A látványok anyagszerűsége, a paradoxonok iránti fogékonyság, a bemutatás groteszk jegyei arra emlékeztetik az olvasót, a rejtélyesség ellenére is ismerős tájékon indul el, ha kezében a Verhovina madaraival (2011) folytatja a tájékozódást Bodor Ádám gazdag antropológiájú, zárt világainak terepén. Az opus kimunkálta saját jellegzetes, más fikciókkal össze nem téveszthető, többjelentésű kronotoposzait. Virtuális térképének belső koordinátái érvénytelenítik a megszokott tér- és időképzeteket. „Igazából csak az idő múlását várjuk” (216), mondja a regény elbeszélője.

A civilizáció peremének történéseit és állapotát a benépesítés, működés, kiürülés, pusztulás stádiumai jelzik. Az alliteráló alcím, Változatok végnapokra – minden komorsága ellenére – mégis viszonylagosnak mutatja a véglegességet. A lezáruló élettörténetekkel, a berekesztődő időegységekkel együtt ugyanis más, új kezdetek jelei is felbukkannak. Ha az erdő a madarak elüldözése miatt vált Néma erdővé, melybe a történet végén mégis visszatérnek lassan a madarak, a befejezettség lezáruló temporalitását ciklikusság váltja fel. Akkor is, ha a jelek szerint ez a fázis feltételezhetően a most még ott élők nélkül fog telni: „már csak alig néhányan élünk itt a Jablonka partján” (216), ahol lassan már a síneket is felszedték.

Több oka van annak, hogy kérdésesek a kísérletek, amelyek a Sinistra, Verhovina s egyéb jelölések tényleges földrajzi azonosításán, a névadás furcsaságaiból kiinduló következtetéseken, illetve a történelmi és társadalmi vonatkozások konkretizálásán fáradoznak. E poétika látószögéből ugyanis módosul ezen összefüggések tényleges jelentősége. A dilemma ugyan a művekből következik, a magyarázatot azonban csak elvont síkon befolyásolhatja a kor, a kelet-európai tájék, az alkotások származása, nyelve, az alakok nemzeti hovatartozásának esetleges meghatározása. A rendhagyó névadás konnotációs gazdagsága és az eldönthetetlenség tudatos eljárás eredménye, s mint ilyen hiteles formája az emberi szabadságvesztés kortapasztalatának.

Módszer és szemlélet kérdése, hogy az egyes elbeszélő poétikák az eseményszerű emberi világ szociografikus, antropológiai, lételméleti, egzisztenciális, lélektani, etikai és egyéb vonatkozásaiból mely előtérbe állított sík látószögéből értelmezik a többit. Arról, hogy Bodor művészete mélyen elkötelezett a szociologikum iránt, elsődlegesen ontológiai karakterű kérdésfelvetése ellenére sem feledkezhetünk meg. A Verhovina madarainak különös paradoxona éppen az antropológiai vonatkozások erőteljes érzékiségű ontológiába foglalása. A furcsa hegyvidéki imagináció az élő és élettelen természet, az animális ösztönök, érzékszervek, szagok, látványok, ízek, biologikum, testnedvek, észleletek anyagszerűségével a vegetálásra kényszerített létmód határkérdéseit feszegeti. A lefokozottság állapotrajza egyetemes, tehát felette áll a lokalizálással összefüggő kategorizálási konvenciónak.

A regények a körzet, telep, büntető telep, javító intézet és egyéb locusokat nem urbánus közegbe, nem épített terekbe, hanem természeti környezetbe helyezik, ennek szerves részeként jelenítik meg. A beágyazási művelet némiképpen ellensúlyozza a bekerítettség érzetét, amit hiába keresnénk a történeteket a szoba, ház, hajó, cella falai közé záró ugyancsak tudatos, parabolisztikus vagy éppen tárgyszerű elbeszélő hagyományban.

A regényirodalom a külvilág és az ábrázolás tágasságával egyes korokban a belső történések megjelenítését, máskor a narratív elem lefokozását s a reflexió nyelvét szembesíti. Bodor más irányt követ, s olyan teljességnek a tapasztalatát kínálja fel, ami a közelkép és a panoráma, a mikroészlelet és a tágasság, képszerű vs eseményszerű, statikus vs mozgalmas ellentéteihez hasonló szembeállításokon alapul.

