Párizsi lapszemle

Hetekig nem jött a posta Párizsból. Az első küldemény, a Les Nouvelles Littéraires 16. számával, csak június közepén jutott el hozzánk. A társadalmi, művészeti és tudományos élet területeiről sokoldalúan tájékoztató lapnak ez a száma nem sokkal a diákmegmozdulások kirobbanása után jelent meg, s azt a közvetlen, első hatást tükrözi, amit ez a párizsi értelmiség körében kiváltott. Ilyen reflexiókat tartalmaz Pierre Emmanuel „Ki a gettóból'* c. cikke, amelyet, némi rövidítéssel, az alábbiakban tolmácsolunk.

Pierre Emmanuel neve nem egészen ismeretlen a magyar olvasó előtt. Az 52 éves kiváló francia költő többször járt Magyarországon, néhány költeményét magyar fordításban is olvashattuk. Az alábbi cikkében fölvetett gondolatok természetesen ma is időszerűek;.a legújabb hírek szerint a diákok épp e problémák megoldásáról tárgyalnak különböző intézményekkel és szervekkel.

F. V.

Van-e ma még Egyetem Franciaországban? Az elmúlt negyedszázad: a tökéletlen, egymásnak ellentmondó intézkedéseknek, a rossz adminisztrálásnak, az intellektuális önelégültségnek, a lelkesedés rendszeres elfojtásának huszonöt éve végül is ahhoz a lázas állapothoz és általános felelőtlenséghez vezetett, aminek épp tanúi vagyunk. Az intézményesség földre tiporva: a tekintély hangját vesztette. A párizsiak az elmúlt nyolc nap alatt azt hihették, hogy a kormány szerepét a rendőrség vette át. A fekete egyenruhák, sapkák és gumibotok sorfala a kompetens körök némaságát jelképezte. Milyen szfinx kívánta ezt a csöndet? Talán csak annak bizonyítására volt szükség, hogy a fiatalok homályos dühkitörésén kívül nincs, aki szavát hallassa? Bizony, senki sem szólalt meg. És még ez is jelentéktelenné válik a tény mellett, hogy ez a város, ez a nemzet egy álló hétig egészen magára maradt. Vietnam és Csehszlovákia, minden, ami határainkon kívül történik, hirtelen teljesen elvesztette jelentőségét. Kétségkívül ez az, amit történelmi pillanatnak neveznek: egy város egocentrikus magába zárkózása, vajúdó kifejlődése egy történésnek, amelynek — mint csupán homályosan sejtjük — szimbolikus jelentése van a jövőre nézve.

A szigorú vizsgák végeláthatatlan sorába kényszerített tanuló ifjúságot mostanáig csak ahhoz invitálták meg parancsoló módon, hogy a helyen, amelyet kegyeskedett kijelölni számára, annak rendje s módja szerint illeszkedjék bele egy, a „termelni és fogyasztani" jelszó alatt folyó, végtelen anyagi haladás perspektívájába. Az oktatásügyi miniszterek statisztikákkal büszkélkedtek: az egyetemek dugig megteltek; minden évben megváltoztatták a tanulmányi és vizsgarendet — s mindez arra irányuló tétova és bizonytalan próbálkozás volt, hogy működésbe hozzanak egy csalhatatlan gépezetet, amely a gyermek 14. életévétől kezdve tanulmányai befejezéséig válogatta, rostálta, s a megfelelő csatornákba terelte a jövendő értelmiségi napszámosok százezres tömegeit.

És íme, egyszerre az egész szépen működő gépezet elakadt, sőt szétzúzódott, megsemmisült. A diákság nem akar az értelmiségi vágóhidak számára előkészített, zárt helyen, mesterséges világításnál, hormonokon nevelt „borjú" lenni. Ha nem is tudja pontosan, mit szeretne, azt világosan érzi, mit nem akar. Kész a vérét is ontani azért, hogy megszabaduljon e gépezet korcsosító hatásától. Egyre tudatosabban utasítja vissza az intelligencia bilincsbe verését, a végzetet, amely a mechanizmusok összjátékával már előre meg akarja határozni a helyét egy előregyártott társadalomban. Észrevette, hogy a gépezet kezd üresen járni, meglátta, hogy számára a társadalmi beilleszkedés lehetősége mind bizonytalanabbá vált, s nem akarja tovább vállalni a kockázatot, hogy ő maga pedig félművelt, selejtréteggé váljék, a nagy erőfeszítés ellenére, amit a tanteremhiányból és diákfölöslegből következő rossz körülmények közepette kifejt, hogy megtanulja vagy legalább megeméssze az elvont, hiábavaló, semmilyen konkrét foglalkozáshoz nem fűződő hatalmas ismeretanyagot.

A helyzet odáig fajult, hogy a mostanáig csak szükséges rossznak tartott Egyetem, amin át kell vergődni, ha az ember egzisztenciát akar teremteni, ma már akadály, ami késlelteti vagy megbénítja a képzést, annak kulmináló fokán. Kifejezetten meg nem is, de többségükben a diákok — még azok is, akik nem nyilvánítanak véleményt — azt akarják, hogy az Egyetem szűnjön meg a mai formájában. Ez a jelen órában megtörtént, vagy csaknem megtörtént már.

