Esetleges válaszok egy túlvilági interjú kérdéseire

Kérdeztük volna mi életében is – de még milyen szívesen! – Erdély nagy humoristáját és utánozhatatlan parodistáját, de akkor még nem volt nyolcvan éves. Azt reméltük, hogy ez a világot hozzánk képest furcsán – görbén? tisztábban? bölcsebben? – látó férfiú egyszer még lehet a mi Nagy Öregjeink egyike. A hézag annyi, hogy most, amikor ténylegesen is nyolcvan éve született, már csak bottal üthetjük a nyomát: mi kérdezünk, de helyette a Mű felel…*

– Bajor úr, kezdjük egy számunkra államilag is aktuális kérdéssel: igaz, hogy ön hajóskapitánynak készült? És mi történt valójában, hogy nem lett az?

– Miután életcélom: a fölfedezés és a hajóskapitányság szemmel láthatóan semmivé lett, helyettes raktárnoknak alkalmaztak a Talált Tárgyak Megyei Kirendeltségéhez. Föl-alá sétáltam az esernyők, aktatáskák és kalocsnik között, és nem volt semmi dolgom. Az elveszett értékekről senki se tudta, hogy megkerültek – rajtam kívül. Számomra viszont a tulajdonosok vesztek el. Néha ugyan megjelent egy-egy izgatott ügyfél, és pótolhatatlan fényképeket, pótolhatatlan iratokat, szerelmes leveleket, találmányrajzokat és kincseket keresett. Ezek viszont nálunk nem voltak meg. Így jött egy béna és vak cigány is a mesterhegedűjéért, és egy ősz, hajlott hátú egyén a fiáért. Egyébként mániásak voltak. Tudták, hogy amit keresnek, nincs meg, de mégis keresték, megrögződött szokásból. Ez a keresgélés lett az életcéljuk, s mindenhová elvetődtek, így a megtalált tárgyak hivatalához is. (Pótolhatatlan értékek)

“Nem lehet félig kiásni egy lövészárkot!”

– Ön hogy látja: munkára teremtettünk, vagy valóban a Nagy Kiüzetés eredménye, büntetés a munka?

– Ismerek olyanokat, akik mindent elvégeznek, betetőznek, anélkül hogy elkezdenék. A világot abbahagyhatja az ember, viszont nem hagyhatja abba egy pék a kenyérsütést. Uram, nekem egyszer lövészárkot kellett ásnom, és amikor félig kész voltam, azt mondták, hagyjam abba. Azt képzeli, képes voltam megtenni? Megkérleltem az altisztet, hogy legyen szíve: mert nem lehet félig kiásni egy lövészárkot! (Beszéljünk idegalapon)

– Igaza van; abbahagyni nem lehet, de talán kivárni, késleltetni?

– Amikor megkérdezem: késik-e a vonat, már nagyon is sejtem, hogy késik. Mert egyébként nem a tájékoztató ablakán hajolnék be, hanem a vonatablakból hajolnék ki, nem tolonganék, hanem integetnék. Ugyanis az effélét akkor kérdezi meg a gyermeki lelkületű utas, amikor a vonat már egy félórája nem futott be. Tehát nem elegendő a válasz, hogy a vonat igenis késik, mégpedig azért késik, mert egyórás késése van. Hanem igenis mondjuk meg nyíltan az egyénnek: Te egyén, ne búsulj, mert a vonat késik s ami közeledik, az pontos idő szerint éppúgy nem látható, akár gyermekkorod, mikor szabályosan mozgó közlekedési eszköznek hitted a világot! Te egyén, hát tudd meg: minden megjön, ami késik, aztán elmegy, és akkor bezzeg jó volna, ha még késne! Lehet, szebb szavakkal kellene mindezt elmondani, a szívhez szóló beszéd is késik. Mert késése van. (Vigasziroda)

– Életünk tele lett fontoskodó igazságtevőkkel, ünnepélyes hülyékkel. Önbizalmuk korlátalan, mindenről késlekedés nélkül megmondják a tutit (talán még Bajor úr műveiről is). Ismerős önnek az ábra?

