bizonyos lett, hogy a magyarokat ki akarják ebrudalni a köztársaságból...

Megtudtuk, hogy Magyarországon szlovák kitelepítési bizottság járja azokat a falvakat, ahol szlovákok laknak és arra kapacitálják őket, hogy költözzenek Csehszlovákiába. Adnak ott nekik házat, földet a magyar falvakban. Mert aki magyar, annak onnan el kell menni. Ők meg megkapják azok birtokát. A magyarok meg az övékét.

A magyarokat nem kérdezték, hogy akarnak-e menni, nem kínálgattak nekik vagyont meg szebb jövőt. Akiket kiszemeltek, elsősorban a jómódúakat, szép házzal, birtokkal, kapták a papírt, aztán mars kifelé. Voltak, akiket ötvenkilós csomaggal zsuppoltak ki. Ezek voltak a legszerencsétlenebbek, mert mindenüket ott kellett hagyni.

Fehér levelet kaptak azok, akik az ingóságukat magukkal vihették Magyarországra. Ilyen levelet kapott Erdélyi Miska katonacimborám Bejében.

Egymás mellett volt az ágyunk a Hradec Králové-i kaszárnyában. Ott lettünk jó barátok. Elmentem hozzá, hogy megtudjam, mi várható.

Megnéztem a levelét. Gondoltam, ha ilyet kapok én is, akkor valahogy belenyugszom, mert magammal vihetem a mezőgazdasági eszközöket, minden ingó vagyonomat, házat és földet meg kapok Magyarországon.

Megnéztem a címet, honnan jött a levél. Rimaszombatból, a kitelepítési bizottságtól. Másnap elmentem Szombatba, megkerestem az irodát.

Sikerült a főnökkel beszélni. Előadtam neki, hogy mi járatban vagyok. Megtudhatnám-e, rajta vagyok-e a kitelepítési névjegyzéken? A főnök megnyugtatott, hogy sem én, sem más nincs a névsorban, mert Lévárt nem esik a kitelepítési területbe. Onnan senkinek sem kell elmenni…

Megnyugodva indultam haza. Bejében megálltam Erdélyi Miska háza előtt. Átéreztem azt a szívfájdalmat, amit náluk láttam. Mint ahol halott van. Nagy szomorúság. A nők fel-feljajdulnak.

Hova viszik őket, mi lesz a sorsuk? Már összecsomagoltak. Várták a teherautót, aztán bevagonírozás, indulás a bizonytalanságba…

Otthon, Lévárton megnyugtattam az embereket, hogy a falunk nem szerepel a kitelepítési jegyzéken. Sokan nem hitték, később meg is haragudtak rám, hogy becsaptam őket.

… Hittem a hivatalos embernek. Elhatároztam, hogy végzem rendesen a munkámat. A paraszti munkával nem lehet várakozni. Aminek ideje van, csinálni kell. A két ökrömet elvezettem a rimaszombati vásárra és eladtam. Vettem helyettük két szép csikót. Mindkettő pej szőrű nóniusz fajta volt. Berci meg Dezső lett a nevük. Megkezdtem velük a munkát. Szántottam és vetettem. Az erdőből hazahordtam az eladásra szánt fát. A fele dorongos, a fele hasábfa volt. Elvetettem az őszi gabonát, és kezdtem szántogatni a tavaszi vetés alá is.

Pedig akkor már egyre aggasztóbb eseményekről hallottunk. Megkezdték a kitelepítést a tornaljai járásban.

Az emberek nem értették, mért kell elmenni.

A háború előtt nem volt itt semmi baja a magyaroknak. Az első republikában jól megvoltak együtt a szlovákok meg a magyarok.

Milyen világ készül itt?…

Bizonyossá vált, hogy Rimaszombatban hazudtak nekem. Lévárt is szerepel a kitelepítési jegyzéken. A bizottság már Tornalján is működött. Közben Blaskó Károly, a fürdős fia lett a jegyző, négy falu - Harkács, Sánkfala, Lévárt és Deresk - jegyzője. Az iroda Harkácson volt. Ez a Blaskó fiú 1945 előtt ugyancsak jegyző volt Pest megye egyik falujában. Most bizonyítani akart, hogy ő igazi szlovák. Nekem már bizonyított apjával, anyjával együtt.

Arra határoztam, hogy összehívom a falu embereit. Beszéljük meg, hogy mit tegyünk. Azt tanácsoltam, jelentse ki a falu egyöntetűen, írjuk alá mindnyájan, hogy itt akarunk maradni…

Hibát követtem el. Az emberek azt gondolták, hogy azért javasolom a levelet, mert azt akarom, hogy a falu mondja magát szlováknak. Én már meg is tettem titokban, és most rá akarom venni az egész falut, hogy tagadja meg a magyarságát…

Egy vénkisasszony tanítónő, Király Erzsébet volt a legnagyobb ellenségem. Azt hitte - mivel én voltam az iskolaszék elnöke -, hogy én hozattam a faluba az új tanítónőt, aki őt kitúrta az állásából. Pedig dehogy én hozattam. Egy parasztember hogyan tudna ilyesmit intézni? Küldték az új tanítónőt, mert szlovák volt. Hiába mondtuk volna, nem kell ide szlovák tanítónő, hiszen egy gyermek sem beszél szlovákul. Hogyan akar tanítani, ha nem értik meg?

Szerettem volna valami közelebbit megtudni Lévárt sorsáról. Volt nekem egy ismerősöm Tornalján, Bockó Sándor bácsi. Előzőleg Köviben lakott, nem messze a mi falunktól. Jó barátságban volt velem, tiszteltük egymást. Gondoltam, felkeresem. Ő most a Centrál nevű vendéglő vezetője. A fia, Jani, a hentes - és mészáros üzlet tulajdonosa. így hát ők tekintélyes emberek Tornalján. Mindketten nagy szlovákok. Noha a Jani fiúnak magyar lány a felesége…

Bockó Sándor bácsi úgy beszélt magyarul, mint én. Nem volt egymással soha semmi bajunk.

De mióta nem találkoztunk, nagyot fordult a világ. Az új rendszer kikezdte az emberséget is. Most majdnem rám ripakodott. Menjenek innen a magyarok, csak szlovákok maradhatnak itt. De hát - mondom neki - ha elűzik a magyarokat, üresen marad Tornalja meg minden falu. Alig él néhány szlovák ezen a tájon, azok is csak most szivárogtak le a hegyekből.

Nem tudtam meggyőzni az öreget.

Egyre csak azt fújta, hogy a magyar iratkozzék szlováknak, vagy menjen innen, ahová való, Magyarországra vagy Ázsiába.

*

(Az elhurcolás megkezdődik)

Novemberben egy pénteki napon fát árultam a tornaljai piacon. Mellettem úgyszintén fát árult Pali komám a lévárti tanyáról, meg Tóth Lajos keresztapám is. Mindhárman vevőre vártunk.

Egyszer csak megjelenik Blaskó Károly, a jegyző. Odaszól nekem, hogy menjek vele. Nem mondta, hogy hova, én meg nem kérdeztem.

A városháza nagytermébe vezetett. Leültetett a fal mellé, hogy csak várjak nyugodtan. Odament az asztalhoz, ahol katonák meg civilek, a kitelepítési bizottság tagjai ültek. Hogy miről beszélgettek, nem hallottam, de nem is értettem volna, mert szlovákul folyt a tárgyalás. Csak azt láttam, hogy a mi jegyzőnk egy katonatiszttel beszél, aki élénken hadonászik a kezével.

Kis idő múlva jön Blaskó. Mondja, hogy elmehetek, ne kérdezzek tőle semmit.

- Hát akkor minek hívott ide, Blaskó úr?

Faggatózásomra végül megmondta: Lévárt neve ezután szlovák lesz. Meg van pecsételve a falu sorsa.

Magyarok ki, szlovákok be…

Az összes ki- és bevezető utakat katonai járőrök lepték el. A kiírt családokat fölpakolták a teherautókra. Bevitték Tornaljára a vasútállomásra. Ott aztán átrakták őket tehervagonokba. Éppen úgy, mint háború alatt a zsidókat.

Egymás után több csoportban vitték a családokat a Turóc-völgyi falvakból. Úgy gondolták, hogy az első transzportok után megadják magukat a magyarok, aláírják a szlováknak valló papírt…

Az elhurcolást megelőzte egy megalázó orvosi vizsgálat. Hogy a világ előtt igazolják magukat, a kitelepítési bizottság orvost küldött a faluba. Nem egyedül jött. Vele voltak azok, akik intézték a hivatalos dolgokat és kimondták a verdiktet, hogy annak menni kell, aki nem beteg.

Az orvost Kleinnek hívták. Zsidó volt. Tornalján lakott. Életben maradt a koncentrációs táborban. Szerencsésen hazakerült. És most ő küldi vagonokba az embereket. Neki muszáj volt csinálni, nem tehetett mást. A bizottságban ő volt az egyetlen, aki szánakozott rajtunk…

Öttagű volt a családom. Édesanyám, a feleségem, a lányom, a kisfiam és én. Hála Istennek, egészségesek voltunk. Az orvos kiállította rólunk a papírt. Közölték velünk, hogy a következő transzporttal minket visznek. Öt napot adtak arra, hogy felkészüljünk az útra.

A kövi és a nandrázsi szlovákok ott kóvályogtak a faluban. Lesték, mint a sas, mikor lehet a bárányra lecsapni. Fillérekért felvásárolták a búzát, árpát, zabot, kukoricát meg mindent. Amit nem vihettünk magunkkal, adtuk, legalább kaptunk egy kis pénzt…

Nagy lelki gyötrelmek között teltek a napok. Ládákat csináltam deszkákból. Azokba pakoltuk a szükséges holmikat. A ruhákat, ágyneműket, edényeket. A bútorokat és a sparheltot is előkészítettük.

Aztán elérkezett az idő. Megjöttek a teherautók.

Az átkos 1946 januárjának utolsó napján nagy hatkerekű katonai teherautók dübörögtek be a mi kicsiny falunkba. Az egyik jött egyenesen az én házam elé. Megállt a kapu előtt. Én nem nyitottam ki. Zárva volt, nehogy azt higgyék, hogy várom őket. Egy katona leugrott a platóról. Kitárta a nagykapu két szárnyát, aztán a sofőr farral betolatott az udvarra. Azután a többi katona is leugrott az autóról, nekiestek a ládáknak, bútoroknak, poggyászoknak, és sietve pakolták a ponyva alá.

Álltunk az udvaron. Néztük a szomorú jelenetet. Cudar hideg volt, csak úgy ropogott a hó. Édesanyám jajolt, a feleségem meg a gyerekek is sírdogáltak…

Utoljára még bementem az istállóba. Megsimogattam a két hűséges lovamat, a teheneimet és a két szép üszőtinót…

A katonák felpakoltak. Félrehúzódtak. Rágyújtottak. Láttam a tekintetükből, hogy szánakozva néznek ránk.

Még várakoztunk a hivatalos emberekre. Egy Kvetko nevű ember volt a vezetőjük. Egy papírra felírták, hogy mi maradt a portán. Két ló, két tehén, két üsző, széna, szalma és így tovább.

Amikor ez is megtörtént, elindult velünk a nagy hatkerekű teherautó.

A nagykapu nyitva maradt utánunk.

Megadtuk magunkat a sorsnak.

A falu végén Szent János szobránál könnybe lábadt a szemem. Megemeltem a kalapomat…

A tornaljai teherpályaudvaron állt meg velünk a teherautó. Az első vágányon állt egy hosszú szerelvény. Az elején néhány személykocsi, a többi fedett tehervagon.

Amikor megérkeztünk, már több százan toporogtak a hóban. Sokat elkísértek az akkor még otthon maradt rokonok, barátok. A nők sírtak, jajoltak. A férfiak káromkodtak, szidták az egész kutya világot.

A hó olyan tömötten esett, hogy szinte alig láttuk egymást. A pakkjainkat a katonák berakták a vagonokba. Mi egy kupéba felkapaszkodtunk.

Tömve voltak a kocsik sánkfalusi, harkácsi, lőkösházi, rási, otrokocsi népekkel…

A mi szerelvényünkre is álnok felírás került nagy betűkkel: „Önkéntes mezőgazdasági munkások". A szöveg szlovák nyelven volt. Megtévesztésül azok számára, akik majd látják vonatunkat az állomásokon. Ezt hitetik el a külföldi kormányokkal is. Önként megyünk.

