Lapszemle

A csíkszeredai Hargita Népe folytatja a modern román állam megalakulásának centenáriumát jelző cikksorozatát; legutóbb a kolozsvári Sabin Gherman újságírót kereste meg a rovat szerkesztője, Simó Márton. Beszélgetőtársa nem más, mint „az első olyan tanulmány készítője, amely javaslatokat tesz az Európai Unión belüli átszervezésekre, az Erdély-Bánát Liga, az első olyan párt megalapítója, amely a regionális eszme és Erdély iránt elkötelezett románokat kívánta tömöríteni (2003-ban a szervezetet betiltották), annak az erdélyi sokszínűségnek kedvelője és népszerűsítője, amelyben mindenki egyformán jól érzi magát...” (Gherman az utóbbi években többször is kifejtette gyakorlatilag változatlan álláspontját a romániai modernizáció állapotáról, az elmúlt esztendők kiadványaiban számos interjú olvasható az általa felvetett gondolatokkal kapcsolatosan.) A továbbiakban a friss beszélgetés főbb megállapításait összegezzük.

Sabin Gherman a mezőségi Mezőzáhon nevelkedett, ősei is ott éltek. „Magyarul csak keveset tanulhattam – mondja magáról -, mert furcsa módon a magyar barátaim szülei kértek, beszélgessünk románul, hadd gyakorolják a nyelvet a gyermekeik, hogy ne legyenek fennakadásaik az iskolában. Így magyar tudásom gyenge, viszont a falus- és kortársaim mindannyian kiválóan beszélnek románul... Közösen szilvesztereztünk és együtt jártunk öntözni. Kétszer bontottunk pezsgőt, s a lányokat is kétszer locsoltuk meg. Együtt voltunk” - meséli gyermekkoráról.

Annak ellenére, hogy tősgyökeres erdélyi gyökerű, egyetemi tanulmányait mindenáron Craiovában képzelte el. Ennek oka az volt, hogy az általa kedvelt tanár, aki pályaválasztását meghatározta, ott kapott állást. „Egy tanárért mentem oda, Aurelian Popescut ismertem, néprajzi gyűjtő volt és folklorisztikát tanított. Szolidarizált annak idején az 1956-os magyar forradalommal, részt vett egy Putnán tartott megemlékezésen, amiért meghurcolták, hat évet töltött börtönben. Érte mentem oda továbbtanulni, és meglepett, hogy olykor milyen nyíltan beszélt a börtönéveiről.”

Sabin Gherman azzal tűnt ki kortársai közül, hogy 1998-ban visszhangos röpiratot jelentetett meg, „Torkig vagyok Romániával" címmel (a röpirat magyar szövege a lapszemle után olvasható - sz. m.). A húsz évvel ezelőtti állásfoglalás motivációját így magyarázza:

„Elegem lett abból, hogy Bukarest olyan költségvetést használt fel rendszeresen, amilyennel az összes erdélyi megye együttesen sem rendelkezett. Amikor a központosított vezetés átalakításáról írtam, én gazdasági és közigazgatási reformokra gondoltam. Ugyanígy nem akarták érteni, s Bukarestben most sem fogják fel, hogy nem onnan kell törvényeket hozni a kisebbségek érdekében sem, hiszen valójában maguk a kisebbségek látják, hogy milyen kihívásokkal szembesülnek, melyek a hiányosságok, milyen prioritások lennének a saját lakóhelyükön. És amikor kisebbségekről beszélek, legszívesebben elhagynám ezt a szót, mert Erdélyben nemzeti közösségek vannak. Ezer éve együtt vagyunk, s tisztességtelen, ha statisztikákkal írjuk felül a konkrét tényeket.”

Sabin Gherman betiltott pártjának, eszmetársainak álláspontjáról is beszámol:

„Az Erdély-Bánát Ligát pártként képzeltem el azok számára, akik a regionális területfelosztás hívei. Románok, magyarok, németek egyaránt szimpatizáltak az elképzeléssel, csakhogy az alkotmány l-es paragrafusa alapján törvényen kívül helyeztek minket. Ez a cikkely mindenek feletti, és igen meghatározó, hiszen hasznos érv arra, hogy a gazdaság és a közigazgatás, a kultúra vagy a mezőgazdaság szintjén ne tegyenek semmit... Többen kérnek arra, hogy hozzuk létre az erdélyiek pártját, de úgy látom, a szlovákiai példa és az ottani vegyes párt körüli események hosszú időre eltántorítanak a cselekvéstől. Ha itt, Erdélyben életre hívnánk egy közös mozgalmat, akkor azt olyan alapokra kellene helyezni, olyan megállapodásokat leszögezni, amelyek aztán a következőkben, legyen bármilyen új konjunktúra vagy erősödő befolyás, nem képezhetnék soha semmilyen alku tárgyát. Ezt Szlovákiában a [Híd-Most nevű - szerk. megj.] mozgalom létrehozói nem tették meg, s most kételkedve figyelik őket Erdélyből. Ezt a pártot én is fenntartásokkal szemlélem. Úgy hiszem, eljön az idő, amikor rákényszerülünk, mert olyan tektonikai mozgások következhetnek be, amelyek mentén a történelmi múlt közös jövőre kötelez."

