Veszteség vagy a hátratekintés öröme, a diktatúra revíziója vagy az örök nyugalom ásatag reménye... – kevesen tudhatjuk, mi lakik az emberi pszichében, ha visszatér a Név, a Nagy Vezető, a Kondukátor kísértete. Ha kihantolják, ha ezt hangosan vagy nyilvánosan teszik, s ha erre mások örvendezhetnek vagy szitkozódhatnak, és megint mások ismét teóriákat akaszthatnak egymással szembe, mérlegelendő a népítélet, a közvélekedés, a rejtve maradt érzelmek és hovátartozások titkait... Visszasírják-e a népek a kegyetlen, de kiszámíthatóan kényszerű múltat, vagy szembeállítják azt a kiszámíthatatlanul kénytelen jelennel, amelyben egyre kevésbé lehet önállóan értékítéletet mondani, egyre kevésbé szabad régi rosszakról és becstelen gonoszakról is másként beszélni, mint a megbocsátás tónusában...? Feltehető talán már az a kérdés is a közös történelem átélési élményéről, hogy hol is tartunk ma, ha húszéves átmenetünkről, a rendszerváltó időszakról számadást kell készítenünk, s ha önmagunkba tekintve azt kérdezzük: megtettük-e, amit megtehettünk az elmúlt két évtizedben, vagy sem, s ha erre nem „a régi rendszer visszasírásának” vádja a válasz, akkor vajon elégedettek lehetünk-e azzal az úttal, amelyen elindultunk az 1989 decemberi „karácsonyi forradalom” óta...?

A kérdés itt szándékosan leegyszerűsített – de csupán a lehetséges válaszok esélyéért. A kérdezősködés, amely a „visszasírjuk-e a régi rendszert?” tónusban fogalmazódik meg, eleve az igen/nem ellentétre és a sarkított vélemények jelentőségére, súlyára alapozott. A tömeglélektan vagy a politikai pszichológia kutatóját talán kevésbé lepi meg az eredmény, melyet az IRES intézet felméréseiből hallhatunk ki: a diktatúra bukása és a diktátor-házaspár kivégzése óta eltelt immár húsz és fél év után a megkérdezettek 63 százaléka szerint 1989 decembere előtt a mainál jobb volt az életszínvonal Romániában, 37 százalék pedig méltatja az akkori rendszert (http://www.tashy.ro/sondaj-ires-romanii-suspina-dupa-ceausescu). Igaz, mintegy 30 százaléknyi válaszadó szerint be kellene tiltani a kommunista pártokat, de a válaszadók 49 százaléka Nicolae Ceausescu-t jó államvezetőként értékeli, feleségéről ugyanakkor 67 százaléknak van rossz véleménye. Ezzel együtt, a felmérés adatai szerint 71 százaléknyi válaszadó szerint a diktátort nem kellett volna kivégezni, és csak 23 százalék fogadja el jogosnak a rögtönítélő és végrehajtó különítmény akkori döntését. Ámde a válaszolók 84 százaléka most azt gondolja önmagáról: a kivégzést ellenezte volna, mint az egykori ítélőszék tagja, nyolcvan százalék még a gyorstárgyalás korrektségét is vitatná. A felméréskor a megkérdezett közel másfél ezer ember 87 százaléka tudott arról, hogy a diktátor házaspár földi maradványait 2010. július 21-én azonosítás céljával kihantolták, a válaszadók nagy hányada csupán a televízió híradóiból értesült erről.

