Romániának az a tartománya (...), amely a történelem folyamán volt már hosszú ideig önálló állam, ugyancsak hosszú ideig tartozott Magyarországhoz vagy közvetlenül az osztrák birodalomhoz, 1918 óta a román állam szerves része. Erdélyről van szó, arról a hajdani országról, amelyet ma is számos jellegzetessége különböztet meg a környező régióktól. Bár az idők folyamán sokat veszített sajátosságaiból, és etnikai összetétele is lényegesen megváltozott, Erdély ma is sok szempontból önálló egésznek tekinthető, és itt elsősorban nem a történelmi hagyományra kell utalnunk, hiszen a hagyomány múlandó vagy változékony, hanem a ma is meglevő földrajzi, gazdasági és etnikai adottságokról. Erdély ma is van, ma is rögtön látni, akár délről, akár keletről, akár északról vagy nyugatról érkezik az utazó oda, hogy más a táj, más az építészet, másak az emberek. Ugyanakkor az emberek természetesen a távolról jövőnek egyformák is, míg az ott élők nagy különbségeket érzékelnek a kisebb régiók, illetve az etnikai hovatartozás szerint. Egy francia számára például valószínűleg nagyon hasonlítunk mindannyian viselkedésünkben, szokásainkban, gesztusainkban, miközben mi erdélyiek élesen meg tudjuk különböztetni egymástól a románokat, magyarokat, szászokat vagy svábokat. Erdélyt nem véletlenül hasonlították Svájchoz, bár a különbségek legalább olyan nagyok, mint a hasonlóságok.

Mégis, Erdély is egy hihetetlenül gazdag mozaikország, amely távolról szemlélve szemet gyönyörködtető szőttesnek tűnhet, de közelről egyelőre ki-ki a maga színeivel van elfoglalva, és idegenkedik a többiektől.

Erdély van

Erdélyiek viszont nincsenek. Vannak magyarok, akik Erdélynek nevezik ezt a tartományt, románok, akik Ardealnak vagy Transilvaniának és németek, akik Siebenbürgennek. Már az elnevezés is mutatja ennek a három közösségnek a különböző látásmódját: a magyar elnevezés ugyanazt jelenti, mint a latin: „erdőn túli terület", vagyis akik valaha elnevezték, nyugatról tekintettek ide, Magyarországról. A románok hol a magyar elnevezést használják kissé átformálva, hol a latint. A németek pedig nem erdőkről beszélnek, hanem városokról: Siebenbürgen. Ki-ki a maga Erdélyben elfoglalt helye, szerepe, múltja szerint nevezi ma is ezt a földet, ki-ki úgy tudja, hogy ő adott hozzá a legtöbbet az erdélyi kultúrához vagy civilizációhoz, ki-ki elvitatja a másik jogát a közös történelemhez, és néha a közös jövőhöz is, de ennek ellenére itt az ideje, hogy feltegyük a kérdést: ha van Erdély, miért nincsenek erdélyiek? (...)

Magyarok élnek Romániában másutt is, de nagyon kevesen. Erdélyben sem egyenletesen oszlik el ez a ma már csak 20 százaléknyi magyar népesség, hanem van egy magyar tömb, az úgynevezett Székelyföld, ahol több mint 80 százalékos többségben élnek a székelyek, akik a magyar közösségnek egy történelmileg sajátosan szerveződő részét képezik. Két megyében, Kovásznában és Hargitában, illetve Maros megye egyik felében összesen 640.000 magyar él egy összefüggő területen, Erdély keleti részén, tehát Románia közepén. A többi magyar, majdnem egymillió, Erdély más részein kisebb tömbökben vagy szétszórtan él.

Jó és rossz megoldások

A történelem folyamán természetesen voltak jó és rossz megoldások is Erdélyben. Mielőtt még a XIX., majd a XX. században a nemzeti-etnikai kérdés előtérbe került volna, és még mielőtt a modern nemzetek kialakultak volna, Erdélyben a szászok is, a székelyek is sajátos autonómiát élveztek, és szabadságjogaik védelméért számtalanszor fegyvert ragadtak, de végül is nem az egymással vagy a hódítókkal való háborúskodás jellemezte őket, hanem a békés értékteremtés: külön életformát és ezáltal külön kultúrát is jelentett például a szász vagy a székely autonómia, de ugyanakkor minden közösség népszokásaiban, dalaiban, ruházatában az egymásrahatás is megfigyelhető volt, és megfigyelhető ma is. (...)

