Napjainkban bizonyára kevesen tudják pontosan, hogy ki volt Bárd Oszkár? (a továbbiakban BO, kivéve az idézeteket.) Azt pedig, hogy 2018-ban emlékezünk/emlékezhetünk meg az író születésének 125. évfordulójáról, bizonyára még kevesebben.

Az évforduló alkalmából hívott meg a Helikon - Kemény János Alapítvány, hogy ismertessem az író életének és munkásságának fontosabb eseményeit. A megemlékezésre Marosvásárhelyen, a HKJA által szervezett Helikoni Esték című rendezvény keretében, a Magyar Unitárius Egyház templomának konferencia termében került sor, ez év október 18-án. Külön köszönetet szeretnék mondani a HKJA vezetőinek a lehetőségért, valamint Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznőnek, aki az előadásom „illusztrátorának” a szerepét vállalta, és több BO verset mutatott be a hallgatóságnak, közismert előadói művészetének nemes „fegyverzetében”.

Az akkor és ott elmondottakat, a hallgatóság kérdéseit továbbgondolva határoztam el, hogy BO méltatlanul elfeledett alkotó tevékenységét kissé közelebb hozom a mai olvasóhoz. Mivel az íróról leginkább a művei és kevésbé a róla szóló értékelések vallanak leginkább, ezért írásomban a lehető legtöbb idézetet fogom fölhasználni, annál is inkább, mert ma már BO alkotásai vagy a róla szóló korabeli kritikák csak a beavatottak számára elérhetőek... Írásomhoz Kilyén Ilka színművésznő Isten Kezében című CD-jének egyik versét is elérhetővé tesszük... (Bárd Oszkár Én meg akarom magam tartani c. verséről van szó.)

Ki volt BO?

- kérdezheti az olvasó. Engedtessék meg nekem, hogy életrajzi adatainak ismertetése előtt BO egyik, Hatvany Lajoshoz írott leveléből hosszan idézzek. (A levelet a Magyar Tudományos Akadémia Kéziratára őrzi. Ott találtam rá és építettem be BO-ról írott monográfiámba, amely 1998-ban jelent meg a Kriterion kiadónál. Írásom azon idézeteit, amelyek esetében nem jelölöm a forrást, BO monográfiámból vettem. ML)

„Az éjszaka olvastam az Ady világa első füzetét. Hát aki olyan keserves csalódásokon át is, aki a „hontalanság ötödik évében” is ilyen tisztán mámoros szerelmese a versnek, ahhoz nyugodt lélekkel bekopoghatok, ott a beteges érzékenységemet nem kell féltenem. Jövök tehát és kérem Hatvany Lajost, fogadjon szívesen. Hogy mit akarok? Becsületes, egész szívet és megérteni törekvést. Panaszolni szeretnék, szerencsétlen korom szerencsétlen poétája, ki olyan szerencsés volt, hogy szűk kis Erdélyében elismerést nyert, s ki az erdélyi drámaíró büszke címét viselni kénytelen, mikor ezerszeresen érzi, hogy lírikus a javából (…) Három év alatt öt darabomat hozta Janovics Jenő (A két világháború közötti Kolozsvári Magyar Színház alapítója. ML) s a többi erdélyi színház, siker, elismerés, de most már hiába kér a kolozsvári színház darabot, fáj odaadni bármit is, mert számomra elvégződik, amit odaadok, de egyszersmind senki nem leli meg az én elvesztett kincsemet. Megtapsolnak és azzal vége. Megtapsolnak s én érzem, hogy mennyivel jobb a darabjaimnál az a zsugorin őrzött ezer vers, s hogy azokat sohasem adhatom egészen oda senkinek, hiszen nem könnyű gyönyörűségek feküsznek bennük, kínlódást, vért és szívet kellene adni annak értük, aki foglalkozna velük és főleg sok időt. S olyan természetes, hogy mindenki magával van elfoglalva.

Hát kérdezem tisztelettel Hatvany Lajost: adhat-e időt és szeretetet számomra? Ha csak kicsi az érdeklődése, akkor engedje meg nekem, hogy ne jöjjek ismét.”

A fenti idézet megírásának módja, stílusa, sok mindent elárul egyrészt BO-ról adatszerűen, másrészt egyéniségét, túlfűtött lelki világát is közelebb hozza az olvasóhoz. Először az a tény, hogy éjszaka olvasta Hatvany könyvét. Azért éjszaka, mert napközben körorvosi tevékenysége foglalta le, tehát nem igen adódott idő az olvasásra. Hatvany, írja BO, akárcsak ő, a vers szerelmese. Maga is tisztában van „beteges érzékenységével”. A továbbiakban beszámol arról, hogy sikeres drámaíró. Ez tény. Szó szerint is egyet érthetünk vele. Ezt darabjainak újraolvasása, valamint a húszas-harmincas évek színikritikusai egyértelműen igazolják. Ugyanerről vallanak a kortárs színi kritikusok is. Álljon itt Kötő József értékelése BO drámaírói helyéről és szerepéről:

„A két világháború közötti romániai magyar drámairodalomból számontartunk jelentős színpadi műveket, de ilyen értékű és mennyiségű drámai munkásságot Tamási Áronon kívül senki sem mondhat magáénak.” (Liszt – Citera – Taposómalom. Bukarest.1989. Összeállította, a bevezető tanulmányt írta Kötő József.)

Mindezek ellenére BO lírikusnak és „zsugorin őrzött ezer vers” alkotójának tekinti magát. Nézzük sorra a tényeket. Két verseskötete jelent meg. Az Erdélyben megjelenő napilapok, folyóiratok majd mindenikében jöttek versei. Nagyon sok verse kéziratban maradt. Az idézett írás állításaihoz magam annyit fűzök hozzá, hogy BO inkább egyszerre volt kora értékes drámaírója és lírikusa, bár a líra szövetét verseiben olykor filozófiai indíttatás, olykor pszichoanalízis feszegeti.

