Kádár János és a csehszlovák vezetés

Kádár János és az MSZMP szerepéről a „prágai tavasz” kapcsán a Csehszlovákia és a szovjet blokk országai között kialakult válságban az utóbbi években itthon, de külföldön is fellángoltak a viták. Ennek előzményei 1989-re nyúlnak vissza, amikor Alexander Dubcek a Magyar Televízió által sugárzott interjúban, amelyet Sugár András készített, felvetette Kádár felelősségét. Azt mondta, hogy Kádár és Gomulka nemzetközi tekintélyüknél fogva képesek lettek volna arra, hogy a Csehszlovákia elleni katonai intervenciót megakadályozzák. Mostanában többek között az merült fel, hogy az MSZMP első embere túl korán, már 1968. június végén–július elején, a magyar párt- és kormányküldöttség moszkvai látogatása során beleegyezett Csehszlovákia megszállásába, de ezt elhallgatta a Politikai Bizottság és a kormány tagjai előtt. Ezzel feladta azt az elvet, hogy a csehszlovák válságot politikai eszközökkel kell kezelni, s csak a legvégső esetben kell a katonai megoldást választani. Kétszínűsködött, a csehszlovák ügyben minden lépését előzetesen egyeztette Brezsnyevvel és a szovjet pártvezetéssel. Több vasat tartott a tűzben, nemcsak Dubcekkel és környezetével, hanem a CSKP konzervatív, szovjetbarát szárnyának képviselőivel is tartotta a kapcsolatot, és segítette szervezkedésüket, a hatalomátvételre való felkészülést.*

Kádár „behódolása”

Annak bizonyítékául, hogy Kádár János túl korán behódolt, és beleegyezését adta a Csehszlovákia elleni katonai akcióba, újabban L. I. Brezsnyevnek az SZKP KB 1968. július 3-i ülésén a magyar párt- és kormányküldöttséggel Moszkvában folytatott tárgyalásairól adott tájékoztatójára hivatkoznak. Eszerint: „Brezsnyev elvtárs beszámolt arról, hogy Kádár elvtárssal folytatott utolsó beszélgetésük során tájékoztatta őt a csehszlovák helyzetről és az azzal kapcsolatos álláspontunkról. Elmondotta, hogy az SZKP Központi Bizottságának Politikai Bizottsága a CSKP Központi Bizottsága Elnökségének szóló levélen dolgozik. Ennek körülbelüli tartalmát is ismertette.

Kádár elvtárs főbb vonalakban a következőképp reagált erre. A »Kétezer szó« című dokumentumról azt mondotta, hogy az ellenforradalmi program, amelynek célja a szovjet hatalom megdöntése, a párt felbomlasztása, a vezető szerep átadása a szociáldemokratáknak.

Azt mondotta továbbá, hogy a CSKP KB Elnöksége sajnos még e dokumentum óta sem vállalja a határozott cselekvést, s az általuk hozott intézkedések pedig valóban felemásak és következetlenek. Egyetértett azzal, hogy az SZKP levelét el kell küldeni. A legközelebbi napokban ők is egy hasonló levelet készítenek elő a CSKP KB Elnöksége címére.

Kádár elvtárs egyetértett azzal, hogy szükség van a szocialista országok kommunista pártjai vezetőinek találkozójára a csehszlovákiai helyzet megvitatása érdekében. Hajlandó bármilyen időpontban részt venni egy ilyen találkozón. Véleménye szerint a megbeszélésekre meg kell hívni a csehszlovák elvtársak reprezentatív küldöttségét.

A továbbiakban a csehszlovákiai helyzettel kapcsolatos gondolatát folytatva, Kádár kijelentette: nyilvánvalóan meg kell szállni Csehszlovákiát. Ha erre szükség lesz, minden kétkedés nélkül vállalják. Közölte továbbá: ezeket a kérdéseket meg fogják vitatni a Politikai Bizottságban, de már előre elmondhatja, hogy a Politikai Bizottság támogatni fogja az érintett kérdésekben kifejtett álláspontját.

Ezen a megbeszélésen magyar részről Fock Jenő, Aczél György és Erdélyi Károly elvtársak vettek részt. Fock próbált mondani valamit, de Kádár kezdeményezésére nem szólalt meg, és sápadtan ült.

Az ehhez hasonló megbeszélés nagyon hasznos és úgy vélem, teljesen sikeres volt.

