Az utolsó törvény a maradék reményről

A. Gergely András

Mintegy sajnálatosan megerősítő „válaszcikkben”, valójában analógiás megfeleltetés közmagyar példájával reflektálok itt alant Ágoston Hugó minapi Egyetemes… írására.¹

Azt kérdezi: „…Milyen ország az, ahol a jogállamiságot és az igazságszolgáltatás függetlenségét durván megsértik, beléjük gázolva az erőszervezetek?

De az milyen ország, ahol olyan közigazgatási törvényt alkalmaznak jövő évtől, amely gyakorlatilag véget vet a független bíráskodásnak, miután a kormányzatnak fontos ügyekben egy minden tekintetben a kormánytól függő külön bírói szervezet dönt? (Ez az ország 2012-ben már megpróbálkozott hasonlóval, akkor a nemzetközi és hazai tiltakozás megállította, nemrég a lengyelek visszakoztak egy kényes jogi kérdésben – úgy látszik, az Európai Unió hatása azóta minden parlamenti színjáték és minden ’atombomba’ ellenére nem nőtt, hanem csökkent.)

Milyen ország az, ahol az államelnök szabályosan szabotálja a kormány munkáját, országát külföldön dehonesztálja, nem tartja be országa alkotmánybíróságának, a legmagasabb rangú bírói testületnek a döntéseit?...”

Harsányan igaza van Ágoston Hugónak, s nem csupán a média szabadsága, az emberi méltóság, az egyetemesnek mondott emberi és polgári jogok, a kisebbségek jogai, a másság védelme, méltósága, az emberi létfelfogás tisztelete szempontjából. A „bármi előfordulhat”, s mindennél nagyobb káosz félsze valóban nemcsak legfőbb értékeinket, történelmi ember-voltunk erényeit és előnyeit veszélyezteti, hanem a védtelenség, kiszolgáltatottság és elesettség oly régi korszakait is fölidézi, melyek azután milliók halálával jártak együtt utóbb.

A sorstragédiák bekövetkezésének előjelzése messze nem értelmiségi, homálykodó, jelzőgazdag nyelvezetre méltó gágogás, hanem a „belátni a beláthatatlant” belső késztetésének megfeleltetett kötelezettség, a megszólalás illendő kényszere is. „Időben” figyelmeztetni ma már nem dicsőség…, az időfogalom tizedmásodpercekre redukálódott az infotechnikai eszközök révén. De éppen ezért sokkalta erősebb morális késztetés…! Nem szólni – ma már nemcsak cinkosság, de lassan egyenesen közlésbátorság lesz, cinikusan menekülő és sunyin alkalmazkodó viselkedésmód az önkényesedő hatalom árnyékában.

Szólni ugyanakkor nemcsak egy tüntetésen kell és lehet (avagy lehet és ezért kell is!), hanem a nyilvánosságban legalább úgy. Alábbi soraimban ezt a néhány megfontolandó érzeményt közvetítem csupán. Ám ez is eléggé súlyos ahhoz, hogy csak szordínóval, a ráijesztés tudatos szándéka nélkül tegyem…

A magyar parlamentáris rendszer legeslegújabb korszaka kezdődött el a minapi pillanattal, midőn a parlamenti ellenzék rajcsúrja közben is zajtalanul és félelmesen megszavazta a lakájképviselő-kör a magyar közigazgatási bíróságok életre hívásának jövendőjét. Ez most csak „hangszemle”, amennyiben egy riporton és néhány közéleti sajtóhangon alapul, s ennek hangszíne a budapesti Klubrádió „Éljen a jogával!” című műsora, valamint a kormánykritikusnak számító nyomtatott vagy on-line média.² De a hangos tiltakozások, hetek óta tartó utcai tüntetések mögött/fölött kialakult helyzet immár az utolsó betűt is illőképpen legyilkolja a demokratikus, többpárti, plurális és parlamentáris rendszer végéről. Már csak a rendszer marad, a végtelen számú jelzőkkel illetett: autokratikus, diktatorikus, illiberális, maffia, fasisztoid mutáció, belső megszálló, totalitárius, hibrid, s még számos egyéb közpolitikai, politikatudományi vagy történetszociológiai minősítés alkalmazható rá, de ez már nagyjából mindegy is. /Csak nagyjából, mert alighanem holnaputántól már büntetik is majd a jelzőhasználat bármely „ráutaló” alkalmazását, hátmég az elvont tudományos szabadság elvitatása nyomán végképp ellehetetlenített elemző vagy hangosbeszélő gesztusokat…!/

