Sárközi Lászlót 2005. július 7-én hazafelé menet leütötték, lebénult: a csodával határos módon életben maradt. Az állami gondozásban felnőtt roma költő, akinek mestere Faludy György volt, hosszú lábadozás után újra tanult járni, beszélni. Több verseskötete is megjelent, legutóbb tavaly [2015] nyáron a „Pokolkapu” című, amelynek kapcsán elmondta, hogy a mű azért egyedülálló, mert ebben a szonett-formában nem írt még senki sem verset.

Sárközi László (sz.1969) a szüleit nem ismerte. Az abonyi nevelőotthonból nagykorúsága elérésével egy katonai tiszthelyettes iskolában tanult, ahonnét rendbontás miatt kirúgták, majd lefokozva Szentendrére helyezték sorkatonának. A helyi betongyárban dolgozott, ez alatt végezte el levelező tagozaton a gimnáziumot. Az érettségi után Budapestre ment, ahol egy ideig pályaudvarokon aludt, ingyen konyhákon evett, alkalmi munkákból élt, majd bekérte magát egy volt állami gondozottaknak fenntartott utógondozóba. Mikor a tartózkodási ideje lejárt, hajléktalanszállóra került, majd egy másikba: keringett a rendszerben. A költő elmondta, hogy az állami gondozottak ilyen körülmények között kerülnek ki az életbe. Az egyik szálló faliújságján látta meg a feliratot, hogy felvételi lehetőség van a Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának, művelődésszervező szakán, levelező tagozaton tanulni. Sikeres felvételi vizsga után egy budapesti hajléktalanszállóról járt le Pécsre. Ott ismerte meg a Romaversitas Alapítványt, akik támogatták az előmenetelében. Sárközi László nem gyógyult meg teljesen: Budapesten rokkantnyugdíjasként él az élettársával.

A költő eddig megjelent művei: Belső Világ, (2000) Dedikáció az örökkévalóságnak, (2005) Csikágó, (2006) Pokolkapu, (2015).

– Állítja, hogy megalkotta a magyar szonettet. Hogy érti ezt? Írt már egy néhány magyar költő szonetteket, például Babits Mihály, vagy József Attila. Az övék miért nem volt magyar?

– Amit magyar szonettnek gondolok, az nem létezett korábban sehol a világon. A „Belső világ” című szonettkoszorúm megjelenésével született meg kétezerben! Azóta szinte csak ebben a formában alkotok. Akár tetszik, akár nem, el kell fogadni! Pedig nem fogadják el. Nem szeretik a Sárközi László szonetteket, a rímeimet: idegen tőlük. Pedig ez a magyar szonett! Ezt annak szántam! Ennek lesz helye majd a világirodalomban is.

Különböző fajta szonett típusok vannak. Ilyen a tercina szonett, amely hármas strófákból áll, van a spanyol szonett, a shakespeare-i szonett, a francia, a petrarcai, ect…, de magyar szonettet a világirodalom nem ismer, mert a mi költőink csak eltanulták a formát, vagy lefordították a többieket. Ha olvassák a köteteimet, mondják majd: jééé, de furcsa ez a szonettforma! És felismerik majd, hogy sajátos, azaz egyedi a stílus, amelyben alkotok – vagy írok. Ez a Sárközi László féle szonett. A magyar szonett! És európai helye van! Most már a magyar szonett is egy létező versforma!

Magasak az igényeim. Nem elégedtem meg azzal, hogy a strófaszerkesztéskor előre, vagy hátradobtam a tercinákat.

Az én verseimben a rímeltetés sokkal nehezebb, mint egy átlag szonettben. Sokkal több rímet használok. Annyit azért megengedtem magamnak, hogy ezek a rímek ne legyenek tökéletesek. Ha valaki elolvassa, vagy elszavalja a versem, akkor egyértelműen érezni fogja a ritmusát és a rímeit.