Tény és esemény, visszatekintés és gyorsmérleg, közítélet és felmentő megértés kavarog ebben a futólados véleményszondában. Mint a helyszíntől, kérdezési módtól és helyzettől, árnyaltabb válaszok besorolási módjától függő „tényközlés”, mégis alaposabb megfontolásra inti a történeti hűségre kíváncsi természetet. Különösen az a sodrás, amely történeti párhuzamot kínálna a második világháború utáni német értékeléssel, amely tükrözte a hitleri idők „visszasírását” legalább oly mértékben, mint a fellélegzést a nyílt terror és a félelem korát követő időszakban. Miként a diktatúrák időszakában is vannak haszonlesők, szenvedők, élelmesek és megbúvók, sikerre futók és megszégyenülten elmerülők (erre analóg példa az elmúlt 20 év német belső fejlődésváltozása is, vagy a magyarországi „rendszertagadások” vissza-visszatérő ciklusai), úgy a hasonlatosság abban is komoly tény, hogy a kíméletlenül „útmutató” diktatúrák is képesek erősíteni a társadalmi kohéziót, meg egyszersmind szét is szaggatják a társadalmi hálót, lett légyen az „rendszerpártiaké” vagy ellenzékieké. Vagyis a diktatúra alaptermészete, hogy szétrombol, de ezenközben (önkéntelenül) elő is segít szolidarítást, kölcsönösséget, együttérzést, elfogadást és belátásokat.

Tény és esemény, közítélkezés és megértő felmentés dúl tehát a történő történelem mindennapjaiban. Szükségtelen a „túlmoralizálás” ekörül, hisz ha nem is „történelmi tény”, de látható fejlemény, hogy amennyien elestek a váltáskor az előző rendszer biztosította kedvezményektől, épp annyian hozzá is jutottak az új rendszer előnykínáló pozícióihoz. Az elhantolás, az érdemesültek rehabilitálása ugyanakkor jó esetben inkább azokkal történik meg mostanság, akik diktátorok vagy hazaárulók (ceausescuk és pacepák) voltak, de sokkal kevésbé esélyes a karizmatikus emlékezet működésbe jövetele, ha névtelen áldozat, pozíció nélküli elszenvedő, „szimpla” kárvallott voltál... Ha nem vagy Mihály király, vagy esetleg nem találsz megértő hangot az aktív politikusokkal, akkor se méltó neved, se illő sírod, se keresztényi megértésed, se tényleges kárpótlásod nem várható... Földterületed, ingatlanod, sírköved, emléktáblád sem lehet még, hisz a hajdan együttműködők, a rendszerhű kollaborálók, a titkos szolgák mégiscsak előbbre valók – valakiknek. Átvilágítási törvény...? – készült az, minden posztkommunista országban, de hát hol is lett annak értelme, haszna, kárpótlás követelésére, vagyonelkobzásra, nyugdíjkorlátozásra érdemesítő gyakorlata...? A szolgákat ma is védik a törvények, a lelkiismereti paródia nem tépázta meg funkciójukat, esetleg még a szolgálatok aktivitási mutatóit sem különösebben...

A túlmoralizált rendszerváltási véleménysodrások ugyanakkor szemben is állnak vagy szembekerülnek azzal a közmegítéléssel, amely a kollektív emlékezet igényére mutat. E közös érzemény Ceausescu vagy Tito, Kádár vagy Brezsnyev „szeretete” illetve respektusa terén sok százezrek mentsége volt – más százezrek halála, kínzása, megfigyelése és kifosztása árán, saját gyöngeségük háttereként, saját pozíciójuk biztonságos páholyában. De akkor ki a hibás, a százezrek, a kollaboráló pátriárkák, a hamis hitelvet hozsannázó papok, a száműzött Nobel-díjasok amerikai karrierrel, vagy mindezenek hagyatékait lapozgató történészek, akik úgy tekintenek vissza saját koruk „igazából”, hogy lesöprik vele a korábbi korok sokféle más igazait...? Mert hát ez is kollektív emlékezet, nemcsak a morális fenntartások és forradalmas emlékek élményanyaga...! Akkor hát kinek, kiknek, s milyen alapon van inkább morális súlya a közgondolkodásban?

