Politikai-filozófiai és történelmi-nyelvészeti ismeretterjesztő barangolás ’magunkfajta’ kisebbségek kapcsán

Olvastam egy izgalmas cikket az izraeli zsidó kisebbségek gondjairól, kiemelten a ’konverzió’ problémájáról - és elszabadult a fantáziám: vannak-e nekünk is saját (magyar) kisebbségeink - és vannak-e velük gondjaink? Vagy csak olyan párhuzamosokról van szó, melyek nem a végtelenben (hanem a konkrét múltban, jelenben és jövőben) találkoznak?

Nem csak erőltetett áthallásokról lenne szó..?

Csapongó töprengéseim kiinduló ’tétele’ azért a fenti izraeli példa, mert az ígéret állammá vált földje sok szempontból ’állatorvosi ló’, melyen szinte minden problémát, gondot, kórt tanulmányozni lehet. És sokat lehet(ne) tanulni abból, ahogyan ezeket ott megoldják (vagy próbálják megoldani). Hosszúra nyúlt barangolásomat e témakörben sok spekuláció és kitérő is behatárolja, de az egész: valóságelemekre épülő ’agyalás’.

Ha másokról írok is, az rólunk és nekünk szól.

Isaiah Berlinre főként azért hivatkozom, mert ő „a modern kori humanista individualizmus eszmei hagyományainak kritikai korrekciójára, a merevségek és az egyoldalúságok oldására és módosítására tett és tesz megújuló kísérleteket. A romantikus nacionalizmus és a humanista individualizmus 20. századi torzulásai – a fasizmus és a bolsevizmus – ijesztő konzekvenciái tudatában szemügyre vette a premisszákat, a humanista individualizmus – intoleranciához vezető egyoldalú és leegyszerűsítő – előfeltevéseit.”(Dénes Iván Zoltán)

I.

’Sir Isaiah Berlin (1909–1997), elismert brit filozófus, büszke szekuláris (nem vallásos) zsidó arra figyelmeztet bennünket, hogy az ‘ideális megoldások’ keresése legtöbbször meghaladja képességeinket (és lehetőségeinket), és szinte mindig komoly veszélyeket rejt magában.’ – ezzel indítja Nathan Lopes Cardozo ortodox rabbi az izraeli főrabbikhoz írt – nemrég megjelentetett – terjedelmes nyílt levelét, mely köré mondandómat szőttem. A sok kérdést felölelő levél nyomán erre jutottam: talán akkor a legnehezebb megélni – és megoldani –, a kisebbségi (kérdés-)’komplexumot’, mikor valaki a magáéi között válik kisebbséggé, akikhez (más kisebbségi helyzetben) tartozni akart s akikhez tartozónak mindig is tartotta magát.

Az említett levél izraeli nemzethalállal riogat, ha nem sikerül mielőbb megoldani a nemzeti kérdés legfontosabbikát: ki lehet zsidó az ígéret földjén, azaz: kinek a nemzetállama lehet (lesz) Izrael – a Közel-Kelet egyik legdemokratikusabb, legfejlettebb, legbonyolultabb országa. Amely egyben a ‘nemzetállam’ - vallási-néphagyományi, néhol rasszista indíttatású kritériumokkal súlyosbított – negatív példája. A végeláthatatlan bonyodalmak közül most – a rabbi levele nyomán – csak egyet emelek ki: a konverzió kérdését.

Nathan rabbi az ’anyaországi’ és a határokon túl élő (diaszpóra) zsidósághoz (is) intézett nyílt levele szerint sürgősen megoldandó bizonyos ’betérési’ mechanizmusok finomítása, hogy nemzetrészt képező zsidókká lehessenek a most még kirekesztettek – a spanyol (szefárd) ’converso’ szóval jelöltek – nagy tömege is.

A ’konverziót’ én eleddig általában a zsidóságból kitért (és keresztény hitre tért) emberekre használtan, olvastam és értettem, kiemelten a Hispániából és Portugáliából kiűzött szefárd zsidókból lett ’converso’-kra szokás használni. Most ráébredtem, hogy még ez a konverzió is sokkal mélyebb és bonyolultabb értelmet rejt: például konverzió a zsidóvá válás is (a ’betérés’ az izraelita hitbe, elsősorban Izrael Állam keretein belül). Nem tökéletes hasonlat, de olyasmi, mintha a mostani Magyarországra áttelepült erdélyieknek és más határon túli magyaroknak konverziót kellene végrehajtaniuk (be kellene térniük), hogy magyar-magyarok lehessenek... Még szélesebb értelemben vizsgálva a konverziót: a kérdés az, hogy meddig kell (lehet) kitágítani egy (nemzet-)állam ’betérési’ kritériumait, hogy idegeneket (másokat) is képes legyen befogadni. (Akarjuk-nem akarjuk: sok szempontból a ’határon túliak’ is idegenek...)

