Fejezetek 1968-ról és tanulságairól

Amiben nincs alku

Lapunk harmadik oldalán két dokumentumot közlünk. Az egyik a Csehszlovák Írószövetség lapjában, a Literarny Listyben jelent meg és nyugati hírügynökségek jelentése alapján, néhány sorban, már június 1–15-i számunkban ismertettük. Most Prágából, feladó jelzése nélkül, magyarra fordítva, megküldték szerkesztőségünknek a teljes szöveget: az első tiszteletadást Nagy Imre emléke előtt, amelyik kommunista országban megjelent. Megindultan olvastuk és adjuk olvasóink kezébe, még akkor is, ha nem mentes tárgyi tévedésektől, s ha jó néhány olyan megállapítása van is, amelyekkel nem értünk egyet. Nyugodtabb világban, békésebb viszonyok között érdemes volna vitatkozni róluk: most, amikor Prágában ilyen cikket megírni és lenyomtatni a bátorság és a becsület jele, nincs itt az ideje a mégoly fontos részletek fölötti vitának. A csehszlovák írók lapjának legfontosabb megállapítása – és ez a döntő – egyezik a mi véleményünkkel, a magyar nép túlnyomó többségének a véleményével: Nagy Imre nem áruló volt, hanem a demokratikus szocializmus kiemelkedő képviselője, úttörője, halálig hű hirdetője és harcosa. Kivégzése nem a bűnös megérdemelt büntetése volt, hanem a bűnösök alattomos bosszúja a náluk ezerszer különb, tiszta és igaz emberen.

A másik a budapesti Népszabadság válasza a Literarny Listy cikkére. A hazai pártlap, a maga közismert és választékos stílusával, a csehszlovák írók újságát egyszerűen besorozza az „ellenséges propagandahangok” közé. Nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy értetlenül állunk a Népszabadság kirohanása előtt. Könnyen el tudjuk képzelni, mekkora meglepetést és megdöbbenést okozott a pesti pártvezetők köreiben, amikor kezükbe kapták a Literarny Listy cikkét. Prágában rehabilitálják Nagy Imrét! Minő merénylet Budapest és Moszkva ellen! Milyen tűrhetetlen megtagadása a kommunista országok közti szolidaritásnak, amelyhez húsz év óta mindig hozzátartozott az egymás hibáinak és bűneinek cinkos takargatása, sőt magasztalása is. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy feltételezzük, miként hívták be tiltakozásra a budapesti csehszlovák nagykövetet a „Külügybe”, milyen protestáló jegyzékek mentek az Akadémia utcai pártközpontból Prágába, Dubčekhez. (Annyit egyébként el is értek, hogy a csehszlovák pártvezetés megbírálta a Literarny Listy cikkét – de a megjelenés tényén ez az utólagos rosszallás már édeskeveset változtat.)

56-ról, a szovjet intervencióról, Nagy Imréék kivégzéséről beszélni és írni: tabu. A Népszabadság válaszcikke egyébként megelégedetten nyugtázza, hogy minderről Nyugaton is egyre kevesebb szó esik. Az az apróság, hogy mind a forradalom, mind a kivégzés tizedik évfordulójáról a legnagyobb és legtekintélyesebb nyugati újságok, rádiók, televíziós adók sorra megemlékeztek, csak kevéssé befolyásolja a pesti pártlap vágyálmait. Ez az „ellenség hangja”, még akkor is, ha ugyanezeket az újságokat vagy rádiókat huszonnégy órával korábban, például a nyugatnémet náci veszéllyel vagy a vietnami háborúval kapcsolatosan, még bőségesen idézték. De kommunista országban a csend, az agyonhallgatás az aranyszabály. Amit Könyves Kálmán a boszorkányokról mondott, azt a Népszabadság 1956-ra és Nagy Imréékre alkalmazza: „non sunt, nulla questio fiat!”

Arról már igazán nem tehetnek a pesti pártlap szerkesztői, hogy cikkük megjelenése után tíz nap sem telt el és a Nagy Csendről szóló elképzelésükre nem más cáfolt rá, mint magának a szovjet pártnak a vezetője, Leonyid Brezsnyev. Úgy látszik, Brezsnyev elvtárs nem eléggé hű vagy alapos olvasója a Népszabadságnak, nem tudja, hogy a magyar forradalmat ma már csak az ellenséges propagandaszervek emlegetik, s így történhetett meg, hogy abban a beszédében, amelyet július 3-án, Kádár János moszkvai látogatása alkalmával tartott, néhány szokványos üdvözlő mondat után azonnal rátért 1956 emlékének felidézésére. Kijelentette: „Jól emlékezünk arra, hogy milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a magyar kommunisták és az önök országának dolgozói 12 évvel ezelőtt”, és eldicsekedett azzal, hogyan segítette meg a szocialista országok „testvéri internacionalista szövetsége” (értsd, a Szovjetunió) a bajba jutott kommunistákat. Amiből kiderül, hogy Brezsnyevnek joga van emlékezni, sőt jól emlékezni arra, amire a nyugati sajtónak, a csehszlovák sajtónak vagy a magyar népnek nincs joga emlékezni. Az ok nyilvánvaló: az emlékek meglehetősen különböznek egymástól. Amit például Brezsnyev testvéri internacionalista segítségnek nevez, arra mi, mint egy idegen, imperialista nagyhatalom fegyveres beavatkozására emlékezünk.

De hát a szovjet párt vezetője nem azért idézi most fel 1956 eseményeit, hogy történelmi értekezést tartson, vagy mindenáron beszéljen olyasvalamiről, amiről – meggyőződésünk szerint – szívesebben hallgatna. Lányomnak mondom, menyem is értse: 1956 sürgős felelevenítése – a külföldi tudósítók felfigyeltek rá, hogy a terjedelmes beszéd harmadik percében már erről esett szó – nem a jelenlevő Kádár okulására szolgált, akinek erre semmi szüksége nem volt, hanem Prága felé irányult. Erre vall a beszédnek az a mondata is, amit a Népszabadság dőlt betűkkel közöl: „Számunkra nem lehet és soha nem is lesz közömbös a szocialista építés sorsa más országokban…” Magyarul: ha az a bizonyos szocialista építés Csehszlovákiában nem úgy alakul, ahogy az az oroszoknak tetszik, akkor ugyanaz történik majd, mint 1956. november 4-én Magyarországon.

A Brezsnyev után felszólaló Kádár tüstént „vette is a lapot”, s ha lehet, még nyíltabban, még egyértelműbben fenyegette meg a cseheket. „Folyjék bármelyik országban ez a harc (az osztályharc), a Magyar Szocialista Munkáspárt ilyen helyzetben is teljes mértékben a kommunistákkal, azokkal szolidáris, akik a dogmatizmussal, a revizionizmussal leszámolva, az osztályellenséggel szemben a munkásosztály hatalmát, a szocializmus ügyét védik. Mi megértjük harcukat és készek vagyunk minden internacionalista segítséget megadni hozzá.” A hangsúly azon a három szón van: „minden internacionalista segítség”. Magyarul: ha az oroszok elhatározzák, hogy fegyveresen beavatkoznak Csehszlovákiában, akkor a magyar kommunisták is készek csapataikat a csehek és a szlovákok ellen bevetni. A Le Monde moszkvai tudósítója gúnyosan idéz néhány mondatot mind Brezsnyev, mind Kádár beszédéből, annak bizonyságául, mennyire „visszhangja” volt a magyar párttitkár felszólalása az oroszénak. Valójában Kádár messzebb is ment Brezsnyevnél, még nála is világosabban fenyegetődzött.

Az összképhez hozzátartozik, hogy mindez alig két héttel azután történt, hogy Budapesten csehszlovák párt- és kormányküldöttség járt látogatóban, hogy húsz évre szóló barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést írtak alá, hogy Kádár nyilvánosan összecsókolta és ölelgette Dubčeket, kijelentvén: „Mi, magyar kommunisták, teljes mértékben szolidárisak vagyunk csehszlovák elvtársainkkal…” Azt lehetne hinni, hogy a Moszkvában elhangzott mondatok azonosak a budapestiekkel. Gyermeteg dolog volna nem észrevenni, hogy ugyanazokat a szavakat Brezsnyev jelenlétében elmondani tökéletesen az ellenkezője, mint Dubček jelenlétében elmondani. Budapesten ez összefogást jelenthetett a csehekkel, segítséget nehéz helyzetükben az oroszokkal szemben; Moszkvában: ökölrázás a csehek felé. Hiszen mikor a Kreml vezetői ma a megsegítendő csehszlovák kommunistákról beszélnek, akkor nem a párt hivatalos vezetőire gondolnak – ezeket egyre sűrűbben, s nemegyszer név szerint is támadják –, hanem legbiztosabb támadóikra, a sztálinistákra.