A centenáriumról ugyanakkor így vélekedik:

„Akkor lenne igazán fontos, ha a mérlegkészítést is tartalmazná. Mit sikerült megvalósítanunk 1918 után? Fejlesztettük vagy romboltuk az országot? Erdély, Bánság, Bukovina és - említsük Moldvát is - jobban él-e most, vagy rosszabbul? A Fekete-tenger-Duna-Szeret-csatornát 1924-ben kezdték építeni, de ma sincs kész. A Bodzai-havasokon át még nem jött létre a vasúti összeköttetés, holott már 1919-ben elhatározták. Az autópályákat 1938-ban kezdték emlegetni. És hol vannak a következő évszázadra vonatkozó nagy elképzelések? Egyáltalán megértünk-e valamit az európai integrációból, a globalizációból, tisztában vagyunk-e a kihívásokkal és az egyébként látható ellentmondásokkal? Ezek olyan kérdések, amelyekre legalább százévente egyszer illene válaszolni. Nekem az ünneplés nem azt jelenti, hogy ismét kitartóan sértegetem a magyarokat..."

A román sajtó által sűrűn emlegetett ún. „magyar veszélyről”: - Miféle irredentizmus? Kik írnak ilyeneket? Azok, akik Moldávia idecsatolását szorgalmazzák? Azt hiszem, jó lesz, ha itt kissé érintjük a román identitás lorga és Bratianu munkásságából fakadó ellentmondásait: egyfelől siránkozunk, hogy mennyit szenvedtünk az „idegen" uralom alatt, másfelől meg azzal kérkedünk, hogy hányszor tönkrevertük őket a háborúkban... Sokan acsarkodnak az RMDSZ ellen, amiért kétnyelvű utca- és helységnévtáblákért küzd, de elfelejtik, hogy Maniu románul interpellált a budapesti parlamentben, s azt is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bankjegyein román felirat is volt. Megfeledkeznek arról, hogy Hunyadi János a magyar királyság valaha élt leggazdagabb embere volt. Nem említik, hogy sem Dózsa György, sem Budai Nagy Antal nem volt román. Továbbá nem nagyon dicsekednek azzal, hogy Romániában azért tört ki parasztfelkelés 1907-ben, mert az embereknek elegük lett a középkorból... Hagyjuk ezeket a nacionalistákat sülni a saját zsírjukban. Engedjük őket, hadd bizonygassák, hogy a dákok találták fel a villanyáramot, s hogy a Bucsecs-hegység mélyén földön kívüli energiák rejtőznek... Egyszerűen nevetséges, hogy időnként szemrehányást tesznek, hogy nem vagy eléggé nacionalista, hiszen közeledik a centenárium, s nem hagyhatjuk „ezeket a magyarokat", hogy itt fontoskodjanak a kultúrájukkal."

A riporter direkt kérdéseire („Mit gondol az ország igazi regionalizálásáról? Lelki szemei előtt körvonalazódik a Székelyföld kontúrja is? Sérti-e Önt a székely zászló? És milyeneknek látja a mai székelyeket, erdélyi magyarokat?”) Sabin Gherman is direkt válaszokat ad.

„A régiós felosztásnak követnie kellene a közösségek igényeit. Nem mondhatja nekem, az erdélyinek senki, hogy... északnyugati vagyok. Ezek a hagyományos régiók biztos történelmi alapokon nyugszanak, s attól függetlenül, hogy milyen uralom alatt voltak kénytelenek élni, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy legyenek ma ünnepeink, hogy lehessen nemzeti kultúránk. Ha nem értjük meg, hogy egy szász templomerőd, a korondi vagy a horezui kerámia közös érték, s az a célunk, hogy együtt vigyázzunk rá, akkor - a politikusok nagy megelégedésére - újabb száz év múlva is undorral nézünk majd egymásra. A Székelyfölddel kapcsolatosan déja-vu érzésem van: Iorga annak idején kiadott egy Sacuimea (Székelység) című folyóiratot, amelyben azt bizonygatta, hogy ez a népcsoport identitást-vesztett románokból áll; ezek a mai vezetők a plafonig ugrálnak mérgükben, ha valaki a Székelyföldet emlegeti, mintha az tiltott övezet lenne. Székelyföld azonban létezik, az ott élő emberek úgyszintén, és joguk van arra, hogy kijelöljék és tiszteljék szimbólumaikat. Ha kellőképpen értelmes lenne a román kormány, büszkélkednie kellene a székelyek nagyszerű középkori történelmével, a rovásírással, a kürtös kaláccsal, illetve Körösi Csorna Sándorral és még számos értékkel. Ez megértéshez, kölcsönös tisztelethez vezet, semmint politikai csatározáshoz. Odajutottunk, hogy Károly herceg jobban értékeli a székelyeket, mint bármelyik román politikus..."