Mi legyen az egyetem

Egy kerítésen, szemben a szenátussal, a zendülés napján ezt a feliratot olvastam: „A kultúra az élet eltorzítása". A megfogalmazás ügyetlen, de azért érthető, mit akar mondani. Rimbaud ezt így fejezte ki: „Az igazi élet hiányzik". Kissé távolabb, a falon, pedig ezt a naív felszólítást pillantottam meg: „Alkossatok!" A műveltség elsajátítása — érelmeszesedési folyamatként — szembe van itt állítva azzal a spontán megnyilvánuló erővel: az élni vagy még inkább a létezni akarás dühével és elragadtatásával, ami ezt az elvont tanulmányokkal lekötött ifjúságot át- meg áthatja. Az utóbbi napok diákmanifesztációi bizonyos értelemben klasszikus példája Erosz elnyomott érzései fölszabadulásának: a sarokba szorított, szerelmükben visszautasított diákfiúk és diáklányok a szerelmet, amit az Egyetem megtagad tőlük, saját maguk tömegében, összetartozásuk diadalmas, részegítő érzésében találják meg.

Én magam sohasem rajongtam a professzorok Egyeteméért, csak csalódások értek tőle és — talán visszahatásképpen — az Egyetem falain kívül kerestem és véltem megtalálni az igazságot. Nagyon is nyilvánvaló, hogy az intézményesített Egyetem képtelen bármilyen hitet is sugározni diákjaiba. Amit én szerettem, az a diákság Egyeteme volt, a tantermek és látható keretek nélküli Egyetem, ahol az egymáshoz tartozás és egyben a függetlenség szelleme, a szűk kis szobákban szőtt álmok és tervek légköre uralkodott. Gondoljunk csak a mai Sorbonne-ra, erre a 3—4 intézetbe összezsúfolt több mint százezer diák óriási koncentrátumára, ahol semmi, de semmi lehetőség nem nyílik a diák és a tanár közti válaszfal ledöntésére, a magány és a névtelenség hatalmának megszüntetésére. Ha az utóbbi napok harcában különböző erők működtek is, a diákság akarata, hogy meghódítsák az Egyetemet, teljesén egyértelmű és jogos követelmény volt.

Egy olyan elemi kitörés tanúi voltunk, amit a létszükségletek egyre hiányosabb kielégítése robbantott ki. És ezen csak úgy lehet javítani, ha egészen új oldaláról közelítjük meg a tananyag lényegét, ha az emberi valóságot a maga összességében fogjuk látni. Fennáll, sajnos a paradoxon, hogy ez a diákzendülés még jobban háttérbe szorítja az oktatás humanizálásának a fontosságát, még jobban fokozza a beskatulyázottságot, a túlzott szakosítást, s megerősíti az egyetemek és a diákok mentalitásában már különben is uralkodó nem-humanista, pozitív tudományos irányzatokat. Ez esetben az Egyetem a jövőben ugyanolyan zárt, majdnem ellenséges intézmény maradna, mint amilyen a múltban volt.

Ám, ha az Egyetem nem a tanárok tulajdona, még kevésbé sajátíthatják ki maguknak a diákok. Az Egyetem több, mint intézmény. Az Egyetem a nemzeti lét egyik formája kell hogy legyen, az a hely, ahol szüntelenül megújhodó folyamatban méri össze erejét az elméleti tudás a tapasztalattal, a műveltség az alkotással, S ha az lesz, nem a humanista tudomá-nyok előadótermeiben, hanem a tudományos laboratóriumokban lesz az.

A tanár fogalma és a tanár kapcsolata a diákságokhoz többé nem felel meg annak az elképzelésnek, amit tanításon, oktatáson értünk. Igaz, hála a tanársegédek működésének, a tanár és a diákok viszonya változóban van. A diák részt vehetne az egyetemi élet irányításában, ugyanakkor az oktatók képessége függetlenné válhatna a régi és új diplomák megkülönböztetésén alapuló szőrszálhasogatásból, s főképpen a szellem alakítása-csiszolása emelkedhetne fölül azon a felsőfokú magoltatáson, aminek épp a legkiválóbbak esnek gyakran áldozatul.

Miért ne képzelhetnénk el egy oktatási rendszert, amely kevésbé szakosított, de változatosabb, és amelynek keretében egy bizonyos fajta konkrét tapasztalatátadás is helyet kapna? Miért ne nyerhetnének szólásjogot az Egyetem tanszékein a művészek, a színház emberei, a gyárosok és a szindikátusok vezetői? Az ifjúság nem valami társadalomellenes elem, hanem megfiatalító forrás az egész társadalom részére. Azzá lesz, ha az Egyetem szerves közösséggé válik, ha a fiatalok nem lesznek többé életkoruk gettójába zárva, ahonnan mindenáron és minél előbb ki kell szabadulniuk.

Ford. K. E.

Forrás: (A pozsonyi) A Hét, 1968. július 21./ 29. szám