Egyetlen novellája jelent meg nyomtatásban. Különben a próza műneme nem állt közel hozzá. Itt említem meg, hogy Gaál Gábor, a Korunk főszerkesztője, aki közölte verseit és egy egyfelvonásos színművét a folyóiratban, és akivel élénk levelezési kapcsolatban állt, a próza felé is irányítani szerette volna:

„Nem akarom letéríteni eddigi útjáról, – írja Gaál – amikor prózára kérem, viszont szeretném felszabadítani a vershez való kötöttsége alól, korántsem véglegesen, de kirándulásokra.” (Gaál Gábor. Levelek. Bukarest.1975. 48. Sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta és az utószót írta Sugár Erzsébet.)

Érdekes, hogy a műnemeket néha keveri. Liszt Ferencről pl. saját műfaji besorolása szerint „színpadi regényt” írt. Több versét akár jelenetezni is lehetne.

A továbbiakban lássuk, ki is volt BO, az ember? Ismét az írót idézem. 1922-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjává választotta. Ebből az alkalomból az alábbi „curriculum vitae”-t fogalmazza meg és adja be a Társasághoz:

„Születtem 1893-ban Naszódon, Beszterce-Naszód vármegyében. Első versem a Dés és Vidéke cmű hetilapban 9 éves koromban jelent meg. Egy gerlefiókáról szól, ki árván maradt, minthogy jó szüleit egy gonosz macska megette. 1911-ben a kolozsvári Haladás című folyóiratot szerkesztettem. 1912-ben jelent meg Tevannál a Bálványok s bilincsek címmel verseskötetem. Ettől kezdve gyakran jöttek verseim a Hét-ben s az erdélyi irodalmi lappróbálkozásokban.”

BO - az idézett sorokba foglaltak által - maga „javítja” azokat a róla szóló téves adatokat, amelyek a Magyar Irodalmi Lexikonban 1963-ban megjelentek. A MIL szerint (Budapest.1963.I.103.) BO 1892-ben született. A Bálványok s bilincsek megjelenésének éve a MIL szerint 1912 helyett tévesen 1913. Itt említem meg azt is, hogy BO 1942-ben halt meg, nem 1944-ben, ahogy a MIL-ben olvashatjuk.

Ahhoz, hogy az olvasó valamivel teljesebb képet kapjon a szerzőről, az idézett „curriculumon” túl még életpályájához néhány „kiegészítő” adat mindenképp hozzá tartozik. Ahogy a költő írja, Naszódon született, 1893-ban. Május 6-án, teszem én hozzá, jómódú polgári családból. Apja, Wettenstein Noé, orvos, kiváló nevelésben részesítette egyetlen gyermekét. Nagyapja önként harcolta végig az 1848-as forradalmat. Szüleiről a következőket írta a költő 1915-ben:

„Ugye Anyám, amikor Jókait németül ismerted meg, haloványabbak voltak a magyar mesék? Csak a lüktető szívét láttad a világnak, de a dobbanását nem értetted meg? (...) Jöttek a különböző korok: az örömmámorba fúló millennium, majd az az általános érzés, hogy – valljuk be – a kiegyezés mégsem a nemzeti ideálok érdekében, szellemében történt, s a sok-sok kedveskedés, mellyel egy időben elárasztották ezt a népet, csak diplomaták játéka volt, hogy elválaszthatatlanul beillesszék a magyar tulipánt a dinasztia zűrösen egyesített bokrétájába.”

A levél, amint már említettük, 1915-ben íródott, vagyis az első nagy világégés időszakában, amely derékba törte BO alkotó tevékenységét, akárcsak sok kortárs íróét is. A költő frontszolgálaton volt, orvosként egy Szatmár melletti katonai kórházban gyógyította a sebesült katonákat. Ugyanakkor, ahogy beszámol róla, embertársi kötelességének érezte, hogy a gondjaira bízottak ügyes-bajos dolgainak intézését is magára vállalja. Levelében anyjáról azt írja, hogy „gyermekszemekkel nézett a világba és gyermeklélekkel kötődött” a költő édesapjához. Anyja számára a szeretet halálosan komoly dolog volt. Tőle a felfokozott érzelmi életet, az érzékeny, lírai lüktetést örökölte.

„Apám –írja tovább levelében BO – harcol az élettel ezer akadályokon átal (...) estélyeket rendez, szaval, énekel, felolvas, iparostanoncokat tanít és betegeket gyógyít törhetetlen nagy szeretettel.”

Újabb olyan örökölt személyiségjegyek, amelyek az 1910-es évek költő, irodalomszervező, folyóirat-alapító, hegedű koncerteket adó BO-t idézik elénk.

Iskoláit Naszódon kezdi, majd miután apját Désre helyezik, a Szamos menti kisvárosban folytatja. Érdeklődési körét az olvasás, írás, az idegen nyelvek és a zene köti le. Kisiskolás kora óta hegedül. Désen végzi gimnáziumi tanulmányait is. Tanárai közül Kőrösi Györgyöt, Sárkány Lórándot, Lukinich Imrét említjük. Az utóbbi később Budapestre költözik, neves történész, akadémikus lesz. Az 1930-as években BO kiterjedt levelezést folytat Lukinich Imrével, ily módon is dokumentálódik a Teleki László című tragédiájának írása előtt/közben.

Gimnáziumi évei alatt az önképző körben Ady és a Nyugat íróinak elismertetéséért száll síkra. Ez abban az időben, ismerve a korabeli konzervatív irodalomkritika Ady ellenes magatartását, bátor tett volt.

Adyt elődjeként tiszteli. 1924-ben maga vall erről Ady Endréhez című versében a következőképpen:

„Szent zápor, Ady Endre,

ha látnád, mint lüktet céltalan agyunk,

kitagadnál, pedig mégis,

mégis tőled jöttünk, utódaid vagyunk.”

A gimnáziumi évek után Kolozsvárra megy. Apja kívánságára az orvosi egyetemre iratkozik, de ezzel párhuzamosan irodalmi és zenei előadásokat is hallgat. Kolozsvári éveiben szűkebb baráti köréhez tartozott Olosz Lajos, aki így emlékezik azokra az évekre:

"Bárd Oszkárt 1909-től ismertem kolozsvári egyetemi éveimből. Reményik Sándorral együtt jártunk a Melitskó családhoz és ő Melitskóék leányát vette feleségül.”