*

(A kegyetlen út)

Az előttünk álló ismeretlen útról csak annyit tudtunk, hogy Csehországba vezet. Már a kupéban ültünk, amikor eszembe jutott, hogy a fáról, amit ősszel az erdőből az udvarra hordtam – volt vagy száz mázsa - nem tudtam intézkedni, az átvételi jegyzéken sem szerepel. Hát azért küszködtem én, hogy majd az ingyenélők széthordják? De jó lenne még valahogy értékesíteni! Bemegyek Bockó Sándor bácsihoz - gondoltam a Centrál vendéglőbe. Ott biztos szükség van fára. Olcsón odaadom...

Az indulásig bőven van idő, nyugtatott meg egy vasutas. Megfogtam a kisfiam kezét és elindultunk a Centrálba. A dolog rosszul kezdődött, mert Sándor bácsi nem volt a vendéglőben. A pénztárnál a felesége ült. Ő nagyon jó asszony volt… Amikor meglátott bennünket, sírva fakadt. Ölelgette, csókolgatta a kisfiamat, úgy sajnálta. Lajoskám, Lajoskám – így mondta nekem -, hát nem tudta magát kimenteni?

Az első emberséges szó szlovák embertől a procedűra óta. Leültetett egy asztalhoz. Forró gulyáslevest hozott. Együnk, biztosan átfáztunk az állomáson. A férje hamarosan visszajön. Korán reggel elment marhát venni a vágóhíd részére…

Talán a sors is úgy akarta, hogy amikor elűzetünk a szülőföldünkről, egy szlovák család részvéte kísérjen bennünket.

Bockó néni kedvessége és vendéglátása zaklatott állapotomban kissé megnyugtatott. A vendéglői sürgés-forgásban csendesen, szótlanul üldögéltem a kisfiammal...

A Sanyi fiú mosolyogva jön az asztalunkhoz. Nagy szívélyességgel üdvözöl. Mindjárt gondoltam, nem tudja, mi történt velünk. Valóban, most hallja tőlem, hogy beleestünk a kitelepítésbe. Elkezdett szlovákul káromkodni, szidta a rendszert. Alig értettem belőle valamit. De azt már magyarul mondta, hogy no lám, ezt hozta a kommunizmus. Aztán nagyon sajnálkozott, hogy így jártunk. Mért nem mentem segítséget kérni az apjához. Mondtam, hogy voltam, de elutasított. Erre Sándor nagyon elkomorult. Csodálkozott, mert időközben az apjának már megváltozott a véleménye…

Mire visszaértünk a szerelvényhez, annak már hűlt helye volt. Elment. Rajta az édesanyám, a feleségem és a kislányom. Mit tehetek? Vissza a Centrálba. Holnap majd gyorsvonattal a családom után megyek, valahol majd csak megtalálom őket.

Szállást kértem Bockó nénitől. A vendéglő egy kis szobácskáját jól befűtötte, megágyazott nekünk, és a kisfiammal rövid idő múlva már aludtunk is. Az elmúlt napokban alig pihentem valamit. Most csak rogytam össze. Az ágy valósággal magához húzott.

Kopogásra ébredtem. Bockó Sándor bácsi volt.

A találkozásunk örökre emlékezetes marad. Nem azért, mert a fámat megvette. Örömömben ingyen is odaadtam volna.

Bockó bácsi bocsánatot kért tőlem.

Most már belátja, hogy igazságtalanul bánnak a magyarokkal. Teletömték a fejét. Ő is megtévedt. Ha vannak bűnösök, vigyék. De miért kell válogatás nélkül mindenkit elhurcolni, nőket, gyerekeket, terhes anyákat.

Látja már, hogy ez nagy hiba. Míg magyar él a földön, ezt a vétket örökké felróhatja a szlovákoknak…

Minden nagyobb állomáson, ahol a vonatunk megállt, figyeltem, nem látom-e a magyarokat szállító szerelvényt. Szerencsére Zólyomban utolértük. Ott vesztegelt egy szélső vágányon…

Egy kupéban a sarokba húzódva rátaláltam a mieinkre. Édesanyám, a feleségem és a kislányom - őt középre fogva - úgy bújtak egymáshoz, mint három riadt madárka. Határtalan volt az öröm, amikor megláttuk egymást. Újra együtt a család….

Zólyomból Zsolnára irányították a vonatunkat. A szerelvény mellett egy másik vágányra katonai konyhát gurítottak. Közölték, mehetünk egy tányér meleg ételért. Elmentem, hogy megnézzem, mit adnak. Valami löttyöt kanalaztak egy kondérból. Olyan volt, mint a moslék. Otthagytam. Visszamentem a kupéba. Elővettük a hazulról hozott élelmet. Szalonnát, tepertőt és kolbászocskát eszegettünk.

Zsolnáról Púchovon át Valašské Meziříčíbe érkeztünk február 2-án, Gyertyaszentelő napján. Az ablakon át szomorú szívvel néztük, hogy szép ünnepi öltözetben mennek a népek a templomba. A nők egymás mellett, kezükben gyertyát tartva lépegettek a nagy hóban.

Istenem, ha otthon lennénk, ma mi is az Isten házába mennénk…

Napok óta nem mosdunk, ülve alszunk. Sokan a padok között a padlón ülnek, mert nincs elég hely.

Szörnyű bűz árad a vécéből. Öblítővíz nincs. Hiába is lenne, mert a lefolyócsőbe belefagyott a piszok. Tiszta hányadék az egész.

A kupé kezd olyanná válni, mint egy istálló.

Akik a katonai konyha ételéből ettek, hasmenést kaptak. Az ilyenekkel pálinkát itattunk. A gyerekeknek italt nem adhattunk, csak szorongva vártuk, hogy elmúljon a hascsikaródásuk. Aggódva lestük, nem lázasodnak-e be. Mi lenne itt velük?

Nincs orvos, nincs gyógyszer…

Újabb megpróbáltatás várt ránk a Česká Třebová felé vezető úton. Már Olomoucnál kezdődött. Ott a pályaudvaron egy szélső vágányra tolták a szerelvényt. Mozdonyt cseréltek. Ahogy a gépet becsatolták, a kocsik fűtése megállt. Mire a másik mozdonyt rákapcsolták a vonatra, a kupék teljesen kihűltek. A gőzt megindították ugyan a mozdonyból, de a kocsik már nem melegedtek fel többé. A gép ócska masina lehetett. Choceň után a nyílt pályán bedöglött. Se előre, se vissza.

A fagy miatt a kocsi ajtaját csak félig tudtuk bezárni. A nyíláson süvített a cudar hideg szél. Hordta, kavarta a havat…

A gyermekek már valósággal vacogtak. Mi, felnőttek pálinkát ittunk, még volt egy kevéske, az melegített valamicskét. Mind a hármunknak volt birkabőr bundánk. Azt vettük magunkra, ha szekérrel fuvarba vagy az erdőre mentünk. Ládában a vagonban volt. Kérdem Palitól is, Feritől is, tudják-e, melyik a vagonjuk. Akkor menjünk.

Valahogy előszedjük a bundánkat és betakarjuk a gyermekeket. Le a kocsiról…

A gyerekeket jól becsavartuk a bundába. Abban már nem fáznak meg! Aztán a fejszével lefaragtuk a jeget az ajtó aljáról, a lapáttal a vécét kitakarítottuk, kisepertük a piszkot, amennyire lehetett, tisztaságot teremtettünk.

Hat órát állt a szerelvényünk a nyílt vágányon, amikor két kocsival megérkezett egy mozdony. A kupékból katonák szálltak ki. A nagy hóból kiszabadították a szerelvényünket. Aztán visszavontattak Česká Třebovába.

A hosszú várakozás alatt, amikor már szinte pánik tört ki, hiszen csak két személykocsi volt, abban több mint kétszáz ember, felnőtt és gyermek összezsúfolva, a szép macskánk kiugrott az ajtón, bele a hózivatarba, azután eltűnt. A gyermekek megsiratták… De talán már neki jobb. Nem szenved tovább…

Egy hete úton vagyunk. Közeledünk Prágához. Köd, hófúvás, jégvirág az ablakon…

Prágát is elértük. Onnan tovább déli irányba haladtunk. Uram Isten, hova megyünk? Már végigjöttünk az országon. Lehet-e még messzebbre vinni bennünket? České Budějovice az utolsó állomás, közel az osztrák határhoz.

Gyötrelmes utazás. Végre megérkezünk. Mindegy, hova, csak ne mozogjon alattunk a föld.

Tisztálkodhassunk és lefekhessünk, akár egy szalmazsákra is, hogy ne halljuk már tovább a kerekek kattogását a síneken…

A szerelvényünk a teherpályaudvaron állt. Annak a peronjára rakták az ingóságainkat. Cipeltük mi is. Talicskát szereztem. Ráraktam a ládákat, kisebb-nagyobb csomagokat, egy kupacba gyűjtöttünk mindent. Voltak, akiknek a bútora a kipakolásnál szétesett…

Amikor azután az egész szerelvényt kipakolták, a vagonokat a rakodóról letolták.

Ott maradtunk a peronon. Minden család a maga bútorai körül toporgott a metsző hideg szélben...

De egyelőre felénk se nézett senki. A vasutasok eltűntek a melegedő bódékban.

Nagy sokára megjelent három cseh hivatalnok. Lajstromba vettek bennünket. Közölték, hogy egy óra múlva jönnek a gazdák, akikhez elszegődhetünk munkára.

Édesanyámat egy székre ültettem a pakkjaink közé. Egy pokróccal és egy nagy kendővel bebugyoláltam. A feleségemmel és a két gyerekkel bementem a városba.

Az első utunk a templomba vezetett. Imádkoztunk a jó Istenhez, hogy ne hagyjon el bennünket…

Azután vendéglőbe mentünk, hogy meleg ételt együnk. A cseh pincérrel egészen jól megértettük egymást. Ő tudta, hogy magyarok vagyunk. Az újságok megírták, hogy jövünk ide munkát vállalni. Nagyon fel volt háborodva, szidta a rendszert… Értettem nagyjából, amit mondott, de leginkább az arcán láttam, hogy ingerült.

*

(Szolgasorsunk elkezdődik)

Amikor visszaérkeztünk az állomásra, már folyt az embervásár. A környékbeli gazdálkodók mustrálgatták az embereket. Mint a barmokat az állatvásáron. Bene Pali mondja, hogy már majdnem mindenki elszegődött. Nem törődnek vele, hova, kihez, csak fedél legyen a fejük felett, valahol egy meleg odú a családnak.

Mondom Palinak, hogy ez már bennünket les. Valamelyikünk kell neki. Most már csak az kell, hogy megnézze a fogunkat is, mint a vásáron a lónak…

Azután megszólít.

Csak lassan értem meg, hogy bikagondozó kellene neki. Ő tartja a város bikáját, ahhoz kellene a segítség… Mondom, hogy dobzse, de van egy kis baj. Itt a családom, őket is viszem.

Az nem lehet, mert neki csak egy férfi kell.

Akkor nem megyek.

Az én emberem térül-fordul, jön vissza egy másikkal.

Annak fejőnőre van szüksége. Azzal biztat, lesz a családnak lakása.

A feleségem jól tudott fejni. Vállalta a munkát.

Arról nem esett szó, hogy hány tehenet kell fejni. A fizetséget se kérdeztük…

Elkeltünk, mint a rabszolgák.Csak legalább jó gazdánk legyen.

Egy nagy gumikerekű társzekérre felraktuk a dolgainkat. Leültünk a ládákra, azután elindultunk új otthonunk, Protivín felé.

Protivín takaros kis városka nem messze České Budéjovicétől. Jó két óra alatt tettük meg az utat. Este lett, amikorra megérkeztünk.

A cseh gazdát Prásek Slavojnak hívták. Nagy lakóháza volt, hatalmas gazdasági udvarral, sok melléképülettel. Az egyikre rámutatott, hogy ez lesz a mi lakóházunk.

Az épület közel volt az istállókhoz. Takarmány tárolására, a disznók ételének előkészítésére, répaszeletelésre, darálásra meg hasonlókra használhatták. Valaha padló volt benne, de most már a deszkák elkorhadtak a nedvességtől, a falakról körben a vakolat lehullott. A padló és a fal találkozásánál számtalan egérlyuk. Igazi egérkaszárnya volt ez a gazdasági épület. Úgy szaladoztak az egerek, mint hangyák a bolyban.

