...avagy ki definiálja a definíciót?¹

Értelmiség és politika viszonya alighanem régebbi, mint a róla való beszéd. Így aztán ezt az évet már itt, a helyszínen tölthetjük, ha kicsit ki akarnánk beszélni a tárgykört… A címválasztásban számomra a tematikus körvonalat tekintve csupán egyetlen rész-szempont fölidézése volt inspiráló, viszont a megfontolás 7,04 másodperce csupán arra lehetett elegendő, hogy valami érintőleges, mégis „mélyebbre” világító problematikát vessek föl, ne pedig „nagyelőadást” hozzak. Az ekképpen felületessé és vállalhatatlanná váló kimunkálást tehát most mintegy áthárítom a Tisztelt Hallgatóságra, építve arra is, hogy szavaim értelmes volta vagy provokáló jellege nem hagy kétséget az elszánt ellentmondásra, vitára. Nem vagyok „plenáris előadó”, sokkal inkább beszélgetőmanó, akivel látszólag parciális témakörök rohanvást érzékítése, részkérdések további esélyeinek talánykodó sugallata a vállalt föladata, nem a „tudományos tuti” megfogalmazása. Ezt inkább bíznám a hivatottakra, a „tudományosakra”, az „útirányokat” vagy „sarkigazságokat” kinyilatkoztatni kész szakmabeliekre testálnám, s ha lehet, magam inkább konstruktív provokációkat fogalmaznék meg. Kézenfekvő, hogy e cselezésben figyelemmel vagyok az itt is elhangzó előadások néhány kiemelt hangsúlyára, akár L. Simon László, akár Nastasă-Kovács áttekintő körképére. De magamra csupán azt rónám feladatként, hogy néhány kulcsfogalom körüli törzsi táncot elővezetek…, valamelyest reflektálva e két szaktekintély által is jelzett értékmentés, hagyománykövetés, mentális örökség védelme és továbbépítése szempontjára.

Narratívákat, historikus lamentációkat hallottunk egyetemi embertől, politikai szférákban járatos hivatalviselőtől, történésztől, jogásztól tegnap is, most is, beleértve hatalom s elnyomás, elnyomódás és ellenbeszéd kommunikatív példáival illusztrált számos értelmiségi és értelmezési magatartás-modellt. Én is ezeket folytatom – valamiképp/másképp, de inkább erősítve a lamentálás, mint a kinyilatkoztatás tónusait. Tudatos magabizonytalanságom, álcázott kételytelenségem legyen gyanús!! – egy szavam sem hihető, mindenki elrendezi ezt majd magában… Megosztok, kérdéseket közlök, ugyanakkor talán nem is alkotok Euro-politikai vagy nemzetpolitikai koncepciót, nem is képviselek ilyesmiket…!

Illendő lenne persze, hogy a vállalt konstruktív mellébeszélés tartalmát is előre jelezzem… Nem vállalok „kulcsszavakba tömörített” blogozás formájában valami impozáns áttekintést, s mindig megfontolandó lesz használt fogalmaim legitimitása, ahogyan hasonló volt és marad is a közlésmódok legalitása megannyi mai kommunikációs színtéren…, álcázzák magukat akár kormányprogramnak, jogszabály-előkészítésnek vagy EU-konform irányelvnek, vagy felelős szereplői missziónak. Minthogy hosszas okfejtésekre senki nem igazán kíváncsi a mai politikai mezőben, s a neten olvas inkább minden definíciót, alkalmi körülírást három sorban, így számíthatok rá, hogy köntörfalazó szövegem szinte szembe megy a közviselkedéssel és közfelfogásokkal – ám inkább vállalom a más/új/régi színterekre terelhető figyelem aggályos és kényszeres konzervativizmusát, mint a harsány hangzatosságokat. Ugyanakkor nem kockáztatnék sem kiindulópontként, sem az előadás végén (mintegy „konklúzióba” illő célbaérkezésként) olyan beszédmódot, mely kormányprogramot vagy pártpolitikát akarna képviselni, elfogadtatni vagy vitatni. Szempontom értékkonzervatív nézőpont vállalása lesz, melyben nehezen fér meg például Alexis de Tocqueville amerikai demokrácia-képének méltó fölidézése éppúgy, mint a bevált politikatudományi definíciók sűrű listája, melyet a hangosbeszélő értelmiségi narratívák sokszor szeretnek méltó aláfestő tónusként alkalmazni. Ezek ugyanis rendre egy más világ, más korszak, más nyilvánosság- és demokrácia-felfogás tükröződései valamilyen épp aktualizált mondandó keretében, de általában függetlenül attól, amihez kifejezetten alátámasztásként akarják volt használni. Itt és most tehát a Király Miklós által is emlegetett aktuális kihívások és elbeszélésmódok némelyikét, vagy a Köztér-csoport itt elhangzott léthelyzet-értékelését emelném ki mint olyan keretet, amely az értelmiségi szerepek, kölcsönhatások, közléskísérletek szférájában a közlésmegszállás alakját ölti vagyis a hatalom árnyékában – olykor védelmében – elhangzó főbb téziseket leginkább a kérdésgyarmatosítás kijelentő módjának nevezném, s ehhez képest én nem kisajátítani, végleges meghatározásokat gyártani kívánok, inkább valamely lamentációs lebegtetés híve volnék. S mintegy az aktualitások térfelére landolva, máris azzal kezdem, amit az Erdélyi Társadalom folyóirat most meghirdetett tematikus pályázata emel ki: (idézem)

„Kortárs társadalmunkban szerte a világon megfigyelhető a különféle populizmusok és a mindennapi nacionalizmus megerősödése, miközben fokozódnak a társadalmi és kulturális egyenlőtlenségek. Mindez összefüggésben áll a hatalmi különbségekkel és ezáltal a hatalom és az elnyomás, illetve az ellenállás sajátos alakzataival is. Ezek a tartós vagy mélyülő egyenlőtlenségek sajátosan érintik kisebbség és többség viszonyát, státusz, társadalmi nemi, szexuális, etnikai és más vonatkozásokban is. Az egyenlőtlenségeknek és ezek következményeinek láttatását számtalan makroszintű és statisztikai elemzés tűzte ki céljául, de e folyamatok megértéséhez szükséges az embereket megjelenítő vizsgálódás is, alulnézetből, értelmezésre törekedve és kritikusan – akár szembenézve a kutató saját szerepével és felelősségével, munkája hasznosságának kérdésével is. Az Erdélyi Társadalom 2018/2-es száma az egyenlőtlenség, kirekesztés, hatalmi viszonyok és felelősség kérdéseit konkrét, partikuláris eseteken keresztül szeretné megmutatni, az érintettek szemszögéből, de ugyanakkor rámutatva a problémák strukturális meghatározottságára is. Tervezett lapszámunk az alábbi kérdéseket tematizáló vagy a témához kapcsolódó más problémákat felvető szövegeket vár:

