Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima című könyve 2016-ban jelent meg magyar nyelven, miután szerzője megkapta a 2015. évi Irodalmi Nobel-díjat. A könyv jól szerkesztett, felkavaró dokumentumgyűjtemény - a huszadik század tragikusan megrázó eseményének átélői megszólaltatásával.

A könyv kiadói fülszövege

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.

*

Szvetlana Alekszijevics: Három monológ Csernobilról*

Monológ arról, hogy milyen könnyű földdé válni

Naplót írtam...

És próbáltam megőrizni az emlékezetemben azokat a napokat... Sok új benyomást hoztak. És persze volt félelem is... Kiszakadtunk, mentünk az ismeretlenbe, mintha a Marson találtuk volna magunkat... Kurszkból származom, hatvankilencben nem messze tőlünk atomerőművet építettek. Kurcsatov városában. Oda jártunk Kurszkból élelmiszerekért. Kolbászért, Mert az atomerőmű dolgozói a legmagasabb szintű ellátást kapták. Emlékszem, volt ott egy nagy halastó, ott horgásztak. Nem messze a reaktortól... Csernobil után ez gyakran eszembe jutott... Ma már nincs ilyen...

Szóval így volt: kézbesítik a behívót, én meg, mivel fegyelmezett ember vagyok, még aznap megjelentem a hadkiegészítő parancsnokságon. Átlapozza az „aktáimat" a parancsnok: „Egyszer se voltál gyakorlaton - mondja. - Itt pedig szükség van vegyészekre. Nem akarsz elmenni huszonöt napra Minszk környékére, táborozni?" Arra gondoltam: „Miért ne pihenhetnék egy kicsit? Megszabadulok a családtól meg a munkától, menetelek a friss levegőn." Ezerkilencszáznyolcvanhat június huszonkettedikén, tizenegy órakor megjelentem a gyülekezőponton, fölszerelkezve ruhával, csajkával és fogkefével. Csodálkoztam, hogy kicsit mintha sokan lennénk ahhoz képest, hogy békeidő van. Emlékképek villantak át az agyamon. Háborús filmek jelenetei. Ráadásul ilyen jeles napra esett: június huszonkettedike... Akkor tört ki a háború... Hol sorakozót, hol meg oszoljt vezényelnek, és így megy ez estig. Már kezdett sötétedni, amikor beszálltunk a buszokba. Megszólal a parancsnok: „Aki hozott magával szeszes italt, megihatja. Éjszaka vonatra szállunk, reggelre érjük el az egységet. Aztán mikor leszállnak, friss legyen mindenki, mint a harmat, és ne legyen fölösleges csomagja." Szóból ért az ember. Egész éjszaka dajdajoztunk.

Reggel megtaláltuk az erdőben az egységünket. Megint fölsorakozunk, és szólítanak ábécésorrendben. Kiosztják a védőruhákat. Adtak egy garnitúrát, meg a másodikat és a harmadikat is. Na, gondolom, ez nem tréfadolog. Adnak még kabátot, sapkát, matracot, párnát - csupa téli cuccot. Az utcán meg nyár van, és megígérték, hogy huszonöt nap múlva elengednek. „Ugyan már, fiúk - nevet a százados, a kísérőnk. - Huszonöt nap?! Fél évet húztok le Csernobilban." Megdöbbentünk. Tiltakozunk. Erre kezdenek minket rábeszélni: aki húsz kilométernél közelebb kerül a reaktorhoz, kétszeres illetményt kap, tíz kilométeren belül háromszoros, a reaktornál meg hatszoros jár. Az egyik azt számolgatja, hogy hat hónap múlva saját kocsival megy haza, a másik megszökne, de köti a katonai fegyelem. Mi az, hogy sugárzás? Senki sem hallott róla. Én viszont nem sokkal azelőtt voltam polgári védelmi tanfolyamon, ahol harminc évvel korábbi ismereteket kaptunk: 50 röntgen - halálos dózis. Arra okítottak, hogyan vágódjunk hasra, hogy átcsapjon fölöttünk a lökőhullám, ne tegyen kárt bennünk. Sugárzás, hőhatás... Szó sem esett arról, hogy a sugárszennyezett terület a legfőbb veszélyforrás. Még azok a hivatásos tisztek se nagyon értették az egészet, akik Csernobilba vittek minket, csak egy dolgot tudtak: minél több vodkát kell vedelni, mert az jó a sugárzás ellen. Hat napig állomásoztunk Minszk környékén, végig piáltunk. Gyűjtöttem az üvegek címkéit. Eleinte vodkát ittunk, aztán látom ám, hogy valamilyen fura italokat hoznak: mindenféle ablaktisztító szereket. Mivel vegyész vagyok, érdekelt a dolog. Ablaktisztító után az embernek mintha vattából lenne a lába, a feje viszont tiszta. Föl, vigyázz-t vezényelhetne magának, aztán összeesne.

