Jószerivel ismeretes megállapítás, hogy a létező világ összhatásainak körülbelül hetven százalékát látás révén fogadjuk be, a maradék érzékelési miliőben is jócskán jelen vannak taktilis élmények, szimatminták, hő- vagy hűsérzetek, ilyen-olyan vándorhullámok, bőrfelületi benyomások, testműködési visszajelzések, s ki tudja még hányféle egyéb működésrendi árnyalatok. Mindenesetre korántsem elhanyagolható, amit hanghatások révén szerzünk meg a világ info-áradatából, s ebben sem lenézhető szerep jut a direkt hanghullámoknak, köznapi nevén vagy közelebbről a rádiónak. Régebb létezett számos közlésterületi műfaj, rádiókritikai rovat, léteztek reflexív kölcsönhatások egyes rádiós műfajok között, volt mintázatok követése egy műsorszerkesztésben, lettek rovat-típusok a publicisztikai rendben vagy magazin-kínálatban – de ezek java többsége kihunyt a rádiózási szokások változásával, a háttérzaj funkcióvá silányodott zenei- és hírműsorok betörésével, az infokommunikáció kézközelbe jutásával, a privatizált mp3-gyűjteményekkel, a maroktelefonok eszköztárával, vagy egyszerűen csak a közlési csatornák végtelen számúvá gyarapodásával.

Úgy alakult tehát, hogy a központi/központosított közléstartományok felől a magánérdeklődés önkiszolgáló rendszerébe szeparáltuk a személyes használatra szánt műsorválogatásokat, s ettől (vagy erre reagálva) a közléspiac is érdemben satnyult: többi-kevésbé egyedi tónusú kereskedelmi rádiók kaptak lábra, s azon olykor tántorogva, olykor végleg megborulva, vagy közvetlen politikai és pénzfüggő helyzetbe nyomasztva immár mérvadó karaktert kezdtek ölteni: egy Mária Rádió, vagy egy InfoRádió, könnyűzenei adók végtelen sora osztotta föl (jobbára önmaga között, mígnem az egyenirányítású médiahatóság végletes beavatkozásával kiegészülve) a létezhető kulisszát. E színtér még a káosz következetes rendszerében is megosztottnak, tagoltnak, sokszínűnek fest, de csak oly mértékben, mint egy operett-színpad harsányan színpompás tere. A „hangzó” felület átszürkítése időközben kormányzati cél, tudatos befolyásolás, irányított szócső-szerepre korlátozásként mindebbe zúzósan beledurvult, s a közlési frekvenciák kiosztása sokkal kihívóbban egypártrendszerivé vált.

Nem közszolgálati, de emberléptékűen magánhasználati miliő az, amiről beszélek, vagyis maga a befogadói fül, az akusztikus hatásokra érzékeny agy reflexiója erre a kormánymonopolizált közlésvilágra. Mindezidáig még „a Legjobb rádió” díj nincs, de ha lenne is, kevesen kaphatnák meg a magyar hangközlési termékpiacon. S ha a szimultán hanghatások tagolható rendszere, világérzékenységben mérhető közlési univerzum létezhet még egyáltalán, ennek bizonnyal lehet helyi léptéke (mondjuk egy szegedi, pécsi, szombathelyi, nagyváradi, zentai, adai rádió műsorsávja), de megélhetési piacán a fizetett hirdetések dominálnak, s nem a hallgatói igények. E két komponenst pedig a hirdetési piac a hallgatói számmal, a műsoridővel és közléstávolsági hullámhatárokkal méri, nem pedig a mélységi, mintegy közlési strófákba, érzékenyítési effektusokba tagolható összhatás értékével.