Ki lát bele, ki érzékeli a lassan melegedő békapocsolyában, hogy időben kellene még kiugrani belőle, mikor már igencsak melegedni kezd? Ez lett korunk kritikai értelmiségi dilemmájának, s a menekülni már nem is próbáló közgondolkodóknak szóbeszéd-kérdése. De a messzire szárnyalás mellett és mögött még számos belátnivaló marad, melyeknek nem lehet nem adni kellő hangot…

Csupáncsak néhány jelenség volna, amire még oda lehet figyelni. /A jelenségek többségére már nem, mert minden napra jut annyi, hogy ennyi figyelem nincs a földön…!/ De például az állampolgári szabadságjogok olyan elemei, mint a polgári tulajdon, az emberi méltóság, a jogszerű igazgatás, a bíráskodás és politikai véleményalkotás szabadsága, a tájékozódáshoz való jog, az állampolgári engedetlenség iránti kötelezettség, a munkához hozzáférés és garantált megélhetési-lakhatási-életbenmaradási minimumok… – nos, ezek mintha a múlté lennének, a múltbeli és távoli országokban felhangzó követeléseknek csupán tünékeny visszképei.

A jelenlegi magyar bíróságok, melyek számos tevékenysége méltán zavarhatja olykor az állampolgári érzékenységet, de még java többségükben független, (azaz politikai befolyástól távolabbi döntések és ítéletek, jogelvek és szabályalkalmazások is jellemzik hébe-korba), éppen a szabványos államjogi rendben működtetett alkotmányos szervek révén elkezdtek most besodródni a manipulált igazságszolgáltatás, a prekoncepciózusan előre eldöntött ítéletek, a kiszolgálóvá silányított bírói függetlenség malomkövei közé. Valamelyest belsőleg is politikai áthatásoknak kitett, de szakmai méltóságtudattal, olykor közös szervezeti kiállással is a független működésrend szimbólumaként talán még elő-előfordul néhány jogeset, melynél a bíró valamiért saját értelmezési merszével tűnik ki, ítél és dönt, kimond és sokszor nyilvánosságot is nyer ezáltal. Ámde ezreléknyi töredék ez, a sodró többség számára a hivatali előmenetel és döntésrend felülről egyenirányított vagy jól értelmezhetően „megfelelő” magatartást elváró iránymutatás félreérthetetlenül jelzi: amíg a pályán vagy, ne foglalkozz a szabadsággal, az nem dolgod, tedd hát a tennivalódat! Aki erről lemond (számos jóhírű, s eddig még szolgálni kész funkcionárius lépett vissza mostanság attól, hogy az „ezt már nem!” érzetével folytatni se tudja pályáját), az is a központot támogatja. Erre amúgy nemigen lenne szükség, hiszen a minden egyéb ítélkező testületi kompetencia 2020 január elsejétől a létrehozandó egyközpontú „államigazgatási bíróság” új rendszerébe zuttyan bele, a bírákat egyetlen miniszter /az igazságügyi/ jelöli ki és üti lovaggá, s mert más rendszer nincs, hát ebben kell megfelelniük…! A miniszter mondja meg – név szerint és adatlap szerint – ki lehet bíró, ki kerül előléptetés körébe, kit neveznek ki és hová, mennyit fizethetnek neki és meddig – egyszóval a kormányzat rendszerszintű közvetett beavatkozással élhet minden egyes esetben és a jövőben bármeddig, amíg csak meg nem unja. Ilyen bátorság viszont nemigen van a bírák belső világában. Nem is nevelik őket önállóságra, nem is esküsznek fel a vitathatatlan igazságra, de leszerződnek viszont az apparátusba, mely pusztítja az egyéniséget, befogja a másképp beszélők száját, és kiakolbólintja bármikor, ha úgy tartja úri kedve.

