Barbár forever…
avagy vasárnapi diktatúra a rezisztencia ellen
Már délután-közepi, de még tavasziasan harsány napsütés, frissen derítő fény nyugatról, mely évszázados házak tűzfal-sorára sugároz, ám mögöttük s fölöttük is mélyszürkén gomolygó vihar előtti keleti fellegek. Egy volt nap, s egy már vészesebb jelen együttese – ez a címlapja a kötetnek, a vészjósló összkép kontrasztja viszont annál is élesebb, amennyi különbség van a házak magassága, ápoltsága, belső tereik tudható eltérései között. A cím az édeni múlt jelenkori esélyeit idézi, továbbá az erővel megtartani próbált, de esélytelen jövőkor drámai várhatóságát is: Mindentől Keletre – avagy román kém a Weiss-családban. Péterfy Gergely ismert, megszokott derűjével és megszokhatatlan optimizmusával szól a kortárs magyar világról.1 Avagy „az Aranykor rémálmáról”, az „átírt múlt” keserű gyönyöréről, a „nagy szecesszióról”, „a vidék lázadásáról”, a „ne higgy a szegényeknek” nemzeti lázáról… s egyképpen a „pogány derűről”, mely a kortárs magyar közérzületet, a civil bénázást, a politikai társadalmat súlyosan és végzetesen megosztó NER-rendszeri közhangulatot tükrözi.
Péterfy most politikai esszéműfajban formál hangot, esszéiben pedig politikai írástónusban kínál kritikai látleletet. Írói, humánus, szuverén, helyenként önironikus, egészében viszont drámaian őszinte. Sajnos okkal. Nyugatra tekinteni képes felvilágosodottként, keletnémet látképekkel és szovjetesdi hangulatot tükröző korképekkel még érzékenyen érzékíti a „honnan jövet” képtelenségeit, de már a jövőtlen lejtmenet és feketedő közgondolkodás „ígéreteit” kihangosítva szigorúbban őszinte. A könyv a 2013–2016 közötti esszéket adja, a kelet-európaiság hozott tónusaival és örökített nyűgjeivel, elócskásodott propaganda-világgal, az Európához integrálódás évezredes keservességével, sőt harsány reménytelenségével. Tikkasztó az egész – s ha nem lenne mindegyik írásban valami rejtőzködő jóremény, valósággal vádiratok lennének ezek. Vagy „csak” korképtelenségek, megalázó életek kisugárzó nyűgjei, optimizmussal leszámoló vakrepülések drámai előhangjai. Keserűek, s ha alaptónusban ironikusak is, valahol a szavak reményteljességével szemben álló féktelen indulatiság illusztrálásával pokoljárási előérzetek kisugárzásai hatnak át rajtuk.
„Kultúra ma már csak az lehet, amely kiszolgálja azt a torz emberképet és primitív világlátást, amely alapvetően értelmiség- és humanizmusellenes. Amely, amikor hagyományt mond, csak a szellemi lustaságát védi, amikor történelmet mond, mítoszt gondol, és amikor iskolát mond, szolgaképzőt ért alatta…”.
Közepesen nehéz megoldás harmincöt esszét egyetlen „kritikai” vagy elismerő recenzióban tömöríteni, ezért csupán mintegy „kiemelek” közülük egyetlent, a tónus jelzésére. „A nyugat-szuszpenzió” címen tálalt morgás (151-155. old.) végén hangsúlyossá teszi: „…mindkét oldalon nagyon sok ember ellenérdekelt. Tehát valóban az érzelmekkel kell kezdeni valamit – vagy félretenni, vagy felizzítani őket. Ám akár jeges, akár heves honfi-kebellel, de össze kellene fogni”.2 S mint megoldást, valahogyan a legtöbb közéleti, mentalitástörténeti folyamat, politikai publicisztikai és szépirodalmi eszközökkel, szenvtelen szenvedélyességgel ábrázolt konfliktushelyzet, amiről ír, valahol e szubjektív vállalás, már inkább tehetnék derűjével ékes. A tematikusan kiemelt mozzanatok (menekültek élménye Nyugati és Keleti pályaudvarokon, kimenekülés igénye fiatalok, értelmiségiek, vállalkozni még merészek részéről, az életút-tervezők köre felől, a reménytelen rendszerváltás, önbecsapós nemzettudat, egypártrendszerként eluralt média, az írástudók mai árulása…) és csupa efféle eseményszerű benyomás, közéleti harsányság ül az írások mélyén, s mindegyik valahol az aktualitáson túli morális fenntartásokkal van tele. Péterfy a kötet kapcsán interjúkban elmondott szavaiban talán még sarkosabban közéleti, de nem a jobbikosodás vagy fideszálódás tónusában nevezi meg ellenfeleit – hanem a moráltalan, régtől örökölten és szembenézés- vagy kiegyezés-képtelenül sunyi, haszonleső, tahó és közbotrányosan kivagyi világban, mely már az „üvöltöző ultrákat” is a politikusok ócskaságaivá, a kétfelé hasított közélet csicskáivá teszi.