– Fölkeresett egy igen szelíd és udvarias fiatalember, bejelentette, hogy képzőművész, és karikatúrát akar készíteni rólam… Ezután leültem, és igyekeztem igen értelmes arcot vágni, hogy a művész láthassa egyéniségem lényegét. Sohase tudtam, mennyire fáradságos öt percig értelmet sugározni. Eddig lebecsültem a díszelnököket, a tiszteletbeli főnököket és a néma reprezentatív egyéniségeket, akik éveken át képesek ezt művelni arcizomsorvadás nélkül. Bennük valószínűleg valami radioaktív fluidum lehet, sokéves felezési idővel. Talán tíz év is eltelik, amíg egy ilyen sugárzó személyiség látszólagos jelentősége annyira lecsökken, hogy már ostobának érezzük. (Hogyan készül a karikatúra?)

– Karinthy Frigyes (az ön szellemi felmenője a filozófiát és költészetet ötvöző humorban) írt valami hasonlót – Lerajzolnak című krokijában –, nála viszont az (ál)karikaturista csak ürügyet keres, hogy véleményt mondjon az íróról. Mi hogyan alkothatnánk helyes képet a világról?

– Egyik ismerősöm órákig töprengett, bosszankodott, mígnem megkérdezte tőlem: mi a púp ellentéte? Ezen én is elgondolkoztam, aztán így válaszoltam: a púp ellentéte egy másik púp. Mégpedig: ha a háton van a púp, akkor annak az a púp az ellentéte, ami a mellen van. – De nem jön ki – mondta kétségbeesetten. Megnyugtattam: – Majd ki fog jönni; ha a háton van, akkor elöl, ha elöl van, akkor a háton. Várni kell – és kijön. – Igen, de hosszabb; tizenhárom betű! Aztán a fejére csapott: – Egyenes gerinc! Ezt kétségbe vontam. Az egyenes gerinc nem ellentéte a púpnak. Az egyenes gerincnek nincs is ellentéte: ahogy a gömbnek sem ellentéte a kilukadt disznóhólyag. Ha az egyenes gerincnek ellentéte van, akkor az a gerinctelenség… (Keresztrejtvény)

– Apropó, gerinc… Történt, hogy egykori barátunk, ön is ismerte, szóba hozott minket felfelé – hát lehet ilyet csinálni?

– Igazi barátaink nem nyilatkoznak rólunk feletteseink számára, holott ezt a legtöbb másfajta barátunk mindenütt gyakorolja. Évek múlva is ugyanazt a szöveget mondják, és hangtalanul veszik tudomásul véleményünk változásait. (A könyv az igaz barát)

Az igazság és a tartozások

– Ön fájdalmasan korán itt hagyott minket. Hagyott-e hátra valamilyen földi tartozást?

– A család eléggé zavaros anyagi helyzetéből annyit hámoztam ki, hogy mindenkinek tartoztunk, még az igazságnak is… Családi értékeink közül főleg ezt a tartozást örököltem, bizonyára jobb lett volna, ha a múlt századbeli pipatórium marad reám, ami teli volt pipával és sárgarézzel. Nyugodt és kiegyensúlyozott bútordarab volt, olyan biztonsággal állott szépen faragott három lábán, mint Ferenc József trónusa… Sajnos, a pipatóriumnak nyoma veszett, és én csak annyival maradtam, hogy tartozom az igazságnak… Mások emlékeztettek reá, sőt a régi adósság címén rútul megzsaroltak: „Beszélje el, hogy tízéves korában miképpen szolgálta a tőkés földesurakat, mert tartozik az igazságnak, ismertesse kissé egyéni életfölfogását, ugyanis tartozik az igazságnak.” Ilyenkor többnyire kétségbe estem, és cudarul lódítottam, ha már kitudódott, hogy tartozom az igazságnak… (Tartozom az igazságnak)

– Ma is sokat beszélnek lódításról, összefüggésben egy másik kifejezéssel, amelyet az ön életművében nem leltünk fel: hogy elkúrtuk.

