/kommuna 1972-ben/

Ezerkilencszázhetvenkettőben tíz fiatal értelmiségi beköltözött egy erre a célra épült Rudas László (ma Podmaniczky) utcai tetőtéri lakásba. Ők magukat, s így mások is őket, kommunának nevezték. Erről a kommunáról fogok most beszélni, egy szempontból talán nem úgy, mint Fülig Jimmy, azaz nem barátaim unszolása ellenére. Viszonyom kétségkívül személyes ehhez a kísérlethez, bár nem voltam más, csak sokuk barátja. Emlékeimre, s emlékeimet ellenőrző, azokat mostanában épp e célból felidéző beszélgetéseken alapulnak az itt következő sorok.

Voltak, vagy szerveződtek abban az időben más kommunák is, ezekről nagyon keveset tudok. Egy részüket művészi közösségek építették, illetve alakították ki. Mindegyikre jellemző volt, hogy választott tevékenységük szervezése mellett, a szexuális forradalom ideológiájának nevében a szabadabb nemi élet színterei, illetve közösségei akartak lenni. Nem jelentett ez feltétlenül különös szabadosságot, a polgári házasságot mint életformát tagadták mind.

Először is el kell mondanom, mi nem lesz ez az írás. Nem lesz könnyes megemlékezés a veteránok ifjúságáról. Nem lesz pletyka az érintettek, akik később sokra és kevésbé sokra vitték, ifjúkori magán- és közéletéről. Nem lesz valamilyen sajátos ethosz apológiája. Nem lesz névsorolvasás. Nem lesz az egyetemes változások sodrába lökése, a történelem ítélőszéke előtti igazolása egy, a maga korában a társadalom egészére nézve nem túl jelentős próbálkozásnak. Nem lesz felmagasztalása a személyes kezdeményezéseknek; döntés vagy értékelés személyes sorsok fölött; s nem lesz oknyomozó, adatokkal alátámasztott történelmi traktátus sem a hetvenes évek egy különös jelenségéről.

Mi volt ez a jelenség? Egyetemi hallgatók, fiatal értelmiségiek úgy döntöttek, hogy lakásínségük megoldására, s a hagyományostól különbözni akaró életmódjuk kialakítására kommunát szerveznek. Nehéz volt megmondaniuk, mi is az a kommuna. Általában olyan, többnyire kísérleti állapotban maradó, kommunisztikus közösséget neveztek kommunának, mely a magánéletnek is színhelye volt. Jelentette ez azt, hogy más, politikai vagy termelési tevékenységet is magában foglalhatott, de nem pusztán azok kereteit szolgáltatta, hanem a magánéletét is. A „kommuna” kifejezés akkoriban, a hatvanas-hetvenes években, a legkülönbözőbb elveket követő, vagy éppenséggel elvek nélküli szerveződését jelentette azoknak az együttélési formáknak, melyek nyíltan vagy pusztán létezésükkel szembefordultak a hagyományos polgári család normáival. Ennek megfelelően kommuna az volt, ami annak mondta magát.

A fiatalok kommunaalakítási ötletével szinte párhuzamosan jelent meg Heller Ágnes, majd Heller Ágnes és Vajda Mihály cikke a Kortárs 1970-es évfolyamában. Az utóbbi például négy követelményt állít a kommuna elé, s így a kommuna sajátos célok mentén meghatározott. A nemek közötti kapcsolatokról és a kommunáról szóló cikkeknek mára anakronisztikus a tartalmuk, a terminológiájuk. Ideológiai előfeltevéseik hosszas magyarázkodásra szorulnak, nevetségesek, eljárt fölöttük az idő. A tanulmányok szerzői is nagyon hamar eltávolodtak akkori fogalomkörüktől és nézeteiktől. Nem az akkori törekvések anakronisztikus voltát szeretném hangsúlyozni. Azokat a gondolatokat próbálom meg kiemelni a cikkekből, melyek mozgósíthatták, illetve mozgósították azoknak az embereknek a gondolkozását, akik akkortájt kezdtek egy új életforma kikísérletezésébe.

Heller Ágnes írása „A nemek közötti kapcsolatok jövőjéről” címet viseli (Kortárs, 1970. február, 301. o.). A cikk annak a sajátos ethosznak a tartalmát igyekszik felvázolni, mely a polgári társadalom nemi erkölcsét követi. A nyugati „szexuális forradalom” ideológiáját elemezve azokat a tartalmakat keresi, melyek „a szexuális forradalomban az elidegenedés felszámolásának egyik útját látják”. A polgári házasságban az elidegenedés egyik legfontosabb megjelenési formája a bírás. Harcot kell tehát hirdetni az örömhöz való egyenlő jogért és a féltékenység leküzdéséért. A szerelem nem független a társadalmi viszonyoktól, emiatt a szexuális forradalom vagy a huszadik század szerelemkultusza egyaránt kiüresedhet, tartalmatlanná válhat. A tömegkommunikációs eszközök manipulálhatják. Mégis a szerelem, a szex mindig kifejez valamit az emberi szubsztanciából. A jövőben a szerelemnek, a szexnek ezt a tulajdonságát kell kiteljesíteni. A kérdés azért is időszerű, mert a monogám házasság felbomlóban van. A felbomlás konfliktusokkal jár ugyan, de a jövőt is megalapozhatja, mert csökkenti a tulajdon- és pénzviszonyok szerepét a nemi kapcsolatokban. A monogám család felbomlásának konfliktusai nem hozzák el automatikusan a sikeres és megfelelő új életformát. A helyzet önmagában puszta lehetőség, s a társadalom humanizálásán múlik, hogy mennyire tudjuk humanizálni nemi kapcsolatainkat.