Trianon után ugyan az erdélyi magyarok is hangzatos ígéretet kaptak a Gyulafehérvári Népgyűlésen 1918. december l-jén elfogadott Kiáltványban a románoktól, de mint utólag kiderült, Romániának esze ágában sem volt teljesíteni ezt, sőt, a nagyhatalmak sem vették komolyan az etnikai problémákat. Pedig egy-két mondatban a lényeget fogalmazták meg akkor abban a Kiáltványban Gyulafehérváron a románok, de nyilván taktikai ígéret volt ez, semmi több. Idézem: „...az új román állam megalkotásának alapelveiként, a Nemzetgyűlés kimondja a következőket:

1. Teljes szabadság az összes együttlakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni; minden nép ama egyének számának arányában, akik alkotják, meg fogja kapni a jogot a Törvényhozó Testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre."

Államhatárokat és etnikai határokat Európában méltányosan egymásra igazítani nem lehet, ez két világháborúban, rengeteg könny és vér árán bebizonyosodott.

Akkor mit lehet tenni?

Alig ért véget a második világháború, jött az újabb nagy kísérlet: a kommunista internacionalizmus, amely – aztán nagyon hamar nacionál-kommunizmussá változott. A kommunista internacionalizmus és a nacionálkommunizmus végül is ugyanazt akarta: úgy oldani meg a nemzeti kérdést, hogy egybemossuk a kulturális, etnikai, regionális különbségeket.

Az első esetben ez a „nagy olvasztótégely" úgy működik, hogy látszólag nem fontos a nemzeti identitás, és minden túlzó nemzeti megnyilvánulást szankcionálnak, a második esetben pedig csakis a nemzetállam hivatalos nyelve és kultúrája az elfogadott a nyilvános életben. A két látszólag homlokegyenest ellentmondó gyakorlat végeredménye teljesen ugyanaz: a kisebbségben élők elnyomása, bár az internacionalizmus ezt talán fájdalommentesebben intézte. Végül is Ceaușescu román nemzeti kommunizmusa fogalmazta meg legtalálóbban a célt: a társadalom „homogenizálása".

Abban az időszakban számolták fel az erdélyi magyarok külön iskoláit, miután már 1959-ben egyesítették a kolozsvári magyar Bolyai Egyetemet a román egyetemmel, így született meg a Babes-Bolyai vegyes egyetem, ahol aztán fokozatosan elsorvasztották a magyar nyelvű oktatást. Az ötvenes években egy ideig létezett, bár inkább csak kirakatként, a Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartomány, aztán megszüntették. A diktatúra kiválóan fel tudta használni az iparosítást is, a közigazgatási átszervezést is az etnikai arányok megváltoztatására, hiszen nagy tömegeket mozgattak ide-oda. Azt kell mondanom, hogy ez a rendszer került a legközelebb a nemzetállam megvalósításához, a németeket már-már teljesen eltüntette Romániából, a magyarok által lakott régiókat pedig hátrányos helyzetben tartotta, a magyar értelmiségieket kényszer-kihelyezéssel román településeken szórta szét. Egyébként nemcsak a magyarok által lakott régiókra, hanem egész Erdélyre nézve érvényes ez a hátrányos helyzet: ma Erdélyben egyetlen kilométer autópálya sincsen, miközben a valamivel kisebb területű Magyarországon már meghaladta az 1000 kilométert az autópályák hosszúsága. Még az utóbbi években is csak nagyon nehezen sikerült a kormánykoalícióban levő Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek kikényszerítenie egy pozitív döntést az észak-erdélyi autópálya megépítésével kapcsolatosan. Miniszterelnök-helyettesként kollégáimmal együtt majdnem egy éven át vitáztunk koalíciós partnereinkkel, míg meg tudtuk győzni őket.