Mindenki mondja: Igen, ez nagy győzelem.”

A Machatka-cikk

Az SZKP PB üléséről készült feljegyzés nem rögzítette szó szerint Brezsnyev beszámolóját, hanem csupán tömör formában összefoglalta azt. Tehát nem lehet pontosan tudni, hogy a szovjet pártvezető mit mondott. Ismerve a szovjet pártapparátusban kialakult gyakorlatot, a feljegyzés azt rögzítette, amit hallani szerettek volna, vagy ahogy ők értelmezték Kádár kijelentéseit, ennyiben forrásértéke korlátozott. A rendelkezésre álló magyar dokumentumok és visszaemlékezések megerősítik, hogy a magyar párt- és állami küldöttség látogatásakor külön megbeszélésre került sor a csehszlovákiai helyzetről, amelyen szovjet részről csak Brezsnyev és Koszigin miniszterelnök, magyar részről Kádár János mellett Fock Jenő miniszterelnök, Aczél György, az MSZMP KB titkára, Kádár bizalmasa és Erdélyi Károly vettek részt.

Ezt a megbeszélést akkor tartották, amikor Kádárék bizalma kezdett meg- rendülni a hivatalos csehszlovák pártvezetésben. A magyar párt és a magyar sajtó 1968 januárjától – a szovjet blokk országaiban egyedülálló módon – támogatta a csehszlovák reformtörekvéseket. Budapesten június 13-15-én, ha némi tartózkodással is, de érezhető rokonszenvvel fogadták a Dubcek vezette csehszlovák párt- és kormányküldöttséget, s újabb 20 évre meghosszabbították a barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. Kádár a látogatás alkalmából rendezett nagygyűlésen tett ugyan kritikai megjegyzéseket, de a nyilvánosság előtt kiállt a Dubceki párt- vezetés és a csehszlovák reformpolitika mellett.

Dubcekék éppen másnap – június 13-án – érkeztek a magyar fővárosba, amikor a Literarni Listy című lapban megjelent Oswald Machatka cikke Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulója alkalmából. A cikk, amelyben a szerző nyíltan megírta, hogy a magyar miniszterelnököt ártatlanul végezték ki, nagy felháborodást keltett a budapesti pártvezetők körében. Kádár, akit az írás szintén felkavart, az MSZMP KB június 19–20-i összejövetelén azt „egy piszok és aljas, szerintem provokációs célzatú cikk”-nek nevezte. Tudatában volt annak, hogy az a rendszer legitimitását, a párt politikájának alappillérét érinti. A cikket a Népszabadság durván elítélte, de magyar részről nem indítottak sajtóvitát. Machatka fellépése Dubcekéket is kellemetlenül érintette, mert feszültséget okozott a két párt viszonyában. Elhatárolták magukat tőle, de adminisztratív úton nem léptek fel ellene. A július 13-i komárnói kétoldalú eszmecserén Fock Jenő ezt fel is rótta a CSKP első titkárának, mondván: „...vagy Machatka rágalmazó cikke ellenséges, de akkor úgy kellett volna eljárni, vagy igaza van, de akkor maguk gyilkosokkal tárgyalnak”.

Az SZKP PB üléséről készült feljegyzésben is említett „2000 szó” című felhívás június 27-én látott napvilágot, éppen akkor, amikor a Kádár vezette magyar delegáció elindult a Szovjetunióba. A Ludvig Vaculik által fogalmazott és számos népszerű csehszlovák közéleti személyiség által aláírt nyilatkozat, ha megírását szerzője utólagos állítása szerint politikai jószándék motiválta is, s a konzervatív visszarendeződés megakadályozását célozta, polgári liberális alapállásból élesen és mai szemmel nézve jogosan bírálta a CSKP politikáját, megkérdőjelezte vezető szerepét, kiállt a politikai pluralizmus mellett és mozgósítani igyekezett a nem kommunista tömegeket.

A kétoldalú eszmecserén a szovjet vezetők a korábbinál sötétebb képet festettek a csehszlovákiai belpolitikai helyzetről. A jobbra tolódás folytatódásáról, az ellenforradalmi erők aktivizálódásáról, a rendszer elleni támadások szaporodásáról – melyek egyikének állították be a „2000 szó"-t – beszéltek, és azt állították, hogy a CSKP Elnöksége lebecsüli a jobboldali veszélyt, nem folytat politikai harcot, s Dubcek centrista pozícióból egyre inkább jobbra csúszik. A csehszlovákiai helyzet romlása miatt javasolták Brezsnyevék a „testvérpártok” vezetői újabb értekezletének összehívását. Az SZKP első titkára megjegyezte, hogy az összejövetelre meghívják a CSKP képviselőit is, de ha nem jönnek el, a találkozót akkor is meg kell tartani.

