Egy közérdeklődésre áhítozó monográfia mellé

A. Gergely András

Már címében is nehezít, határol és a határtalanság tudásminőségének szükségképpeni korlátozottságára hívja föl figyelmünket Babits Antal új kötete.

Egy pontosan tíz évvel ezelőtti szaktanulmányában a Szerző rövid körvonallal kezdi, („Az örökkévaló titka az istenfélőknek való”), de mint olvasói számára azután húsz oldalon át aprólékosan le is vezeti, mit képzelünk, mit tudunk, s mit lehetne még alaposabban tudnunk a középkori zsidó filozófia legfőbb teremtőjéről. „Maimonidész bölcseleti művében (A tévelygők útmutatója) a görög tudományos szellemnek és a rabbinikus judaizmus szellemének a szintézise valósult meg. E szintézis alapja először is egy egyetemes tudás, amely mindent ismert a teljes rabbinikus irodalomból, de az arab-görög tudományok tárházából is, az orvostantól az asztrológia és a mágia áltudományáig, amit Maimonidész megvetően elutasít. A zsidó vallás és a peripatetikus iskola filozófiája között természetesen igen világos ellentét van. Valójában azonban Izrael hite és a görög bölcsesség korántsem kibékíthetetlen ellenfelek. Lényegileg hasonlóak. A hit a tudás egyik formája. A hit tárgyait csak a filozófiai tudással lehet közvetlenül megragadni, melynek fokozatai egyben a vallási bizonyosság fokozatai is. A vallásbölcselet az az út, amely Istenhez vezet bennünket: ez a vallás lényeges eleme”.ⁱ

Babits valójában életműve egy kiemelkedő és súlyos hányadában Maimonidész művébe, gondolkodásába, filozófiájába, a tanulás-tudás-cselekedet logikai szféráiba vezet be, mégpedig jelen esetben egy kiemelt tudástartományba csupán (ezt is 344 oldalon!), melyből kihallik, hogy a zsidó vallásbölcselet „Ég nevében folytatott” vitáin és tudáscselekedet felé vezető útjain mindössze néhány alaplépést megtenni merészkedve teszi. A Széfer Jecirá (Alkotás könyve) és A tévelygők útmutatója közti különbségeket és hasonlóságokat elemezni próbáló bölcseleti munkák között is szellemtörténeti értékű és példázatos jelentéshátterű, amit új kötetében a konkréttól az egyetemesig, a transzcendentálistól az ezoterikus-misztikus utazásokig ívelő nyelvi és értelmezési pályákon bejár, s részben olvasóival is bebarangoltat. A fennebb utalt tanulmányában ennek mintegy előképét jellemzi ekként: „Maimuni mint a hit és a tudás szintézisének kiváló képviselője, az igazságot nem közvetlenül, hanem elrejtve tanítja, azaz az igazságot csak azon tanult férfiak előtt tárja fel, akik képesek az önálló megértésre. Az igazság (a kabbala tanításai) titokban tartásának egyik legjobb módszere, ha a szerző tagadja azt. Az igazságot burkoltabb módon kell kimondani, mint ahogyan az tagadva volt, különben a tömeg is felismerheti. Ez a módszer végig jellemző A tévelygők útmutatójára. Mivel Maimuni korában a filozófia a keresztény világban hivatalos elismerést nyert, egyúttal egyházi felügyelet alá is került. Viszont a muszlim–zsidó világban a filozófia ’kétes státusza’ garantálta, hogy magánügy maradjon, így belső szabadságot élvezett! – tegyük hozzá, hogy napjainkig is így van. Mindez nagyban hasonlít az ókori görög társadalomban betöltött szerepéhez, hiszen ott is magánjellegű volt a filozófia, és politika-felettiséget élvezett. Mindezt Maimonidész is felismerte, s a vallásbölcselet művelésével szabadon fejthette ki gondolatait. Maimonidészt gyakran említik ’a zsidó Arisztotelész’-ként, mivel második Mózesként vezette ki a zsidóságot a ’tudatlanság Micrájimjából’ (Egyiptom)”.ⁱⁱ