Sajnos, a rendszerváltás általában sokkal könnyebben megy, mint a szemléletváltás, és ez a román politika Erdélyhez való viszonyulásában is érzékelhető. De a diktatúra 1989-es bukása szerencsére mégis megállította az államilag irányított homogenizációt, még akkor is, ha a mélyben tovább élt ez a koncepció. Forgatókönyvek valószínűleg most is vannak egyik-másik fejben az etnikai különbözőségek felszámolására, de végre 1989 után mi is nekiláthattunk a magunk pozitív forgatókönyveinek kidolgozásához, illetve ismét felvehettük a két világháború közti erdélyi gondolkodók által elejtett szálat.

Békés homogenizáció után véres erőszak

Előbb azonban még szembe kellett néznünk egy másik negatív forgatókönyvvel is, a „békés" homogenizáció után jött a véres erőszak 1990. március 19-én és 20-án Marosvásárhelyen. Válaszul a magyarok követeléseire, hogy állítsák vissza a városban a kétnyelvű feliratokat és a magyar középiskolát, a régi rendszer emberei – valószínűleg a volt titkosszolgálat, a Szekuritáté közreműködésével – megtévesztett román parasztembereket hoztak be Marosvásárhelyre, botokkal felfegyverkezve, és véres konfliktust robbantottak ki, amelynek négy halottja és több mint háromszáz sebesültje volt. A volt Jugoszláviában akkor még csend volt, csak azután következtek ott az etnikai tisztogatások. A magyar és a román politikai vezetőkön múlt 1990-ben, hogy végül is tárgyalóasztalhoz ültek, és bár akkor a tárgyalásoknak konkrét eredményük nem volt, mégis sikerült megakadályozni ily módon a nyílt konfliktus folytatását. Ma sok szó esik Koszovóról, és el kell újból és újból mondanunk, hogy Romániában is kialakulhattak volna a jugoszláviai helyzethez hasonló polgárháborús állapotok, de nálunk végül is a pozitív forgatókönyvek érvényesültek: a magyarok parlamenti eszközökkel küzdöttek jogaikért, az etnikai küzdelmet az utcáról bevitték a parlamentbe, majd 1996-tól a kormányban is részt vettek. Ma is ott van a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a román kormányban, három miniszterünk és több államtitkárunk van. Ezekkel a politikai eszközökkel jelentős változásokat értünk el a kisebbségekhez tartozó személyek egyéni jogainak területén, hosszú harc után sikerült az oktatási törvényt úgy módosítani, hogy biztosítja az anyanyelvű osztályok vagy iskolák létesítését minden szinten és szakon, és ma már több ezren tanulnak magyarul az egyetemi oktatásban is. Viszont az önálló állami magyar egyetemet mindmáig nem sikerült visszaállítanunk, csak egy egyházi alapítású magyar egyetemet tudtunk létrehozni, a magyar állam pénzügyi támogatásával. Ugyanakkor törvény biztosítja a magyar nyelv használatát a nyilvános életben, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban mindenütt, ahol több mint 20% a magyar lakosság aránya. Ezt egyébként a 2003-ban módosított alkotmány is garantálja, amely viszont továbbra is nemzetállamként határozza meg Romániát.

Mit értünk a kollektív jogokon valójában?

A magyar egyetem problémája jól példázza ezt: a kolozsvári állami egyetemen van magyar oktatás, és ez nagy eredmény, viszont az önálló magyar nyelvű tanszékek és karok létrehozását nem sikerült elérni, véleményem szerint azért, mert ezáltal döntési jogokat – kollektív jogokat – kellene adni az egyetem magyar oktatói kezébe.

Ugyancsak elakadt a parlamentben az a kisebbségi törvénytervezet, amelyet a román kormányban el tudtunk ugyan fogadtatni, és a Velencei Bizottság is pozitívan értékelte, de a kulturális autonómiát – ami ennek a törvénytervezetnek a lényege –, vagyis a kisebbségi közösségek döntési jogát, az állami hatóságokkal együtt, iskolák, művelődési intézmények fölött, a parlamentben újból és újból visszautasítják.

Ma Romániában, Erdélyben ez a dilemma: ki tudja-e alakítani a maga autonómiaformáit, a kulturális és területi autonómiát a magyar közösség? Nemzetállami megközelítésben románellenes törekvésnek minősíthető ez, Európai Uniós szempontból pedig akár anakronisztikusnak is tekinthető. Pedig a szocialista internacionalizmustól eltérően, az európai integráció nem lehet a nemzetek, népek, etnikumok, kultúrák „nagy olvaszlótégelye". Éppen ellenkezőleg, a közös európai identitás lényege csakis a sokszínűség megbecsülése, kultiválása és érvényesítése lehet. Vagyis éppen az, amit Erdélyben akarunk. Ez pedig véleményünk szerint érdeke a román többségnek is, hiszen biztosítja a tartós együttélést és együttműködést. A konfrontáció sem a többségnek, sem a kisebbségnek nem lehet érdeke.