Nos, ebben a hangi káosz rendszerébe strukturált befolyásolási dimenzióban kap megtisztelhető szerepet a budapesti Klubrádió. Kap, ha megbecsüljük benne a közlésbátorság karakterét, a hírhitelesség rangját, a műsorskála választékát, s mindazt a (normál esetben kereskedelmi rádiós színtéren értékelhető) akusztikai profilt, melyet kialakított és javarészt hallgatói önkéntes támogatással fenn is tart évtizedes minőségben, kitartó következetességgel. Helyi rádió, ha mondhatunk ilyet, hisz bűvköre mintegy félmillió hallgatót ér el a főváros földrajzi térségében, de akad kitartó rajongója Svédországtól Párizsig, Sidney-től Ohióig megannyi, kik a számítógépes felületen követik egyes műsorait. Ez persze mintegy „bármely csatornára” bizonnyal elmondható… – de hadd tegyek kivételt. Ezt a bármely csatornák közötti egyiket (s vélhetően egyetlent a lokális magyar hangtérben) közvetlenül a hallgatói finanszírozzák. Beszélgetős rádió, ami műfaji keret is, tónus is, bűvkör is, hatásterület is. A műsorok többsége interjús, vagy monológ-tónusban is kommunikatívan kétszereplős, a betelefonálós műsorsávokba szinte hosszú sorállás van – vagyis igény is él a közlésre azokban, akik épp itt szeretnének hangban reprezentálódni. Jóllehet, bizonnyal „szelektív” ez a bűvkör-hatókör, de hát miért is ne lenne az. Viszont szinte kér, vár, remél több műsorsáv is olyan partnerséget, melyben az ellenhang dominál, a radikálisan világérzékeny tónust azzal a komplexitással fejeli meg, mely az ellenoldali érzemények, kritikai közlések számára enged teret. Beleszólhat, sőt „beszólhat” olykor az a nyegle és öntelt magabiztosság is, mely szinte minden „szavazásos” műsorban képviseli a maga hét-tíz százalékát, mely elutasító, kormánypárti, pluralizmus-ellenes, közönyös, nackós, fajtiszta, ócsárkodó, esetenként csak és kifejezetten kormánycsahos is. Ez a fajta média-pluralizmus igénye és képviselete, mely oly kiváltságos mértékben hiányzik a hazai média piacán, minden kínosságával együttesen is hangot ad és hangsúlyt biztosít a másképpen gondolkodók számos körének. Hírműsorban is épp oly egyensúlyos, mint zenei tónusban, liberális világkép iránt éppoly elkötelezett, mint rétegkultúrás tónuskülönbségek megjelenítői felé, értelmiségi szakmai elit iránt csakúgy toleráns, mint kertészkedők vagy klezmer-rajongók, vígjáték-kedvelők vagy kisállatvédők, lakáspiaci befektetők vagy szakmai érdekképviseletek, blues-zenészek vagy veterán tudástörténészek, Y-generációs fiatalok vagy motorsport-rajongók, zsidó szakralitás képviselői vagy rádiókabaré-kedvelők iránt.

Idáig jutva, s valamely izgalmas „felütés” igényével immár el is tájoltam a Tisztelt Olvasót, miről is szól e színház- vagy zenekritika, könyvajánló vagy lapszemle helyetti „hangszemlém”. Semmi rejteni valót nem titkolok…: ha egy tanulmánykötet szerzői névsorát, s a hozzájuk tartozó szövegközlés címeit, valamelyest tartalmi kivonatát közölném, talán senki sem lepődne meg. De mert kihalt mint műfaj, ugyanakkor mondjuk százszoros arányban, egy kivételesen sikeres kiadvány (mondjuk) háromezres olvasótáborához képest napi huszonnégy órán keresztül jut el háromszáz ezres hallgatótáborhoz – mégsem keletkezik rádiókritikai nyilvánosság…, talán a lapszemle és könyvkritikai műfaj mellett léteznie kellene rádiós befogadók táborára fókuszáló közlésterületnek is. Itt persze nem „megteremteni”, csupán népszerűsítő szándékkal invitálni próbálok valami olyasmit, mely a közfigyelem méltó elnyerése felé terelget arra méltó jelenséget…