Szegény Dubček a budapesti látogatás alkalmából még alighanem illúziókban ringatta magát, és azt hitte, hogy Kádárban hűséges barátra talált. Ki is jelentette: „Kádár elvtársat évek óta ismerem és nagyra becsülöm.” Évek óta? Kevés! Évtizedek óta kellene. Hiszen ismerte és becsülte őt Rajk László is, barátjának is hitte, egészen addig, amíg e jóbarát egyik főfelelőse nem lett letartóztatásának és kivégzésének. Ismerte és talán becsülte Nagy Imre is, a börtönéből is kiszabadította, miniszternek is kinevezte a forradalmi kormányban, míg végül a megbízhatónak hitt munkatárs megszökött, az orosz tankok nyomában jött haza, s szóbeli, írásbeli ígéreteit megszegve, fedezte egykori harcostársai kivégzését. Kár, hogy Dubček nem gondolkodott el a sémaszerűen ismétlődő recepten: először támogatni a haladó, a nemzeti törekvéseket, aztán feláldozni őket – képviselőikkel együtt – az orosz birodalom oltárán. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy Kádárban ne volnának liberális velleitások – hálásabb is a jó ember, mint a hóhérsegéd szerepében tetszelegni –, mindössze annyit mondok, az eddigi tapasztalatok alapján, hogy amikor a helyzet kritikussá vált, amikor dönteni kellett, akkor Kádár eddig mindig a szovjet érdekek szolgálatát választotta.

Ennek a magatartásnak a mai helyzetben tragikus következményei lehetnek, mint ahogy az ellenkezőjének beláthatatlanul fontos és pozitív következményei volnának. Ma mindenki azt kérdezi magától, másoktól: be fognak-e avatkozni az oroszok, fegyveresen avagy sztálinista puccs megszervezésével, Csehszlovákiában? Senki sem tudja a választ, nem is tudhatja, mert érzésem szerint – legalábbis ma, július 11-én, amikor ezeket a sorokat írom, s miközben gyakorlatozó csapatokkal, pártvezetőségi levelekkel, Pravda-vezércikkekkel a nyomás napról napra fokozódik – véglegesen még maguk az oroszok sem döntöttek. De egyvalamiről meg vagyok győződve: ha Kádárék most a sarkukra állnának, ha közölnék Moszkvával, hogy egy fegyveres akcióban nemcsak részt nem vesznek, hanem ha az bekövetkeznék, nem garantálják Magyarország támogatását és hűségét, ez a kiállás döntő súllyal esnék latba. Megtehetnék-e annak ellenére, hogy Magyarországon szovjet csapatok állomásoznak? A leghatározottabban állítom, hogy igen. Ha a magyar kommunista párt gerinces fellépése nyomán sikerülne egy Prága–Budapest–Bukarest–Belgrád összefogást létrehozni, akkor a jelenlegi nemzetközi viszonyok közepette az oroszok semmiképpen sem engedhetnék meg maguknak, hogy erőszakkal eltiporják a csekszlovákiai liberális irányzatot. Sajnos azonban mindez sokkal inkább álmodozás, mint valóság. Budapest nem kapocs Prága és a szomszédos Bukarest meg Belgrád között, hanem éppenséggel az az ék, amelyet az oroszok az egymással rokonszenvező fővárosok és pártvezetőségek közé vertek. Következésképpen, hadd mondjuk ki jó előre és nyilvánosan: ha Csehszlovákiának valami baja esnék, azért elsőrendű felelősség terhelné a mai magyarországi kommunista vezetőséget!

A mostani, viharfelhős helyzetben különös visszhangot kap az a megállapítás, amelyet annyiszor olvashattunk egyes, hazánkban járt, jóhiszemű nyugati újságírók tollából, az ugyanis, hogy a jelenlegi rendszer, ha lassan, ha fokozatosan is, tulajdonképpen az ’56-os forradalom követeléseit váltja valóra. Időnként még olyan vélemény is elhangzott, hogy az emigráció harcának ma már semmi értelme sincsen, s a külföldön elő magyarok, az egyének éppúgy, mint az újságok, a legjobban tennék, ha – az enyhülés jegyében – elnémulnának, „merevségükkel”, bírálataikkal ugyanis csak akadályozzák a hazai fejlődést. Micsoda félreismerése a hazai helyzetnek, miféle téves és elfogadhatatlan álláspont! Mintha a magyar forradalom legfőbb követelései abban álltak volna, hogy ostornyeles lámpák legyenek az utcákon, hogy többen – és nem mindenki – kaphasson útlevelet, hogy a külföldi turisták motelekben és első osztályú szállodákban lakhassanak, hogy az irodalom és a művészet valamivel – és nem teljesen – szabadabb legyen, hogy a választásokon az egyetlen párt ne 99, hanem „csak” 98 százalékot kapjon, hogy az idegen megszállók láthatatlanabbakká váljanak – és ne hagyják el az ország területét –, a kormányzat valamivel enyhébbé, és ne függetlenebbé váljék! S mintha a belső demokráciát és a külső szabadságot az emigráció szókimondása és nem a hazai vezetés szolgalelkűsége gátolná!

Az elmúlt hetekben a nyugati világ egyik legfontosabb állama, Franciaország, súlyos válságon esett keresztül. Végigéltem ezeket a nehéz napokat, és francia barátaimtól nemegyszer hallottam – politikai beállítottságuktól függően hol büszkélkedve, hol aggodalmasan – a kérdést: „Ugye, valami ilyesmi volt maguknál is, 1956-ban?” Csak mosolyogni lehetett a naivságukon. Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha a párizsi kormány az első diáktüntetések estéjén lövetett volna a tüntető fiatalokra és az első éjszakán behívta volna az amerikai csapatokat? Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha a munkások sztrájkját törvénytelennek nyilvánították volna és idegen tankokkal verték volna le? S mit szóltak volna ahhoz, ha a válságból a kiutat nem titkos és szabad választásokon jelöli ki maga a nép – olyan választásokon, amelyeken a kommunisták éppúgy agitálhattak gyűléseken, rádióban, televízióban, mint az antikommunisták –, hanem egy kisebbségi klikk kényszerítette volna rá magát külső segítséggel az országra? Nem szeretném ezzel azt állítani, hogy a nyugati világban vagy Franciaországban minden tökéletes – akkor nem került volna sor a májusi nagy krízisre –, csak annyit szeretnék tanulságként levonni: tragikus múltunk, a demokráciában való kétségtelen járatlanságunk ellenére, mi, az Európa szívében élő magyarok is alkalmasak vagyunk a XX. század második felében arra, hogy szabadon dönthessünk afelett: milyen rendszerben akarunk élni, milyen bel- és külpolitikát akarunk folytatni.

Jól tudom, hogy a politika nemcsak a maximalista princípiumok, hanem a gyakran fájdalmas kompromisszumok világa is. Valószínű, sőt több mint valószínű, hogy a nemzetközi erőviszonyok következtében egy bármilyen irányzatú Magyarországnak is egész sor kompromisszumba kellene beleegyeznie. De ha azt például el is lehetne fogadni, hogy a szovjet csapatok egy vagy két év múlva hagyják el az országot, az elfogadhatatlan, hogy az idők végtelenségéig ott maradjanak: ha azt el is lehetne fogadni, hogy az ország addig ne lépjen ki a Varsói Szerződésből, amíg a szerződés jelenlegi határideje megállapítja, az elfogadhatatlan, hogy a szerződés lejártakor ne szuverén módon dönthessen további magatartásáról; ha azt el is lehetne fogadni, hogy október 23-áról egyelőre ne nevezzenek el utcát és Nagy Imrének egy ideig még ne állítsanak szobrot, az elfogadhatatlan, hogy forradalmunkat ellenforradalomnak, Nagy Imrét és mártírtársait hazaárulóknak minősítsék. S míg mindezt otthon nem lehet elmondani, addig az emigráció nemcsak önmagát, hanem az országot és a népet tagadná meg, ha elnémulna. Nem pózból vagy vitézkedésből kell szólnia, hanem szolgálatból és kötelességből. Aki abban nem alkuszik, amiben lehet, az merev, ostoba vagy szűk látókörű; aki abban alkuszik, amiben nem lehet, az egyszerűen tisztességtelen.

1968. július 15.

Jegyzetek

*Literarny Listy – a csehszlovák írók lapja.

*Dubček, Alexander (1921–1992) csehszlovák államférfi. A CSKP első titkára (1968–69). Liberalizációs törekvéseit a SZU nem tűrte: 1968 augusztusában a szovjet hadsereg négy csatlós állam, köztük a Magyar Népköztársaság csapataival együtt megszállta Csehszlovákiát. 1969-ben Dubček helyére G. Husák került, 1970-ben megszüntették párttagságát. 1989-ben a kommunista kormányt megbuktató „bársonyos forradalom” győzelme után a csehszlovák parlament elnökévé választják, tisztségét 1992-ig tölti be.

*Könyves Kálmán, magyar király (1073–1095).

*Non sunt, nulla questio fiat – (De strigis quae…), A boszorkányokról, mivel nincsenek, szó se essék. Könyves Kálmán törvényrendelete, melyet a rémeket látó embereknek mondanak ma is.

*velleitások – szándékok, törekvések, hajlamok.

*Franciaország súlyos válságon esett keresztül – az 1968. májusi tömegmozgalmakról van szó.

A holtpont

Kivonulnak? Nem vonulnak ki?

Bevonulnak? Nem vonulnak be?

