avagy egy remekmű kultúr-diplomáciai szolgálata

1. Kuncz Aladár „jelenidejűsége”

Előadásomra készülve látómezőmbe került Józsa Mártának, az EX Symposion szerkesztőjének öt évvel ezelőtti olvasónaplója, amelynek végkicsengése: a második világháború narratívája „máig felülírja, relativizálja és elfeledteti az első szenvedéstörténetét, okait, következményét, tanulságait”.ⁱ Megkerülhetetlen nézőpont ez kétségtelenül, ajánlatos végiggondolnunk, nehogy a feledés homályába kerüljenek olyan remekművek, mint például a Fekete kolostor. Amint Kuncz „jelenidejűsége” kerül szóba, a szerző meglepő kijelentést tesz: „Kerek évfordulókkor akadnak méltatói, az emléktábláját már fölavatták Noirmoutier-ban, a fekete kolostornál, de kutatója alig adódik; idézettsége, recepciója pedig gyakorlatilag nincs.” Aki valamennyire is járatos a két világháború közötti időszak irodalom- és eszmetörténetében, kénytelen megállapítani, hogy Kunczot illetően a szerző maga is „felülír”, „relativizál”, nem veszi figyelembe az évtizedek mikrofilológiai kutatásaival kiküzdött – korántsem csekély – eredményeket.

Aligha vitatható, hogy az évfordulós megemlékezéseknek éppúgy megvan a maguk szerepe egy író utóéletében, mint a művek koronkénti reflektáltságának. Ha csak Kuncz halálának 80. évfordulóját tekintjük, amikor Józsa Márta útjára bocsátotta olvasónaplóját, olyan rendezvényeket találunk, mint MTA Irodalomtudományi Intézetében (MTA ITI) – 2011. június 15-én tartott – emlékülés, a budapesti Kuncz Aladár Alapítvány megemlékezése, Jancsó Miklós és Rekita Rozália kolozsvári színművészek pódiumműsora; 2012 nem volt ugyan kerek évforduló, de Leányfalun emléktáblát avattak, az aradi Kölcsey Egyesület tagjai pedig az író szülővárosában emléktáblát és arckép-domborművet lepleztek le. Minthogy Józsa Mártát elsősorban Kuncz „marginalizáltsága”. „árvasága” foglalkoztatja, így azt sem feltételezhetjük, hogy a 2013-ban megjelent Kuncz Aladár emlékezete című tekintélyes Polis-kiadvány késztette volna megszólalásra.ⁱⁱ Pedig ez a kötet is bizonysága annak, hogy Kuncz kortársainak éppúgy üzenete van számunkra, mint az írói örökség tudományos feldolgozóinak. Elvitathatatlan érdemei vannak ebben egykori professzoromnak, Jancsó Elemérnek, aki már 1956-tól alakítója volt Kuncz utóéletének. Nem csupán rokonsági alapon. (Jancsóné Máthé Szabó Magda unokahúga volt Kuncznak.)

A 85. évforduló eseménytörténete újólag meggyőzött arról, hogy egyre nagyobb és hatékonyabb a „Kuncz-kultusz” kisugárzása. Kolozsváron például két kiadó vállalta fel életművének – mikrofilológiai kutatásokra alapozott – kiadását. A Kolozsvári Magyar Napok az író Összegyűjtött Munkái címmel elkezdett nyolckötetes sorozata bemutatására adott alkalmat – Boka László, Filep Tamás Gusztáv és Juhász Andrea közreműködésével. Az OSZK és Kriterion közös kiadásában megjelenő munkák első három kötete szépirodalmi, a többi elméleti jellegű írásokat tartalmaz.ⁱⁱⁱ A Helikon–Kemény János Alapítvány Helikoni estéit Jeney Éva irodalomtörténész és Filep Tamás Gusztáv eszmetörténész előadásai tették emlékezetessé Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Nagyenyeden; az erdélyi Helikon írói közösség megalakulásának 90. évfordulójáról megemlékező miskolci tudományos konferencián Boka László^iv és Márkus Béla^v mélyenszántó elemzései vágtak új csapást a Kuncz-kutatásban. Kántor Lajos – a 2018-ban megjelent Száz év kaland című testes kiadvány társszerzője – Adyval, Kóssal, Kosztolányival együtt helyezi piedesztálra Kunczot.^vi