Olosz Lajos Melitskó Margitot nevesíti. Hozzá tartozik a történethez, hogy Reményik Sándor, Áprily Lajos, Olosz Lajos és BO az irodalmat, a művészeteket pártoló Melitskó család szívesen látott vendégei voltak. Margit, BO későbbi felesége értelmes, az írással is próbálkozó hajadon volt. Többen is „figyeltek rá” a társaságban.

A szerkesztő

Az 1910-es években folytatott lapszerkesztői próbálkozásai ekkori életének érdekes színfoltjai. Szervesen beletartoztak abba a decentralizálódási folyamatba, amelyek a magyar irodalom „fővárosközpontúságát” próbálták bontogatni. Ilyen lapok voltak a kolozsvári Fáklya (1905), a temesvári Magyar Dél (1910) vagy a Kós Károly sztánai Kalotaszeg című lapja (1912).

BO 1911-ben a Haladás című folyóiratot indítja meg Kolozsváron. A címlap szerint a Haladás a „modern magyar kultúra” folyóirata. A másik BO által alapított folyóirat az Erdélyi Figyelő, Désen jelenik meg 1914-ben. Objektív és szubjektív okokból kifolyólag ezek a folyóiratok néhány szám megjelenése után megszűntek.

Az Erdélyi Figyelő irodalmi anyaga 23 versből, 14 novellából és egy kisregényből tevődik össze. Szerzői között BO mellett Egyed Zoltán, Reményik Sándor, Szentimrei Jenő, Karinthy Frigyes nevével találkozunk. Első számában az olvasó figyelmét BO Krisztus éjszakája című verse tereli magára. Elmélkedő, az érzelmet, a gondolatot mitológiai köntösbe öltöztető alkotás. Az első szakasz impresszionisztikus indíttatású:

„Ezen az éjjen Krisztus álmodik,

A szelídsége ma bánatba fordul,

Vágyó, pogány dalt termel a lelke,

Karjaival az éjbe ölelne,

S új ige kelne a friss hajnalon.”

A vers második részében változik a kép. A vers alapmotívumához, Krisztushoz érünk. A stílusváltást a rímek eltűnése is jelzi. A feltételes módú igealakok a lelket szorító megkötöttségek ellenpólusát, az újat, az elvágyódást hozzák elénk. Az impresszionista mikrostruktúrák szürrealista beütésekkel színeződnek (pl. szemére ül a távol). A következő szerkezeti egységben a Krisztus kép Emberistenné antropomorfizálódik. A feszült indulatok enyhülnek, a lázadás szelleme erejét veszti. A költemény műfaját illetően a verses jelenet megjelölés kísért. Már a drámaíró BO készülődik.

De maradjunk BO szerkesztői tevékenységénél. S. (Sütő) Nagy Lászlóval és Tavaszy Sándorral az Erdélyi Szemlét szerkeszti. S. Nagy László 1976-ban így emlékezik:

”Bárd, a vidékről feljött fiatal orvostanhallgató csodálatosképp tisztában volt irodalmunknak nemcsak szépírói és széptani haladásával, esztétikai fejlődésével és társadalmi hatásaival, kihatásaival is. (...) Galgóra költözéséig az Erdélyi Szemle társszerkesztője volt. Miért tartom ezt fontosnak? Nemcsak azért, mert ezzel a bekapcsolódással életre ösztönözte az eladdig színházi ujságosdis társbérletben lévő Kolozsvári Szemlét, de azért is, mert ezzel régóta óhajtott irányzatunk megvalósításához az első lépések megtételében segített. (...) folyamatos ösztökélésével, mindenkit serkentő buzdításaival valóságos irodalompolitikai szerepet végez."

BO szerkesztői munkásságának is köszönhető – teszem én hozzá –, hogy az Erdélyi Szemle már magában hordozza az igényesebb vállalkozást, a belőle kinövő Pásztortüzet.

Fiatalkori versek

Alkotó munkásságának első szakaszát a Bálványok s bilincsek című, 1912-ben megjelent kötetének versei alapján jellemezhetjük. Induljunk ki abból, hogy egy 19 éves ifjú költő verseit elemezzük. A kötet hetvenegy darabja közül 18 bölcseleti kérdések fölvetésére, megválaszolására vállalkozik. Versei szerint az ember a szépre, a jóra termett. Eszmei tartalmuk ezt szolgálja. Még akkor is, ha a költő kimondottan nem erről beszél vagy épp erről vitázik.

Amint már föntebb írtam erről, BO fiatalkori versei Ady költészetének kisugárzásában virágoztak ki. BO fiatalkori verseinek egyik kiemelt motívuma a bánat. Már a korabeli kritika is fölfigyel a bánat szimbólum sajátos értékeire.

„Valami titokzatos, mély értelme van nála ennek a szónak, s ha mélyen belenézünk, azt látjuk, hogy egész lelkivilágát ez a szó jellemzi. A Bánat tanította meg befelé nézni, az teszi ember-megértővé, álmatlan vergődést, hiába-sírást, mindig vágyódást és soha-bírást ez ad neki.” (Fehér János. Dési Hírlap.1913.II.18.).

Idézem a kötet beköszöntő versét:

Lelkem: újságlap, (az Élettől oly gyűrődött lett már!)

Benn tömött sorban napi hírek állnak:

Cívódás, ölés, ölelés,

Mámor, mélázás, kétkedés

És reszketés és porig égett házfalak...

S a sok minden közt, (olykor semmi a minden

S minden a Semmi),

Hol sok a bűn s az átkozás

A gyűrött lapban el van rejtve

- És ettől minden színt lehell be –

Egy dal, egy kép, egy álmodás...

BO költészetének központjában, már a fiatalkori versekben is, az ember iránti aggódás, az emberi sors áll. Annak minden aspektusára kiterjedő vizsgálatából adódnak a filozófiai megközelítések. A költő arról vall, hogy az embert „bálványok s bilincsek” fogságából kell kiszabadítania. A megértés, az elutasítás, az emberi előrehaladás reménye és kétségei viaskodnak egymással.

