Virt László szociológus és hittantanár újabb művét vehette kezébe az érdeklődő, a társadalmi helyzetek és katolikus tanítások közegében járatos, gondolkodó és kérdező (vagy válaszkereső) olvasóközönség tavaly, s a Szerző nyilvános mutatkozásaival, ismertetőivel is számos orgánumban (hetilapokban, folyóiratokban, internetes felületeken ugyancsak) találkozhatott mindazzal, ami a címben felvetett keret-tematika révén a keresztényi tanítások, kiemelkedő pápák útmutatásai és a közviselkedés válaszaival együtt immár figyelemre érdemes tudástörténeti időszakká erősödött.¹ A Szerző, aki Márton Áronról (1986, 1988, 2002), Mindszentyről (2016), kisebbségi egyházakról (Katolikus kisebbség Erdélyben, 1991), hívőközösségek helyzetéről vagy akár szociálisan függő helyzetbe került társadalmi egyedekről (Van értelme! 2005) írott megannyi tanulmánya, könyve, cikke révén ismertté vált szélesebb humántudományi szférában is, a Magyar nevelés, népi gondolat (2017) összegző kötettel talán egyértelműen abba a tudástartományba lépett át, ahol a huszadik századi magyar szellemtörténet nagyjairól nem csupán a teológiai vagy világi gondolkodás, hanem a cselekvő emberség példáival, az apologetikán túli hatékony közreműködéssel megmért morális vállalások is tematikai rangra emelkednek. Új kötete Világszegénység és katolikus társadalmi tanítás címmel² a hetvenes évek óta égetően súlyos sorskérdéssé vált témakört emel elemző figyelem középpontjába: az akkoriban Gunnar Myrdal svéd közgazdász makroelemzéséből kisugárzó problematika előre kalkulálhatóan a jövő várható gazdasági trendjeit, a szegényekre és gazdagabbakra tagoldó világegész kihívásait tette fölismerhetővé, s a katolikus egyházak hívőközösségének közös felelősségévé is egyszersmind. Myrdal, s tőle nem egészen függetlenül, de a katolikus társadalmi tanításnak megfelelő morális alappal XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál pápák ugyancsak körlevelekkel, enciklikákkal és nyilvános állásfoglalásokkal vállaltak szolidáris, és a morális-mentális szabadságjogok nevében kiemelkedően fontossá váló döntéseket vagy tanításokat a világ szegényeinek méltányos segítése, megértése, képviseleti védelme és az uralkodó ideológiák helyetti, velük akár szembe is helyezkedő morális cselekvési alternatívák szorgalmazása terén. Virt László más munkáiban is föltűnik ez az idői, mentális, viselkedési és cselekvési térben is átfogó vállalás: Mindszenty bíborost Márton Áronnal, Wyszyński bíborossal, Beran és Tomášek prágai bíboros érsekekkel veti össze korábbi könyvében, hangsúlyozva, hogy e cselekvő gondolkodásnak mindenkor megvannak alternatívái a kortársak, elődök és követők körében, épp ezért érvényes az összehasonlítás, az egymás értékrendjét a párhuzamok révén megerősítő és fokozottan érvényessé tevő hatásegység megnevezése.

Ezt teszi a Világszegénység kötetben is, idézem a kötet hátoldali „ajánlójából” és az előszóból: „A közelmúltban jelentkezett migrációhoz való viszony az európai társadalmakban, és magában a katolikus egyházban is meghasonlást okozott. Ennek jele, hogy egy alakuló helyzetben bármely oldalról abszolút igazságnak szánt kijelentéseket hangoztatnak. Elkerülhetetlennek tűnik az, hogy katolikusként megvizsgáljuk a katolikus társadalmi tanításnak azokat a megnyilvánulásait, amelyek a gyarmati sorból az előző évtizedekben felszabadult népek problémáiról szólnak.

Ehhez – más forrásokat is használva – három szent életű pápának, XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál pápáknak a dokumentumait mint lezárt pápai életműveket veszi alapul a szerző. A vizsgált korszak pápai körleveleiből az bontakozik ki, hogy az előrelépéshez két dolog szükséges:

1. Le kell számolni a keresztény, a kereszténynek mondott világra olyannyira jellemző gyakorlati materializmussal.

2. Le kell számolni az ideológiákkal, amelyek a mai, a migrációs válsággal terhelt világban is megmutatkoznak. Ideológiák helyett valós problémakezelésre van szükség, és a problémákat ott kell kezelni, ahol az jelentkezik, és a probléma kezelésébe a szegény népeket is be kell vonni. A szubszidiaritás elve valósul meg a szegény és a gazdag népek közös felelősségében”.