Aggódva, bizakodón vagy bizalmatlanul, fogvacogva vagy fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel s ugyanakkor tehetetlenül, hetek óta Csehszlovákiára figyel a világ. Ha egy-egy napra átmeneti szenzációk – egy izraeli repülőgép elrablása, a bolíviai belügyminiszter szökése vagy Nasszer betegsége – kiszoríthatják is a bulvárlapok első oldaláról Prágát, az igazi nagy „suspense”, a Hitchcockhoz méltó feszültség, ami mellett egyéb csak futó epizódnak tűnik, a Hradzsin és a Kreml felől tépi idegeinket.

Kivonulnak? Nem vonulnak ki?

Bevonulnak? Nem vonulnak be?

Ha semmi egyéb nem történnék is, ha – ami nem nagyon valószínű – minden gyorsan és békésen elrendeződnék, ez a hetek óta tartó aggodalom már önmagában is jellemző volna. Mert ugyan miért is kell aggódni, miért is kell 14 millió embernek minden este úgy lefeküdnie, hogy ne tudja, reggelre kelve mi fog történni? Mi a csehek és szlovákok bűne, amiért rettegve kell várniok barátaik, „testvéreik”, „örök szövetségeseik” büntetését?

1956-ban, a magyar forradalom bukása után, a Nyugat nagyokosai leckeszerűen elmondták nekünk, milyen súlyos hibákat követtünk el, melyek voltak azok a „végzetes tévedések”, amiktől tartózkodnunk kellett volna, amiket az oroszok „nem tűrhettek el”, amikbe „törvényszerűen” beletörött a bicskánk. Türelmesen végighallgattuk, hogy:

1. nem lett volna szabad engedélyeznünk a többpártrendszert,

2. nem lett volna szabad felmondanunk a Varsói Szerződést és

3. nem lett volna szabad kinyilatkoztatnunk Magyarország semlegességét.

Olykor, az adott helyzetre hivatkozva, megpróbáltuk legalább elmagyarázni: mi miért történt, aztán többnyire csak legyintettünk: hiába.

Hol vannak most ezek a nyugati bölcsek, hogy a cseheket is kioktassák: miért kell rettegniök? Hiszen Prága nem követte el a mi „hibáink” egyikét sem. Csehszlovákiában nincs többpártrendszer: a kommunista párt monopóliuma érintetlen. Csehszlovákia nem lépett ki a Varsói Szerződésből, sőt – a kritikus helyzet dacára – ahhoz is hozzájárult, hogy a közös hadgyakorlatok az ő területén folyjanak le. Csehszlovákia nem fordult az ENSZ-hez, nemcsak semlegesnek nem nyilvánította magát, hanem hűségesebben viselkedik, mint Románia, amelyik diplomáciai kapcsolatot létesített Nyugat-Németországgal, amelyik nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, amelyik a márciusi budapesti kommunista tanácskozásról tüntetően és zajosan kivonult.

Miért kell akkor a cseheknek és a szlovákoknak rettegve lesniök: eltiporja-e őket, avagy sem a Szovjetunió? A válasz elkeserítően, torokszorítóan egyszerű. Mert több szabadságot adtak a sajtónak, a rádiónak, a televíziónak, mint amennyit Moszkva hajlandó engedélyezni: mert megpróbálják a kommunizmust a demokráciával, a humanizmussal összeegyeztetni; mert megkísérlik a szocializmust a saját fejük, a saját hagyományaik, a saját elképzeléseik szerint – és nem az elfuserált szovjet példa másolásával – megvalósítani. Az „ellenforradalmi” szörnyetegeket, amelyek Moszkva fenyegető és következményeiben ma még beláthatatlan haragját felidézték, normális emberi nyelven úgy hívják: Szabadság, Demokrácia, Emberség, Önállóság.

Működésbe lépett hát a gőzhenger, amelynek az a feladata, hogy mindent, ami szép, ami szabad, ami emberi, könyörtelenül belepréseljen a neosztálinizmus sistergő aszfaltjába. A cél szentesíti az eszközt, s még az is, aki azt hitte, hogy őt már semmi sem lepi meg, még az is elámul: milyen hitvány, vásári, vidéki, primitív eszközöket alkalmaznak. Minekutána a csehszlovákiai hadgyakorlatok küszöbén a szovjet hadsereg hivatalos lapja, a Krasznaja Zvjezda büszkén megírta, hogy a felülmúlhatatlan szovjet tankok sötét éjjel, lámpák használata nélkül, órák alatt több száz kilométert tudnak megtenni – a hadgyakorlat után „technikai okok miatt” még arra is képtelenek voltak, hogy fényes nappal, két hét alatt átvánszorogjanak azon a néhány kilométeren, amelyik Kelet-Szlovákiát az orosz határtól elválasztja. Egy névtelen telefonhívás nyomán a cseh biztonsági szervek húsz amerikai gépfegyvert fedeztek fel Nyugat-Bohémiában. Kellett-e jobb bizonyíték arra, hogy az „imperialisták” valamire készülnek? Az egyetlen, ami a dologban sántított, az volt, hogy a fegyverek felfedezését a moszkvai és a szófiai lapok egy nappal korábban megírták, mint ahogy a cseh rendőrök megtalálták őket…

Aztán Varsóba összerángatták a sírig hű szövetségeseket, azokat, akiknek száma értekezletről értekezletre úgy fogy, akárcsak Agatha Christie regényében a „kicsi négereké”, azokat, akik még ma is füttyszóra, valamint az Ulbricht, Gomulka, Zsivkov és Kádár névre hallgatnak. Brezsnyevék kollektív levelet írtak Prágába, amiben nyilván az volt a kollektív, hogy az oroszok írták, a többiek meg aláírták. S miután alig négy hónappal ezelőtt Budapesten, a nagy nemzetközi tanácskozáson ünnepélyesen leszögezték, hogy „nincsenek és nem is lehetnek uralkodó és alárendelt pártok”, „egyetlen párt sem kényszerítheti rá akaratát más pártra vagy pártokra”, „minden pártnak szuverén joga, hogy a legteljesebb önállósággal meghatározza a saját politikáját, cselekvése formáit és harci módszereit” – eme szépen hangzó alapelvek nevében a sárga földig lehordták a Csehszlovák Kommunista Pártot, és több pontból álló programot dolgoztak ki, amelyet szerintük a cseh kommunistáknak magukévá kell tenniök. A program lényege: erőszak alkalmazása mindazokkal szemben, akik Moszkvának nem tetszenek, a cenzúra újrabevezetése, egyes kommunista vezetők leváltása, egyes régi sztálinisták megerősítése eddigi funkcióikban vagy éppen előléptetésük. Mindez természetesen azon az alapon, hogy egyetlen pártnak sincs joga más pártok ügyeibe beavatkoznia.

A varsói értekezlet idején a világsajtóban megjelentek olyan „bizalmas” értesülések, miszerint Kádárék a többieknél „mérsékeltebb” magatartást ajánlottak, titokban találkoztak is Dubčekkel és rokonszenvükről biztosították őt, igyekeznek „közvetíteni” Moszkva és Prága között, egyszóval: rendesebben viselkednek, mint a többiek. A múlt óhatatlanul bizalmatlanságot sugallt az embernek: vajon nem szereposztásról volt-e szó? Nem Moszkva bízta-e meg őket, hogy kikémleljék a cseh vezetők gondolatait? De hát a múlt tapasztalatai ellenére sem volt szabad eleve kizárni azt a lehetőséget, hogy hátha csoda történt, hátha megelégelték a 12 évi feltétel nélküli engedelmességet, és most, a csehekhez közeledve, megpróbálnak legalább valamelyest lazítani a gyeplőn. Ezt a feltevést támaszthatta alá az a körülmény is, hogy Dubček belpolitikája közelebb áll a hazai „liberalizálódáshoz”, mint a Novotnyé s az is – nem lebecsülendő részlet –, hogy Kádár tulajdonképpen Hruscsov és nem Brezsnyev embere volt, maga is megrendült, amikor Hruscsov megbukott, s ki tudja, nem él-e benne bizonyos félelem, hogy Brezsnyev egy szép napon túl fog adni rajta. A cseh események némi lehetőséget nyújtottak neki, hogy személy szerint is függetlenebbé tegye magát.

Akármi történt is a kulisszák mögött – ha egyáltalán valami történt s ha a „bizalmas” értesülések nem csupán találgatások voltak, vagy éppenséggel nem a budapesti Külügy sugalmazta őket, hogy a többieknél jobb sajtója legyen Nyugaton –, a tények, e makacs dolgok, mindmáig rácáfoltak az illúziókra. A varsói Ötök levelén, amely a sztálini perek jegyzőkönyvei, a zsdanovi művészeti határozatok, a Titót megbélyegző bukaresti okmány és a Nagy Imreper ítéletének indokolása mellett máris bevonult a kommunista mozgalom válogatott remekművei közé, e szomorú papírdarab alján ott van Kádár János és Fock Jenő aláírása is. A hazai újságok, élükön a hivatalos pártlappal, az elmúlt hónapok mértéktartóbb, olykor szinte rokonszenvező magatartása után, az utóbbi két hétben egyre komiszabbul uszítanak Csehszlovákia ellen. A Népszabadság július 19-i száma már olyan kézenfekvő valótlanságoktól hemzseg, miszerint Csehszlovákiában „veszélybe kerültek a szocialista vívmányok”, „ellenforradalmi restauráció” fenyeget, „a reakció erkölcsi terrort alkalmaz a kommunista párt és annak káderei ellen”, „egyre jobban zavarja a testvéri szocialista országokhoz és testvérpártokhoz fűződő viszonyt”, s mindezek következtében a Szovjetunió és szövetségesei részéről „e veszéllyel szemben megbocsáthatatlan lenne a közömbösség, a tétlenség”. A cikk azt a címet viseli: Az elvtársi aggodalom szava, de tartalmának sokkal inkább megfelelne a következő cím: A fegyveres szovjet intervenció lelki előkészítése.