A háborús évek után Rettegre, majd Galgóra kerül körorvosnak. Falusi magányában is aktívan részt vesz az alakuló romániai magyar irodalomban. A Magyar Szó és a Tavasz című folyóiratokban összesen tíz verset közöl. Idézem a Garabonciás dal című költeményét, amely a Tavasz című folyóirat 1920. január 3-i számában jelent meg.

Köd előttem, köd utánam,

köd a végtelenben,

nótázom a világ végén,

vándorbot kezemben.

Vándorbot kezemben,

S a szívemben bánat,

Felmutatom az Istennek

Üres tarisznyámat.

Bolond, aki mint amit bír,

annál többet vállal,

komázgatok, dévajkodok

vígan a halállal,

ami történt elfelejtem,

s ami jön se bánom;

lesz még nekem gyémántszemű

selymes hajú lányom.

Újszerű hangvételében a versformáról a fölösleg lemállik. Itt az egyszerű hang a gondolat kimondásának igazában oldódik. A hangsúlyos versformával sem igen találkozunk gyakran BO költészetében.

Mi lesz velünk?

BO második kötete 1924-ben jelent meg Kolozsváron, a Kadima nyomda és könyvkiadó vállalat kiadásában. A kötet címe: Mi lesz velünk? A versek, szinte kivétel nélkül az emberiség jövőjét kutatják. BO kérdései megválaszolására Kant, Schopenhauer filozófiáját, mitológiai alakokat (Nesszosz-ing) vagy bibliai személyeket (Lót) hív segítségül. A fedőlapot Kós Károly készítette.

Kós feszült, expresszionista fogantatású elképzelése telitalálat. A világot egy óriás kimagasló alakja menti meg attól, hogy a fölcsapó lángok martalékává váljon. Grafikailag Kós a rajzot a költő nevére és a kötet címére állítja rá, amelyeket nagy pirosban izzó betűkből rakott ki.

Már a kötet sajtóvisszhangja is figyelemre méltó. Íme néhány cím a kötetről író lapokból: Keleti Újság, Új Kelet, Színház és világ, Népszava, Ellenzék, Pásztortűz, Erdélyi Irodalmi Szemle...

Az Ellenzék-ben Áprily Lajos méltatja BO kötetét. Egyik állítása mennyiségi jellegű. Szerinte a kötet szerzője az erdélyi irodalom egyik legtermékenyebb írója. A másik érdekes megállapítása BO költői programját foglalja össze:

„Emberszolidaritást hirdető, problémás , anti-parnassum költészet a Bárd Oszkár költészete, mely egy szembeszálló, harcos akarat programjával áll ki a közönsége elé. »Fel, fel velem egy széles dobogóra» - kiáltja s ezzel megüti tudatosan szociális lírájának modern szónokiasságú alaphangját. Valóban, mi lehet a költő fontosabb feladata, mint a lázas kor érverésének kitapogatása. Diagnózisában az emberi összetartozás felségvizeiről indul, hogy a töprengő kételkedés hullámvölgyébe szálljon alá, s optimizmussal fölemelkedve, az emberbe vetett hit jelentse számára az egyedüli biztos fogódzót.”

Recenziójában Áprily BO költészetének helyét is meghatározza:

„Ennek a tudatos és programos lírának a költője egyúttal az erdélyi irodalom legérdekesebb eklektikusa. A legmozgalmasabb tartalmi aktivizmust a legklasszikusabb formával egyesíti.” – írja Áprily Lajos.

Idézem a kötet beköszöntő sorait, amelyek a vers nyelvén is igazolják Áprily véleményét:

„Kortársaim, kik illetődött szívvel

valljuk, a múltnak sok hibája volt,

teremtsünk új, derűs jövőt s taszítsuk

a véres árnyat el, mi ránkhajolt.”

Első kötetét a külvilág benyomásai alakították. Látványt, élményt, történést adott vissza, míg második kötetében, főként az expresszionizmus hatására, belső víziókat rögzít. Figyelmét a szorongató jövő problematikája foglalkoztatja. A félelem, a kegyetlenség elleni tiltakozás, a szenvedés, a remény keresése gyakran ismétlődő motívumai költészetének.

Irodalmi társaságok tagja, lapok munkatársa

BO versei a két világháború közötti erdélyi irodalmi folyóiratokban rendszeresen jöttek. Olyan mennyiségben küldte írásait, hogy a lapok, helyszűke miatt, néha már képtelenek voltak azokat megjelentetni. Emiatt a költő érzékeny lelkülete sokat szenvedett. A Napkelet pl. szinte minden számában hozott BO írást. A lap beköszöntő száma közli a Csoda című misztériumát és Ligeti Ernő Asszony című novelláskötetéről írott ismertetését. Egy időre azonban megromlott a kapcsolata a lap szerkesztőivel, mert egyik írásában szedési hibát fedezett föl. Ezt személye elleni támadásként értelmezte.

1922-ben Ligeti Ernő levelét viszi Galgóra a posta, amelyben a levél írója arról értesíti a címzettet, hogy: „(...) az új Románia területén a valóban professzionista írók blokkját (...)” akarja megalakítani és ebben kéri BO és még hat másik címzett (BO, Áprily, Tabéry, Molter, Szombati-Szabó István, Tompa László) támogatását. Ligeti levelében húsz nevet sorol fel, akikre munkájukban számítani lehetne. Sajnos, Ligeti kísérlete nem járt sikerrel.

1924-ben BO-t az Ellenzék irodalmi rovatának állandó munkatársai között is megtaláljuk.

1926 január 9-én a Marosvásárhelyen működő Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság új tagokat választ. Közöttük találjuk BO-t is, bár székfoglalóját csak 1929 május 5-én tartotta.