Általánosságban semmi sincs, egy rádióadó sincs, egy vélemény sem sokat ér. Hadd legyek hát konkrét… Létezett egykoron a magyar médiapiacon is olyan tónus, mely szinte „címkézett” volt, a Rádió C. Cigányoknak szólt, cigányokkal készült, cigányzenét sugárzott a lakodalmastól a Ciocarlia vagy a Taraf de Haidouks köréig…, s interjú, vagy jogvédő vagy színházi műsorai is roma-orientáltak voltak. Csak idővel jutott odáig, hogy az indiai, bolgár, szerb, marokkói zenék is beférjenek érdeklődési körébe, de mint „háttérrádió” is a legkiválóbbak között volt. /Idővel megszűnt, fenntartását a piac nemigen igényelte, támogatói pedig hát bizonnyal szűkösen lehettek…/ Mármost ez a sors, mely kijutott a Tilos Rádión túl számos hasonló rétegrádiónak, a folyamatos túlélési vakreményt élteti inkább, mintsem a belenyugvást abba, hogy megint egy áldozattal több, megint egy média-hatással kevesebb, megint egy hangszínnel silányabb mindaz, ami a mindennapi akusztikában körülveszi a befogadni még hajlamos, s nem szimplán csak fogyasztói embert. A nonprofit rádiózás ezért nemcsak kockázatos, kiszolgáltatott és időleges is, hanem fokozottan érzékeny is mindama külső hatásra, mely egyre inkább elnyomni, felvásárolni, elhallgattatni, letiporni, kiszűrni próbálná e szereplőket. Ez a kitettség ugyanakkor az érdeklődést, a szolidaritást, a rokonszenvet, a bántalmazottak iránti együttérzés légkörét is fenntartja – éppenséggel a Klubrádió esetében fokozottan is. Tegyem hozzá: a Civil Rádió és a Tilos is oly módon maradt még valamelyest életképes, ami a függőség egy másik válfaja, s a hívek, hallgatók, pártoló tagok, megszólalni még képes és merész szakemberek sajátos bűvköre a jelenlegi akusztikai piacon. S ahogy vannak romantikus zene- vagy operakedvelők, rap-rajongók vagy folk-rock hívek, country-hallgatók vagy Hiperkarma-fanok, talán ugyanúgy van ez a világvevők korának válogatott rangsorában is kijelölt orgánum iránt elkötelezettek körében. Nálam egész nap a Klubrádió megy, tehát nemcsak kitartó, függő és támogató vagyok, hanem bizonnyal értékrendi értelemben is befolyásolt. Hogy ennek mi oka van, mely tónushatások érvényesültek és miért – kétségtelenül hosszú história lehet. A fentiek s az alábbiak esetére is áll tehát a figyelmeztetés: egyetlen szavam se higgyék, csak győződjenek meg (akár bármely műsorba) belehallgatással: http://www.klubradio.hu/...!

De amire még ezen túl is figyelmet fordítanék, az nem színskála vagy politikai hangtónus, nem zenei választék vagy műsorprofil, hanem a mívesség erénye. Nem igazán gondolunk bele, s a mindennapos tapasztalat nem is mindig igazolja, hogy a közlésműfajok képviselőinek épp olyan fölkészültnek kell lennie, mint egy muzsikusnak, költőnek, atomtudósnak vagy ápolónőnek. S lehet, szokás ezt jópofin végigcsinálni, tegeződve zenei kívánságműsort formálni, tudálékosan vagy szenteskedőn osztogatni a csepegtetett észt – de lehet érzékeny és nyitott, elkötelezett és kíváncsi, fölkészült és kommunikatív adottságokkal-készségekkel is művelni. S ha a teljes műsorkínálati skálán nem is fogok tudni végigzongorázni, azt már pusztán az élmény méltósága, a belátás derűje, a fölismerés és késztetettség impressziói kedvéért érdemes megtennem, hogy néhány karakteresebb műnemi válfajra fölhívom az illő figyelmet, avagy legalább a Klubrádió kínálatának heveny kivonatát nyújtva néhány karakter-jegyet említek.