Beavatkoznak-e végül fegyveresen is az oroszok? Ha megteszik, nyilván nem azért teszik majd, mert ez külön öröm számukra. Nagyon jól tudják ők is, milyen lesz egy ilyen lépés visszhangja, s nemcsak a „kapitalista világban”, hanem a kommunista pártok soraiban is: a jugoszláv, a román, a francia, az olasz kommunisták állásfoglalása után sok kétségük efelől nem maradhatott. Mindaz, amit eddig tettek, arra irányult, hogy ha lehet ne tankokkal, hanem más eszközökkel törjék meg – de megtörjék! – a csehek és a szlovákok gerincét. A sajtókampány, a Szovjetunió nyugati határain rendezett és nagy garral bejelentett hadgyakorlatok, a gazdasági segítség megtagadása, a napról napra elviselhetetlenebbé váló nyomás mind azt célozza, hogy Prága végül is engedjen, s térjen vissza az igazi „marxizmus–leninizmus”, azaz a belső elnyomás és a külső szolgaság kitaposott útjaira. A csehszlovák kommunista vezetők mindeddig tiszteletre méltó bátorsággal és csodálatot érdemlő ügyességgel álltak ellen: sem a fenyegetésektől nem ijedtek meg, sem a provokációknak nem dőltek be.

A szovjet pártelnökség találkozója a csehszlovák párt politikai bizottságával a megfélemlítési hadjárat újabb s talán utolsó „békés” manővere. Világos, hogy az oroszok miért ragaszkodtak a teljes vezetőségek találkozásához, miért tették meg ennek érdekében azt az engedményt is, hogy a megbeszélés ne orosz, hanem szlovák földön történjék. Arra a vonatra, ami Brezsnyevéket Csehszlovákiába vitte, ki lehetett volna tenni a plakátot: „Kádár kerestetik”. A találkozón az oroszok legfőbb célja az, hogy vagy Dubčekből faragjanak Kádárt, vagy a tárgyalóasztal mellett, a csehszlovák vezetők soraiban, megtalálják azt az árulót, aki hajlandó belülről megbontani az egységet, hátba döfni a demokratikus mozgalmat és beállni vagy visszaállni Moszkva zsoldjába. Már két héttel ezelőtt is, amikor a csehszlovák pártvezetőség higgadtan és méltóságteljesen visszautasította a varsói Ötök vádjait, Brezsnyev telefonon megkérdezte Dubčeket: vajon a válaszlevelet egyhangúan megszavazták-e? Igen – felelte Dubček. Kolder is? – firtatta tovább Brezsnyev. Kolder is – válaszolta Dubček. Brezsnyev nyilván dühösen gondolt arra, hogy már az olyan régi novotnystákra sem lehet számítani, mint Kolder. De azért fennmaradt benne és társaiban a remény, hogy az ő jelenlétükben Kolder vagy valamelyik másik vezető „bátrabb” lesz, azaz szembefordul a többiekkel, és átáll hozzájuk.

Mi történik azonban akkor, ha a belső puccs sem sikerül? Mi történik, hogyha a két vezetőség találkozója nem hoz megoldást? Moszkva számára lényegében csak két lehetőség marad: vagy lenyeli a békát, vagy fegyveresen gázolja le a prágai „ellenforradalmat”. A tragikus az, hogy a féktelen propagandahadjárattal, a katonai manőverekkel az oroszok már túlságosan elkötelezték magukat ahhoz, hogy ne törődhessenek bele a jelenlegi csehszlovákiai állapotokba. Nemcsak Dubčekék pozíciója világos, hanem Brezsnyevéké is: a meghátrálásba könnyen belebukhatnak. Durvaságukkal, korlátoltságukkal, a vérükbe ivódott cári és sztálini módszerekkel annyira elmérgesítették a helyzetet, hogy ma már ők is a presztízsükkel, az állásukkal, talán az életükkel is játszanak.

A mostani holtponton nem lehet sokáig elidőzni. Vagy a csehek tesznek lényegbevágó engedményeket, s egy újabb Münchennel ismét tágra nyitják egy hitleri típusú idegen uralom előtt a kaput, vagy az oroszok folyamodnak a nyers erőszakhoz. A Nyugat felháborodása? Tito, Ceauşescu, a nyugati kommunisták fejcsóválása? Ha mindez nem kellemes is – számukra ezerszer fontosabb az orosz gyarmatbirodalom fennmaradása, a jelenlegi és a további bomlás megakadályozása.

Aki hisz Istenben, imádkozhat Prágáért. Aki ateista, csak reménykedhet. S aki magyar, annak kötelessége fennhangon kimondania: cseh és szlovák barátaink, kommunisták és nem kommunisták, kívánunk nektek teljes sikert: szabadságot otthon, függetlenséget kifelé. De ha bekövetkeznék a legrosszabb, s ha ebben a legrosszabban Kádárék közvetve vagy közvetlenül részt vesznek, akkor tudnotok kell, hogy nem mi, magyarok, hanem egy idegen érdekeket kiszolgáló klikk volt és van ellenetek. Ahogy 1956-ban mi sem tévesztettük össze Novotnyt és társait a csehekkel és a szlovákokkal, úgy ti se tévesszétek össze azokat, akik népük ellenében, orosz fegyverekkel kerültek uralomra, a veletek érző, a veletek örülő, veletek síró magyar nemzettel.

1968. július 28.

Jegyzetek

*Nasszer betegsége – 1970. szept. 28-án szívroham következtében hal meg.

*Hitchcock, Alfred (1899–1980) angol származású amerikai filmrendező, a thriller mestere.

*Hradzsin – 1918 óta a csehszlovák, ill. cseh elnökök hivatalos rezidenciája Prágában. A 9. század végén a P emysl-dinasztia várat épített, amely 1303-ban leégett. A helyére épült 1344-től kezdődően a jelenlegi fellegvár, amely a gótikus és reneszánsz építészeti stílusok jegyeit viseli magán.

*budapesti tanácskozásról kivonult – a kommunista pártok előkészítik budapesti csúcstalálkozójukat (1968. márc. 1.). A konzultációs konferenciáról a román delegáció kivonul, miután a szíriai küldöttség bírálta a közel-keleti kérdésben elfoglalt román álláspontot.

*Krasznája Zvjezda – (Vörös Csillag) a szovjet hadsereg lapja.

*Varsóba összerángatták – 1968. júl. 14–15-én a Varsói Szerződés tagállamainak (Bulgária, Lengyelország, Magyarország, NDK, SZU) kormány- és pártvezetői Varsóban találkoztak a csehszlovák helyzet megvitatása és értékelése céljából. Ugyanakkor mérlegelték a lehetséges válaszlépéseket is.

*kicsi négerek – Agatha Christie 1940-ben megjelent regénye a Tíz kicsi néger (Ten Little Niggers).

*Zsivkov, Todor (sz. 1911) bolgár politikus. 1932-től KP-tag, a BKP KB titkára (1950–54), majd első titkára (1954-től). Miniszterelnök (1962-től), az Államtanács elnöke (1971–89), a BKP KP főtitkára (1981–89). 1989-ben minden tisztségétől megfosztották. Letartóztatták és 7 év börtönbüntetésre ítélték (1992).

*Novotny, Antonin (1904–1975) csehszlovák politikus. 1921-től a KP tagja. A CSKP KB első titkára (1953–68 jan.), köztársasági elnök (1957–68 márc.). A „lenini vezetési elvek és a szocialista törvényesség megsértése” miatt „leváltják tisztségeiből”.

*Titót megbélyegző bukaresti okmány – 1948. jún. 7-én a Tájékoztatási Iroda elítéli a JKP-t a marxizmus–leninizmustól való elhajlás és az imperializmushoz való közeledés miatt. Jugoszláviát kizárják a Kominformból. A Belgrádból Bukarestbe áthelyezett iroda 1949. nov. 29-én kiadott nyilatkozata már Tito megbuktatására buzdít.

*Nagy Imre-per indoklása – 1958. jún. 9–15 között, teljes titoktartás mellett, a nyilvánosság kizárásával zajlik le Nagy Imre és társai pere. Nagy Imre ellen a vád „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése”. A vád indoklásául Nagy Imre ellen az szerepelt, hogy a népi demokráciával szemben ellenséges csoportot hozott létre, amely az „ellenforradalom” kirobbanása után annak élére állva, közvetlenül a szocialista államszövetségek megbontására, a népi demokratikus államrend megdöntésére törekedett, és a külföldi hatalmak közbelépését és beavatkozását szorgalmazta.

*Kolder, Drahomir (sz. 1925) csehszlovák politikus. A CSKP KB tagja (1958-tól), a KB titkára (1962-től) és 1968-ig az elnökség tagja.