Szóval vegyészmérnök vagyok, kandidátus, amikor behívtak, egy nagy termelőegység laboratóriumát vezettem. Mire használtak? Lapátot adtak a kezembe, gyakorlatilag ez volt az egyetlen munkaeszközöm. Itt született a mondás: lapáttal az atomnak. Kaptunk védőfelszerelést, védőmaszkot, gázálarcot, de ezeket senki sem használta, mert ha harmincfokos hőségben magára rángatja az ember, rögtön ott pusztul. Aláírtuk, hogy átvettük mint kiegészítő felszerelést, aztán megfeledkeztünk róla. Amikor utaztunk... A buszokról átszálltunk a vonatra, a vagonban negyvenöt ülőhely volt, mi meg hetvenen voltunk. Fölváltva aludtunk. Ez most jutott eszembe... Szóval mi is ez a Csernobil? Haditechnika és katonák. Mosók. Háborús helyzet. Tízfős sátrakban szállásoltak el. Egyesek gyerekeket hagytak otthon, másoknak akkor szült a feleségük, megint másoknak meg nem volt lakásuk. Senki se nyavalygott. Ha kell, akkor kell. A haza hívott, a haza parancsára jöttünk. Ilyen a mi népünk...

A sátrak körül gigantikus hegyek tornyosultak: üres konzervdobozok. Magas, mint az Alpok! Előszedték a hadsereg raktáraiban, mozgósításra tartogatott érintetlen készleteket. A címkékből ítélve húsz-harminc éve tárolhatták őket... Háború esetére. Gyíkhús, árpakása... Hering... Körös-körül macskafalkák... Rajzanak, mint a legyek... Kitelepítették a falvak lakosait, sehol egy ember. Nyikordul a szélben a kapu, hirtelen megfordulunk. Embert vártunk, de macska jön ki helyette...

Eltakarítottuk a föld szennyezett felső rétegét, fölpakoltuk a teherautókra, és kivittük a tárolókba. Azt hittem, a tároló bonyolult mérnöki konstrukció, de egyszerű földhányás volt. Fölszedtük a földet, és fölcsavartuk a vastag réteget, mint egy szőnyeget... Zöld gyep virágokkal, gyökerekkel... Pókokkal, bogarakkal... Őrülteknek való munka. Hisz nem lehet megkopasztani az egész földet, lehántva róla mindent, ami él. Ha nem vedeljük halálra magunkat minden éjjel, kétlem, hogy kibírjuk. Kikészülünk lelkileg. Lecsupaszított, terméketlen föld, több száz méteren. Házak, pajták, fák, műutak, óvodák, kutak - mintha pucérak maradtak volna... A homokban, a homokon. Reggel meg kell borotválkozni, az ember meg nem mer tükörbe nézni, fél a saját arcától. Mert mindenféle gondolatok jártak a fejünkben... A legkülönbözőbbek... Nehéz elképzelni, hogy visszajönnek ide az emberek, újrakezdődik az élet. Mi meg kicseréljük a hullámpalát, mossuk a tetőket. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy semmi haszna a munkánknak. Több ezer ember. De fölkeltünk minden reggel, és csináltuk tovább. Abszurdum! Megpillant minket egy írástudatlan öregember: „Hagyjátok abba, fiaim, ezt a hülye munkát! Üljetek asztalhoz! Ebédeljetek velünk!" Fúj a szél. Felhők szállnak az égen. A reaktor nincs lefedve... Eltávolítottuk a felső réteget, visszajöttünk egy hét múlva, tulajdonképpen kezdhettük volna elölről. Csak már nem volt mit eltávolítani. A homok szétszóródik... Csak egyszer fedeztem fel valamilyen értelmet, amikor helikopterről permeteztek különle ges oldatot, amely polimerhártyává alakult, megakadályozva a porhanyós talaj mozgását. Ezt érthetőnek találtam. De mi csak ástunk és ástunk...

Elvitték a lakosokat, de néhány faluban maradtak öregem berek. Be lehet menni egy rendes házba ebédelni... Már maga a rituálé is... Legalább fél óra jusson a normális emberi élet bői... Pedig ott semmit sem szabad megenni. Tilos. De úgy szeretne az ember asztalhoz ülni... Egy régi házikóban...

