A. Gergely András

„A tevék körüli gyülekezetben pár gyerek kezében íjak és nyílvesszők voltak, mások késeket tartottak készenlétben, és mindegyik oroszul beszélt.

Igen, a Szocialista Cirkusz szélesebb kontingenséhez tartoznak, felelték az első kérdésre. Arra a kérdésre, miért támadtak meg minket, a fiúk azt felelték, hogy mindenkit megtámadnak.

Aztán Jegorov százados parancsot vakkantott.

A tevés fiúk döbbenten hallgattak.

A százados tudatta velük, hogy ő a Szocialista Cirkusz főparancsnoka…” (191. old.)

Csupán néhány félreeső sor, magában a sodró eseménymenetű regényben alig észrevehető. Jáchym Topol könyvéből való, a Kátrány-ból. A kötet főárama a 68-as csehszlovákiai „beavatkozás”, orosz megszállás történéseinek mintegy falusi, lakhatatlanná tett vidéki települések közötti térben, afféle társadalmi résben (ne mondjunk rögtön szakadékot…) megbúvó láthatatlan történet-sor.ⁱ Kis falvak, bezárult életek, elszikkadt termés, fölégetett települések, a háború dúlta Csehország árván maradt kölykeinek otthona, életterüktől megfosztott apácák gyermekmentő kísérlete, melybe alkalmanként a helyi bandák avatkoznak, máskor a politikai döntéshozók, végül a ruszki katonák, hogy a föld alatt, pincékben, barlangok réseiben vagy fák odvaiban megbúvó ellenséget kifüstöljék saját kietlen hazájából.

Topol szinte minden regényében (vagy főáramú történés, vagy kapcsolódó értelmezési szál, máskor csupán marginális esemény, de) konstans módon jelen van a testvéri csapatok szocialista offenzívája, pusztító jótéteménye, emberi életeket és lakótereket földdel egyenlővé maszatoló barátságossága. „A nagyszerű szovjet gondolkodás a legkeletibb filozófiai rendszerek elapadhatatlan forrásából táplálkozik, amelyek megjósolták a testvériségbe forrt állatok és emberek világméretű birodalmát. Az új világbirodalomba, amelynek az előhada vagyunk, a gépek is bele fognak tartozni, mondta Dago, és öklével finoman a tankra csapott. Az új világméretű Keleti Birodalomban már senki nem fogja lealacsonyítani és rabszolgasorba kényszeríteni az embert, állatot vagy gépet, magyarázta nekem Dago. És a tágas cirkuszi sátrak alkalmasak lehetnek arra is, hogy az emberek tömegesen fogadjanak hűséget a Szovjetuniónak, jött tűzbe a törpe” (175. old.).

Az elsők között persze Kafkára lehet itt gondolni, kinek a monarchikus lét és a szolgaiság mint alapélmény úgy adatott, hogy műveinek belső abszurditását (jellemző módon, ugyanakkor sajátos „topológiai” jelentéstér révén) az állatiság, a bogár-sors, az ironikusan nyugtalanító alaptónus, a feszültséget regény-folytonosan fenntartó történetiség mint mag hordozza, az átváltozás effelé a rizóma, rejtély, rés, búvóhely felé terel mindenkit. Ilyenszerű még a Topol megidézte Éjszakai munka keretében szereplő völgyiség, kivetettség, alázatba kényszerítettség, természeti jegyekkel is alátámasztott marginalizáltság alaptónusa is, meg hát hasonló Az Ördög műhelye majdnem láthatatlanul földbe ásott és eltemetett patkánymúzeum, a kilőtt és feldúlt várban élő falusi srácok titkos búvóhelyeinek többsége is.ⁱⁱ