...Nem zúgolódtunk. Örültünk, hogy végre fedél lesz a fejünk fölött.

A fáradtságtól hamar elaludtunk. Szörnyű volt az első álmom ebben az odúban. Láttam a házamat Lévárton. Égig érő lánggal ég. Az istállóm és a csűröm is. A lovaim és teheneim bőgnek kínjukban.

Felriadtam. Csupa veríték voltam. Szerencsére, csak a sparheltban lobogott a tűz. De a baljós álom hosszú ideig gyötört.

A feleségem korán reggel felkelt. Amire felöltözött, már jött érte a gazda. Elvezette a tehénistállóba.

Tíz tehén várt rá. Amikor az utolsót is megfejte, az ujjaiban már nem volt erő. A bögrét alig tudta megfogni. Szinte édesanyám rakta a szájába az ételt. De azután lassacskán egyre könnyebben

ment a fejés. Szerencsére nem gyulladtak be az inai.

Én meg bikagondozó lettem. A városka bikájára vigyáztam. Az én főnökömnek Kropáček Alojz volt a neve. Az első reggel elvitt a bikaistállóba. Egy másik utcában volt, nem messze a házunktól. Mutogatta, hogy mit kell csinálnom.

Etetés, itatás, vakarás, ganajászás, darálás, répavágás és így tovább. Tudtam én azt magamtól is. Állatneveléssel foglalkoztam egész életemben.

De hagytam, kínlódjon csak a magyarázattal. Nincs ebben a városban egy ember, aki foglalkozna a bikával? Nincs itt fejőnő? Ezért kell ezer kilométerről idehozni embereket?...

A lakosság többnyire szánakozott rajtunk. Mindenki értesült arról, hogy magyarok vagyunk.

A cseh emberek jó szívvel voltak hozzánk.

Érkezésünk után mindjárt másnap a gazda elvitt a városházára. Ott bejelentett minket állandó lakhelyül az ő portájára. Masarykovo náměstí

23- as számú ház. Még a név is fájdalmat okoz. Masaryk barátja volt a magyaroknak. Most a róla elnevezett utcán raboskodunk. Az ő nevét és emlékét is azután hamarosan kiseperte az új rendszer…

A nyirkos odút alig tudtuk kifűteni. Az elvetemedett ablak szélein süvített be a szél, az égre nyíló ajtó alján a hó kavargott, éjjel az egerek az arcunkon szaladgáltak. Milyen kár, hogy elszökött a macskánk. Most itt igazán nagyszerű vadászmezőre talált volna…

A mi kis rossz kamraféle lakásunk lett a protivíni magyarok találkozóhelye. Oda jöttek a lévártiak és a dereskiek. Mindennap a szabadulásunkról beszélgettünk…

*

(A magyar konzulátuson Prágában)

...Beszélgettünk egyszer Bene Palival, hogy el kellene menni Prágába a magyar konzulátusra. Elmondanánk az igazságot, hogy hova hurcoltak el bennünket és hogyan élünk Csehországban. A gyerekeink elbutulnak, nem járnak iskolába, mert csehül egy szót sem értenek, még a pap sem tud velük beszélni, az imát is csak magyarul tudják, ahogy az édesanyjuktól tanulták.

Elkérezkedtem a bikás főnökömtől, Kropáčektól, Bene Pali meg Kolafától. … Hogy Prágába megyünk, van ott egy kis dolgunk, visszajövünk, nehogy azt higgyék, hogy megszöktünk, hiszen itt marad mindkettőnknek a családja…

Váltig mondtam Benének, fölösleges fáradnunk, semmire nem jutunk a magyar konzulátuson. Az elmúlt napokban a vendéglőben volt az asztalunkon egy újság. Láttam benne egy rajzot. Mutattam Benének. Beneš csehszlovák elnök ül egy székben. Kezében hegedű. Vele szemben Sztálin, az oroszok elnöke. Nagybőgő a lábánál, a vonóval Beneš felé int. Húzzad a nótát! Neked ütöm a taktust. Így hát ez világos volt. Sztálin dirigál Benešnek. Hiába itt minden. Nagy ember a dirigens. Itt a zenekarban nem lehet kontrázni…

A Wilson pályaudvaron az információban megérdeklődtem, hogyan juthatunk el a követségre, amiről aztán kiderült, hogy nem követség, nem is konzulátus, hanem valami ügyvivőség. Az épületen egy táblára magyarul is ki volt írva.

...Egy durva, rossz kinézésű emberhez vezettek be. Elpanaszoljuk neki az elhurcolt magyarok sorsát, a mi helyzetünket Protivínben...

Az ügyvivő úr hirtelen felugrott az asztaltól, dühbe gurult és gorombán ránk ripakodott. Örüljünk, hogy egyáltalában még élünk.

A szlovákok agyon is verhettek volna. Nagyon jó helyen vagyunk Csehországban. A csehek legalább nem verik a magyarokat. Munkát adnak, enni adnak, mit akarunk még többet! Menjünk csak vissza oda, ahonnan jöttünk!

Letaglózva botorkáltunk ki az épületből. Bene Pali összeroskadt, mint akinek minden reménysége odalett. Ez a magyar valóságos lélekgyilkos. Ha nem tud segíteni, legalább biztatna.

Ő vert agyon bennünket…

A sikertelen kísérlet után eszembe jutott az Amerikában élő két néném. Hozzájuk kellene fordulnom. De ez már csak a magam ügye. Talán rajtam és a családomon segíthetnek. Levelet írtam mind a kettőnek, Magdinak Clevelandbe, Ilonnak Vintondebre. Megírtam nekik szerencsétlen helyzetünket. Leírtam végig az elhurcolásunk történetét. Kértem őket, küldjenek befogadó levelet. Édesanyánk idős, nem bírja az itteni megpróbáltatást. Kimennénk innen mindnyájan, együtt lenne a család. Ha távol is a szülőföldtől, mégis szabadon.

Pár hét múlva mind a két nénémtől megérkezett a levél, meg egy hivatalos irat is, a befogadó nyilatkozat. Megírták, menjek Prágába az amerikai nagykövetségre…

*

(Az amerikai nagykövetségen Prágában)

Az amerikai követség épülete nagy téglafallal volt körülvéve. A kapunál cseh katona állt őrséget. Kérte tőlem az igazolványt. Elővettem a nénéméktől kapott levelet. A katona megnézte, azután a kapu oldalán megnyomott egy gombot.

Akkor kijött egy amerikai katona. A leveleket elvitte, és vagy öt perc múlva ismét megjelent, intett, hogy menjek utána.

Teljesen elámultam, amikor a hatalmas kapun beléptem. Egy szép nagy palota állt a park közepén. Több kisebb épület is volt még körülötte. Ez nem olyan, mint a magyar ügyvivőség, jutott hirtelen az eszembe. A fogadtatás is más volt.

A katona egy nagy előcsarnokba vezetett. Ott leültetett, majd kisvártatva visszajött egy nővel és egy derék férfival. A nő tökéletes magyarsággal szólt hozzám. Közölte, hogy ő lesz a tolmács. Megkérdezte, hogy van-e nálam fegyver vagy valamilyen szúró eszköz. Emeljem fel a kezem.

A nagy darab férfi odalépett hozzám. Körültapogatott. Intett a nőnek, hogy rendben van, mehetünk.

A tolmácsnő elvezetett egy szépen berendezett terembe. Több asztal volt ott, körülötte fotelek. Az asztalokon újságok, nápolyi, csokoládé, limonádé. A nő leültetett egy fotelba. Ami az asztalon van, abból fogyaszthatok. Rámutatott egy ajtóra, hogy ott a vécé, ha szükséges. Itt várjak, amíg visszajön…

A nagy szoba hamarosan megtelt. Az emberek halkan beszélgettek vagy újságot olvasva várakoztak. A sok idegen újság között volt egy magyar is. Szabadság volt a neve. Az első betűtől az utolsóig elolvastam. De bizony a magyarokról nem volt benne egy szó sem.

… Jóval elmúlt dél, amikor rám került a sor. A tolmácsnő megjelent. Leült mellém és elmagyarázta, hogy mit kell tennem, illetőleg mit nem csinálhatok. A kezemet ne tegyem a zsebembe, de ne is mutogassak vele, tartsam szépen magam mellett. Csak akkor szóljak, ha kérdeznek, és csak a kérdésre válaszoljak. Ő mindent lefordít, amit én mondok, de ne rá nézzek, amikor beszélek, hanem a tanácsos úrra…

Beléptünk egy nagy tágas szobába. Szép bársonyszékek és heverők voltak benne. Középen egy hatalmas íróasztal. Mögötte egy középkorú férfi és kissé jobbra tőle egy kisebb asztal mellett két férfi ült.

Az asztal mögött ülő férfi felállt. Megálltam előtte és jó napot köszöntem. Láttam, hogy a nénéim papírjait a kezében tartja.

Az első kérdése az volt, hogy miért akarok Amerikába menni. Elmondtam röviden, hogy a családommal együtt elhurcoltak a falumból ide, Csehországba, cselédnek.

Rögtön közbeszólt, hogy nem önként jöttünk? Ez nagyon érdekelte. Mondjam el, hogy történt…

A nő fordította mondatról mondatra. Az amerikai úr elképedve hallgatta. Lehet, hogy nem tudta, mi történt a szlovákiai magyarokkal? Csak azt tudta, amit hivatalosan közöltek a világgal, hogy önként mentünk munkát vállalni? Ha szegények lennénk, még hihető is volna. De éppen a jómódú gazdák? A jólétből a koldussorba?

Megrendülten válaszolt. Ember, maguknak nem Amerikába kell menni, hanem vissza a földjükre, az otthonukba!

De uram, szóltam közbe, pedig ezt megtiltotta a tolmácsnő, a házamban már szlovákok laknak, a jószágaimat széthurcolták, földönfutóvá lettem.

Az amerikai is mondta a magáét. Felvilágosított, hogy egy év eltelik, mire elintéződik a kivándorlásunk. De csak mi mehetünk négyen, a feleségem, a két gyerek és én. Az idős édesanyámat itthon kell hagyni. Az út először Németországba, egy gyűjtőtáborba vezet. A testvéreimnek havi 240 dollárt kell értünk fizetni, mindaddig, míg kiérünk Amerikába. Amikor ezt végigsorolta, újra elkezdte, hogy jobb lenne, ha itthon maradnánk. Ne meneküljünk el, mert hamarosan egy magyar sem lesz Szlovákiában. Menjünk vissza. Vegyük újra birtokba, ami a miénk. Az idegeneket űzzük el a portáinkról.

Akkor még nem sejtettem, hogy miért biztat és buzdít ez az amerikai úr olyan hevesen és magabiztosan. Azidőben már a nemzetközi politikában szóba került a magyar ügy. A jóindulatú nagyhatalmak kiálltak mellettünk. Megállították a kitelepítést. De mi akkor erről még semmit nem tudtunk.

Ekkor vett nagy fordulatot sorsom kereke. Már csak egyre tudtam gondolni reggel felkeltemben, este lefektemben: vissza, vissza a szülőföldre!

A kis magyar kolóniának Protivínben az lett a jelszava: haza!

Mi lehet otthon? El kell menni felderíteni… Ketten Bene Palival vállalkoztunk a hosszú útra. Megint engedélyt kértünk a gazdáinktól. Nehogy azt higgyék, megszöktünk, azután a csendőrök hozzanak vissza megkötözve.

*

(Terepszemlén otthon)

… Ahogy közeledtünk, egyre izgatottabbak lettünk. A beszélgetést abbahagytuk. Gombóc nőtt a torkunkba. A keserűség és a fájdalom szorította a mellünket. Mindjárt otthon leszünk. Nemhogy örülnénk,

inkább félünk. Nem vár itt bennünket senki. Ha vár valaki, akkor annak vasvilla van a kezében...

A tornaijai állomásról egyenesen a piacra mentünk, hátha lesz ott valaki Lévártról vagy Dereskből. Szerencsénk volt. Egy dereski atyánkfia éppen akkor adott el egy szekér fát, már készülődött haza. Felültünk a szekérderékba…

Látszólag béke és nyugalom volt. A Turóc patak csendesen folydogált. A fű már kihajtott, a ragyogó tavaszi napsütésben az egész mező sárgállott a pitypangtól, mintha aratásra várna…

Az én portám a falu másik végén van. Minden udvarra betekintünk. Vajon, kihez menjek? Csak én maradok itt. Bene Pali dereski, ő megy tovább.