1. társadalmi igazságtalanságok és társadalmi egyenlőtlenségek (társadalmi nemek, kisebbség és többség, szegénység és hátrányos helyzet, foglalkoztatási gyakorlat, közterek használata, vagy egyenlőtlenségek és igazságtalanság mediális reprezentációi, új média és kulturális-társadalmi egyenlőtlenségek)
2. a hatalom, erőszak és ellenállás, uralom és tekintély (hatalomnélküliség, hatalomgyakorlási és ellenállási formák, az erőszak változatos alakzatai, képessé tétel és képességszemlélet)
3. (társadalom- és tudomány-) kritika, reflexió, felelősség és a hasznosság (felelősségteljes kutatás, RRI, reflektivitás, kritikai szemlélet, önmaga felé fordított kutatói tekintet, részvételi és akciókutatások, együttműködési gyakorlatok)
4. politikai, gazdasági, vallási elit és társadalom viszonya, az elit szerepének értelmezései
5. különféle család- és szociálpolitikák társadalmi egyenlőtlenségre vagy adott társadalmi csoportokra gyakorolt hatásának vizsgálata.”

E felhívás számomra kihívóan tükrözi, mennyire fontos lenne a tudomány, s ebben nyilvánvalóan az értelmiségi szaktudás fölöttébb aktuálissá váló feladataként, a társadalmi helyzetünket föltétlenül jobbító szándékok mérlegeléseként annak mielőbbi tudomásulvétele, hogy mi is lenne az önmagára is reflektálni képes értelmiség feladata a hatalom pártolása, a fenntartások kiváltsága, az ellenbeszédek érvényessége, a programalkotó közbeszéd formálása szempontjából. Egészen röviden, mintegy mottóként épp emiatt hadd idézzem ide a hatalomhoz simakodni nemigen képesnek mutatkozó George Orwell nevezetes üzenetét: „Aki uralja a múltat, uralja a jövőt is. Aki uralja a jelent, uralja a múltat is”. Úgy vélem, a történelem során bármikor is jelen volt értelmiség nemcsak hatalom-legitimáló funkcióban volt mindenhol és mindenkor, de egyúttal a hatalom vitatása is folyamatos szerepköre maradt. Előadásom alapkérdése éppen ezért (egészében vagy lényegét tekintve) leginkább az lesz: a múlt uralása esélyünk, technikánk, politikai stratégiánk is, de felelősségünk mégannyira. Uralunk-e, uralhatunk-e életben bármely jelent is a múlt révén, vagy messzi jövendőt a legitim jelen révén…? Van, s lehet-e legitim érvünk az „értelmes” ember, a hivatásos értelmiségi felől nézve, ha nem csupán a teoretikus állítások kimunkálását vállaljuk, hanem épp ezek ellenében lehetséges dilemmák megfogalmazására nem törekszünk eléggé? Kulcsfogalmakkal, fogalomfelhőbe vagy címszólistába fogalmazva: szerepek, státusz-identifikációk, történeti emlékezet szerepel majd körvonalként mondandómban, s a megértés és értelmezés mint „életösszefüggés” és tudáskezelési megoldás kap méltó hangsúlyt mindabban, amit kérdezni szeretnék. Tudásterületi szempontjaim a nem-politikai, nem-szociológiai, nem-antropológiai aspektusból állnak – de ezek képzelt-sugallt analógiáival bűvészkednek majd. Antropológiai, közelebbről politikai antropológiai nézőpontom nyilván nem kerül teljes mértékben a háttérbe, de igyekszem az átfoghatatlanság édes bizonytalanságai, a nempolitikai politikák mérlegelése közben figyelembe venni mindazt, amire alaposabb lexikon-szócikkben vagy politikatudományi szakdolgozatban minden diák érdemben kitérne. Mindezzel, vagy ezek révén talán előállíthatom azt a benyomást, hogy tükrözni látszom a kettős kételyt: ha nincs is végsőkig kielégítő definíciónk az értelmiségről (márpedig nemigen van), akkor talán még kevésbé van a politikáról, s így az „értelmiség és politika” viszonyában kétismeretlenes egyenletet kell formáljak mindarról, amit sugallni szeretnék.

Mindemellett – s azzal együtt is, hogy szakmai előadók jó szokását, melyben rakatnyi szakirodalmi forrásmű szerepel kilóra mérve, hisz ez „hitelesíti” az előadó nagyszabásúságát és elmélyültségét…, amit viszont én nem követnék… – nem próbálnám megúszni, hogy két-három szaktudományi megfontolás kínálatával ne szórakoztassam az ellentmondani szándékozó hallgatóságot. Ezek egyike a Ralph Linton, Max Weber, Emile Durkheim nyomán ismertté vált felosztás-lehetőség arról, mi is a társadalmi érvényessége az értelmiségnek vagy más közszereplőnek, s ennek ellenpéldájaként majd fölidézem a történész Gyáni Gábor néhány megfontolandó szempontját, hogy végül a „státuszinkonzisztenciák” kortárs felfogásmódjaival ellentétes kritikai nézőpontot hozzam terítékre Slavoj Žižek nyomán, aki megannyi modern bölcseleti területen meglehetősen provokatívnak tekinthető részkérdések fölött agyaskodik számomra rokonszenves érvkészlettel.

Szerep, avagy státusz és rendszer viszonya

Kézenfekvőnek látszik, hogy egyén és környezete, csoport és tömeg, személyiség és össztársadalom minden pozíciója leírható valamiképpen…, akár az arányok, akár a kölcsönhatások, akár a mértékek és tömegesség viszonylatában. De ezekből a „rátekintő” példákból rendszerint hiányozni tud a résztvevők, aktorok, szereplők minéműségének érdemi megnevezése. Linton klasszikusnak minősített, korai kulturális és biológiai antropológiai alapvetése² fölkínálta az összegzést a társadalmi egyedek helyzetének elemzéséhez, mégpedig a következő felosztás alapján: mindenki „definiálható” társadalmi státusza és szerepe alapján. A két közelítési szempont elválik, de össze is függ egymással…, idézem:

„A státusz kölcsönös viselkedésformák jelenléte, de a státusz fogalma, csakúgy, mint a kultúra fogalma, két jelentéssel is bír. A státusz, elméletben, egy pozíció egy bizonyos hagyományos rendszerben. Egy bizonyos egyén több státusszal is rendelkezik, lévén, hogy minden egyes egyén egyszerre több rendszerben (kifejezésében) is részt vesz. Egy egyén státusza mindazon státuszokat jelenti, amelyeket az egyén elfoglal. Az egyed össztársadalomban elfoglalt pozícióját mutatja. A státusz, az egyéntől eltérően, aki azt birtokolja, egyszerűen csak jogok és kötelezettségek összessége. Mivel e jogok és kötelezettségek csak egy médiumon keresztül nyilvánulhatnak meg ezért nekünk igen nehéz különbséget tennünk a státuszok és azon emberek között, akik azokat viselik, és gyakorolják azon jogokat és kötelezettségeket, amelyek alkotják azokat. /…/