A legsúlyosabb létkérdések és konfliktushelyzetek felé megannyi út és tekintet, remény és akarat fordul. Ezek sok elemzésnyi tömegéből itt csupán néhányat emelek ki. A Magyar Helsinki Bizottság szakjogásza szerint minden ügy e kimódolt és parttalan kompetenciájú bíróságok alá rendelődik így, amely az állampolgárok állammal kapcsolatos függésmódjait érinti, ide értve persze a gazdasági kisvállalkozási szférát és annak szabadságjogait is: adóhivatal, versenyhivatali ügyek, tüntetések, közigazgatási és rendészeti döntések, konkrét bírósági ügyszakok kerülnek egyetlen kormánypolitikus uralmi szférájába. E szféra állami képviselője kinyilatkoztatja: mindez egyáltalán nem fenyegeti a bírói függetlenséget, hát mondjanak egy példát, amikor leszólt a kormányzat konkrét ügyben…! /Arról nem szólt, milyen döntési bátorság kell a kormány tettei elleni döntéshez, s kell-e függésfélelem mellett még „leszólni” is, ha minden bíró egyértelműen beláthatja, hogy függetlensége nem érték, a szervezeti kultúra pedig számol a „mindig a főnöknek van igaza” evidenciával. Ráadásképpen: az igazgatás egyéb ágazataiból – teszem azt: községi jegyzőként – is átmehet majd bárki a sokszorosan túlszakosított bírák közé egyenrangú bírónak, így a megfelelés-arányok hosszú távra bebiztosíthatók! Mit munkaethosz, mit függésrend, szakmai szocializáció, speciális szakképzettség, házon belüli megbízhatósági hányados – egy illetékes miniszter a megbízhatóság alapján mindenkinek egyaránt bizalmat szavaz majd meg!

Itt a szakproblematika nem folytatható. Akit érdekel, a fent jelzett helyeken utánanézhet. Ami fontosabb: a nyilvánosság mindezekről nagyjából semmit sem tud. Nem érdekli a független bírósági testület léte, a bírósági szakmai tanács választhatósága saját jelölés és szavazás alapján, nem is érti, mi az a közigazgatási, vagy ha érti is, el sem képzelheti, mennyi minden paszírozható bele a „köz” irányítási fogalmába a vízügytől a baleseti veszélyeztetésig, a járdafestéstől a szemétszállításig, a költséghatékonyságtól a kéménysöprésig, a tűzoltástól az iskolaigazgatók kinevezéséig, a színházak támogatásától az atombomba gyártásáig – nagyjából MINDEN. A minden fölött döntésképes EGYETLEN hadúr pedig a Legfelsőbb Hadúr (alá)szolgája. És punkt.