A másik cikk több konkrétumot tartalmaz (Heller Ágnes – Vajda Mihály: „Családforma és kommunizmus”, Kortárs, 1970. október, 1655. o.). A kiinduló tézis „az életforma forradalma”: nem lehet pusztán a gazdasági, politikai folyamatok átalakulásának spontán következményeként elképzelni a magánélet átalakulását, hanem tudatos intencióként; az átalakulásnak a mindennapi érintkezés viszonyait is magukba kell foglalni. A monogám család fel fog bomlani. A család helyébe ugyanakkor a mindennapi tevékenység kiindulóbázisául, a férfi-nő viszony helyszínéül, nevelődésünk terepéül valamit szükséges állítani. A szexuális forradalom ki akarja szabadítani a szexualitást a családi kapcsolatok béklyójából. A társadalom a család révén nyomja el a normális szexualitást. A szerzők terminológiáját használva, a család mindeközben megadja az egyén pszichikus karakterét, s alapvetően befolyásolja morális karakterének kialakulását. Morális karakterünk egész életünk során állandó, gyökeres változásokon mehet keresztül. A polgári család autoritárius, nem igazi közösség, alkalmatlan olyan pszichikus és morális karakter kialakítására, mely a termelési demokrácia igazi ágenseinek szükséges, mely a termelési demokráciát természetessé teszi. Ebben az esetben nem elegendő feltétel a politikai demokrácia, mert az éppen a gyermekkorban kialakuló pszichikus karakterre nincs hatással. Magát a családot kell radikálisan megváltoztatni a következő kritériumok alapján:

1. Demokratikus felépítésű közösségi formának kell lennie, melyben lehetővé válik a demokratikus készségek korai elsajátítása.

2. Sokoldalú emberi kapcsolatokat kell hogy biztosítson, beleértve a gyermekek és felnőttek kapcsolatának sokoldalúságát is.

3. Biztosítania kell az individualitás kibontakozását és érvényesülését, aminek alapvető feltétele az emberi kapcsolatok szabad megválasztása és szabad újraválasztása már gyermekkorban.

4. Meg kell szüntetnie nemcsak a monogámiából, hanem a monogám család felbomlásából eredő konfliktusokat is”.

A fenti kritériumok alapján felépülő, a család helyébe lépő közösség a kommuna. A kommuna ebben az elképzelésben nem a társadalom politikai vagy gazdasági alapeleme, nem termelési vagy politikai közösség, hanem kifejezetten a mindennapi együttélés család helyébe lépő alapegysége, központja. A kommuna szabadon választott közösség, szemben a család esetleges, gazdasági és vérségi kapcsolatokon alapuló kötöttségével. A kommuna, még ha családok társulásaként jön is létre, akkor is minden egyes tagja mint egyén lesz a közösség tagja. Az individualitás minden formában tiszteletben van tartva. A szerzők három követelményt vagy kötelezettséget tartanak elengedhetetlennek a lehetséges kommuna tagjai számára: 1. Munka. Minden kommunatagnak dolgoznia kell, senki munkaképes korú nem lehet eltartott. 2. A társadalmi munkamegosztásban való részvétel, illetve hely nem mentesít a kommunán belüli feladatok ellátása alól. 3. „Mindenkinek valamiféle formában kötelessége foglalkozni a kommuna gyermekközösségével, akár vannak »saját« gyerekei, akár nem”. Más igazi szabály nincs. Különösen nincsenek szexualitásra vonatkozó értékpreferenciák. Elképzelhetőnek tartják a szerzők, akár egyazon kommunán belül is, az életre szóló páros kapcsolatot és a promiszkuitást. Finom distinkciókra is gondjuk van, hiszen például utalnak olyan kommunákra, melyek egyenesen a promiszkuitásra épültek. Szerintük ez éppúgy korlátozás, mint a monogámia. Minden utópikus elméleti meggondolás dacára a cikk a kommunáról mint jelen levő lehetőségről beszél. A forradalmi átalakítás lehetősége a mindennapokban adva van. A gyermeknevelés a kommuna keretei között olyan eredményekkel kecsegtet, hogy az így felnőtt gyermekek „pszichikus karaktere” alkalmassá teszi majd őket a demokratikus együttélésre. Kitérnek a szerzők a kommunák létezésének, létrehozásának anyagi és társadalmi-kulturális feltételeire is, s számos veszélyt sorolnak fel, melyek a kommunák felbomlásához, elszigeteléséhez, a kommunák közötti versengéshez, ellenségeskedéshez vezethetnek.

A cikkekben felvetődő gondolatok nem holmi kitalációk voltak, vaskos kommunisztikus ideológiájuk ellenére. A szerzők nyilván tudtak a hatvanas években Németországban és másutt már létező kommunákról, azok vizsgálatából, tapasztalataiból is meríthettek. Hogy mást ne mondjunk, Rudi Dutschke Aarhus melletti kommunáját is ismerhették. De számos módon értékelték, bírálták és magasztalták az izraeli kibucok kommunisztikus szerveződéseit, melyek hihetetlen változatosságot mutattak. Valószínűsíthető, hogy az újbaloldali ideológia is hatással volt a szerzőkre. Éppígy – korábbi életükből gyaníthatóan – gyakorolt befolyást a Rudas László utcai kommunát kitaláló és szervező fiatalokra is.

Az ötlet három baráttól származott. Egyikük frissen végzett építész. Első munkahelyén egy tetőtér-beépítés kivitelezése volt a feladata. Lehetősége nyílt arra, hogy az itt kialakított lakások egyikét megkapja. Az épülő lakásba a három barát tervezett egy kommunát. Nem pusztán saját közös életüket formálták, mert noha ők voltak az ötletgazdák, több barátjukat, ismerősüket, egyetemi csoporttársukat invitálták, s már az elképzelések megvitatása közben volt némi fluktuáció. Volt, aki elmaradt, volt, akinek elképzelései vagy szándékai túlságosan különböztek a többiekétől. Magánéleti változások is közrejátszottak, egy aktuális férj s egy aktuális feleség is kimaradt később a közösségből. Viták, kirándulásokon folyó beszélgetések során igyekeztek kialakítani leendő életformájukat. Bizonyára nagyon sok mindenről szó volt, de valóságos életük szinte magától vetett ki olyan elképzeléseket, mint például a promiszkuitást céllá tevő életmódszervezés. A szereplők egyénileg kapcsolódtak az együtteshez, s amikor 1972-ben beköltöztek, ki-ki éppen aktuális társával jött, vagyis három vagy négy „családkezdemény” – ténylegesen együtt élők, esetleg már házaspárok – s két ember magában.

