Kallós Zoltán első kilencven éve

„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul éneklünk és magyarul táncolunk.”

Rendkívül súlyos feladatra vállalkozik az, aki a Corvin Lánccal kitüntetett, a kétszeres Kossuth-díjas néprajzkutatóról, népzenegyűjtőről kíván könyvet írni. Kallós Zoltán a magyar népköltészet és népművészet jeles kutatóinak – Petrás Ince János, Kriza János, Mikecs László, Domokos Pál Péter – nyomdokain haladva, szívós és kitartó munkával, a hivatalos retorziókkal és veszélyekkel dacolva, minden addiginál mélyebbre ás, gyűjtések sokaságával példázza: hatalmas kincs birtokában vagyunk, a huszonnegyedik órában ahhoz, hogy megmentsük azt kortársaink és a jövendő nemzedékek számára. Élete nyitott könyv a népi kultúra iránt érdeklődő, ahhoz elkötelezett erdélyi és a magyarországi kutatók és az olvasók előtt. Különösen azzá vált a Kriterion Könyvkiadó gondozásban 1970-ben megjelent, azóta több kiadást megért Balladák könyve megismerése óta. S a folytatás sem maradt el: újabb kötetek – Új guzsalyam mellett (1973), Ez az utazólevelem (1996), Elindulék este guzsalyasba (2003) –, számos album örökítette meg, bizonyára csak töredékét annak a moldvai, kalotaszegi, mezőségi népköltészeti, néprajzi kincsestárnak, amelyet Kallós Zoltán gyűjtött, tárt fel, tett ismertté az egész magyar nyelvterületen, mindenkor jelezve, hogy korántsem mindent sikerült lejegyezni, filmszalagra rögzíteni. Neve és szülőhelye/otthona – Válaszút – fogalommá vált, eggyé lett. Messze kisugárzó fényforrás, amely önmagunk, múltunk jobb megismerését, megőrzését hivatott szolgálni, szolgálatra szólítani a kortársakat és a jövendő nemzedékeket egyaránt.

Csinta Samu könyvének(*) minden sorából a tisztelet és elismerés hangja sugárzik felénk. Oly módon tárja elénk e termékeny és áldásos életút „első kilencven évét”, hogy a lexikonok és a Wikipédia-közlések tömörségét meghaladva, a száraz adatközlést felülmúlva vezet végig bennünket azon a személyes életszférán, amelyben Kallós Zoltán küldetése megfogant, kikristályosodott és mérhetetlen bőségű értéket termett.

Az erdélyi Mezőségen született, Válaszúton, amelynek magyarsága az elmúlt századok során oly tragikusan megapadt, már-már holt tengerré vált, amint azt Makkai Sándor regénye oly drámai módon megörökítette.

Az életrajzi kötet lapjain kibontakozik az az életfolyamat, amely Kallós Zoltánt korán ráébresztette arra, hogy a megmaradásnak még vannak életet adó, azt megőrző búvópatakai: a népköltészet, a népzene, a néptánc – mind-mind olyan eszközök, amelyek újraéleszthetik identitásunk megőrzésének forrásait. Már a szülőhely is erre predesztinálta. „Számára a mezőségi hagyományok olyan természetesek voltak, mint a levegő. A zene, a tánc, a szokások teljesen körülölelték, gyermekként, játszva tanult meg románul és cigányul.”

Otthonosan mozgott a falvakban. „Talán nem létezett errefelé ember, akiről ne tudott volna valamit a Mezőség nagy vándora.” A kolozsvári református kollégium, a tanítóképző, a zenetudományi előadások során forr ki benne a népi kultúra iránti elköteleződés szándéka, a moldvai Roman város környéki csángók közeli megismerése, a kalotaszegi és moldvai tanítói szolgálat alapozza meg, jelöli ki azt az utat, amelyen később a csángók körében s a szülőhelyhez közeli és távolabbi falvak kínálják számára életcéljának megvalósítási lehetőségeit: „megmentse, átörökítse az őt körülvevő csodát”. Sőt, annál is tovább: „a társadalom lényeges kérdéseinek és szükségleteinek” kutatójává avatja. Ehhez segíti hozzá, ebben erősíti meg az évek során kiépülő kapcsolatrendszer, amely az erdélyi és magyarországi tudományos élet kiválóságaihoz köti, buzdítást, megerősítést, közlési lehetőséget teremtve, meghozva a szakmai hírnevet számára.