Ez csupán egyik, bár igen lényeges pontja a véghelyzetnek. Amiről harsányabb szó esik, s átláthatóbb is valamelyest, az a „rabszolgatörvény” címkével kezelt törvénymódosító javaslat. Ennek kivonatolt lényege: minden munkavállaló havi négyszáz óra (értsd: két hónap) túlmunkára kötelezhető. De nem föltétlenül túlórapótlék révén, hanem megkaphatja a cégének megfelelő munkaidő-átcsoportosítás formájában, vagyis ha szombaton is dolgoznia kell (a hét vége legyen a családoké…! – harsogták a kereszténydemokraták a „családok éve” előhírnökeiként, és a templomjárást is szorgalmazták egyúttal vagy két évvel ezelőtt…), annak túlóráit megkaphatja mondjuk a következő szerda délután, amikor üresjárat van a termelésben, vagy jövő nyáron, amikor épp zuhog az eső, vagy ki is fizethetik esetleg, de csak három éves kereten belül, amiből semmi sem lesz, ha a cég megszűnik, ha a dolgozó felmond, ha lebabázik, ha infláció lesz, ha fizetésképtelen vagy tőkegyenge az üzem, ha hullámzik a termelési szint, s ha időközben nem rendezik valahogy másképpen mégis… Értsd: most dolgozzá, esetleg három év múlva megkapod a béredet…! Ha úgy alakul.³

Ez mint rabszolgává tévő, önálló döntésjogoktól tisztán és „közbeleegyezéssel” megfosztó állapot immár kiverte a szakszervezetek tárgyalóinak biztosítékát is. Meg sem kérdezték őket, de pedagógus, rendőr, útellenőr, metróvezető, automatizált autógyári munkás, postás vagy benzinkutas, tudományos kutató is egyformán érintett. A rabszolgatörvény ellen tiltakozó parlamenti ellenzék akkor kezdett sípolásba és kiabálásba, amikor a kormánypárti sorok üressége dacára „megvitatva”, és az ellenvetésekre fittyet hányva az „egyhangú” kormánytöbbségi elfogadásra sor kerülhetett.⁴ Létszámtól függetlenül, az ellenzék minden eddigi történeti obstrukciójánál hangosabb rajcsúr⁵ közben szabálytalanul elfogadták azt, amit… – mit is…? Hogy a német autógyárak üzemeiben túlóráztathassák a melósokat? Hogy az iskolákban minden tanár is ötszörös túlmunkára lehessen kényszerítve? Hogy a tudományos intézményekben vagy kórházakban, színházi portán vagy rendőri készültségben még minden napi nyolc órára egy vagy két túlóra pakolása lehessen lehetséges? Ezt társadalmi vita nélkül elfogadtatni, az 1952 magyar vagy 1937 szovjet világának, esetleg Gheorghiu-Dej megfelelő időszakának vidám és önkéntes újrabevezetése, aligha kevesebb.

Mindezekről tudni is alig lehet, értelmezni még nehezebb, felülbírálni meg szinte lehetetlen. Újságírókat ab ovo kitiltottak a Tiszteltetett Ház belső bűvköréből. A királyi tévé nem közvetíti a parlamenti vitanapokat, sem a felszólalásokat. A bizottságok munkája zárt, még kiszivárogtatás sincs, vagy súlyos büntetés és kizárattatás árán van csupán. A döntéshozó elit (értsd: nyolc-tíz egyed, jobbára a meghatározó Győztessel az élen) bármikor hoz olyan képviselői javaslatot (amely csak vitatható, de nem párt-kezdeményezésként elvitatható), melyre azonnali szavazással megerősítés érkezhet és utána bíróságon is megtámadhatatlan. A döntéshozó elit, miközben évtizedig tartó pereskedés révén vádol be ellenzéki politikusokat „közérdekű adattal visszaélés” (értsd: kibeszélés, árulkodás, leleplezés) címén, anyagilag tesz tetszhalottá nyolc-tíz évre bárkit egy koholt váddal, s fektet le a sarokba moccanatlanságra ítélve – majd ha ügyesen kimossa magát sok év alatt, már feledik is a nevét, ennyi meg épp elegendő…), de egyúttal arról is dönt, hogy újabb air-buszt vegyen a kormányhasználatra, vagy hatvan tankot a németektől (ki tudja, mennyiért), vagy megment egy tesónak számító balkáni elnököt mint nemzetközi körözött bűnözőt, vagy visszaad baltás gyilkost a messzibb testvéreknek… Erről pedig a médiának kuss, aki pedig megszegi, az repül.