Az izraeli (palesztinai) példákban számos áthallást (párhuzamosságot) fedeztem föl földrajzi, politikai, nemzetstratégiai, autonómiai, és más kérdéseket illetően egyéb országokra (noch dazu, akár Magyarországra is) vonatkoztatva. Igaz, közben eszembe ötlött az is, amit a krimi-írók (különösen, ha amerikaiak) mindig kötelezően közölnek a detektívtörténetek végén: ’a fiktív történet és a valóság közötti bárminemű egyezés vagy hasonlóság csupán a véletlen műve.’ De én most itt nem krimit, hanem való világot írok.

Láttam ilyen párhuzamosságokat Kisinyovban is. A ’moldávok’ szívből utálták a bukaresti–jászvásári vonattal tömegesen érkező ’anyaországiakat’, akik elsősorban az olcsó posztszovjet-moldáv termékek fölvásárlására utaztak oda, de közben ’lecikizték’ a Pruton túli testvéreket, pl. hogy nem beszélnek ’rendesen’ románul (vorbiti romaneste! – sziszegték a moldovaneste dumálóknak)...

Láttam ilyent Latin-Amerikában is, ahol a – hagyományosan, ám szinte mindenütt kisebbségben – uralkodó fehérek kizárólagossága megingott. Ez az őslakosok demográfiai nyomása, a rabszolgának behurcolt feketék (túl)ereje, no meg a vérkeveredés okán – a meszticek-mulattok előretörése nyomán – következett be. Az elnyomott – színesebb bőrű – többség öntudatra ébredése egyre nagyobb gondokat okozott. A volt elnyomók elkezdtek jajongani veszélybe került (elő)jogaik miatt, magukat sajnálatra méltó kisemmizett ’saját’ kisebbségeknek tüntetve fel.

S láttam ilyet itthon is: a ’maroknyi székelyt’ részegen könnyes szemmel, bömbölve sirató ’többségi’ és ’anyaországi’ atya- és hazaffy a második korsótól szidni kezdte a rohadék ukránokat, oláhokat, tótokat, vadrácokat, akiknek a ’mi pénzünkből’ magyar iskolákat, magyar kultúrházakat, magyar focitáborokat stb. építenek. Mikor próbáltam elmagyarázni az ilyeneknek, hogy az ő oláhjai közt maroknyi székelyek is akadnak – akkor engem kezdtek szidni, hogy védem a rohadt migráncsokat, akik elveszik előle ('a magyarok elől') a munkát, a pénzt, a nőket meg a jószerencsét...

Ha körbenézünk, könnyen bebizonyosodik, hogy szűkebb körben, magunk között is elég sok ’kisebbség’ van – kezdve a legkisebb egységgel, a családdal (a legkisebb fiú vagy az ’anyós’ elszigeteltsége), az iskolán és munkahelyen át a nagyobb egységekig, bezárva a néppel és a nemzettel (nemzetállammal). Akik valamilyen (akármilyen) oknál fogva mások, azok óhatatlanul kisebbségbe szorulnak... Akiket a(z akárhány harmados) ’többség’ kirekeszt, megkülönböztet, idegennek (idegen testnek) tart. És minden erejével védi önmagát, a többségét.

II.

De induljunk el a kályhától (mondhatnám: ab ovo – de mindkét kifejezés divatjamúlt már, talán érthetetlen is) – vagyis: kezdjük a legeslegelején). Tegyünk egy kis nyelvi-történelmi kitérőt a kérdéskör jobb megértéséhez:

A konverzió valaminek (valakinek) az átalakítása, más rendszerbe áttétele (átvezetése) – nem csak vallási fogalomként ismert: közismert a konvertibilis valuta (ami egyik pénznemről a másikra átváltható, átalakítható) vagy a konverter (áramátalakító berendezés), de a gazdag latin alapú szócsaládhoz sorol a verzió (változat) is. A latin ’conversus’ ('a megfordult, a visszafordult') jelzőt a római katolikus egyházban eleinte azokra a ’laikus testvérekre’ értették, akik nem kiskorukban, hanem felnőttként – hosszabb-rövidebb a ’való’ világban töltött élet után – tértek be (konvertáltak) a szerzetbe. Innen már csak egy lépés volt ugyanezt alkalmazni azokra a spanyol és portugál zsidó kereskedőkre, akik a középkori zsidóüldözés elől menekülve – belső meggyőződés és megtérés nélkül – tértek át az uralkodó vallásra (keresztelkedtek meg); kiterjesztve a szóhasználatot később minden katolizált spanyol zsidóra (elterjedtebb – pejoratív – elnevezésük a ’marannus’ /marrano/ volt; a spanyol szó egyik jelentése: ’disznó’). Az inkvizíció kezdettől (a zsidóknak az ibériai félszigetről való kiűzetésétől, 1492-től üldözte őket (tűzzel-vassal), mert föltételezte – joggal –, hogy ezek a botcsinálta újkeresztények titokban megmaradtak zsidónak. A zsidóüldözés későbbi – ideiglenes – enyhülése lehetővé tette, hogy ezek a ’marannusok’ re-konvertáljanak, azaz ténylegesen visszatérjenek a zsidó közösségbe, ha úgy kívánják. Ám a re-konverzió nem ment símán. A középkor végén sem – és most sem – könnyű a zsidó converso dolga... A befogadásról (az újra zsidóvá válásról) ugyanis a tudós (mindentudó, időnként tudálékos – jiddis szóval: óberhóhem) törvénymagyarázó rabbik döntenek. Akik mereven ragaszkodnak a kőtáblába vésett mózesi Törvényhez és a belőle levezetett ’hagyományhoz’ (ez utóbbinak a héber elnevezése a halácha).

Amúgy az első ismert ’converso’ a bibliai Ábrahám volt, de tőle a ’betéréshez’ a Mindenható csak néhány apró kötelezettséget követelt meg (pl. a lefitymálást). Később, a Sínai hegyen már tíz kemény parancsolat betartását kérte Mózes révén (kiválasztott) népétől... Amit a bölcs (?) rabbik hatszázvalahányra bővítettek... A számonkérésnél valamelyiken biztosan elbukott a Hispániából elűzött, zsidóságát titokban őrző marannus – nem fogadta keblére a vallása, a népe. És ez a gyakorlat ma sem sokat változott...

Megjegyzem: hasonlóan alakult – mondjuk – a magyar nép kialakítása is: eleinte csak azt kívántuk az idegentől (szlávtól, némettől, kuntól, jásztól, szerbtől, örménytől stb. ), hogy ne bántson bennünket, később már azt vártuk el, hogy legyen pontosan olyan, mint mi, a tömb-nemzettest (ezt nevezzük asszimilációnak). A bölcs (?) politikusok később még ezt is ’finomították’: ne legyen még picit sem más, mint a (minimum kétharmados) többség...

Magyarázni (különösen félremagyarázni) mindent lehet, a zsidó Törvényt (a Tórát) különösen. Elrettentő példának szokták fölhozni, hogy a zsidó imák között van egy (gender-ügyben sokat idézett) kitétel: ’Áldott légy, Uram, hogy nem teremtettél engem nőnek’. A legtöbb mai imakönyvben ezt a mondatot már megváltoztatták (’Áldott légy, Uram, hogy szabad embernek teremtettél engem’) Vagyis: olvashatjuk így is, magyarázhatjuk úgy is; de ez nem csupán nyelvi kérdés... A mélyzsidó és mélymácsó ortodoxok azonban maradnak a régebbi szövegnél. És a kalapos-pajeszosok továbbra sem hajlandók étteremben, repülőn, buszon nők mellé ülni; a Siratófalnál sem kívánnak velük együtt imádkozni – kialakítva ezáltal egy mesterséges belső kisebbséget (amely általában akkora méretű, mint a magát többségnek és meghatározónak kikiáltó ’férfiság’).

Olyan ez, mint a katonai megfogalmazásban a ’baráti tűz’. Amikor a sajátjainkra ’lövünk’. Amikor izraeli zsidók lőnek az alijázni és betérni kívánó zsidókra, vagy amikor ’anyaországi’ magyarok lőnek a határontúli – vagy akár a cigány, zsidó stb. magyarokra. S mivel alapszabály, hogy a kisebbség mindig, mindenütt sokkalta védtelenebb, kiszolgáltatottabb és sebezhetőbb, mint a ’nemzettest’, nem kell tartani a visszatüzeléstől sem...

III.

