Florentin kalapos önarcképén (1956, Uffizi Képtár) az „úrilánynak nevelt” Marianne Czóbel műhelyére utaló stílus-tónusban mutatkozik…

Széphárom Közösségi Tér, Budapest, 2018. június 7-30.

A. Gergely András

Olasz tengerparti tájak, hétköznapi emberek „pillanatfelvételei”, uracsok és dámák sétaterei, portrék és emlékképek, grafikai művek és festmények láthatók a Szép3 Közösségi Tér Jászi-Galériájában. Tehessük hozzá: nem mindenki ismeri a művészt, pedig a pontban négy évvel ezelőtt elhunyt Gábor Marianne (1917–2014) munkái nemcsak számos országos kiállításon voltak megismerhetők (például gyűjteményes kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában 1977–78-ban, 1994-ben a Kossuth Klubban, a Csók Galériában, majd a Szatmári Múzeum, a Savaria Galeria, a Magyar Zsidó Múzeum, a Kieselbach Galéria tette láthatóvá egy-egy válogatását),¹ de képei „bejárták Európa híres kiállítóhelyeit, jelentős múzeumokba és gyűjteményekbe kerültek, köztük a firenzei Uffizi-képtárba” is. Itt most a Jászi Galéria megannyi periódusát bemutatja, s ezek közül számosról kimondható, hogy a „művészettörténeti és kultúrtörténeti szempontból is jelentős életmű fontos témái, a jelentős művészi portréktól a Menekültek sorozat fájdalmas képein át a gyönyörű olasz tájakig, festmények és grafikák sokaságán túl a gazdag kulturális és szellemi közegig, melyben a művész élt. Festmények és grafikák sokaságán örökítette meg életének hétköznapi szereplőit, férjét, barátaikat, távoli és közeli ismerőseiket a levélhordártól, a tengerparton játszó gyerekekig. Festményein megelevenednek férjével tett európai utazásainak helyszínei, köztük is leggyakrabban a szeretett olasz városok és tengerpart”. Beszédes csendjein, az akár papírfecnikre rótt vázlatokon és színes, foltszerűségükben élénk zsánerképein még az apró jelek is egy történeti ikonosztáz részeivé válhatnak. A 80-as évek közepén festett Üldözöttek című – a 20. századi zsidó sorsot megidéző – sorozatának megrendítői műveiig egész korosztályokra hat, s a Közösségi Tér ezzel a széles időhorizonttal „kíván lehetőséget teremteni az életmű újrafelfedezésére”.

Gábor Marianne festői pályáját Réti István és Szőnyi István növendékeként kezdte a Képzőművészeti Főiskolán, itt 1939-ben Nemes Marcell-díjjal tüntették ki, s 1938-ban a Szinyei Társaság mutatta be első két képét a nyilvánosságnak, melynek tárlatain 1941-ben Hatvany-díjat, 1940-ben és 1942-ben pedig Kitüntető Elismerést nyert. 1941–1943 között a zebegényi művésztelepen dolgozott. 1948-tól nemzetközi hírnévre tett szert. Számos ország kiállítótermeiben, galériáiban jelentek meg képei. Az olasz művészeti élet úgyszólván befogadta, az ottani művészeti akadémiák sorra beválasztották tagjaik közé, aranyérmeikkel és „akadémiai mester” címmel tüntették ki. Az Olasz Művészeti Akadémia tagja lett.

Mint a halála órájában (2014. július 23-án) a Róla emlékező Bodnár János írja: „Gábor Marianne 1917. április 26-án született. Édesapja, Gábor Ignácz cadik (csodatevő bölcs) családból származott, a magyar verstan megújítója volt. Németh László írta: ’A magyar verstannak van Gábor Ignácz előtti és Gábor Ignácz utáni korszaka’. Fordított szanszkritből, héberből, franciából, hollandból és óizlandi nyelvből. Az általa alapított Gábor Fiúnevelő Intézet arról volt nevezetes, hogy az újpesti, nincstelen munkásgyerekek mellett jól fizető arisztokrata ’fekete bárányokat’ is befogadott. /…/ Gábor Marianne gyönyörű nő volt, jó művész és nehéz sorsú ember. Szerettem hallgatni a történeteit, amelyekben – mint a mesélőjükben – mindig volt egy kis titok, csipetnyi összekacsintás, sok érzelem, és makacs kitartás. Különösen tetszett, ahogy elmesélte a férjhez menése előtti pusztító kapcsolatának a történetét, amely egy fasiszta olasz grófi család sarja iránti lángoló – viszonzásra is talált – szerelméről szólt. A tényleges kapcsolatnak a háború vetett véget, az érzelmek elmúlásáról pedig egy véletlen találkozás győzte meg, röviddel 1945 után. Akkor, amikor szeretett férjével, Rónai Mihály András költő-műfordítóval a firenzei pályaudvar közelében lévő kávéház teraszán belebotlottak a háborúban fél karját elvesztett szeretőbe. Mariannénak a „kettészelt őrgróf” ekkor már nem jelentett semmit”.²