„A magyar közélet megosztottsága meggyőződésem és tapasztalatom szerint mesterségesen szított és beteg dolog, amelyből mindenkinek csak kára származott. Az ok itt is, mint annyi minden másban e hazában a mismásolás és a maszatolás, a szembenézés és döntés elodázása, az elodázást elfedő vircsaft és műbalhé, amelyben mindkét oldal nyakig benne volt és van. Ezért az épeszűek összefogása, akikből politikai oldalra való tekintet nélkül amúgy is kevés lézeng, és a hiedelmekkel ellentétben a ballib oldalon is rettenetesen kevés van belőlük – sokkal kevesebb, mint azt az úgynevezett ballib értelmiségiek gondolni szeretnék (kezdve természetesen rajtam, aki pedig csak simán ornitológus vagyok) –, nem kezdődhet másképp, mint szembenézéssel a lényegi problémákkal, amelyekkel az elmúlt 25 évben nem sikerült közösen (de külön-külön se) szembenézni” (hátoldali szöveg).
A könyv alaptónusa a nézelődő elemző, a morális fenntartásait megnevező, a szabadság nevében e szembenézést szubjektívan is dacosan vállaló. Sokak számára drámai az értelmiségi hagyományok értelmező, felvilágosult, humanista attitűdjének végzetes elmaradása, sőt, a hatalom szolgáivá kopottasodása, szabadságot föladó és a politikusi hitványságokat tudomásul vevő belenyugvása. Péterfy dacol ezzel:
„Ebben az értelemben, ahogy a hatalom szót ilyen diszkurzusokban használjuk, a szabadság ellentéte, a rabság organizátora. A szabadság inkább szabad emberek közösségének törvények szabályozta együttműködése, ahol a lehető legkisebb az egyén sérelme és korlátozottsága önmaga kiteljesítésében. Amiben a legnagyobb hiány van Magyarországon, az éppen a polgári szabadság intézménye. Túlságosan nagy számban örökítik a magyar családok a szolgaság és a zsellérség mitológiáját, az alattvaló-lét rítusait és hisztériáját”.3
Rakatszám lapozzuk a kötetben a lehetséges, kívánatos, morális, elkötelezett, értelmezni képes attitűdök sokféle mintázatát. Péterfy mégsem finnyog-fanyalog, hanem elmagyaráz, interpretál, érvel, beleérez, megért, megbocsát, sőt olykor meg is ölel. S beleszövi a maga merszét, morálját és elvárásrendjét is, amit nem szépíróként vagy váteszként, hanem egyszerűen gondolkodó lényként jogosnak tart, sőt másoktól is elvárna. „Ez a kötet Péterfy Gergely 2013 és 2016 között írt közéleti publicisztikáit tartalmazza. A humanizmus és a felvilágosodás hagyományának szemszögéből, a kelet-európai értelmiségi tapasztalat felől, írói, szubjektív eszközökkel követi a magyar politika és a magyar társadalom jobbratolódását, az orosz ideológiai, gazdasági terjeszkedést megalapozó propaganda térhódítását és Magyarország európai integrálódásának intellektuális és gazdasági kudarcát. A Mindentől Keletre kegyetlen, ugyanakkor ironikus látlelet a mai Magyarországról, egyszersmind a szerző Aegon-díjas nagyregényének, a Kitömött barbárnak az utómunkálataként, aktuális függelékeként is olvasható” – hangzik a fülszövegből. S itt talán vitám is lenne ezzel. „Megszűnt a kettős beszéd intézménye, amelyben külön nyelvet használtunk a közösségi, nyilvános, és külön nyelvet a magántérben. Ez a szovjet katonai elnyomás szükségszerű következménye és az osztrák és török katonai elnyomás szükségszerű öröksége volt. Nem volt szüksége a társadalomnak a továbbiakban, hogy ezt az intézményt fenntartsa és a koreográfiáját örökítse, ennek ellenére persze szubsztrátum formájában megmaradt. A NER erre az örökségre épít. A kettős beszéd emléke – mivel az egyik, a titkos, a magántérben alkalmazott része az igazság nyelve volt – azt a tévhitet kelti a magyarok egy részében, mintha ilyen kettős beszéd nélkül nem is lehetne az igazságot kimondani. Elég volt Európa nyelvét a hatalom nyelvének rágalmazni, ezek az emberek rögtön azt hitték, a felvilágosodás-ellenesség és a nácizmus nyelvével rátaláltak az igazság nyelvére…” – mondja a fennebb jelzett interjúban…, majd így folytatja a konkrét rákérdezésre, a Kitömött barbárra konkretizáltan: „Ami a felvilágosodáshoz való viszonyt, az idegengyűlöletet, az előítéletek borzalmas elharapózását, a tévhitek és babonák lázálmában tévelygő népeket illeti, egészen bizonyosan lehet a Kitömött barbárhoz kapcsolni ezt a könyvet. Itt publicisztikai, olykor játékos, olykor ironikus, olykor cinikus tálalásban talál az olvasó olyan gondolatokat, amelyek a Kitömött barbár épületébe is beépültek”.
