Három—négy emberöltővel ezelőtt lett ismertté, népszerűvé és később sokak számára elméleti mércévé is Theodor W. Adorno (1903–1969) Essays on music címen kiadott esszégyűjteménye. Nem mintha korábban nem lett volna elég sokféle elmeszülemény a zene és társadalom kapcsolatáról, de Adorno dzsesszről, populáris zenéről, fogyasztásról és „mediatizálásról” szóló egykori írásai jó időre meghatározó kihívást képviseltek a zene-teoretikusok számára.

Zenéről és filozófiáról (ebben a társításban) kevesek is okoskodtak akkor (vagy azóta), de mindegyre kérdés maradt, hogy a zene által meghatározott világok harmóniái, értékrendjei miképpen hordoznak lételméleti alapkérdéseket, egzisztenciál-filozófiai problematikákat is. Nem is mindennapos kérdéskör ez, de talán annál is meghatározóbb hatású, ha új vagy más nézőpont, rálátás, értékrend éled föl a legendás alkotó nyomán – vagy olykor szemben is vele. Talán éppenséggel ilyen (ha a test és emóciók terén is bizonnyal más horizontú) vállalás Michel Serres Zene-könyve.¹ Nemcsak a zene valamifajta „lételmélete” ez az esszé, hanem az emberről a befogadói léten túli, de mindvégig a Világ mélységeit és perspektíváit magában a zengésben, a zaj–hang–ige dimenzióban elbeszélő költői filozófia is. Serres nem muzsikus a szó aktív előadói értelmében, de Orfeusszal és a Szibillákkal elindulva a tudományos írás feladatáig jut, a zene által serkentett diszkurzív létragyogásokat komponálja meg, majd a Születés és Dicsőítés geneziséből fakadó összegzés felé fordul el, hogy ebből a szakrális vagy monolitikus státusz évszázadok óta zuhatagszerűen lezúduló hatáselemeit szedje rendszerbe. Rendszerező, sőt félelmes strukturalista attitűddel él, ugyanakkor a legelemibb érzületlélektani és elementáris reflexivitási minőségek felé kalandozik el minduntalan. „E könyv háromszor indul útjára a zenei folyamon lefelé, amely a Világ zajaitól a nyelvek értelme és a tudományos eredmények felé tart; az éneklés ehhez hasonló útja halad át a tömegmozgalmakon vagy a testi érzések hullámzásán, hogy végül szavakban nyerjen formát. Ekképp folyik hangzó áramlás az energiák vagy a dolgok ereje és a kódolt jelekké változott kiáltozás között; így áramlik szakaszosan az energia, az információ a hatalmas intervallum felé, amely szétválasztja a kemény és a lágy minőséget. Ez az útvonal három életfontosságú szakaszra tagolódik: a legendás, a személyes és a szent szakaszra…” – írja a könyv előhangjában. Orfeusz és a múzsák találkája után a megismerés rapszódiája következik tehát, mely a Nagy Elbeszélés révén, egy bibliai szakaszon át az Ige útját követi… „Görög, tudós vagy misztikus örömujjongások: ez a három egymás felé tartó, összefonódó, egybehangzó út tart a zajoktól a hangokig és a hangoktól az Igéig. A Zene hullámaival árasztja el őket” (7. old.).

Ez a hullámzás, ritmikus kihívás és hangzatos válasz az, ami Serres zenefilozófiájában a meghatározó komponens. Egy csöppet sem kíméli sem olvasóját, sem magamagát: hol a misztikus határait érintve beszél, hol a legmolekulárisabban személyes szférákig ás le. „A stílus a fehér lapon úgy hat, mint valami hibás kotta. A szavak alatt hallgassátok zenéjüket: sokkalta testesebb, meghatóbb, valóságosabb, élettelibb, erőteljesebb, mint az értelem; éles, szinte hívja a mondatot, magában rejti elemeit, föltételezi a tág lehetőségeket jelző kis pontjainak megjelenését, és akár valami kagylóhéj, fölidézi a tengerzúgást. Szavak: szétszórt apró szigetek a háborgó óceán zúgó felszínén.

A fogalmi szereplőket létrehozó filozófia a zeneszerzés másik helyettesítőjének tűnt a szememben. Szintén sokféle, sőt végtelenül nyitott, absztrakciós legyezője föltételezi és fönntartja az egyértelmű világot, az általa jelölt dolgok pedig egyéb szigetek.