A rejtelmesebb, s a kortárs prózában példaképpen Bodor Ádám szinte összes munkájában észlelhető hasonló alaptónus a Kátrány történéseit értelmező aspektusban ekként jelenik meg az elsőrangú irodalomértő kritikus áttekintésében: „Több oka van annak, hogy kérdésesek a kísérletek, amelyek a Sinistra, Verhovina s egyéb jelölések tényleges földrajzi azonosításán, a névadás furcsaságaiból kiinduló következtetéseken, illetve a történelmi és társadalmi vonatkozások konkretizálásán fáradoznak. E poétika látószögéből ugyanis módosul ezen összefüggések tényleges jelentősége. A dilemma ugyan a művekből következik, a magyarázatot azonban csak elvont síkon befolyásolhatja a kor, a kelet-európai tájék, az alkotások származása, nyelve, az alakok nemzeti hovatartozásának esetleges meghatározása. A rendhagyó névadás konnotációs gazdagsága és az eldönthetetlenség tudatos eljárás eredménye, s mint ilyen hiteles formája az emberi szabadságvesztés kortapasztalatának. / Módszer és szemlélet kérdése, hogy az egyes elbeszélő poétikák az eseményszerű emberi világ szociografikus, antropológiai, lételméleti, egzisztenciális, lélektani, etikai és egyéb vonatkozásaiból mely előtérbe állított sík látószögéből értelmezik a többit. Arról, hogy Bodor művészete mélyen elkötelezett a szociologikum iránt, elsődlegesen ontológiai karakterű kérdésfelvetése ellenére sem feledkezhetünk meg. A Verhovina madarainak különös paradoxona éppen az antropológiai vonatkozások erőteljes érzékiségű ontológiába foglalása. A furcsa hegyvidéki imagináció az élő és élettelen természet, az animális ösztönök, érzékszervek, szagok, látványok, ízek, biologikum, testnedvek, észleletek anyagszerűségével a vegetálásra kényszerített létmód határkérdéseit feszegeti. A lefokozottság állapotrajza egyetemes, tehát felette áll a lokalizálással összefüggő kategorizálási konvenciónak. / A regények a körzet, telep, büntető telep, javító intézet és egyéb locusokat nem urbánus közegbe, nem épített terekbe, hanem természeti környezetbe helyezik, ennek szerves részeként jelenítik meg. A beágyazási művelet némiképpen ellensúlyozza a bekerítettség érzetét, amit hiába keresnénk a történeteket a szoba, ház, hajó, cella falai közé záró ugyancsak tudatos, parabolisztikus vagy éppen tárgyszerű elbeszélő hagyományban. / A regényirodalom a külvilág és az ábrázolás tágasságával egyes korokban a belső történések megjelenítését, máskor a narratív elem lefokozását s a reflexió nyelvét szembesíti. Bodor más irányt követ, s olyan teljességnek a tapasztalatát kínálja fel, ami a közelkép és a panoráma, a mikroészlelet és a tágasság, képszerű vs eseményszerű, statikus vs mozgalmas ellentéteihez hasonló szembeállításokon alapul” (Thomka Beáta, 2014).ⁱⁱⁱ

Bodor és Topol persze a névritmus alapján nem vethető össze, és valószerűen más tónusok okán sem. Ám a cseh és román verzióban is a természeti táj levertsége, a szüntelen nyomás, a hajlítottság és görcsösség, a militáris műveletek szótára, a vegetáló létmód és vidéki büntetőtelep-szerű közeg evidensen hívja életre a „narratív lefokozásnak” azt a minőségét, melyből az olvasó még pillanatokra is alig bújhat ki. A totális dezillúzió, a konstans reménytelenség annyira meghatározó itt is, hogy a Kátrány gyermekhőseinek (jobbára szereplők, sőt dicstelen szereplők, mégis történelmi hősök is ugyanakkor) nemcsak vágyképe valahol a normális lét, a család, a szeretet igénye, hanem épp a cirkusz mint látványosság és rabszolgaság kevercse talán megkérdőjelezhetetlenül ott ül még a háborús eseményeken, a megtorló ruszkikon, a helyi ellenségeken könnyű sikert arató pusztulás pillanatainak lehetségességén, a mikrorészletek „tágasságán” is. S ennek érzékletes fokozódása végig megül a regényen belüli történés-áradat kafkai reménytelenségén is, mint egy vezértéma és variációi egy robosztus kompozícióban.

„Siřem volt az otthonunk, a kétemeletnyi fiúnak, a taknyos hosszú ingeseknek és az idősebb tréningeseknek. Szigor, elegendő meleg, élelem és csehtudás, ez kell nektek, mondogatta a hat nővér.

Tróger népség vagyunk, és kemény kiképzés kell nekünk, hogy rendes ember legyen belőlünk, mondogatta Vyžlata parancsnok.

A legkülönfélébb helyekről jöttünk.