Tovább (ki)bogozva a konverzió problematikáját: Izraelnek van egy jellegzetes ’saját’ kisebbsége: az Oroszországból (és a poszt-szovjet államokból) Izraelbe – a szovjet ’rendszerváltozást’ követően tömegesen - kivándorolt (alijázott) zsidó származásúak, akiket óhazájukban zsidónak – a hagyományosan legüldözöttebb és legutáltabb kisebbségnek – tartottak; s akik önmagukat is zsidóként határozták meg. (Ha gyökereik ápolására hosszú időn át nem jutott is idejük-lehetőségük, a személyi igazolványukba, a nemzetiségi rovatba bejegyzett ’jevrej’ minduntalan emlékeztette őket zsidó mivoltukra). Nos, őket az Ígéret Földjén, a vágyott-remélt ’igazi’ (bibliai) hazában, nem fogadták/fogadják el igazi zsidónak. A haláchikus (a vallási és más hagyományokat tökéletesen ismerő, ahhoz mindenáron ragaszkodni kívánó) főrabbi-testület ugyanis kapásból kizárja a vegyesházasságokban élőket (szinte mind abban él), nem ismeri el apai vonalon a zsidóság örökítését (a Tóra, a zsidók Törvénye szerint ugyanis csak az zsidó, akinek az anyja zsidó). Ilyen ’apróságokkal’ a szovjet igazolvány-kiállítók vagy a náci-nyilas-vasgárdista stb. ’törvényalkotók’ nem foglalkoztak: ha valakinek a négy nagyszülője közül legalább egy zsidó, akkor ő is az; de sokszor elég volt a ’zsidós kinézet’, pl. a nagyra nőtt, netán görbe orr is. Az izraeli főrabbik azt is firtatják: a letelepedni akaró jövevény miért nem járt zsinagógába, miért nem vezetett kóser háztartást, miért nem imádkozott (ráadásul héberül) – egy olyan ateista irányultságú kommunista /szovjet/ országban, ahol a templomokat (a zsinagógákat is) magtárrá-raktárrá-mozivá alakították (vagy ledózerolták), hús – ha akadt – általában disznóhús volt, az embereket kisdobos (’oktyábrjonok’) koruktól ateizmusra nevelték és a cionizmus elleni harc jegyében a jiddist is meg a hébert is ellenséges nyelvnek kiáltották ki... Mintegy félmilliós poszt-szovjet tömegről van szó (az ’anyaországban’, melynek immár – kis híján – kilencmilliós az összlakossága, amelynek csak jó 75 %-át tartják zsidónak (természetesen a szóban forgó félmilliót is közéjük sorolva), miközben együtt élnek egy majdnem kétmilliós –gyors ütemben szaporodó – arab (palesztin, beduin) etnikai-vallási kisebbséggel.

A fundamentalista ortodox Cardozo rabbi szeretné beolvasztani ezt a félmilliós tömeget, de közben aggódik is, mert a jelenlegi – szerinte: engedékeny – izraeli asszimiláció meg fogja szüntetni Izrael zsidó karakterét. A most még csak alig egytizednyi problematikus ‘nem-zsidó zsidó’ kisebbség száz, de akár ötven éven belül is ‘föllazítja’ és ‘összekuszálja’ (a meglévő vegyes /orosz-zsidó és orosz-orosz komponensű/ házasságaival, ‘nem-zsidó’ leszármazottaik várható izraeli /zsidó-zsidó és fél-orosz komponensű/ vegyesházasságaival) az állam jelenlegi zsidó nemzeti szövetét. Ne feledjük: nem idegen ‘migráncsokról’, jövevényekről van szó, hanem magukat zsidóknak tartó személyekről illetve az ő családtagjaikról...

Érdekességi kitérőnek: Spanyolországnak (és picit Portugáliának) is van egy ’spéci’ kisebbsége: ők úgy hívják, hogy ‘lekiismereti kisebbség’. Ezek a szefárdok: az ibériai félszigetről a XV. század végén kollektíve száműzött zsidók utódai. A spanyol (és portugál) társadalom képes volt szembenézni történelmének ezen szégyenfoltjával és erkölcsi késztetést érez arra, hogy felvállalja a szefárd közösségek sorsát. (Az ifjabb német nemzedékek is föltették a kérdést: ’Mit tett apád-nagyapád..?’ – Nálunk még nem volt ilyen szembenézés, de ne veszítsük el a reményt… Bár a napokban azt hallottam Bolgár György rádiós műsorában egy névtelen ‘népi’ betelefonálótól: ‘a holokauszt a maguk problémája – a miénk a Gulág meg Recsk’…) A holokauszt idején, Franco ’fasiszta’ (falangista) diktatúrája alatt a spanyol diplomácia komoly erőfeszítéseket fejtett ki a »spanyol eredetű« zsidók érdekében. Manapság is számos rendelkezést hoztak, melyeknek célja a történelmi jóvátétel És tárt karokkal fogadják őket ma is, ha bevándorolnak (népes társaságról meríthetnek: ma nagyjából 3,5 millió szefárd zsidó lehet a világon szétszórva; a legnagyobb – kb. 1,4 milliós – tömbjük Izraelben él; a mi környékünkön a zsidók másik népes csoportja, az askenázik éltek/élnek).