Egyébként nem minden költőnek szabályosak a rímei. Hülyeségnek tartom, hogy csak a rímei alapján ítéljenek meg bármilyen verset is. Nem attól lesz vers a vers! Egyszer írtam egy hétköznapi levelet egy ismerősömnek, és szonett formába betördeltem. Persze, hogy nem lett vers: csak egy levél volt szonett-formában. Ez a próbálkozgatás még Faludy Györgytől maradt rám. Ő is rengeteget kísérletezgetett.

– A Romaversitas Alapítvány segítette tanulni.

– A Roma Polgárjogi Alapítvány hozta létre a Romaversitas programot azért, hogy legyen egy értelmiségi elitréteg a romák közt is, és ehhez igyekeztek megadni a létező legjobb tanárokat, mestereket.

Döntően nem konkuráltunk a Bibó István Kollégiummal, mert ugye azt gondolják, hogy mi cigányok, akik évek óta minőségi oktatásban vettünk részt, még mindig kevesebbet tudunk, mint a többségiek. De állítom, hogy amit mi cigányok már eddig letettünk az asztalra, az van olyan jó, mint a többieké. Hogy nem ismerik a cigány művészeket, tudósokat, pedagógusokat -, nagyon szomorú. Benne kellene lennünk a tankönyvekben!

– Ragaszkodott hozzá, hogy Faludy György tanítsa a Romaversitas programján belül. Felajánlották Bari Károly segítségét is, de nem fogadta el. Miért?

– Bari Károly verseit elolvastam többször is. Átnyálaztam, gondolkodtam rajtuk: az a meglátásom, hogy valóban kitűnő költő, de továbbra is csak cigány költő.

Nekem nem kellett cigány költő! Nem az a baj, hogy cigány, hanem az, hogy a költészetében cigány. Nekem költő kellett! Tiszta nagybetűvel: KÖLTŐ!

Bari Károly költészetében rengeteg a cigány téma, ami nem baj, de mintha azt olvastam volna ki belőle, hogy fáj neki, hogy mi mennyire cigányok vagyunk, és milyen nehéz az életünk. De sok más roma költő is elköveti ezt a hibát. Én nem szeretem ezt a pátosszal leöntött kesergést: utáltam világ életemben!

Egyébként Bari Károly újabb versei már egészen másról szólnak. Nagyon elszakadt a földi valóságtól, – valójában nagyon messze jár. Kitűnő költő, de ha választanom lehetett Faludy György és Bari Károly között, logikus volt, hogy melyiküket fogom választani. Faludy sokkal szélesebb spektrumban gondolkodik az élettapasztalatai okán. Élettapasztalatot lehet az asztalnál ülve is szerezni úgy, hogy sokat olvas az ember, miközben ki sem megy az utcára. Csak az a tapasztalat nem az övé lesz, hanem másoké. Aki igazán nagy, az elhagyja a szobáját, kimozdul és csinál mást is.

Faludy György világcsavargó volt! Nem önként csavargott, esze ágában sem volt, de a sorsa, és a történelem rákényszerítette. Jobban is tette, hogy emigrált, különben a háború és politikai helyzet miatt már megölték volna itthon.

– Az állami gondozásból egy tiszthelyettesi katonai kollégiumba jelentkezett, ahová fel is vették. Szeretett volna hivatásos lenni: miért hagyta ott?

– Végzősként, fegyelmivel kirúgtak, mert összeverekedtem az egyik hallgató társammal. Aznap leadtam a szolgálatot éppen neki, aztán rám parancsolt, hogy azonnal menjek takarítani. Tudtam, hogy a szabályzat szerint a huszonnégy órás szolgálat után, nekem járt volna ugyanennyi ideig a pihenő. Nagyon fáradt voltam. Miért nem jelölt ki valaki mást? Nem értette meg, hát akkor balhé lett. Kardkikard, ököl föl, és csihi-puhi, ami belefért. Rögtön le is tartóztattak mind a kettőnket. Bevittek a laktanyaparancsnokhoz: hadbíróság lett belőle.

A hadbíró normális volt és kijelentette, hogy ez csupán két kamasz gyerek kakaskodása volt: az eset nem hadbíróságra való, és visszautalta az ügyet a laktanyába. Szerencsém is volt, mert lesittelhettek volna úgy, hogy meggebedek, persze a társammal együtt.