Az alapítók jellemzéséhez hozzátartozik, hogy eredendően mind a három ötletgazda elkötelezett marxista volt. Ketten közülük korábban egy nem túl nagy létszámú – mondhatni kezdődő, vagy épülő – illegális szervezet tagjaiként buktak le. Vádlottak voltak, a felfüggesztett börtönbüntetés, illetve bírói elmarasztalás mellett kizárták őket az egyetemről és a KISZ-ből. A kommuna kitalálásának idején gyárban dolgoztak, fizikai munkásként, ami részint annak a vágynak tudható be, hogy közel kerüljenek a munkásosztályhoz.

Az összeesküvést, amelynek részesei voltak, a legitim, mozgalminak mondott rendszerrel szemben, „az igazi mozgalmi” jobbítás radikális törekvése magyarázta. A társadalom egészére óhajtották kiterjeszteni befolyásukat. Politikai mozgalom formájában kezdték felépíteni önmagukat. Gondolkodásuk a világra mint politikai egészre irányult. Bizonyos egyszerűsítésekkel adódott, hogy a világméretű politikai küzdelem – a jó és rossz harcának – színtere: Vietnam. A Vietnam kínai támogatása mögötti ideológia, a maoizmus fölvetette a szocialista-kommunista berendezkedés létező gyakorlata és az elvek összehasonlításának kérdését. Sajátos, ideologikus ideológiakritika jött létre, ahol az ideológiai cél szembekerült a valóságos folyamatokkal. Miután a célhoz képest mérhetetlenül eltévelyedett a valóság, itt az idő, hogy – a mozgalom eszközeinek fölhasználásával – visszatérítsük a társadalmat valódi céljaihoz.

A nyomozati szakasz és a per szereplőinkre katartikus hatással volt. A kihallgatók familiáris cinkossága, néhány társuk kiábrándító viselkedése, s az egész, ideológiával átitatott erőszakszervezet saját bőrükön való megtapasztalása önvizsgálatra késztette őket. 1968-ban még egy nagy csapás érte őket, s, azt hiszem, mindannyiunkat: a csehszlovákiai bevonulás. A politikai öntevékenység illúzióvá vált – amit persze az előttük járó nemzedékek már átélhettek Berlin és 1956 kapcsán.

A hatalmi technikák megtapasztalása elborzasztotta a volt összeesküvőket attól, hogy beépülésben keressék boldogulásukat. Válság volt ez, magukra hagyatottság, keresték az olyan emberek társaságát, akik hasonló problémákkal küszködnek. Köz- és magánéletük viharos eseményeit akarták értelmezni, helyükre rakni. Indítékuk hasonló volt a nyugat-európai terroristákéhoz, vagy a zöldszervezetek alapítóiéhoz. Bár Nyugat-Európában annyiban más volt a helyzet, hogy a marginális megoldások egy elképzelt forradalom folyamatosságát voltak hivatva fönntartani. A kisközösségek, cselekedeteikkel, szerveződéseikkel, a bukott forradalom tüzét igyekezték őrizni. A motívumok közötti távolság mégsem olyan nagy, hiszen a nyugat-európai társak is csalódottak voltak, noha csalódottságukat egy – elképzeléseik szerint – sikertelen forradalom következményének tartották. A bukott vagy sikertelen forradalom képzetéhez hozzátartozik a „hol hibáztunk?” és a „mi volt az oka?” kérdése. Ezek a kérdések mutattak abba az irányba, hogy lehetetlenség a nagy közösségre támaszkodni, mert a társadalom meghátrál, drágább neki az elért állapot őrzése, mint a bizonytalan jobb jövő. A kisközösség az igazi, elszánt emberek bajtársi szövetsége, mely képes lehet felrázni kábulatából a vesztébe rohanó emberiséget. Az ilyen kisközösségi szerveződés egy nézőpontból hasonlít a hippik vagy akár a mi kommunaépítőink törekvéseihez: az establishmenttől különböző és különbözni akaró életüket a személyesség hatókörén belülre akarták vonni, ott kialakítani és megszervezni.

Úgy tűnik, a személyesség köreibe vont, de mégis közösséget építeni akaró szándék a mozgalmárságból marad fenn. A világ megváltása elmaradt, de az ideológia mint világkép-alakító, célkitűző eljárás és beidegződés még működik. A kommuna-minta ennyiben kapcsolódik az ideológiához, de céljai a mozgalmi élet szempontjából túlságosan magántermészetűek, intimek. Ideológia is, és elszakadás is az ideológiától. A kommuna lehet a magánélet sajátos, beilleszkedést tagadó megszervezésének a színtere. 1970–71-ben kezdték el szervezni a kommunát.

Maradt hát a világmegváltó törekvésekből kiábrándult, csalódott emberek számára az együttműködés esélye a magánélet területén, melyről úgy gondolták: képesek szorosan ellenőrzésük alatt tartani. Nagyon jellemző, hogy noha ott bujkált az elgondolások mögött az egyszer már diszkreditálódott világmegváltás gondolata, mégsem lett ez a személyes ambíciók pozícióra váltható eleme. Nem tűnt esélynek egyikük számára sem, hogy a játékszabályok elfogadásával személyes politikai karrier irányába induljon. Apró vagy kevésbé apró árulásokon keresztül jusson olyan hatalomhoz, melynek révén aztán mintegy „bevezethetné” jobbító reformjait. A személyes tudományos ambíció lehetősége ugyan megmaradt, de az is csak úgy, hogy be kellett érni a gondolkodás önértékével, mert a személyes tudományos karriert is átszőtte a hivatalos ideológiával kötött pragmatikus alku. A fogékonyság a kommuna gondolata iránt életkori sajátosságnak is tűnhet. A legtöbben éppen elvégezték az egyetemet, vagy a végzés küszöbén álltak. Abba a korba jutottak, hogy tervezni kellett további életüket: mit képzelünk, kivel vagy kikkel éljük le az életünket, akarunk-e gyereket, hogyan gondoskodunk róla, hogyan neveljük, szeretni fogjuk-e, milyen viszonyban leszünk vele? Különösen az utóbbi kérdés volt nagyon aktuális, hiszen szereplőink szülőkhöz való viszonya – nem függetlenül az extravagáns viselkedéstől, törekvésektől – finoman szólva is ambivalensnek volt mondható. Ugyanakkor ezek a fiatalemberek ekkor már saját életüket élték, súlyos döntéseken voltak túl, de felelősségük nem csak ebben nyilvánult meg. Egyre többen lettek közülük önfenntartók. Néhányan már az egyetem mellett találtak olyan munkát, mely szegényesen, de biztosította megélhetésüket. Egyetlen olyan probléma adódott, amit képtelenség volt megoldani: a lakás. Lakásínség volt, s vagy jó kapcsolatokra vagy rengeteg pénzre lett volna szükség egy önálló lakás megszerzéséhez. Segítség nélkül ez nem ment, márpedig a kommuna alapítói közül, még ha akarták volna is – amit nem hiszek –, akkor sem sokan számíthattak volna szülői segítségre.