Csak földhányások maradtak utánunk. Aztán állítólag', körbe kellett rakni ezeket betonelemekkel, végül bekerítették szögesdróttal. Otthagytuk a billenőplatós teherautókat, az UAZ-okat, a darukat, amelyekkel dolgoztunk, mert a fémnek megvan az a tulajdonsága, hogy elnyeli a sugárzást, felhalmozódik benne. Azt mesélik, hogy később mindez fölszívódott. Szétlopkodták. El is hiszem, mert nálunk minden előfordulhat. Egyszer riadóztattak: ellenőrizték a sugárzásmérők az ebédlőt, és kiderült, hogy olyan helyre építették, ahol magasabb a sugárzás, mint ott, ahová jártunk dolgozni. Mi meg már ott éltünk két hónapja. Ilyen a mi népünk... Egyébként az oszlopokra mellmagasságban odaszögelt deszkákat nevezték ebédlőnek. Állva ettünk. Hordóban mosakodtunk. Hosszú lövészárok volt az illemhely, kinn a mezőn. A kezünkben lapát. Mellettük meg a reaktor...

Két hónap után már kezdtünk kapiskálni valamit. Mondtuk is, mi a bajunk: „Nem vagyunk halálraítéltek. Lehúztunk két hónapot, elég volt. Ideje leváltani minket." Antoskin vezérőrnagy beszélt velünk, és kertelés nélkül megmondta: „Bajos magukat leváltani. Kiadtuk a teljes ruházatot. A második meg a harmadik garnitúrát is. Már beleszoktak ebbe. Drága lenne leváltani magukat, sok problémánk lenne belőle." És azt sulykolta, hogy hősök vagyunk. Hetente egyszer dicsérő okleveleket adtak át a fölsorakozott alakulat előtt annak, aki kiemelkedőt nyújtott az ásásban. A Szovjetunió legjobb sírásója. Hát nem őrület?

Kihalt falvak... Tyúkok és macskák élnek bennük. Az ember benéz a pajtába, tele van tojással. Megsütöttük. A katonák derék legények. Tyúkot fognak. Tüzet raknak. Egy üveg kisüsti. Mindennap megittunk belőle együtt egy háromliteres üveggel. Egyesek sakkpartit vívnak, mások a gitárt pengetik. Az ember mindent megszokik. Az egyik harcos berúg, és az ágyára dől, a másiknak meg ordítozni támad kedve. Verekedni akar. Ketten részegen a volán mögé ültek. Összetörték az autót. Lángvágóval szedték ki őket a szétlapított acél mögül. Engem az mentett meg, hogy hosszú leveleket írtam haza, és naplót vezettem... Kiszúrt a politikai részleg főnöke, és rám szállt: hol tartom azt, amit írtam? Rábeszélte a szomszédomat a spicliskedésre. Az meg érdeklődött: „Mit körmölsz?" -„Megvédtem a kandidátusi értekezésemet. Most írom a nagydoktorit." Nevet: „Így továbbítom az ezredesnek. Te meg rejtsd el az irományodat." Jó gyerekek voltak. Már mondtam, hogy egyik se nyavalygott. Nem ijedtek be: minket nem győz le soha senki. Soha! A tisztek ki se dugták az orrukat a sátorból. Papucsban döglöttek. Ittak! Leszarom! Mi meg ástunk. Kapjanak újabb csillagokat a válllapjukra. Leszarom! Ilyen a mi népünk...

A sugárzásmérők istenek. Mindenki náluk kilincsel: „Na, fiacskám, milyen nálam a sugárzás?" Egy vállalkozó szellemű katonának ilyen ötlete támadt: fogott egy botot, és tekert rá drótot. Bekopogott egy házba, és a falon húzogatta a botot. Megy utána az öregasszony: „Fiacskám, mi a helyzet nálam?" - „Hadititok, öreganyó." - „Azért te csak mondd meg nekem, fiacskám. Töltök neked egy pohár kisüstit." - „Na jó, jöhet." Lelökte. „Nálad minden rendben, öreganyó." És ment tovább...

Miután letöltöttük, az időnk felét, mindannyian kaptunk sugárzásmérőt, kis dobozkákat, bennük kristállyal. Egyesek kombinálni kezdtek: ki kell vinni reggel a tárolóhoz, otthagyni, a nap végén meg el kell hozni. Minél nagyobb dózis jön össze a sugárzásból, annál előbb adnak szabadságol. Vagy többet fizetnek. Volt, aki a csizmájára szerelte, van rajta szíj, arra akasztotta, hogy közelebb legyen a földhöz. Abszurd színház! Abszurdum! Ezek az érzékelők nem voltak feltöltve-, csak akkor léptek volna működésbe, ha feltöltik őket a sugárzás első dózisával. Szóval ez csak játék kütyü, bigyegő, vagyis porhintés volt az egész. Pszichoterápia. Mint később kiderült, a műszer szilíciummal működik, ötven éve hányódtak a raktárakban. Amikor letöltöttük az időnket, mindenkinek ugyanazt a számot írták a katonakönyvébe: a sugárzás átlagos dózisát megszorozták az ott töltött napok számával. A sátrakban mérték az átlagértéket, ahol laktunk.