Florentin kalapos önarcképén (1956, Uffizi Képtár) az „úrilánynak nevelt” Marianne Czóbel műhelyére utaló stílus-tónusban mutatkozik…

…de hat rá és vállaltan hordozza a század jelentős kísérletezőinek könnyed, olykor ironikus, vázlatszerűen őszinte és lágyan hangulatgazdag színfoltjait, élénk tónusfröccseit is…

Mindenesetre kínos szégyen lenne élményünk, ha e kiállítás kurátora, s még Gábor Marianne életében életút-monográfiát megjelentető S. Nagy Katalin művészettörténész helyett igyekeznénk összefoglalni a festői oeuvre elemeit.³ Elkerülő kísérlet és kisajátított közlések helyett engedtessék itt a Jászi Galéria tárlatát megnyitó szakember, Szegő György (a Műcsarnok igazgatója) szavait fölidézni a galéria weboldaláról:

GÁBOR Marianne (1917-2014) kiállítása

Szegő György: Gábor Marienne kiállítása elé

Először a festőnőről szólnék. A 20. század első harmadában a nők megharcolták jogukat a művészi pályákra. Gábor Mariannak jó saját háttere is volt: anyai ágon Tyroler Józsefnek a Kossuth-bankó, az 1848-as kormánytabló, Petőfi- és Kossuth-portrék réz- és acélmetsző grafikusmestere a felmenője. Apja Gábor Ignác, aki nem csak költő, de az új verstannal foglalkozó irodalomtörténész is. Az asszimilált zsidó, polgári miliőben szülei a magyar kultúra részének tekintették magukat és Marianne festői indulását elfogadták.

A Képzőművészeti Főiskolán Réti István és Szőnyi István lesznek a mesterei. 1938-ban a Szinyei Társaság két képét állítja ki, 1939-ben a visszacsatolás után Kassán a Nemzeti Kiállításon Nemes Marcell-díjat, 1941-ben Hatvany-díjat kap. 1941-1943 közt a Zebegényi művésztelepen dolgozik. 1942-ben a Nemzeti Szalonban van első önálló kiállítása. A másodikat 1944 januárjában Rózsa Miklós rendezi a rangos Tamás Galériában. Elképzelhetetlennek tűnt, ami ezután következik.

Ebben az időben kevés eszközzel fest, a kifejezés tömörségére törekszik. Zebegényi tájképeiről, költő apjáról, Gábor Ignácról, Somlyó Györgyről, készült finom portréiról Mihályfi Ernő írja: „…van bátorsága a saját útján járni, sem a réginek, sem pedig az újnak kötöttségét nem érzi. (…) Szürke színeinek egyéni, bűvös lírája fiatal festőink között igen rangos helyet szerez Gábor Mariannak”. (A szürkékre még visszatérek, amint a sárgákra is.)

A vészkorszakról: családja a zsidó vallással semmilyen kapcsolatot nem tartó értelmiségi közeg. Nincs zsidó veszélyérzetük. Gábor Marianne 1937-ben még Velencébe és Padovába utazik – ekkor érinti meg az a barátságos mediterrán közeg, ami témaként végigkíséri munkásságát, ám a holokauszt után – ha nem is témájában, de koloritjában – egyre inkább Szerb Antal Utas és holdvilágának sötétebb tónusa felé tolódik el műveinek színhangulata. Most, hogy a Nemzeti Galériában korábban letétbe tett képei és az otthoni munkák egybeláthatók, összképként szinte Mantegna földszínű, szürkébe hajló színárnyalatait vélem felfedezni az életműben. A reneszánsz hajnalán a Bellini-család festőinek mennyei színvilágához képest Mantegna – Giovanni Bellini sógora – filozofikus, szemlélődő látásmódja, evilági, föld-színhangulata forradalmi tettnek számított. Marianne a velencei Accadémián 20 évesen tanúja lehetett ennek a hirtelen új hangot hozó átalakulásnak (ugye akkor az albumok még fekete-fehérek voltak).

