Sportnemzet vagyunk, ez ma már nem kérdés. A magyar költségvetés legjelentősebb beruházási és előnybiztosítási térfele a sportfejlesztés, a stadionok építése és „kihelyezése” akár határon túli területekre, egyesületek és sportkörök pénzelése, olimpiák szervezése vagy Európa- és világbajnokságok jövendő rangadóinak előre-tervezése, építkezések indítása és eredményes befejezése – a tényleges sporteredményektől, a csapatok vagy versenyzők teljesítésétől teljesen függetlenül. Eközben lepusztul és lehetetlenné válik az oktatás mindmegannyi területe, közoktatástól bölcsődei ügyeken át az egyetemi autonómiáig, (pedig mindezekhez méltó államtitkárságot és pénzügyi felügyelő-megbízottakat, ellenőröket is delegáltak, szervezeti központosítást is megvalósítottak, a tankönyvpiacot is államosították, a tananyag-tartalmat is pártosítottak), nem beszélve az egészségügy, orvoslás, állampolgári egészségmegőrzés területeiről, melyeken a „pusztuljanak a nyavalyások!” légkör uralkodik megoldások vagy megértések helyett. „Döntetlennel nem egyezünk ki!” – szólt a legfőbb hadúrtól a háborús nyilatkozat, s valóban, a sporteredmények terén nincs kegyelem, nincs relatív korlát: éppen most rendelték el (szavazták meg), hogy az élsportolók normál bevétele lehet százötvenszer annyi, mint az átlagos magyar munkavállalóé… Az egészségügy aktuális borulása most éppen annyi kormányzati költségkereten múlik, amennyi egy kisvárosi stadionocska költsége, s ezekből havonta nyitnak meg újabbat (persze látogatók, fizetőképes kereslet, piaci költségtérülés nélkül)…

Jelek ezek, jelentőséggel bíró üzenetek, vagy ha úgy jobban hangzik: olyan ki- és bejelentések, melyek érvényességi- vagy hatástartalma kizárólag azok felé tett gesztus, akik a rendszer hívei, szolgái, talpnyalói, haszonélvezői, cselédei, jobbágyai. Ők meg hát örülnek is, milyen jól jártak… A jelek csöppet sem utalnak másféle alakulásra, a jelzések csak azok serkentésének egyirányba terelésére elegendők, amely irány a központi és magánosított haszonvétel területén „realizálódik”. Nincs jelentősége a kormányellenzék tiltakozásának, nincs jele annak sem, hogy érdemi hatása lenne mindennek a népesség java többségére.

Igaz, a bebukott totalitárius államok utóélete már kevéssé szokott szépecskére sikerülni. Katonai, háborús, a pusztításért utólag egész nemzetek költségvetési terheit fölemésztő utóhatások az épp aktuálisan uralgókat nemigen érdeklik. A partnerek, társak, érdekközösségi képviselők köreit sem, szomszédságok megjutalmazott ügyfeleit meg épp ellenkezőleg. A háborús logika a „mindenki ellenségünk” alapján áll, s ezt üzeni az iskolákban kötelezővé tett hadi szertartásokkal, lőtér-alapításokkal, a honvédelmi képzés intézményesítésével, a katonaság létszámának tervezett növelésével, a határvédelmi funkciók kiterjesztésével, a rendkívüli állapotok bármikori bevezetésével összefüggő üzenetsor is. Holnap már csakis az a hívünk, aki skalpot hoz, azt az övére tűzi, s mosolyogva jár körbe, mint egy legócskább korai western-film mellékszereplője. A skalp lehet az ellenségé, lehet a nőstényemé, lehet a bárki ellenfélé, de végső soron a saját brancs leváltott régi képviselőjéé is. Skalp az élet, hát nem értitek…?!

A skalp-vadászat pedig szabad térre engedett-küldött immár kellőképpen feltüzelt keretlegényeket is. Az egyik kormányhű csahos magyar orgánum példaképpen arra is készteti az egyetemi autonómia problématüzében megjelenteket: egyenesen jelentsék fel (!!!?!!!) tanáraikat, ha „elegük van a kéretlen baloldali politizálásból” (megadott e-mail-címen, hogy rögtön a megfelelő háttérintézménybe jusson, listázásra és kilövési engedélyre…). A jeles G.F.G. dicső közreműködésével a miniszterelnöki informális különtanácsadó és médiatulajdonos körében jegyzett orgánum lázító cikkben közli, hogy az ELTE média-szak „már a gyakorlatban is a balliberális eszmék szócsöve lett”, ahol „a kormányellenes propaganda beszőtte magát az órák tematikái közé is”.

Sajtóvita? Nyilvánosságért folyó párharc? On-line orgánumok kiszorítósdija a virtuális valóságban? Avagy a médiahatalom magánkézbe markolását követő leszámolósdi? Hadd ne tegyünk érték”ítéletet”. Talán elég a puszta közlés is.

Avagy, kiegészítésül annak közlése: lehet, hogy nem is „igaz”, s nem lehet adatszerűen bizonyítani, de közérzületi és közgondolkodási közhelyként mélyen él a magyar éntudatban a megbizonyosodás: az ország 1944-es megszállása idején minden európai átlagot többszörösen meghaladó volt a magyar feljelentők, besúgók, „informátorok”, mutogatók és vádaskodók létszáma. Ne higgyük, s ne bántsuk Őket, hisz véteni mindig kész, aki másban vagy másképpen hisz. Akár ismerhetjük is az utólagos „számadatokat”, melyekből sok tucatnyit rejt a világháló. Emberek voltak ők is. Megélni, túlélni, jobban élni, mentesülni, hasznosulni, javakat elbitorolni örömmel készek. Elkövetett bűneikért bizonnyal felelnek majd valahol, valakik előtt, valamiért.

De érdemes tudnunk azt is: akik készséggel használták a vádaskodások, feljelentések, hamis tanúzások, gyanúsítgatások, félelmek, gyűlöletek és reménytelenségek kiszolgáltatottjainak honfiúi-honleányi információit, semmivel sem voltak talán jobbak, mint akik a látszólag „előnyös” következményekkel szolgálták meg a hatalom kétes és alkalmi bizalmát. Amikor még csak a jel van meg, amikor a jelzés már tudnivaló tartalommal bír, amikor a jelentés már készül – akkor talán a jelek jelentős mivoltára is érdemes már gondolni. Ha előkép is, a múltbélinek szinte tiszta jegyeit hordozza. S az Emberét is. Jelentőssé válni – nem könnyű az. Jelentőséget nyerni…, még talán ez sem mindennapos. Ehhez képet a jelentés – még csak a kezdet.

S úgy kell annak, aki már tudja, minek kezdete… Talán a dicsőbb sporteredményeké, a hasznosítható stadionoké, a megépülő diktatúra új erődítményeié. A sporteredmények meg már majd csak az utókor jegyzékeinek részei lesznek.