A szerep voltaképpen a státusz dinamikus aspektusa. Az egyén társadalmilag meghatároz egy státuszt és elfoglalja azt a többi státusszal kapcsolatban maradva. Amikor azon jogokat és kötelezettségeket gyakorolja, amelyek alkotják azt a bizonyos státuszt, akkor szerepet játszik. Szerep és státusz eléggé elválaszthatatlan fogalmak, megkülönböztetésük csupán elméleti kérdés. Nincsenek szerepek státuszok nélkül, és státuszok sem léteznek szerepek nélkül. Csakúgy, mint a státusz esetében a szerep fogalma is két jelentéssel bír: minden egyes individuum több szereppel is rendelkezik, attól függően, hogy milyen viselkedésformákban vesz részt, és rendelkezik egy olyan fő szereppel, amely képviseli az összes szerepét, és meghatározza, hogy ő mit tesz a társadalomért, illetve mit várhat ő a társadalomtól. Az egyedek számára a státusz és szerep kombinációja azt a minimális magatartást és viselkedést mutatja, amelyet felvesz, ha nyíltan akarja demonstrálni a társadalomban elfoglalt helyét. A státusz és szerep arra szolgál, hogy az ideális társadalmi viselkedésmintát az egyedre szablyák. Ezek modellekké válnak az egyének magatartásának és viselkedésének átalakításához.

Az egyén szokásainak és viselkedésének kialakulása születésekor kezdődik, és ha minden más tényezőt állandónak veszünk, akkor minél hamarabb kezdődik felkészítése egy státusznak való megfelelésnek, annál sikeresebbek lehetünk. Ugyanakkor, mivel senki sem egyforma, ezért egy státusz, ami megfelel egy személynek, nem feltétlenül alkalmas egy másik számára. Mindezen felül minden társadalomban vannak bizonyos szerepek, amelyek többet követelnek egyszerű rákészülésnél. A társadalmak akkor kerültek dilemmába, amikor létrehoztak két fajta státuszt: az „elért” (achieved) és „a valakinek tulajdonított” (ascribed). A tulajdonított státuszok azok, amelyeket anélkül tulajdonítanak az egyénnek, hogy természetes vele született képességeit figyelembe vennék. Ezekre felkészíthetik őket születésük pillanatától kezdve. Az elért státuszok azok, amelyek különleges képességet igényelnek. Ezeket nem tulajdonítják automatikusan az egyénnek születésüktől fogva, hanem szabadon alakíthatóak egyéni törekvéstől függően. A társadalomban megtalálható státuszok legtöbbje a tulajdonított státusz típusába tartozik, csakúgy, mint a mindennapi ügyek megoldásáért felelős státuszok. Minden társadalomban bizonyos dolgok szolgálnak referenciapontként a státuszok egyénhez való illesztéséhez…”.

A hosszas idézésért elnézést kérek, de a félmondatos kiragadás nem vezet bennünket sehová. Amit itt lényegesnek mondhatunk Linton alapján: a kapott, tulajdonított, elnyert, kiérdemelt, presztízs, funkció, tagoltsági állapot (végső soron tehát a társadalmi rétegződés is ennek eredménye!) függvényében eltérőek a rétegződésben betöltött („objektív”) szerepsajátosságok, valamint a („szubjektív”) értelmezések. Másképpen is megfogalmazható ez (kicsiny csúsztatással): az objektív meghatározottság ad valamely kívülnézeti képet, a szubjektív állapot-rajz pedig kínál valamely belülnézeti képet. A kívül- és belülnézet különbsége annyi féle eltérést rejt magába, amennyi nemcsak az egyedenkénti különbség, hanem jelen van ebben a rápillantásban vagy átélésben a magunkra vonatkoztatás, az érintettség, a késztetettség meghatározó mivolta is, vagyis a szereptudatunkat és élethelyzetünket meghatározó elfogadás/ellenállás különbsége, harmóniák és konfliktusok differenciált rendszere vagy számos mechanizmusa is. Ha a politika tudományának és az egyed jogi státuszának oldaláról nézzük, akkor jelen lehet ebben a legalitás és legitimitás alapkategóriája, vagyis helyzet és körülmények, feltételek és adottságok számos rétege, ellentmondása, kialakulatlansága, változata vagy változékonysága is.

Éppen így lesz, ha az értelmiség és a politika viszonyában (a korántsem egyenrangú, de ugyanabban a színpadi-társadalmi drámában) szereplő aktorok, színjátszók kapcsolatrendjét nézzük: a státusz és a szerep mint az értelmiség s mint a politikum örök függő változója. A kérdés legtöbbször éppen az: honnan is nézzük a szerepeket, állapotokat, helyzeteket, meghatározó komponenseket, feltételeket. E téren minimum két alapviszony kínálkozik (persze ezernyi szakirodalmi hivatkozás, ellenpontok, viták, másfajta definíciók katasztrofális mellőzésével képletbe rendezve), s mindmegannyi még bontható is alkalmi helyzetek, korok, időszakok, politikai rendszertípusok szerint: 1) van egyfelől a „HATALOM versus értelmiség” képlete, melyben az alárendelt viszony tételeződik, szinte sosem a mellérendelő…, s ezt szokták „objektív” képnek tartani (mármint a hatalmasok és híveik, a látvány élményére s nem a strukturális dimenziókra érzékenyek); 2) van továbbá az „ÉRTELMISÉG versus hatalom”, mely a végrehajtó funkciót, az értelmiség státusát illető kérdéseket tükrözi (ebben önkéntes alárendeltséggel tételezett állapot mutatkozik); vagy ennek kreatív funkció-változata (az értelmiség hatalom fölé emelkedésével) – ez inkább a hatalom értelem alá rendelésének, delegált mivoltában szolgálati funkciója elvárásának tételezése… (ezt hivatott tükrözni Julien Benda: Az írástudók árulása 1927-es esszékötete, melyre itt is utalt L. Simon László egy idézettel).