Kádár, az említett előzmények után, osztotta a szovjet vezetők aggodalmait, s maga is úgy foglalt állást, hogy a „csehszlovákiai helyzet veszélyesen alakul, fenyegető”. A „2000 szó"-t maga is elítélte, de csak tendenciáját, hatását tekintve nevezte ellenforradalmi platformnak, amely „a párt, az egész társadalom, a törvényes rend ellen irányul”. A szovjet javaslatokkal egyetértett, s nyomatékosan aláhúzta, hogy „mindenképpen arra kell törekedni, hogy a csehszlovák elvtársak is jelen legyenek”.

A rendelkezésre álló források azt tanúsítják, hogy a megbeszélés során a Csehszlovákia elleni katonai fellépés konkrét formában nem merült fel. Kádár a maga és az MSZMP álláspontjaként azt fejtette ki, amit már az 1968. márciusi drezdai és a májusi moszkvai nemzetközi találkozón, valamint az MSZMP KB 1968. június 19–20-i összejövetelén elmondott: a csehszlovákiai válságot politikai eszközökkel kell megoldani, a katonai beavatkozás csak a legvégső eszköz, csak akkor szabad alkalmazni, ha a szocialista hatalom összeomlik, s az ellenforradalmi erők kerekednek felül. Kádár a korábbi nemzetközi találkozókon, és most is, bár elismerte az aggodalmat okozó negatív tendenciák megjelenését, láthatóan nem értett egyet az ellenforradalmi veszély emlegetésével. Többek között azért sem, amint azt az említett KB-ülésen megfogalmazta: „Ha azt mondom, hogy ellenforradalom van, és felülkerekedett az ellenforradalom, akkor őszintén szólva – így magunk között szólva – a legmesszebbekig el kell menni.” Azt igyekezett elfogadtatni mind Brezsnyevékkel, mind a többiekkel, Gomulkával, Ulbrichttal, Zsivkovval, hogy a csehszlovák probléma a CSKP ügye, annak kell megoldania. Nem tagadta azonban, hogy a szocialista országokat és a nemzetközi munkásmozgalmat is érinti mindaz, ami ott történik.

Hűségnyilatkozat

Azt a tényt, hogy a moszkvai tárgyalásokon Csehszlovákia megszállásáról érdemben nem volt szó, egy későbbi esemény is alátámasztja. Grecskó marsall, szovjet honvédelmi miniszter július 10-én arról tájékoztatta Czinege Lajos honvédelmi minisztert, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei „Magyarországtól északra” hadgyakorlatot terveznek végrehajtani, s azt kérte, hogy ebben a magyar hadsereg két hadosztállyal vegyen részt. Arra hivatkozott, hogy erről Kádár János Brezsnyevvel már megegyezett. Kádár, értesülvén erről, tiltakozott. „Úgy tűnik, hogy félreértésről van szó – írta Czinege Grecskónak küldött levelében – Kádár elvtárs nem érti a rá való hivatkozást. Arról, hogy gyakorlat van szervezés alatt, az Ön által küldött üzenetből értesült, ebből következik, hogy előzőleg nem adhatta beleegyezését.”

Aznap, július 10-én délután a Brezsnyevvel folytatott telefonbeszélgetés során Kádár megismételte, hogy nincs tudomása arról, hogy júliusban „Magyarországtól északra” hadgyakorlat lesz, azaz megkezdődik Csehszlovákia megszállása. Az SZKP főtitkára visszakozott. Elmondotta, hogy Grecskó kért tőle engedélyt, hogy előzetesen beszéljen a VSZ tagországainak hadügyminisztereivel, „arra az esetre, ha Csehszlovákiában rendkívüli intézkedésekre kerül sor”, értsd: katonailag beavatkoznak. Utalt arra, hogy Moszkvában érintették ezt a kérdést, de a beszélgetésről készült korabeli feljegyzés szerint nem állította, hogy a katonai beavatkozásba Kádár akár elvileg, akár konkrét formában beleegyezett volna. Végül megjegyezte, hogy katonai kérdésekről a kommunista párt- és állami vezetők varsói tanácskozásán is szó lesz. Kádár a döntést a magyar részvételről Varsó utánra halasztotta.