A házamhoz hiába megyek. Ki tudja, ki lakik benne. Eszembe jutott, legjobb lesz, ha Margit komámasszonyékhoz megyek…

Volt nagy öröm, amikor a komaasszony meglátott. Jöttek aztán oda sokan a faluból, akiket nem hurcoltak el. Mindent el kellett mondanom töviről hegyire, a kezdettől mostanáig. De engem meg az érdekelt, hogy mi van otthon.

Az első hír a remény híre volt. Megszűnt a kitelepítés, az elhurcolás. Utánunk már több családot nem vittek el. Igaz, voltak, akik félelmükben

aláírták a papírt. A szlovákok úgy gondolták, hogy ha a falu első embere behódol, meghajlik a többi is. Velem, a bíróval nem boldogultak. El kellett tüntetni…

Az első telepes az én házamba költözött. Rejdovján Šimon a neve. Feleségével, négy lányával, fiával és annak feleségével foglalták el a portát. Bútort nem hoztak magukkal. Úgy aludtak sorban a padlón…

Korábban már itt volt az új szlovák tanítónő és Pupala, az útőr. Ezeknek a felső vezetés azt a megbízást adta, hogy alakítsák meg a falu vezetőségét. Ők lettek a falu irányítói. Az történt, amit ők akartak. A további kitelepítést már nekik kellett előkészíteni.

A tanítónő kivételével minden este a kocsmában találkoztak, ott intézkedtek életről-halálról. Nagy letelepedési kölcsönt kaptak, hogy a gazdálkodást megkezdhessék. A pénzt gyorsan elverték. Volt nagy dínomdánom. Blaskó, a fürdős egy követ fújt velük a kitelepítésben, de nem vegyült közéjük. Engedte, hogy az alja munkát ők végezzék.

A falu lakosai a betelepült szlovákokat azokról nevezték el, akiknek a házába költöztek. Hogy tudják, kiről van szó, így mondták, pl.: a Horváth tótja, a Máté tótja, a Lesták tótja. A feleség, a gyerek: a Horváth tótjának a felesége, a fia, lánya és így tovább…

Ez volt a helyzet, amikor otthon jártam. Minden elhurcolt magyar házában szlovák családok laktak. Egyelőre semmi remény, hogy hazamenjünk. Nem tudnánk hol lehajtani a fejünk.

Egyébként is, hivatalosan visszatelepülni még akkor sem lehet, ha lenne hova mennünk. A szökést pedig családdal együtt megkísérelni sem érdemes.

Amikor januárban elhurcoltak, Bobit rábíztam Jani bátyám apósára. De a kutya nem mozdult a portáról. Várt vissza bennünket. Amikor az új honfoglalók megérkeztek, Rejdovján egy nagy karóval kiverte az udvarról.

Az atyus gondoskodott azután róla. Ahogy elmondták, naponta tízszer is elszaladt a kapunk elé, leste-várta, hogy nem érkeztünk-e haza.

Rejdovjánékra szörnyen haragudott. Egyikük sem mert egyedül, vagy bot nélkül az utcán menni, mert Bobi megtámadta őket.

*

(Az első magyar szökevény)

A falunkban az első engedély nélküli visszatérő egy 16 éves fiú, Lesták Elemér fia volt. A nagyapját, Palyi János bácsit és a nagyanyját nem hurcolták el, mert idősek és betegek voltak. Ők ott maradhattak a lévárti házukban. Az unokájuk a szerencsés szökés után náluk húzódott meg. A hatóság hamarosan megtudta, hogy a szökevény hol rejtőzködik.

Az eset nyugtalanságot okozott a helyi szlovákok körében, mert attól tartottak, hogy az első visszatérőt követi a második és így tovább. Ők veszélyben vannak, mert mi lesz, ha a tulajdonosok hazajönnek.

Fedor, Martinko, Sedlák és Salamon lóhalálában mentek Tornaljára a csendőrségre. A járási hatóságnál kieszközölték, hogy a fiút fogják el, éskarhatalommal toloncolják vissza Csehországba…

A csendőrök vacsora közben lepték meg Lesták Elemért. A két nagyszülő, Elemér és Andris ültek az asztalnál. Andris szolgalegény volt, de úgy élt az öregekkel mint családtag. A háború alatt került a falunkba…

A két harkácsi csendőr felszólította a szökött fiút, hogy öltözzön, fogja, ha valamit vinni akar magával, mennie kell velük, bekísérik a tornaljai állomásra, onnan pedig tovább, vissza Csehországba.

Andris látta, hogy baj van. Úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. Csak úgy mellékesen megemlítette, hogy itt van ő, befogja a lovakat, beviszi ő a csendőr urakat meg Elemért a tornaljai állomásra, hosszú az út, ne menjenek gyalog.

A csendőrök kaptak az ajánlaton. Andris szólt Elemérnek, menjen vele az ólba, szerszámozzák fel a lovakat. A két csendőr az ólajtóba állt. Ők meg ketten bementek a lovakhoz…

Amikor a lovakat kivezették az udvarra, mondja Andris a csendőröknek, hogy indulás előtt az állatokat meg kell itatni.

A csendőrök bólintottak.

A kút a Palyi Jani bácsiék háza előtt van a faluközi útszélen. Andris és Elemér a két lovat odavezette.

A csendőrök a kapuban várakoztak.

Elemér úgy állt, hogy a ló takarja. András meg húzta a vizet.

Elemér beugrott a Galo Pali bácsiék udvarába, szaladt a csűrbe és azon át ki a mezőre, ahonnan azután eltűnt az erdőben.

Andris meg tovább húzta a vizet. Veder le, veder fel. Hangosan mondta, hogy a csendőrök is hallják, jó szomjasak vagytok, lovacskák, mit ette-

tek, hogy ennyit isztok.

Amikor Andris úgy gondolta, hogy Elemér már messze jár, a vízhúzást abbahagyta. Fogta a kantárszárat, vezette vissza a lovakat.

Akkor látja a két csendőr, hogy Elemér eltűnt.

Nekitámadnak Andrisnak.

Az meg bámul rájuk, még a száját is eltátja, mint a bolond. Idétlen hangon a lovakat szidja, amiért sok vizet kellett nekik húzni. Most meg szedheti le róluk a szerszámot, pedig hát ő Elemért meg a csendőr urakat be akarta fuvarozni Tornaljára.

A csendőrök káromkodtak, de semmit nem tudtak tenni. Szégyenszemre elkullogtak a ház elől. A bírónak, a szlovák Martinkónak meghagyták, hogy ha a Lesták fiú előkerülne, akkor kötözzék meg, majd ők érte jönnek.

A szökött fiú többet nem mutatkozott. Csak Andris tudta, hol van a rejtekhelye. Ő hordott neki ennivalót. Elemér néha-néha éjszaka belopódzott a nagyszülőkhöz. Meleg ételt evett és tiszta alsóneműt váltott. Addig Andris a kapuban őrködött.

Így tartott ez egy vagy másfél hónapig.

*

(Egy rab német asszony és a kisfia)

...Protivínben a magyarokhoz hasonló sorban németek is cselédeskedtek. Voltak, akiket rabként kezeltek. Ezek a gazdák felügyeletére voltak bízva, s ők feleltek értük. A gazdánknak is volt két német foglya, egy német asszony a kisfiával…

A portán a disznóól végénél az ólhoz építve volt egy helyiség, ablak nélkül, nagy faajtóval. Már az első nap este szemembe ötlött, hogy a gazda kesztyűs kezében női ruhafélét hoz a disznóól felől. Megy előre, kinyitja a ház alatt a pince ajtaját, a ruhát bedobja, aztán az ajtóban megfordítja a kulcsot, kiveszi és bemegy a házba. Reggel megfigyeltem, hogy mi történik. A mi odúnk ablakából ráláttam a gazda házára. Prásek jön ki a lakásból. Megy a pincéhez. Kezén a kesztyű. Nyitja a zárat. Kiveszi a ruhát. Viszi a sertésólhoz. A nagy faajtón a reteszt ellöki és a nyíláson bedobja a rongyokat.

Döbbenten figyeltem, mi történik itt. Rövid idő múlva egy sovány asszony jön ki onnan egy kis fiúcskával. Német asszony volt.

A városban az állomás mellett van egy szálloda-vendéglő. Az asszony és a férje volt a tulajdonos. Amikor a háború befejeződött, az embert mint németet le akarták fogni, de sikerült megszöknie. Helyette a feleségét és a kisfiát tartóztatták le. Azután kiadták munkára. Így került Prásekhez, akinek úgy kellett rá vigyázni, mint egy rabra. Azért vette el tőle minden

este az egyetlen ruháját és azért zárta rá az ajtót, hogy meg ne szökhessen.

A disznókat etette. Alig kapott valamit a gazdától. Szegény asszony a disznóknak főzött krumplit ette a fiacskájával. Mint a cérna, olyan vékonyra soványodtak.

A kút a mi épületünk előtt volt. A német asszony onnan vitte a vizet vedrekben a disznóknak.

Egyszer, Andriska, a kisfiunk kint álldogál az ajtó előtt, zsíros kenyeret eszik jóízűen. Jön erre a német asszony a fiával.

A kis német fiúcska sóvárogva nézi az én gyermekemet, a nagy szelet kenyeret a kezében. A két gyermek éppen egyforma korú volt.

Megy az én fiam, a magyar fiú a német fiúhoz.

Nyújtja a kenyeret, kínálja, vegye el.

Az mohón kap utána.

Aztán csak nézik egymást. Nem is tudtuk, melyik gyermeket sajnáljuk jobban. Azt, aki idegenbe került a szülőföldjéről, vagy azt, aki a szülőföldjén lett rab?

Egy nap a gazda meglátja, hogy a magyar fiú együtt játszik Gerttel, a német fiúval.

Odajön hozzám, magyarázza, hogy nem lesz ez így jó. Az én fiam ne barátkozzon vele, mert ha kimennek az utcára, a többi gyerek megveri őket.

Nem akartam elhinni, hogy ennyire gyűlölik itt a németeket, hogy már a gyermekek is ellenségnek tekintsék a németet, akkor is, ha az gyermek, az ő játszótársuk…

Az én gazdám német foglyán kívül sok német ember cselédeskedett még a városban, éppen úgy, mint mink. Egy Gerhardt nevű férfi néha eljött az udvarunkra. Bejött hozzám. Nagy nehezen megértettem, hogy a cseh gazda miatt jön ide, higgye azt, mi barátkozunk egymással. De ha nincs otthon vagy elmegy hazulról Prásek, akkor ő a német asszonnyal akar szót váltani. Így is történt néhányszor...

Egy júliusi éjszakán a városból hat német férfi a német asszonnyal és a kisfiával megszökött. Akkor jöttem rá, hogy Gerhardt a szökést készítette elő. A magas kőkerítéshez létrát támasztottak. Átemelték az udvarra. Az asszonyt és a gyereket az ólból kiszabadították. A létrán fel a kerítés tetejére, a másik oldalon azután a kis csapat gyorsan eltűnt az éjszakában.

Prásek biztos volt abban, hogy elfogják őket a csendőrök. Sokáig üldözték. Csak hát nem tudták, hogy milyen irányban keressék a menekülőket…

*

(Biztató jelek)

Az otthon maradt magyaroknak először az tűnt fel, hogy a kitelepítési bizottság nem járta a falvakat.

Lévárton az utánunk következő transzportot is kijelölték. Eltelt két hónap is, de az elhurcolásra nem került sor…

Elérkezett a hír hozzánk is, Protivínbe, hogy megállt a kitelepítés. Ez reményt keltett bennünk…

A cseh emberek barátságosak voltak hozzánk.

Egyelőre mi nem gondolhattunk arra, hogy hamarosan haza mehetünk. Csak akkor, ha majd hivatalosan lehetővé teszik.

Reménykedtünk, hogy eljön majd az ideje.

Addig is tenni kell a dolgunkat. A feleségem fejte a Prásek teheneit. Egészen jó fejőnő vált belőle. Én pedig mindennap kétszer, néha háromszor mentem Kropáčekhez a bikaistállóba. Eleinte sokat kínlódtam a bikával. Veszélyes állat. De aztán megszoktuk egymást. Etettem, itattam, jól gondoztam. Néha úgy éreztem, az én sorsom sem különb, mint ezé a megkötözött állaté az istállóban.