A nézőpont (1-es vagy 2-es „modell”) változása mindig adott, változtatásai az egyén szerepei szerint alakulhatnak, s ez nem merev építkezés függvénye, akár egyazon korszakban is több verzió érvényesül, egyszerre többféle mechanizmus is együtt mutatkozhat akár egyetlen társadalmi rétegben vagy magában a személyiségben – de érdekes módon ritkábban búvik meg a kettős identitás, az egyszerre hatalmi és értelmiségi feladattudat a hatalmi szereplőben, aki önkéntesen redukálja megszerzett státuszának funkcióit a végrehajtó cselekvésre és párhuzamosan az alkotó haszonélvezetre. /Jellemző ilyen esetekben például, hogy „MI”, a kormány, „MI”, a hatalom akarnoksági többes száma telepszik rá a beszédmódokra és kinyilatkoztatásokra, s ezeknek jó eséllyel következménye már a „kétláb rossz négyláb jó” direktív meghatározása, a „ki viszi a puskát?!” alkalmi válasza, a fékevesztett ráhatás intenzív öröme, avagy a parttalan röppenés magabiztos boldogsága, mint Tubica Úr esetében Parti Nagy Lajos Hősöm tere főszereplőjének uralgása formájában,³ – tehát létezik a többes számú egyes szám is mint hatalomviselési ellenpont is…/.

Nincs közvetlen és rövid válaszom rá, de létezik ugyanakkor egy sor kérdés még: ha van politikai-gazdasági-szervezeti hatalom, hol van, hová esik hozzá képest az észhatalom, a tudástőke szerepe? Milyen ez, hová kerül, amikor nem érvényesül, honnan eredezteti magát, amikor nem látható, ki birtokolja, kihez jut a státusz érvényesüléséhez szükséges mennyiség, hogyan él vele, stb.? Hol termelődik, ki birtokolja, ki tartja fenn és élteti a tudás mint az értelmiségi státusz tételezett fő termelőereje információs hatalmát? S ha ez a tájékozottság, eligazodásképesség érvényesülhet (értelmiségi előny), hogyan alakul hozzá képest a mindenkori nyilvánosság és a közlésbátorság szerepe? Mi ez a kollektív tudás, ami az értelmiségi termelési tőke formája, s ki definiálja, miként irányítódik, ki használja és kinek érdekében…? Lehet-e értelmiségiből hatalom, vagy ezek egymást kizáró tünemények? S ha nem lehet is, miképp érvényesül mégis a hatalomra hatás az értelmiségi státuszok felől nézve?

Rész-válasz csupán, de Linton még pontosít egy kissé: „A társadalomban megtalálható státuszok legtöbbje a tulajdonított státusz típusába tartozik, csakúgy, mint a mindennapi ügyek megoldásáért felelős státuszok” – mondja. Vagyis ha elmarad a tulajdonítás szertartása, a jóváhagyó döntések és körülmények együttes közrehatása, akkor lehet, hogy szükségszerűen elmarad a viselkedésmódok, szociabilitás, személyes adottságok, intézményes szereptudatok, „jólélekség”, stb. minden formája…? De akkor az ELÉRT státuszok valahol/valakik számára szükségképpen konfliktusba kerülnek a tulajdonított (készségként hozott és mentálisan védhető) státuszokkal szemben…! S mi lesz a megcélzott, de el nem ért státuszokkal? Állapot-e a függés ezernyi módja, s ha az, hát értelmiségi létállapot-e, vagy ha nem önmagát definiálni képes belső tartalom ez, akkor kívülről meghatározott mivolta meddig és hogyan képes fenntartani hosszabb idővonalon is magát a társadalmi presztízst? Mi van, mi lesz akkor például a tudás-birtokos társadalmi réteg viszonya a kreatív tudás-ágazatok esetében? Marad az értelmiség ezek hatékony használatában érdekeltnek, vagy ellenáll az ilyetén besoroltság társas rangjának? Lehet-e a tudáshatalom használóinak autonómiája, vagy csak mindenkori kijelöltsége lehetséges, amikor haszonélvezője lehet, de szolgáló funkciójában a hatalom bármikor elvitathatja vagy eltörölheti? S itt már igen közvetlen irányvektorok mutatnak a „szakértő tudás”=tekintély problematikája felé…! (Erre még alább, Lacan, s nyomán Žižek nézőpontjának fölidézésével visszatérek majd!)

Külön előadás tárgya, sőt önálló tematikus nap lehetne az MTA függetlenségének aktuális kérdése… Miközben itt értelmiség és hatalom viszonyáról „elvontan” értekezünk, magyar-magyar, román-magyar, jelenkori/múltbeli, funkcionális és strukturális klasszifikálást végzünk el, épp harsányan dúl a magyar tudomány legfőbb műhelyének és a magyar politikai legfőbb intézményrendszerének élet-halál harca… Van-e nekünk erre saját válaszunk, vagy megengedjük a szervezeti-intézményi válasz formális legalitását, mely esetleg talán megszünteti, vagy sokkal inkább értelmezhető módon korlátozza, átszabályozza, ellehetetleníti a költségvetési beruházásként tekintett, közben jócskán lefosztott tudástőke-tulajdonosok körülményeit, markecolja intézményeit, átprogramozza működési hatékonyságát (amúgy mi is ez…? s hogyan mérhető nem külsődleges, hanem egyes tudásterületeken belül érvényes léptékben?)?? Lehet-e a hatalomnak témaköre, s lehet-e párhuzamosan az érintett tudósok tiltakozási potenciálja (nem hiányzik ez a kelleténél jobban most?????), reakciója, petíciója még életmentő a strukturális helyzetüket vizsgálva? S lehet-e hatékonysági paraméterekkel méricskélni a bölcsészeti területek, az embertudományok, a humaniorák „hasznát” és „hatékonyságát…? Meg ha a Figyelő listázása és a kutatási támogatások jövendő sorsa a tudásminisztérium és a hatékonysági mutatók mentén dől el, akkor vajon tiszta tudásmérce érvényesül-e itt, avagy bizonyos tudások épp a hatalom szolgálatában sokkal hatékonyabb másként-tudássá válnak, az értelmiségi szereptudatok pedig fölveszik a géperejű teljesítmény-mutatók paramétereit, s közömbös fűkaszával lebarmolnak minden útjukba eső talányos virágot, gyomot, díszcserjét, oxigén-kibocsátót egy hatékonysági mércével méricskélt haszonnövény-telepítés érdekében…?

Fennebb azt ígértem, nem fogom végigragozni az értelmiségi szerepfelfogások, funkcionalista vagy strukturalista elméletek, társadalmi rétegződés-teóriák megannyi változatát… Ami a belátások elemi tartozéka viszont, az a felelősség első köre: az értelmiség önképe (és hatalom-képe), a saját állapot, léthelyzet /szükségképpen nem antik, hanem modern, jelenkori, ÚJ/ definíciója… – ha lehet egyáltalán ilyen, a hatalmi állapotoktól, modellektől függetlenedni próbáló korszerű meghatározás. Ezt ugyanis (ha nem öndefiníció), akkor amint a hatalomra bízzák, vagy ő bízza önmagára, csak rosszabbul járunk. Persze, tudnivaló, hogy ez ritkán jár sikerrel, s a trend, a jelenkori történeti folyamat nem éppen a definíciós jogosultságnak kedvez. De ehhez az önképhez nemcsak a lehetséges idézetek és történeti források szükségesek, hanem aktuális állapot-ábra is, no meg a hatalmi helyzet, a politikai berendezkedés sokoldalú, kritikai olvasata, az önálló szereptudatba vetett hit működtetése, folyamatos tesztje, s e kép(zet) állandó felülvizsgálata, a hozzá tartozó kételyek illendő tömege is szükséges. Előadásom, témafelvetésem éppen ezért nemcsak a tézisek tere, hanem a körülírásokhoz illeszthető továbbolvasás feladatával megtoldott állapotrajz is…!