Ez a formula és a Zene, két kanonikus csokruknak köszönhetően lehetővé teszik a több hangon való, tehát gazdagabb és tágabb beszédet, amely szebb az elszigetelt és egyhangú beszédnél. Tétova módon, tapogatózva könyveket is írok – ugyan ki is dicsekedhet azzal, hogy két művészet terén is megáll a lábán? –, amelyekben a nyelv egyértelműségre való törekvése megakadályoz abban, hogy bővebben fejtsem ki, amit írni szándékozok. Világéletemben pályavesztett zenész voltam” (33. old.).

A pályavesztett zenész pályanyert filozófussá lett…, a Francia Akadémia tagja, a Stanford Egyetem oktatója, mintegy hatvanöt könyv szerzője. Nem először érinti—taglalja tehát az íróiság, a zenészség és a filozófia rokonságait, a lét mélységeinek, a kultúrának, a Világ mélységeinek rendszerét. De hittel hiszi, hogy a Zene (mindig nagybetűvel írja) az emberiség életvilágának egyetlen legtökéletesebb kifejeződése, eszköze, lényege, az élőlények igazi nyelve. S hogy a vörösbegy több ezer énekszót használ, a csimpánzok vonyítása is kórusmű, a madarak röpte is számokkal teli, az ausztrál bennszülöttek énekei és táncai a sivatag földrajzát imitálják… – mindez mint vallomás és Zene funkcionál számára. De vajon olyan-e mindez, amit mi nevezünk ezen a néven?

„Mi először minden bizonnyal monoton dallamokkal kommunikáltunk, dallam-hajlításokkal, tánccal és körkörös vokalizálással utánoztuk a gesztusokat és a helyzeteket. A társadalmakat ezek a ’zenekarok’ tartották egyben, helyeket sajátítottak ki, jelezték a jövendőt, ’kották’ útján emlékeztek, amelyek a test elhagyása nélkül elegendőnek bizonyultak a túlélésre. Ezek a Zene előtti zenék talán évmilliókig voltak forgalomban, mielőtt a tagolt nyelvet véletlenszerűen, nem szükségszerűen, egyáltalán nem is olyan régen, elfogadták volna.

Ezen álmodozásom az eredetekről naiv módon ’szimmetrizálja’ korunkat, amelyben a Zene özönvízszerű térhódítása térben, időben és az egyedi fülekben kárpótol az értelem hiányáért. Közös csivitelésünkké változik” (39. old.).

Nem véletlen Serres dilemmája a világ idejének, a klíma káoszának, az élőlények remegésének és az egyedi emberi lények globális kitettségének „a dolgok zaja” felőli megnevezése. „A közhelyesített látványok megmérgeznek minket, ezért sem látjuk ez egymással összetartozó dolgok kultúrájának jöttét. Azt szeretném, ha legalább hallanánk ezt” (51. old.).

S hallani bőven engedi, sőt, magára a hallásra, elemi működésre, „alap-zenére” épít vokális összhangzatot, titokzatos és akusztikai, diszkurzív és nyelvi értelmet, világutazást, „a véletlenszerű hangzavar” áttekinthető káoszának vibráló világát, „simább hangjait” és vibráló húrjait, „tiszta és kiszámítható rezgésű” hangzást. „Majd jön az ütemes, ritmizált, komponált és időnként ’fúgázott’ Zene; végül, a mindezekből származó szétszórt nyelvek és az értelmes beszéd. Íme, négy—öt réteg, amelyek betakarják, néha teljességgel fedik egymást, sőt az egész Zenét elárasztják hullámaikkal, aztán mintha a Zene boldogan túlcsapna kis medrén, amelybe a beérkezett művészet kényszeríti, útban minden hanghatás meghallgatásának széles medre felé…” (51. old.).