*újabb München – Müncheni egyezmény (1938. szept. 29–30.): Hitler, Mussolini, E. Daladier francia és Sir A. N. Chamberlain brit miniszterelnök által aláírt megállapodás, amelynek értelmében Csehszlovákia szudétanémetek lakta területeit Németországhoz csatolták. Az egyezmény alapján Csehszlovákia utóbb Lengyelországgal és Magyarországgal szemben is területi engedményekre kényszerült. A párizsi békeszerződések (1946–47), valamint az NSZK 1973-ban érvénytelennek nyilvánították az egyezményt, amit egyébként a nagyhatalmak Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül kötöttek meg.

*Ceauşescu, Nicolae (1918–1989) román politikus, 1936-tól a KP tagja. A RKP KB első titkára (1965–89), az Államtanács elnöke (1967. dec. –74), köztársasági elnök (1974–89. dec.).

Tüzek az éjszakában

És Jan Palach kiment a Szent Vencel térre, és leöntötte magát benzinnel, és kivett a zsebéből egy gyufaskatulyát, és meggyújtott egy gyufaszálat, és egész teste lángba borult. 1969. január 16-át írták. Jan Palach 21 éves volt, és az egyetemen filozófiát hallgatott. Harmadfokú égési sebekkel szállították kórházba. Három nap múlva meghalt. A Szent Vencel tér Prága közepén van. Prága Európa közepén.

És Bauer Sándor kiment a Nemzeti Múzeum kertjébe, és leöntötte magát benzinnel, és kivett a zsebéből egy gyufaskatulyát, és meggyújtott egy gyufaszálat, és egész teste lángba borult. 1969. január 20-át írták. Bauer Sándor 17 éves volt, ipari iskolába járt. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba. Aznap, másnap, harmadnap? – nem tudni, mikor, de meghalt. A Nemzeti Múzeum Budapest közepén van. Budapest Európa közepén.

És azóta, a szovjet megszállás elleni tiltakozásként sorra gyúltak az emberi fáklyák, borultak lángba fiatal testek: 20-án Pilzenben, Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás; 21-én Znojmóban, Josef Jaros 19 éves traktorista; 22-én Brünnben, Miroslav Malinka 22 éves munkás és a leopoldovi börtönben Frantisek Bogyi fogoly; 23-án Levicén, Jan Gabor 22 éves munkanélküli; 24-én Pozsonyban, Emanuel Sopko 23 éves mechanikus. Ugyanaznap Blanka Nachazelova 18 éves prágai diáklány gázzal megmérgezte magát. Búcsúlevelében elmondta, hogy öngyilkosságának oka ugyanaz, mint Jan Palaché volt, és „bocsánatot kért”, amiért arra nem volt bátorsága, hogy felgyújtsa magát.

És a Nyugat csodálkozik. Mivel Európában most történik meg először, hogy emberek, fiatalok úgy öljék meg magukat, olyan halállal tiltakozzanak, ahogy Vietnamban a buddhista szerzetesek tették Diem diktatúrája és a háború ellen protestálva. A Nyugat csodálkozik, mert ez a halálmód – ázsiai, mert távol áll az európai lélektől. A Nyugat csodálkozik, mert 25 év nem volt számára elegendő, hogy észrevegye: Moszkvának sikerült Ázsia határait Európa közepéig kiterjesztenie, és egy ázsiai típusú diktatúra oltárára, reménytelen reménykedéssel, ázsiai módon dobják oda a testüket azok, akik szeretnék, hogy hazájuk-népük – európai maradhasson. A Nyugat csodálkozik, mert 1953 Kelet-Berlinje, 1956 Varsója és Budapestje, 1968 Prágája még mindig nem nyitotta rá a szemét arra, hogy Európa tele van Vietnamokkal. Országokkal, amelyek százféle ok miatt nem tudnak hosszú és véres háborút folytatni, de amelyek időnként, Jan Palach és Bauer Sándor módjára, maguk is élő, önégető fáklyákká alakulnak át.

*

Amikor Jan Palach meghalt, a Csehszlovák Köztársaság elnöke, a kormány, a Kommunista Párt részvéttáviratot küldött a családjának. A szakszervezetek öt percre beszüntették a munkát. A holttestet a Károly Egyetemen ravatalozták fel és mindenki szabadon tiszteleghetett előtte. A dísztemetésen milliós tömeg vehetett részt, némán és méltóságteljesen. Pedig hát a cseh vezetők is tudták, hogy a fiatal diák szörnyű gesztusával az ő kényszerű engedményeiket is megbélyegezte; rettegtek az öngyilkossági hullám folytatódásától, attól, hogy a temetés óriás tüntetéssé alakulhat át, s attól – leginkább attól, és ez még mindig lehetséges –, hogy az oroszok az eseményeket második intervencióra, a Dubček-gárda elsöprésére fogják kihasználni. És mégsem emeltek gátat a fájdalom és a gyász szabadsága elé: ha sokkal többet nem is, ennyit legalább sikerült megőrizniök a szocializmusnak abból az „emberi arculatából”, amelyet pontosan egy esztendeje hirdettek meg, s amely az augusztusi intervencióig álomszerű szépséggel kezdett kibontakozni.

Amikor Bauer Sándor lángba borította magát Budapesten, a Népszabadságban, a 8. oldalon, eldugva, a napihírek rovatában, ott is egészen alul, a következő néhány sor jelent meg: „Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos.”

Részvét? Megrendülés? Emberi érzelem? Szó sincs róla. Napihír, mint ugyanazon a hasábon, csak jóval előkelőbb tálalásban, arról, hogy „Puncagorov, a Mongol Népköztársaság elnökhelyettese kedden fogadta Krajcsik Mihályt, a Magyar Népköztársaság ulánbátori nagykövetét”. Hiszen van-e hétköznapibb, kisebb érdeklődésre igényt tartható esemény annál, hogy egy 17 éves gyerekember felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum kertjében? S még ennek a közönséges napihírnek az elején is mindjárt ott a nyálazás, az „enyhítés”: már két évvel ezelőtt is öngyilkosságot kísérelt meg.

Igaz-e? Hazugság-e? Nem mindegy? Lehet, elképzelhető, hogy két évvel ezelőtt véget akart vetni az életének, mert az apja megszidta, vagy az egyik tanára ferde szemmel nézett rá. De akkor nyilván nem benzinnel gyújtotta fel magát, és nem a Nemzeti Múzeum kertjében. Ha most ezt tette, akkor minden kétséget kizáróan azért, mert Jan Palach példáját akarta követni, mert ő is tiltakozni akart hazája véget nem érő szovjet megszállása ellen, és alighanem azért is, mert önfeláldozásával expiálni akarta az utóbbi évtized legszégyenletesebb magyar külpolitikai megnyilvánulását, azt, hogy Csehszlovákia leigázásában magyar csapatok is részt vettek. Kell-e ékesebb bizonyság cselekedetének politikai-patrióta indítékaira, mint az a hely, amelyet választott: a kert, ahol 1848. március 15-én Petőfi Sándor a Talpra magyart elszavalta?!

Ki volt Bauer Sándor? Sváb vagy zsidó származású? Magyar volt. Mint ahogy ezzel a névvel lehetett volna cseh is, lengyel is, keletnémet is. Mint ahogy Jan Palach is lehetett volna Palács János, mint ahogy a tűzhalált halt Frantisek Bogyi és Jan Gabor nyilván magyar eredetűek. Van valami csodálatos, könnyet fakasztó, felemelő a neveknek ebben a kavarodásában, a lángsírba menő új walesi bárdoknak ebben az Internacionáléjában. Kelet és Nyugat észre sem veszi, csak mi értjük igazából: Közép-Európa van benne, a közös múlt, a közös jelen – és talán, ne szűnjünk meg hinni, a közös jövő.

Hallgathatnak az otthoni helytartók, a köztársasági elnök, a miniszterek, a pártvezetők. Elsikkaszthatják a halott búcsúlevelét, megtilthatják, hogy fényképe megjelenjék az újságokban, titokban temettethetik el, jeltelen sírban. Mindez csak azt mutatja, miféle törpék, micsoda perc-emberkék, mekkora erkölcsi nullák ülnek ma Magyarországon a legfelső hivatalokban. A cseh kommunistákhoz hasonlítva is, mennyire nincs bennük érzés, emberség, elemi tisztelet – legalább a halottakkal szemben. De a csendnek álcázott szégyen, a szégyenteljes csend mit sem változtat azon, hogy Bauer Sándor halálával a rendszer a legsúlyosabb csapást kapta tíz esztendő óta. Már-már otthon is, külföldön is mind többen kezdték elhinni, hogy Magyarországon nagyjából rendben vannak a dolgok, és a nép megbarátkozott azzal a kormányzati formával, amely ellen 56-ban fellázadt. Egy 17 éves diákfiú egyetlen gesztusa széttépte az ámításnak és önámításnak, a belső és külső kényelemszeretetnek azt a hálóját, amelyet egyesek nem is egészen ügyetlenül, nagyon tudatosan és nagyon cinikusan szövögettek. A tűz, amely testét emésztette meg, könyörtelen fénnyel bevilágított a lassanként szalonképessé váló rendszer leglényegébe is. Szép új világ, gyönyörű szocializmus épül ott, ahol egy pelyhes állú és a rendszer nevelte ipariskolai tanuló (négy éves volt 1956-ban!) a tűzhalált találja egyetlen megoldásként arra, hogy felrázza az ország és a világ lelkiismeretét.

