(Boborul)

Született századunkban, majd össze is omlott egy olyan különös állam, amit egyetlen lelkiismeretes történésznek sem szabad figyelmen kívül hagynia. Ploieşti Köztársaságról szeretnék szólni, mely államként bár alig tizenöt órán át fungált, kétségtelenül a jelenkori történelem egy ragyogó lapját jelenti. Az ifjonti respublikát, mely a népből, a nép által és őérette vétetett 1870. augusztus 8-án reggeli kettőkor, még aznap délután négy óra felé megfojtották. Annyi baj legyen! Az országok nagyságát és fontosságát nem kiterjedésük és tartósságuk dönti el, hanem az a többé-kevésbé példás szerep, amit az egyetemes összefüggésekben játszanak.

Az alkalom nem engedi meg, hogy keretébe foglaljam a szőlőhegyi vidám respublika teljes történetét. Szeretném viszont saját hozzájárulásomat papírra vetni egy majdan megírandó történelemhez; amihez kellő illetékességgel bírok - e respublikának ugyanis polgára lehettem. Szemtanúja voltam felemelkedésének és elbukásának, mégpedig nem holmi szájtátiként, hanem hivatalos minőségben. Mikor a népek lerohanták a rendőrséget, én ott termettem és lefegyvereztem egy szolgálatos segédrendőrt, elhappolván a fogasról a kardját. Amit rögvest a derekamra kötöttem, s szerencsémre éppen akkor haladt el mellettem a Köztársaság Elnöke. Tizenhét éves voltam; elszánt külsőm felkeltette az Elnök érdeklődését - ki is nevezett segédrendőrnek ama fogdmeg helyett, akit lefegyvereztem volt.

Ma, amikor szeretném remélni, elévültek már a monarchiával szembeni vétkeim, büszkén bátorkodok szólni minderről. Igenis, Ploieşti Köztársaság rendjének egyik legelszántabb híve voltam. Ó, dicső órák, hogy is feledhetnélek benneteket? Főnököm a rokonszenves és derék policáj, Stan Popescu volt, Giuseppe Garibaldi 1000 fiának egyike - itáliai önkénytes, továbbá az egyik lengyel forradalom önkénytese, esküdt ellensége a tirannusoknak, valamint a nép hűséges testvére. Ilyen főnökkel szíves-örömest tűzbe mész egy nagy eszme érdekében.

Előtte való estén, augusztus 7-én néhány összeesküvő, köztük Stan Popescu is, a hírekre várakozva (hogy honnan? a történelem még nem ismeri rá a feleletet), a Moldova szálló szalonjában kilométeresdit játszott. Hogy mi fán terem a kilométeresdi? Ártalmatlan, távolról sem bonyolult játék - elmesélem. A játékosok, mindegy, hogy hányan, körbeülnek egy asztalt a szalon valamelyik szögletében. Mindenkinek kihoznak egy-egy messzely bort. Nekiállnak inni. Mihelyt valaki bedöntötte a porcióját, az üres nyakas üveget elhelyezi a szalon hosszában, a fal mellett. A másik üvegcsét aljával az előbbi szájára állítja, s teszik ezt addig, amíg az üvegek sora a túlsó falig nem ér - a kilométerig. Aki elsőnek ér a kilométerhez, megnyeri a játszmát - fogyasztását a többiek állják egyenes arányban ama üvegcsék számával, amelyekkel ki-ki elmaradt a kilométertől. Mondanom se kell, belevaló játékosokkal előfordul, hogy revánsot is játszanak, a játszma pedig gyakran döntetlennel végződik. Azon az estén Stan nagy előnnyel nyerte az első partit.

Éjfél után egy is elmúlt, és éppen új játszmát kezdtek volna, amikor három kimért kopogtatás hangzott fel az ablak felől. Ártatlan időtöltésükről megfeledkezve, a játékosok egytől-egyig komoran felálltak. Ütött a vészharang! A nép szent ügye a tisztesség mezejére szólít. Eljött a cselekvés ideje... Egy emberként nekiindulnak, hallgatagon és elszántan. A szálloda gangjára tódulnak és a marhavásár felé tartanak. Minden irányból özönlenek; tömegbe csődülnek: minél tovább jut ez a derék népség, annyival nő a száma.

