Nyíl Börger ablakában koponya állt. Tökből faragta és esténként gyertyát gyújtott benne, aztán lehasalt a sövénykerítés mögé, hogy aki arra téved, azt sejtelmes hangokkal riogassa, ha pedig elég közel merészkedik, a bokájára markoljon. Mióta megöregedett, az őszi estéken ezzel múlatta az időt, míg csípni nem kezdett a vizelete a hideg talajtól. Ez jelezte számára, hogy vissza kell vonulnia a szüleitől megörökölt házikójába. A félelemkeltő tök meg, mint aki menthetetlenül nekiszomorodott a nagy magányának, összeroggyant, folyóssá vált, s a komolyabb fagyok beálltáig orrfacsarón szagolt.

Valójában hogy hívták, már senki sem tudta. Gyerekként folyton arról fantáziált, elmegy északra, a skandinávok közé, fókára vadászik és jegesmedvét szelídít. Lesz egy szép szőke asszonya, s amíg medveháton lovagolva odavan a mindennapi betevőért, az igluban főz neki fókalevest, meg jó magyar mód bepaníroz néhány szelet lazachúst. Valamiért pedig bízva abban, mindig akkor lép be otthonába, amikor elsőt serceni a zsír a hús körül. Ebből az álmodozásból eredt a Nyíl megszólítása, ami némi elhallás és magyarítás következtében keletkezett a Nils keresztnévből. Majd egy évtizeddel később tett szert a Börgerre az akkor megjelenő gyorséttermi menük gyakori fogyasztása miatt. De mire nevének ez a tagja is megszületett, különösebben nem érdekelte, minek nevezik. Ha Nyíl Börger, akkor az.

Évtizedeken keresztül álmodozott, habár hamar rá kellett jönnie, faluja határán csak akkor jut túl, ha viszik. Viszik katonának, viszik munkaszolgálatra, átnevelő táborba, börtönbe, mert folyton baj van vele, képtelen csendben maradni. Képtelen? Holott csak akkor szólt, ha kérdezték. Csak hát ilyenkor is azt mondta, amit gondolt. Egyik leckéből se tanult. Illetve amikor első ízben előállt a töklámpással, az okozott riadalom nemsokára csupán karlegyintéseket váltott ki.

– Megbuggyant ez a Nyíl Börger – mondogatták. – Nem érdemes egy őrülttel foglalkozni. Politikai korrektsége így már sohasem állhat helyre.

Ettől a pillanattól kezdve mondhatott volna, amit akar, de már senki se kérdezte. Letettek róla. Ezt Nyíl Börger nemigen sajnálta. Ha ez kell a nyugalomhoz, akkor se a tökön, se a gyertyán, se a csípős vizeleten ne múljon.

Október vége felé járt az idő, közelgett a halottak napja, mindenki rendbe kapta ősei temetői hantját, csak egyetlen rozsdás, feliratot nem tartalmazó vaskereszt körül – amit Nyíl Börger gondozott és látogatott ilyenkor – vert fel mindent a gaz. Meg is szólták miatta – képletesen – a háta mögött. A szemébe nem tudták. Napok óta senki se látta, hallotta vagy érezte keze bokafogását. Egyedül a büdösödő tök sejtette, hogy az öreg fölhagyott a kísértetesdivel. Viszont az orrfacsaró bűz a megszokottnál vadabb volt. Mondták is úton, útfélen:

– Ennek a maradék kereke is elgurult. Olyan, mintha döggel kenegetné a tökét.

Biztatták is egymást a tök eltulajdonítására és kivitelére a falu határában lévő dögkútba, de óvatos duhaj a paraszt, nem kockáztat, ha senki sem kényszeríti rá. A szag amúgy meg smafu. A helybéli kóbor kutyáknak nem volt teljesen az, viszont jól ismerték Nyíl Börger ütlegét, amit akár a sövénykerítés oldalba vizelésével el lehetett érni tőle. Hogy ne kelljen vinnyogva futniuk, inkább az utca túloldalán lévő kerítéslécek valamelyikét választották zsigerből. Ellenben akadt egy kivénhedt eb, aki némi memóriazavar folytán fittyet hányt a biztonságra, odaőgyelgett a sövényhez. Sőt, az orrát, majd a fél testét fúrta belé. Látta ezt a cserfes Bözsi, s a drótnélküli telefonjával azonnal megörökítette, a felvételt pedig feltette a közösségi oldalára, hogy a rajongói lájkolhassák.