A prágai utam után levelet írtam a két nénémnek. Közöltem velük, hogy nem megyek Amerikába. Az édesanyámat nem vihetem. Nem hagyom el őt, amíg él. Aki csak miértünk élt. Meneküljek el innen más országba? Azt nem teszem. Ha édes szülőmet nem vihetem magammal, akkor legyen ott Amerika, ahol van…

Két hét múlva kaptam egy magyar nyelvű újságot Amerikából. Szabadság volt a címe. Ilon néném küldte. Mintha csak saját szavaimat olvasnám, amiket az amerikai követségen mondtam.

Az újság megírta, hogy a csehszlovák kormány csúnyán megszegte azt a megállapodást, amit a nemzetközi egyezményben aláírt. Arra törekszik, hogy a magyar nemzetiséget kiirtsa Szlovákiában. A kicserélés ürügyével ártatlan magyarok tízezreit deportálják Csehországba. Mint a rabszolgák, áldatlan körülmények között élnek nők, gyerekek, idős nyomorult, beteg emberek orvosi segítség nélkül, a legtöbb helyen istállóban, mint a barmok. Az amerikai magyarság panasszal fordult a kongresszushoz, Amerika ne engedje meg ezt a népirtást.

A nagyhatalmak felfigyeltek. Megszűnt a deportálás…

A szlovákok meginogtak. Megijedtek, hogy baj lesz. További magyar házakat nem mertek elfoglalni…

Nemcsak Lévárton, hanem végig a Turóc völgyén minden faluban parlagon maradtak a földek.

A Magyarországról áttelepített mátrai szlovákok nem értettek a földműveléshez. Azok otthon bejáró munkások voltak, üzemekben, gyárakban dolgoztak vagy erdészeti munkával foglalkoztak. A földdel nem tudtak mit kezdeni. Azt ígérték nekik, hogy itt a kerítés is kolbászból van fonva, csak jöjjenek. Jöttek is boldogan, a legtöbbje csak egy szál ruhában. Nagy lett aztán a csalódásuk. Ők is kezdtek zúgolódni. Az ő útjuk visszafelé lezárult. Csehszlovák állampolgárok lettek...

*

(Életünk Protivínben)

...Felcsillant a remény, hogy előbb-utóbb hazamehetünk. Csak ki kell várni az alkalmas pillanatot.

A világ felháborodása miatt a cseh hatóságok vizsgálatot rendeltek el.

A protivíni gazdák megdöbbentek, amikor megtudták, hogy mi nem önkéntesek vagyunk.

A nyár elején egy bizottság sorra járta a magyarokat. Egy szlovákul jól beszélő tornaljai magyar lány volt a tolmács. Mindenkitől megkérdezték, hogy meg van-e elégedve a körülményeivel, a munkával, a gazda fizeti-e rendesen a bért, meg ehhez hasonlókat.

Ez jó jel. Kezdenek velünk foglalkozni. Már vagyunk…

Bennünket egy bolt tulajdonosa karolt fel. A gazdám házával szemben a várkastély irányában volt egy ruhásüzlet. Egy idős házaspár árusított benne. Ha az utcán találkoztunk, köszöntöttük egymást…

Egyszer valamit vásároltunk. Velünk jött a két gyermekünk is. A házaspár nagyon megörült nekünk. Az üzletet bezárták. Hátravittek a lakásukba. Étellel, itallal kínáltak. A kislányomat és a kisfiamat simogatták, szeretgették. A kislányom szép kasmírkendőt kapott ajándékba. A feleségem ágyhuzatot, a kisfiam csokoládét.

A két gyermek azután majdnem mindennapos vendég volt az idős házaspárnál.

Később tudtuk meg, hogy a mi két öregünknek a családja a koncentrációs táborokban pusztult el. Nem maradt senkijük. Amikor megtudták, hogy minket is a fajtánk miatt üldöznek, határtalan szeretettel vettek körül. Mindenben segítségünkre voltak. Az ő barátságuk és ragaszkodásuk sokat jelentett nekünk a csehországi száműzetésünk elviselésében.

Hontalan életünk nagy eseménye volt, amikor eljött hozzánk a csányi római katolikus magyar plébános. A rozsnyói püspöktől kapott engedélyt arra, hogy eljöjjön a szülőföldjéről elhurcolt magyarokhoz. A České Budějovice-i püspök pedig hozzájárult, hogy a protivíni katolikus templomban a cseh mise előtt misézzen a magyaroknak…

Mindannyian ott voltunk a templomban, a Turóc völgyéből elüldözött magyarok. A környező településekről, 15-20 kilométeres körzetből minden magyar Protivínbe érkezett. Az esemény hírére a helyi cseh lakosság is elment a magyar misére.

A templom zsúfolásig megtelt.

Az elhurcolás óta ez volt az első alkalom, hogy a magyarok együtt lehettek. Nagy öröm volt, hogy barátok, ismerősök, rokonok újra láthattuk egymást…

A földművelésben is sok minden másképpen volt, mint a magyaroknál a Turóc-völgyben. Például a krumpliültetés. Ez nálunk otthon egyszerű művelet. Amikor a földet megszántottuk, a krumplit rögvest ültettük, amíg a föld nedves. Kapával, kézi erővel ültettük el a krumplit a jól megtrágyázott, előkészített földbe. Protivínben géppel ültették a krumplit. A földet a csehek is jól előkészítették, de nem egész krumpli került a földbe. A pincében a krumpli az ültetés idejére jól megcsírázott. Ezt a csírás részt levagdalták a gumóról. Csak bámultam, hogy mit akarnak ezek. A levágott részeket beleöntötték egy deszkaládás szekérbe. A földön barázdákat szántottak. A ládás szekér mindkét oldalán kis ajtócska volt.

A vedret odatartották, a csírás krumplidarabkák belehullottak. Az ember vagy asszony a vederből a barázdában végigszórta. A földet ráhúzták. Ezzel a krumpliültetés befejeződött. Amikor a krumpli kikelt, géppel töltötték fel.

Megbizonyosodott előttem, hogy a csehek a magyaroknál jóval előbbre állnak a föld megművelésében. Legalábbis ami a gépesítést illeti. Mi még sok és nehéz fizikai munkát végzünk a földeken. Sokat tapasztaltam a cseh gazdaságokban. Később nagy hasznomra vált.

Jól értettek az állattenyésztéshez is. A takarmányozáshoz silót készítettek. A csűrben volt három nagy siló. Kör alakú betonból öntött építmények, oldalukon egy kis ablaknyi nyílással. Az őszi ásás után a krumplit hatalmas vashordókban félkeményre megfőzik és beleöntik a silóba. Gumicsizmában sorról sorra megtapossák. Amikor megtelik, a tetejére szecskát szórnak és agyagos habarccsal leöntik, hogy levegő ne érjen hozzá. Az oldalán a nyílásba helyezik az abba beleillő betonlapot. A réseket habarccsal betömik. Ezt elmondásból tudom. De tavasszal már én etettem ilyen silóból. Április végén bontottam fel az első silót. A télen így tárolt krumpli olyan friss volt, mint amikor eltették. Abból adtunk megfelelő adagokat korpával keverve az állatoknak. Így jól híztak a disznók. A gazdának volt 25 disznója, gyorsan meghíztak 120-150 kilósra. Nálunk, otthon, Lévárton a krumpli a veremben kora tavasszal kicsírázott, összetöppedt, alig volt kalóriaértéke. Gyorsan el kellett használni, mielőtt semmivé vált. Itt pedig egészen őszig, az új krumpliig kitartott a silózott ókrumpli…

Esténként el-eltűnődtem, hogyan lehetne nekünk magyaroknak jobban gazdálkodni, mert úgy látom, sok mindenben hátrább vagyunk a cseheknél. A gépesítésben különösképpen. De most egyelőre nagyobb gondom van. Az álmodozásból vissza kell térni a jelenbe.

Amikor a krumpliültetést befejeztük, Kropáček közölte velem, hogy nincs szükség tovább bikagondozásra…

Az új gazdámat Režábek Alojznak hívták. A háza közel volt a miénkhez, azaz a Prásekéhez.

Nagy háza volt, hatalmas gazdasági udvarral, körben magas kőfallal. Az udvarban a ház végében állt a csűr, mellette a tehénistálló, a sertésól, a tyúkól és külön istállóban a lovak.

Amikor én Režábekhez beálltam, ott volt már két férficseléd. Az egyik cseh, a másik német származású volt. Mindkettőnek Franto volt a neve…

Egy nap munka után bekopogtattam a gazdasszonyhoz. Kérleltem, hogy engedjen el, ne jelentsen fel. A családommal együtt haza akarok menni a falumba. Nekem is van földem, házam, jószágom, mi kényszerűségből vagyunk itt.

A panyi gondolkozott egy kicsit. Nekem az volt az érzésem, mintha már várt volna erre a találkozásra. Nem volt meglepődve. Jóságos kék szemeivel szánakozva nézett rám. Ő nem bánja, ha elmegyek, nem jelenti a csendőrségnek, de van egy kikötése, szerezzek magam helyett egy másik embert, mert neki nagy szüksége van még egy munkásra. Figyelmeztetett, a hatóság akkor is megtudja, hogy lelépek, ha ő hallgat rólam. A menekülésben ne reménykedjek.

Ennek ellenére a szabadulásom kapuja egy kis résnyire megnyílt…

Vasárnaponként mise után a városi és a környékbeli magyarok a templom előtti téren mindig megálltak egy kis beszélgetésre. Ez volt az egyetlen alkalom egymás tájékoztatására, ügyeink megbeszélésére.

A következő vasárnap elmondtam, hogy volna egy hely az én gazdámnál. Jónai Ferenc boldogan kapott a lehetőségen. A városhoz hat kilométerre egy tanyán dolgozik a feleségével. A gazda nem jól bánik velük. Örülnének, ha más gazdához kerülhetnének.

*

(A családom szöktetése)

A tervem az volt, hogy először idős édesanyámat küldöm haza. Ő lesz a hírnök. Előkészíti a házfoglalókat, hogy mi is hamarosan megérkezünk. Meg azután azt is megtudjuk, hogy viszonyul a hatóság az engedély nélküli visszatelepüléshez.

Egy batyuba beleszorítottuk mindazt, amire édesanyámnak szüksége lehetett. Elvittem az állomásra. Megvettem a gyorsvonati jegyet Tornaljáig. A lelkére kötöttem, hogy a jegyre jól vigyázzon. Ha az nála lesz, a vonat akármerre megy is, hazaviszi.

Ne félj, fiam, biztatott kedvesen, de amikor beérkezett a vonat, mint egy kis vézna madárka remegett, ahogy felsegítettem a kupéba.

Rábíztam a kalauzra, Prágában mutassa meg neki, hogy melyik vonatra kell átszállni…

Egy hét múlva megjött a levél. Mennyire vártuk! Mindennap lestük a postást. A háborúból várták így a levelet remegve, mint ahogy most mi… Megíratta a levélben, hogy elfoglalta a kis szobát. Amikor délután Rejdovjánék hazamentek, ő már bent ült, és közölte velük, hogy ott is marad. Kitört a botrány, de őt nem bántották. A Rejdovján család tagjai egymást szidták, veszekedtek, hogy minek kellett nekik odaköltözni. Az eredmény az lett, hogy a Rejdovján fia a feleségével otthagyta a házunkat és visszament Telgártra, a saját falujába.

Eltelt pár hét és én csendesen előkészítettem a feleségem és a két gyermekem menekítését is.

Azután már csak arra vártam, hogy a gazda, Prásek ne legyen otthon, de a tehéngondozó cseléd se. Az a nap is elérkezett. Egy táskába becsomagoltuk a legszükségesebb holmikat. A feleségem és a két gyerek köznapi ruhában,mint ahogy szoktak lenni, szépen kimentek a kapun. Nem volt a kezükben semmi, mintha sétálnának egy kicsit a városban. Mentek egyenesen az állomásra.

Én egy kis idő múlva a pakkot a biciklimre tettem és karikáztam utánuk. Egyszerre érkeztünk. Megvettem a jegyet, és őket is, mint édesanyámat, feltettem a gyorsvonatra. A kalauzt megkértem, hogy legyen a segítségükre a prágai átszállásnál.

Ott maradtam egyedül. Mi lesz ezután?

Amikor este elérkezett a fejés ideje, a tehéngondozó zörgetett az ajtónkon. Kiabált, hogy panyi, panyi, magyarszki panyi, de hiába...