Mondok egy viccet, de az is lehet, hogy igaz... Fölhívja a katona a barátnőjét. Aggódik a lány: „Mit csinálsz te ott?" A baka meg dicsekedni akart: „Most másztam ki a reaktor alól, épp csak megmostam a kezem." És abban a pillanatban — tárcsahang. Megszakadt a beszélgetés. Lehallgatta a KGB...

Két óra pihenőidő. Lefekszik az ember a fa alá, megérett már a meggy, olyan nagy, édes, csak letéped, és beteszed a szádba. Vagy eperfa... Először láttam eperfát...

Amikor nem volt munka, vittek menetelni. Szennyezett területen... Abszurdum! Esténként filmeket néztünk. Indiai szerelmes filmeket. Hajnali három-négy óráig. A szakács persze reggel nem tudott felkelni, nem főtt meg a kása reggelire. Hoztak újságokat. Azt írták bennük, hogy hősök vagyunk! Önkéntesek! Pavka Korcsagin követői! Fényképeket is közöltek. Csak kerülne az utunkba az a fotós...

Nem messze állomásoztak a kazanyi tatárok. Láttam az önbíráskodásukat. A sor előtt hajtották a katonát, ha megállt vagy elfutott félre, megrugdosták. Mert a házakban mászkált, és lopott. Találtak nála egy táska szajrét. Külön szállásolták el magukat a litvánok. Egy hónap után föllázadtak, és követelték, hogy engedjék haza őket.

Kaptunk egyszer egy különleges megrendelést: sürgősen mossunk le egy házat a lakatlan faluban. Abszurdum! „Minek?" - „Holnap lagzi lesz benne." Lemostuk slaggal a tetőt, a fákat, elhordtuk a földréteget. Lekaszáltuk a krumplibokrokat a kertben, meg a füvet az udvarban. Köröskörül pusztaság. Másnap hozták a vőlegényt meg a menyasszonyt. Busszal érkeztek a vendégek. Zeneszóval... Igazi vőlegény és menyasszony volt, nem a film kedvéért játszották el. Máshol laktak már, kitelepítették őket, de rábeszélték a fiatalokat arra, hogy jöjjenek ide, hadd örökítsék meg az eseményt a történelem számára. Dolgozott a propaganda. Az álomgyár... Óvta a mítoszainkat: mi mindenhol életben maradunk, még a halott földön is...

Közvetlenül az elutazásom előtt hívatott a parancsnok: „Mit írtál?" - „Fiatal a feleségem, neki írtam leveleket" - feleltem. - „Azért csak vigyázz..." Mi maradt meg az emlékezetemben ezekből a napokból? Az, hogy ástunk. Ástunk... Följegyeztem valahol a naplómban, mit értettem meg ott. Már az első napokban... Megértettem, milyen könnyű földdé válni...

Iván Nyikolajevics Zsmihov vegyészmérnök

Monológ a nagy ország jelképeiről és titkairól

Úgy maradt meg az emlékezetemben, mint a háború... Már május vége felé, egy hónappal a katasztrófa után is kezdtek küldeni hozzánk élelmiszereket ellenőrzésre a harminc kilométeres zónából. Egész nap dolgozott az intézet. Mintha háború lenne. A köztársaságban abban az időszakban csak nekünk voltak szakembereink és megfelelő műszereink. Behozták a háziállatok és a vadállatok belsőségeit. Tejet vizsgáltunk. Az első mérések után világossá vált, hogy nem húst kapunk, hanem radioaktív hulladékot. Váltott turnusokban legeltették a csordákat a zónában, a fejőnőket csak a fejes idejére vitték be. A tejüzemek teljesítették a tervet. Ellenőriztük. Nem tej, hanem radioaktív hulladék. Sokáig használtuk etalonként az előadásainkon a rahacsoui tejüzemben készült tejport és dobozos sűrített tejet. Abban az időszakban ezt árulták a boltokban... Minden élelmiszerboltban... Amikor a vevők elolvasták a címkén, hogy rahacsoui a tej, nem vették meg, és a nyakukon maradt. Aztán egyszer csak tele lettek a boltok címke nélküli üvegekkel. Nem hinném, hogy a papírhiány lett volna az oka. Becsapták az embereket, becsapta őket az állam. Minden információt titkosítottak... Pontosan abban az időszakban, amikor nagyon durván sugároztak a rövid életű elemek, és minden „világított". Állandóan szolgálati feljegyzéseket írtunk. Megállás nélkül... De nyíltan beszélni az eredményekről... Rögtön megfosztották volna az illetőt a tudományos fokozatától, még talán a párttagkönyvét is bevonták volna... (Láthatóan ideges.) De nem is a félelem... Nem a félelem az oka, bár persze az is... Hanem az, hogy a korunk, a szovjet hazánk emberei voltunk. Hittünk benne, és a hit itt a lényeg. A mi hitünk... (Idegesen rágyújt.) Higgye el, nem félelemből... Nem csak félelemből... Őszintén mondom. Őszintének kell lennem ahhoz, hogy tisztelhessem magam. Szóval azt akarom...