1928-ban a KZSIT P.Gulácsy Irén anyagi támogatásával irodalmi pályázatot hirdetett. A jeligével beküldött versek közül a bíráló bizottság kettőt kívánt díjazni. Miután a jeligés leveleket fölbontották derült ki, hogy mindkettőt BO írta. Sényi László, a KZSIT főtitkára, a két verset elküldi Áprilynak közélésük végett, de postázza Gulácsynak is, aki írásban reflektál rájuk:

„Most még szabadjon megköszönnöm a Bárd Oszkár-féle megküldött verseket. Fáj az embernek néha, miért is nem lehet igazán mecénás. Mennyi szépség, mennyi öröm két pici versben.” (KZSIT levelesládája. 1973.176. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta Marosi Ildikó. Az előszól Dávid Gyula írta).

BO székfoglalója a KZSIT-ben sikeres volt. Marosvásárhelyen meghívta Galgóra Szántó Györgyöt és nejét, akik el is fogadják a meghívást. BO galgói otthonának szíves látását máskülönben sok erdélyi személyiség élvezte. Megfordultak ott többek között: Áprily Lajos, Berde Mária, Lucian Blaga, Dienes László, Dsida Jenő, Gaál Gábor, Emil Isac, Jancsó Elemér, Szántó György. Mivel BO magányosan élt, ezek a látogatások sokat segítettek neki abban, hogy a számára fontos eseményekről tájékozódjon. Saját bevallása szerint több, mint hatvan úságot és folyóiratot járat. Sztojka László szerint (levél Murvai Lászlóhoz.1976.03.31) 20 000 kötetből álló könyvtárral rendelkezett. BO több nyelven olvasott. Jancsó Elemér (Kortársaim. Bukarest.1976.) arról ír, hogy francia nyelvű könyvet akart vásárolni BO-tól és amikor Galgón a hatalmas könyvtárszobából kiment, az író az udvaron épp egy görög nyelvű könyvet olvasott. Szántó György pedig arról számol be, hogy nejével és BO feleségével mekkorákat sétáltak a Szamoshát elragadó tájain. BO viszont soha nem jött velük. Otthon olvasott vagy hegedült.

1926-ban eleget tesz Kemény János meghívásának és részt vesz az erdélyi írók első marosvécsi találkozóján. A második találkozóra viszont már nem megy el. Megharagszik az Írói Közösségre, mert egy levelére nem kapott választ. Érzékeny idegrendszere miatt sokakkal összevész, még olyanokkal is, akik nagyon közel álltak hozzá. Az Erdéyi Szépmíves Céh munkatársaival pl. azért veszett össze, mert egy válogatott verseit tartalmazó kötetét, amelyet Berde Mária állított össze, nem adta ki a Céh akkor, amikor azt BO szerette volna. Pedig Dsida is és Berde is közbenjártak, de a szerkesztő Kovács László egyik levelében részletesen elmagyarázta, hogy a Céh anyagi okok miatt verseskötetet csak néhány regény kiadása után tudott megjelentetni. Ezért a költőknek, tetszett, nem tetszett, hosszabban kellett várakozniok. BO számára ez a tény nem volt elfogadható, így visszakérte a kész kötet kéziratát. A szerkesztőnek vagy BO volt-e igaza. Ezt ma már nehéz lenne eldönteni. Az azonban tény, hogy ezzel nemcsak a költő, de egy nem mindennapi verseskötettel az erdélyi irodalom is szegényebb lett. Filológiai érdekesség, hogy a kötettel együtt vesztek Berde Mária előszava és Papp (Pop) Aurél illusztrációi is.

Dsidára három éves meghitt barátság után azért haragudott meg, mert a költő a BO Liszt című „színpadi regényéről” a pozitívumok mellett, a Pásztortűzben megjelentetett elemzésében, fenntartásait is közzétette.

Érdekes, hogy BO-t a személyes problémái alkotó munkájában látszólag nem sokat zavarták.

Állandó jelleggel publikálta írásait az Erdélyi Helikonban is. Ebben a folyóiratban összesen huszonkilenc verse, színpadi jelenete és tanulmánya jelent meg.

Verseivel a Pásztortűz hasábjain is jelentkezett.

A Korunkban is sokat közölt, míg rájuk is meg nem haragudott, mert időben nem kapta vissza egyik kölcsönadott könyvét.

Az 1928 őszén a helikoni írócsoporttal együtt részt vett egy budapesti irodalmi esten, ahogy arról a Képes Pesti Hírlap 1928.okt. 28-i számában olvashatunk.

Színművei

... BO a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom jelentős színpadi szerzője. Ezt a színházi bemutatók, valamint az írásban megjelentetett drámái felsorolásával lehet a leginkább igazolni. A mennyiségi aspektus csak egy, de esetünkben igen fontos jellemző.

A Kolozsvári Magyar Színház az alábbi darabjait mutatta be: Halál és még több... (1920. február 26.), Csoda (1920. szeptember 29.), Sylvio lovag. (1921.február 6.– Könyv formájában is ugyanabban az évben jelent meg.), Professzor úr! (1922.május 27.), Citera (1923.február 8.), Lucian Blaga Zamolxe – BO fordítása (1924.február 29.), Taposómalom (1928. október 7. Budapest, Fáklya Kamara Színház.) A darabot később (1930) a kolozsvári Magyar Színház is bemutatta. Külön érdekesség, hogy a Taposómalom könyv formájában Berlinben jelent meg magyarul, a Voggenreiter nevű kiadónál. Ugyancsak 1928-ban jelent meg a Korunkban a Diadal című egyfelvonásosa. A Liszt című munkája az Erdélyi Szépmíves Céhnél jelent meg (1930), A Teleki László a Pásztortűz-ben 1936-ban jött hat folytatásban. Még ugyanabban az évben könyv formájában is megjelent a Minervánál.

Színdarabjai drámaírásunk sajátosan értékes alkotásai. Tehát a XX. század húszas és harmincas esztendeiben Kolozsváron, Budapesten és több erdélyi színházban nem kevesebb, mint hét színdarabját mutatták be, illetve jelentették meg könyv formában, vagy irodalmi folyóirataink hasábjain. Színdarabjait Erdély szinte minden magyar színháza műsorára tűzte és sikerrel játszotta. Blaga darabjának ősbemutatója BO magyarításában azért is érdekes, mert a román nyelvű színrevitelt évekkel megelőzte.