Az a képlékeny kádári álláspont, hogy „tárgyalni, de ha már nincs más mód, katonailag beavatkozni”, még ha a magyar párt első embere az utóbbit szubjektíve szerette volna is elkerülni, lehetővé tette, hogy a szovjet vezetők azt értsék belőle, ami az ő elképzeléseikkel egybevág. Ráadásul a moszkvai látogatás végén, a búcsúfogadáson hűségnyilatkozatot tett. Azt mondta a teljes létszámban jelenlévő szovjet PB-tagoknak, hogy „tudják, hogy aggodalmaskodunk, de tudják, végül Önökkel leszünk” (Aczél György közlése, 1990). Talán az oldott hangulat befolyásolta, de lehet, s ez sokkal valószínűbb, hogy tudatosan kötelezte el magát. Kádár meg akarta nyugtatni a feszült, ideges, türelmetlen szovjet vezetést azzal, hogy az adott esetben számíthatnak Magyarország támogatására.

A szovjet pártvezetés természetesen örült Kádár feltétel nélküli elkötelezettségének, s annak hogy Kádár és az MSZMP támogatja a „hatok” újabb értekezletének összehívását, s kész levelet írni Prágába.

Dubcek „hibája”

A július 14–15-i varsói értekezlet, az azt megelőző események a magyar pártvezetést a Csehszlovákiával kapcsolatos politika és a Dubcekékhez fűződő viszony felülvizsgálatára késztették. A CSKP Elnöksége július 8-án úgy döntött, hogy nem vesznek részt a varsói tanácskozáson, nem mennek „raportra”, nem engednek az ultimátumnak, elegük van a „testvérpártok” gyámkodásából. Kádár ezt a döntést súlyos hibának tekintette, s elítélte. Tartott attól, hogy az együttműködés felmondása Prága részéről, az elkülönülés, a szovjet blokk egységének felbomlásához, ellentétek kialakulásához, vitákhoz, végső soron Csehszlovákiának a Szovjetuniótól való eltávolodásához, a nyugati országokhoz, a nyugati kommunista pártokhoz, valamint Jugoszláviához és Romániához való közeledéshez vezet, amit a szovjetek semmiképpen sem fognak tolerálni. Úgy gondolta, ha Dubcekék ott lesznek Varsóban, az mérsékletre készteti majd mind a szovjet vezetőket, mind a többieket.

Kádár július 13-án tett még egy kísérletet arra, hogy a csehszlovák pártvezetés álláspontját megpróbálja befolyásolni. Elfogadta a meghívást, és Fock Jenő társaságában, előzetes szovjet konzultáció nélkül – mert már nem volt rá idő – Komárnóban találkozott Dubcekkel és Cernikkel.

A beszélgetés feszült, ideges légkörben zajlott le. A csehszlovák pártvezető sérelmezte, hogy a „testvérpártok” bizalmatlanok, és beavatkoznak a CSKP belügyeibe. Elvileg nem zárkózott el egy kollektív tanácskozáson való rész- vételtől, de úgy vélte, először kétoldalú megbeszéléseken kellene tisztázni a vitás kérdéseket. Azt is kifogásolta, hogy a július 4-én befejeződött „Šumava” fedőnevű hadgyakorlaton részt vett katonai egységek nem vonultak ki az országból. Kádár maga is keményebb hangot ütött meg. Szemrehányást tett a varsói kollektív találkozón való részvétel elutasítása miatt, s nyíltan megmondta, hogy azt az 1968 januárja óta elkövetett egyik legsúlyosabb hibának tartja. Felhívta a figyelmet arra, hogy a csehszlovák magatartás az érintett hat pártot a Varsói Szerződésen belül – s Kádárt és az MSZMP-t is – nehéz helyzetbe hozhatja. Utalt arra is, hogy a Jugoszláviához vagy Romániához való közeledés biztosan rontani fogja Prága és Moszkva amúgy is feszült viszonyát. Arról győzködte Dubcekéket, hogy sértődöttségből, még oly jogos megbántottságból s az önállóság féltése miatt nem szabadna elzárkózni a Csehszlovákia körül kialakult válság közös megoldása elől. A velük rokonszenvező Kádár keményebb hangja meglepte a csehszlovák vezetőket, összetörtek. De a magyar párt első emberét is feldúlta, sőt felháborította, hogy Dubcekék nem értették meg, milyen veszélyeket rejt magában rájuk nézve az együttműködés felmondása.