Opusának azonban van még egy poétikai vonása, ami hozzájárul a zártságképzet viszonylagossá tételéhez. Az egymáshoz kötődő láncolatban a különféle történetek egyazon fiktív univerzum más-más vetületei. Együttesük sok zárt telepe, terepe, telke, világvégi helye között rejtett belső motivikus átjárások, hágók, csapások vájnak járatokat. A virtuális világ a kapcsolatok és a kapcsolódás következtében panoráma méretűvé lesz, az összekötő tematikus és szerkezeti hajszálerek felismerése pedig rajtunk áll. A zártság ebben az értelemben önmaga ellentétét is magában foglalja.

A Verhovina madarainak kitüntetett eleme a természeti látvány és élmény, amit a passzív, leíró helyszínkijelölés helyett történetalkotó funkcióval lát el. Az itt élők felügyelt létezése szorosan összefonódik a táj történéseivel. Az életrendet befolyásoló események mindenkoron együtt érintik, fenyegetik vagy sújtják a kiveszésre ítélt kis societast és természeti környezetét. A cselekvésbeli korlátozás és az ebből következő vegetálás, az eseményesség helyére kerülő statikus állapotszerűség, a beteljesülésre várakozás ellenpontja a szerves és a szervetlen természet folyamatainak történő dinamikája és narratív képekbe foglalt mozgalmassága. Változások szinte csak e vonatkozásban észlelhetők, illetve a szereplők egyéni életidejének erőszakos, megtervezett lezárulásaiban. Sorjáznak a megjósolt, erőszakos halálesetek, a meghívott halálok, elhurcolások, az átutazók eltüntetései.

A történetbeli alakok legtöbbje egy korábbi zárt világból érkezett a fikció történetének téridejébe, Jablonska Poljana zárt világába. A korábbiról keveset tudunk, mégis sejtjük, az irányítás nem onnan jön, hanem egy harmadik centrumból, ami a két locus közötti közlekedést megszabja. E logikának megfelelő a társadalmi szerveződést jelző fogalmak rendszere: javítóintézet, telep, vesztegzár, vízgazdálkodási terület, kirendeltség, brigád, internáltak, csendbiztosi hivatal, körzeti komisszár, brigadéros, hivatali szolga, hátramozdító, jegyzőkönyvek, kimutatások. Már-már felesleges annak kimondása, hogy valahol léteznek „távoli hatalmasságok” (135), minthogy a fiktív világban az alakokkal együtt szüntelenül rendelkezéseikbe botlunk anélkül, hogy azok valaha is kilépnének az irracionalitásból. A dolgok folyását, menetét vezérlő hatalom nem megismerhető, nem azonosítható, így viszonyulni sem lehet hozzá. Pontosabban lehet, ám szükségképpen csak a követésen alapuló, kényszerű elfogadással. Üzeneteik, küldötteik ugyanis vannak, a vélt vagy tényleges megbízatások teljesítői pedig maguk a teleplakók. A kiismerhetetlen rendelkezések az itt élőkről nem mint egyénekről, hanem mint biológiai létezőkről döntenek, ami megerősíti társadalmi száműzöttségüket. Helyük egyetlen összefüggésben jelölhető ki. Ez a Jablonska Poljana vidéke, flórája és faunája, kékköves medencéi, mérgezett vizei, erdei, hegyei, létmódjuk pedig értékminőség szempontjából talán még ezekével sem ér fel.

A napok az íratlan, bevett rend szerint ritmikusan zajlanak: még nem jött el az idő, „hogy a napot nem követi többé éjszaka” (224). A kiközösített asszonyok, emberek, felügyeltek és felügyelők kommunája antropológiailag nem kevésbé rétegezett, mint bármely emberi közösség modellje. Tagjai ide kényszerítettek, deportáltak, ide vetődők, mások éppen itt likvidáltak, vagy innen elhurcoltak. Az elbeszélői stratégia gondoskodik arról, hogy legyen az előtörténetnek krónikása, jelenbeli tanúja, részese és hírmondónak maradó képviselője, Adam, a javítóból ide került elbeszélő.

A peremre és kivetettségbe kényszerítettek fogyatkozó mikroközösségében, a tudatlan, primitív ösztönlények között létesülő szokványos és a szokatlan emberi viszonyok keretében is kialakul, valamint tovább örökítődik az életvezetés menete és szokásrendje. A követendő szabályokat részben mások írják elő számukra, részben deformált belső kapcsolataik alakítják. Mindkét síkon van folytonosság, berögződés, amire haláláig Anatol Korkorus brigadéros, azután a nevelt fiává fogadott Adam gondoskodik. Az alárendeltség állapota és az alárendelődés elfogadása legalább olyan archaikus, mint a föl-fölbukkanó imaginárius képzetek. Az ellenszegülés hiánya elválaszthatatlan része az itt élők magatartásának, tudattartalomként azonban nem ad jelet magáról. Már-már irracionálisnak tűnik a beletörődés, a szolgálat, a kitartás tudata, amire talán nincs is érdemi magyarázat és indok.