A lakásprobléma bármilyen közösségi típusú megoldása tervezést igényelt, az együttlakók eltökéltségét feltételezte, s azt a közös elképzelést, melynek alapján a később fölmerülő konfliktusok kezelhetők lesznek. Lényeges pontja volt ennek a tervezésnek a szexualitás kérdése. A „szabad” csatlakozás a közösséghez – már a tervezés időszakában – létrehozott egyfajta migrációt. Párok váltak szét, s csak az egyikük maradt végül a közösség tagja. Párok létesültek, s így lettek új tagok. Nem szabályozta ezt semmi elv, s nem is kellett, hogy szabályozza, hiszen a közösség még csak képzetes közösség volt. A kapcsolatoknak az alakulás időszakában való felbomlása, új kapcsolatok létrejötte végül is háttérbe szorította egy lényeges probléma szabályozását. Nem volt elképzelés arról, mi lesz a leendő gyerekekkel.

Kötött alapterületen tervezett az építész, kifejezetten a kommuna céljára, egy lakást. A tervezést alapvetően meghatározta a hely szűkössége. 1972-ben költöztek be. A kommuna, még akkori szemmel nézve is, igen kicsiny privát életteret kínált az egyes tagok számára. Minden párnak és minden egyedülállónak egy igen kis alapterületű (8-10 m²) szoba jutott. Az egyetlen valamirevaló méretű helység a közös nappali volt. A konyha és a fürdőszoba a határán volt annak, hogy ennyi ember súrlódás nélkül használhassa. 1972 tavaszán a tagok kisipari módszerekkel, a legolcsóbb anyagokból állították elő a legszükségesebb bútorokat.

A három kezdeményező közül az építész és az egyik „összeesküvő” fiú volt, a másik „összeesküvő” lány. Az építész és a fiú egyedül költöztek be, a lány a barátjával. További saját jogú tag volt három lány, akik közül ketten férjükkel együtt költöztek, s a harmadik is akkori barátjával, későbbi férjével. Most kellene jönnie az izgalmas résznek, annak, hogyan alakult kommunabeli életük, milyen, az életformát sajátosan jellemző konfliktusok, együttélési megoldások születtek, milyen ideológiák lengték körül sajátos életmódjukat. A legszomorúbban kell kijelentenem, hogy semmi ilyesmiről nem tudok beszámolni. Nem állítom, hogy nem voltak konfliktusok, de ezek egyike sem érintette az egész közösség életét, nem késztette a tagokat együttélésük állandó felülvizsgálatára, újraértelmezésére. Az együttélés az első pillanattól kezdve olyan volt, mint egy kiváltképp vidám kollégiumban. A maguk s tágabb környezetük számára is megható volt a kísérlet újdonsága. A közös kötelezettségek minimálisak voltak. Beosztották a közös helységek takarítását, közös beszerzés alig volt. A lakás rezsijét s a lakáshitel-tartozást meg összedobták. Konfliktusok inkább a személyes tűrőképesség mentén alakultak ki: rend, rendetlenség, de ez sem volt kardinális kérdés, hiszen nem akadt annyi jószág, hogy a közös terekben olyan nagy rendetlenséget lehessen csinálni. A hely pezsgő társasági központ lett, egymást követő bulikkal, okos beszélgetésekkel. Lemezeket hoztak-vittek, s a zenék, kedvenc számok alkalmi bulikat generáltak nagy táncolásokkal. Ha valamelyik tag ifjú pályatársa tanácsért, vagy barátja, ismerőse egy kis kulturális pletykáért felugrott, kész volt az alkalmi vitakör, amibe vagy valaki a kommunatagok közül, vagy egy éppen ott tébláboló vendég teljes szellemi kapacitásával belekapcsolódott, s az ifjú kollégát vagy a mennybe menesztették, vagy földbe döngölték, de a kulturális élet is megkapta a magáét. Kapcsolatok szövődtek és mentek szét, de főleg a közönség körében. Míg más kommuna a színházra épült, ez maga volt a színház, de legalábbis mutatvány. Valamennyire minden odalátogató irigyelte őket. Akkoriban a figyelem drága kincs volt, s rájuk mindenki odafigyelt. Az élet a nyilvánosság előtt folyt, a problémák intellektuálisra lettek hangolva, mintha minden megvitatható lenne. A család, a polgári házasság kérdései nem voltak napirenden, de azért volt ott mindenféle világmegváltó duma. Az önképzésnek, az egyes tagokat vagy vendégeket foglalkoztató kérdések megvitatásának is voltak különböző formái: elmélyült alkalmi beszélgetéstől a szemináriumokig. (Bence, Kis, Márkus: Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? című szamizdatban kiadott könyvének ismertetése, megvitatása, Balázs Béla-szeminárium vagy egyszerűen egy-egy film megbeszélése). Maga a jelenség hatással volt mindenkire, aki kapcsolatba került vele. Már jóval az indulás után fiatal, nagy reményekre jogosító társaság (a reményeket jórészt beváltották) kereste meg a fiatal építészt, hogy tervezzen nekik kommunának való házat, amelyet majd saját kezükkel fognak fölépíteni egy erre alkalmas helyen. Ebből a kommunából azután nem lett semmi. E forgalom egy része persze abból származott, hogy nagyon sokan meg akarták nézni a kommunát, nagyon sokan szerettek volna legalább érintőlegesen kapcsolódni hozzá, ugyanakkor mindez egyfajta egyesítése is volt az ott lakók kapcsolati hálójának. De akármennyire is központi hely lett, nem szabad elfelejteni, hogy a lakók és látogatók jelentős része társadalmi szempontból vagy marginalizálódott, vagy a marginalizálódás határán volt. Ez részben szó szerint értendő, hisz voltak olyan tagjai is a kommunának, akik nem képzettségüknek megfelelő munkát végeztek, akik számára a munka olyan, minimálisra szorítandó szükséges rossz volt, amellyel mintegy megváltják gondolkodásuknak s további idejük eltöltésének szabadságát. Mások outsiderek voltak az egyetemista lét vagy az egyetemista lét peremén való egyensúlyozás folytán. A látogatók között előfordultak olyan fiatal értelmiségiek is, akiknek csak azért adtak munkahelyet, hogy a felsőbbség rajtuk tarthassa a szemét. Munkájuk jelentős része abban állt, hogy megpróbáltak – többnyire sikertelenül – valami általuk értelmesnek tartott célt vagy tevékenységet lopni a kiadói vagy egyetemi közegbe.