Kádár elszigetelődése

Kádár számára a varsói tanácskozás is súlyos megpróbáltatásokkal járt. A magyar delegációt a csehszlovákokkal folytatott külön megbeszélés miatt hűvösen fogadták. Bár Brezsnyev és Gomulka visszafogottabb volt, Ulbricht és Zsivkov azonban keményebb hangot ütött meg. Kádár volt az egyetlen, aki – nem tagadva a csehszlovákiai helyzet bonyolultságát – a július 12-i PB-határozat szellemében leszögezte, hogy noha az elmúlt hetekben nőtt az ellenforradalom veszélye, de az még nem kerekedett felül. A politikai megoldás lehetőségei még nem merültek ki, a belső erőkre kell támaszkodni, ha más nincs, akkor az ún. „egészséges erők”-re, a CSKP szovjetbarát, mérsékelten konzervatív szárnyára.

Az első kellemetlen meglepetés akkor érte, amikor Ulbricht és Zsivkov nyíltan bírálták a magyar álláspontot. Ez korábban nem fordult elő. Ráadásul a keletnémet főtitkár, a magyar delegáció megrökönyödésére, többek között azt is kijelentette, hogy Magyarország lehet a következő ország, ahol az „imperialista beavatkozás” megrendítheti a szocialista rendszert. A másik kellemetlenség onnan érte Kádárt, ahonnan nem várta.

Brezsnyev felszólalásában név nélkül, de a jelenlévők számára egyértelműen Kádárnak címezve kijelentette: „Nem olyan fontos, hogy ki, miként jellemzi a csehszlovák helyzetet, de annyi bizonyos, hogy ott nyíltan felütötte fejét az ellenforradalom.”

Kádár – az ukrán P. Seleszt naplófeljegyzése szerint – „hevesen reagált ezekre a szavakra, idegesen izegni-mozogni kezdett a helyén, majd megvitatta Brezsnyev szavait a magyar delegációval”. Az a ritka helyzet fordult elő, hogy a természetét tekintve impulzívabb Fock Jenőnek kellett nyugtatgatnia. Valószínűleg ezeknek az incidenseknek is szerepe volt abban, hogy Kádár visszavonult. Második felszólalásában bejelentette: „A szovjet tényismertetésekkel, követelésekkel és javaslatokkal egyetértünk, azok megvalósításában részt veszünk.”

Varsóban az öt párt megállapodott abban, hogy közös levéllel fordulnak a CSKP-hoz, a politikai kibontakozásban a párt mérsékelten konzervatív erőire támaszkodnak, s az SZKP tárgyalóasztalhoz ül a CSKP vezetőivel. A katonai beavatkozás kérdése a hivatalos és nem hivatalos megbeszéléseken felmerült, de határozat arról nem született.

Varsó után a szovjet pártvezetés folytatta az előkészületeket a csehszlovák vezetőkkel folytatandó tárgyalásokra, ugyanakkor július 22-én az SZKP Politikai Bizottsága döntött Csehszlovákia katonai megszállásáról, s a Dubceki vezetés leváltásáról. Grecskó utasítást kapott, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket. Megkezdték a hatalomátvétellel kapcsolatos dokumentumok, a kormánynyilatkozat szerkesztését.

Bevonulásra készen

A magyar részvételről szintén július 22-én született meg az állásfoglalás. A döntést Kádár személyesen hozta meg, bár előzetesen konzultált a PB több tagjával, Fockkal, Czinegével és a vezérkari főnökkel. Eleget tett Grecskó marsall kérésének, hozzájárult, hogy a magyar hadsereg egy hadosztállyal részt vegyen az invázióban, s beleegyezett, hogy egy szovjet hadosztályt, amely részt vesz a támadásban, Magyarországra helyezzenek át. Az MSZMP vezető szervei, a PB és a KB utólag hagyták jóvá a döntést, amely nem került a parlament elé. A hadseregben mozgósítási készültséget rendeltek el, és belügyi vonalon is megkezdődtek az előkészületek.