El lehet titkolni, milyen volt a homloka és a szeme, el lehet titkolni, hol van a sírja, el lehet titkolni, mit üzent nekünk, az élőknek. De Nagy Imréék óta, akik – ma már tudjuk – ugyancsak önként választották a halált (ha megalkusznak, életben maradhattak volna), Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós és Szilágyi József óta az ismeretlen, német nevű, félig-gyermek Bauer Sándor a magyar történelem legnagyobb mártírja. Mi, akik élünk, otthon vagy idegenben, mi, akikben tizedannyi bátorság sincs, mint amennyi benne volt, mi, akik ugyanazt érezzük, de ugyanazt cselekedni nincs erőnk, csak meghajthatjuk előtte a fejünket, csak imádkozhatunk, hogy mások ne kövessék a példáját, csak igyekezhetünk, hogy ha méltók nem is, legalább méltatlanok ne legyünk hozzá.

*

Provokáció: ez volt minden magyarázat, minden kommentár, amit a szovjet újságok Jan Palach öngyilkosságáról közöltek. Hogy a hőskultusz hivatásosai, akik 50. születésnapjára minden miniszterhelyettesnek, minden vidéki tábornoknak a Szovjetunió Hőse meg a Munka Hőse címét osztogatják, egyszerűen nem érik fel ésszel és szívvel a kétségbeesett és kétségbeejtő gesztus mibenlétét, jelentőségét, a véghezviteléhez szükséges lelki és testi erőt, az önfeláldozásnak azt a fokát, amit ez a szörnyű tett megkövetel – ebben még nincsen semmi meglepő. De provokációnak nevezni azt, amikor valaki nem mást bujtat fel, nem mást öl meg, hanem önmagát dobja oda a halálnak, méghozzá a legiszonyatosabb halálnemek egyikét választva: nem, akkor a minimális jóízlés azt parancsolta volna, hogy inkább hallgassanak az esetről.

Hat nappal Jan Palach, két nappal Bauer Sándor öngyilkossága után fegyver dördült el Moszkvában. A Szojuz-utazó pilóták tiszteletére rendezett ünnepségen valaki meg akarta ölni Brezsnyevet. Ki volt a merénylő? Egy hét telt el azóta, de még a nevét sem hozták nyilvánosságra. Az első hivatalos jelentés úgy szólt, hogy az illető elmebeteg. De hamarosan helyreigazították: nem őrült, hanem – ő is! – provokátor. Azaz nem felelőtlen, hanem politikai cselekedettel állunk szemben.

A politikai merénylet nem szovjet monopólium. Az Egyesült Államokban az elmúlt néhány év alatt három kiemelkedő áldozata is volt ennek a céltalan, esztelen műfajnak: a két Kennedy-fivér és Martin Luther King. De akkor egész cikksorozatokat olvashattunk a szovjet (no meg a magyar) újságokban a legapróbb részletekről, a legváltozatosabb feltevésekről, a nyomozás visszásságairól. Lehetséges volna, hogy az Oroszországtól tízezer kilométernyire elkövetett merényletek nagyobb érdeklődésre tartanak számot Moszkvában, mint az, amit a Kreml küszöbén kísérelnek meg? Mint ahogy a tűz-öngyilkosságok is csak addig érdekesek, amíg Saigon és nem Prága vagy Budapest a színhelyük? Akkor azt magyarázták nekünk, hogy az Amerikában eldördülő fegyverek a kapitalista rendszer válságának a jelei, mint ahogy a buddhista papok öngyilkosság-sorozata a dél-vietnami csatlósrendszer válságát mutatja. Vajon érvényesek ezek az állítások a szovjet és „népi demokratikus” rendszerekre is?

Jóformán semmit sem tudunk a merényletről, így aztán minden lehetséges. Lehet, hogy a merénylő valóban nem épeszű. Lehet az is, hogy valóban provokáció történt, olyasfajta, amilyet Sztálin szervezett meg a Kirov elleni merénylettel, hogy utána fokozni kelljen az „éberséget”, „élesíteni az osztályharcot”, magyarul: növelni a terrort. Lehet, hogy valakit személyes sérelem ért a munkájában, a becsületében, a megélhetésében, és így akart elégtételt szerezni magának. De az sem lehetetlen, hogy az illető egész egyszerűen torkig volt a szovjet rendszerrel, mindazzal a jogfosztással, gyarmati elnyomással, hazugsággal, ami a rendszerrel összefonódik, és azt hitte, hogy ha a legfőbb vezetőt, a kommunista párt első titkárát megöli, valami nagy, gyökeres változás előtt nyithat utat.

Még szerencse, hogy a szovjet politikai merénylők rosszabb céllövők, mint az amerikaiak. Nemcsak azért, mert az esetleges telitalálat aligha hozott volna javulást az orosz nép életében – éppen ellenkezőleg –, hanem azért is, mert csak igen keveseknek telt volna örömük abban, hogy Leonyid Brezsnyev mártírként vonuljon be a történelembe. Maradjunk meg az eredeti szereposztásnál: inkább dobálják csak sárral a diktátorok halott áldozataikat, mintsem hogy maguk is igényt jelenthessenek be a töviskoszorúra. De a Kreml kapujában eldördült fegyver torkolattüze szerencsésen célt tévesztve is belehasított abba a sötétségbe, amit szovjet valóságnak neveznek. Valami nincs rendjén. Valami forr a mélyben. Valami készül.

Tüzek az éjszakában. Égő emberi fáklyák Prágában, Brünnben, Pozsonyban, Budapesten. Fegyvertűz Moszkvában. Sok közük nincs egymáshoz. De belemarnak a húsba, a szunnyadozó lelkiismeretbe. Lobognak, ölnek, rombolnak, világítanak.

1969. február 1.

Jegyzetek

*Vietnamban a buddhista szerzetesek tették – 1963-ban az amerikai beavatkozás elleni tiltakozásként több buddhista szerzetes felgyújtotta magát Dél-Vietnamban.

*1953 Kelet-Berlinje – 1953. jún. 11-én az NDK miniszteri tanácsa és a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) KB-nak közleménye új, reformer belpolitikai irányvonalat jelöl ki, de meghagyja a túlzottan megemelt munkanormát. Ez utóbbi intézkedés hatására jún. 16-án munkássztrájk kezdődik, amely a határozat elleni felháborodásból a kormány és a rendszer elleni tüntetéssé alakul. Az általános sztrájk hatására jún. 17-én rendkívüli állapotot vezet be Kelet-Berlin szovjet városparancsnoka, majd szovjet páncélosokat vetnek be a tüntetők ellen. A felkelés kiterjed az egész NDK területére is, amit csak 19-én tudnak végleg leverni. A keletnémet kormány adatai szerint az összecsapásokban 20-an meghaltak, 187-en megsebesültek és 1200 embert börtönöztek be.

*1956 Varsója – Az 1956 áprilisában hozott intézkedések helyesbítik ugyan a sztálinista múlt hibáit és egy elfogadhatóbb szocializmus megteremtésére tesznek kísérletet Lengyelországban, de a felgyülemlett elégedetlenséget nem tudják eltörölni. Ennek jele a június 28-án Poznanban a béremelések követelése miatt kitört véres felkelés, amelyben több mint 50-en meghaltak, 300-an megsebesültek. Október 21-én a varsói tömegtüntetés hatására az 1951-ben letartóztatott és 1956 áprilisában rehabilitált Wladislaw Gomulkát ismét megválasztják a Lengyel Munkáspárt első titkárává. A tüntetők előtt tartott beszéde, amelyben bírálja a sztálinista rendszer gazdaságpolitikáját és a közélet demokratizálása mellett foglalt állást, nagy hatással van a pár nap múlva Budapesten kezdődő forradalmi eseményekre.

*Szilágyi József (1917–1958) politikus. Az ’56-os forradalom idején a Nagy Imre-kormány miniszterelnökségi titkárságának vezetője. 1958-ban elkülönített perben halálra ítélték és kivégezték.

*Szojuz-utazó pilóták – 1969. jan. 16-án a Szovjetunió újabb űrsikert könyvelhet el. Olyan két űrhajót kapcsolnak össze, amelyen emberek is tartózkodnak. Miután a jan. 14-én és 15-én fellőtt Szojuz–4 és –5 között közvetlen kapcsolat létesült, a két űrhajó jan. 17-én és 18-án visszatér a földre.

*a két Kennedy fivér – John F. Kennedy-t, az Egyesült Államok 35. elnökét a texasi Dallasban hivatali ideje 3. évében gyilkolták meg (1963. nov. 30.). Testvérét, Robert Kennedy szenátort Los Angelesben öt évvel később, 1968. jún. 8-án halálosan megsebesítik.

*King, Martin Luther (1929–1968) afroamerikai polgárjogi vezető, baptista lelkész. A négerek egyenjogúsításáért indított polgárjogi mozgalom erőszakmentességét hirdette. Politikai gyilkosság áldozata lett (Tenessee, 1968. ápr. 4. ).