2. Kuncz-kutatók Noirmoutier-ben és Île dʼYeu-ben

„Emléktábláját már fölavatták Noirmoutier-ban, a fekete kolostornál” – így Józsa Márta 2013-ban. De kik? Az általános alany okán nem is sejtjük a kultúr-diplomácia francia és magyar személyiségeinek kilétét. Holott köztük volt a Szardínia szigetéről meghívott Lőrinczi László is. Tőle tudjuk, a több mint negyven évig „Kunczban utazó”-tól, hogy Kő Pál bronzportréját 2001. október 6-án helyezték el a noirmoutier-i várkastélyban lévő helytörténeti múzeum bejárata mellett. Azt is, hogy a művész a bronzportré másolatát 2003 tavaszán Kuncz Aladár hajdani iskolájának, a volt piarista főgimnáziumnak (a mostani Báthory István Elméleti Líceumnak) ajándékozta. A francia közönség megilletődve vette tudomásul – írta haza barátainak Lőrinczi –, hogy Kő Pál világirodalmi rangú alkotóra irányította a figyelmet. Érdemes hát jó hírét keltenünk a Fekete kolostornak – fűzte hozzá nem kis büszkeséggel –, mert egy ilyen nagy hatású [magyarul, angolul, franciául, olaszul, törökül, románul és – Lőrinczi halála után – spanyolul is megjelent] mű nem kicsi erdélyi ajándék Európa „eszmeraktárának”.^vii

2. 1. Jancsó Elemér „dédelgetett terve”

Lőrinczi Lászlótól tudom: Jancsó Elemér „dédelgetett terve” volt, hogy előkerítse és megvizsgálja a francia internáltságban töltött évekre vonatkozó levéltári anyagot; hogy nyomon kövesse azoknak a sorsát, akiknek a Fekete kolostor írója a kényszerű összezártságban átéltek alapján örök emléket állított.^viii Néhai professzorom a harmincas években Sorbonne-on töltött négy szemesztert, 1968 nyarán „teljesen újjászületve” tért vissza Párizsból. A hajnalba nyúló bukaresti éjszakában mind ezt ismételgette: „Adatok kellenek… új adatok… Aki egyetlen új adatot hoz felszínre, tett valamit a filológiáért…” Szavait nem annyira az író-műfordító és színpadi szerző Lőrinczinek szánta, sokkal inkább saját magát bíztatta. Nem sejtette, hogy már nem fog eljutni Noirmoutier-ba. A Kuncz-hagyaték tiszteletében felnőtt színművész fia szerint a belügy számon tartotta apja szabadkőműves múltját, és főként azt, hogy családi kapcsolatok fűzik a Szabad Európánál dolgozó Cs. Szabó Lászlóhoz.^ix

Jancsó Elemér 1971 novemberében elhunyt. Lőrinczi akkor úgy érezte, hogy neki kell valóra váltania professzorom álmát. Amit némiképp megkönnyített az, hogy Bukarestben élt, és olasz hárfaművész felesége kísérőjeként eljuthatott Párizsba, onnan Bukarestben megismert francia író-barátai segítségével Noirmotier-ba. Nemcsak a remekművet olvasta el újra meg újra, széles körű levelezésbe kezdett; beült a bukaresti Akadémiai Könyvtárba, ahol megtalálta a két világháború közötti erdélyi magyar lapokat. A Keleti Újságban egy névtelen tudósító cikkére bukkant, amelyikből egy nagyváradi tanárember históriája kerekedett elő, aki a harmincas évek vége felé Kuncz szenvedéstörténeteinek helyszíneit kereste, körbe járta a szigetet, de a Fekete kolostort nem látta. Lőrinczit mélyen letörte a Keleti Újság híradása. „Miféle kutatóink vannak – jegyezte fel –, ha egy ilyen fontos körülményről még nem hallottam? Időtlenül létező tanúként emlegetjük a Fekete kolostort – holott már rég eltűnt a föld színéről?... Úgy éreztem, hogy valami végzetes, pótolhatatlan veszteség ért bennünket…” De akkor már annyira benne élt témájában, hogy elhatározta: legalább a romokat meglátogatja. Nem bánta meg, mert helyszíni tájékozódása alapján megtudta: „Ez az épület, amely a mi tudatunkban a Fekete kolostort képviseli, sohasem volt kolostor, szerzetesek nem laktak benne. A fekete csuhás – Benedek-rendi – barátok emlékét és szimbolikáját Kuncz nagyszerű költői fogással mentette át a fogolytáborrá (kényszerű férfi-klastommá) alakított várkastély falai közé. S mert ez így van, nekünk örökre megmarad Fekete kolostornak.”^x

Bágyoni Szabó István 1973-as Korunk-közleményéből tudta meg, hogy az első „Kuncz-utazó” nem volt más, mint az író testvérbátyja, dr. Kuncz Ödön kereskedelmi jogász, akadémikus.^xi

2. 2. Lőrinczi László

Egy bukaresti diákkirándulás alkalmával ismertem meg Lőrinczit, versíró középiskolásként, minek köszönhetően azok között tudhattam, akik – Kányádival és Szabó Gyulával – pályakezdésemet egyengették. A két világháború közötti kisebbségi sorsot idéző munkáim (Nem lehet, Erdély Fiatalok, László Dezső) megjelenését követően kapcsolatunk barátsággá mélyült, és miután áttelepedett Olaszországba a lányához, Settimo San Pietroból is többször felhívott telefonon. Minden érdekelte, ami velünk történik.