Amikor valaki új jött, főleg a hosszú ingesekhez, az idősebbek rögtön szemügyre vették és lezsűrizték, dakota ment a dakotákhoz, ferde szemű a ferde szeműekhez, a csehek meg Dýhához, ha pedig olyasvalakit hoztak, akiről nem lehetett tudni, hova való, és nem beszélt csehül, csak valami halandzsanyelven, az egy ideig egyedül ült és bőgött a sarokban, aztán a nővérek elvitték dolgozni, és megtanították csehül, és Isten gyermeke lett, és ruhát kapott a cseh gyerekek adományaiból, templomba járt velünk, evett, tetveket lopott, aludt.

Isten minden gyermeke, legyen az hosszú inges töpörtyű vagy már tréningruhára érett suhanc, érkezése után rögtön kapott párat a pofájára az idősebbektől, hogy tudja, az Otthon otthonban van.

A hálótermek két emelete fölött lezárt régi emeletek voltak, alattunk pince, a pince alján pedig víz.

Én sosem kerültem magánzárkába a pincében. Oda büntetésből küldték a fiúkat, vagy hogy lehiggadjanak, ahogy Leontýna nővér mondta, mert néha valamelyik tréningesnél elmentek otthonról, rájött az öt perc, klinikai esetek voltunk.

Cseh otthon voltunk külföldi gyerekek számára, eldobott gyerekek számára, rossz gyerekek számára – olyan külföldi állampolgárok fiai számára, akik szartak a gyerekeikre, bekrepáltak, hűvösre kerültek, vagy elpárologtak.

/…/

Amikor az otthon még nem volt Otthon, teherautók a központból ágyakat, seprűket meg dobozokban evőeszközöket hoztak Albrechta nővér után, meg rengeteg fiútréningnadrágot meg -felsőt meg tálcát meg ládákban ágyneműt meg szintén ládákban rengeteg szappant. Csak utána jöttek Siřembe a nővérek. Jöttek a dalaikkal, a vallásos keresztjeikkel Leontýna nővér vezetése alatt, aki aztán az egész Otthon otthont irányította. A nővérek a kolostorból jöttek, elvették tőlük a kommunisták. A kommunisták kiszakították őket az imádságból, és csibészek, gyépések, hulladékok, vásott, árva kölykök gondozására utasították őket. A nővérek gondoskodtak rólunk, amíg a kommunisták ezt is meg nem tiltották nekik.

Nem tudom, mióta vagyok Siřemben. Emlékeimben hallom a hó csikorgását, tudom, hogy Cimbura úr bevisz Albrechta nővér konyhájába. Előtte Árnyékföldön voltam, ahol lárma volt, ricsaj meg az én népem”.

E szövegrész abból az „időutazásból” kínál alaphelyzetet, melyben Topol az 1950–60-as évtized gyermekélményéből, az 1968-as baráti tankhadosztályok megszállásának empirikus valóságából, a bolyongó nők és gyermekek kitettségének és tárgyszerű eldobhatóságának létvalóságából, mindenféle tényleges és mentális, morális és nemzetközi háborúságok életkészletéből építi föl Árnyékföld vagy a poklok tájrajzának épületeit, romjait, csonkjait, feketéllő maradványait és emberi létformáit, akár beleértve is a kitaszítottak és elszomorítottak teljes „al-világát”, hogy a korszak emberi alvilágait még fényesebbre pingálhassa. Az indító tónusban még kisgyermek főhős az Otthon otthonban, mintegy elhagyatva is gondozottan indítja állapotleírását, hogy majd kicsivel odébb már a gondoskodás belső rétegeit, az álgondoskodás látszatait, majd ugyanennek harcok közepette elszenvedett formáit állítsa kontrasztba saját gyermeki fantáziaképében egy valahol messzi távolt képzelő, egy talán létező „meseszép világ” otthonával, miközben az akár groteszk, akár sültrealisztikus, akár szürrealista prózába illő figurák keverednek itt az álomképekkel és álomtalan naturalizmussal, „a lefokozottság állapotrajzával”, a helyi mítoszokkal és egyetemesen nemzetközi fegyverropogással.