Gábor Mariannak – ó kárhozat – a sorstalanság ad ihletet, hogy szürkéibe rejtse az 1944-45-ben átélt szörnyűségeket, anélkül, hogy ez témája volna. Szoktuk mondani arra, ami történt: feldolgozhatatlan. Talán öntudatlanul, de Gábor Mariannak festőként sikerült a kollektív traumából egy saját lírai expresszív képi világot teremtenie.

Mert a Tamás Galériás jó évkezdet, majd a nyáron Rónai Mihály András költővel megkötött házassága után az 1944-es év már a pokol: a deportálás, a munkaszolgálat rettenetes éve. Augusztusban Szőnyi István „mentő szándékú” bátor levelet ad Marianne kezébe. Aki férjével együtt bujkálva túlélő lesz. De családjuk, barátaik, a békebeli múlt közösségeinek elvesztése életre szóló tragikus élménnyé lesz.

A valóságban széttört teljes világ virtuális egységét portréi szimbolizálják: Füst Milán, Szép Ernő, Keleti Artúr, Vén Emil, Kassák Lajos, Lengyel Menyhért, Vas István, Herman Lipót, Fenyő László, Csók István arcképei – olajképek, pasztellek és rajzok. És a holtakról is egyre több, név nélküli arcot rajzol. Egyszerre gyászmunka ez, talán öngyógyító terápia.

Képeinek szürke-fekete-barna-okker-narancs tónusai bensőséges hangulatúak. Roland Barthes szavaival – „a fotóban benne van a halál” – gondolatát is képzet-társíthatjuk. Van is fotós „áthallás” Gábor Marianne kompozícióiban, egy-egy csoportkép szélén álló figura „le van vágva”, nem eldöntött, hogy állókép vagy portré-e a beállítás. A művek ettől az ambivalenciától lesznek kissé amatőrfotó karakterűek, izgalmas feszültséget hordozóak. Ezzel a polgári attitűddel a háború után újra sikeres festő lesz, 1948-ig egymást követik a Tamás Galéria, a Művész Galéria (itt kétszer is) és a Fészekben rendezhet kiállításai. A fordulat éve után csaknem egy évtizeden át nem állíthat ki, „kispolgárinak” minősül, amit csinál. Megtalálja mégis festői témáit: a családi modellek közül a Berta néniről készült festmény szinte Rippl-Rónai Piacsek bácsijának kései kuzenje. De ilyen tradíciók folytatásának tűnik az új mozgalmárok világa által sulykolt típustól fényévnyi távolságra eső szépséget kereső önarcképei is. Marianne szép lány és szép asszony volt.

Az 1956 után indult kulturális konszolidáció újra kiállítások és itáliai utazások sorát hozza – Csók Galéria (itt ötször), Dorottya utcai Kulturális Kapcsolatok Intézete, illetve Velence, Firenze, Róma, Palermo és Párizs következnek. Két önarcképét megvásárolja az Uffizi híres-neves firenzei portré-galériája. A 70-es években elnyeri a Firenzei Leonardo érmet és az Olasz Művészeti Akadémia aranyérmét.

A képek ikonográfiájáról. Az újra békésebb években – mint már említettem – nem festi a holokauszt borzalmait. De képeinek leggyakrabban csupán néhány – akár egy – határozott, de érzékeny ecsetvonással festett figurái mégis beszédesek. Sokszor rabbik képeibe tömöríti a zsidóság sorsát. De az itáliai apácák, a jogászok, a fiatal bóherek foltjai a haszid zsidók ősi kaftánját, vagy akár a Chevra temetési szentegylet hagyományos ruházatát idézik. A gyerekarcok merev szemei szinte halott arcok. A csoportképek jelzésszerű figuráinak magányossága a kiirtott, megritkított zsidó közösségekre emlékeztetnek. A kompozíciók figurái nem tartanak kapcsolatot egymással. Fontos a fenti analógia: a festett alakok függőleges festékpászmái feletti visszatérő vízszintesek – a gesztus egyénített festői motívumává lesz – gyakran a napernyők, esernyők és gondolák is a tradicionális keleti zsidó viselet fejfedői. A zsidó tragédia témája észrevétlenül mindent áthat. Ez az asszociációs kör – nézzenek körül – áttételesen így hordozza a vészkorszak neki kitörölhetetlen emlékét.