Irodalmi gyökereinek keresése közben leginkább Ibsent nevesítem, akinek drámatechnikájában, cselekményvezetésében nagy szerep jut a véletlennek. Párbeszédei erős drámai és lélektani sűrítés eredményei. Darabjaiban, akárcsak BO-nál, az intrika fontos mozgató rugó. Mindkettőjük színdarabjaiban a titok, a félreértések játéka-történése igen jelentős. Hőseik a teljes, igaz élet után sóvárognak. Észlelik, érzik lehetőségeiket, vágyódnak utánuk, de szellemileg általában tönkremennek. Sokszor fizikailag is megsemmisülnek abban a konfliktus sorban, amelyben elképzelt világuk valóra váltása közben kerülnek.

BO színdarabjai lázadás, konok útkeresés egy bizonyos életforma szorításában, lett légyen szó a művészet ”taposómalmá”-ról (a Taposómalom című drámában) vagy az „ösztönélet” (a Csoda című misztériumában) titkainak ábrázolásáról.

A Sylvio lovag című drámájának a tétje a szélhámos attitűd megformálása. A főhős nem talált más utat az érvényesülés felé, ezért „úgy döntött”, hogy szélhámos lesz. Azonban ezzel egyidőben megmaradt nyitott, gazdag érzelmi életet élő embernek. Ez maga drámai szituáció. Sylvio éles esze, lehengerlő fellépése, kifogástalan modora lehetővé teszi a számára, hogy a francia kormány kegyeibe férkőzzék. Rábízzák a gyarmati politika egyik kényes ügyét. Minden külső és belső jelzés a biztos siker felé mutat. Csakhogy Sylvio szerelmes lesz Richette bárónőbe, aki fölkelti hősünk altatott lelkiismeretét. Rádöbben arra, hogy sikere a számtalan kijátszott, becsapott, kisemmizett ember sorsának tragikumából építkezik. Megpróbál védekezni önmaga ellenvetéseivel szemben. Azzal érvel, hogy végső soron a társadalom csapta be őt, mert számára semmi más megoldás nem kínálkozott, csak a kalandor sors. Szélhámossága azok ellen irányul, állítja, akik az áldatlan állapotot tartósítani szeretnék. Sylvio végül úgy dönt, hogy érzelmeinek megtisztítása végett „máglyát gyújt”. Azon szeretné bűnös múltját elégetni. Ám ezen a ponton a darab az író drámaépítési technikája töredezni kezd. A cselekményben egyre inkább a váratlan, kívülről berángatott események kapnak szerepet. A darab Sylvio halálával végződik. A főhős azért ragadott pisztolyt maga ellen, mert szerelme nem volt hajlandó megbocsátani „tévedését”. Sylvio Thomas Mann Felix Krull-jához hasonlítható hős. De amíg Felix Krull annyira tudatosan vállalja a társadalmon kívüliség szerepét, hogy föl sem merül benne saját bűnössége, addig Sylvio becstelenségének tudatában örlődik. Antigoné is elbukik, de ellenszegülése Kreonnal megteremtheti/megteremthetné a harmóniát. Sylvio lázadása azonban semmit sem változtat az élet berendezésén. Talán ezért nem lehetett belőle a szó szoros értelmében tragikus hős. Sorsa a bukásra ítélt hős drámai vergődése.

A darab a két világháború közötti Erdélyben közönségsikernek számított. Azért, mert romantikus-naturalisztikus túlzásai ellenére olyan erényekkel rendelkezik, mint a drámai feszültség megtartása, az ellenpontozott szerkesztési mód, a biztos kezű jellemábrázolás, a sokrétű konfliktus kibontakoztatása.

A Sylvio lovag sikerét egyébként a korabeli sajtó egyértelműen jegyzi. Az erdélyi magyar irodalom legjobbjai behatóan elemzik a darabot. Szentimrei Jenő, Walter Gyula, Kádár Imre vagy Molter Károly méltatásaival ma is egyetérthetünk.

A társadalmi egyenlőtlenségek foglalkoztatják a szerzőt a Liszt Ferenc első szerelme című egyfelvonásosában is. A tehetséges ifjú még akkor sem tud kitörni a társadalmi kötelékek szorításából, ha azt Liszt Ferencnek hívják. A világszerte ünnepelt fiatal zseni beleszeret egy grófkisasszonyba, aki viszont is szereti, de a gróf-apa mégis kegyetlenül tapossa szét a fiatalok kapcsolatát, mert szerinte egy grófkisasszony akkor sem lehet egy zongoristáé, ha az világhírű.

Jelentős sikere volt a Taposómalom című „komédiá”-jának (B.O. műfaji megjelölése). Először a budapesti Fáklya nevű kamaraszínház mutatta be 1928-ban. Majd 1930-ban a kolozsvári Magyar Színház is játszotta. A darab tárgyválasztásában - szerelmi háromszög - a francia társalgási drámák hatására gyanakodhatunk, de a szereplők könyörtelen ön- és egymás marcangolása már-már strindbergi fogantatású. A darab lényegében három szereplőre épül: a színműíróra, annak színésznő feleségére, valamint a dramaturgra. Ennek a három embernek a „haláltánc”-át mutatja be a Taposómalom. Színdarabját a szerző elküldi Reményik Sándornak, aki Püspökfürdőről 1925. június 7-én a Közös kereszt – külön keresztek című versében válaszol. Egy szakaszát ide másoljuk:

„Ne kérdezd, hogy én mért vagyok más,

Én sem kérdem. Törvény ez itt.

Nézzük – s átírni nem kívánjuk

Egymás írott törvényeit.”

A színdarab eszmeiségét összegezzük: a tiszta emberség, a nagy horderejű célok meghirdetéséhez való bátorság dicséretét vállalja. Ma is színre vihető lenne.