Az első utazás a zónába: az erdőben ötször-hatszor magasabb a háttérsugárzás, mint a mezőn és az utakon. Mindenhol magas dózisok. Dolgoznak a traktorok... Kapálják a kertjüket a parasztok... Egy-két faluban megvizsgálták a felnőttek és a gyerekek pajzsmirigyét: a sugárzás százszor, sőt két-háromszázszor magasabb a megengedett normánál. Volt egy nő a csoportunkban. Radiológus. Hisztériás rohamot kapott, amikor látta, hogy a homokban ülnek a gyerekek, és játszanak. Papírhajókat úsztatnak a pocsolyában. Nyitva vannak a boltok, és ahogy az már nálunk falun szokás, egymás mellett vannak a textiláruk és az élelmiszerek: öltönyök, női ruhák, mellettük meg kolbász, margarin. Fedetlenül tárolják, még fóliával sem takarják be. Viszünk a kolbászból, a tojást is megmérjük... Nem élelmiszer, hanem radioaktív hulladék. Ott ül egy fiatalasszony a padon, a ház előtt, és szoptat... Megmérjük a tejét - radioaktív. Csernobili madonna...

Megkérdeztük: „Mi legyen, mit csináljunk?" Azt felelték: „Készítsék el a méréseket! Nézzék a tévét!" Gorbacsov megnyugtatta az embereket a tévében: „Sürgős intézkedéseket tettünk." Elhittem... Mérnök voltam, húszéves gyakorlattal, jól ismertem a fizika törvényeit. Tudtam én, hogy mindennek el kell hagynia ezeket a helyeket, ami csak él. Legalább egy időre. De végeztük lelkiismeretesen a méréseket, és néztük a tévét. Hozzászoktunk ahhoz, hogy hiszünk. A háború utáni nemzedékből származom, amely ebben a hitben nőtt fel. Honnan volt ez a hit? Győzelmet arattunk abban a szörnyű háborúban. Akkor az egész világ fejet hajtott előttünk. Tényleg így volt! A Kordillerákban sziklába vésték Sztálin nevét. Mi volt ez? Jelkép! Egy nagy ország jelképe.

Íme, a válaszom a kérdésére. Miért hallgattunk, ha tudtuk? Miért nem mentünk ki a terekre, miért nem kiabáltunk? Jelentettünk... Mint már mondtam, szolgálati feljegyzéseket készítettünk. De hallgattunk, és zokszó nélkül hajtottuk végre a parancsokat, mert kötött a pártfegyelem, én pedig kommunista voltam. Nem emlékszem olyan esetre, hogy bárki is aggódott volna magáért a munkatársaim közül, és ne lett volna hajlandó szolgálati útra menni a zónába. És nem azért, mert attól félt, hogy kizárják a pártból, hanem azért, mert hitt. Az a hit vezérelte mindenekelőtt, hogy szépen és igazságosan élünk, az ember nálunk mindenekfölött áll, ez minden dolgok mértéke. Amikor később összeomlott ez a hit, az sokak számára infarktussal vagy öngyilkossággal végződött. Golyót röpítettek a szívükbe, mint Legaszov akadémikus... Mert amikor az ember elveszti a hitét, ott marad hit nélkül, akkor már nem résztvevő, hanem cinkos, és akkor nincs mentség. Volt egy jel... A Szovjetunióban annak idején minden atomerőmű széfjében ott volt a baleset utáni mentesítés terve. Típusterv. Titkos. Ilyen terv nélkül nem adtak engedélyt az erőmű beindítására. Ezt sok évvel a baleset előtt pontosan a csernobili erőmű példájára dolgozták ki. Mit és hogy kell tenni. Ki miért felel. Hol található. A legapróbb részletekbe menően... És egyszer csak pont ott, abban az erőműben történik katasztrófa... Mi ez - véletlen egybeesés? Misztika? Ha hívő lennék... Ha az ember értelmet akar találni, vallásosnak érzi magát. Én pedig mérnök vagyok. Más hitű ember. Más jelképeim vannak...

De mi lesz most... Mit kezdjek a hitemmel?

Marat Pilipavics Kohanau, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai

Intézetének volt főmérnöke

Monológ arról, hogy ami rémisztő az életben, az csendben és természetesen megy végbe

A legelejétől fogva...