*Sztálin szervezett meg a Kirov elleni merénylettel – 1934. dec. 1-jén egy volt kommunista funkcionárius agyonlövi Szergej Mironovics Kirovot (sz. 1886), a leningrádi városi párttitkárt. A merénylet ürügyén egy koncepciós per keretében halálra ítélik Lev Boriszovics Kamenyevet (1883–1936), a moszkvai szovjet elnökét, az OKP KB és PB tagját, Grigorij Jevszejevics Zinovjevet (1883–1936), a leningrádi szovjet elnökét, az OKP KB tagját, a III. Internacionálé VB elnökét és 19 vádlott-társukat. Az ellenük felhozott vád: párt- és államellenes összeesküvés és szervezkedés, szovjetellenes propaganda, Kirov meggyilkolása.

Búcsú Dubčektől

Az, hogy húsz évvel ezelőtt, közönséges puccsista módszerekkel, ügynökeik útján magukhoz ragadták a hatalmat Prágában, nem volt elég.

Az, hogy egy független államból gyarmatot, nyugati demokráciából keleti diktatúrát csináltak, nem volt elég. Az, hogy egy fejlett ipart lezüllesztettek, az árubőséget hiánygazdasággá alakították át, nem volt elég. Az, hogy az államalapító elnök fiát kilökték a Hradzsin ablakán, a katolikus egyház fejét börtönbe zárták, a kommunisták ezreit bitóra és börtönbe küldték, nem volt elég. Az, hogy tavaly augusztusban, négy engedelmes lovat fogva hadiszekereik elé, könyörtelenül legázolták őket, nem volt elég. Az, hogy Jan Palach elevenen elégette magát Szent Vencel terén, s a nép mégis megőrizte nyugalmát és méltóságát, némán lenyelve könnyeit, nem volt elég.

Ráadásul, mindezeken túl, mindezek ellenére, sőt: mindezekért – még szeretni is kell őket.

Ez éppen a legfontosabb: határtalanul, mohón és kiéhezetten áhítoznak a szeretetre. És sehogy sem megy a fejükbe, hogy akadhat bárki is, akiből nem árad feléjük ez az érzelem.

Szegény, derék, szerencsétlen Dubčeknek az volt a legfőbb hibája, hogy nem tudta magáról elhitetni ezt a végtelen Kreml-szeretetet. Pedig hát mindent megtettek, hogy beléneveljék. Elhurcolták, kínozták, véresre verték, mielőtt újra hazaengedték volna – s még ezek után sem volt szeméből kiolvasható a ragaszkodás, a kutyahűség. Nem volt mit tenni, meneszteni kellett.

A néppel is baj van. Legutóbb például: örült a jéghokizói győzelmének az orosz csapat fölött. Holott szomorkodnia kellett volna, fáklyástüntetés helyett gyászlobogókat kitűznie, az igazi proletár internacionalizmus szellemében. Tulajdonképpen a népet is meneszteni kellene. Likvidálni, vagy legalább áttelepíteni az Usszuri partjaira, a kínai határszélekre, és megbízható, engedelmes orosz muzsikokat rakni a helyére.

A legszörnyűbb az egészben az, hogy szinte hálásnak kell lenni, amiért nem teszik meg. Mert ugyan ki fogná le a karjukat, ki akadályozná meg őket, ki tiltakoznék három napnál tovább ellene? Ki tett szalmaszálat is útjukba, amikor Magyarországot lerohanták, ki nem fogott velük mosolyogva kezet néhány héttel Nagy Imréék kivégzése után?

Most is, miközben csigolyánként morzsolják szét a csehek és a szlovákok gerincoszlopát, nem ülnek-e le velük, a béke és a szabadság e közismert bajnokaival, hétről hétre az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képviselői, hogy a Közel-Kelet ügyeit elrendezzék? A Közel-Keletét, amihez egyiküknek sincs semmi köze. Amit izraelieknek és araboknak egymással kellene elrendezniük.

Miért nem inkább Magyarországról és Csehszlovákiáról tárgyalnak az oroszokkal? Ahol is ez utóbbiak tettekkel tehetnének hitet a népek békéje és függetlensége mellett?

A Nyugat tiszteletre méltó vezetőiben alighanem még csak fel sem vetődött ez a torz gondolat. Nem lehetetlen, hogy ha korunk divatja szerint pszichoanalízisbe küldenék őket, hamarosan valami félelmetes dolog bukkanna fel a tudatuk alól.

Az, ami Dubčeknek sehogy sem sikerült, bennük már megvan.

Még nem tudják, még maguknak sem vallják meg, de a lelkük legmélyén ők, igenis – szeretik őket.

1969. május 1.

Jegyzetek

*puccsista módszerekkel magukhoz ragadták a hatalmat – Prágában a Klement Gottwald miniszterelnök vezette kommunista miniszterek előbb lemondásra kényszerítik a kormánykoalíciót, majd a szociáldemokratákkal alakítanak új kormányt (1948. febr. 25.). A kommunisták „sikeréhez” nagymértékben hozzájárult a polgári erők és intézmények (sajtó, rádió) megfélemlítése a rendőrség által. A Gottwald-kabinet első intézkedéseivel egy letartóztatási hullámot indít el, és előkészítik az alkotmány módosítását.

*elnök fiát kilökték – 1948. márc. 10-én Prágában életét veszti a szociáldemokrata csehszlovák külügyminiszter, Jan Masaryk. Tomaš Masaryk (1850–1937), Csehszlovákia első államfőjének (1918–1935) fia kizuhant a Hradzsin ablakán. Feltételezések szerint gyilkosság történt.

*a katolikus egyház fejét börtönbe zárták – 1949. aug. 16-án Josef Berán, Prága érseke közli, hogy a kormány megfosztotta mozgásszabadságától és érseki jogaitól.

*Elhurcolták,… verték… hazaengedték – a CSKP PB-a Dubček vezetésével augusztusban Moszkvába utazik, ahol tárgyalásokat folytat a szovjet vezetőkkel. Az utóbbiak a csapatkivonást a csehszlovák belső helyzet „normalizálódásához” kötik.

*jéghokizói győzelem az orosz felett – az 1969-es stockholmi jéghoki-világbajnokságon Csehszlovákia csapata kétszer győzi le a szovjet válogatottat (márc. 21-én 2:0-ra, márc. 28-án 4:3-ra). Az 1968 nyarán történt események után a sportgyőzelem politikai felhangot is kap, és ennek megfelelően ünneplik országszerte. Prágában márc. 28-án szovjetellenes megmozdulások is történtek. A csehszlovák hokicsapat a negyeddöntőben kikapott a svédektől.

Közös ügy

Az a nyilatkozat, amelyet 34 magyar intellektuel Pável Kohuthoz, a neves csehszlovák íróhoz, a Charta ’77 szóvivőjéhez címzett, az 56-os forradalom óta a hazai értelmiség kétségkívül legjelentősebb kollektív állásfoglalása. Egyéni tiltakozások, egyéni kiállások akadtak az elmúlt 20 évben is, és válaszképpen egyéni retorziók is a rendszer részéről. 1968 augusztusában, a csehszlovákiai fegyveres beavatkozás napjaiban kialakulóban volt otthon egy közös fellépés is, de ezt a hatalom képviselőinek sikerült leszerelniök. Ezúttal nem sikerült. Az állóvíz megmozdult. A hallgató nemzet, 34 bátor leánya és fia hangjával, ismét megszólalt.

Első szava a szolidaritásé azok felé a csehszlovák írók, újságírók, művészek és tudósok felé, akik 1977 első napjaiban a Charta ’77 aláírásával a világ elé tárták országuk és népük gyötrelmes helyzetét, az emberi jogoknak azt a szégyenletes semmibevételét, amely azóta is tart, sőt fokozódik, amióta a Varsói Szerződés csapatai – immár kilenc esztendeje – letiporták az „emberi arcú szocializmus” álmait. Noha a Charta ’77 aláírói (először százan voltak, de néhány nap alatt a számuk háromszázra növekedett) félreérthetetlenül megmondták, hogy nem ellenzéki politikai szervezkedést kívánnak létrehozni, hanem csupán alkotmányos jogaiknak akarnak érvényt szerezni, – Moszkva prágai és pozsonyi helytartói azonnal büntető akcióba léptek ellenük: Csehszlovákiában egymást követik a házkutatások, a denunciálások, a legkülönfélébb zaklatások és letartóztatások. A magyar 34-ek nyilatkozata első mondatában egyértelműen elítéli ezt a repressziót.

De legalább annyira fontos – hacsak nem fontosabb – a rövid nyilatkozat második mondata. Az aláírók akkor, amikor kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy „az emberi és állampolgári jogok védelme egész Kelet-Európa közös ügye”, túllépnek a mostani csehszlovákiai eseményeken, s miközben Kossuth Lajos, Ady Endre, Jászi Oszkár, József Attila hagyományaihoz, a közép-európai összeII. kötet 68tartozás gondolatához nyúlnak vissza, egyúttal előre is mutatnak: szavaikból kiérezhető az a felismerés, hogy Kelet-Európa országainak problémái külön-külön aligha oldhatók meg. Csak együtt, csak összefogva, csak egymást segítve. ’56 rövid és lázas napjainak, a ’68-as Prágának nem volt ideje és alkalma, hogy ezt az alapvető igazságot szavakba formálja. Tisztelet és elismerés a 34 budapesti értelmiséginek, akik felismerték és kimondták!