A Citera című darabját a Taposómalom előtt mutatták be. Rendszerezési szempontok szerint mégis itt kell írnom róla. A darab főhőse Nagy Gergely fodrászmester. BO eddig amolyan „vegytiszta” tragikus hősöket teremtett. „Fontos” embereket. Kún Etel híres író, Tariy bej minden tudományok ismerője, Sylvio osztályon felüli kalandor, Horváth nemzetközi hírű tudós. Nagy Gergely, a mindennapok hőse, neve ellenére kisember. Az író figyelme tehát a mindent eldöntő sorsproblémák után a hétköznapok apró kérdései felé fordul. A mindennapok hőse pedig már nem tragikus, hanem tragikomikus. Ebben a darabjában BO sajátosan groteszk realizmust teremt, amelyet Bánffy és Tomcsa Sándor fog folytatni. A Citera a kisember mindennapjainak tragikomikus vonásait a groteszk szintjén műveli. A fájdalmat derűbe, szeretetbe csomagolja. BO itt az emberi vágyak és a rideg valóság között feszülő ellentmondást emeli költői szintű látomássá.

A történelmi tárgyú darabjai és azok szereplői külön elemzést érdemelnének. Itt a Liszt-re és a Teleki Lászlóra gondolok. De erre itt nincs tér. Ezért csak néhány jellegzetességüket emelem ki.

Lisztet, amint arról már szóltunk, előbb egyfelvonásosban ábrázolja, majd „színpai regény”-t ír életéről. A könyv az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában meg is jelent. Ezzel végül a BO és a Céh megbékül egymással.

A Teleki László cselekménye jórészt a történelemből ismert emigráció sorsát viszi színre, „jelenetezteti” (Bóka László kifejezése). A színmű bemutatásával mind Janovits Jenő, a Kolozsvári Magyar Színház, mind Vojnovich Géza, a Budapesti Nemzeti Színház igazgatója foglalkozott, tudjuk meg a Keleti Újság egyik híréből, de végül is a darab nem került színre. A Pásztortűz közli 1936-ban öt folytatásban és ugyanebben az évben a Minerva könyv formájában is megjelenteti.

A darab megírásához BO csak a kor dokumentumainak beható tanulmányozása után kezd hozzá. A főhős, Teleki László, akit valós életútja, testi lelki tulajdonságai, történelmi szerepe már eleve drámai hőssé predesztinál. A darab cselekménye, talán ezért is, a történelemből ismert fővonalában követi az eseményeket. Mindez azonban csak keret. Teleki BO drámájában hús-vér emberré formálódik. A darab feszültség-rendszere többsíkú. Egyrészt az emigráció és az osztrák birodalmi rendszer ellentétére épül. Másrészt személyi vonatkozású. Teleki Batthányné iránt érzett szerelme, amelyet a főhős még magának sem mer bevallani, hiszen ezt az érzést az osztrákok által kivégzett férj és Teleki barátsága lehetetlenné teszi. A dráma egyik csúcspontja a letartóztatott Teleki és Ferenc József találkozása. A császár monológja a hatalom fondorlatos ravaszságának példaszerű ábrázolása. Olyan „vásárt” ajánl Telekinek, amelyet az nem utasíthat vissza, mert a szabadsága függ tőle, de ugyanakkor Teleki bel- és külpolitikai tevékenységét évekre semlegesíti.

A főhős bukása azért természetszerű, mert Teleki függetlenségi beállítottsága szembemegy a kor egyedüli politikai lehetőségével, a kiegyezéssel.

A darabot, valamint BO dramaturgiáját Bóka László, a neves magyarországi irodalomtörténész, a Szép Szóban (1937.5.277-8.) a következőképp értékeli:

„Bárd Oszkár hihetetlen szívóssággal próbálja lassan húsz esztendeje színpadra vinni lírai mondanivalóit, valósággal tanulja a mesterséget. Valamikor a 20-as években a technika felől akarta megtalálni a drámaiság kulcsát, legutóbbi, Lisztről szóló kísérletében a mondanivalóját próbálta drámaian tagolni – könyvdrámát írt. Ezzel a művével úgy látszik, elérkezett a drámához. Teleki lírai küzdelmét drámai módon viszi színpadra, »jelenetezteti« Bárd Oszkár. Erre mutat már az is, hogy a történelmi tényeket nem vegyíti regényes találgatásokkal, s nem fogadja el sem azt a mai felbukkanó hiedelmet, hogy megölték.”

Abban is egyetérthetünk Bóka Lászlóval, hogy színpadképes arányosság és valódi drámaiság van ebben a darabban.

Utolsó évei

1933-ban meghalt édesapja, akihez a költő lelkileg is kötődött. Az idegbeteg embert ez az esemény igen megviseli. Tennivalók című, kéziratban maradt versében, 1939-ben, már a nemlétbe való távozás gondolata foglalkoztatja:

„Mielőtt minden leszakadna rólam,

S magam mindenről végleg leszakadnék

Dolgaim vannak s míg azokat mind-mind

Rendbe nem hoztam, mennem nem szabad még.”

Életének utolsó éveiben betegsége egyre jobban elhatalmasodik fölötte. Idegei felőrlődnek. Egyik kórházi kezelés a másikat éri. Az orvosoknak mégis sikerül talpra állítaniok, de rövid időn belül a sors több újabb megpróbáltatásnak veti alá. 1941 június 4-én az erdélyi magyar hatóságok zsidó származása miatt fölmentik körorvosi állásából. 1941 decemberében levente-kiképzés közben halálos baleset éri kisebbik fiát, a 19 éves

Egont. A gyász fájdalma élete utolsó versciklusát tépi ki BO lelkéből. Pár hét leforgása alatt egy versciklust írt. Sajnos, az Örökre 19 éves... című kötet kéziratban maradt. Az utolsó versciklus ismerete nélkül azonban nem alkothatunk teljes képet BO költészetéről. Ezekben a versekben az egyszerű, a közvetlen költő szól hozzánk. A fájdalom a keresettséget, a bonyolultságot, de még a költői képek legtöbbjét is kilúgozta a versekből. Magát a szerencsétlenség tényét is képi tömörséggel szólaltatja meg:

„A sodronykötélpályán fent a bánat

sötét csilléje félájulva lóg,

majd sírás tör ki, áram zúg és gördül

és vele zümmög ez a nekrológ.”