E kortárs fogalmakkal (szubszidiaritás, migrációs válság, problémakezelés, stb.) a világszegénység felé forduló katolikus társadalmi tanítás hagyományai, legjobb irányváltozásai írhatók le: „a kereszténynek mondott világ” releváns válasza a migrációs feszültségekre, a hatvanas évek gyarmati felszabadító folyamatának európai (és messze nemcsak európai!) társadalmakra visszaütő hatásai, a szegénység földrajzi és társadalmi tereinek gyarapodása, az állapotok súlyosbodása immár nemcsak azt serkenti, hogy a katolikus egyházi irányítás érzékenysége aktivizálódjon a kihívások ellenében, hanem azt is, hogy a „gyakorlati materializmus” mellett a mentális egészség világproblémáira is adekvát válasz, érvényes kezdeményezések sora következzen, mintegy „spirituális” és morális ökológia értelmében. E kötet „az országok közötti feszültségek csökkentését” is nemcsak mint irányelvet, XXIII. János által például az államhatalmak felelősségére nehezedő nyomás kényszereit fogalmazza meg, hanem a „Mater et Magistra…” sugallatával egyben a megértés más módjait is szorgalmazza, a konfliktusos állapotok pluralista megközelítését és a konfliktusforrásként egzisztáló államok kollektív felelősségét is deklarálja.

Virt László mint szerző, teoretikus vagy kritikus sem a puszta „morális materializmus” elleni prófécia közvetítőjeként szerepel itt: sokadik könyve is bizton építhet egykori lakatos, majd katolikus hitoktató, majd szociálpolitikus és szociológus munkáira, tapasztalataira, kutatásaira. Ezekben is rendre (a talán legmeghatározóbb,

Márton Áron életét-életművét harminc éve kutató) morálteológia felől mindegyre kitér a társadalmi egyenlőtlenségek térbeli eloszlását vizsgáló, szociális térképet készítő közszereplői térfélre is, tehát a katolikus társadalmi alapértékeket rendszerező művei éppen a szociabilitás, a szociális érzékenység szükségképpeni gyakorlásának, s ebben az ilyen téren is elődnek tekinthető tudástekintélyek, morális személyiségek, példaadó vállalások szerepének fontossága terén válnak egyre hangsúlyosabbá könyve oldalain. E műben az a nyilvánvaló szerzői szándék, hogy a ma már „lezártnak” tekinthető, történeti univerzumban is megnevezhető helyen álló „három pápai életmű: XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál pápa” tevékenysége és közerkölcsi hatása alapján vizsgálja meg, mit mondanak el ezek olyan helyzetekre érvényesen, amelyek nemcsak az aktuális Szentatya számára kihívások, hanem mint problematikák már akkor is megvoltak, amikor még előképe sem volt a ma „migráció”-nak nevezett folyamatnak. Vagyis nem valami „Ferencpápista” költeményről vagy parafrázisról van szó, hanem a katolikus egyház missziójának alapvető szakrális és morális, viselkedési és értékrendi hagyományáról, melyek Virt kötetében ilyen fejezetekben jönnek elő kölcsönhatások dinamikus hálójában: „Gazdasági etika” (21-32. old.), „Válasz a globális igazságtalanságra” (33-40. old.), „A migráció nem megoldás” (41-45. old.), „A gazdag és a szegény világ kölcsönös felelőssége” (46-52. old.), „Ökológia” (79-89. old.), „A méltóság neve: munka” (101-107. old.). Vagyis több mint katolikus társadalmi tanítás, több mint szolidaritás, több mint a Föld kétharmadának nyomorgására reflektáló együttérzés, és sokkal inkább a totális és globalizálódásában terjengő kölcsönhatások világegészre vonatkozó morális tanítás. A pápai enciklikák erre figyelmez(tet)ő tanításai, az egyén és hatalom, demokrácia és tőkefölény, hiteles és akut problémákra életképes útkereséssel reagálni képes vallásosság már inkább szellemtörténeti dimenziókban lesznek itt fontossá, s nem mellesleg Márton Áron tekintélyét övező társadalmi-morális példatár részei is.