Ez mint közpénzen fenntartott egyetlen s központosított hírgyár évente 70-80 milliárdból működik (jövő évben már 90 lesz ez), ami nagyjából a fél budapesti metrófelújítási program, az összes vidéki önkormányzat évi rendes hiánymutatója, vagy a magyar kórházak egy éves deficitjének szintje. Az igazsággyárban pedig a legegyszerűbben az igaz, amit a Főni igaznak tart. A független média ócska, bizonnyal Soros-bérenc ügynökeinek követeléseként nem akceptálandó. S mert a függetlenség mégiscsak médiajogi, uniós információszabadsági kérdés, hát kimondjuk: a médiahatóság teljesen szabad! Nnna!

S mert a média függetlenségének kinyilatkoztatása elhangzik a hazai média piacának közel száz százalékában, így hát ki is vitatná? Az, aki a rabszolgatörvény, a szabad túlmunkaidő-választás lehetősége ellenében uszít? Az, aki megkérdezi a német multikat: tényleg ti akartátok, hogy plusz 400 órával kizsákmányolhatók legyenek a melósok? (A válasz: á, dehogy…!) Egyszóval mindenki Soros rabszolgája, az Unió rabja, a liberalizmus áldozata, az emberjogi képviselők megtévesztett alanya, a Sargentini-jelentés csahosa, a brüsszeli bürokrácia szekértolója, a hamishír gyártó nyugat szerencsétlen rabja – akinek bármi baja van a túlmunka önkéntes vállalásával…!

Az persze kérdés: ha az állampolgár munka után (vagy helyett, vagy nélkül) tüntet, akkor a rohamrendőr és a könnygázfelhasználó kapacitás- és szolgáltatás-háttér is kötelezhető-e túlmunkára? Illő lenne, ha önként és dalolva tenné. De utasítható is, ha ragaszkodik hozzá, vezényelhető is, ha önként nem jönne, jutalmazható is, ha épp úgy alakul, fenyegethető is, ha első és kényszerű álláshelye ez, ahol az ellentmondás parancsmegtagadás és büntetendő cselekedet, s ha nem tart attól, hogy utána nyúlnak, bárhová menne is tovább.

Aki pedig mindezen korrupció, zsarnokság, manipuláció, pénzmosás, nemzetközi bűnözés pártolása, közpénz felelőtlen felhasználása, banki tőke magántőkévé és önkormányzati kastély magánkastéllyá változásának folyamata ellenében a hazai, majd a nemzetközi bíróságokat választaná, hát rendezkedjen be lassú döntésre, kedvező elbírálás ellenére és törvényi kötelezettség dacára végre nem hajtott ügymenetre, önkényes értelmezésekre, csahos Európa-utálatra, adóügyi ellentámadásra, megbélyegző vádakra, fenyegető beszólásokra, belügyi elit-alakulat ágya melletti rajtaütés-szerű megjelenésére, telefonlehallgatásra és levelezésfigyelésre, kilövési listák készülésére, jogi meghurcolásokra – avagy egyszerűen csak posztfeudális ántivilágra.

Vidámabb összkép kéne, itt a lecsengetés soraiban… Avagy, ha összehasonlítás is kell, már nem elég a magyar kormánypropaganda, beruházási tőkebeavatkozás, szavazati és lélekvásárlás, manipuláció, határon túli érdekmegosztás tengernyi folyamata, lenyomata, eseménye… „És marad a gyűlölködés” – ahogyan Kovács Hont Imre összegzi a határon túli magyar kormánytámogatási lelkesedés letörését.⁶

After the facts – avagy hát a tények utáni események

Lehetetlen követni, akár csak felsorolásképpen is, mennyi minden történt azóta, hogy nekiültem e véleménycikket megformálni. Igaz, az események is sodortak, de ezek sorát több napilap és sok tucatnyi tudósítás sem lenne képes aprólékos hitelességgel továbbadni. Ezért hát rövidre zárom, két apróbb jellel, vagy inkább jelzéssel.