Tegyünk egy kísérletet, akár a közvélemény-szondával ellentett oldalon...! Ha „igazságossági” mércével latolgatunk, avagy „erkölcsi” alapon nézzük a folyamatokat, vehetnénk pédaként az egyházakat, amelyek körében a kollaboráció szintje egészen más volt a pártpolitikai kormányzattal véleményeket szembehelyező német magatartásban, mint a magyarországi papok együttműködési hajlandóságában, és ugyancsak más volt a nagyorosz földön (mint erre Szolzsenyicin 1972-ben Vlad Őboldogságának megírt levele utal), sőt más volt a gyulafehérvári katolikus püspökség Márton Áron idején és a moldvai katolikus püspökség esetében ugyanakkor vagy később is, megint más a hetvenes-nyolcvanas években a szovjetföldi neoprotestáns egyházak kardos kívülállása és az erdélyi (neo)protestáns egyházak együttműködése terén is. Elnyomás itt is, ott is volt, de a gyónási titkot jelentésekkel megszegő (katolikus vagy ortodox) lelkipásztorok lényegében azóta sem éltek át megkülönböztető kiátkozást vagy meghurcoltatást, szolgálnak mindmáig, ha kedvük-koruk még engedi. Hol van akkor (akár csak ezen a téren) a kollektív emlékezet méltányossága mellett a tisztán átlátható értékrend, a normák és lelkiismereti törvények harmóniája, a közös értékvilág komolyan vehető és követhető szintje...?

Tudjuk jól, persze: a közös múlt közös élménye mindig közös erő egyes korosztályok (akár erősek, akár erőtlen tömegek, akár hatalmak vagy normarendek) birtokában is. Több német és nem-német szerző írt köteteket a második világháború utáni német helyzet kapcsán, mennyire hiányzott nekik a Vezér, az útmutatás, a világkép, a célrendszer..., de ez csak felszínes „olvasatban” szól a diktatúra és a félelem visszakívánásáról, igényéről. Az individualizálódó világban, amelyet a poszt-weimari korszak jelentett, (új ipari forradalom, fordizmus, gazdasági válság után!) igenis lehet „normális” társadalmi igény egy konzisztens, kimódolt, célszerűnek tetsző, nemzeti dicsőségre épített világkép elfogadása, a verseny-jellegű kapcsolatok helyetti közös cél kitűzése, a közösségek hiányát pótló nemzeti közösség ígérete – és ezzel az a látszat is, hogy a diktatúra jó, mert építi a kollektív (csoport- vagy össztársadalmi) kapcsolatokat. A diktatúrák iránti igény persze nem lenne komolyan vehető, ha nem jelezné, hogy a hosszú távú berendezkedésnek, megállapodásnak, nyugalomnak mindenkori vágya él a társadalom java részében. A polgári fejlődésben ugyanakkor a szolidarítás igénye (és hiánya) viszont ellene hat mindennek: a munkapiaci tulakodás, a darabbéres munka sztressze egymás ellen hangolja még az együttműködőket is. Aki veszít, nemcsak a közös munka eredményét veszíti el, hanem a visszavágásra is késztetést kap. Nincs idő a hosszútávú építkezésre, egymás megismerésére, a kapcsolatok elmélyítésére, a bizalom kiépítésére – időlegesség van csupán, szűk pálya és kíméletlen sebesség. Itt nem segít a sorsközösségi élmény, a szolidarításra és megértésre, önszervezésre és regenerálódásra nincs tér. Marad a hamari haszonvétel, a moralizálgatás nélküli siker, a flexibilis alkalmazkodás, a célracionális távlatokkal eszköz-értékként számoló pragmatikusság. Legyen szó akár politikáról, hitről, eszmei irányokról, népszerűségről, normákról vagy értékekről...

S épp ez az „egynapélő” emberi stratégia teszi lehetővé, hogy a mai sikert vagy a gyors és kíméletlen tempóval, vagy a múltba merengő érzülettel vészeljük át. A kollektív történelem a tartós érdek- és értékközösség fikciójára épül, nem pedig a napi hajcihőre; a globális piac nem lírázik azon, ki a lelkes, ki a becsületes, ki a jólélek: a sztenderdizált világ azonos terekben azonos árucikket kínál, így a helyhez és múlthoz, emlékekhez és értékekhez kötődő „termékek” (mint például a lelkiismeret, a ragaszkodás, a hovátartozás, az értékek és normák rendszere) „haszontalanná” lesznek ebben a sodrásban, a helyekhez és élményekhez lecövekelt lelkek a semlegesség színtelen tónusába süppednek, s elszáguld fölöttük a „korszerű”, a „sikeres”, az „innovatív”, s egyre jellemzőbbé válik, hogy már a kollektív emlékezet tárházai sem maradhatnak a történő történelem alapjai vagy részecskéi. Ebben a „felületi rekonstrukcióban” tehát, amely átírja, újraépíti a múltat vagy elszínteleníti a jelent, semlegessé, „haszontalanná” válnak a megkülönböztetések, az összehasonlítások, elsilányul a különbségtétel és a minőségi másság rangja is. Mit várunk akkor a jelen történelmétől, a múlt értékelésétől, a mérlegelő megkülönböztetéstől...?! A sztenderdizált fogyasztás mindenütt a világon kikezdi a helyi jelentéseket, ahogy az újfajta élethelyzet vagy korosztályi élmény is kikezdi a közszájon forgó, régi közös történeteket.