Tartozom egy apró pontosítással is. Gyakori szokás a békétlenebb korszakok elején, amikor hatalom és értelmiség folytonos háborújának már látszanak törzsőrmesterei, árulói, kivégzőosztagai és kémei is, hogy közbucsálódás tárgyává lesz a Julien Benda ábrázolta helyzet, s ehhez kiváló eszköznek ígérkezik Babits Mihály vitatkozó tanulmányának számos morális és vallási, antiintellektuális és viselkedéskritikai megjegyzése. Csakhogy Babits morális elefántcsont-tornyából a francia (és nem mellékesen a Dreyfus-ügy mentén jelentősen megosztott) írástudók részbeni felmentése is egy értelmiségi kultúrharc korszakos tükre. Ám az árulás Benda értelmezésében a politikai szenvedélyek mezőjébe került értelmiségiek, e szenvedélyek befogadói és haszonlesői, a politika kezére játszó magatartásmódok, az elveiket föladó tudósok, a „részlegest dicsőítő és egyetemest ostorozó” néhányak, a gyakorlatot dicsőítő és a szellemit elpáholó típusok morális megítéléséről szól, s nem a költői magányba vonuló, közélettől finomkodó távolságot tartó lelkekről! Benda értelmezésében az értelmiségi nemcsak tollforgató, hanem az emberi lélek és szellem minden teremtményének míves gondozója, az igazság, erkölcs és szellem nagybetűs fogalmainak védelmezője, s nem „reális”, „evilági”, politikai hasznossági szempont és mérce szerint megítélendő, hanem az Etosz örök és elvont értelme alapján az vagy nem az. Az „Untergang” spengleri tézise ellenében ez Benda-i típus a mindenkori morális tőkét képviseli, az Ember feledhetetlen hivatásának rangját követeli. Clerc-nek nevezi Benda azokat (szemben a világiakkal), akik szellemi vezetővé tudnak válni, s mindenkit, „aki transzcendens nyelven szólítja meg az embereket” –, ugyanakkor az ellenoldalon tartja nyilván mindazokat, akik „a modern politikai szenvedélyek” embereket egymásra uszító késztetéseinek szolgálatába állnak.

Belátom, nem ez itt most a helye Benda értékelésének, s mintegy kétszáz oldalas műve figyelmeztető felhívásként megfogalmazott üzeneteinek. Amiért fontosnak gondolom itt kiemelni, az a tartás, a szellem és a pragmatikus haszonkeresés közötti kapcsolat tipikus egyoldalúvá fordulása, mai ismételt megdőlése, egyensúlyának bedugulása. Benda nem direkten emeli ki, de művének egyértelmű üzenete az értelmiségire rótt morális kötelezettség is, a mentális szabadság is, az egyetemesség nevében fogant feladattudat is, sőt a minden megalázással szembeni dac is. Talán leginkább ez az, ami korunk értelmiségének is vissza-visszatérő dilemmáira adott erkölcsi válasz: a felelősség szentsége…

Pontosítással tartozom még a téren is: Benda morális főműve a politikai erkölcs, a filozófiai hagyomány, a kiváltságosságra igényt tartó és azért harcba szállni képes társadalmi szereplők felszólító erejű késztetése a feledhetetlen küldetéstudat megőrzésére. Ennek persze 1927-ben egészen más kondíciói voltak, mint már akár a kora-harmincas években német földön vagy a trianoni huzavonába merült magyar értelmiség körében, s egészen mások az 1945 utáni kelet- vagy nyugat-európai, Európán kívüli, újvilági, gyarmati világi és más tájakon. Jellemző módon visszatér a dilemma nemcsak a huszadik századi regényirodalom megannyi irányzatában, a hatalom és értelmiségi létformák több korszakra elhúzódó vitáiban, hanem még karakteresebben a polgárosodásban és tőkés jóléti világokban határhelyzetet képviselő 1968-as hétköznapokban. Erről Slavoj Žižek megfogalmazza: „Mivel '68 magában foglalt egy radikális ideológiakritikát, az első dolog, ami feltűnhet az akkori szemlélő számára, az, hogy a mai kor poszt-ideo­logikusnak deklarálja magát – és éppen az ideológia eme tagadása adja a végső bizonyítékát annak, hogy ma jobban bele vagyunk ágyazva az ideológiába, mint bármikor. Ma az ideológia méginkább küzdőtér, mint bármikor – és többek között éppen a múlt hagyományainak kisajátítása a tét. /…/ 1968 emlékezetéért ugyanilyen küzdelem folyik. Írásom címe ter­mészetesen Jacques Lacan válaszára utal a '68-as párizsi falakon megjelenő, jól ismert struktúraellenes grafitira: ’Struktúrák nem mennek ki az utcára!’. A felirat azt kívánta kifejezni, hogy a '68-as tömeges diák- és munkástüntetéseket nem lehet megmagyarázni a strukturaliz­mus fogalmainak segítségével. Egyes történészek éppen ezért olyan korszakhatárnak tekintik 1968-at, amely elválasztja a strukturalizmust a posztstrukturalizmustól, amely dinamikusabb volt és fogékonyabb az aktív politikai fellépésre. Lacan válasza pedig az volt, hogy 1968-ban a struktúrák ’leereszkedtek’ az utcára, vagyis a látható, kirobbanó erejű történések végeredményben a strukturális egyensúly felborulásának – Lacan terminusával: a mesterdiskurzusból az egyetemi diskurzusba való átmenetnek – az eredményei”.⁴