Reményei dacára Sabin Gherman enyhén rezignált: „Aggaszt, ha azt látom, hogy a két gyermekem közül egyik sem akar ebben az országban élni. Idegen nyelveket tanulnak, többek között a japánt is, és nagyon elvágyódnak innen, pedig az egyik csak ötödikes, a másik nyolcadikos. Mit mondhatok nekik? Hogy egyszer majd jobb lesz minden? Én magam is azt képzeltem huszonnyolc évvel ezelőtt. Tetszik nekik Erdély. Moldva is, lenyűgözi őket a Székelyföld és Bukovina, de ők már tudják, tervezik, hogy el fognak menni innen. Nem élhetsz meg szép tájakban gyönyörködve, vagy kolindákat hallgatva és kürtös kalácsot majszolgatva. Ők többre vágynak, mint mi, és sokkal határozottabbak... Hiába mondom nekik, hogy Erdély egy áldott hely, ha ők vonakodnak attól, hogy hetente tüntetni járjanak a kormányon levő félnótások ellen. Már nem hisznek nekem. Úgyhogy ez van: ha úgy alakul, én maradok utolsónak Erdélyben, hogy legyen, aki leoltsa a villanyt..".

(Mi, székelyek és román barátaink - Hargita Népe- 2018. ápr. 24.)

*************************************

Dokumentum:

Sabin Gherman: Torkig vagyok Romániával (M-am săturat de România)

Torkig vagyok Miticával, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. A hatalmat gyakorló mindenféle politikussal beszélgetek, de csak azt hallom: “Már nincs semmi esélyünk”. Olvasom az újságokban, hogy a kormánynak volt gondja a ’98-as költségvetésbõl Bukarestnek nagyobb összeget leosztani, mint egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten, és látom a különbséget, délen jobbak az utak, minduntalan beruházásokat eszközölnek. Sorban állok a fináncnál, a CEC-nél, bárminél, ami az államé, és mindenütt csúszópénzt adnak. Csubukot, harácsot. Török szokások, ami nélkül nem megy. És akkor? Torkig vagyok Romániával. A szinonimáival. Hõsködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michelangelóval vagy Da Vincivel dicsekednek, miközben nekem a campulungi Neacsu levelét mutogatják. Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, “a néb” (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat, és az erdõkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemrõl döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk, és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepüek, rongyos könyökűek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról, arról, hogy “éljen és virágozzék Moldva, Erdély és Havasalföld”. És ismét egy gyõztes böffentés.

Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélybõl való vagyok. Más országból. Altra paese. Other country. L’autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha õk nem lennének… Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót. A román nép “egysége”, “felvirágzása” nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt.

Néhány ember megvalósította a ’918-as Egyesítést. Mások svájci típusú, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykedtek. Megint mások, mint Slavici, azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával disznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belõle. A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzõi, elárasztotta a “miticaság”, az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esély volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségébõl, értékrendszerébõl. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt – éppen ezért a nagy sugárutakon háromméterenként elcsúszol a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlõ az Úrral, Cioran. Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fennebb mondottakat. De: hányan nem mentetek Bukarestbe tele szatyorral, a híres-neves rafiaszatyorral, amelyben pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazgatóknak, a minisztériumokba, a bezárt magas portákra. És, ha együgyû módra nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor figyelmeztettek rá, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert kezeidet lehúzzák a “csomagok”. Bukarest, ez a hely, ahol a tébécés zseni puszilózik az analfabéta milliárdossal, megtanította az egész országot, hogy valamit osztanak. “Húst osztanak”, “Tojást osztanak”. Osztanak. Puhatestűek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek, és úgy beszélnek, hogy “sokan van”, és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektõl. Túl hamar tértek át a furculitionról a “Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpatokon”-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb “védelmezõi” a Kárpátokon túl születtek. Lehet, ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne.

Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem más, mint komédia. Méghozzá egy olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon susorogsz a rendőrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönbõl éljen. Rá kell döbbennünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestbõl jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élõk, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent, és 75-ször szegényebbek vagyunk.

Egyébként további jó napokat – torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.

1998