A történelem-nélküli nemzedék felnövekedése persze nemcsak panaszra okot adó ártalomként fogható fel, hanem az adott korszak áldásaként is. Nemzedékek szabadulnak meg a múlt cipelésének nyűgjétől, a hasonlítás kényszerétől, a tisztánlátás igényétől, a megértés kalandjától. Simább, problémátlanabb lesz talán a jövőjük is. Ha. Ha az lesz, s ha nem éppen a közös emlékezet hiánya teszi majd közösen emlékezetmentessé, kíméletlenül pragmatikussá, szimplán haszonelvűvé ugyancsak Őket, akik jobb jövőjéért a múltbéli nyüzsgések többsége zajlott… A folyamatos idő a rugalmas átélést hozta: „ne kötelezd magad, ne keveredj bele, gondolkozz rövid távon…!”, s ahelyett hogy fölhalmoznál, építenéd a családi otthont, és hiányozna az idegenek szomszédsága mint környezet, inkűbb ne engedj az elfogultság késztetésének, az informális tereknek vagy a múltba révedő értékeléseknek, hozd meg helyette a minimális áldozatot, melyet a döntési hatalom kíván, s élj látszatra függetlenül mindettől, amennyire csak tudsz…!

A kollektív tudás számára a társadalmi többség szegénysége, kényszerített létmódja, gyökértelenné tett hovátartozása ugyan a túlélés egyfajta eszköze, de egyúttal gyanús, bizonytalan és főképpen „vegetatív” tudás-szint, bizonytalan tudások és kevés hipotézissel ellátott meggyőződések halmaza. A válságban lévő kultúrák gyakran az újrakeresésen és az új módon lehetséges felhasználáson alapulnak. Ezeket a folyamatokat a posztszocialista államok politikai átmenetében kritikus vagy tartózkodó állapotot kialakító lakói használták fel húszéves harcuk során. Mintegy újrahasznosítják a politikai-kommunikációs technológia kultúrájának hulladékát, a történelmi idők átmeneteit, melyek hozzásegítik ahhoz, hogy a dolgok értelmet, új jelentéseket kapjanak, valamint ahhoz, hogy stratégiát dolgozzanak ki az élet, a történetfelfogás, a túlélés számára. Így a többség nemcsak egyszerű túlélő, hanem a história újraalakításának is fontos része, személyes főszereplője lett. Főszereplője saját történelmének, mely immár nem része a közösnek, csakis annyiban, amikor e találkozás elkerülhetetlen. A magántörténelem, vagy a köztörténet magán-elbeszélése átvette helyét a diktatúrák utáni történéseinek. Talán nem is haszontalanul: mert ha nem (marxista módon) „nevetve szabadulunk meg történelmünktől”, még lehetőségünk, hogy individuális históriával magasztaljuk föl a meg nem történtet, a reménybelit, a jövendőre esélyeset.

Esetleg annyit tényleg elveszítünk ezzel, hogy közössé legyen a történelem… De ha elnyertük a jogot, hogy erre legyintsünk, vagy a késztetést, hogy össze akarjunk hasonlítani, még lehetünk sikeresek is e téren. Legföllebb majd a történészek későbbi korokban átírják és százalékokba foglalják élő jelenünket, az „emlékezet nélküli kultúrát”, hogy ne kelljen árnyalt jelentéseiben minden sorsot egyenként megismerni és megérteni…

Megjelent: http://maszol.ro/kisebbseg/a_kollektiv_tortenelem_kisertete_a_tortenelem_nelkuli_nemzedek_2010_08_10.html