Fontos megemlíteni, hogy a kommuna tagjainak döntő többsége bölcsész volt, s – megítélésem szerint – hárman közülük legalább olyan fontos tapasztalaton voltak túl, mint az „összeesküvők”. Ez a három kommunatag 1969-től benne volt az ELTE bölcsészkari KISZ-vezetésében. Nem tudom, s nem is akarom rekonstruálni, hogy ezen belül ki, mikor, mekkora szerepet vitt, csak a jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. Távolabbról kell kezdenem.

Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás a kommuna létrejöttének szempontjából is döntő eseménynek bizonyult. A bevonulást követő, s többé-kevésbé a hivatalosan még elfogadott vagy elnézett vitáknak közös alapjuk volt. A pártszervezetekben megvitatták a kérdést, s a tagságot nem az ellenvélemények ledorongolására szólították fel, hanem érveket igyekeztek szolgáltatni. Az érvelés módja az volt, hogy a hivatalos vitatkozók rögtön csatlakoztak az ellenvetők azon premisszájához, hogy a bevonulás egyértelműen rossz. A rossz közelebbi meghatározása volt kérdéses. Kérdéses volt, szabad-e szovjet tankkal megtámadni szomszédainkat, van-e olyan helyzet, mely erre bárkit feljogosít. Mit jelent az, hogy veszélyben a demokrácia? Az utóbbi kérdés a prágai tavasz demokratikus eufóriájának fényében különös. Volt valami ördögi, primitív politikai ravaszság az előre látható viták ilyenfajta megtervezésében. A demokrácia lett a közös kiindulópont. Sok jó eszű embernek lehetett lépcsőházi gondolata: hiszen itt a demokrácia fogalmát kell problematizálni. De már ültünk is a hintában. Hiszen ők is a demokráciát féltették, a demokrácia védelmében érveltek. A hivatalos érvelésben, a szabadság és demokrácia közös fogalmainak fényében ott állt a szükségesség érve. A rossz, mint ami szükségszerű, a jó, a demokrácia megvédése érdekében. Jól megvédték a demokráciát a demokráciától! Az ilyen vitamódszer elfedte az érvelés abszurditását. A vita a vitapartnerek pozicionálásában merült ki. Az érvek a pozíció tisztázására szorítkozhattak, s így sokszor sikerült elkerülni a vitában olyan lényeges kérdések fölvetését: hogyan lehetséges – szabad akaratod birtokában, nem tévedésből, előre tudva – meghozni azt a döntést, ami rossz. Az ilyen viták eredményeképp a partnerek sokszor nem egészen kint, vagy nem egészen bent találták magukat. A párttag nem tudta pontosan, mivel ért egyet, a pártonkívüli nem tudta pontosan, mivel nem ért egyet. Két, később ronggyá olvasott Lukács-cikk vetítette előre árnyékát: „A bolsevizmus mint erkölcsi probléma” és a „Taktika és etika”.

A ’68 végén kezdődő, s – szerintem – ’72-re kifulladó bölcsészkari KISZ-mozgalom persze általában nem hasonlítható a sokkal partikulárisabb és homogénebb „maoista” összeesküvéshez. Minden cél a KISZ kijelölte keretek között, annak tolvajnyelvén volt megfogalmazható. Mégis elég tágak voltak a lehetőségek, mert viszonylag nagy, heterogén tagság alkotta magát a KISZ-szervezetet. A tagság sokfélesége sokféle kezdeményezést is jelentett, így lehetőség volt arra is, hogy elgondolkodjunk a különböző tudományos ideológiakritikák módszereiről is. A napi vitákban ugyanakkor a mozgalmár ideológiakritika dominált. Ez nem is nagyon történhetett másként, hiszen például a legfőbb vitapartner, a pártszervezet nem ismert, és nem is tűrt más dimenziót a vitában.

Az 1969-ben megválasztott KISZ-vezetést a Studium Generale szervezői uralták. A Studium Generale az egyetemen belül arra szerveződött, hogy hátrányos helyzetű középiskolai tanulókat készítsen föl egyetemi felvételi vizsgákra. Társadalmi hasznossága, tevékenységének valóságossága megkérdőjelezhetetlen volt. Az előkészítők, a táborok a KISZ szervezésében folytak, valójában azonban a résztvevő egyetemista-oktatók szervezésében és ellenőrzése alatt álltak. A Studium Generalén ott volt a mozgalmi ruha: a munka lelkes aktivistái, akik a konszenzusos cél elérése érdekében létrehoztak egy szervezetet. A szervezetet – éppen a résztvevők öntevékenységének következtében – demokratikusan működtették. Igazi mozgalom, melyben a közös cél érdekében megosztják az információkat és a felelősséget – így válik demokratikussá.