Messzire tekintő kompromisszumra és gyakorlati (plusz, ha kell, ideológiai) alkura van tehát szükség. Izraelben mielőbb választani kell a hagyományok és szabványok szigorú – betű szerinti – betartása (miszerint csak a Törvényt és a haláchát vállalók befogadására van csak szükség) és az ‘elnéző/föllazított halacha –gyakorlat között (minden zsidót be kell fogadni - amit viszont az egykori és mai törvény- és hagyomány-magyarázó tudósok, a rabbik elvetetettek és elvetnek). Az ortodox rabbik szerint csak a halacha következetes betartása – állami és egyéni szinten egyaránt – teszi lehetővé Izrael Állam túlélését. Ennek következetes képviselete szomorú kötelesség – és betartására még recept sincs: a bölcs Atyák (avót) nem számolhattak egy olyan zsidó országgal. melyben félmillió nem-zsidó zsidó leszármazott él… Ezért egyelőre elképzelhetetlen, hogyan kell és lehet hozzáfogni a tömeges visszakonverzáláshoz. (Itt jönne be I. Berlin figyelmeztetése: nincs tökéletes megoldás - dolgozatom vége felé megtalálható). A levélíró rabbi így érvel: „Mióta Izrael megalakult, jövőnk a mi saját kezünkben van. De sosem lehettünk volna ennyire szabadok, hogy megtehessük, amit csak akarunk – ha nem a sorsunk hozza így. Ezután sem állíthat meg bennünket senki, hogy azt tegyük, amit tennünk kell. Egy dolog kellett csak hozzá: bátorság’ (ezt nem más országba kihelyezett szabadegyetemeken hangoztatják, ezt egy ’anyaországi’ rabbi mondja, nemzetépítési céllal). A bátorságról viszont nekem sajnos a viccbéli ló példája jut eszembe, melyben a vásárló visszavinné a kupecnek a lovat, merthogy vak; de a kupec ráver a lóra, s az nekiugrik a kerítésnek, mire az eladó: ’Na látja, nem vak ez, csak vakmerő!’

Nathan rabbi szerint nincs idő kivárni, míg a ‘jelöltek’ készen állnak majd a zsidó Törvény elfogadására, hogy csak az után konvertáljuk őket; megtehetnénk, hogy előbb konvertáltunk, majd lehetővé tesszük, hogy otthon érezzék magukat, meghívjuk őket családunkba és zsinagógánkba, lassan megismertetjük velük a zsidó vallás értékeit, bevezetjük őket a haláchába. Ez végrehajtható szelíd meggyőzéssel és szeretettel, mindenféle kényszerítés nélkül – meg kell adnunk nekik a lehetőséget, hogy maguk(tól) válasszák a kijelölt utat. Úgy kell őket fölvezetni a kilátótoronyba, hogy a fölmenetel megfeleljen az ő ritmusuknak és teherbírásuknak. Ez sokkal hatékonyabb lenne, mintsem állandóan kontraproduktív előfeltételeket szabni. Inkább győzzük meg őket szelíden, hogy milyen szép lenne, ha elkezdenék betartani a főbb bibliai törvényeket. Egyelőre nem is szükséges minden – bonyolult – rabbinikus törvényt betartani, azok maradjanak egy ideig választható ‘opciók’... Közben ismerjék meg fokozatosan a Talmud – kisebb jelentőségű és könnyebben érthető – szabályozásait. Sugalljuk nekik, hogy a Sömá Jiszráél alap-ima elmondása reggelente és esténként egy nagy jótétemény (micva ). Hagyjuk, hogy úgy és akkor mondják áldásaikat, ahogyan és amikor akarják (és tudják). Nem bűn, ha evés előtt egyszerűen azt mondják, hogy ‘jó étvágyat’, vagy hogy ‘hű de finom!’ – és utána sem áldást mondanak, elég egy ‘köszönöm’ is. Majd belejönnek lassan az igazi hagyományba. És bizton remélhetjük, hogy gyermekük már sokkal több parancsolatot tart majd be. A zsidóságunk sokkal több és mélyebb, mint a halácha önmagában – erősítgeti a rabbi.