*

(Az ingóságok menekítése)

Minden ingóságot, amit magunkkal hoztunk, bútorokat, edényeket, ruhaneműt vissza kell szállítani a falumba.

Hogyan tudom ezt megoldani?

Prásek dühöng.

Ha észreveszi, hogy viszem a dolgainkat, azonnal jelenti.

Kézi erővel egyébként sem boldogulok. Kalafát kell megnyerni az ügynek. Ő pártolja a magyarokat. Tudja, hogy minket erőszakkal hurcoltak ide. Otthon éppen olyan gazdák vagyunk, mint ő. A vasúthoz szállításra tőle kérek szekeret.

Amint reméltem, Kalafa beleegyezett, hogy az ő szekerével vigyem a dolgaimat az állomásra. Mondjam meg neki előre, hogy mikor akarom a szállítást. Akkor ő elmegy hazulról, hogy ne is tudjon róla. Úgy csináljuk, mintha Gergely Sándor, az ő magyar alkalmazottja adná oda a szekeret engedély nélkül. Különben is, Gergely nélkül nem lehet intézni a dolgot. Ő fog be, ő hajtja a lovakat. Így Kalafát nem vonhatja felelősségre a hatóság. Ő nem tud semmiről. A magyar szolgával meg úgysem tudnak mit kezdeni.

Így azután ez is rendben volt. A vasúti szállításhoz azonban én nem rendelhettem vagont. De ez is megoldódott. Levelet írtam egy unokatestvéremnek, Bajo Árpádnak. Ő a mi falunkhoz nem messzire lakik, Gice faluban, csak éppen a hegyen kell átmenni. Jó rokoni kapcsolatot tartottunk egymással. Ő megúszta az elhurcolást. Megírtam neki, hogy fontos dologban lenne rá szükségem, jöjjön el Protivínbe. A levél elküldése után az ötödik napon megérkezett. Az állomáson rendelt egy vagont az ő nevére. Szabályosan kiállították a fuvarlevelet, a dijat befizette, s ezzel a dolog rendben volt. Árpád felült egy gyorsvonatra és hazautazott.

Mi lesz holnap? Egész nap nyugtalan voltam. Alig tudtam a munkámra figyelni. Este megmondtam Kalafának, hogy hajnalban lesz a szállítás. Rendben van, akkor ő azon az éjszaka nem alszik otthon, legyen alibije, nehogy ráfogja a hatóság, ő segíti a magyarok szökését. Kezet fogtunkés azután a dolgot rábízta Sándorra.

Nem feküdtem le. Féltem, hogy elalszom. Egyébként se jött volna álom a szememre. A közeli templom órájának a kongását hallgattam. Amikor éjfél után elütötte a kettőt, elindultam.

Még fél három sem volt, ott álltam Kalafa háza előtt.

Gergely Sándorral abban állapodtunk meg, hogy három órakor nyitja ki a kaput. Addig még volt egy fél óra. Nem akartam ott álldogálni. Néztem a kaput. Nagyon magas, de megmászható.

Felkapaszkodtam rá, a lábamat áttettem, a másik oldalra leereszkedtem. Mentem a cselédházhoz. Megkocogtattam az ablakot. Sándor felpattant. Magára kapkodta a ruháját és gyorsan befogtuk a lovakat a nagy gumikerekű társzekérbe.

A holmikat minden baj nélkül felpakoltuk. Segített az én német szolgatársam, Franto is. A legnagyobb csendben dolgoztunk, nehogy észrevegyenek. Szerencsésen kijutottunk az udvarról és megindultunk az állomás felé.

A gumikerekű szekér nem zörgött, csak a lovak patája kocogott a kövezeten. A régi temető mellett jártunk, amikor megláttuk, hogy velünk szemben a járdán jön két csendőr. Megrémültem, mi lesz, ha megállítanak, és kiderül, hogy magyarok vagyunk. Ránk néztek, nem szóltak, tovább ballagtak.

A megrendelt vagon ott volt a rakodó mellett. Oda álltunk közel a szekérrel. Bementem az állomásra és megkerestem a raktárnokot. Kértem egy talicskát és amilyen gyorsan csak lehetett, a bútorokat, a ládákat betologtuk a vagonba. Behúztam az ajtaját, a vasutas meg rátette a plombát. Hála Istennek, most már biztonságban vannak az ingóságaink. Utaznak a család után…

Az állomás mellett egy szép fenyves parkban meghúzódtam egy fa mögött. Onnan lestem, mi lesz a vagonommal. Nem sok idő múlva pöfékelve jött egy mozdony. Ráakasztották az én vagonomat, azután behúzták egy másik vágányra, és egy hosszú szerelvényhez hozzákapcsolták.

Fellélegeztem.

Megnyugodva mentem haza, de már nem Prásek udvarába, hiszen ott már nincs semmim, hanem az én gazdámhoz, Režábekhez. Arra nem gondoltam, ami következett.

Režábek anyja, az öreg gazdaasszony várt a kapuban. Ahogy a közelébe értem, egyre csak azt hajtogatta, hogy skandalum, skandalum. Ebből megértettem, hogy baj van.

Megtudtam tőle, Prásek járt ott. Amikor Prásek meglátta, hogy nyitva a lakásunknak nevezett ól ajtaja, a bútor nincs benne, rögtön felfogta, végleg megszöktünk.

De ő azt nem engedi. A csendőrségen már bejelentette, hogy a családomat hozzák vissza, az ingóságokról meg azonnal intézkedik.

Elszaladt a hatósághoz, bejelentette, hogy én is szökni akarok, a bútorokat már vagonba raktam.

Nyomban intézkedtek az állomáson, megtiltották a vagon elindítását. A szerelvényről lekapcsolták és kitolták egy szélső vágányra. A raktárnokot utasították, keressen fel, közölje, hogy pakoljam ki a cókmókokat a vagonból…

Amikor kiértem a vasútra, az én vagonom már ott állt a raktár előtt. A vasutas levette a plombát, s mutatta, hogy a dolgaimat rakjam a peronra...

Állok ott kezem összekulcsolva, rám szól a vasutas. Egy jóságos kinézésű ősz hajú ember volt… Int, hogy tologassam be a dolgaimat a raktár egyik sarkába. Ottmaradhat. Ha tőle kérdezik, majd azt mondja, hogy holnap viszem el. Mindig holnap. Majd lesz valahogy, ne nyugtalankodjak.

Megértettem, hogy ki kell várni az alkalmas pillanatot. Várni kell, amíg a kedélyek lecsillapodnak.

Az idő meg ez a jó vasutas nekem dolgozik. Mivel tudnám megjutalmazni? Eszembe jutott, hogy az egyik ládában öt kiló szűzdohány van. Ez most nagy kincs. Neki adom…

A volt gazdánk, Prásek udvarába csak még egyszer tettem be a lábamat.

Az elhurcolásunk előtt disznót vágtunk. A szalonnát a disznóól-lakásunkban nem tudtuk tartani. A Prásek kamrájában függesztettük fel. Ez nála maradt. Volt vagy tizenöt kiló. Ezt vissza kell szereznem.

Bezörgettem Prásekhoz, de nem mentem be. Megálltam a kapu előtt. Kértem a szalonnát. A válasza: nyedám, nem adom.

Erre elkezdtem kiabálni, magyarul is, szlovákul is, összevissza, hogy fölfigyeljenek ránk az emberek, főleg a szomszédok.

Csődület támadt, hogy mi baja van itt ennek a két embernek.

Egyszer csak megjelent Prásek felesége az ajtóban és odalökte nekem a szalonnát. Ő okosabb volt, mint az ura. Nem akart az emberek szájára kerülni, hogy a cselédje szalonnáját eltulajdonította. Ez mégiscsak nagy szégyene lett volna olyan gazdag földbirtokosnak, mint amilyenek ők voltak…

Várakozni a legnehezebb. A vasutas megmondta, elrendezi a dolgot. Ne menjek oda, ne lássanak, ne kérdezősködjek…

Vártam türelmesen nap nap után. De egyre feszültebb lettem. Alig aludtam valamit. Későn feküdtem, korán keltem. Gyakran üldögéltem a pajta előtt. Nézegettem a nyári égen a milliárdnyi csillagot. Mily fényesen ragyognak! Eszembe jutott egy nóta. Magamban sorról sorra mondtam, és felvillant emlékezetemben a falum. Mily szépen daloltunk nyári estéken a falu közt, a Turóc hídjánál barátaimmal. A lányok a nyitott ablakon át hallgatták...

Július 21-ike volt. Mint mindig, munka után ezen a napon is kiálltam a kapu elé, hátha jön az én emberem.

Nagyot dobbant a szivem, amikor megláttam biciklijén befordulni a sarkon. Megállt mellettem. Abban a pillanatban a szemközti ház kapuján kilépett egy férfi. A vasutas úgy tett, mintha a bicikli láncát igazgatná, amiatt állt meg. Aztán, ahogy ott babrál, halkan súgja csehül, de megértettem: holnap reggel három órakor legyek a raktárnál.

Csak annyit mondtam én is halkan: dobzse.

Azon az éjszakán nem aludtam egy percet sem.

Amikor a toronyóra éjfél után a kettőt elütötte, a vackomból kibújtam és óvatosan, hogy zajt ne csapjak, végigmentem az udvaron. A kapu éjszakára zárva volt. Egy kulcs Frantónál volt. Amikor reggel korán mentünk a mezőre, Franto nyitott kaput, nem kellett a gazdát felkölteni. Ez így szerencsésen alakult.

A kaput halkan kinyitottam, és elindultam az alvó város utcáin a pályaudvar felé. Elkezdett esni az eső. Jó meleg nyári eső. Még fél három sem volt, amikor a vasúthoz értem. Az állomás előtt egy nagy park volt, tele fiatal fenyővel. Oda behúzódtam, és a fák mögött rejtőzködve figyeltem az utat, hogy mikor érkezik az öreg vasutas.

Már kezdett az ég alja derengeni, amikor az én jótevőm biciklije megvillant. Kiléptem a fák közül. Látta, hogy ott vagyok. Hajtott tovább. Mentem utána. Kinyitott egy kaput. Beosontam utána. Egyenesen a raktárhoz mentünk. Gyorsan cipeltem a holmikat, hogy minél hamarébb végezzünk.

Amikor az öreg vasutas a plombát rátette a vagon ajtajára, felsóhajtottam. A dohányt odaadtam. Pénzt is akartam adni, de nem fogadta el.

Elmagyarázta, hogy kell vagy tíz nap, amíg a szerelvény Tornaljára ér. Ha majd Zsolnára megérkezik, akkor ő szól nekem, hogy küldhetek táviratot, onnantól számítva a harmadik napon Tornalján lesz a vagon. Most pedig menjek innen gyorsan, meg ne lásson valaki. A fuvarlevelet majd ő elhozza. Várjak rá este nyolc órakor a régi temetőnél…

Arra riadtam, hogy Franto rázza a vállamat. Ébredjek, megyünk kaszálni. Egész nap azután arra vártam, hogy este nyolc óra legyen. Amikor a fuvarlevelet átvettem ott a régi temetőnél, alig tudtam szólni a meghatódástól.

Csak néztem hálásan a vasutasra, erre a becsületes cseh emberre, aki énértem, egy senki magyarért az állását kockáztatja. Az Isten áldja meg.

*

(Az én szökésem, elfogásom és megmenekülésem)

A hetedik napon eljött hozzám az én jóságos cseh vasutasom. Holnap feladhatom a táviratot. A harmadik napon Tornalján lesz a vagon.

Búcsúzáskor hosszan fogtuk egymás kezét. Tudtuk, ez az utolsó találkozásunk. Holnapután hajnalban én is elutazok. Vasárnap már én is otthon leszek. Búcsút veszek Protivíntől. Itt hagyom a rossz emlékeket. Sajnálom, akik itt maradnak…

Sajnáltam Frantót, a vézna német emberkét, akivel kettesben könnyebb volt elviselni a cselédsors minden megaláztatását. Ő marad. Neki nincs hová menni. Legfeljebb ábrándozhat egy jobb világról, amikor majd nem alázzák meg cseh földön az embert csak azért, mert német…

Eljött az idő. Megyek vissza a falumba, Lévártra. Nem megyek Amerikába. Csak haza. A szülőföldemre megyek, őseimhez, akik ott pihennek a lévárti temetőben. És vár a családom. Nem tudok róluk semmit. De vasárnap már megölelhetjük egymást.