E körvonalazó, mintegy a megérhetőknek és határtalanságoknak a szentírási források, fordítások és értelmezési árnyalatok határolható végtelenjének is messziről nekifutó aspektusából kiemelő rajzolatnak szinte csupán előmunkálat-jellege is érzékelteti a tradíció ápolhatóságának, a felnövekvő nemzedékeknek átadandó tudás perspektíváinak mintegy átfoghatatlan körvonalait. Babits újabb és komplexebb munkája, a Határolt – határtalanság. Maimonidész istenkeresései,ⁱⁱⁱ a középkori zsidó gondolkodás vitathatatlanul legjelentősebb képviselőjeként tisztelt bölcselő korszakmeghatározó hatását, az arisztotelészi gondolkodást hívek és védelmezők, magyarázók és átértelmezők köréből kiemelő, a skolasztikát vallásfilozófiává merevítő európai gondolkodási hagyomány mellé a megértés egy új korszakát fölíveltető belátás esélyét méltóképpen megfogalmazó tudóst állítja.

Afféle nem kellőképpen beavatott és nem is túlságosan elvarázsolt olvasóként (jelzem, alighanem többen vagyunk ilyenek, mint a méltó szakmai körben értők és értelmezők), legelső impresszióként talán elég azt kimondani: a kötet ténylegesen lenyűgöző. Nyűgöz annyiban, hogy nem csupán pányváz egy tudásterület köré, váza, eszmei oszlopai, históriája, nyelvi rejtélyei, kulturális öröksége, filozófiai tartalmai és értelmezési horizontja még megnyugtató határai közé, de rögvest ki is vezet onnan, el is térít más tudásbolygók, más mentális rabságok, tök érthetetlennek látszó csűrcsavarok makrovilágába, melyek felé vezetve viszont épp abba nyújt beavatást, miért is érdemes, sőt miért kell mindezekkel foglalkoznia bárkinek, aki nem zsidó vallásfilozófia, középkori gondolkodás, skolasztikák vagy univerzalisztikák rejtélyes bolygói felé kavarog a határtalanság irányában…, hanem mindenkinek, aki tudást és belátást remél, aki nyolcszáz éves mesterek tanításait elfogadni hajlamos mint örökérvényű igazságokat, de el is vitat, mint korszakosan ma már elavult képzeteket. Babits mint kutató ezt az összhangot keresi, s találja is meg. A nyűgözés mellett ugyanis föl is szabadít rögtön: az, hogy a középkori misztika, a hellén filozófia, a zsidó vallásbölcselet végtelen nyelvi tárházában bárminemű eligazodás csupán rémületes tévképzet lehet, szinte alapélménye a laikus olvasónak – ám a szerzői lelemény, e végtelen tájak mintegy térképre rajzolása és elemző értékelése viszont épp abban lel fennkölt bizonyítást a kötet lapjain, hogy lényegileg bármely „örökkévalóságot”, hitet, meggyőződést és elemző kurázsit nemcsak érdemes fölhalmozni egy értetlenül ismeretlen tüneményről, hanem mindez belátással és tudással határolhatóvá is válik, amennyiben kellő kalauzunk, eligazodást kínáló útmutatónk van ehhez. Csupán szójátéknak tetszik, de élményként sem őszintétlen, hogy miközben a tévelygők és tévelygések lehetséges útmutatóiban a meggyőzések és meggyőződések széles skáláját engedi fölfedezni, mintegy valódi útmutatót ad maga is azon a behatárolni is nehéz úton, melyen elindult és magával invitált. S ha lenyűgözésről szóltam fennebb, itt csak aláhúzom: nem valamiféle pányvázott, megkötötten vánszorgó, kicövekelt térben mozgó menetről van itt szó, hanem épp az ellenkezőjéről, a megismerés határtalanságáról, meg ennek élményéről, árnyalatairól, nyelvi cseleiről, interpretációs gazdagságáról, a sokféle beláthatatlanságok beláthatóságáról is.