Valamelyest maga a prózaian átélhető drámai kiszolgáltatottság is keveri a naturalisztikus, fantazmagorikus és sültrealista próza, a világérzékelés nem, vagy nemcsak gyermeki képvilágába a felnőttkorból bevetülő áthatások minden részletét, a világháborús sebzettséget, az öregek és az ideológiák pusztító önkényét, a csahos rasszizmust, a testvéri háborús rablás minden örömét és gyalázatát, a látszatheroizmus valódi kegyetlenségét és a tehetetlenül sodródó szenvedők egész 68-as szürreális eltaposottságát:

„Néztem a lábamat, amely a törpe lába mellett lógott ki a tankból, figyeltem a harckocsizókabát összetűzött és felhajtott ujjait, abban reménykedtem ugyanis, hogy megint nőttem egy kicsit. Minél hamarabb le kell tudnom a gyerekkort, határoztam el, miközben a tankunk zötyögve haladt az úton Kupečák és a poros földek között, ahol ezen a nyáron semmi sem nőtt; hozzásimultam a homlokpáncélhoz, és vártam, hogy véget érjen a gyerekkorom…” (176. old.).

A kátrányos víz mint a mocskos beszéd után büntetésből gargalizálásra kényszerített gyerekek életre szóló élménye itt a tankhadosztályok vonulásától és megsemmisítő pusztításától örökre elmocskolódott táj alaptónusa marad. Ezt már az sem színezi ízesebbre, hogy az illúziók bűvköre, a cirkuszi attrakció is szimpla háborús művelet marad, a vándorcirkuszok testvériségéből kialakult hátországi lélekmentő eszköz pedig a „baráti segítség” látványosan kudarcba fordult vállalkozása marad egyik fő történet-szál, kútba vetett rinocérosszal, nyárson fölfalt medvével, még terelgethető tevékkel és menekült törpe bohóccal. A regény alaptónusa egyszerre (vagy felváltva) a megidéző emlékezet és a drámai történés párhuzamosságában leli meg önmagát. Semmi valódi heroizmus, semmi társas vagy társadalmi biztonság, sehol egy kevésbé aberrált felnőtt vagy visszafogottan szadista kortárs, és idővel már szinte csakis az abnormális gyermeki lét és a szürreális lehetségesség naturális váltakozása kínál keretet, változó nézőpontot, összecsúszási felületet. A résbe vetett lét a patkányosra hangolt túlélésforma, a részvéttelen és a valószerűen képtelen váltakozása nemcsak írói „módszer” Topol esetében, hanem a „bármi megtörténhet” legújabbkori ábrázolástechnika mintegy történeti hűségű interpretációs síkja is. A bármi ugyanis folytatólagosan megtörténik… – sőt, szinte csakis az történik, csakis az válik jövőképpé, s a természeti és a történeti, a gyermekkori és a korszakos, a létélmény és a fikció feszítő pányvái a fizikai világ és a morális, a természetfeletti és a drámaian fiktív kategóriák csuszamlásaihoz vannak kikötve.

Topol kötetében a tételes történeti kategóriák nem nyernek alakot. Mintegy „kontrafaktuális” történeti állapot uralkodik el, a fikció erdejében és lankáin kódorgás „történelmi fantasy”-ja olyan helyismereti kategóriák mintegy szélesebb körbe vetített érvényességével szól, amilyen a 68-as szovjet és „baráti segítségnyújtó” megszállás volt, s ezen nem a reálhistória módosító eljárása változtat a prózai narratíva értelmében, hanem a lehetséges világok reáliája, ennek határai szabta képtelenségek alternatív motívumaival. Szintúgy áttűnésekben mosódik egymásba a művészi játékosság, a szociábilis félelem és a falusi-természeti kitettség gyermeki körképe, kiegészülve a külső történések abszurd vagy drámai mivoltával, az alternatív elgondolás és a strukturális történetfolyamat ellentmondásaira épülve. Sehol sincs „a valóság”, csupán egy megkettőzött, külső és belső, idegen és saját, elfogadhatatlan és megtűrt, túlmotiváltan életszerű és képtelenül aberrált világ folyamatos dörzsölődése lehetséges mint alternatív történés.^iv Erről a kétkedések hajlandósága nélküli történészek mint lemeztelenített valóságról egy valódi historiográfiai vitában akár vélekedhetnének is másképpen, de a kommunikációs térben más paradigmákat követő író számára a nyelvi értékű diskurzus az olvasónek nem egy „igazi regény” íráshatárainak képletét, hanem a történelmet mint múltat egy másfajta determinizmusnak alárendelő „tényszerűségekkel” kiegészítve kínálhatja. Ebből adódóan viszont nem az „objektívan” megismerhető, hanem a maga posztmodernes sodrásában történeti narratívaként konstruált mondandó kerül szemünk elé. A főhős megismerő és „idősödő”, a felnőttkorba belenőni kényszerülő, s abban a múltat, Árnyékföldet, az elhagyatottságot és az élésképtelenséget mint közvetlenül adottat megfogalmazó szereptudat részese lesz, eközben számára a felnőttek „racionális” világa az evidens pusztulás, sőt a nulla esélyű jövő közvetlenségével jár. Ennyiben történeti is maga a regény, de hűsége a megismerő beleilleszkedés és a menekülő kiilleszkedettség létezhetetlen határvonalán helyezkedik el. Olyféleképpen, ahogyan a kortárs társadalomtudományok (ismételt, száz év múltán ismét éledni látszó) ismeretelméleti kulcskérdései ismételten föltehetik talán. E valamelyest „leletmentés”, az Egyén kilétének mintegy „bementése” a társas közösségi életbenmaradás kulcstémái közé, sőt szinte egyetlen továbbélési lehetőségként a megismerő emlékezet féltekére, oly módon válik itt alternatív históriává, hogy azon túl voltaképpen édesmindegy teóriák végtelen mezője marad meg csupán, de éppoly bejárhatatlan tájak, mint a létezés poklokon inneni fertálya, Árnyékföld helyett a holtak földje és a cirkuszi (Szocialista Cirkuszban névleg összefogott) változat is.