Virt nem teszi rejtett titokká, hogy a liberális gondolat és prediktum ellenében, a haszonelvűség (akár amerikai, globális, akár helyi és mikro-érdekeltségi) szféráival szemben az egyház legkövetkezetesebb tanításait, a kritikátlanul elutasító ostobasággal szemben is a megértő segítséget tekinti mérvadónak – nemcsak a sokszor hivatkozott pápák iránymutatásaiban, nemcsak a morális örökség védelmében, hanem a mindennapok konkrét egyenlőségi, érdekegyeztetési, szociális és mentális ökopolitikai viselkedésmódjainak szorgalmazása terén is. „A keresztény gondolatnak kísérletet kell tennie arra, hogy az ember javát szolgáló befolyást gyakoroljon a ma zajló folyamatokra. E tanulmány alapját a három lezárt és egyértelműen elismert pápai életmű, XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál eszmevilága adja. Az ő gondolkodásukkal szembesíteni kell a katolikus egyház mai állapotában született nézeteket. A katolikus gondolatok sokszor egymással is ellentmondásban vannak. Éppen ezért, gyakran egymással ellentmondó voltuk miatt igénylik az összevetést azzal a tanítással, amelyik már lezárt és elismert. A három pápai életmű harmóniában van egymással. A katolikus gondolkodás is harmonikussá lehet, ha kritikai normaként a három pápa művére tekint. Így megvalósulhat az, hogy ’Isten országának az örömhírét pedig hirdetik az egész világon bizonyságul minden nemzetnek’ – Máté 24,14.” (113-114. old.)

A Szerző nemcsak írói szándék, tanítói példa és univerzális hit felől nézve végzett el jelentős párhuzam-keresési, válaszadási, továbbgondolási munkát a három életmű és a korunk aktualitásaira adható válaszok „térképezése” terén. Talán a tovább-értelmezés, átgondolás, kreatív alkalmazás eseteit remélve mégis érdemes fölhívni a figyelmet arra: normatív és normaformáló, a „normavilágosság” államjogi vagy jogelméleti térfelén is érvényesnek tekintett (remélt) útkereső szempontok alapján éppígy érdemes lett volna kitekinteni (legalább kisebb fejezet erejéig) más világvallások morális és mentális szférái felé. Ha a hatvanas évek sürgető alapkérdései Myrdal méltán elfogadott és ma is érvénnyel fölidézhető problematikái fél évszázad után is égető problematikaként hivatkozhatók, vagy mint teszi is Virt, Amartya Sen-re hivatkozással, Samuelson- vagy Wilhelm Röpke-utalásokkal a folytonos problematikusságra építő válaszkeresés ma is érvényes mivoltát igazolni próbálja, ám éppenséggel fölmerülhetett volna ezenközben más világvallások válasza és kérdésfeltevése, e vallások megújuló irányzatai és újonnan keletkező neo-pogány szakrális hódítások akut válaszai irányába megtehető összehasonlítás lehetősége is. A katolikus társadalmi tanítás (olykor korántsem problémamentes, a Szerző által még kortárs vitákra is utaló mivoltában tehát ma sem egyetlen főirányt elfogadó) gesztusai ugyanis éppen a világ (szegénységének, a gazdagabbak morális minéműségeinek, nemzeti vagy makropolitikai világuralmak mindennaposan jelen lévő túlhatalmiságának) kérdéseiként jelen vannak ott is, ahol a katolikus embertan, a vallás antropológiai és megértő-értelmező szférái nem monokulturálisan, hanem a globalizált világ uralgó mixitásainak, kevercseinek formáiban jelen vannak olyan földrészeken is, ahol nem a keresztyén világkép az éppen uralkodó, vagy tán sosem is jutott el oda, ugyanakkor a kisvallások, lokális hitek, világvallás-interpretációk éppúgy részei a mindennapi életnek és kultúrának, mint a magamagát egyetemesnek tekintő kereszténység bűvkörében. Erre talán a Szerzőnek is meglennének eszközei, forrásai, hozzáférési területei, tehát (ilyesfajta kitekintés és összefüggések jelzésétől tartózkodva) inkább valamely vállalásnak, vallásnak, világképnek láthatjuk megfeleltetni mindazt, amit a morális hiátusok és ellenpéldák, pápai jószándékok és méltó örökségvédelem terén egész kötetében példázatosként mutat be. Ezek persze nem „hiányosságai” a kötetnek, csupán egy jövendő tematika, az összehasonlításban bizonyító erőt is feltételező Szerző majdani újabb kísérlete számára, no meg az Olvasók érdeklődése oldalán lehetnek komparatív előnyök, más társadalmak „társadalmi tanításainak” példái…

Persze, lehetséges, hogy ez már az ellenbeszédek ellenbeszédeinek megerősítően visszaható kérdései is. De erre nem a recenzensnek, inkább a Szerzőnek és Olvasóinak kell majd választ találnia…

A. Gergely András

1 lásd például: https://www.youtube.com/watch?v=A573aY5Vy9w ;

2 Kairosz, Budapest, 2017., 124 oldal