Történt valahol valami. A nevét se hallottam, valahol messze a mi Mahiljounktól... Hazaszaladt a bátyám az iskolából: tablettákat osztogatnak a gyerekeknek. Nyilván tényleg történt valami! Ajajaj! És ez minden. Május elsején nagyon kellemesen töltöttük a napot. Természetesen a szabadban. Késő este tértünk haza, a szobámban belökte az ablakot a szél... Ez később még eszembe jutott...

A környezetvédelmi felügyelőségen dolgoztam. Ott vártuk az utasításokat, de nem kaptunk. Vártunk... Szinte nem is alkalmaztak nálunk szakembereket, különösen nem a főnökségben: csupa tartalékos ezredes, egykori pártmunkás, nyugdíjasok vagy olyanok, akik máshová nem kellenek. Ha valaki másutt lebukott valamivel, hozzánk irányították. Elüldögél, zörög a papírokkal. Nekik azután jött meg a hangjuk, hogy beszédet tartott Moszkvában a mi fehérorosz írónk, Alesz Adamovics, aki kongatni kezdte a vészharangot. Mennyire gyűlölték! Az valami hihetetlen. Itt élnek a gyerekeik, az unokáik, de nem ők küldenek segélykiáltást a világba, hanem az író. Azt hinné az ember, hogy működésbe kellett volna lépnie az önvédelmi ösztönüknek. A pártgyűléseken meg a dohányzókban is állandóan a firkászokat emlegették. Mit ártják magukat a más dolgába? Elkanászodtak! Vannak utasítások! Alárendeltség! Mit érthet ő ebből? Nem is fizikus! Van KB, van főtitkár! Talán ekkor értettem meg, mi lehetett az a harminchetes év. Milyen volt...

Akkoriban teljesen idillikus elképzeléseim voltak az atomerőműről. Arra tanítottak minket az iskolában, majd az intézetben is, hogy ez a „semmiből energiát termelő" mesebeli gyár, ahol fehér köpenyben üldögélnek az emberek, és nyomkodják a gombokat. A csernobili robbanás háttere a felkészítetlen tudat volt, a technikába vetett abszurd hit. Ráadásul nem volt semmiféle tájékoztatás. Papírhegyek, melyekre a következő feliratot pecsételték: „szigorúan titkos", „titkosítani a balesettel kapcsolatos információkat", „titkosítani a gyógyítás eredményeivel kapcsolatos információkat", „titkosítani a mentesítésben részt vevő személyzet sugárfertőzésének mértékével kapcsolatos információkat..." Mindenféle híresztelések terjengtek: valaki olvasta az újságban, valaki hallotta valahol, mondták valakinek... Eltűnt a könyvtárakból az egész szánalmas, (mint később kiderült) kukába való polgári védelmi anyag. Valaki hallgatta a nyugati rádiókat, és akkoriban csak ott mondták be, milyen tablettákat kell szedni, hogy kell helyesen adagolni őket. De a leggyakoribb reakció az volt: ugyan már, hiába örvendeznek az ellenségeink, minden rendben van nálunk. Május 9-én felvonulnak a veteránok... Fúvószenekar fog játszani. Mint később kiderült, még azok is csak pletykákra hagyatkozhattak, akik a reaktor tüzet oltották. Állítólag veszélyes kézbe venni a grafitot... Állítólag...

Felbukkant valahonnan a városban egy őrült nő. A piacon járkált, és azt hajtogatta: „Láttam azt a sugárzást. Kékben játszik, de változnak az árnyalatai..." Az emberek nem vettek tejet meg túrót a piacon. Ott áll az öregasszony, és nem vesz tőle senki tejet. „Ne féljetek - próbálja rábeszélni a vásárlókat -, nem hajtom ki a tehenet a legelőre, magam hordom neki a füvet." Kimegy az ember a városból, és hihetetlen látvány tárul elé az út mellett: legel a tehén, fóliába csomagolva, mellette az öregasszony, szintén fóliába burkolva. Sírjunk vagy röhögjünk? Minket is kezdtek már küldeni méréseket végezni. Engem az erdőgazdaságba irányítottak. Az erdészeknek ugyanannyi fát kellett szállítaniuk, nem csökkentették a normát. Bekapcsoltuk a raktárban a műszert, az meg ördög tudja, mit mutat. A deszkák mellett mintha minden rendben lenne, de az odakészített söprűknél kiakad. „Honnan vannak ezek a söprűk?" - „Krasznapolléból (mint később kiderült, az volt a Mahiljoui terület legszennyezettebb vidéke). Ez már az utolsó tétel, ennyi maradt. A többit elszállították." Most hogy gyűjtsük be ezeket különböző városokból?