A teleplakók tudata nem látomásos, ám nem apokaliptikus, archaikus hiedelmeik, jeleket értelmező képzeletük, jóslásaik, álmaik a sejtések, ösztönök tudatalatti rétegében állnak csupán össze az előjelek és vélt/valós igazolódásaik konszenzuális rendjévé. Vizeik megmérgezéséhez bibliai átok sem kell, bekövetkezik az a szisztematikus emberi beavatkozás következményeként is.

A felügyelet és a láthatatlan irányítás alatt álló zárt világok jelrendszere, az ideológiai fenyegetettség és az ökológiai katasztrófa, a történelmi és természeti végveszély, a torzulások rettenete mint kortapasztalat a 20. századi európai gulagirodalom örökségéhez kötődik. Ezt az egzisztenciális alapélményt Bodor művészi poétikája és groteszk fogékonysága egyetemes ontológia kérdésfelvetésként exponálja, amit a regény erős érzéki közege sem fedhet el.

Az ellentétek, kételyek, kétségek, kiszolgáltatottságok és a pusztítás tényei vitathatatlanok: a művek szereplői, a benépesített büntetőtelepek és kiveszésre ítélt mikroközösségek meddőhányók domborulatai, elégetett gyümölcsösök, mérgezett folyók környezetében mozognak. Az út a szociológiai konkretizálás előtt ugyanúgy nyitva van, ahogyan a szimbolizálódás és a szimbólumok politikája előtt. Mindkettő a megértés- és értelmezésmódok lehetőségeit kínálja anélkül, hogy bármelyik számára kijelölné az irányt. A Verhovina madarai topográfiáját dokumentáló szándék is létrehozhatná, e funkciót azonban itt a tényszerűt és a káprázatot, a valóst és a sejtést, a jóslatot és a beteljesülést egyesítő fikció vállalja magára. Mintha e döntésre utalna a regényepizód is, melyben az elbeszélő észrevétlen mozdulattal belöki a terepfelméréssel megbízott fotós gépét a kékköves medencébe, majd ezt követően a betolakodó idegen felett is végérvényesen összezárul a kristályos vízfelület. Noha Adam védekező gesztusában a következmények miatti aggodalom és felelősségtudat érvényesül, a hárítás nem csupán az eseményszerkezet eleme. Elvontabb szinten poétikai jelentőségű döntés ez: a fikcióteremtő képzelet választása a dokumentáló poétika ellenében.

Adam történetmondó szólama és látószöge szükségképpen korlátozott, a közelnézet, a szűkítő lencse azonban alkalmasnak mutatkozik a kibomló látványmegjelenítésre és elgondolkodtató képsorokat hív elő az alábbi epizódban:

„Visszaballagok, leakasztom Anatol Korkodus régi távcsövét, kiállok a küszöbre, hogy végigpásztázzam a lejtőket. Az első dolog, amit látok, a fogadó kéményén egy hatalmas sirály, mint egy hízott kacsa, közben csőre kampós, mint a sasnak. A szél most kapja fel a felhőket, alattuk a tegnapelőtt még zöld lejtők most vakító fehéren ragyognak. De a magasban, a friss hóval borított meredeken, z alakban, cikcakkvonalban oldalazva, lábnyomok sötétlenek. Lábnyomai valakinek, akit a kutyák hajnal óta ugatnak. A nyomok pedig egyre szaporodnak, de csak úgy maguktól: egymástól egyforma távolságra nőnek ki a hóból, egyik fekete pont tűnik föl a másik után, csak éppen az, aki maga után hagyja őket, az nem látszik. Tisztára láthatatlan, csak kósza árnyék vetül a hóra, közeledtét a kutyák mégis már messziről érzik.