Bejött a számítása. Meg az is, amire nem számított: összesereglett a falu apraja-nagyja, jobban, mintha lakossági fórumot vagy falunapot tartottak volna. Még a polgármester is ott vakargatta a feje tetejét annyira, hogy épp csak ki nem koptak a maradék hajhagymái, mert az ő ténykedését ekkora érdeklődés sohasem övezte. Arra meg gondolni sem mert a köré sereglettekkel egyetemben, hogy az eb – kabátujjnál fogva – előráncigál egy kékesen fénylő kezet, ami nem a foghíjas közvilágítástól nyerte színét.

Ezen a ponton minden érdeklődőben átmenetileg elakadt a lélegzet, hiszen fölismerték a testrészről annak tulajdonosát. Az is világos volt, hogyha Nyíl Börger öntudatánál lenne, ez nem történhetne meg.

A riadalomból elsőként a polgármester eszmélt – többek közt ezért a képességéért választották a falu legfőbb emberévé – a dologban rejlő hírértékre, amit félő volt, hogy a cserfes Bözsi ismét lenyúl előle. Előkapta kéttenyérnyi mobiltelefonját, s máris kattintgatott és osztott nagyüzemi módba kapcsolva, egyenesen, élőben a virtuális nagyvilág számára, amelyen keresztül nagy számú követőre talált azonnal. Még a körzeti megbízott is néhány kép erejéig megörökítette a rendkívüli pillanatot, de nem osztotta meg, mert mire az érintőképernyőn előtaperolta a megfelelő közösségi oldalt, bevillant előtte valami.

– Pogá meste ú, pogá meste ú, mi van, ha a skandinávok megtudják, hogy ehunyt Nyí Böge? A temetésen még a skandináv attasé is megjeenhet. Micsoda fefoduás! Micsoda fefoduás! – fogta a fejét a tányérsapkájával együtt.

– Konzol – helyesbített cserfes Bözsi.

– Mi? – kérdezte a polgármester, ami alapján eldönthetetlen volt, kihez szól, mire is vonatkozik a kérdése, az arcára kiülő ijedelem viszont annál beszédesebb volt.

– Hát a skandináv konzol – válaszolt Bözsi mindenkit megelőzően, ami odáig fokozta a polgármesteri riadalmat, hogy elkezdte törölni a világhálón keringő, s egyre nagyobb népszerűségnek örvendő feltöltését.

– Konzulra gondol a cserfes néni? – bökte meg az anyja oldalát egy tíz év körüli fiú.

– Valószínű – büszkén helyeselt az anyuka, az ő okos kisfia buksiját simogatva.

– Nincs skandináv konzul – sutyorogta a fiú, mire hatalmas kő esett le a hivatali apparátus szívéről. A körzeti megbízott megkönnyebbülten bökött a fotói megosztására, mert aki nincs, az még a másik ember temetésén sem jelenhet meg. A polgármester abbahagyta a virtuális térből való megosztások törlését, hogy inkább egy lezser kézmozdulattal a hirtelenjött verejtéket távolítsa el a homlokáról. Majd könnyűt sóhajtott.

– Okos ez a gyerek. Ha felnő, belőle is polgármester lehet – jelentette ki fennhangon a falu első embere, immár derülő arccal.

– Anya, viszont van norvég, svéd és finn konzul.

Ha nagynak tűnt a baj egy kicsivel elébb – ami már szerteoszlani látszott –, akkor most háromszorosan nagy lett. A polgármester pirospozsgás arca pipacsszínűre váltott. Gutaütését elkerülendő, a közelében tartózkodó titkárnője azonnal előkotorta ridiküléből a nyelv alá teendő pirulát, s míg a polgármester szófogadóan a szájába vette azt (bár az ellenségei másra is gondolhatnának), előkerült egy falucímerrel ellátott kristálypohár és egy palack ásványvíz, hogyha a gyógyszer elolvad a nyelv alatt, az egészet leöblíthesse a vezetői torkon át. Közben megtette a saját javaslatát:

– Azonnal fel kéne hívni a konzumátusokat, hogy ide ne jöjjenek, mert különben elengedjük a falu összes mikrocsipezetlen, beoltatlan kóbor kutyáját.