Reggel felé, fél 3-kor a távíró a republikánusok kezén; a huzalok leszakítva, ezen felül az épület elfoglalva.

4-kor, a Sorompó utcai tömlöc ajtajai megnyílnak az elővigyázatosságból korábban lesittelt néhány republikánus előtt.

5-kor, a Szt. Miklós kaszárnyában lévő zászlóalj megadja magát az Elnöknek.

Fél 6-kor megszerveződik a köztársasági rendőrség, a népséget mint a Respublika polgárőrségét a tűzoltóktól és a gyalogrendőröktől elkobzott kardokkal, vadászpuskákkal, pisztolyokkal és botokkal fegyverezik föl.

6-kor, a benépesített Egyesülés téren - pontosan azon a helyen, ahol ma a Szabadság büszke szobra tör az égnek (Ploieşti polgárainak, a hálás Nemzet!) - az Elnök, egy kolbászkészítő konyhaszéken állva, felolvassa a Respublika kikiáltásának ünnepélyes okiratát.

7-kor minden keresztútnál, a 48-as hősi induló dallamára, csapra verik a hordókat.

8-kor, a népség egy része, a rendőrrel és egy cigányzenekarral, a Lipănescu-kertbe vonulunk.

Itt, a füvön a legősibb köztársaságok krónikáiban sem szereplő majális veszi kezdetét. Sercegnek a levegőt zsíros, forró illatokkal elárasztó flekkenrostélyok, mint valami antik oltárok, amelyeken egy kiválasztott istenhez szóló áldozatok sülnek. Az egyszer megnyitott csatornákat már nem lehet elzárni. A kiürült hordók nagyokat szökkenve gurulnak tova, mint holmi berozsdázott szerkezetek, amelyeket meghaladtak a modern igények, s a helyükre újabb, teli hordókat taszigálnak: olyanok, mint valami, az idő haladó szelleme és a társadalom életbevágó érdekei megkövetelte reformok. Minő derű! Micsoda lendület! Mily lelkesedés!...Ah! mely felemelőek azok a pillanatok, melyekben egy vértanú nép leszaggatja a zsarnokság igáját és béklyóit, és jobbjával messzire hajítja azokat, gyűlölködés nélkül, felejtvén az átkos múltat, sűrűn, ám őszintén fohászkodva a szent Szabadsághoz - és csókot lehel rád. Óh!

Jó pár órát töltöttünk a Lipănescu-kertben. A lelkesedés orkánja mindegyre fokozódott, ami egy váratlan fordulat folytán az egekig hágott. Az Elnök - méghozzá személyesen! -, nyomában egy segédjével, beállított, hogy megszemlélje a mi népi mulatságunkat és serlegét ürítse az ő népére. A kiváló férfiú néhány szót intézett hozzánk. El volt ragadtatva az ő dicsőséges honpolgáraitól, akik mindig is készek voltak áldozatot hozni a szabadságért. Micsoda fanatizmus tombolt ott; micsoda harci düh! A kupák mind egy szálig a földhöz verődtek, a kucsmák a levegőbe repültek, s szállt a "Hurrá!", az "Éljen a Respublika!" Az Elnök távoztában magával vitte Stan Popescut, a policájt... Lassan-lassan, az utolsó szál kolbásszal, az utolsó flekkennel és az utolsó kupával elszállingózott a vértanú-népség is... Úgy tűnik, a futó össznépi falatozás számláját a Köztársaság majdani költségvetéséhez csapják.

Hirtelen eszembe jutott, hogy szüleim is vannak, akik várnak rám, és gyorsan hazafelé iszkoltam, az oldalamra kötözött karddal. Néhai anyám igen jó lélek volt, ámde régimódi asszony, maradi szellemű, távol állt attól, hogy belássa a demokratikus formulák politikai fontosságát. Meghallotta, hogy mi történt a városban és reszketve féltett engem, mikor látta, hogy nem érkezek meg ebédre. Szörnyű patáliát csapott - hogy miért keveredtem a naplopók közé, hogy nevetség tárgyává teszem őt a fertályban, hogy úgy látja, siettetni akarom apám halálát, aki súlyos beteg volt; majd szigorúan rám parancsolt, hogy márpedig otthon maradok; mindhiába tiltakoztam, mondván neki, a fegyveremre mutatva, hogy közösségi feladataim vannak; elkobozta a kardomat, amit isten tudja, hová tettem le, cipőmet és kalapomat pedig elzárta a komódba. Egy hétig tartott ekként fogságban, míg csak el nem múlt a veszély. Annyi baj legyen! Mert amíg én odahaza a kardom szégyenteljes sorsa fölött keseregtem, ugyan biza mi történt a Respublika szívében?