A kötet lapjairól feltárulnak az olvasó előttünk azok a személyiségjegyek, amelyek habitusának összetevői, kiteljesítői lesznek. „Élő néprajzi lexikonként rótta a falvakat összekötő poros utakat a lajbis, szvetteres, bujkás ember. Abroszt, falvédőt, bokályt, mindent megnézett magának, azt is, ki mit vett magára, mit és hogyan táncol. Minden részlet érdekelte, így állt össze a fejében a népi kultúra teljessége.” Sikeres gyűjtő munkájának kulcsa volt a kiváló kapcsolatteremtési készség, a közvetlenség, ahogy/amiként adtaközlőihez viszonyult. „Közben beszélgettek. Megtárgyalták a család, a szomszédság, a környék viselt dolgait, kikérték a Zoli bácsi véleményét a nagyleány férjhez adása felől, egyszóval ritkábban látott, de teljes jogú rokonként kezelték.” Bárhova látogatott, „ő otthon volt, mindig érződött rajta, hogy a többi néprajzossal ellentétben nem látogatóba jár oda”. Életútjának, szolgálatának jellemzője a következetesség, a kitartás. „…ötven évnyi kilátástalanság során szüntelenül gyűjtötte a legszebb javakat, és minden csábítás ellenére, nagyon sok pénzért sem adta el Budapestre. Örökre felfoghatatlan marad: honnan táplálkozott a hit, amellyel gyűjtött?” Csodálatos emlékezőtehetségének köszönhető, hogy gyűjtéseinek sok ezer darabját, dallamát és szövegét kivétel nélkül tudja. Mindig szeretettel fogadta a népköltészet és néprajz iránt érdeklődéssel hozzá forduló fiatalokat, nem csupán tanácsaival látta el őket, de nem egyszer „idegenvezetőként” segített a sikeres gyűjtés folyamatában. „Kallósnál mindig nyitva állt a kapu, ebéd várt, magnókazetta, pohár pálinka és sok-sok jó szó.” Az értékekhez való felelős viszonyára vall, hogy „soha nem volt múltba visszarévedő ember, nem hagyja szó nélkül, ha azt látja, hogy a hagyományos mértékek illetéktelen kezekbe kerülnek”. Személyiségjegyeinek legfontosabb jellemzői közé tartozik a hűség a szülőföldhöz, az otthonhoz: Erdélyhez, Kolozsvárhoz, Válaszúthoz. „Nekem rengeteg okom lett volna elmenni, mégsem jutott eszembe. Pedig szekus »barátaim« adott pillanatban tálcán ajánlották fel a kitelepedés lehetőségét. Ide figyeljetek, mondtam nekik akkor, én leszek az utolsó magyar, aki elmegy innen. Én oltom le a lámpát.” Más úton-módon is próbálkoztak „megszabadulni” tőle. „Martin Gyurka temetésére sikerült valahogy egy háromnapos vízumot szereznünk, amiből aztán hathónapos kinntartózkodás lett egy rekeszizomsérv-műtét ürügyén. De azért is, mert a budapesti román nagykövetség visszautasította a hazautazási vízum kiadását. Adnak, nem adnak, én megyek, mondtam, aztán egyszer. A határon a vámos megkérdezte: jól sikerült a műtét?”