Žižek a tudósok „mesterdiskurzusát”, a szobatudósi magányból az utcai tiltakozásba levitt indulatokat sajátos antistruktúrába ágyazottan mutatja be, s vele kérdéseit is mintegy visszaforgatja a lehetséges interpretációk felé. Úgy véli, „amit Lacan egyetemi diskurzusnak hív, ott a tekintélyt (szakértő) tudás útján gyakorolják. … Kevesen vették észre, Lacan milyen eredeti módon tárgyalja a tudás/hatalom párosát. Foucault-val ellentét­ben, aki vég nélkül variálta a kettő találkozásának motívumát (a tudás nem semleges, önmaga is a hatalom és az ellenőrzés egyik apparátu­sa), Lacan ’arról beszél, hogy a modern korban nem találkozik, nem kerül összhangba, elválik egymástól a tudás és hatalom’. Lacan azt a diagnózist állítja fel a mai civilizációra, hogy a tudás 'teljesen aránytalan méretekben nő a hatalom effektusaihoz képest’”. Ebben mint az értelmiséget értelmes és cselekvő mivoltában is hatalomfüggőnek tekintő, vagy mentális ellenállását és alkalmazkodási hajlandóságát távolságtartó kritikával illető pozícióban nem ok nélkül hangsúlyozza: „A helyzet iróniája, hogy, ami a vészhelyzet apokaliptikus szervezeti for­máját illeti (az ’utolsó napok’ kollektív tudata), abban igazuk van a ’túlélő fundamentalistáknak’, de tévednek a tevékenység populista logikájának megítélésében. A populista politika végeredményben mindig az egyszerű emberek frusztrációjára, elkeseredésére alapoz, arra az érzésre, hogy »Nem tudom, mi folyik, de elegem van! Ez nem mehet így tovább! Ennek véget kell vetni!« – ami nem más, mint egy türelmetlen kitörés, a türelmes megértés elutasítása, a komplexitás miatti kétségbeesés és a nyomába lépő meggyőződés, hogy lennie kell valakinek, aki felelős a zűrzavarért, és szükségképpen megjelenik a ’próféta’, vagy a ’vezér’, aki éles logi­kájával mindent megmagyaráz. Éppen a valódi megértés elutasításában rejlik a populista politika tisztán fetisizáló dimenziója. Egy tisztán formai szinten a fétis magában foglal egy átvitelt (a tárgyfétisre), és az átvitel standard képletének inverzeként működik (amelynek az alany a tuda­tában van). Amit a fétis ad az embernek, az éppen a tudás tagadása: ’elutasítom, hogy szubjektívan elfogadjam, amit tudok’. Ezért nagyon is megfelelő itt Nietzsche érvelése: a végső különbség a valóban radikális, felszabadító és a populista politika között az, hogy az autentikus, radi­kális politika aktív, ráerőlteti vízióját a lakosságra, míg a populista alap­vetően reaktív, a zavaró betolakodóra adott reakció. Más szavakkal, a populizmus megmarad a ’félelem politikája’ egyik változatának: a korrupt betolakodótól való félelem felkeltésével mobilizálja a tömegeket”. /Žižek ugyanott/

Žižek nem rejti véka alá, hogy a kortárs kérdésekre adott uralkodó válaszok egyértelműen NEMet tartalmaznak az államhatalommal szembesülés, a konfrontáció kérdésére, s azt tekintik „feladatuknak”, hogy ki­kerüljenek az állam hatóköréből, és új, autonóm tereket hozzanak létre. „Ma a kizsákmányolás domináns formája a tudás kizsákmányolása, a régi baloldal, úgymond, nem veszi figyelembe a ’posztmodern’ társadalmi fejlődést, és ha meg akar újulni, akkor Deleuze és Negri munkáit kell olvasnia, nomád ellenál­lást kifejtenie, vagy követnie a hegemóniaelméletét, és így tovább. De mi van akkor, ha a probléma meghatározásának ez a módja maga is része a problémának? Ha az intézményesült baloldal (a ’harmadik út’ szoci­áldemokratái, a szakszervezetek stb.) ilyen kitartóan elzárkózik ettől a kritikától, akkor talán magával a ’posztmodern’ kritikával is gond lehet. /…/ A parlamentáris képviseleti demokrácia korlátait Chomsky ekképp összegezte: ’a demokratikus formákon csak akkor lehet biztonságosan gondolkozni, ha nem fenyeget a populista részvétel veszélye’. Ezzel rámutatott a parlamentáris demokrácia ’passzív’ magjára, amely összeegyeztethetetlenné teszi a rendszert az emberek közvetlen politikai önszerveződésével…”. Egyben arra is figyelmeztet, hogy például az amerikai demokrácia önértelme­zésében főszerepet játszó Walter Lippmann „olyan médiaelméletet propagált, amelynek van egy kényelmetlen igazsága. Ő alkotta meg a konszenzusgyártás fogalmát, amely Chomsky révén vélt híressé – de Lippmann maga pozitív érte­lemben értette. Közvélemény című munkájában (1922) arról ír, hogy egy ’kormányzó osztályra’ van szükség, amely szembenéz a kihívással. Platón nyomán ugyanis valamiféle szörnyetegnek vagy megzavarodott nyájnak látta a közvéleményt, ahol az egyén ügyetlenül csetlik-botlik a ’helyi vélemények káoszában’. Ezért szükséges, hogy az állampolgárok nyáját egy ’erre szakosodott osztály kormányozza, melynek érdekei felette állnak a helyi érdekeknek’. Ez az elit osztály úgy lép fel, mint a tudás gépezete, amelyik kiküszöböli a demokrácia leggyengébb pontját, a ’mindenben kompetens állampolgár’ lehetetlen ideálját. Így működnek a mai demokráciák a mi beleegyezésünkkel: nincs semmi misztérium abban, amit Lippmann mond, nyilvánvaló tény; a csoda az, hogy, noha tudjuk ezt, mégis ’beleegyezünk’ a játékba. Úgy cselekszünk, MINTHA szabadok lennénk, illetve szabadon határoznánk, miközben csendben elfogadunk, sőt követelünk egy láthatatlan parancsot (ami bele van vésve szabad beszédünk formájába), hogy megtudjuk, mit tegyünk, és mit gon­doljunk. Ahogyan Marx már jóval korábban felismerte, a titok magában a formában rejtőzik. /…/ a ’demokrácia csődje’ nem akkor követ­kezik be, amikor az emberek nem hisznek többé a saját hatalmukban, hanem ellenkezőleg, akkor, amikor nem bíznak már meg azokban az elitekben, akik eladdig kormányoztak a nevükben, és kijelölték számuk­ra az irányvonalat. Ha egyre-másra érkeznek a jelek, hogy ’megürült a trón’, akkor érzik át igazán az aggodalmat, hogy most VALÓBAN az ő kezükbe került a döntés. /…/ Ezért a ’szabad választások’ mindig tartalmaznak egy kis udvarias­ságot: a hatalmon levők úgy tesznek, mintha valójában nem lennének hatalomban és megkérnek bennünket, hogy szabadon döntsük el, akar­juk-e, hogy ők irányítsanak bennünket – ez viszont annak a gesztusnak a logikájára emlékeztet bennünket, amelyet ’illik’ visszautasítani. /…/ a demokráciát pedig aláássa a képviseleti forma, amelynek velejárója a nagy többség passzivitása. Ezzel egyidejűleg, a ’vészhelyzet’ terjedő logikája folytán egyre nőnek a végrehajtók privilégiumai. /…/ Nincs semmivel sem ’magánabb’, mint az az államközösség, amelyik fenye­getésnek tekinti a kirekesztetteket, és úgy akarja a problémát megoldani, hogy minél inkább ’elkeríti’ őket a széles társadalomtól. Más szavakkal, a négy antagonizmus közül a ’bennlévők’ és a „kirekesztettek” közötti antagonizmust tekintem a leglényegesebbnek. /…/ Az ókori Görögország óta demokráciának nevezzük a kirekesztettek megjelenését a társadalmi-politikai térben…”