Délután fél négy felé, az akkor még csak épülő Bukarest–Ploieşti vasútvonal anyagszállító vagonjain beállított egy szörnyűséges vendég. Ugyan ki? Hát a Reakció maga! A Reakció, a maga leggyűlöletesebb és legszörnyűségesebb valójában - egy teljes vadászzászlóalj képében, Gorjan őrnagy vezénylete alatt. Mihelyt szentséges földünkre léptek, nyomban hozzáláttak levadászni a republikánusokat. A Reakció mindenek előtt az Elnököt kereste; aki, egy megmagyarázhatatlan egybeesés folytán, a bucovi sorompónál átlépte a Respublika keleti határát, mialatt a Reakció a nyugati sorompó felől érkezett. Három órányi üldözés után a vadászok közel hatszázat csíptek el a nép fiai közül. A fogda és a fogdává előléptetett négy fogadó zsúfolásig megtelt republikánusokkal. Drága jó anyám! Isten nyugosztalja. Nem volt túlzottan iskolázott asszony, de politikailag mily előrelátott! Csak az hiányzott, hogy a Reakció lecsapjon rám, karddal a derekamon!

A Reakció durván visszaállította a korábbi állapotokat. Az elnököt a prefektúra lovasai fogták el jókor este, a Buzăuba vezető úton, Lipián túl, mintegy két postányi távolságra Államának keleti határaitól. Amikor a nyomában nyargaló lovasok rákiáltottak: "Megállj!", ő, aki gyalogos volt, bátran megállt. Amikor pedig nekiszegezték, hogy "Mit kerestél errefelé?", kurtán-furcsán ennyit mondott: "Sétáltam." És mivel teljesen mindegy, hogy amikor sétálsz, akkor így sétálsz vagy úgy sétálsz, hát a nyavalyások nem arra kényszerítették, hogy visszafelé sétáljon? Vissza és megint csak vissza! sohse előre! íme, a Reakció jelszava.

Na és a policáj?... Mi történt Stan Popescuval? A rendőrségi irodába ment, hogy bársonyszékébe ülhessen... Két napja le sem hunyta a szemét. Ugye, a kilométeresdi... majd a rohangálás a népekkel... utána a délelőtti ünnepség a Lipănescu-kertben... a lelkesedés... Elgyötörtnek érezte magát, az irodában pedig kellemes hűvösség honolt. Édes, kellemes bódultság telepedett a tarkójára annyi izgatottság, annyi győzedelem után. Emberünk a fejét gondosan az asztal fölött összefont karjaira helyezte és miközben gondolatai az ifjú Respublika felé szálltak, úgy elaludt, akár egy tuskó.

Az Elnök után - akit időközben a sietős lovasok utolértek - a policájt hajkurászták s meg is találták. Gorjan őrnagy az ajtót betaszítva, fogdmegjeivel a rendőrirodába toppant. A policáj, fejét az asztalra ejtve, hortyogott. Az őrnagy négy jókora lépéssel mellette terem és tenyerével erősen az asztalra csap. Stan Popescu felriad, szaporán pislog.

- Ki volt az, aki téged ide állított? förmedt rá a kérlelhetetlen reakciós.

- A népek! válaszolta rekedt hangon a republikánus.

Csak ez hiányzott a Reakciónak! Elég volt a népekről hallania, és ettől mindjárt tajtékzani kezdett. Nyakon csípte Stant s meg se állt vele a Kalugyerek fogadójáig!

Így lett vége a mi Respublikánknak! A Reakció ekként szaggatta szét a román liberalizmus leghősibb lapját!

(Fordította: Cseke Gábor / Forrás: Epoca, 1896. november 21.)