Serres nemcsak „bizonyos ágakon a pünkösdi madarat hallja énekelni”, hanem madarak millióit, az Egyenlítő vidékét, Óceániát, a Vaskapu szorosát, vagy a dél-amerikai atmoszférákat éppúgy fölidézi, sőt egy-egy konkrét zeneművet is bevon: „Ahogyan Haydn isteni kottáiban a basszus, az alt, az angolkürt, a cselló, az oboa mihamar elhagyta a színt, egyik a másik után, amíg aztán nem maradt más, mint két hegedűszóló. Az Adieux megrázó szimfóniája. Az emberi süketség redukált modellje. A milliónyi hang ezen Édenéből soha többé nem halljuk a mozaik szólókat, amely a Zene másik neve” (40. old.). Ez „állati szimfónia” és a mi „búvár süketségünk” csöndje között ugyanis ott van „a diszkurzív értelem, amelyre az emberi lények olyan büszkék, gyakorta a dolgokat és csak a dolgokat jelölve”, hogy erre következően azután már részben elvesztjük kapcsolatainkat a Zenével. Ez „új törés pillanatában, amikor az értelem megszületett, amit pontosságban nyertünk, azt kétségkívül élményben elveszítettük. A Zene szakadatlanul igyekszik visszaadni ezt…” (42. old.). Így hát a Világ, a világzene, az Egyetemes Zene az életeket és testeket nemcsak bevonja a Világ dolgainak ritmusába, de bevonja ebbe a közösségeket ugyancsak, hogy minél mélyebbre hatoljon az énbe, a szökőkutakból nemcsak mélyen rejlő szivárványos függönyök nyíljanak, hanem az is, ahogyan a langy fuvallatok ritmusára mondja, jelöli, magyarázza, elbeszéli, elfoglalja a teret és kitölti az időt mindaz, ami valódi hangjegyekként úszik felénk az árral, hogy „a világ legfinomabb módján hallassák forrásvidéküket”, s jussanak tova a torkolat felé, az örvénylés és visszatérés, az eredet felé… „A téma, a hallgató és a zeneszerző, a Világ dolgai felé” (46. old.).

Ugyanakkor Serres „a Zene és mi” állandó összefüggései közt látva és láttatva az eredet, a terjedés, az élő lények univerzuma, a klimatikus viszonyok összessége, az emlékek mozaikja megannyi részlet-dimenzióját tárja fel, s minduntalan az Egyetemes Zene felé terelgeti olvasóját. Ez sem könnyű út, mivel a „minőségeket árasztó”, feszültté és érzékennyé tevő, könnyekre fakasztó, fölszabadító és magasba röpítő áradás „Föld, levegő, víz, tűz. Egyetemes önmagában, egyetemes számomra, egyetemes számunkra, egyetemes rajtunk kívül. Hangzó zamatának ajándékát átnyújtva teljesedik be” (52. old.). A mindenható, integráló, diszkurzív mivoltában is sokrétűen, „összértékűen” megszólaló zene (Scarlatti, Mahler, Chopin, a zsoltárok, az Énekek éneke…), valamifajta fehérség és meghatározhatatlanság őseredeti átlátszósága teszi expanzívvá; Anaximandrosz, az euklidészi tér, Galénosz, Kepler, Mengyelejev kezébe adta a „Tudós Zene” nyelvi rétegeit, értelmezési mezőjét, az útvonalat, melyen „az aktusban születő értelem” jut el az áramlásig és a dolgok rendjéig, az „eredet-pont” börtönének kapujáig (52-69.).

Serres áradása, sodrása a nyelv, a közlés, a megértés végtelen és lehetetlen kalandján túli világokba vezet: genetikai kódoknak, kombinatorikus együtthatóknak, fajták és egyedi lények, organizmusok, testek, alakzatok, funkciók, mozgások végtelen variációiig. A nyelv, a tudás, az információ, a világháló, Woodstock előnye a Facebookkal szemben, nyelvi akusztikák és vibráló dolgok (dúrok és mollok), a DNS rezgő húr-formája, membránok rezgése és a kvantummechanika egyenletei, melyek a Világegyetemet megérteni segítenek… – egyaránt részei ennek a nagy-nagy elbeszélésnek, a megértés örömének, tér és idő lelkes túlcsordulásának a Gloria kitárulkozó tónusában, a Magnificat makrovilágában… Miképpen ebben is, Serres művében is egy helyre szorult békés együtthangzásban a legendás, a személyes, meg a szent is.

Serres könyve nem szikár és kottaképes zenetudomány, nem is színvak befogadás-szociológia, s még kevésbé oktatásmódszertani kézikönyv. Amerikai típusú esszé, magasztos eleganciákkal, csupasz racionalitásokkal, de franciás érzékenységgel, európai esztétikum vezéreszméjével, nyelvi és logisztikai evidenciákkal, sodrásra és lenyűgöződésre hangolt befogadókészséggel megírva. Miképp kezdtem is: zenefilozófiai vállalás, zeneesztétikai kalandtúra, mitológiai séta a múzsák egyikének lakozása felé. Míves szöveg, hála Romhányi Török Gábor hasonló műveken harcedzett érzékenységének, s nem egyszeri olvasatra a polcra fektetett mű. Ismerkedni, incselkedni vele nem fáj, sőt, eltölt, elringat, elvágyakoztat. Érdemes kézbe venni. Zenél!

A. Gergely András

1 Michel Serres: Musique. Le Pommier, Paris, 2011. Magyarul: Zene. Holnap Kiadó, Budapest, 2014., 106 oldal