A több tucat műsorvezető, szerkesztő, riporter, hangtechnikus, hírolvasó, magazinvezető neveit még tömör betűrendbe szedni sem lehet itt, pedig méltó elismerés illetné Őket. Egy évtizede hallgatom ezt az adót, lényegében folyamatosan, s műsorigazgatótól a külföldi tudósítóig, fordító-tolmácstól a vezető és meghatározó személyiségekig, névtelen háttérmunkástól (akiknek mind nevet adnak amúgy minden műsorban) a kereszt-ajánlásokig mindenki mindenkinek kollégája, majdhogynem barátja, észbontó harmóniában. A beavatott nyilván fölismeri a hangtónusokból is a rokonszenveket, a szimpátiák belső hullámhosszait, de a hallgatói fülnek ezek rejtett struktúrák. Amikor jeles esemény van, mondjuk egy nagyívű tüntetés esti-éji órán, akkor a funkciók sebtiben átalakulnak, ügyeletes lesz, aki telefonkezelő volt előtte, híreket hoz a mozgásképes technikus, csatasorba áll a műsorvezető és zenei szerkesztő, túlórázik a hírszerkesztő és a meghívott kommentátor, ranghelyzetet vált a tudósító és az elemző, a médiafigyelő és a főmunkatárs is. Hasonlóan egy karácsonyi vagy szilveszteri műsorrendben, ahol a népszerű, és más szakmai területről ismert személyiségek viszik a hangot: politológus kutató, biológiatanár, zenefőiskolai oktató és színész, színházi rendező és filmtörténész, kertész és műkritikus, jazz-muzsikus és bölcsészdoktor kerül tónusmeghatározó hangszerepbe. E szerepfunkciók, amennyiben nem merevek (s itt nem azok) azt is lehetővé teszik, hogy megannyi ilyen területen méltánylandó szaktekintély invitálásával szinte össztársadalmi kiterjedtségű hatókörben hozzanak szakértő hangokat, akadémiai tagokat, újdonatúj tudományterületeket, ismeretbővítő vagy tudásgazdagító szempontokat. A kortárs irodalmat minden nap friss könyvajánlóval és avatott kiadói munkatársakkal tálalja Gerenday Bars Ágnes, de az irodalom- és színháztudományi aktualitásokat Ungvári Tamás összefoglalói, Szegő János elképesztő finomságú és profi irodalmi magazinja egészíti ki Marton Évával közös interjús tónusokkal, időnként Váradi Júlia kávézós- és bölcsészklubbos beszélgetőműsoraival karöltve, s mintegy mellesleg egy egész délelőtti műsort vezet Péterfy Gergely is, akit íróként talán nem kell kommendálni. A korábban Balogh József vezette professzionális képzőművészeti műsor aktualitás- és impozáns művészettörténeti ismeretanyag-kínálata immár áttagolódott kiállítási ajánlóra és Váradi Júlia szerkesztő-riporteri leleményére, de így is roppant friss élményvilágot kínál Józsa Péter építészeti magazinjával kiegészülve. Kihagyhatatlan a színház és színpadi műsorok áttekintéséből Bóta Gábor, Borgula András és Gálvölgyi János szerkesztői neve, meghívott vendégeik között sok tucatnyi színész, rendező, díszlettervező, bábos, cirkuszművész, szcenikus portréja jelenik meg… S ha már humán területekkel kezdtem, a zene kimaradhatatlan komponens itt: Molnár Szabolcs és Belinszky Anna nagyívűen mély és aprólékosan választékos klasszikus-zenei programja, a maga is gitáros Halper László jazz-magazinja, Göczey Zsuzsa, Csepelyi Adrienn vagy Bubnó Márk hiteles szakértelme, megannyi további munkatárs interjús magazinja ezt a „talking radio” karaktert is felkészült szakemberek gyűjtőpontjává teszi. A filmes témakör ugyancsak Váradi Júlia, továbbá Csákvári Géza, Józsa Péter és Tímár Ágnes révén hihetetlenül széles spektrumot fog át művészet-esztétikai, filmtörténeti, látvány- és akusztika-elemző hangosfilmes megoldásokkal. A pszichológia és környéke Sugár Ágnes és Papp Réka Kinga magazinjaival messze a szakértelem mélyére vezeti az érdeklődőt, pszichiátriától a gender-tanulmányokig, szociálpszichológiától a posztmodern alternatívákig, munkatudománytól tudományépítésig egy sor kiegészülő műsortípussal karöltve szórakoztat: Neuman Gábor és Pataki Gábor tudományos műsorfolyama a tradicionális technika-történettől az utópiák vizionált világaiig kalauzol, Lay Viktória magabiztos tudása és kíváncsisága a kortárs orvostudománytól az állatviselkedés-tudományig, kisállat-tartástól a terápiáig ível. Nem kerülhető meg Szente László „éljen a jogával!” roppant decens emberjogi műsora, Szentpéteri Nagy Richárd jogtörténeti és választás-politológiai elemző sorozata sem, melyek mintegy összekarolnak Böcskei Balázs politológiai magazinjával, Pikó András folyóirat-szerkesztői sorozatával, Szénási Sándor uralom- és hatalomtörténeti programjával, Szunyogh Szabolcs interjúival és zsidóság-történeti gyűjtésével. Elementáris élmény a nyelv iránt fogékonyaknak a Kálmán László és Nádasdy Ádám elsőrangú szaktudományi rangon, nyelv- és irodalomtudományi aspektusban vezetett interaktív programja, közvetlensége és reflexivitása. De kár lenne mellőzni a reggeli-esti magazinműsorok népszerűségi körét, talán a legkövetkezetesebben népszerű Bolgár György politikai hangoltságú, de toleráns méltóságú programját, s ide illően Pikó András, Törtei Takács Kriszta és az egész rádió szociális érzékenységét, az Állatbarát, a Megyeri Szabolcs vezette kertészeti zöld-műsor, a Pálinkás Szűts Róbert fémjelezte Anno Budapest, a sodró tónusú délelőtti műsorkínálat Para-Kovács Imre, Dési János, Falusi Mariann és Lang Györgyi „pas-de-deux”-jével, és a szinte sorolhatatlan gazdagságú délutáni-esti programokkal. Olyasféle jó szkillek harmóniája ugyancsak elismerésre érdemes, mint Kárpáti János hírkommentárjai, Bálint Judit szerkesztési és műsorvezetési tónusa, vagy a legválasztékosabb jelzőkre méltó Kovács M. Veronika hangja és partnerségi érzékenysége. Ha kell, drámai őszinteség, ha belefér, akkor ízes humor, ha szükséges, akkor a közgondolkodás és a hiányzó média-pluralitás pótlására tett kísérletek jellemzik tehát a Klubrádiót, de a fotós és ironikus humorra hajlamos Arató András elnök-vezérigazgatót is, a stáb egészét, a hangkulissza érzékenységét és kitartó működtetését vállaló közéleti nyitottságot is hasonlóképpen hangolja a kortárs média-funkciók szakszerű és professzionális vállalása.