Babits nem véletlenül indul ki az ókorra visszavezethető Alkotás Könyve és Maimonidész főműve közötti kapcsolatrendszerből, s nem véletlenül vezet végig azon a hermeneutikai úton, melyen nemcsak a távoli végpontot látja és láttatja, de maga is felfedezésre, belátásokra, hökkenésekre és evidenciákra talál rá menet közben. Bevezetője élén e sejtés sugallata áll A tévelygők útmutatójából: „… nem azon vagyunk, hogy megállapítsuk, miszerint a világ teremtetett, hanem amire törekszünk, ez az, hogy lehetséges, miszerint teremtetett…” (9. old.). S a teremtés, az alkotás és az alkotmány egésze mint teljesség értelmében érdemi paradoxon már az is, miképpen keletkezett az arisztotelészi világértelmezésből a későbbi kommentátorok biztos „tudása” a kiindulópontról, az értelmes feladatról és a célhoz vezető útról – miközben e neoplatonikus tudás csak részben élt a peripatetikus tapasztalat örökségével, csak részben szembesült a 12. század európai muszlim világ átértelmező hatásaival, s még azóta is csak alig-alig szolgáltatott bárki is oly magyarázatokat, melyek a Pireneusoktól északra élő európai zsidóságot jellemző elutasítást, a hálákhikus (jogi) és aggádikus (bölcseleti) pozíciókat jellemző máskéntgondolkodást indokolják (mint erre Rugási Gyula filozófiatörténész hívja föl figyelmünket az Olvasónak címzett fölhangolójában). Mivel pedig a meghatározó nyugati gondolkodás számára ezt az átmenetet ez időtől fogva nemcsak a kabbala ősműve, az Alkotás könyve helyettesítette, hanem épp Maimonidész volt, akinek részválaszai, tévelygéseken túli útkereső paradoxonai és megoldási képletei voltak a lehetséges átgondolásról, érdemes ezért hozzá fordulni a belátások okait keresve is: a „két mű fogalmi azonosságainak és tanításainak egybevetése alapot szolgáltat ahhoz a feltevésünkhöz, hogy ez nem zárható ki − még akkor sem, ha Maimonidész írásos hagyatékából jelenleg nem áll rendelkezésünkre egyetlen kézzelfogható dokumentum sem. Nem példa nélküli a történelemben, hogy csak közvetett utalásokból értesülhetünk egy korábbi mű létezéséről. Eddigi kutatásaink alapján filológiai és tanítási egyezések egyaránt valószínűsítik Maimonidész Jecírá-kommentárjának létezését. Maimonidész egyetemes enciklopédikus ismeretei és széleskörű publikációi is alátámasztják, hogy nem csak ismerte a Széfer Jecírá szövegét, hanem véleményt is formálhatott róla” – írja Babits a bevezetőben. S maga a mű szerkezete, a kötet tartalomjegyzéke is mintegy tükrözi a megismerési pályákat, a terminológiai és nyelvi kanyarokat, a szellemtörténeti ugrásokat és teológiai konklúziókat, ezoterikus és misztikus utazásokat, szentírási vagy istenismereti képleteket, ezek filozófiatörténetileg árnyalt sokféleségét és nyelvi-narratív komplexitását is.