Persze, szinte totálisan érvénytelen úgy tenni, mintha saját gondolatokat cibálnék ide, miközben oldal-hosszan idézek valakit, aki máshol és más okból, másként és másért látja úgy a dolgokat, ahogyan…

Mégis, Žižek fejtegetésében az a kihívóan izgalmas, hogy megnevezi, fölvillantja, szövegösszefüggések rendszerébe illeszti mindazt, ami a mai demokratikus közvélekedés szerint a sorsszerű alapképlethez tartozik: a megértő vagy helyzettudatát megjátszani hajlamos hatalmi szereplő éppúgy, mint az értelmiségi mintegy elvész szereptudatainak egyikében, amely leginkább jellemezhető a kívülről rávetített, elvárt szerepviselkedések jelenlétével: a mai demokrácia képlete a türelmes tárgyalás és kompromisszum. Ámde éppen az egykor proletár pozíciót, a kire­kesztettekben megtestesülő egyetemesség esélyét veszi el az új egyenlősítő politika, amely immár nem szimplán az uralom és az értelmiség küzdelmének, akut partikuláris társadalmi erők „projektjének” megtestesítője lesz, hanem immár „különböző erők robbanással fenyegető kombinációja. Ami bennünket egyesít, az nem a klasszikus proletariátus mottója, akik, úgy­mond, ’csak a láncaikat veszíthették’; bennünket ugyanis az a veszély fenyeget, hogy MINDENT elveszítünk. Azt kockáztatjuk, hogy absztrakt, üres, karteziánus szubjektumokká redukálódunk, amelyeket megfosztot­tak a lényegi tartalomtól, elvették szimbolikus szubsztanciájukat, mani­pulálták génállományukat, és arra kárhoztatták őket, hogy egy élhetetlen környezetben vegetáljanak. Létünk eme hármas fenyegetettsége követ­keztében valamennyien potenciális proletárok vagyunk, akiket lényeg nélküli szubjektivitásra redukáltak”, ahogyan Marx írta a Grundrissében: a „nemrész részének” figurája szembesít bennünket saját valódi hely­zetünkkel, és az is etikai-politikai kihívás, hogy ráismerjünk magunkra ebben a figurában – valamilyen módon mindannyian kirekesztettek va­gyunk, mind a természetből, mind pedig saját szimbolikus lényegünkből. Valamennyien potenciális páriák vagyunk, és csak egyféleképpen kerül­hetjük el, hogy ténylegesen azzá váljunk: ha preventíven cselekszünk” /Žižek ugyanott/.

Ami a címben és bevezetőben hangsúlyozott elgondolásom lényege: az a kreatív szerepkör, melyet az értelmiségi magatartásokban éppen a hatalom „rendel meg” vagy kényszerít ki, alapszinten rendezi át a korábbi struktúrákat: már nincs „osztályhelyzet”, már nem jellemzi az értelmiséget a tudás-ágazatok helyzete vagy az ezekkel szembefordított „szakértő tudás”, és már nincs a társadalmi tagoltságban munkás és paraszt, kizsákmányoló és kizsákmányolt, tudástőkéjét és a hatalom felé közvetítő szerepét sokáig öntudatosan vállaló közvetítő szerepkörű értelmiség, amely a társadalom térképére rajzolhatná strukturális helyét. A kisvállalkozó éppúgy uralkodó elitnek tekinti önmagát (és tekinti minősített helyzetét preferálva maga az államhatalom, a közigazgatás, a bank-szektor, a pártok többsége vagy a szakszervezetek), mint ahogyan a számítástechnikus betanított munkás vagy autógépgyári szalagkísérő is alkalmazott értelmiségi státuszt tulajdonít magának. Fölmerül tehát a tekintély problematikája…! Ebben a tekintély-háborúban azonban egy celeb szereplő, egy önjelölt pártember, egy befolyással üzérkedő középszintű hivatalnok, egy státuszát védeni vágyó szakalkalmazott is éppúgy értelmiségi funkciótudatra, „osztályhelyzetre” hivatkozik önmagát pozícionálva, mint tradicionálisan maga a jogtudó, műszaki, művész vagy hivatásrendi értelmiségi tette sok-sok évtizedekkel korábban is. A társadalomkutató például ma jelesül abba kényszerül bele, hogy mint (új) definíció-felelős újratermelje az elveszett presztízs egy részét, legalább látszatát, s kimódolja mindazt a történeti interpretációt, mely az öntörténet alakjában további feladattudat-erősítést segíthet elő. Szinte maga-formálta módon válik nemzetbiztonsági packázat részévé, totálisnak tekintve lehetséges szerepköreit és társadalmi hatásait, megosztó magatartását és szavazópolgári én-tudatát is. Ezzel pedig nemhogy elfedi önmaga elől is, hogy egy totalitás része, hanem meg is erősíti azt a képzetet, hogy mint nemrész olyan résznek tekinti magát, amely beleavatkozhat az egész részeinek részkérdéseibe, s ezzel mintegy a hatalmi elithez préseli azokat is, akik konvencionálisan „középen” álltak a társadalomban, ellenálltak az uralmi erőfölény egy részének, s most jobbra/balra megosztva, vagy megvásároltként/kiszolgáltatottként egzisztenciális alárendeltségbe ügyeskedi magát. Egyenes út vezet így a diplomák inflációjához, a küldetéses szereptudat elmálladozásához, a tudástőke további gyarapodását és fenntartását megszüntető életúthoz, majdan ahhoz a státuszromláshoz is, melyben a tudáshaszon-konvertálók fogják meghatározni, milyen egyetemek milyen diplomát adhassanak ki, milyen felkészültséggel válik fölösleges tudás birtokosává és milyen minimál-ismerettel válhat valaki egy multi-cég praktikusan alkalmazható ügybonyolítójává, erőteljesen fölöslegessé téve a „fehérgalléros” társadalmi rétegek egykor rangos kilétét.