Sem szervezeti szempontból, sem képviselőinek száma szempontjából nem vetekedhet a Studium Generaléval Lukács György, illetve köre ideológiai befolyása. Talán közegként határozható meg, s ’68 kontextusában jelentősnek tűnik. A hatás azoknak a hallgatóknak, vagy akkor nemrég végzett hallgatóknak köszönhető, akik Lukács György körül csoportosultak. Lukács 1968-ban támogatta az új gazdasági mechanizmus bevezetését. Annak a reményének adott hangot, hogy a mechanizmus támogatásába széles néptömegek vonhatók be, ami valamiféle valós demokratikus bázist hoz létre, a demokratizálódás irányába mutat. A „Lukács-óvoda” tagjai kevesen voltak, főleg filozófia szakon, de elvétve más szakokon is. A Lukács fémjelezte közösség mégis nagy hatással volt a bölcsészkari szellemi életre, ami nemcsak a tanítványokon keresztül érvényesült – Lukács-tanítványok kezdtek, először csak mozgalmi rendezvényeken, majd rendes egyetemi órák keretei között előadni a bölcsészkaron és más egyetemeken is –, hanem azon a Nyugaton ’68-ban elinduló Lukács-újrafelfedezésen is, amely nyilvánvalóan beszivárgott a bölcsészkarra. A német diákmozgalmak marxista, mozgalmi törekvései megalapozásában Lukács műveinek jelentős szerepük volt. Lukács György így hiába volt Magyarországon – előzőleg hosszú ideig – tudatosan elszigetelve a hatalomtól és a közélettől, itt is elindult újrafelfedezése.

A bölcsészkari KISZ-szervezet számára a mozgalmi keretek adottak voltak, mind a hatalom oldaláról, mind pedig saját belső ideologikus kötöttsége oldaláról. A mozgalmi keret meghatározta a demokráciához való viszonyt is: szükségképpen valamiféle „mozgalmi” demokráciáról lehetett csak szó, ami nehezen meghatározható általános célokhoz volt köthető. Ugyanakkor a szervezeti változtatásokat is kezdeményező invenciók, az intézményes átalakítás kísérletei egy valódibb demokrácia irányába mutattak. A KISZ-vezetésben az az álláspont kristályosodott ki, hogy igazi demokrácia csak úgy jöhet létre, ha társadalmi téttel és céllal rendelkező cselekedetekhez rendelünk olyan szervezetet, mely éppen demokratikus működése révén lesz hatékony. Ez a demokratikus hatékonyság egyszersmind személyesen is felszabadító.

Az ideologikus kötöttség és a mozgalmi indíttatás harcos, de aufklärista politizálást eredményezett. Sokunk számára volt ez komoly politikai iskola. Itt már hatalomról is szó volt, a hatalomgyakorlás formáiról. Szembekerültünk azokkal az eljárásokkal, kényszerítő eszközökkel és érvelésekkel, melyekkel a pártszervezet, s a Párt és a KISZ vezetőtestületei, illetve ezeknek nagyon is valóságos képviselői akarták kordában tartani a bölcsészkari KISZ-vezetést. Ám ugyanakkor azt a módot is tanulni kellett, hogyan kell megszervezni és megtartani azt a bázist, a hallgatókat, melyen a helyi KISZ-vezetés hatalma nyugodott. Lavírozni kellett. A leosztott feladatokról, mérlegelve azok tartalmát és súlyát, mindig el kellett dönteni, hogy visszautasítjuk-e, visszautasítható-e, szabotáljuk vagy teljesítjük őket. Játék volt ez a kollektív és a személyes felelősség mezsgyéin. A saját elképzeléseket másként, más módszerekkel kellett legitimáltatni a felsőbbséggel, s másképp kellett elfogadtatni a tagsággal. A lelkesedés, a jó beszédkészség s nem utolsósorban a szervezeti megújulásra vonatkozó ötletek szellemi pezsgést hoztak. Sikeresnek látszottak az első lépések. Az eszme az volt, hogy a szervezet „kis Studium Generalékat” mintázzon, vagyis olyan tevékenységek önszerveződéséből álljon össze, amiben a résztvevők legjobb meggyőződésükkel, aktívan tevékenykednek. Még ki is találódott néhány ilyen tevékenység (például a kulturális építőtábor), de ezek a megvalósítás időszakában elitisztikus és elszigetelt csoportok akcióivá zsugorodtak. 1972-re világos lett: a célok ezen a módon nem teljesülnek. A mozgalmi keretek használhatatlannak bizonyultak, hiszen csak az egyébként is mozgalmi keretbe vágyóknak nyújtották az aktivitás terepét. Nekik meg minek, ők amúgy is megtalálnák. Az aufklärista demokrácia nem működött. A tagság meg lett győzve, mert az érvelések nagy gonddal voltak fölépítve, a következtetések – feltehetően – önmagukban helyesek voltak. Volt érzelmi ráhatás is, lelkesült lelkesítés. Az maradt ki csak a számításból, hogy a közös tevékenységre buzdításban semmilyen racionális autoritás nem döntheti el, mi a jó. Ideig-óráig el lehet lavírozni ilyen demokráciát játszva, de e játék végül szükségképpen fordul át becsapásba, manipulációba.

Az ideologikus gondolkodás megmutatta tisztátalanságát, mint később bebizonyosodott, az elvtelen pragmatizmus sokkal sikeresebb lett. Világossá vált egyszersmind, hogy így közel kerülünk a Párt hatalomgyakorlásának megtapasztalt formáihoz, amivel nem lehet közösséget vállalni. Nem eredeti találmányom, hogy ennek a KISZ-vezetésnek sajátos funkciója volt: egy kiemelt helyszínen, a Bölcsészettudományi Karon diszkreditálni a KISZ-t. A hetvenes évek közepétől fogva a KISZ elvesztette a hallgatókra gyakorolt igazi politikai befolyását. Az akkori működés tanulsága akkor mégis sokaknak hozott csalódást. Mindenfajta politikai közszereplés gyanús lett. A mozgalmi kiteljesedés megszűnt esély lenni, sokan csalódottan vonták ki magukat ebből a közszereplésből.