E futó benyomás a lenyűgözöttségről, továbbá a fogalomtörténeti útmutatók, filológiai és ezoterikus szöveghagyomány-egyezések, vallásbölcseleti kölcsönhatások rajzolatai szintúgy meggyőznek a határolható határtalanság ezoterikus megismerő-képességre kiható tanításainak érvényességéről, az ezekhez kapcsolódó kutatások érdemi kérdésfeltevéseihez és részválaszaihoz fűzhető további tematikai lehetőségekről. A kötet ekképpen minden laikustól kellőképpen távoli, messzi szférákba párállódó gondolati kisugárzása mintegy keretet, értelmezési teret is kap a munka egészében kölcsönhatást gyakorló szakemberek, rabbinikus források, értelmező és serkentő, hermeneutikai és kommunikatív teljesség burjánzó vitáitól. Babits alkotói érdeme viszont, hogy ezektől nem megretten, nem elriad, hanem a zsidó vallásbölcseleti hagyomány legkonvencionálisabb örökségét mutatja föl megoldásképpen: továbbgondol, továbbad, továbbfejleszt, összefog(lal)óan tálal, hittel igazolja a tudás esélyét, s nem pusztán elfogadja a „teremtettség” evidenciáját, hanem a mi szerint teremtetett kulcskérdéséhez keres további utakat. Azt a tudástapasztalatot, hogy a világ eredetének kérdéseit Maimonidész a teremtettséggel és az örökkévalósággal kapcsolatban három álláspontban ismerteti, a Szentírás, Platón és az arisztoteliánusok alapján, ezek között pedig Arisztotelész maga sem tekintette a világ örökkévalóságáról vallott nézeteit tudományosan bizonyítottnak, Maimonidész újra előveszi és kellő távolságtartással művét nem tanítások könyvének, hanem értekezésnek tekinti. Ezt követi Babits maga is, minthogy az Útmutató „szóbeli jellegre utal, azaz leginkább négyszemközti szóbeli tanításra, ami az üldöztetések idején a beszélgetések helyettesítője, még akkor is, ha írott formában is létezik. Mindez napjainkban sem vesztett aktualitásából, mivel a zsidóság állandó szellemi veszélyben (is) van, amíg a diaszpóra létben él”. Annál is kevésbé, mert Maimonidész kényszerű diaszpóra-léte, többnyelvű ismeretanyaga, többkultúrájú rálátása a környezeti kényszerekre, éppenséggel nem a beszűkülést, hanem a kitáruló tág világot invokálta értelmezéseinek tudástartományába.

A kötet méltatói, rabbik és vallásbölcselők ez erényt külön is kiemelik, minthogy a kantiánus gondolkodáshagyomány a transzcendentális kérdésekkel foglalkozva leginkább a tárgyakra irányuló megismerésben találja meg az a priori lehetséges utakat, de éppen Maimonidész útján látható be, hogy az empirikus adalékok nélküli, tapasztalattól távoli válaszok a tiszta ideák világához kalauzolnak csupán („„…minden emberi megismerés szemléletekkel kezdődik, innen fogalmakhoz megy tovább, és ideákkal végződik” (Kant: Prelogomena, 557. p.), viszont az Útmutató vallásbölcseleti bázisa egyfajta proto-transzcendentális érvelésmódot követ, s ezt tartja mérvadónak Babits is a transzcendencia (lat. átlépő) jelentéselméleti követésében: túlemelkedik az „én gondolkodom” élményén, s közelebb visz a lehetséges értelmezések távoli tudástartományaihoz, mégpedig nem a tiszta „derivátumok”, hanem a viták, értelmezési gyakorlatok filozófiatörténeti anyaga és mai interpretációs megoldások révén. Így a régit akuttá, a korszakosat egyetemesebbé, a modernt antikká is varázsolja egyben, de nem a „mindentudás” tanítói allűrjével, hanem a tanulásra serkentő továbbgondolás, a zsidó bölcseleti konvenciók legjobb hagyományai értelmében.

*

i MAGYAR ZSIDÓ SZEMLE, ÚJ FOLYAM, 5. SZÁM, 39-60.

ii a fenti forrás kiegészítő lábjegyzete: Maimonidész (1138-1204) a középkori zsidó gondolkodás legjelentősebb képviselője (arabul: Abu Amran Musa ibn Abdallah), akit a zsidó arisztoteliánusok vezéreként tartanak számon. Törvénymagyarázóként, vallásbölcselőként és a misztika mestereként is jelentőset alkotott. Mose ben Maimon, Maimonidész (továbbá Rambam, a Rabbi Mose ben Maimon kezdőbetűiből képzett rövidítés) az a személyiség, aki körül a középkori zsidó gondolkodás egész története összpontosul; lezár egy korszakot, és megnyit egy másikat; a skolasztikában hivatkozási alap lesz Aquinói Tamás számára, s nem véletlenül, hanem mély rokonságuk okán idézi oly gyakran „Rabbi Moysest”. Mindketten Arisztotelész hívei, a vallást és a filozófiát egy-egy „summává” ötvözik, amelyből mellesleg szüntelen támadások célpontja lesz, de mindkét vallásban a mai napig ihlető forrás. Encyclopaedia Judaica, Jerusalem, 1972. Vol. 13. 440.

iii Babits Antal: Határolt – határtalanság. Maimonidész istenkeresései. Logos Kiadó, Budapest, 2015. 344 oldal.