Arra azonban nem tért ki levelében, hogy Izraelben magában is (de a világon szétszórt zsidó közösségekben is mindenütt) ott van a mindennapokban a mélyzsidó – hígzsidó szemlélet. Amely ugyanolyan torz, mint a számunkra ismertebb mélymagyar-hígmagyar distinkció (annyi különbséggel, hogy nálunk a hígmagyar nem-magyart jelöl; s csupán eufém helyettesítése a ’fajidegen’ zsidónak – Izraelben és a zsidó diaszpórában viszont a hígzsidó a hitét elhagyó zsidó, aki csupán aposztatasága okán minősül nem-zsidónak). De rabbitestületi döntéssel nem-zsidónak minősíthető akár a hitét nagyon is őrző, és körülmetéléssel is szövetséget kötött ’színes’ elem (etióp, afrikai-ázsiai, tejfehér orosz). A goj családtag (ld: vegyes házasság) eleve nem zsidó, és a közös gyerek is nehezen fogadható el annak....

A most elfogadott – széles körben vitatott – új izraeli állampolgársági törvény azt szögezi le, hogy Izrael a zsidó nép nemzetállama. Az viszont, hogy ki számít zsidónak, rendkívüli módon megosztja Izrael lakosait, pártjait Az érvényes (állampolgársági) törvény – és az állampolgárság megadásában döntő szóval rendelkező rabbik szerint „zsidó” az, aki zsidó anyától született vagy a vallási előírásoknak megfelelően betért a zsidóságba, és nem más vallású. Az ugyancsak érvényben lévő (1950-es) hazatérési törvény azt is kimondja, hogy minden zsidó jogosult az országba való repatriálásra.. A törvényértelmezés szerint zsidónak számítandó mindenki, akinek egy szülője vagy két nagyszülője hivatalos okmányokkal bizonyíthatóan zsidó. A jogszabályok értelmében – néhány kitételt leszámítva – ugyanazon jogosítványok illetik meg az új zsidó bevándorló nem zsidó közvetlen rokonát is (pl.: feleség, gyermek, após, anyós, sógor). (Az általam jobban ismert magyar állampolgársági törvény ennél sokkal egyszerűbb és demokratikusabb, ám amint köztudott, azzal is vissza lehet élni, az is manipulálható...) Az izraeli állampolgársági – és az ország sorsát meghatározó egyéb – törvényeket már sokszor akarták (próbálták) módosítani korábban is, most különösen. A minap mintegy kétszáz izraeli művész, író, egyéb értelmiségi írt nyílt levelet a miniszterelnöknek és az országgyűlésnek (Knesszet), követelve, hogy a most elfogadott nemzetállam-törvényt azonnal töröljék el, mert az csak mélyíti a szakadékot az izraeli és a diaszpórában élő (kiemelten: az USA-ban élő) zsidók között, és aláaknázza az együttműködést az országon belüli kisebbségekkel (kiemelten az arabokkal/palesztinokkal, a drúzokkal, cserkeszekkel és a beduinokkal).

Ahogy egy barátom rátapintott: Cardozo rabbi levele (főleg, ha magyar kontextusba /is/ helyezzük) aknákkal sűrűn telepített mezőre vezet. A nemzetállamokban a ’ki zsidó’, ’ki magyar?’ – egyáltalán, hogy ki valaki stb. kérdések feltevése szinte kötelező, megválaszolásuk szinte mindenütt bonyolult és bizonyos (néha nagy) mértékben manipulált.. A rabbi ezt is írja: …nem szabad elfelednünk, hogy a törvényhez való merev ragaszkodás sok esetben nagy kárt okozhat. Minden jogrendszer a jó és a rossz, a törvényes és a törvénytelen kategóriáiban működik – de az élet maga sokkal több, mint amennyit bármilyen törvény fenn tud tartani vagy le tud fedni; még ha isteni törvény is. Olyan megoldást kell találni, amely keresztülcsusszan a törvény hálóján és egyben föléje is emelkedik. Ha egy nemzetnek küldetése van, akkor állandóan tisztában kell lennie azzal, hogy esetenkint kénytelen megtörni a merev törvényeket hogy lehetővé tegye magának a törvény szellemének érvényesülését és a kitűzött végső célkitűzések elérését

A paradoxon és a dilemma ebben rejlik: a zsidók állama, Izrael nem maradhat fönn jelenlegi formájában-felépítésében-törvényeiben; ha viszont megváltozik, akkor már nem lesz zsidó állam. Egy modern demokrácia azonban nem alapulhat faji-vallási pilléreken.

Vagyis: bár Izrael (még) messze van vallási, avagy konvencionális (halachikus) szempontból az (állam-) ideáltól, Nathan rabbi szerint kötelezően be kellene vezetni a tömeges konverziót - mint egyetlen opciót annak elkerülésére, hogy az izraeli vegyesházasságok Damoklész-kardja kettévágja a Zsidó Államot összetartó csontváz inait.

IV.