Akkor azt mondta a parancsnok, hogy maguk többé nem tiszthelyettes hallgatók, egyszerű kiskatonák, le vannak fokozva, és kirúgott bennünket az iskolából azzal, hogy töltsük le a sorkatonai szolgálatot: ez volt a pótbüntetés. Letöltöttük, persze külön-külön. Őt áthelyezték Lentibe, engem pedig Szentendrére. Ott kezdtem el iskolába járni. Egy jó parancsnokhoz kerültem, aki azt mondta: tanulj! Azt is engedélyezték, hogy megszerezzem a gépjárműszerelői szakmunkásvizsgát. Levizsgáztam, és utána elmentem szakérettségire, ami külön még három év volt.

– Elzüllhetett volna: az állami gondozottak többsége a kimutatások szerint talajtalanná válik. Mi tartotta az úton?

– Abonyban, a József Attila nevelőotthonban -, ami már megszűnt -, volt egy könyvtár, ahol rengeteget olvastam, főleg történelmi könyveket -, de érdekelt minden. Jól éreztem ott magam. A betűk szeretete lendített rajtam mindig előre valamit, pedig alig tudtam megtanulni írni, olvasni. Elsőben meg is buktam mindkét tantárgyból. Ahhoz képest most itt vagyok: azzal, hogy olvastam, kitárult előttem a világ.

A történelmi olvasmányaim kapcsán határoztam el, hogy hivatásos katona leszek. Később kiderült, hogy ez csak egy idea, vagy tévedés volt a részemről. A hadsereg nem olyan, ahogyan én azt elképzeltem. Számomra nem az az ideális katona, aki fókával súrolja a padlót, vagy akinél rovancsolnak minden hónapban, hogy megvan-e a felszerelése. Nekem nem az a katona, akinek élére kell vasalnia a nadrágját és aztán megnézi a felettese centivel, hogy jól csinálta-e. Nem az a katona, aki azt tanulja meg, hogy hogyan kell helyezkedni csak azért, hogy könnyen és gyorsa túl legyen szolgálaton!

Az olvasmányaimból elsősorban idealizált katona karakterek voltak a példaképeim, akik nem csak a fegyverforgatáshoz értettek, hanem egy kicsit többek voltak annál: volt moráltartásuk és emberségük. Az a katona, aki nem képes másra csak az élet kioltására, az nem katona, az csak egy gyilkos. Az igazi katona megbecsüli az életet.

Amikor a nevelőotthon után jelentkeztem a tiszthelyettesi iskolába, én inkább egy fess úriembert képzeltem el, karddal az oldalán, a gyermekkori olvasmányaim alapján. Illúziót vesztettem, mert nem ez volt. Az uram-bátyám stílus még elment volna, de csak az ügyeskedés, meg a helyezkedés ment. Szerettem volna büszkén viselni az egyenruhát, de kiderült számomra, hogy a hadsereg nem a nemességről szólt. Ez borzasztó felismerés volt.

– Mikor leszerelték Szentendrén, kikerült a betongyár munkásszállójára. Milyen volt az élet ott?

– Először a kenyérgyárban helyezkedtem el, de nem bírtam az éjszakai műszakot, mert nem tudtam mellette tanulni. Elaludtam a tanteremben. Sok pénzt kerestem, de inkább az iskolát választottam. Jelentkeztem a betongyárba, ahol hat-hétezer forintot, vagyis a kenyérgyári keresetem egyharmadát ajánlották havi fizetésként: elfogadtam. Előre akartam lépni, haladni, több lenni, mint ami akkor voltam. Az embernek legyen erre igénye bármi áron is. Az olvasmányaim motiváltak: a kultúra a megismerési vágyat hozza magával.