Gábor Marianne kidolgozott egy festői jelbeszédet, amivel – direkt módon és utalással – élete traumáját idézheti meg. Mitologizáló folyamatot látok ebben, olyan elemet, amit ha nem is „értünk meg”, de általa megérezzük a transzcendens lényeget, a gyász élményt. Olyasmi festői gesztus ez, mint amit a Dibbuk – a zsidó reinkarnáció – népi motívuma jelent a zsidó mitológiában vagy, amit a keresztény szentek körüli kanonizált középkori ábrázolásmódok hordoznak.

Remélem, nem bántok meg senkit, kimondom: véleményem szerint Gábor Mariannál a fekete zsidó fejfedők (és módosult kompozíciós változatai) egyenesen a mártírok glóriái – itáliai eredetű festői fenomének. Már az Üldözöttek (1987) egyértelmű főmű. Hogy azután férje halála után ez az áttételes lényeglátás – talán a privát magány folyamatával paralel – szókimondóbb tematikává változik.

Halott gyermek siratása téma, – ezt többször is megfesti – rettenetet és gyötrelmet sugárzó ikonok. A mind szürkülőbb összhatásban egy-egy sárga motívum kontrasztja talán a sárgacsillag beégett emléke. Gábor Marianne olyan beszédes csendet teremt képein és képei köré, hogy az az égbekiáltó panasznál is erősebben hat. A szürkékben megszólalnak a sárgák.

1994-ben – férje halála után nem sokkal – maga rendezett kiállítást a Kossuth Klubban. A kiállítás kistermébe egy sereg név nélküli „pillanatfelvételt” is kitett a festő. És hozzá egy vitrinbe: régi űrlapokat. Az „űr” előtag is beszédes. Az űrlapon a Főváros légoltalmi szervezetének egészségügyi szolgálata minden együttérzés nélkül arra utasítja a még élőket, hogy töltsék ki a blankettát, beleértve a „halál-oka” rubrikát is. Tintaceruzával hányszor írhatta be az „ügyeletes légóparancsnok”: a halál oka agyroncsolás? (értsd tarkón lövés). ’94-ben az űrlapok körül kis, gyakran fecnikre, kártyákra rajzolt portrék, barátok és megannyi névtelen mártír. Itt és most a Galéria mondén installációjában/kereteiben a kis képek is valóban az ikonosztáz részeivé válhatnak. Elismerés illeti a Jászi Galériát, hogy a Nemzeti Galéria-letétanyagának és a privát gyűjtemény újraegyesítésének pillanatát felismerték és így a fent leírt hatást S. Nagy Katalinnal együtt megteremthették.

Végül befogadói megközelítésem: Az Edit című fiatal nőt ábrázoló lágyan meleg-tekintetű portré címében nincs családi név. Kurátorunk S. Nagy Katalin egy a Múlt és Jövőben megjelent írásában (Áldozatok és gyilkosok 1996/2) elemezte azt a kollektív traumát feldolgozó művészi áldozatvállalást, amikor alkotók úgy érzik, a nácik „nyom nélkülire” tervezett gaztettét művekkel, arcokkal ellensúlyozni kell. Pótmamám: Edit néven és Mariannal azonos időpontban született. Ő is túlélő volt, rá gondoltam a kép előtt.

S. Nagy Katit egyik mesteremnek tekintem. Volt két fontos festőtanárom is: Masznyik Iván és Jakuba János, köszönet mindhármuknak. S. Nagy körében átéltem a lassú áttörést, amikor újra és újra feltette a kérdést (pl. a Múlt és Jövőben – 1996/1): van-e magyar zsidó képzőművészet? Kiprovokálta, de meg is válaszolta a kérdést Farkas István vagy Gábor Marianne művészetének kutatásaival, hiányt pótló publikációkkal.

Éppen most is átad nekünk valami szellemit, amihez szeretnék gratulálni – neki és a Jászi Galériának!

A kiállítást ünnepélyesen megnyitom.

Budapest/Széphárom. 2018. 06. 07.

Szegő György

http://szepharom.hu/content.php?pagename=Gabor-Marianne-kiallitasa

1 további részleteket lám itt: http://www.magyarvagyok.hu/kultura/hiressegek/kepzomuveszek/festomuveszek/5642-Gabor-Marianne.html

2 http://ridikulmagazin.hu/cikk-titkok-kepek-emlekek-gabor-marianne-1917-2014.htm

3 S. Nagy Katalin: Gábor - Gábor Marianne élete és képei. Glória, Budapest, 2002. (135 festményt és grafikát bemutató kötet)