Kallós Zoltánt ott találjuk a táncházmozgalom ötletgazdái, elindítói között. 1974-ben, a Balladák könyve budapesti bemutatásán jelen levők a Muzsikás együttes zenéjére táncra perdültek. Ez adta az ötletet a táncház heti rendszerességgel történő megszervezésére, olyan alkalomra, amelyen „anyanyelvi” szinten lehetett táncolni. A mozgalom híre Kolozsvárra is átterjedt. 1977 februárjában előbb a Bábszínház klubtermében, aztán a Vasas klubban és a Monostori úti művelődési házban gyűltek össze a fiatalok. Az Erdélyben kibontakozó mozgalom, a népi kultúra iránti vonzódáson, megismerési vágyon túlmenően, többletjelentést kapott. „Az erdélyi magyar társadalomnak azonban korábban fél évszázadon át volt »lehetősége« megtanulni és gyakorolni a kisebbségi létet, mélyen gyökerezett hát a tudat, hogy a megmaradás érdekében óvni, szolgálni kell a kultúránkat. Ebben a helyzetben jelentkezett a táncház kultúramentő, nemzetiségi öntudatot erősítő mozgalomként.” E mindinkább kiterebélyesedő, a népi kultúra megismerését és elsajátítását segítő mozgalom anyaországi és erdélyi animátorai sorában ott találjuk Martin György, Sebő Ferenc, Novák Ferenc, Pávai István, Szép Gyula, Deák Gyula, Kostyák Alpár, Bardócz Sándor, Kelemen László, Könczei Ádám nevét. A táncházak áldásos erdélyi működésének a belügyi hatóság vetett véget, 1984-ben.

Kallós Zoltán, élve az 1990 utáni restitúciós törvények adta lehetőséggel, visszaperelte válaszúti családi birtokát. A kolozsvári Móricz Zsigmond utcai lakása után ez tette lehetővé régi álma megvalósulását: múzeumi keretben bemutatni a sok évtizedes gyűjtő munka tárgyait, népművészeti, népi iparművészeti kincseit. Intézményes keretet teremtett hozzá a Kallós Zoltán Alapítvány létrehozása, 1992-ben. A dombon levő házban – homlokzatán hirdetve rendeltetését: Kallós Zoltán Múzeum és Népművészeti Központ – „gyermekkori álma megvalósulásaként” nyert teret és kiállítási lehetőséget a sok évtized alatt összegyűjtött tárgyi emlékek megannyi értékes darabja, köztük a széki szoba, a válaszúti szoba és a feketelaki szoba, megannyi más, erdélyi és moldvai régió néprajzát megidéző használati tárgy. Kallós Zoltán gyűjtő szenvedélye családi örökség. édesanyja „kancsókat és bokályokat vásárolt – értékmentésből, nem pedig szükségből”.A Kallós-kúriában kialakított, 2010-ben megnyitott múzeum predesztinálta az újabb álom megvalósítását: legyen az a népművészet, a néprajz, a népi kultúra iránt érdeklődő fiatalok képzésének fóruma – a felnőtteké és az elkövetkező nemzedékeké egyaránt. Így jött létre, intézményesült a táboroztatások, a bővítések során pedig a szórványkollégium jelentette a következő lépést. „A tevékenység központi célja: a rejtőzködő magyar lelkek felfedezése és megmentése.” Sőt ennél is tovább, messzebb tekintettek: felrázni, szakmai tudással, vállalkozó szellemmel megtermékenyíteni a falvak fiatalságát, jövőképet adni számukra a megmaradás folyamatában. Erre szolgált a mezőgazdasági szakképzés megszervezése. Ezek együtt és külön-külön is megtestesítik a szándékot, amely megvalósítóit, fenntartóit és működtetőit vezérli. „Ez itt Noé bárkája öt hektáron, autonóm terület. Vagy megtaláljuk egyszer Ararátot, ahol kiszállhatunk, vagy nem, de mi evezünk.” Immár százakra tehető azok száma, akik Válaszúton nyerték vissza magyar identitásukat. „Ők Válaszút gyermekei. Mezőség esélyei.”

Kallós Zoltán, Válaszút ma már világító csillagok az erdélyi magyar szellemi élet egén. Oly példák, amelyek Kallós Zoltánt napjaink legkiválóbb egyéniségei közé emelik, kinek első kilencven éve tovább sugárzik, példát ad nekünk s az elkövetkező nemzedék számára.

A Hagyományok Háza által megjelentetett kötet értékét növeli az igen bőséges fotóanyag – Ádám Gyula, Bíró István, Henning János, Hont Angéla, a Hagyományok Háza fotóarchívuma, a Kallós Zoltán Alapítvány fotóarchívuma, valamint magángyűjtemények féltett kincsei –, amely kiteljesíti Csinta Samu szövegét, elevenebbé és vonzóbbá avatja azt az olvasók számára.

Máriás József

(*)Csinta Samu: A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve – Hagyományok Háza, Budapest, 2016.