Mit jelent Erdély?

Ma a románok, magyarok és németek számára Erdély tulajdonképpen mást jelent. Az Erdélyen kívüli románok esetében a nyugati kultúrát, a Balkánból való kitörést, Közép-Európát jelenti Erdély. A magyarországi magyarok számára éppen ellenkezőleg, az ősiség, a romlatlan folklór, a hagyomány földje ez. A németek valószínűleg összetettebben szemlélik ezt a tartományt, az építés, a kulturális és civilizációs „terjeszkedés" sikertörténeteként, amely viszont az utóbbi évszázadban kudarcra változott.

Román, magyar, német értelmiségiek feladata lenne, hogy ezeken a szemléleti korlátokon túllépve megkeressék a közös vonásokat, és felerősítsék azokat. Biztos vagyok benne, hogy ezáltal nem mosódnának egymásba a kulturális jellegzetességek, hanem egyszerűen csak mindenki jobban erezné magát. És kinek-kinek a nemzeti kultúrája is gazdagabb lenne ettől.

Ennek megvan a lehetősége. Hiszen például a nagy erdélyi román költő Lucián Blaga bizonyos szempontból közelebb áll a szintén erdélyi származású Ady Endréhez, mint egyik-másik nemzettársához, miközben mindketten mélyen nemzeti költők is.

Persze, egy ilyen szemléletváltás csakis úgy lehetséges, ha ezzel egyidejűleg a politikai megoldásokat is megkeressük és érvényesítjük.

Végül is bizonyos értelemben már ma is egy sajátos úton haladunk, ami a közös identitást kereső, de ugyanakkor a külön-külön nemzeti identitásokat joggal féltő európai népek számára is tanulságos lehet. Erdély ugyanis az együttlétek és különlétek bonyolult szövedékét jelenti, és aki ezt szét akarná vágni, éppen akkora hibát követne el, mint aki egyszínűre akarná festeni.

Krédó Koszovó után

Koszovó kapcsán, rögtön a függetlenség kikiáltása után kiadtunk egy közleményt, amely végül is összefoglalja politikai krédónkat:

Álláspontunk élesen szembekerült a román politikai pártok véleményével, és azokban a napokban nagyon durva támadások is értek minket. Pedig akinek füle van, hallja: mi éppen arról beszélünk, hogy kisebbség és többség racionális viselkedésével el lehet kerülni a koszovói utat. Sem az odavezető véres eseményeket, sem a megoldást nem kell precedensnek tekinteni, sem Erdély, sem ezen belül a Székelyföld esetében ilyen azonosságot nem is lehet felmutatni. Viszont Koszovó mégis precedens: olyan értelemben, hogy Európa, az EU hajlandó volt részt venni egy etnikumközi kérdés rendezésében. Ettől viszont a jövőben nem lehet eltekinteni, ha valahol, Európa valamely régiójában másképpen nem lehet stabil jövőt teremteni.

Sőt, Európa a maga általános etnikai dilemmájára is megoldást kell hogy keressen: hogyan maradjunk meg úgy franciának, németnek, magyarnak vagy románnak, hogy közben európaiak legyünk egy közös, határok nélküli EU követelményei szerint? Hogyan éljünk és kommunikáljunk úgy az Európai Unióban, hogy a nyelvünk ne váljon konyhanyelvvé?

Én úgy szeretnék európai lenni, hogy közbe megmaradjak magyarnak. És úgy szeretnék erdélyi identitásomnak is érvényt szerezni, hogy közben szintén megmaradjak magyarnak. Higgyék el, ha ezeket a dilemmákat nézem, nincs is olyan távol Kolozsvár, Marosvásárhely vagy Szeben Párizstól vagy Brüsszeltől.

(Részletek a 2008. március 20-án, Párizsban elhangzott beszédből.)

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2008. április 22., 1-2. old.