Az indulás előtti nap éjszakáján megint nem tudtam elaludni. De nem is mertem volna. Nem volt ébresztőórám. Csak a toronyóra jelezte nekem az idő múlását. A prágai gyorsvonat hajnali négy órakor érkezik a protivíni állomásra.

Amikor az óra hármat ütött, indultam. Négy előtt tíz perccel az ablaknál álltam a jegypénztár előtt, és kértem a jegyet. A nő az ablak mögött rám nézett, azt mondta, hogy egy pillanat. Bezárta a kis nyílást, gyorsan felállt és kiment. Hallom, amint kiált: policajt! Kereste a vasúti rendőrt.

Édes Istenem, megint bajban vagyok.

Felkaptam a pakkomat, szaladtam ki az utcára, onnan be a parkba, ahol már eltakartak a fenyőfácskák.

Amilyen gyorsan csak tudtam, szedtem a lábamat és menekültem kifelé a városból. Csakhamar elértem a bori erdőt. Az erdőben megtaláltam azt a szekérutat, amelyen Borból járnak be a városba…

Bandukoltam az erdei úton. Hallottam, ahogy a síneken elrobogott az én vonatom. Nem baj, hadd menjen. Fontos, hogy én megmenekültem…

Leültem egy fenyőfa alá. Onnan lestem az utat, mikor jön visszafelé a tejesszekér Protivíhből. Hirtelen nagyon álmos lettem. A fenyő illata szinte elbódított. Felugrottam, mert féltem, hogy elalszom.

Úgy hat óra felé közeledett az úton Bor irányából a társzekér. Egy fa mögé bújva lestem, hogy ki hajtja a lovakat. Jakab Pista oldalfalui fiú volt a kocsis. Vitte a tejet Protivínbe. Egy óra, amire visszaér. Ez az idő végtelenül hosszúnak tűnt.

Amikor végre megjelent az erdei úton, intettem a fiúnak. Vegyél fel, megyek Vicén bácsiékhoz. így azután vonat helyett gumikerekű szekéren utaztam. Ellenkező irányba, mint a vonat, de mégis hazafelé.

Vicén Ignácék nagyot néztek, amikor megláttak. Margit früstököt készített, és várták, hogy elmondjam jövetelem célját.

Miközben ettem a szalonnás rántottát és ittam a finom tejeskávét, azon gondolkoztam, megmondjam-e, hogy jártam. Nem lesz-e abból valami bajuk, hogy tudnak a szökésemről. Ignác okos ember volt. A pakkomból sejtette, hogy megléptem, csak azt nem tudta, mit keresek én Borban.

Ignácnak és Margitnak elmondtam sorban mindent, ahogy történt. Jól tettem. Ignác mindjárt azt javasolta, hogy ne vigyem magammal a pakkomat. Az feltűnő. Elég ha egy kisebb táskát viszek, mintha csak valami ügyes-bajos dolgot mennék intézni. Ők a pakkomat postán feladják a Bálint sógor címére. Felülök egy buszra. Tíz órakor megy Strakonicére. Onnan meg egy órakor indul személyvonat Prágába….

Egy fülkében az ablak mellé behúzódtam, és perceken belül elaludtam.

Amikor felébredtem, Česká Třebovában állt a vonat. Eszembe jutott február 2-a, Gyertyaszentelő napja, amikor az úton Prága felé a vonatunk elakadt a nagy hóban. Lepergett lelki szemem előtt az a kálvária, amit a mai napig megjártam. És mi vár otthon? Mindegy. Csak már együtt lehetnék a családommal… Olyan messze voltam már szenvedésünk helyétől, hogy teljes biztonságban éreztem magam.

Megpróbáltatásom új színhelyéül a Sátán Bohumint, ezt a dromedár cseh várost választotta. Nézem a kupé ablakán át a nyüzsgést a peronon… Látom, hogy két csendőr, egy fiatalabb és egy idősebb közeledik a vonathoz. Biztosan ők is utaznak. Felszállnak éppen abba a kocsiba,

amelyben én ülök. Jönnek be a fülkébe…

A fiatal csendőr nézi a papírt, aztán engem. Hol arra, hol rám pislog. Aztán megszólal tisztán magyarul. Megörültem. Azt hittem, egy földim, egy magyar fiú. Mindegy, ha csendőr is, de magyar.

Kérdezi, hová utazom. Mondom, hogy Tornaljára. No, szálljak csak le. Vigyem a pakkomat.

Ez már több kettőnél, gondoltam. Eddig megúsztam. Majdnem otthon vagyok és most lebukok. Az én „magyarom", aki mindjárt megmutatta, hogy rosszabb a magyarnál: úgy lett csendőr, hogy szlováknak íratta magát.

Az egyik csendőr előttem, a másik mögöttem.

Leszállok. A peronon megállunk. A fiatal csendőr felszólít, nyissam ki a pakkomat. Leteszem a táskámat, kicsatolom, felhajtom a fedelét. Pár szennyes ing, gatya volt benne. A tetején iratok, levelek. Szerencsétlenségemre ott volt az a levél is, amit a feleségem írt már hazulról. A renegát legény kezébe veszi. Olvassa a címet: Protivín, č. 23. okr. Písek.

- Te szököl - mordul rám a csendőr.

- Dehogy szökök, megyek a családomhoz, az már otthon van - válaszoltam hebegve.

Elbocsátási papírom sem a gazdámtól, se a munkaügyi hivataltól nem volt. Ezt követelte a csendőr. Hogy is lett volna! De hát csak nem vallom be, hogy valóban megszöktem!

- Gyerünk a kapitányságra - bökött meg az én csendőröm. A másik kérdi tőle, hogy mit tettem. Amaz hadarja neki, hogy szökevény vagyok. Vitatkoznak. Annyit megértettem az idősebb szavaiból, hogy hagyjanak engem, mert én nem vagyok Benderóc…

Becsukom a táskám. Elindulok. A vonat ablakából néznek utánam. Vajon ki lehet ez a jómadár, akivel együtt utaztak. Bizony, se nem tolvaj, se nem betörő, csak egy földönfutó, aki szeretne a családjához hazamenni.

Fütyül a vonat. De most nem nekem. Hallom, hogy éles kattogással elhúz mögöttem. Ez már nélkülem megy Tornaljára.

A kapitányságon egy nagy várakozószobában többen üldögéltek a fal melletti padon. A helyiség közepén megállítanak. A fiatal csendőr bemegy a szemközti ajtón. Otthagy az öreggel. Ez jóakaratú hozzám. El akart engedtetni. Mondom neki, hogy vécére kell mennem. Intett, hogy mehetek. Rámutatott egy ajtóra. Bementem. Ő kint várakozott.

Gyorsan lehúztam a csizmámat. A bélését felvágtam. A megtakarított pénzemet oda bedugtam. A csizmát visszarántottam. A láncot meghúztam, a késemet meg a vécé víztartályába dobtam... A pénzem biztonságos helyen van. Az összes pénzem megvolt, amit az elhurcolás előtt az eladásokból gyűjtöttem. Az új életet ezzel akarom kezdeni…

A kezemet feltartottam. A buzgó csendőr a zsebeimet átkutatta. Kivett mindent és lerakta egy székre. Bicskámat, fésűmet, pénztárcámat és a zsebkendőmet. Édes Istenem, milyen szerencse, hogy a pénzemet eldugtam…

Amikor a két kiskorú gyermekemet említettem, a főcsendőr megenyhült. Lehet, hogy futni hagy, ha nincs ott a két járőr. Így, miután egy irodistának lediktálta az adataimat, közölte, hogy vissza kell mennem oda, ahonnan jöttem. A vonatjegyet megveszik ők Protivínig nekem és az öreg csendőrnek, aki visszakísér a gazdámhoz…

Az öregebb csendőr rendkívül bosszús lett, amikor megkapta a parancsot, hogy vigyen vissza Protivínbe. De nem szólt. Parancs az parancs. Csak az arca rángatózott. Mit tesz ez velem az úton?

Sohasem tudom meg, hogy milyen lett volna az utam csendőri kísérettel. Az Isten megint megsegített.

Megyünk vissza az állomásra. A peronon jön velünk szembe egy vasutas. Ő kiabálja, hogy melyik vonat mikor, melyik vágányról hova indul. Látott, amikor elvittek.

Az én csendőrömnek ismerőse lehet, mert megszólítja. Káromkodik neki veszettül. Engem kísérnie kell Portivínbe. Nem vagyok bűnöző, csak magyar. Elszöktem a gazdámtól. Vissza kell toloncolni. Neki ez két napba kerül.

Amikor így kidühöngte magát, megkérte a vasutast, vigyázzon rám, amíg hazaszalad, szól a családnak, meg vesz magához úti pakkot.

Aztán rámutatott egy lócára, hogy üljek oda. Otthagyott a vasutassal.

A csendőr alig tűnt el a kijáraton, a vasutas mellém lép, nem néz rám, mintha nem is hozzám szólna, halkan mondja szépen tisztán magyarul: a harmadik vágányról indul egy személyvonat Valašské Meziříčí felé. Tűnjek el.

Az én jó segítőtársam ez a vasutasnak varázsolt magyar, aki éppen ott van, ahol én bajba kerültem.

Ez már a második vasutas, aki segít nekem… Elfordult és kiabálta a vonatok indulását. Felkaptam a pakkomat, hallottam, hogy füttyentett a vonatom, át a síneken, és felugrottam az akkor már éppen megmozdult vonat utolsó kocsijára.

Visszanéztem. Az én jó vasutasom mintha integetett volna a kezével. Vajon, hogy számol el velem a csendőrnek?

Visz a vonat megint. Az Isten megsegített. De most már én is óvatosabb leszek. A táskámat kinyitottam. Az árulkodó leveleket kivettem. Széttéptem és szélnek eresztettem. A pakkomtól is megszabadultam…

Amikor a vonat Valašské Meziřičin megállt, azonnal bementem a vécébe. Magamra zártam az ajtót, csak akkor jöttem ki, amikor a vonat elindult. A nagyobb állomásokon, ahol tovább állt a vonat és ahol át kellett szállni, eltűntem a tömegben. A vonaton egyik kupéból átmentem a másikba, folyton mozogtam, hogy ne legyek egy helyen.

Losoncon megnyugodtam. Régi magyar földön vagyok. Közel már a szülőföldhöz. Ez a tudat erőt adott. Pedig nagyon elfáradtam. Kimerített az egész napi feszültség. Nem ettem, nem ittam. Meleg volt, a szomjúság különösképpen gyötört.

Elérkezett az éjszaka. Nem mertem elaludni. Nyáron korán virrad. Reggel hat órakor szinte fényes nappal volt Tornalján, amikor leszálltam a vonatról...

*

(Újra otthon)

De egyáltalában, van-e otthonom? A házamban idegenek vannak. Hol van most a családom? Merre induljak? Hol találom meg őket? Kinél, melyik barátnál, rokonnál húzták meg magukat? És vajon, teljes biztonságban vagyok-e már? Innen is visszatoloncolhatnak. A távolság nem számit. Én hivatalosan protivíni lakos vagyok. Cseléd egy Režábek Alojz nevű gazdánál, akitől elszöktem.

Az állomást megkerülve mentem ki az utcára.

A forgalmasabb helyeket kikerültem. Gyalog nekivágtam a Turóc völgyének. A sajógömöri elágazásnál eszembe jutott Mátyás király. Nagy királyunk kapás szobra ott áll a falu közepén. A mi oltalmazónk lenne, ha élne. Ki véd meg most bennünket? Meghalt Mátyás király, oda az igazság.

Dél felé járt, amikor megpillantottam kis falum templomának tornyát. Nagyot dobbant a szívem…

Nepomuki Szent János szobránál levettem a kalapomat. Az Úr Jézus keresztjét öleli magához egy kis téglafülkében századok óta a falu helynévtáblája mellett. A mi magyar falunknak magyar ember nyelvének kimondhatatlan szlovák neve van. Nem is nevezte így még soha senki. Nekünk örökké Lévárt marad.

...A Jani komáék háza előtt halkan füttyentettem, és suttogva mondtam, hogy Bobi.