Topol regényes világa a létezés objektív abszurditásával szembeállítja a „még emberi” létezés szubjektív erőszakosságát. A 68-as csaták idején a robosztusan kegyetlen ellenfél, aki nemcsak ellenség, de a történelem reális küzdés-dilemmáit perszonális közelből megjelenítő mitikus önképű narratív közeg is, egyben olyan regénytézis szereplőinek hangja, ahol az alternatív valóság esetében már mindegy, kik szövetkeznek a helyi túlélők ellen, a tájegység belső tengerrel elöntését vagy éppen atomkísérleti helyszínként kezelését előjelző seregek immár nem a történeti, hanem a mitikus prózához, a mágikus pokoljárások forrásirodalmához segítik közelebb kerülni az olvasót…:

„A cseh bemondó közölte, hogy a csehszlovák népet elárulták. A csehszlovákokról beszélt, akik a keleti hordák elleni egyenlőtlen küzdelemben életüket áldozták a civilizált nyugat-európai világért, és azt várták, hogy a világ a segítségükre siet, dacoltak az orosz ázsiai sztyeppékről érkező invázióval, ahogy őseik a tatárok inváziójával, és cseh vagy szlovák fejüket büszkén az ég felé emelve haltak meg, mert hitték, hogy a kultúrember elárulása nem ismétlődik meg, hogy nem lesz még egy München” (201. old.).

A történeti hűség helyetti narratív, akár extrém, akár stíluspolitikai, akár abszurdisztáni szakszótárba illő alternatív valóságkép tehát a hipotetikus szenvedés ábrázolásával valós-idejű tudósítássá válik, egyben kiskamasz-szemmel tekintve is agyrém módon lenyűgöző, s persze a megsemmisítő tragédiák a legendák lehetetlenségével és a helyenként nem kevés cseh öniróniával bemutatott lokalitás-tudattal is kiegészül, mitől is maga a nemzeti bátorság lesz a polarizált történések és a pincékbe-barlangokba-odúkba zárt identitások ellenpólusa. Ha épp ez A nemzeti tudat, ha ezek A hősök, ha ez A történelem, ha ilyen a „barátság”, s ha ennyi egy ember élete, sorsa, értéke, jövője is, akkor ott a dicsfénynek maradéka is halovány ködbe vész, vagy épp a Topol ábrázolta színes füstök és kiégett épület-szerkezetek kies földjévé. A mélyről jövő szkepszis, a perszonális história és a kollektív emlékezet belülről árnyalt (vagy tájegységivé maszkírozott) arculatai nemhogy az új-s-még-újabb-kori történelem végleges kisiklását tükrözik, de a konstruált világok mindenkori lehetőségét is a „faktualitás” formálta perspektívátlanság felé tolják, ennek mélységes mély mitológiai gödrébe taszítják. Ekképpen az alternativitást tükröző történeti próza és az abszurd-szociografikus megjelenítésmódok úgy kerülnek közvetlen szomszédságba, hogy a folyamatban nemcsak a történeti kitérők, elválások és testvériségek, önkörén belül is embertelen mikrohistória vagy a lehetségességek beteljesületlen vakvéletlenei dúlnak, de egyúttal a megismerés módját és értelmét is megkérdőjelező humanista filozófia modern lehetőségei is becsődölnek. A cseh történetírásban is idői szintéziseket kereső szakkutatói felfogás éppúgy, mint a „regénytapasztalat” jegyében kérdéseket és megértésmódokat megfogalmazó ontológiai státuszkutatás (lásd alaposabban Thomka 2018) egyaránt arra figyelmeztet, hogy nem csupán „történelmiregény-értelmezések új napirendje kerül elébünk, hanem a kortárs létfelfogások újragondolási kategóriáinak” is számot kell vetnie a narratívák rejtőzködőbb világával.