Az elmúlt hónapokban Kelet-Európában egyre láthatóbban-hallhatóbban mozog a föld. Tavaly nyáron Lengyelországban nagyméretű sztrájkok és munkástüntetések ideiglenes meghátrálásra kényszerítették a kommunista vezetőket, s mikor utóbb megkezdődött a gyári munkások rendőri és bírósági üldözése, Varsóban a legjobb értelmiségiek megalakították a „Munkásvédelmi Bizottságot” és a nagy befolyású, függetlenségére féltékenyen őrködő lengyel katolikus egyház vezetői is felemelték szavukat a hajtóvadászat áldozatai mellett. A Szovjetunióban Szolzsenyicin kiűzetése óta sem szűnt meg az ellenállás: a hatalom minden fenyegetése és provokációja, a börtönök, az elmegyógyintézetek, a koncentrációs táborok sem elegendők már ahhoz, hogy Szaharovnak, az Amnesty International oroszországi képviselőinek és társaiknak valóban haláltmegvető bátorságát megtörjék. A csehszlovákok majdnem tízesztendős küzdelme közismert, de a múlt év végén még az eddig legmegrendszabályozottabbnak vélt, örökké némának hitt Kelet-Németországban is megmozdult valami: mikor a nem is túlságosan élesen bíráló kommunista költőt és zeneszerzőt Wolf Biermannt a hatóságok nem engedték hazatérni Nyugatról, olyan írók és tudósok tiltakoztak nyilvánosan a felháborító intézkedés ellen, akik a múltban számtalanszor tanújelét adták párthűségüknek.

Már-már kínosnak tűnt, hogy magyar hang mindeddig nem volt hallható a szabadság-törekvéseknek és az emberi jogoknak ebben a kórusában. A magyarázat persze kézenfekvő volt: egyrészt mi már 56-ban megtettük a magunkét, s akkor az egész világ magunkra hagyott minket, másrészt valamennyi kommunista ország közül nálunk a legkevésbé elviselhetetlen a helyzet – fennáll a veszély, hogy csak rontana rajta a nyilvános tiltakozás.

Az természetesen igaz, hogy ’56-ban a magyar nép egyedül többet tett, mint több más ország népei együttvéve – de nem kevésbé igaz az is, hogy a világ feledékeny és a múló idő elhomályosítja az II. kötet 69emlékeket. S ha, mindenekelőtt ’56-nak hála, a magyar viszonyok ma elviselhetőbbek, mint a többi kommunista ország-béliek, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ország független volna, s az emberi és állampolgári jogok csorbítatlanok lennének. Ám feltéve, de meg nem engedve, hogy Magyarország a kommunista világ földre szállt Paradicsoma: annál nagyobb megbecsülés illeti a 34-eket, akik nemes önzetlenséggel elsősorban másokért szálltak síkra!

Azt, hogy fellépésüknek milyen azonnali hatása van a magyarországi belső helyzetre, ma még nem lehet lemérni. Mikor ezeket a sorokat írjuk, még nem ismerjük a kádárista hatóságok reakcióját. De ugyan mit is kifogásolhatnak a nyilatkozaton? Egyetlen szóval sem bírálja őket, egyetlen elítélő fogalmazása sincsen a hazai viszonyokról – a kormány és a párt vezetői majdnem hogy elégedettek lehetnek a szövegével, amelyet a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus hivatalosan oly sűrűn hangoztatott szelleme hat át.

Ha szabad, sőt nemcsak szabad, hanem kötelességszámba is megy a chilei vagy a rodéziai elnyomás ellen tiltakozni, akkor a szomszédos Csehszlovákiában végbemenő jogtiprások ellen szót emelni a nemzeti becsületet szolgálja, és némiképpen enyhíti azt a tragédiát és szégyent, hogy 1968-ban Dubčekék lerohanásában magyar csapatok is részt vettek.

Ami pedig az aláírók személyét illeti, azok között nagyítóval sem lehet egyetlen „ellenforradalmárt”, „reakcióst” vagy „ellenséges elemet” találni. Ellenkezőleg!

Egyikük a kommunista párt legrégibb tagjai közé tartozik és Kádár rabtársa volt Rákosi börtöneiben; egy másikuk kiemelkedő irodalomtörténész; egy harmadik a magyar névnek világszerte elismerést szerző zongoraművész; az írók, a költők, a festők, a kritikusok nemzedékük legtehetségesebbjei közé tartoznak, a filozófusok pedig kivétel nélkül a marxista Lukács György tanítványai.

Hadd tegyük hozzá, hogy a 34-ek nyilatkozatával egyidőben Párizsban megalakult a Charta ’77 alapelveit támogató Nemzetközi Bizottság, amelynek tagjai között olyanok vannak, mint a PEN Klub volt elnökei, Pierre Emmanuel és Heinrich Böll, a Nobel-díjas Alfred Köstler és Saul Bellow, Jean-Marie Domenach, az Esprit főszerkesztője, a magyar költőket rendszeresen publikáló Pierre Seghers kiadó, valamint Graham Greene, Iris Murdoch, Stephen Spender, Friedrich Dürrenmatt, Max Frisch, Johan Vogt, Günther II. kötet 70Grass, Simone Signoret, Yves Montand, Mary McCarthy, Arthur Miller, – hogy csak a Magyarországon is legismertebbeket említsük. Aki a hazai 34-ekkel szemben megtorló intézkedésekhez akarna folyamodni, annak tudnia kell, hogy a világ haladó értelmiségének legnagyobbjait hívja ki maga ellen. És szemben találja magát a nyugati kommunisták jelentős részével is, hiszen az olasz, a spanyol és a francia kommunista párt a legélesebben elítélte a Charta ’77 aláíróinak üldözését.

A csehszlovák „kartisták” egész fellépésüket a Helsinki Konferencia zárónyilatkozatára alapozzák. A helsinki egyezményt aláíró országok, köztük Kelet-Európa kommunista kormányai, elkötelezték magukat az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására. A Kreml urai, akik ennek a találkozónak a kezdeményezői voltak, az új helyzetet úgy értelmezik, hogy a Nyugat elismerte a csatlós országok bekebelezését, s ezentúl a maguk birodalmában az eddiginél is inkább azt csinálhatják, amit akarnak. Ennek az értelmezésnek megvannak a maga súlyos veszélyei, különös tekintettel a nyugati világ önzésére és passzivitására. De ugyanakkor Helsinki kétélű fegyver: miközben a nagy és kis diktátorok rá hivatkozva az elnyomást fokozzák, Kelet-Európa rab népei a zárónyilatkozatot magasra tartva igyekeznek a holt betűkből eleven valóságot formálni. Nemsokára Belgrádban új értekezlet ül össze, amelynek az lesz a feladata, hogy felmérje a Helsinki óta megtett utat, és számonkérje a zárónyilatkozatot megsértő intézkedéseket. Ami Magyarországot illeti, nem utolsósorban a 34-ek sorsa fogja eldönteni, hogy a budapesti rendszer Belgrádban ott lesz-e a legdurvábban jogtipró kormányok között a szégyenpadon.

1977. január

A román értelmiségiek is megmozdultak!

Négy héttel a magyar 34-ek nyilatkozata után (amelyet lapunk első oldalán ismertetünk), Paul Goma román író Bukarestből az alábbi nyílt levelet intézte a csehszlovák Charta ’77 aláíróihoz:

„Ti, akárcsak a lengyelek, a keletnémetek, a magyarok, a bulgárok, orosz megszállás alatt éltek; mi románok, román megszállás alatt élünk, ami végső soron még fájdalmasabb, még hatékonyabb, mint az idegen megszállás…

Mindenütt a kard uralkodik: nálatok az orosz, nálunk a román kard. Itt az ideje, hogy egyiket is, másikat is visszadugják a hüvelyébe. Annak az ideológiának, amelyik azt állítja magáról, hogy az embert szolgálja, de a valóságban emberfejeket vagdos le, sem az eszmékhez, sem az emberhez semmi köze nincsen.

Szolidáris vagyok veletek, csehek és szlovákok, magyarok, lengyelek és németek, és sok más román értelmiségi ugyancsak veletek érez!”

Néhány nappal utóbb Paul Goma és felesége, Ana-Maria Goma, Carmen és Sergiu Manoliu festőművészek, Emilia és Erwin Gesswein, a bukaresti Filharmonikus Zenekar tagjai, Şerban Ştefănescu, Adalbert Fecher, vasgyári munkások és Nicolai Bedivan közgazdász közös nyilatkozatot írt alá, amelyben kijelentik: a román kormány nem tartja tiszteletben sem az utazás, sem a sajtó, sem a gondolkodás szabadságát, s kérik a Helsinki Egyezményt aláíró 35 ország képviselőit, hogy idei, belgrádi találkozójuk alkalmával tartsanak egy külön összejövetelt, amely az emberi jogok problémáit vizsgálja meg Európa országaiban.

1977. január – február