Az ’50-es években épített sötét, lepukkant betongyári szállóban ketten, néha hárman voltunk egy kisszobában, néhány szekrény is, tévé kinn a folyosón, hűtőszekrény a konyhában: ennyi. Igazából nem attól volt borzasztó, ahogy kinézett -, persze az is számított -, hanem az emberektől, akik ott laktak: a kilátástalan jövőjű, már abban a rendszerben is napról, napra élő, magukkal kezdeni semmit nem tudó és nem is akaró emberek. Igazi lumpenproletárok, akik a gyárból kijőve bementek a kocsmába lerészegedni, aztán betámolyogtak a szállóra aludni és ezt ismételték minden nap ugyanúgy. Persze nem mindenki volt ilyen, mert laktak ott családos emberek is, akik vidékről feljártak dolgozni és hétvégeken hazamentek. A többség nihilben élt. Nem tudták, hogy miért vannak, mi a céljuk.

Szentendre gyönyörű! Engem érdekelt minden! A Néprajzi múzeum, vagy az a csodálatos szerb templom, amely kívülről katolikus, belülről ortodox. Ez egyedülálló az egész világon! Nem is létezik más ilyen: ezt Mária Terézia kívánságára a szerbek így építették. Egy fáradt munkásembernek talán nem jut eszébe, hogy bemenjem egy ilyen templomba. Pedig bemehetne.

Húsz éves voltam. Próbálgattam udvarolni, de hát a kutyának sem kellettem. Nem voltam fess ember, és szép sem. A dolgozók gimnáziumában udvarolgattam lányoknak, de több nem lett belőle. Jó, hát akkor írok egy verset az egyiküknek: borzasztóra sikerült, talán jobb is lenne elfelejteni, de ettől kezdtem el az irodalommal foglalkozni.

Volt egy kiváló tanárom, aki támogatott ebben. Ő kérdezte meg aztán az érettségi után, hogy „ugye nem akarsz újra hivatásos katona lenni?” – mert még élt bennem, hogy ugyan kirúgtak a tiszthelyettes iskolából, de visszamennék a pályára tiszti főiskolai hallgatóként. Nem semmi lett volna, de a tanárom azt mondta, hogy ezt nem nekem találták ki, ne menjek oda. Belegondoltam: igaza volt.

Szentendrén láttam, hogy előrelépési lehetőségem az ég-világon nincsen. Már volt érettségim, szakmám, és lám, egzisztenciálisan még mindig ugyan ott tartottam: pulzált a sötétség körülöttem, nem tudtam elmozdulni semerre – nem kaptam levegőt.

– Az érettségi után három hónap múlva feljött Budapestre. Említette, hogy ez a három hónap volt élete legsötétebb időszaka. Volt valaki, aki segítette volna?

– Ott hagytam a biztos munkásszállást: fel Pestre, az utcára! Nem volt senkim.

Abban az időben nagyon sokan a Keleti, vagy a Nyugati pályaudvaron húzták meg magukat albérlet, vagy lakás híján. Rengetegen kerültek utcára a munkanélküliség következtében. 1991-ben érettségizem, ez utána volt. Akkoriban kezdődtek a nagy leépítések.

Egy darabig a pályaudvaron aludtam, azután pedig bekértem magam egy volt állami gondozottaknak fenntartott utónevelő intézetbe, a Damjanich utcába. Ott lehettem pár évig: egy feltétele volt az ottmaradásnak, hogy legyen munkám.

Mindenféle alkalmi munkákat vállaltam: egyszer voltam az Újköztemetőben kapuőr is. Ott álltam a kapuban, ki és beengedtem a kocsikat dögunalmas volt, utáltam ott lenni. Ennek már több mint húsz éve, és még mindig azon gondolkodom, hogy miért is kaptam a fizetésemet. Azóta sem jártam arra.

A merengésből is megárt a sok. Főleg akkor, ha az embernek nincsenek igazi céljai. Nekem akkoriban az volt a legfontosabb feladatom, hogy normálisan próbáljak élni: valahogy emberként. Amikor kapuőr voltam, akkor volt legmélyebb a gazdasági válság. Mindenki próbálta feltalálni magát, kitalálni valamit, hogy pénzhez jusson: baromságokat, hülyeségeket, sőt bűnöket is. Rendes munka alig volt. Nem mintha ma több lenne, de talán több a lehetőség.