Topol, amikor a megszállás műveleteit és előzmény-következményeit jeleníti meg, mintegy párhuzamos történetekként bánik a szinte animista falusi közösség, a kátrány-itató, büntető menhely-intézmény és a kommunizmus ideológiai drámájától levert helyi szabadságosság, az elbizonytalanodott közösség és a magabiztos fegyveres bandák, a távoli és a mindennapi, a defektusokban dúskáló idegen és saját félelem-feldolgozások őrjítő parttalanságainak variációival,^v „a varázsmese és a gótikus hagyományoknak elkötelezett fantasztikus irodalom” atmoszférateremtő funkciójával, a kafkaiság és a gyermekkor-ábrázolások regényírói, vagy az abszurditások cseh tradícióinak megfelelő megközelítések, az éjszakák, pincék, tisztogatások, titkos műveletek, „reakciós” gonoszság és még reakciósabb ideologikusság gyötrelmeivel. Ez lehet talán oka, magyarázata azoknak az elszánt interpretációknak, amelyek révén valahol az egész gyermeki lét mintha a bölcsőtől sérülne, valami befogadó átkarolás nélkül maradna, s már egyre inkább csak azok a kívüllétek tükrözik, melyek a világ létezését mint a lét-igazoláshoz szükséges hátteret láttatják, amikor a róla való tudást kínálják. Topol köteteiben, s ezek között a Kátrány derűtlen gyermekkorba kalauzoló nihiljében talán ezek lettek, ezek maradtak a mindenkori szocialista cirkuszok és kiszolgáltatott műlovarnők vagy megerőszakolt családanyák tájegységi létének legfőbb attrakciói.

Kies világ ez. Olvasni is emelkedettséget kínál, átélni talán még zúzósabban. Mint történő történelem sem igen vágyható, s talán mint örökség sem csekély, mint írói életútra végzetes légnyomást gyakorló hatás pedig láthatóan örök is.

*

i Kátrány. (Kloktat Dehet) Fordította Koloszár Péter. Kalligram, Budapest, 2009, 267 oldal

ii lásd ehhez még: Benyovszky Krisztián Érintkezések, összefonódások, rések. Jáchym Topol: Noční práce. Praha, Torst/Hynek 2001. Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. január. http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2004/XIII.-evf.-2004.-januar/Erintkezesek-oesszefonodasok-resek

iii Thomka Beáta: Verhovina groteszk bölcsessége. In Milbacher Róbert szerk. Előzetes kérdések. Rohonyi Zoltán emlékkönyv. Kronosz Kiadó, 2014:155-161., on-line: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/20191-20/thomka-be%C3%A1ta-verhovina-groteszk-b%C3%B6lcsess%C3%A9ge

iv Árnyaltabb részletekről lásd Erik Gilk: Mi lett volna, ha?… (2014) /Lokálpátria/ Lettre, 94:11-13. old. epa.oszk.hu/00000/00012/00078/pdf/EPA00012_lettre_2014_94_11-13.pdf

v lásd ehhez további körvonalakkal s Topol Éjszakai munka c. regényének hátterével egybecsengő kifejtését: Benyovszky Krisztián Érintkezések, összefonódások, rések. Jáchym Topol: Noční práce. Praha, Torst/Hynek 2001. Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. január, http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2004/XIII.-evf.-2004.-januar