A tudás kétséges állapota, hasznavehetősége, konvertálhatósága, vagy inkább önkéntes alárendelődését segítő értékmodellek prioritása aligha hagy más érdekérvényesítési szférát ma már, mint az egykori pozíciók, kiváltságok vagy életút-előnyök emlékének történeti interpretációját. Rövidebben: az öntörténet-alakítás mintegy osztályhelyzet-pótló, de annál kiszolgáltatottabb státuszbiztonságot rejt magában, így annak problematikája is élessé lesz: kinek áll majd módjában definiálni önnön létét, létének fontosságát, társadalmi súlyát, teremtő képességeinek rangját és esélyeit, vagy társadalmi folyamatokra még visszahatni képes viselkedésmódok és értékrendszerek fenntarthatósági körülményeit.

Ám azt, hogy Gadamer elemző pillantása és a történeti tudat révén létezhet-e egyáltalán olyan értékrend, történeti tudat, vagy az életösszefüggések koherenciája, amely nem közös értékként van jelen körünkben, hanem a megértés mint önmegértés megnyilvánulása inkább, már kevésbé a filozófusok, politológusok vagy kulturális antropológusok pertraktálják, sokkal inkább a történészek, akik a megértést olyan kategóriákban „rögzítik, mint az érték, a cél, és a jelentőség, s midőn az utóbbit tartjuk többre, az emlékezés (a retrospekció) távlatában terjesztjük ki magunk, eközben ’az érték a jelen viszonylatában’, a cél pedig a jövő perspektívájában kap szerepet az élet megértése (értelemmel való felruházása) során. A történelmi (a történészi) gondolkodásnak a jelentőség a ’legsajátabb kategóriája’, amely alapvető kognitív eszköz a visszaemlékezésben megteremtendő koherenciához. Márpedig mi más a történelem, mint maga is egyfajta visszaemlékezés. Ha a koherencia, az életösszefüggés a jelentőség felismerésével (’felderítésével’) érhető el csupán, akkor a történeti megértés (megismerés) szintén képes összefüggéseiben megragadni a történeti tapasztalatot. Ami azzal a hallgatólagos feltételezéssel egyenértékű, hogy az élmények csupán az alapjukul szolgáló történések (események) lefolyását követően válnak tapasztalatokká, akkor, midőn fény derül a múltat reprezentáló élmények jelentőségére (értelmére)” írja Gyáni (14-15. old.).⁵

Amiért itt korunk történészét idéztem meg a közös tudás, a tudás-örökség, a megértés és értelmezés mint „életösszefüggés” és tudáskezelési megoldás kérdéséről, épp azt tükrözi, mennyi gondolkodó milyenféle írásaiban, számos aspektus megannyi részletkérdésében mekkora hatalmas tudástemplom formálódik meg, melynek fenntartói, mentális és morális építői is gondolkodók. Gondolkodást hivatásszerűen végzők, másképpen szólva értelmiségiek. S ez rögtön a hatalomhoz fűződő viszonyukban is kölcsönkapcsolatként mutatkozik: az életösszefüggések „felderítése” és a múltat mint tanulságot reprezentáló tapasztalat mibenlétére ugyanakkor nem könnyen figyelnek olyanok, akiket a história csupán tovasodor. Az értelmiség mint öntörténet épp ezért – mint konferenciánk előadásai is erről tanúskodnak, vitái is részben ezt körvonalazták – arról nyújt értelmezési bizonyosságot, hogy nemegyszer, megannyi helyen és időben, tudatosan vagy hatalmi játéktérben protagonistaként is jelen lévően, egész korszakokon átívelően azzal a szereptudattal egzisztál, hogy nincs kellő tere a maga befolyását üzleti céllá tenni és legitimálni, szemben a hatalommal, mely leginkább csak ezt teszi. Valljuk be, hogy árnyaltabb kép szerint viszont maga az értelmiség léte, valakik fölötti státusza, sokszorosan rétegzett szereptudata és ennek arculatai tanúsítják, hogy ilyetén mivoltában az értelmiség egyúttal hatalom is. Stratégiát épít és segít elő, érdekteret teremt, s ami még fontosabb: értelmezési mezőt legitimál, egyben öndefiniál is, kérdező szerepet is visz, kérdezésbátorságot is kiteljesít, közvélekedésre hat, ellenbeszél, párhuzamos politikai univerzumot épít ki.

Erről való körképemben – mint hasonló bármely dilemmázásban és körülíró közelítésben is – talán mindenkor jelen van a félreértés, a félremagyarázás, a téves átnézeti kép, a rávetítés, sőt a tévedés joga is… Hiszen már az önmagában kérdés, kinek joga, s ki legitimálja, ki adja, ki védi ezt a definíciós hatalmat? Azonban mert jelen van a rákérdezés, az elvitatás, a mentális ellenállás joga és a szembesülés seregnyi stratégiai megoldása is, mindezt terheli az árulás, az áruvá válás joga, kiváltsága, veszélye és magatartási kontrasztja is, hát mindezekről tudni és mondani talán súlyosabb, mint hinni és képzelegni. De e mondás nélkül talán már a definíciók közlése sem lehetne életképes, épp úgy, mint az önmegtévesztő öndefiníciók leleménye.

A szövegben hivatkozott előadások (a helyszín Torockó, az időpont ugyanaz)

Király Miklós Egy jogász töprengései 2018-ban

Köztér-csoport /Fall Sándor, Papp Attila Zsolt, Szántai János/: Milyen vita? Milyen közélet?

L. Simon László: Ki viszi a puskát?

Nastasă-Kovács, Lucian: A román értelmiség és a politika

Sógor Csaba: Politikusok és értelmiségiek az EP vitáiban

További hivatkozott forrásmű

Žižek, Slavoj: http://www.eszmelet.hu/slavoj_zizek-1968-ban-a-strukturak-kimentek-az-utcara-vajo/

1 Előadás, elhangzott az Értelmiség és politika. XVII. Torockói Diáktábor, Sapientia – EMTE, Kolozsvári Kar, Európai Tanulmányok Tanszék ; ELTE – ÁJK Politikatudományi Intézet ; POLITEIA Romániai Magyar Politikatudományi Egyesület szervezésében, 2018. július 12-15.

2 The Study of Man: An Introduction. Publisher, D. Appleton-Century, 1936. Elérhető: https://archive.org/stream/studyofman031904mbp/studyofman031904mbp_djvu.txt

3 https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/618801.pdf

4 Slavoj Žižek: 1968-ban a struktúrák kimentek az utcára – vajon megint megteszik-e? Eszmélet, 2008-1. On-line: http://www.eszmelet.hu/slavoj_zizek-1968-ban-a-strukturak-kimentek-az-utcara-vajo/

5 Gyáni Gábor: Az ikrek – Róma és Jeruzsálem. In Gábor György – Vajda Mihály szerk. A lét hangoltsága. Tanulmányok a tudás sokféleségéről – Typotex, Budapest, 2010., 11-39. oldal.