Mitől nem tudok szabadulni? Van még valami fontos... Á! Eszembe jutott... Hirtelen új, szokatlan érzés fogott el minket: mindegyikünknek megvan a maga élete, azelőtt mintha nem lett volna szükség erre. Most viszont kezdtek elgondolkodni az emberek azon, hogy mit egyenek, mit adjanak a gyerekeknek. Mi árt az egészségnek, és mi nem? Költözzenek el, vagy maradjanak? Mindenkinek döntenie kellett. És milyen élethez voltunk szokva? A faluközösséghez, az üzemhez, a kolhozhoz. Szovjet emberek voltunk. Én például szovjet ember voltam. Nagyon is! Tanultam, és minden nyáron mentem dolgozni a kommunista brigáddal. Volt ilyen ifjúsági mozgalom: kommunista diákbrigádok. Dolgoztak, a pénzt

meg átutalták egy latin-amerikai kommunista pártnak. A mi brigádunk Uruguayt támogatta...

Megváltoztunk. Minden megváltozott. Igen komoly erőfeszítéseket kellett tennünk ahhoz, hogy megértsük. El kellett szakadnunk attól, amit megszoktunk... Biológus vagyok. A darazsak viselkedéséről írtam a diplomamunkámat. Két hónapot töltöttem egy lakatlan szigeten. Volt saját darázsfészkem. Egy hétig figyeltek, aztán befogadtak a családjukba. Senkit sem engednek közelebb három méternél, én pedig egy hét után már tíz centire lehettem tőlük. Gyufaszálról csöpögtettem a gyümölcsszirupot, egyenest a fészkükbe, így tápláltam őket. „Ne pusztítsd el a hangyabolyt, az egy jó idegen életforma" - ez volt az oktatónk kedvenc mondása. A darázsfészek kapcsolatban áll az egész erdővel, így fokozatosan én is a táj része lettem. Odaszalad egy kisegér, és leül a sportcipőm szélére. Vad, erdei egér, de már a természet részének tekint. Ott ültem tegnap, ott ülök ma is, holnap is...

Csernobil után... Gyerekrajz-kiállítás: gólya lépked a fekete tavaszi földön... És a képaláírás: „A gólyának senki sem mondott semmit." Ilyen érzéseim voltak akkor. És ez volt a munkám. A napi munkám. Jártuk a területet, vettünk mintát a vízből és a földből, aztán vittük Minszkbe. Morogtak nálunk a lányok: „Forró derelyét viszünk." Semmi védelem, nem adtak különleges védőruhát. Az ember ott ül az első ülésen, a háta mögött meg „világítanak" a minták. Jegyzőkönyvet vettünk föl a radioaktív talaj elhantolásáról. Földbe temettük a földet... Újfajta emberi tevékenység... Ezt senki sem tudta fölfogni... Az előírások szerint a temetés előtt geológiai vizsgálatokat kellett végezni. A talajvíz szintjének legalább négy-hat méter mélyen kellett lennie, a tárológödör mélysége viszont ne legyen nagy, az alját és a falait pedig fóliával kell borítani. De ezek előírások voltak, az életben persze minden másképp ment. Mint mindig. Nem volt semmilyen geológiai vizsgálat. Odaböknek az ujjukkal: „Itt áss!" A markoló ás. „Milyen mélyre ásott?" - „Franc tudja. Amikor elértem a vizet, abbahagytam." Egyenest a talajvízbe szórták...

Azt mondják: a nép szent, csak gazemberek a kormányok... Majd később elmondom, mit gondolok erről... A népünkről és magamról is...

A legkomolyabb kiküldetésem alatt a Krasznapollei járást derítettem föl. Már mondtam, hogy az volt a legkeményebb. Meg kellett előznünk, hogy a csapadék belemossa a radionuklidokat a földekről a folyókba. Az előírás szerint kettős barázdát kellett szántani, utána üresen hagyni egy közt, megint kettős barázda, és így tovább, ilyen közökkel. Végig kellett utaznom minden kis folyó vidékét. Ellenőriznem kellett. Busszal eljutottam Krasznapolléig, de onnan már persze autóra volt szükségem. Megyek a járási végrehajtó bizottság elnökéhez. Ott ül az irodájában, és a fejét fogja: senki sem érvénytelenítette a tervet, senki se változtatta meg a vetésforgó szerkezetét, ahogy azelőtt is borsót vetettek, most is azt vetnek, bár tudják, hogy a borsó és más hüvelyesek nyelik a legjobban a sugárzást. Az ilyen helyeken 40 curie van vagy még több. Nincs ideje rám. Szétszaladtak az óvodákból a konyhasók és a dadusok. Éhesek a gyerekek. Bármilyen műtétre van szükség, a szomszéd járásba kell vinni mentővel a betegeket. Hatvan kilométer a távolság, az út meg olyan, mint a mosódeszka. Minden sebész elutazott. Milyen autó?! Milyen kettős barázda? Nincs ideje rám. Ekkor a katonákhoz fordultam. Fiatalok, lehúztak ott fél évet. Most súlyos betegek. A rendelkezésemre bocsátottak egy péeszhát személyzettel együtt, sőt nem is péeszhát, hanem béerdéemet golyószóróval. Nagyon sajnáltam, hogy nem fényképezkedtem le rajta. A páncéloson. Már megint a romantika. Egy zászlós volt a járműparancsnok,

aki állandó kapcsolatban állt a bázissal: „Itt sólyom! Itt sólyom! Folytatjuk a munkát." Utazunk... A mi útjainkon, a mi erdeinkben, harcjárművel. Asszonyok állnak a kerítésnél. Állnak és sírnak. A nagy honvédő háborúban láttak utoljára ilyen haditechnikát. Attól rettegnek, hogy kitört a háború.