Ettől azonban még nem lettünk jobbak, vagy többek. Sőt! Úgy vettem észre, hogy morális értelemben emberként egyre galádabbak vagyunk. Szóval kapuőrként sokat gondolkodtam.

Az utógondozóban végre szabad voltam. Tudtam dolgozni, próbáltam tanulni is.

Az első felvételimet az Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) nappali tagozatára adtam be, a népművelés szakra, de pár pont hiánya miatt nem vettek fel. Utána a Pedagógiai Főiskolával próbálkoztam: nem voltam alkalmas, vagy nem volt elég a tudásom, nem tudom, de elutasítottak. Aztán nem csináltam mást csak alkalmi feketemunkákból éltem, vagy csavarogtam. A Damjanich utcai utógondozóból hajléktalan szállóra kerültem megint. Amikor lejárt az ott tartózkodási határidő, mentem egy másikba, keringtem a rendszerben. A volt állami gondozottak ilyen lehetőségekkel kerülnek ki az életbe.

– Hogyan tudott végül kitörni?

– Az egyik szállóban olvastam a faliújságon egy lehetőséget: „utófelvételi a Pécsi Tudományegyetem (PTE) művelődés-szervezői szakára” volt a címe. Beadtam a jelentkezésemet és elmentem felvételizni. Felvettek levelező szakra. A budapesti hajléktalan szállóról jártam Pécsre, az egyetemre. Nem volt idegen a helyzet, mert munkásszállón laktam az érettségi megszerzése alatt is.

Az egyetemen mondták, hogy több segítség is van romák részére, és ösztöndíjakat is kaphatok, így ajánlották a Romaversitas Alapítványt.

Nagyon jól jött a segítségük és az ösztöndíj, mert ez szabadította fel azt az időt, amelyet a megélhetésemre fordítottam. A hajléktalanszállón csak vegetálni tudtam. Ez alatt azt értem, hogy a napi kis keresetem az élelemre és a szállódíjra ment el. Nem tudtam túljutni a problémáimon, de voltak könyveim. Mindig azokból merítettem bátorságot, vagy erőt.

– Azzal, hogy lett ösztöndíja és nem kellett a tanulás mellett megélhetés után rohangálnia, visszatérhetett az íráshoz?

– Amikor felvettek a Romaversitas programjába, azt szerettem volna, hogy megalkothassam végre azt, ami nagyon mélyen volt bennem elásva. Amit elkezdtem annak idején, de le kellett tennem, mert nem éreztem magamban elég elhivatottságot. Éltek bennem verssorok, de nem írtam le őket. Annyi mű halt meg bennem, mintha elégett volna egy könyvtár. Rengeteg! Elmondani sem tudom mennyi. Ami nem született meg, az nem létezik, arról nem lehet beszélni. A Pokolkapu című könyvem viszont már megvan! Na, azt dobják ki a szemétbe, ha van hozzá bárkinek is bátorsága!

– Hogyan fejlődött ki a saját stílusa? Ennek van egy útja. Az öné hogy alakult?

– Amikor elkezdtem írni, előbb rendbe kellett tennem magam. Tudnom kellett, hogy ki vagyok: mi a státuszom, mi az eredetem, hol a helyem, mit akarok, mi a célom. Magamba néztem, milyen is a világom. Az „Örökké tartó búbánat” című könyvemben tulajdonképpen ezt a belső útkeresést írtam meg.

Meglátásom szerint ahhoz, hogy valami a köztudatban meggyökeresedjen, és átütő erejű legyen, ahhoz el kell kezdeni következetesen ragaszkodni a saját elgondolásunkhoz, és amikor ez megfogalmazódott és kialakult bennünk, akkor ebből már lehet építkezni akár egy életen át is, mert ez lesz az egyéni stílusod a többiekéhez képest.

Egy régi irodalom tanárnőm ismerkedtetett meg a perzsa költészettel. Omar Khajjám a perzsa csillagász és költő, négysoros verseivel. Szabó Lőrinc mesteri fordításában került a kezembe a kötete: nagyon megérintett. Fantasztikus volt!