A „csalódás” kifejezés talán nem a legmegfelelőbb, mert valami hirtelen bekövetkezőre utal, helyesebb a „kiábrándulás”, melyben mintha inkább benne lenne a folyamatosság. Így talán az is érzékeltethető, hogy az elbeszélt folyamatok nem szigorúan egymás után történtek, hanem időben részben egybeestek, s az utólagos értékelés rakja őket éppen ilyen sorba. A kiábrándulás folyamatával párhuzamosan többünk érdeklődését befolyásolta a filozófus környezet, mely a közéletben 1967-ben újra megjelenő Lukács György munkásságának különböző elemeit vitatta, fedezte fel, olvasta újra. Lukács sok szempontból rímelt akkori problémáinkra, kezdve a demokrácia Blum-tézisekig visszavezethető követelésétől egészen a fiatalkori életfilozófiáig, illetve ennek az életfilozófiának a mozgalmárságba való áttűnéséig. Kapcsolatba kerültünk tehát, zavarba ejtő, Lukács ifjúkorából származó cikkek sorával, időben visszafelé haladva: „Taktika és etika”, „A bolsevizmus mint erkölcsi probléma”, s végül A lélek és a formák kötet. Ez a folyamat a mozgalmár ethosz felülvizsgálatának útja. Azt az utat jártuk be visszafelé, amit Lukács annak idején Marxhoz. Lukács a moralitás személyes elkötelezettségét áldozta föl valamilyen szubsztanciális, közös cél oltárán, mi meg vissza akartunk találni a személyes moralitáshoz. Nem könnyű ugyanakkor ezt az utat ily módon rekonstruálni, mert akármennyire is visszamegyünk, a cselekedet Lukácsnál mindig valami morál fölötti szubsztancialitáshoz van kötve. A cselekedet mindig különös, végső soron nem valami egyedire, személyesre irányul.

A bölcsészkari KISZ-szel kapcsolatban levők is eljutottak a kommuna alapításának idejére a negativitásnak arra a fokára, ahol azt lehet mondani: elveszettek voltak. Az ideologikus elképzeléseknek az a formája, ahol a világ jobbá válása a záloga az én boldogulásomnak, nem működött. Az általánosság elvesztésével kétségessé vált a mozgalmi közösség is, hiszen nem voltak hihető, jól artikulált célok. Adódik, hogy ezek a kommunatagok is a személyesség köreiben keresték önnön kiteljesülésük lehetőségét.

Azt sem lehet megmondani, meddig élt pontosan a kommuna. Az biztos, hogy az érdeklődés lanyhulásával párhuzamosan megkezdődött egyfajta erózió. Nem sok idő után – sajátos fluktuáció alakult ki. Voltak tagok, akik akár új kapcsolataik révén, akár munkájuk miatt huzamosabb ideig távol voltak, praktikusan nem laktak a kommunában. Az így felszabaduló helyeket elfoglalták a kommunához, a kommunában lakókhoz ragaszkodók, akik hosszabb-rövidebb időt ott töltöttek, ott laktak. Ezek között már viszonylag hamar megjelentek fiatalabbak is. Később (1975 után) az is előfordult, hogy fiatal értelmiségiek kértek átmeneti elhelyezést. Talán rá szerettek volna települni a meglévő intézményre? Meg akarták újítani, hátha használható még valamire? Erről szó sem volt. A nyomor, a szükség, a kihasználó tapintatlanság feszültsége volt ez csak – hosszúra nyúló átmenetiség. A megújulás még kósza érzésként sem jött szóba.

Az első gyerek megszületése a közösség enyészetének kezdete. Ez azért is fordulópont, mert feltárja az egész elképzelés ad hoc jellegét. Nem lehet ezért másként felfogni ezt az egész kísérletet, csak tűzoltásként. A távlati elképzelésbe szükségképpen kellett volna beletartoznia ennek a kérdésnek. Az egész közösség munkamegosztása – ahogy már láttuk – túlságosan egyszerű volt, negativitásra szorítkozott: lehetőleg mindenki maximálisan megtarthassa önállóságát. A gyerek az a pont, ahol ebből az önállóságból – akkor is, ha egyedül élünk, akkor is, ha családban – föl kell valamit adni. Erről a kommuna mint közösség nem vett tudomást. A gyerekkel nem tudtak mit kezdeni, lehet, hogy nem is akartak. A szülők talán gondoltak erről valamit, vagy legalább volt valamilyen homályos érzésük, hogy ez nincs így rendben. A helyzet azonban valahogy nem volt alkalmas ennek megvitatására, az élet zajlott, s másnak ez nem nagyon jutott eszébe. A mama meg a papa kisebb berzenkedések, sőt talán inkább csak kényelmetlen érzések közepette eleget tett szülői feladatainak, majd kis idő múltán elköltözött olyan helyre, ahol kedvezőbb körülmények kínálkoztak a szülői terhek és örömök viseléséhez – nem egy másik kommunába. Fordulópontnak érzem ezt a közjátékot, talán ezzel indult meg a lassú, de feltartóztathatatlan elvándorlás. 1975-ben már a bomlás állapotában, de még a külső érdeklődés fényében a hatóságoknak is feltűnt a kommuna. Hosszas megfigyelésükről bornírt jelentések tanúskodnak. Egy fiatal lány, aki afféle időszaki lakó volt, öngyilkossága színhelyéül is a kommunát választotta. A jelentésekből úgy tűnik, ez volt az a kritikus időpont, amikor a hatóságok figyelme feléjük fordult. Nem túl fantáziadús, de szórakoztató fedőnevekkel ruházták fel a kommuna lakóit, s megfigyelés alá vonták őket. Be kell vallanom, nagy reményeket fűztem ezekhez a jegyzőkönyvekhez, melyek egyikét-másikát az „áldozatok” megmutatták. Azt reméltem, hogy események lesznek dokumentálva bennük. Nem, egy-két kósza beszélgetésfoszlány, amiből semmit nem lehet kihámozni, meg néhány messziről megfigyelt baráti találkozó. Soványka eredmény. Egy dolog volt talán egy kicsit szórakoztató, az a zavart igyekezet, hogy ezekből az adatokból valamilyen irányt konstruáljanak, hogy mire is ez a felhajtás. De végül hiába volt minden igyekezet: a kommuna tagjai ártalmatlannak bizonyultak.