A csűr mögül, mintha puskából lőtték volna ki, szinte repülve megjelent az én hűséges kutyám. Átszökkent a zárt kapu tetején és lehuppant a lábamnál. Nyüszített, ujjongott, körbe-körbe szaladgált, nyakamba ugrott boldogságában, hogy újra láthatja gazdáját. Két lábát mellemre tette. Magamhoz öleltem. Nyöszörögve sírt…

Csak édesanyámat találtam otthon. A feleségem a két gyermekkel nem mert hazajönni. Félt, hogy Rejdovjánék megverik őket, és elzavarják. Édesanyám idős asszony volt, az ő jelenlétébe beletörődtek, de a családom visszaérkezése már nagy baj forrása lehetett volna. így arra vártak, hogy én is hazajöjjek. Addig hol Deresken, hol Licén, hol meg Nandrázsban a rokonainknál, barátoknál húzták meg magukat.

A mi portánk új tulajdonosa, minden birtokunkhoz ingyen jutó Rejdovján feleségével, négy lányával, fiával és annak feleségével lakott a házunkban…

Rejdovján jól beszélt magyarul. Amikor meglátott, alig tudott megszólalni, szinte csak hebegett, teljesen megzavarodott. Arra számítottam, hogy kiabálni fog és szalad a csendőrségre. Felkészültem, ha így történne, akkor eltűnök, nehogy megint elkapjanak. Valahol megleszek addig, míg a helyzet jóra fordul. Szerencsére, Rejdovján tudomásul vette, hogy megérkeztem. Bizonyára nem sejtette, hogy szökevény vagyok. Közöltem vele, hogy a családom is itt lesz egy-két nap múlva. Hozzuk a bútorokat és beköltözünk a házunkba. Én nem haragszom rá. Ő nem hibás azért, hogy az én házamba telepítették. De én sem vagyok bűnös azért, mert magyar vagyok. Együtt kell laknunk, amíg lehet és amíg tudunk.

A visszaköltözést Rejdovján tudomásul vette. Megállapodtunk, hogy a kis szobán kívül, amiben már édesanyám egyébként is lakott, a konyhát is mi használhatjuk, ők pedig a többi helyiséget lakják.

Nagy volt az örömünk, hogy újra együtt van a család.

A körülmény, amelyben élnünk kell, elszomorító ugyan, de nem hasonlítható a protivíni helyzetünkhöz. Ott egy disznóólban laktunk, cselédek voltunk, itt a saját egészséges házunkban, bár nincs szinte semmink, de már nem parancsol senki, és ha nem üldöznek el újra, itt az ősi földünkön még szegényként is boldogabb az életünk.

A lovaimat más hajtja, a tehenemet más feji, élelmünk nincs, de idehaza vagyunk, mindnyájan együtt, és ez a legfontosabb.

Akkoriban jegyrendszer volt. Kenyeret, lisztet, cukrot jegyre adtak. Elmentem Tornaljára a járási hivatalba. A járási főnök egy Suhánsky nevű szlovák volt. Ügy mondtam neki, hogy hivatalosan tértünk vissza Csehországból. Adjon élelmiszerjegyeket a családom részére. Be se fejezhettem a mondatot, ahogy meghallotta, hogy visszatelepülő vagyok, elkezdett ordítani, hogy disznó magyar, menjek Ázsiába, ha nem volt jó Csehországban.

A kukorica meg a krumpli ki sem kelt. Azon a tavaszon és nyáron olyan nagy volt a szárazság, hogy teljesen kopasz lett az egész lévárti határ. A nap leperzselt mindent, még a rét is kiszáradt a Turóc-patak mentén.

A jövő évi termés is veszélyben van. A betelepített szlovákok nem végezték el az őszi szántást, nem vetettek, minden parlagon maradt.

Megrettentek, hogy jönnek vissza a magyarok, nekik meg innen menni kell.

A faluban maradt magyarok meg azért hanyagolták el a szántást-vetést, mert ők az elhurcolástól féltek. Így azután gaz és bogáncs verte fel a lévárti határt.

A földemet nem művelhettem. Az hivatalosan Rejdovjáné volt. Nekem csak akkor lesz újra gazdaságom, ha ő elkotródik innen. Van ugyan egy tehenem, amit az elhurcolások előtt egy Bruszik nevű dereski embernek adtam oda, hogy ha egy évig nem térnék vissza, akkor az övé lesz. Az egy év még nem telt el. Most még nem kérem vissza, hadd legyen nála az idő lejártáig. Nem gondoltam, hogy bírósági ügy lesz belőle. Azt állította, hogy megvette tőlem az állatot. De bizonyítani nem tudta és én visszakaptam a tehénkémet. Addig barátságban voltam Bruszik Marcival…

Elmentem segédmunkásnak az útépítéshez. Kezdték építeni Ratkó-Nyustya között az országutat. Szeptember már a burdai hegyek alatt talált. Ott törtem a követ sok földönfutó társammal. Főleg magyarok és cigányok végezték a nehéz földmunkát és kőtörést. Ott voltak azok a kövi cigányok is, akik egyszer falumunkán az én kezem alatt dolgoztak. Nem is csodálkoztak, amikor megláttak, csak annyit mondtak, hogy no, itt a gazda.

Fabarakkokban volt a szállásunk. A Burda-patakban tisztálkodtunk, úgy-ahogy, egy váltás ingem volt, az izzadságtól szinte lerohadt rólam a hónap végére, pedig minden este kilögyböltem a patak vizében…

Otthon, amíg távol voltam, a családom a szlovákjaimmal összebékült. Azok is szerencsétlen szegények. Nem tehettek arról, hogy őket a mi házunkba tették. A két kisebb lányka mindig ott téblábolt a feleségem körül a konyhában. Már magyarul beszéltek, mintha magyarnak születtek volna. Egy tető alatt éltünk, magyarok és szlovákok.

Közben nagyot fordult a politika. A kommunizmus került uralomra.

Az pedig nem szereti a gazdagokat. A magyargyűlölő Blaskót, a fürdőtulajdonost sem.

Az állam elvette a fürdőt. Blaskót meg a feleségét kitették az országútra.

Odajutottak, ahová mi, magyarok. Nincstelenek lettek. Csak éppen nem hurcolták el őket. Öregek voltak és tehetetlenek. Az országúton föl vánszorogtak a faluba. Kecső bácsiék befogadták a két öreget.

Amikor hazakerültem, gyakran láttam Blaskó

Jánost az udvaron a nagy eperfa alatt üldögélni. Vajon eszébe jutott-e neki, hogy mit mondott nekem. Magyarok, ki innen, ez itt az igazság.

Azután vele is elbánt a saját fajtája.

De megkönyörült rajta a jó Isten. Elküldte érte a halált. A sírját a falunk temetőjében ásták meg. Az első szlovák halott a magyar halottak között. Azokkal nyugossza örök álmát, akiket gyűlölt életében.

Nem gondolt arra, hogy a sírban és az Isten színe előtt minden ember egyenlő.

Amikorra az első hó lehullott, a falubeli elhurcoltak már csaknem mindnyájan hazaszöktek Csehországból.

Megszűnt a retorzió. Nem toloncoltak vissza senkit. Ez bennünket megnyugtatott.

*

(A kolonisták kiűzése)

A házainkat elfoglaló szlovákokat a nép közönséges rablóknak tekintette. Hogy nem ők voltak a rablók, hanem az akkori csehszlovák kormány, legfőképpen Beneš, a legnagyobb rabló, az nem érdekelte az embereket. A tolvaj az, aki elveszi a tulajdonunkat. Márpedig Rejdovján, Martinko, Pupala meg a többiek bitorolják a vagyonunkat…

A saját házunkban Rejdovjánék szemében mi voltunk a betolakodók. Mi kerülgettük őket, vigyáztunk arra, valamivel meg ne sértsük egyikőjüket se…

Mindannyiunkban élt a remény, hogy egyszer visszakapjuk a tulajdonunkat. Ha nem adják, visszaszerezzük, ha kell. Erőszakkal…

Arra gondoltam, hogy amíg eljön ez az idő, elköltözünk a házunkból. Legalább megkíméljük magunkat a mindennapos gyötrelemtől.

Tornalján bérbe vettem egy üres házat. Ott nyugalomban éltem a családommal. De még egy év eltelt, amikor véglegesen visszaszereztem a saját házamat.

A házam és a birtokom visszaszerzéséhez először a törvényes utat választottam. Egy ügyvéddel szlovák nyelvű kérvényt írattam, amelyben azt kértem, hogy mint büntetlen előéletű állampolgárnak a tőlem jogtalanul elkobozott vagyonomat adják vissza.

Hosszú idő elteltével, 1949. május első napjaiban érkezett meg a válasz. Közölték velem, hogy a birtokomat törvény szerint jogosan tulajdonította el az állam mint olyan magyar egyéntől, aki nem reszlovakizált és aki így a tulajdonhoz való jogát elvesztette.

Minden héten elszekereztem a falumba. Már volt szekerem és lovam. Mindig találtam valami ürügyet, hogy bemenjek a portámra. így elvittem onnan az ekét, a boronát, a vetőgépet, a szecskavágót meg egyebeket, ami nekem kellett. Nem egyszerre, de mindig valamit.

Rejdovjánnak meg állandóan mondtam, hogy még mindig itt van, mikor megy már vissza Telgártba, oda, ahonnan jött, miért bitorolja az én tulajdonomat, nem szégyelli magát, hogy más fészkébe költözött, mint veréb a fecskefészekbe.

Addig gyötörtem, míg egyszer kibökte, hogy ő elmenne, de ha ő innen elmozdul, a többiek agyonverik, mert akkor azoknak is menni kell.

No, most megtudtam, hogy mi is a helyzet. Nincs más megoldás, el kell űzni erőszakkal…

Nálunk az erdő a legnagyobb érték. Hivatalosan az se volt már az

enyém. Loptam a sajátomat.

Ebből bajom lett, mert a kolonista Pupala elfogott, én őt megnyekkentettem, de később bosszút állt rajtam.

Az esetem Pupalával úgy történt, hogy amikor már vagy ötödször voltam fáért az erdőben, lesben állt, és mint útőr elkapott.

Egy este, amikor a fával megrakott szekéren jöttem kifelé az erdőből, éppen fordulok rá a tornaljai útra, megláttam, hogy Pupala áll a homályban a Rákos hídján. Már csaknem teljesen besötétedett. Kisvártatva hallom, hogy zörren a haraszt. Jön Pupala. Amint a lovak elé ért, kiugrottam a fa mögül, ráugrottam és lerántottam a földre, csak úgy nyekkent.

No, Pupala, akarsz-e élni?

Ez az ember nem tudott magyarul, de én szlovákul már elég jól elboldogultam. Remegve kért, hogy engedjem el, nem szól senkinek egy szót sem.

Elengedlek, mondtam neki, de ha feljelentesz a csendőrségen, vagy ha megmondod a többi kolonistának, akkor másodszor már nem beszélgetünk.

Otthagytam a bozótosban. Felültem a szekérre és hazavittem a fát.

Pupala féltette a rongy életét. Nem jelentett fel…

Már kezdett a hó olvadni. Rejdovján még mindig nem mozdul. Tavasszal pedig már én akarok szántani, vetni.

Nem fogott otthon a hely.

A madarak elkezdték a csiripelést. Ez biztos jele annak, hogy a tavasz a kert alatt van.

Befogtam a lovakat, és elindultam, hogy körülnézek az erdőben. A bérci útnál, a hegy lábánál megállítottam a lovakat. Abrakos tarisznyát akasztottam a nyakukba. A hosszú nyelű fejszémet a kezembe vettem, és elindultam az ösvényen felfelé…

Alig mentem két- vagy háromszáz métert az erdei úton, egy tisztáson megláttam Rejdovjánt és a feleségét…

Egy pillanat múlva Rejdovján előtt álltam és magasra emeltem a fejszét.

Rejdovján, ha egy héten belül nem hagyod el a házamat, megöllek! Itt öllek meg az erdőben! Úgy eltüntetlek, hogy soha senki meg nem talál!

Az asszony sikoltozott, Rejdovján halottsápadt lett. Azonnal megígérte, hogy elmegy vissza Telgártra. Menne ő már akár holnap, de nincs pénze

fuvarra.

Ez nem lehet akadály, mondtam neki. Készülj, pakolj össze mindent. Három nap múlva a ház előtt lesz a teherautó és mehetsz…

Aznap éjjel Jani komámmal és a Bobi kutyámmal őrködtem, nehogy valaki más elfoglalja a házat. Másnap a családomat felhoztam Tornaljáról, azután a bútorokat…

Ha a túlélés eddig sikerült, az idő most már nekünk dolgozik…