Olvasgattam haikukat is. Próbáltam írni, azt hittem, hogy könnyű lesz: csak három sor, tizenhét szótag, vagy inkább tizenhét írásjel. Nem tudtam akkor kezdőként, hogy a világ egyik legnehezebb versformájának estem neki bicskával. Sokat foglalkoztam vele.

Amikor elolvastam Macuo Basho haikuit, akkor szerettem meg a japán kultúrát.

Nem költőnek indult Basho sem: szamuráj volt. Elveszítette barátját az egyik ütközetben, akkor gondolkodott el azon, hogy milyen értelmetlen az öldöklés. Lerakta a kardját, tollat ragadott, beutazta egész Japánt és írt. Megalkotta a haikut és tanította mindenkinek amerre járt. Csodálatos alkotó volt. Teljes életet élt.

Először nem tudtam hogyan kell haikut olvasni. Persze, hogy nem értettem, amikor európai gondolkodással álltam hozzá. Azt néztem, ami le van írva és nem azt, ami mélyen benne van.

Egyébként a haiku nem idegen a nyelvünktől, mert mi szótagokat számlálunk, de a magyar szótag, mi több, a magyar időmértékes számlálás közelebb áll az eredeti Haikuhoz, mint az angol, francia, német, vagy bármely más fordítások.

– Mit jelent önnek a cigánysága?

– Mikor elvégeztem az egyetemet, elkezdtem munkát keresni: persze nem találtam. Szerettem volna művelődésszervezőként elhelyezkedni, de nem kaptam meg a diplomám, mert nem volt meg a nyelvvizsgám. Hiába végeztem el az iskolát, képzettségnélkülinek számítottam.

Nem vettek fel. Nem a diploma hiánya miatt, hanem azt mondták: nincs munka. Sokaknak ismerős ez a helyzet.

Még az a vállalkozó volt a legtisztességesebb, aki pár évvel ezelőtt egyszer kiírta a boltjára, hogy „cigányoknak a munkahely betelt”. Ennek akkoriban nagy visszhangja volt.

Ma nem írják ki ezt, mert nem lehet diszkriminálni senkit a törvények szerint, de minden cigány tudja: nem kap munkát, vagy csak alantast.

Nem szocializálódtam cigányként. Mindig emberként aposztrofáltam magam. Látszik rajtam, hogy cigány vagyok, ha fehér lenne a bőröm, akkor biztos, hogy kaptam volna munkát. Erre megesküszöm. Soha nem tapasztaltam pozitív hozzáállást. A cigány esetleg útkarbantartónak kell, vagy segédmunkásnak: értelmiséginek – nem. Rám nézett a munkáltató, és nem kellettem. Pecsétet hordozok: a bőröm színét.

Ha cigányok közt nevelkedtem volna, akkor sem viselkedtem volna a cigányokra bélyegzett sztereotípiák szerint. Ez döntés kérdése, hogy vállalom-e, vagy nem a cigányságom. Ha igen, akkor miért, és ha nem, azt is miért.

Egyébként teljesen mindegy, hogy közöm van-e a cigányokhoz, vagy sem, mert felvállaltam. Korábban nem akartam cigány lenni. A cigány koszos, a cigány büdös, a cigány nem tud viselkedni, a cigány hangoskodik, a cigány műveletlen, a cigány minden, ami rossz -, gondoltam. Dehogy akartam közéjük tartozni! Aztán kiderült számomra, hogy a cigány nem feltétlenül ilyen, mert döntés kérdése, ki hogyan akar élni.

A cigányt Osztolykán Béla, Bari Károly, vagy Choli Daróczi József testesíti meg számomra. Ha „cigány”, akkor ők jutnak erről az eszembe. Az olyan emberek, akik megalkották önmagukat, de tényleg.