– A megriadt egyén fölfogása szerint sok apró lódításból teljesedhetik ki az igazság. Ez azonban nem volt így… Sok apró lódításból ugyanis végül egy óriás lódítás lesz, sajnos, mert már nyilvánvaló. Mert ha az ember lódít, akkor utána még inkább tartozik az igazságnak, de ha igazat mond, akkor annál inkább… Röviden arról van szó, hogy aki tartozik az igazságnak, az örökké tartozik a igazságnak. Ha megadja a tartozását, akkor hirtelen kétszer annyival kezd tartozni. (Tartozom az igazságnak)

– Életünk egyik nagy gondja az autó. Ha nincs, az a baj, ha van, még nagyobb baj…

– Autóra igen régóta nem gyűjtök. Az autó ugyanis nagy körültekintést, hozzáértést, türelmet igénylő ipar, amelynek hozama ugyan gyors, de a beléje fektetett sofőr nem mindig jön ki maradéktalanul. Az autónak kétségtelenül megvannak az előnyei – a hozama -, de amit hoz, azt eddigi megfigyeléseim szerint: el is viszi. Mindazonáltal az autót egy komolyabb egyéniség ma már nem nagyon nélkülözheti. Ugyanis az embertől bármikor megkérdezhetik régi ismerősök, barátok, nőgyógyászok, tücsök és bogár: – Na és hol van az autód? Mire az ember nem kezdhet el ötölni-hatolni az autó hozamáról, gazdaságosságáról, a befektetett sofőr kijöveteléről. Ezért már régóta próbálok venni egy üres karosszériát, és ha valaki érdeklődik, odavezetem és megmutatom. – Íme! Ez az autóm: de a múlt héten sétakocsizáson voltam vele Zilah környékén … (A kék Jaguár)

– Mondják, hogy ön egyszer beleült a fagylaltba, mint egyik paródiájának hősnője a salátástálba – majd a majonézbe. Utána ön odament a hideg ülepével a díszes összejövetelre szintén meghívott főcenzorhoz – akinek fennhatósága alá lapelődünk is tartozott -, és megkérdezte: “Kedves Árdeleán elvtárs, ön úgyis mindent kivesz, nem tudná kivenni ezt a foltot is?” Itt ülünk az új évszázadban, de a réginek a foltjait ki veszi ki?

– Az évszázadnak már-már mindene megvolt, olvastunk az évszázad bokszmérkőzéséről, szökőárjáról, rejtélyéről, lélektani föltevéséről. Volt az évszázadnak fogkrémje, botránya, egykerekű járműve. Hallottunk az évszázad betegségéről, gyógyszerének fölfedezéséről és ezzel kapcsolatosan az évszázad melléfogásáról. Volt nője is az évszázadnak, viszont nem az évszázad kötött vele frigyet, hanem egy bankár, s azóta sincs nője az évszázadnak, csak bánata. Bátran mondhatom, hogy már csak az évszázad üstököse hiányzott. De mert hiányzott, egyben várható is volt. Ugyanis az ilyen évszázados hiánycikkekről mindig gondoskodnak. Csak a köznapi hiánycikkek maradnak köznapiak. (Búcsú az évszázad üstökösétől)

– Akkor vegyünk egy köznapi hiánycikket: van még esélye a humánumnak? A felelősségérzetnek?

– A humánum könnyen válhatik cégéres humánummá. Van már boltunk, ahol humánumot is lehet kapni, akár Mona Lisa szappant. A humánumot különben a felszabadulás után tudomásom szerint senki sem tagadta. Senki, aki valamit elkövetett, nem tud szocialista elvekre hivatkozni, tehát ha jól megnézed, magától tette. Felelőssége legalábbis személyes. Soha senkinek sem diktáltak elvileg gonoszságot. Nem tudok esetet, hogy egy írót arra kényszerítettek volna, hogy szamárságot írjon. Amennyiben ilyent tettünk, lényegében önként tettük. Az esetleges diktálók ugyanis eltűntek, felszívódtak. Nekem is vannak írásaim, melyekkel ma nem értek egyet, és ezekért csakis én felelek. Nem állíthatom, hogy Bondács elvtárs diktálta, mert… ugyan mitől lenne hatalma Bondács elvtársnak a lelkiismeretünk felett?! (Vidám beszélgetés pánikról meg egyebekről – Huszár Sándor interjúja 1969-ből)

Ágoston Hugó-Cseke Gábor

* Forrás: ÚMSZ, Színkép melléklet * régi urszu 2 blog * Az apokrif interjú 2010-ben készült