A káprázat akkor ér véget, amikor a láthatatlan illető a hóval borított meredekről kiér a termálforrások közti zsombékosra, ahol a langyos talajon nem maradt meg a hó. Ott hirtelen láthatóvá válik: mintha csak hóból és jégből lenne, tiszta fehér. A mogyoróbokrokat, törpenyíreket és a termálvizek gőzpászmáit botorkáló léptekkel kerülgetve lassan ereszkedik egyenesen a telep felé.” (189)

Felnagyított részleteket látunk a fehér talajon, a kontrasztos háttéren kivehető, szaporodó, éppen keletkező sötét nyomokat. Maga a közeledő, havas, fehér alak azonban kívül van a távcső optikáján. E különleges vizualitású érkezéshez hasonlóak egyes eltűnések is: „az örökkévalóság kék vizeiben ázó” [237], kristállyá kövült brigadéros, vagy a pópából megmaradt tárgyak szinekdochéja: „bakancs, a leégett talpával, a bogárszagú tarisznya … kifeslett aktatáska” (185)...

Ismétlődő, visszatérő regénymotívumok segítik a megértő olvasást, miközben fokozatosan kibontakozik két kompozíciós tartópillér jelentősége. Az összefoglaló példák, sűrítményszerű műalkotáselemek, sokrétű mozzanatok egyike a jégbe fagyott vízimalom képrendszere, a másik a mű önreflexióját, kicsinyített tükrét képező metafora, a Mox-féle „mesekönyv”.

A történetben gyakoriak a hivatkozások Anton Korkodus szakács- és mesekönyvére. A könyv megelőzte a regénybeli időket s feltehetően alakjait is túléli, minthogy öröksége Adamra száll. Hogy nem írott törvény, nem szentkönyv, nem Biblia, hanem az ódon évkönyveket, kalendáriumokat idéző tárgy az, aminek a településen kultikus jelentőséget tulajdonítanak, a könyv-jelkép dignitásának felfüggesztése. A regény végefelé már nem csupán az ételreceptek gyűjteménye, hanem azon események foglalata is, amelyeket a regény elbeszélt. Így válik szellemi tulajdonunkká nem csupán a „Verhovina egész bölcsességét” (169) tartalmazó mesekönyv, hanem a regényt létrehozó fikció is. Bodor szellemi attitűdjének megfelelően tehát többértelműen, önironikus hangsúlyokkal, mély értelmű, karikírozott műfajparódia alakjában. A Mox-könyv az eseménytörténet és a szereplők világmagyarázatának, a regény pedig az általunk olvasottak és rétegzett jelentéseik letéteményese. Erről tanúskodnak az alábbi összefoglaló mondatok:

„Nika Karanika nyelve Eronim Mox szakácskönyvéből. Mese a nyál ízéről.

A didergő Fabritiusról, Damasskin Nikolsky surranó rókáiról, a kalácsról és a borról, Anatol Korkodus brigadérosról, aki az örökkévalóság kék vizeiben ázik, a ködlő Paltinsky réten.

Mese a selyem seregélyekről, az égbolton tündöklő gyöngyházfényű N betűkről, az örök alkonyatban derengő végnapokról.” (237)

A vízimalom különleges látványa fokozatosan áll össze szintézissé, melyben ragyogó, jeges kövületszerűsége átveszi a tárgyi és természeti világ hajdani állapotának jelentéseit. A történet lezárulása előtt újra szembesülünk varázslatos képével, ekkor azonban egy olyan hasonlító szerkezetben, ami közvetlen kapcsolatot létesít a vízimalom mint tárgyi archaikum és a Mox-féle kultikus tárgy mint szellemi örökség között.

„A nyár zöld áradatában itt áll most is ködlő párába burkolózva a jégbe fagyott vízimalom. A napsütésben gyémánt csillogással tündököl, körülötte szivárványos színekben villózó páranyelvek remegnek, miközben valamennyi lila zugából a tél dermesztő lehelete árad.” (220)

„Ott áll kristályba dermedve azóta is.

A rövid nyár langyos szellői évről évre kikezdik ugyan, hogy néha remegő, bársonyos fényekben csillogni kezd, ám mire igazán fölengedne és olvadásnak indulna, oda a rövid derűs évad, máris megérkeznek az első fagyok. Csak a nyár fényei költöznek bele, hogy aztán lassan adja ki magából őket: ködös őszi éjszakák mélyén, mint Eronim Mox óriás varázslámpása dereng a település peremén.” (221)

És mint a régi versben, az idők végezetéig „forog a földdel, mint a fák, / a sziklák és a kövek.”ⁱ A vegetáció, a természet leírhatatlan szépségű eseményei a végpusztulás groteszk ellenpontjaként – tovább folytatódnak.

A szöveg eredeti megjelenésének adatai: In Milbacher Róbert szerk. Előzetes kérdések. Rohonyi Zoltán emlékkönyv. Kronosz Kiadó, 2014:155-161.

i William Wordsworth: Lucy, Kálnoky László ford.