Az első igazi nagy felismerésem -, hogy téves úton járhatok a cigányok megítélésében -, akkor volt, amikor kezembe került Diósi Ágnes „A cigányút” című könyve. Egyszerre olvastam végig az egészet. Csak ajánlani tudom mindenkinek! Ez volt az első olyan könyv, amely megkönnyítette az utat a cigányságom felvállalása felé. Igen! Ezek vagyunk mi! Ez az út az enyém. Hogy cigány vagyok! Nem kell feltétlenül nacionalistának lenni. Ne arra legyél büszke, hogy minek születtél, arra legyél büszke, amit meg tudtál alkotni. Nem kell, hogy művész legyél: vannak egyszerű dolgok is: például, ha van családod, légy büszke arra, hogy becsületesen fenn tudod őket tartani, és a gyerekeidből embert nevelsz.

– Mit gondol a mai magyar kultúráról?

– 2015 nyarán jelent meg a „Pokolkapu” című könyvem. Király Gábor költő finanszírozta. Köszönöm szépen a lehetőséget: nélküle nincs ez a könyv.

A Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) túlságosan magyartalan volt. Nemzetietlen. Ma az lenne a menő, ha kacskaringós huszárbajusszal pengetném a sarkantyúmat, és arról dalolnék, hogy milyen szép, délceg magyarok vagyunk. Ezt hívják ma, kérem szépen, irodalomnak és művészetnek.

Sohasem volt bajom a nemzeti önérzettel, de amikor túlzásokba esik, azt már felháborítónak tartom, mert más igazi értékeket egyszerűen eltipor. A franciákban is van nacionalizmus, az angolokban és a németekben is, de valahogy ez az igazi értékek kárára ez nem burjánzik el. Átestünk a ló túloldalára, lovas nemzet létünkre. A kultúra az utóbbi időkben, rohamléptekben halódik el, mert nem nyitott semmire, hanem belterjes.

Az első komolyabb megjelenésem Osztolykán Bélának köszönhető. Elolvasta az írásaimat, nagyon tetszett neki. Lehozott egy egész szonettkoszorút és tisztességesen ki is fizette. 1997-ben alig volt pénzem, mert munkásként kerestem huszonvalahány ezer forintot havonta. Osztolykán akkor azért a leadott írásért fizetett ugyanannyit. Megbecsült engem és a művemet.

Akkor, amikor meg akartam jelentetni az első kötetemet, a „Belső világot”, egy vékony kis füzetecske volt, akkor jött egy Berkes Erzsébet nevű esztéta: beleolvasott és azt mondta, hogy ez nem vers, nem tudok írni. „Műveit elolvastam, köszönettel visszaküldöm, nem ütik meg a közölhetőség mértékét.” Szó szerint ezt írta.

Faludy Györgynek ellenkező volt a véleménye: de ezt döntse el az olvasó!

Láng Judit

Forrás: „Már van magyar szonett is!” – Sárközi László, Huppa, 2016/09/14

*

Sárközi László verseiből

Varjú-szonett

Havas eső varjat ver az égen,

magánya enyém; lustán repül célja

felé s nem őrli pokol, se éden.

Szállnék én is - akár kettétört tégla

lehetnék ennyi erővel -, hazám

vakság és feszülő nyomor-kazán;

olcsó máz alatt éled a szín: cékla.

Mivel fejemet nem a földbe dugom,

megértem azt, mit nem tudtam rögtön -

a tégla célja: rendszer, fal s börtön;

bár lelkem gyarló, nem ilyennek tudom.

Mindig fázom, s a fagyoktól félek,

varjú mód mégis a hidegben körzök,

míg szárnyam szegi múlás vagy élet.

Ezredvég, 2001/3-4

Hogy mesterem...

... hogy mesterem házából kirúgott,

vakon botorkáltam sötétedésig:

fények, parlament - valami húzott

oda; a parton Attilát fürkészik:

szimpatikus ifjú pár - oroszok,

megálltam, de mégsem vették zokon,

nem zavarok tán: az alkotást nézik

s a fiú fényképezőgépet vesz ki

táskájából: Who is it? Ej', mit is

kérd? Oroszt s angolt sem tudok. This is

a very big Hungarian poetry,

makogom. A lány leül, fogain

mosoly s keze simít egy másodpercig

a bronz ernyedten csüngő ujjain.