– Pogá meste ú, pogá meste ú, az nem ehetséges. Nemzetközi bonyodaom számazna beőe. Inkább temessük e gyosan Nyí Böget. Ne vájuk meg vee a honapot!

– Ez lehetséges? – fordult a jegyzőjéhez a polgármester.

– Utólag hoznunk kéne róla egy határozatot, visszadátumozva, s akkor igen.

– Meghozzuk.

– Ebben az esetben a hivatalunkat terhelné a temetés költsége.

Látszott, hogy a füle tövét hosszan fogja vakarni a falu első embere, mert pénzről van szó, s minden fillért a közpénzből mintha az ő zsebéből húznának ki, úgy magába szippantja a gond. Jól ismerték ezt az arcot a segélyért folyamodók, sőt még cserfes Bözsi is, aki ugyan sosem kért egy fillért sem momentán, de mindig mindenről túlontúl tájékozottnak bizonyult. Még erről is. Nem állhatta hát, hogy közbe ne kottyantson:

– Mi lenne, ha emberbaráti szeretetből a Jóskáék elkaparnák ott, a sövény tövében, aztán kapnának érte két szabadnapot?

– Hármat – vetette közbe Jóska, hogy a maga érdeke mellett a közmunkatársáét, a Pistáét is képviselje, így legalább erre az időre ránézhet az asszonya kellemesen kilakkozott körmére.

– Mit mondasz erre? Megoldható? – fordult a polgármester a falugondnokhoz, aki a közmunkások felett bábáskodott munkairányításuk tekintetében.

– Megoldjuk – jelentette ki fejedelmi többes számban, miközben azon kattogott az agya, hogy akkor most ki fogja felvágni az elkövetkező napokban az erdőről behordott fát a portáján. Vagy várjon vele még három napot?

– Akkor hantolják el! – adta ki a polgármester az ukázt Jóskának.

– Anya, és ha még él? – rángatta a fiú az anyja kabátja szegőjét.

– Az kizárt. Olyan világ még nem volt, ahol Nyíl Börger elevenen szó nélkül tűrte volna ezt – helyezte helyes medrébe a tényállást cserfes Bözsi, no meg az emlékezést. – Pedig hogy még mi mindent eltűrt, azt talán maga a Jóisten se sejthette, nemhogy bizonyossággal tudhatná. Nem is beszélve a mendemondákról, ami alapján egyértelműen kijelenthető, nem volt éppen mindig ilyen ez a Nyíl Börger. Emlékszem, kislánykoromban azt beszélték faluszerte, hogy még az orosz-svéd háborút is megjárta, de én ezt így, felnőtt fejjel, nehezen hihetem, mert akkor, csak gondoljanak bele, most hány éves is volna? Matuzsálemi kort ki élhet ma meg? Nem bibliai figura ő. Egyébként is kommunista múltja volt. Egy kommunista pedig nem állhat keresztény alapon. Mondom tehát, hogy helyesen cselekszünk, ha nem a temetői megszentelt földbe kerül, hanem ide, a portája közelébe, ami valószínűleg engem illet meg, hiszen a családi legendárium szerint a szüleink rokoni kapcsolatot tartottak fenn.

– Nem úgy van az, velem első unokatestvéri viszonyban volt – integetett valaki a távolból, a tömeg feje fölött, elindítva ezzel egy örökösödési szóháborút.

Szegény Nyíl Börgernek erre vonatkozó észrevételezésére nem adódott lehetősége. Élete a töklámpásával együtt aludt és hűlt ki, valamint indult bomlásnak ebben a megbomlott falurendben, az Úr csillagos ege alatt, miközben Jóska és Pista sűrűn forgatta az ásót és a lapátot, hogy elkerüljék a még nagyobb bajt. Pedig Nyíl Börger sosem válhatott skandinávvá. Még holtában sem. De ezt senki sem osztotta meg a világhálón. Miképpen azt sem, hogy így múlt el az ember és a töke végül. Meg a világa.