Kádár és környezete hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország részt vegyen a szomszédos szocialista ország katonai megszállásában, illetve az előkészületekben, bár még reménykedett abban, hogy a szovjet–csehszlovák tárgyalások eredményre vezetnek. Kádár ideológiai, politikai elkötelezettségei, a kockázat-vállalástól való idegenkedése, túlzott óvatossága miatt nem tudta megtenni, hogy nemet mondjon. Az is szerepet játszott, hogy ha a magyar párt távol marad, nem tudja befolyásolni az események alakulását. Feltehetően Kádár nem akart a románokkal és a jugoszlávokkal egy platformra kerülni a csehszlovák kérdésben. Az a félelme, hogy Prága után Budapestre is bevonulnak a VSZ csapatai, minden alapot nélkülözött.

Az ágcsernyői megállapodás, amely mind szovjet, mind csehszlovák részről kölcsönös engedmények nyomán jött létre, majd az augusztus 3-i pozsonyi hatpárti találkozó Kádárt és környezetét egy rövid időre bizakodással töltötték el, bár tudták, hogy a katonai előkészületek gőzerővel folynak. Az ágcsernyői meg-állapodás végrehajtása Brezsnyev sürgetése ellenére lassan haladt, valószínűleg ez az oka annak, hogy Kádár váratlanul meghívást kapott a Krímbe, ahol a szovjet vezetők szabadságukat töltötték. Szakmai körökben elterjedt nézetek szerint Brezsnyev, Koszigin és Podgornij augusztus 12. és 15. között itt beszélték meg vele Csehszlovákia megszállásának és Dubcekék félreállításának a részleteit. Megfelelő források hiányában ezt nehéz igazolni vagy cáfolni. A rendelkezésre álló dokumentumok, aszerint hogy hol és milyen nyelven készültek, mást és mást tartalmaznak. Szovjet feljegyzések szerint a magyar párt vezetője mindenben egyetértett a csehszlovák események értékelésével, és az SZKP által követett politikával, s dicsérte az Ágcsernyőn és Pozsonyban elért eredményeket. Erdélyi Károly emlékeztetője szerint viszont Kádár részletesen kifejtette a magyar párt álláspontját, és többek között bírálta a szovjet vezetők türelmetlenségét és merevségét a csehszlovák párttal szemben. Szovjet részről azt kérték, s feltehetően ezért hívták Kádárt a Krímbe, hogy beszéljen még egyszer Dubcekkel, próbálja befolyásolni a megállapodások végrehajtása érdekében.

Az augusztus 17-i Kádár-Dubcek találkozó eredménytelenül végződött. A magyar politikus – Dubcek visszaemlékezése szerint – kereste az alkalmat, hogy figyelmeztesse őt a várható eseményekre, de végül nem tudta, vagy nem merte megtenni. Kádár még aznap táviratban tájékoztatta az SZKP-t a találkozó kudarcáról. Véleménye szerepet játszott abban, hogy aznap, tehát augusztus 17-én az SZKP PB meghozta a végső döntést Csehszlovákia megszállására vonatkozóan. 24 órával később az öt szövetséges állam vezetői ezt jóváhagyták, kitűzték az invázió időpontját, áldásukat adták a Bilák–Indra-csoport hatalomátvételéhez. Az MSZMP KB augusztus 20-án adta végleges beleegyezését a részvételbe. Ami ezután történt – az közismert.

Az újabban hozzáférhetővé vált adatok alátámasztják Nyers Rezső véleményét, hogy Kádár János lebecsülte befolyását, nemzetközi tekintélyét, s ha nem annyira óvatos és lojális a szovjet vezetéshez, közvetítőként többet is el tudott volna érni. Az azonban a korábbiaknál világosabb: a katonai intervenciót egyedül nem tudta volna megakadályozni. A történtekért politikai értelemben mindenképpen felelős. A történeti igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az SZKP felső vezetése 1973-ban, tehát még Brezsnyev idején beismerte, hogy Csehszlovákia katonai megszállása 1968-ban nem volt indokolt.

* Vö. a História 1993. évi 9-10. számával. (A szerk.)

** Orosz Föderáció Elnöki Levéltára. Az SZKP PB 1968. július 3-i ülése. Munkafeljegyzés. — Közli, némileg más fordításban Huszár Tibor: Prága–Budapest–Moszkva, 1968. Kádár János és a csehszlovákiai intervenció. Bp., 1998.

Forrás: História, 1999/1