Mit kell még ehhez hozzátenni? Milyen tanulságok vonhatók le e kísérletből? A vázlatos történetből az derült ki számomra, hogy nem tudom. Talán nem is kellene olyan, történészi módszerrel előbányászható eredményre törekedni, mely e kommuna létezését sajátos eszmei vagy ideológiai értelemben meghosszabbítaná, s a kísérlet résztvevőit, akár mint úttörőket, akár mint retrográd álmodozókat valamilyen különös fénybe helyezné. Nincs olyan eredmény vagy kudarc, aminek nyomán világos következtetések lennének levonhatók. A hasonló együttélési formák ma nem tűnnek valóságos lehetőségnek, s az sem látszik, hogy valaha volt létezésük befolyásolná mostani életformánkat. Ami az együttélés ezen – végül is partikuláris – formájának felelevenítését indokolja, az a benne szereplő, illetve hozzájuk kapcsolódó életutak ’68-hoz köthetősége.

A kommuna szerveződése érzékelteti azt a közeget (illetve a közegtől való eltávolodás folyamatát), melyben a mi, az akkori huszonévesek nemzedéke felnőtt. Az ötvenes, hatvanas évek beszéde fölülről meghatározott beszéd volt. Adva volt az a vulgármarxista szöveg, melyen keresztül a hatalom kommunikált a társadalommal, s melyben a társadalmat jobbító szándék meg nem kérdőjelezhető előfeltevésnek számított. Mindegy volt, hogy kit, milyen hazulról hozott vagy másutt szerzett ambíciók fűtöttek. Ezek taglalása és ismerete nélkül is tudni lehetett: a nyelvi keret ismerete az egyetemre bekerülő számára magától értetődő készség. A nyilvánosan kifejtett szándékok leírhatók voltak – mivel csak e meghatározott nyelven hangozhattak el – közelebbről nem meghatározott jobbító törekvésként. A nyilvánosan megjeleníthető cél csak az lehetett, hogy ágensként, befolyásoló tényezőként vegyünk részt társadalmi helyünk kialakításában. („Fiatalok, úttörők! Tiétek a jövő! […] Úgy volt, hogy a miénk lesz!” – Sándor György.) Némely dolog változtathatatlannak látszott: a pozíciók, a Párt vezető szerepe, s ezen keresztül minden intézmény végletes átpolitizáltsága, az intézmények önérdek-érvényesítésének hihetetlen szűkössége. Az intézmények nem rendes, átlátható és kiszámítható elvek alapján működtek, hanem a folyamatosan kiigazított, változó ideológia alapján. A működés mozgalmár elvek szerint szerveződött – „demokratikus centralizmus”. Az egyéni ambíció – nem veszélytelen – terepe az aktuális politikai elképzeléshez való igazodás, illetve – magasabbra törők számára – az igazodást meghatározó „cél” konstruálásában való részvétel volt. „Cél” és mozgalom elválaszthatatlanul összefonódik ebben a beszédmódban: „a cél” maga a mozgalom. Vagy fordítva: a mozgalom „a cél”.

Sajátos félelem lehetett csak, ami ettől a beszédtől távol tarthatott. Ilyen félelmet családból hozhatott az ember, volt alkalom rá az ötvenes, s meg kell hagyni, a hatvanas években is. Ez a félelem a közbeszédet kerüli. Az egyetemre való bejutás maga egy csoda, nem szabad figyelmet kelteni, csendben el kell végezni az egyetemet. A bölcsészkaron még ez is súlyos nehézségbe ütközött, hiszen a szakok jó részén nem lehetett elkerülni, hogy kapcsolatba ne kerüljünk az ideológiával. Nem beszélve az ideológiai tárgyakról. Biztos, hogy voltak a karon olyan hallgatók, akik képtelenek lettek volna a nyilvános beszédre, vagy ízlésbeli okokból, vagy azért, mert féltek az esetleges lelepleződéstől. Számukra célszerűbb volt megkeresni azokat az embereket (tanárokat), akik olyan érdekérvényesítő csoportokhoz tartoztak, amelyek részei voltak a rendszernek. Ilyen csatlakozások, egy kis pragmatizmussal, egy kis megalkuvással, kapcsolatok révén garantálhatták a reményteljes előrehaladást.

Visszatérve a nyilvánosan megmutatkozó lehetőségekre, a mozgalmi közegben szocializálódók számára a meghatározó ethosz a változás, a jobbítás. A változás, a jobbítás révén nem személyes előmenetelt remélhettél biztonságos, gyarapodó társadalmi keretben vagy berendezkedésben. Változtatásod révén az egész társadalom jut egy másik állapotba, ahol a magadnak remélt és áhított célok mindenki számára elérhetőek lesznek. A magam számára csak úgy jöhet el a kiteljesülés, ha mások számára is eljön. Messianisztikus, mozgalmi szótár, amely a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején elég radikálisan átalakult. Az átalakulás a marxista ortodoxia jegyében kezdődött, s alapvetően ez volt meghatározó eleme mindvégig. A mozgalmi elvek árnyalódtak, a keretek kicsit rugalmasabbak lettek, de a törekvések megfogalmazásában, kifejezésében továbbra is meghatározóak maradtak. A divergens igények, az alternatív kezdeményezések elsősorban művészi tevékenységek köré csoportosultak. Ahogy minden tevékenység át volt politizálva, többnyire ezek a törekvések is mozgalmi keretek között szerveződtek, s éppen ezért egyúttal az életmód egy sajátos közösségét is létrehozták. Sokszor a közösséghez való csatlakozáskor a közösség konkrét tevékenységénél fontosabbak voltak vagy lehettek, hogy mennyire fogadjuk el az életmód szabályait, mennyire áhítjuk a speciális szabályok keretei közötti életet.

A kommuna és a kommuna tagjainak útja az elszakadás útja ettől a nyelvtől, a más kommunákat is átható mozgalmi reminiszcenciáktól. A marginalitás személyes vállalásának útja. Nincs történelmi tanulság, csak személyes tanulság van. A „kommunárok” ideológiai tévelygések közepette keresték a szabadságot, s elnyerték személyes, belső szabadságukat, igazi civilek, magánemberek lettek.

Megjelent: 2000 – Irodalmi és Társadalmi havi lap, 2008, 7-8. szám

Forrás: http://ketezer.hu/2008/07/hol-volt-hol-nem-volt/

Az írást a Szerkesztőség szíves engedélyével közöljük.