Az előírások szerint a barázdák szántására kijelölt traktorok vezetőfülkéjét védeni, hermetikusan szigetelni kell. Láttam ilyen traktort, a vezetőfülkét tényleg hermetikusan lezárták. Áll a traktor, a traktoros meg a fűben heverészve pihen. „Maga megőrült? Hát nem figyelmeztették?" - „De hát betakartam a fejem a vattakabáttal." - feleli. Az emberek nem értették. Állandóan ijesztgették őket, atomháborúra készültek, nem pedig Csernobilra...

Hihetetlenül szép vidék. Megmaradt az igazi őserdő. Ősrégi, nem ember ültette. Kis folyók kanyarognak benne, olyan színű a vizük, mint a teáé, és hihetetlenül áttetsző. Zöld fű. Emberek kurjongatnak az erdőben... Én meg tudom már, hogy ez mind mérgezett: a gombák, a bogyók. Mókusok futnak a mogyoróbokrok között...

Találkoztunk egy öregasszonnyal:

- Gyerekeim, meg szabad inni a tehénkém tejecskéjét?

Lesütjük a szemünket, parancsot kaptunk arra, hogy adatokat gyűjtsünk, de kerüljük a lakossággal való szorosabb érintkezést.

A zászlós szólalt meg először:

- És hány éves a néni?

- Már nyolcvan vagy még több. A háborúban elégtek az irataim.

- Akkor csak igya!

Mindig a falusi embereket sajnáltam a legjobban, mert ártatlanul szenvedtek, mint a gyerekek. Hisz nem a parasztok találták ki Csernobilt, ők nem hódítóként lépnek fel a természettel szemben, hanem jó szándékkal közelednek hozzá, mint száz vagy ezer éve is. Ahogy Isten elrendelte... És nem értették, mi történt, hinni akartak a tudósoknak, bármelyik írástudó embernek, mint a papnak. Ők pedig azt állították: „Minden rendben van. Nincs ebben semmi rémisztő. Csak mossanak kezet evés előtt." Nem rögtön értettem meg, hanem csak pár évvel később, hogy mind részt vettünk... A bűntettben... (Hallgat.)

El sem tudja képzelni, milyen mennyiségben szállították ki autóval a zónából mindazt, amit előzőleg segélyként, jóvátételként hoztak a lakóknak: kávét, húskonzervet, sonkát, narancsot. Ládaszám, furgonokkal. Akkoriban sehol sem lehetett ilyen élelmiszereket kapni. Leszedték a sápot a helyi boltosok, az ellenőrök is mind, az egész alsó- és középszintű hivatalnokréteg. Rosszabbnak bizonyult az ember, mint amilyennek gondoltam. Magamat is beleértve... Én is rosszabb vagyok... Most már tudom magamról... (Elgondolkodik.) Természetesen elismerem... Ez nekem magamnak fontos... Újabb példa... Tegyük fel, hogy öt falu tartozik egy kolhozhoz. Három „tiszta", kettő meg „piszkos", és lehetnek egymástól két-három kilométerre. Kettőben fizetnek „koporsópénzt", háromban nem. A „tiszta" faluban állattenyésztő kombinátot építenek. Állítólag hoznak tiszta takarmányt. De honnan vegyék? Viszi a szél a port az egyik szántóföldről a másikra. Ugyanaz a föld. Papírok kellenek ahhoz, hogy fölépíthessék a kombinátot. A bizottság aláírja ezeket, és én is tagja vagyok a bizottságnak, pedig mindenki tudja, hogy nem lenne szabad aláírni. Bűntény! Végül találtam magamnak mentséget: a tiszta takarmány problémája nem tartozik a környezetvédelmi felügyelőre. Kisember vagyok. Hát mit tehetek én?

Mindenki talál valamilyen mentséget. Magyarázatot. Ilyen kísérletet végeztem magamon. És egyáltalán, megértettem valamit: ami rémisztő az életben, az csendben és természetesen megy végbe...

Zoja Danyilauna Bruk környezetvédelmi felügyelő

* Csernobili ima. Európa Könyvkiadó, 2016. Pálfalvi Lajos fordítása