Lehet persze, muris megoldás magával a Szerzővel „vitatkozni” műve jelentésterét illetően. Tény, hogy tévhitek és babonák, ócska előítéletek és alpári előítéletesség azóta sem sokat változott, s mindezt akár publicisztikusan, olykor tanulmányrészletként, megint máskor politológiai esszéként is tálalni lehet. De a Kitömött barbár nemcsak ezen a babona-kritikai hangnemen keresztül alapregény. A szereplők monologikus, olykor véletlenszerűen személyesbe vagy leíró elbeszélőbe átváltó tónusai azonban sokkal mélyebb rétegekbe visznek ott, s ekképpen a kritikus próza más tónusa szólal meg itt is, ott is. A felvilágosodás emberibb hagyatéka épp a Rousseau, Voltaire, Diderot, Kant és mások emberképe, jócskán szembevonulva a kortárs barbársággal. Ha nem is győzedelmes ellenpont, de legalább annak igénye, hogy erény nélkül ne lehessen senki léte toleráns. A „barbár” kitömöttsége pedig – ha valóban a porosodó múzeumi mutatvány rangján ugyan, de előtte a kiváltságosság és értékesség éppen eléggé ékesszóló példájával – sokkal inkább szól arról (is), mekkora tévképzet a barbárt látni az értelmiségi lét ellenpontjaként. A barbárrá tétel a hatalom diskurzusának szintje, az uralmi doktrína, a fölényes gőg, a semmirevaló úrhatnámság gesztusa. De a „barbár” civilizáltsága pedig a civilizálatlanok barbárságától függ nagyobb mértékben, mint lehetséges volna. A „Kitömött barbár utómunkálataként” vagy „aktuális függelékeként” pedig nem olvasható…! Péterfy éppen ezt az elkenést, maszatolást utálja legkonkrétabban! S ha egy interjúban bólint is, „benne vannak elemek”… – ez inkább a riporternek tett gesztus, de nem Kazinczynak vagy feleségének, nem Angelo Soliman érdemi személyiségének különlegességével direkt párhuzamba állítható momentum. S mintha ott is inkább a társadalmi környezet barbársága volna a meghatározó, nem a két főhős tiszteletteljes barátsága. Ennek pedig nem „utómunkája” vagy javított kiadása a Mindentől Keletre – bár annyi igaz, hogy Kufsteintől vagy a Graben sétálóitól is sokkal keletebbre van mindaz, amit mi itt minden megbocsátó metaforikusság jegyében az egyéb civilizálatlanságtól közösen elszenvedünk. Attól is, ha „a hatalom azt szereti, ha beleugathat az ember dolgába, ha büdös lábát felteheti a családi asztalra és lenyúlhatja a tévékapcsolót, ezzel demonstrálva, hogy ő itt az úr” (Vasárnapi diktatúra, 49. old.)
A mindentől kelet és a hiába várva várt nyugat közötti téblábolásban, magyar kétfelé-osztottságban persze váltig, hozott hagyományként van jelen a Kompország-dilemma. Csakhogy aktuálisan a komp már pihen. Kikötötték, sőt megkötötték, leláncolták, felperzselték, zátonyra futtatták. Simán. Vagy talán köznépi közreműködéssel, régi reményekkel, az áporodott dohosság maradandó szagmintáival. És benne hallgat a (mégcsak nem is barbár) sötétség.
A kötet borítóján balról beleső telefontárcsa meg mintha a régi jó kapcsolatot sejtetné. Hogy kivel is – ez már lehet az Olvasó titka…!
A. Gergely András
1 Kalligram, Budapest, 2016., 226 oldal
2 További apróbb részletek itt: http://ekultura.hu/2016/08/04/beleolvaso-peterfy-gergely-mindentol-keletre