Az asszimilációnak tehát nemzeti (faji, vallási) korlátai is lehetnek (vannak) – ez minden xenofóbia (idegengyűlölet, migráncsellenesség és hasonlók) ’ideológiai’ alapja. A nemzetállam nem tűri el a másságot, még ha a ’más(ik)’ a mi kutyánk kölyke is. A túlzott küldetéstudat vagy a visszafogottabb kompromisszumkészség is lehet a xenofóbia táplálója...

Aniszi Kálmántól olvastam: egészen más a természetes beolvadás, mint az erőszakos asszimiláció. ... A természetes beolvadás az élet velejárója – és jobbára magánügy (leginkább a vegyes házasságok szoktak kaput nyitni rá). Ebből a premisszából következik, hogy az erőszakos asszimiláció nem az élet (természetes) velejárója; életidegen. Ezért ítéljük el, ezért küzdünk ellene. Az erőszakos beolvasztás elvetése azonban – sajnos – nem mindig jelenti a békés beolvadás támogatását (elfogadását).

Mi magyarok szeretjük azt hirdetni (és valóban így is hisszük), hogy csak nekünk vannak ilyen (egyedi) gondjaink, méghozzá Trianon miatt... A többiek gondjait nem ismerjük; azok nem is érdekelnek bennünket olyan nagyon... Ha azonban vigyázó szemünket messzebbre is (el)vetjük, rájöhetünk, például, hogy milyen bonyolult az egykor a tömb-nemzethez tartozott (asszimilált) diaszpóra re-konverzálása (’visszacsatolása’) az ’anyanemzethez’ – akár sajátokról, akár nemzeti-etnikai kisebbségről van szó (ez utóbbi azért valamivel nehezebb...)

Az autonómia – hatalmas kompromisszum. Melyhez mindkét félnek megfelelően fel kell készülnie... Arra is, hogy akár igen komoly (’elvi’) engedményeket is kell tenniük, kölcsönösen. És alapfeltétel a jelentős (nem csupán apró) másság/eltérés... Az autonomisták – szinte mindenütt – nemzetállami alap-beállítottságúak, de jól tudják (ha nem is mind), hogy autonómia kompromisszumok és kölcsönös tolerancia nélkül céljuk elképzelhetetlen. A nemzetállam viszont alapállásból mindenféle ’nemzeti’ kompromisszum esküdt ellensége. Tudja azt is, hogy az autonómia és a szeparatizmus óhatatlanul állandó interakcióban vannak...

A nem-zsidó zsidók (vagy a határokon túlról jött magyarok) nemigen alkothatnak autonómiát sem az ’anyaországban’, ahol ráadásul diszperzen élnek azon a többségen belül, melynek alkotó elemei gyakorlatilag ugyanazok, mint ők... (Még egyéni-személyi autonómiát se nagyon gyakorolhatnak – hiszen azzal eltérnének a nemzettömbtől és mások lennének, mint a többség.). És a diaszpóra-lét is válhat kívánatossá. Ha jobb, mint a tömbben élés... A diaszpórához szokottakkal a tömb nem mindig találja meg a közös nyelvet (amely már maga is kicsit más, azaz nem teljesen közös). Igaz, hogy a diaszpóra egyetlen nemzetállamban sem válhat teljes értékű ’integrált’ állampolgárrá. Még a ’saját’ államában sem, ld. alijázók problémái Erec Iszráelben, határontúliak fogadása az ’óhazában’ vagy: az oroszhoni (volgai) németek ’otthon’ (Germániában), vagy az NDK-sok a Nagy-Németországban. Az is igaz, hogy a diaszpóra-létben a gyökerek elkorcsosulhatnak vagy módosulhatnak (alkalmazkodnak az új környezethez, az új ’talajhoz’.) Ezért sem egyszerű átültetni őket (visszaerőltetni az elfeledett ’televénybe’) – lehet, hogy elsorvadnak, akár el is pusztulnak

Minden nemzet (nemzetállam különösen) migráncsellenes. Pedig az ember maga is – alaptermészete okán – homo migrans. Van letelepülő (hazakereső, honfoglaló) migráns és továbbmenő migráns (aki máshol keres hazát)... A kutatók rámutattak, hogy a ki- és bevándorlók általában könnyen integrálódnak, a második és a további generációik pedig akár teljesen asszimilálódnak. Az sem zárható ki, hogy egyszerre több etnikai identitása is legyen az egyénnek, azaz egyszerre akár több etnikai csoporttal is azonosulhat. Így kettős vagy többes (mozaik, vagy poli-) kötődés (identitás) is kialakulhat. Az egyén tudatosan vállalhatja kettős vagy adott esetben többes (mozaik, vagy poli-) identitását. Lehet tehát egyszerre egyenjogú tagja egy adott állam politikai közösségének és részese a többségi nyelvtől, vallástól, kultúrától eltérő etnikai csoportnak.