Az első jel nem más, mint a kormánysajtó közel száz százalékosra „fölesett” érdekeltsége a média legkülönfélébb területein és orgánumaiban – egyszerű központosítással, melybe minden korábbi médiakirály önként (!!) beleadta a sajátját. Talán nem övé volt, csak bizományba kapta, vagy örül, hogy megszabadul tőle… – de az önkéntesség és a közös tudás olcsóbbságának tudata bizonnyal meghatározó lehetett. Egy pillanat kérdése volt, annyira egyetértettek, már aznap, egy mozdulattal beadták a sajátot a téeszbe! Következőleg a bárhol és bármikor látható „közszolgálati” szint közvetlenül is átkerült a fasisztoid uszítás és hírhamisítás szférájába. Ez még csak kezelhető, vagyis történeti analógiákkal fényes folyamat lenne – lássuk be, volt már ilyen, nem is egyszer. De ami ennél még zúzósabb, az a nagyjából totális hitelességvesztés. Látsz egy kormánytelevíziós adást, ahol „tudósítást adnak az eseményekről”…, a közvetítő hang meggyőzően akut helyzetet ismertet: az ellenzéki, Soros felbérelte rendbontók és rendszerválságra játszó parlamenti képviselők behatoltak a köztévé stúdiójába, hogy elfoglalják azt, s ezt a töstérek csak nehezen tudták megakadályozni… A képernyőn e hang mögött látsz egyetlen országgyűlési (jóllehet: szocialista) vezérképviselőt a földön feküdni, s fölötte hat erőteljes volt belügyes és verőlegény feszeng, hogy föl ne kelhessen onnan… Hidd hát el, hogy a veszély mindig fennáll, a megvédés pedig a hozzáértők dolga, amit teljesítenek is…! Ja, hogy mást mond a hang, mint mutat a kép…, ne akadékoskodj, hát szemed csak van…! És hogy mit akarhatott beolvasni egy öt pontos petícióval a „tájékoztatás egyensúlyát és sokszínűségét” biztosítani hivatott médiagépezetbe? Ne dud meg…! /a Dörrög Zuldán/

A második jel már több mint jelzés. Kilövési, avagy startjel, egy rossz és egyre rosszabbodó mérkőzés csalásra, erőszakra, szabálytalanságra felhívó sípjele. Maga a tény: Áder János aláírta a „rabszolgatörvényt”.

A többi néma csend.

S persze, van egy lábjegyzet lábjegyzete is: ha rám hallgatnak, egy szavamat se higgyék!! Csakis saját tájékozódás szerint formáljanak érdemi véleményt! /Amíg még lehet./

1 https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/2018268-287/%C3%A1goston-hug%C3%B3-egyetemes

2 elérhetőek itt: http://www.klubradio.hu/klubmp3/archiv/20181214/klub20181214-142856.mp3 ; https://merce.hu/2018/12/16/vasarnap-tuntetes-rabszolgatorveny-budapest-videk-kulfold/

3 https://merce.hu/2018/12/20/sztrajkelokeszito-bizottsagot-alakitottak-a-szakszervezetek-kozos-akciok-jonnek/

4 https://merce.hu/2018/11/27/alig-nehany-fideszes-ment-be-a-rabszolgatorveny-parlamenti-vitajara/

5 https://index.hu/belfold/2018/12/12/az_ellenzek_elfoglalta_a_parlament_pulpitusat_nem_engedik_a_helyere_az_elnokot/

6 https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/gyorsposta/kov%C3%A1cs-hont-imre-%C3%A9s-marad-a-gy%C5%B1l%C3%B6lk%C3%B6d%C3%A9s