Négy soros vers, ami eddig nem létezett költészetében. Bárd fiatalkori, konvencionális motívumainak egyike, a bánat, itt a tragédia komplex metaforájának tartópillére. Másik formai újdonság, hogy az Örökre 19 éves... első részébe a fiaival foglalkozó, már megjelent néhány versét válogatja be, a második részében viszont 47 cím nélküli költemény sorjázik egymásra. Nézzünk egy cím nélküli verset…

„A mi léptünk fáradtan támolyog,

Téged röpítnek csillag távolok.

Szívünk felsebzett, arcunk csupa ránc,

Te fent lebegsz és immár mit se bánsz.

A rönk, mely megölt, minket letepert,

Te tíz napja elintézted a pert.

Már az vagy, ki »volt egyszer, hol nem volt«,

Te élsz örökkön s mi vagyunk a holt.”

A kis Edgár egykor Dsida Jenővel játszott Galgón, s a vidám kisfiú igen közel került a költő-zseni lelkéhez. Erről évekkel korábban Dsida, egyik BO-hoz írott levelében így ír:

„A legtöbb derűt és nyugalmat talán mégiscsak a kicsi Edgárnak, a Wettenstein-dinasztia legifjabb sarjának köszönhetem. Soha életében nem fogja tudni a kicsi, hogy mit adott nekem. Ha valaha fiam lenne, szeretném, hogy olyan legyen, mint ő.”

Edgárt a Házsongárdi Temetőben helyezték örök nyugalomra, közel Dsida Jenő sírjához. A fia halála minden kicsinyességet, haragot kitépett BO lelkéből. Dsidának is, akire annak egyik írása miatt megharagudott, megbocsát, és a maga vigasztalásaképpen az egykori barátra bízza elveszített gyermekét:

„Nincs messze Tőled drága, vásott,

Bűbájos, régi jópajtásod:

A finom, halk, kulturált, szőke

Dsida Jenőke.”

Az utolsó, kiadatlan kötetében a költői szöveg teljesen átalakul. Maga az Örökre 19 éves... variáció a halál témájára. Megrázó vallomás egy apa, egy tönkretett ember fájdalmáról. Amint BO írja:

„Ki túléli ép, szép fiát,

Azért a hant sikolt, kiált.”

Ennek a hívásnak BO nem tudott ellenállni és 1942 december 19-én önként vetett véget életének. A hivatalos nekrológok a kor ellenséges beállítottsága miatt elmaradtak. Hála Sényi László főtitkár bátor melléállásának, a KZSIT mégis megemlékezik tagtársuk haláláról.

BO helye az erdélyi magyar irodalomban

BO írói munkássága nélkül nem lehet teljes az erélyi magyar irodalom története. Műveinek központi problematikája az emberi élet kiszolgáltatottsága. A szenvedés költője s egyszersmind az élet igénylésé is. Verseiben és drámáiban az élet és a halál együtt jelentkezik, egymásra kérdez, egymásra felel. Az expresszionisták önként vállalt tartózkodása és önmaguk száműzetése BO-nál életformává, egész életét meghatározó elkötelezettséggé vált. Elvonultan élt, magányban dolgozott, de művészi alkotóműhelyében az információ, a világ tudományos, kulturális és művészeti ütőere lüktetett. Ebben értékes, így maradandó költészete.

Hogy miért nem sikerült irodalmunkban, kultúrtörténetünkben mégis az őt megillető helyet megszereznie, annak egyik okára Dsida világít rá a Taposómalom című darab elemzése során. BO egyéniségének pozitív vonásaival indít:

„Tudnivágyó, elmélyedt, befelé élő ember. – Nagy távolságokat átfogó szem, nagy dolgokat behálózó agyvelő, apróságokat is megsejtő szív. Hiperintelligens, lélekboncoló, a világgal és önmagával elégedetlen ember. (...) Verseit valami hideg, acélos anyagból építi. Vastraverzek ívelnek át versszaktól versszakig. Fegyelmezett forma, pontos rímek, elvont, végzettel és titkokkal viaskodó tartalom. (...) Líra ez és mégsem líra. Szinte tudomány, egy kis pszichoanalízis, egy kis filozófia, de olyan ember szájából, akit nem a puszta és rideg kíváncsiság vitt a mélységbe, hanem érzi, hogy ezek a dolgok a bőrére mennek és életébe kerülnek.”

Vagyis minden a helyén van ebben a költészetben. Itt-ott talán egy kicsit több is, mint amit az olvasó még elbír. A másik dolog, ami nem segítette BO-t az életben az a túl érzékeny természete, sértődékenysége volt.

S. Nagy László a Harc a végeken című írásában a következőképpen jellemzi BO-t:

„Tragikus volt ez az életsors, az bizonyos. Bárd végeredményben külsőjében nagyon szerény ember volt, de belsejében – s ez visszatükröződött azért külső magatartásán – rendkívüli feszítőerők, lüktető törekvések, tényleges alkotóerők, emberfeletti elemek duzzadtak. Láttam őt nyugodtan, higgadtan sakkozni, türelemmel várva – bármilyen hosszú ideig -, amíg elérkezik a sakk-matt. Akkor hirtelen felugorva a sakkasztaltól, mint a szélvész rohant ki a kávéházból, nem látva senkit, nem vigyázva senkire, semmire, a kávét vagy más étel-italt hordó felszolgáló személyzetre sem. Tudott rendkívül rokonszenves, szimpatikus, vonzó lenni, de ugyanakkor pillanatok alatt taszítóvá, ellenségessé, ellenféllé vált egyszerre az ember szemében.”

Talán ezek miatt a - sokszor a maguk ellentétébe csapó - lelki összetevők miatt, veszett össze emberekkel. A teljes igazság kedvéért ugyanakkor azt is hozzá kell tennünk, hogy a sors sem bánt vele kesztyűs kézzel. Életének pofonjait kötélerős idegrendszerrel is nehéz lett volna elviselni.

BO születésének 125. évfordulóján a legkevesebb, ami a jelentős erdélyi magyar költőnek, drámaírónak, szerkesztőnek feltétlenül kijár, a szeretetteli emlékezés.