Minden konverzió interkulturális folyamat. Az őshonosak (a törzsökös anyanemzet...) és a konverzálódni kívánó bevándorlók (köztük a hazatérők, alijázók is) együttélését minden szinten és téren minél körültekintőbben és aprólékosabban kell kialakítani: ha kell, az intézményeket is hozzá kell igazítani (a Törvény – és az ’alaptörvény’ – kőtábláit is át kell vésni, ha kell). A befogadáshoz a házat is megfelelően át kell rendezni. A zsiráf és az elefánt példáját egy német-török szociológusnőtől idézte egy amerikai kutató (csak a sztorit jegyeztem meg).

A zsiráf meghívta egy kávéra az elefántot a maga zsiráfházába. Az elefánt már a kecses keskeny ajtót is szétfeszítette, a porcelánokat meg lesodorta a polcokról... A zsiráf így szólt: Bármikor szívesen látlak, de fogynod kellene, és picit talán balettoznod is. Mire az elefánt: Ha együtt akarsz velem kávézni, akkor át kell építened a házadat...

Mi a teendő tehát a ’saját’ kisebbségeinkkel? Akik valamikor kiszorultak a nemzeti hazából, vagy kizártuk őket (esetleg ők zárták ki magukat), akik időközben mások lettek, akik újra azok akarnak lenni, mint voltak egykor, stb.) Ez a ’sto gyélaty’ kérdés egyre inkább átalakul kategórikus felszólítássá: tenni kell valamit !

A megoldatlan kérdések ugyanis akkumulálódnak és kikerülhetetlenül katasztrófákhoz vezethetnek. Sokan tudják és előrelátják ezt, de mint az alvók a rémálmot, képtelenek elkerülni őket: minden ijesztő látomás meg- (le-)bénít. Az angol G. K. Chestertontól olvastam: „a mai világ két dologról szól: progresszivizmusról és konzervativizmusról. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását.”

Az emberi (és kisebbségi meg egyéb) jogok hangoztatása (követelése) sokszor beleütközik abba a (nagy közösségek által is legtöbbször elfogadott) gyakorlatba, hogy, az egyén jogai föláldozhatók a – magasabb rendűnek kikiáltott – ’közjó’ oltárán; különösen, ha ez a ’közjó’ nem teljesen világosan (spekulatíve, indirekt módon) van megfogalmazva illetve a ’köz’-re erőltetve. A nácik zsidóellenes ’végső megoldásait’, a magyarok és a többi ’európaiak’ zsidótörvényeit, az izraeliek konverzó-ellenességét vagy akár a román faluirtást is a vélt (meghirdetett) nemzeti érdekekre, a ’közjóra’ hivatkozással fogadtatták el és hajtották végre.

De vannak-e ideális megoldások?

Ennek megválaszolására vette kölcsön Cardozo rabbi Sir Isaiah Berlin véleményét. Ezt idézi a filozófus-eszmetörténésztől: ’ Úgy vélem, hogy az emberek életét irányító értékrend bizonyos alapvető elemei természetükből adódóan nem kombinálhatók illetve nem békíthetők össze a pillanatnyi gyakorlati érdekekkel, sem elvileg, sem fogalmilag. …. A teljes szabadság nem azonos a teljes egyenlőséggel – a farkasok teljes szabadsága nem kombinálható a bárányok teljes szabadságával. Az ítélkezés és a megbocsájtás, a tudás és a boldogság ütközhet egymással… lehetetlen tökéletes és koherensen felfogható megoldást találni az emberiség problémáira – arra, hogy miként éljünk ... – nem lehet elkerülni a kompromisszumokat; azokat mindenképpen meg kell kötnünk: a legrosszabbakat viszont valamit valamiért alapon elháríthatjuk. Ezért – ennyit, azért – annyit... De mennyit a méltányosság, és mennyit a könyörületesség jegyében? Mennyit áldozzunk be a kedvességből, és mennyit az igazságból? A minden problémánk végérvényes megoldására jó megoldás gondolata önmagában is ellentmondásos. … Bármilyen fanatikus hit a végső megoldás lehetőségében – bárhogy is érhetnénk el azt -, kizárólag nyomorúságba, vérbe és rettenetes elnyomásba torkollhat.

A nyílt levelet író rabbi mindezt így kommentálja: aki Izrael Állam konverziós válságával akar foglalkozni, az vésse jól szívébe e szavakat. Én kibővítem: aki politizálni próbál, bárhol a világon, kezdje ezzel a bevéséssel.

Szentgyörgyi Nagy József