S mi ez a hosszas fölsorolás, ha nem valamiféle „fizetett” hírharang…? Pedig korántsem. Nemcsak mert nem is lenne miből fizetniök, hanem mert nem szorulnak rá. Működnek, szépen, harmonikusan, érdekesen, huszonnégy órásan, kitartóan, működési költségek hiányában is, önkéntesekkel is, vendégszerkesztőkkel és főmunkatársakkal is illő egyensúlyban. Azt pedig, hogy tán megannyi ilyen orgánum van, készséggel elhinném, ha hírük kelne. Magyarhoni légkörben azonban még a túlélő rádiók között is kivételes helyük van a Tények és Vélemények adójának, s úgy vélem, ami értékteremtő munkát plántálnak mindennapjaikba, érdekfeszítő működésükbe, azt legalább érzékítési szinten érdemes elismerni. Mint egy jó könyvét, egy harmonikus zenei vagy színházi előadásét, egy közhasznú közléshelyként előkelő orgánumét vagy autonóm médiapolitikai bázisét.

Sok korszak van, s tán a miénk is ilyen, amikor a kép uralja a benyomást, a látványmédia a piacot, a láthatóság a vizualitást. Ami sokszor abból is kimarad, ami nem látható, s aminek megmutatására a kép nem elegendő, annak mégis jelentése és jelentősége lehet a hangképben, a hangkulisszák intenzitásában, az őszinte és toleráns felfogásművészetben, a közlésterek méltányos tiszteletében. Az ilyesmit, sőt sok tekintetben egyenesen ezt közvetítő Klubrádiót talán A Béke Világnapján nem felelőtlen gesztus a világhű kulisszákra még érzékeny Olvasók hallomására és értékítéletére bízva rövid hangképben ajánlani…

A. Gergely András