Ezredvég, 2003/6-7. szám

Pestis

…a lámpánál mankózik kalappal

kezében (fél lábára igényt tartott

sírja) s kérdőjellé vált alakkal

reménykedik: sárga Ferrari parkol

a vonalhoz - gazdája negyvenes,

bőrkabátos, a háta egyenes,

fél kezével a lány combjába markol:

a szőke cica alig huszonéves,

nem leplezi szemében az undort,

gránit arcán legörbül a rúzsfolt,

villog a fehér kosztüm, nyakán fényes

ékszere. Messzi sötétlik róla,

hogy üres a léte és mindenféle

értelemben beleült a jóba…

Budapest, 2006. július 18.

https://humanamagazin.eu

Barátaimnak

Keveset eszem és alig mozgok,

hírektől bolydul föl lelkem, gyomrom,

omladozik elefántcsonttornyom,

a napi néhány teendőm is fáraszt,

bokornyi gondjaim toldom-foldom.

Késő már nekem bármilyen barát,

bár az ember csak keveset talál,

régen nem álmodom olyan hazát,

ahol nemcsak értenek – elfogadnak

s nem televízió, könyv a tanár.

Lehetnék bár szemellenzős-vidám,

de szájon lakatot, lelken igát

látok, mert homlokomra írják hibám:

Magyarországon sose leszek több, csak

okok nélkül szaporodó cigány.

Arctalan ajkak, démoni szavak,

értelmetlen bármiféle harag,

árnyék harcolnom nem lenne szabad,

vesztek, ha megteszem, akkor is, ha nem.

Küzdjek velük? Vagy tagadjam magam?

A depresszióm látja a valót:

kikötve ring s csöndben merül hajóm,

hídján rég a kormányon lóg zakóm,

fárasztó tudat, mit kívánna az út,

feszes vitorlákkal legyek kalóz.

Bezárkózom, hogy senki ne bántson,

hogy a sebem valahogy se látsszon,

a semmit is úgy teszem – ne ártson,

naphosszat csak a számítógép előtt

ülök és játszom. Bizony, csak játszom…

Ezredvég, 2012 / 5-6. sz.

Örökké tartó búbánat (versek egy ciklusból)

I.

Tizennégy évvel ezelőtt jártam

itt utoljára, csak két napig bírtam

köztük, aztán majd´ egy hétig bántam

Hazaérve s az undortól már sírtam;

többé soha feléjük sem nézek,

fogadkoztam kamaszfejjel; vérem

nem az övék - ezt rögtön visszaszívtam,

hiszen lélekben mégis egyek vagyunk:

nem tagadhatom, nem is akarom;

arcom és szemem részük valahol,

az marad, míg élünk, míg meg nem halunk

s földben a kő illata nem érzik;

addig - kiválok, húsig kaparom

sebem s nem szívem, de tollam vérzik.

II.

Elindultam s vittem a barátom;

cigánytelepet még képen sem látott,

a szélén megállt, feje hátravágott,

mint akit ököllel ütnek szájon.

Vajon mit vártam? minden a régi:

félig romos putrik, lelakott kéglik

váltják egymást, kormos zsír feketéllik,

fénylik falakon; kezdettől - végig...

Szakadékba lök a cigány aroma:

régi képek hulltak elém sorban,

fülembe rúgja rengeteg adoma

csizmája vasalt sarkát...de gyorsan

leküzdtük és cipőnkön az út pora

része az atomkori nyomornak.

III.

Pucér kölykök játszanak az utcán,

napsütötte bőrük mosdóvíz után

kiáltozik s ők sem hallják; pulykát,

macskát édesgetnek, csibét és kutyát:

s mint játszótársaik - aképp tiszták.

Szemtelen szemük, orrukból békaláb

lóg, kézfejük elkeni, de hitvány

e zsebkendő, ében hajuk egy madár

fészke, nyelvük trágár és őszinte

s két nyelven is káromkodnak. Megnézik

a vendégeket, kérdik s már vitte

hírünk az egyik: az idegent félik

sovány csontjaitokban a gének

s ennek köszönhetem tán, hogy élek.