Magához Kuncz Aladárhoz akkor kerültem lélekközelbe, amikor a Kriterion Könyvkiadó felkérésére kismonográfia-sorozatot szerkesztettem Közelképek címmel. Magyar szakos tanárokhoz és diákjaikhoz akartam „közel hozni” erdélyi klasszikusainkat, akikről 1989 előtt nem sok szó eshetett a középiskolai oktatásban. Nem véletlen, hogy a sort Kunczcal, Áprilyval és Dsidával kezdtem. Szerencsém is volt, mert Pomogáts Béla 1968-as munkáját csak kiegészíteni kellett, amiképpen a Láng Gusztávét is Dsida költészetének polifóniájáról. Antal Attila Áprilyját pedig könyvvé kellett szerkeszteni. Pomogáts Béla rám bízta munkája bibliográfiai adatainak, jegyzet-apparátusának kiegészítését, és erre annál szívesebben vállalkoztam, mivel soraiból kiéreztem a tököli internálótábort fiatalon megjárt irodalomtörténész téma-érzékenységét.

Tíz esztendővel ezelőtt levélben kerestem volt fel az Utazás a Fekete kolostorhoz szerzőjét: ossza meg európai tapasztalatait a Korunk olvasóival. Örömmel és nagy átéléssel tette, hiszen legkedvesebb témájáról, Kuncz-kutatásainak újabb fejleményeiről szólhatott – az itthoniaknak. Lapozom az Üzenetek Erdélybe című – 2010-es – Polis-kötetét, és nem találom benne az ismerős szöveget. Megfeledkezett volna róla? Nyolcvankilencedik életévét taposta. Később kiderült, hogy élménybeszámolójának némely részletét beépítette utazásainak harmadik, bővített kiadásába. Bennem azonban úgy él a szövege, ahogyan 2008. április 16-án Settimo San Pietroban postára adta. Az élményélességgel előadott kutatások érzelmi intenzitásával.

„Egy új könyvélmény adta a kezembe a tollat” – kezdi a Tirrén-tenger partjáról küldött episztolájában. „Ez az élmény lehetett volna korábbi is, hiszen Jean-Claude Farcy francia történész Les camps de concentration francais de la premiere guerre mondiale (Az első világháború francia koncentrációs táborai) (1914–1920) című könyve még 1994-ben jelent meg (Párizs, Anthropos Kiadó); de én akkor már Olaszországban, Szardínia szigetén éltem, és azt hittem, hogy Kuncz Aladár Fekete kolostorának a „hőseivel”, az első világháború idején a Noirmoutier-i normann várkastélyba (majd az Ile d'Yeu-i kazematákba) internált magyar polgári foglyokkal többé nem fogok foglalkozni. […] Csakhogy… alig telt el három esztendő, és – bukaresti közvetítéssel – levelet kaptam Franciaországból. Amint később kiderült, Manuel Thierry úr, Beauvoir-sur-Mer-i (Vendée tartomány) könyvkiadó Noirmoutier-ban kapta meg a címemet Henri Martin (időközben váratlanul elhunyt) munkatársamtól és barátomtól; azzal a hírrel lepett meg, hogy újra ki akarja adni Kuncz Aladár regényét! »A Fekete kolostor – írta – véletlenül került a kezembe, és nagy hatást tett reám.«

A véletlen néha jól megválasztja az útjait! A Le monastere noir – Gara László és M. Pierpont fordításában – ekkor már könyvritkaságnak számított Franciaországban, hiszen a Gallimard Kiadó 1937-ben mindössze kétezer példányt szánt a nagy francia piacnak, de ennek a szerény példányszámnak is a jó része elpusztult a második világháború legelején, egy bombázás során. Mégis, Thierry úr kezébe került… A fiatal Vendée-i kiadó most engedélyemet kérte, hogy egyik régi, a Noirmoutier-i Les Amis de Noirmoutier című folyóiratban megjelent Kuncz-emlékezésemet (1982) előszóként felhasználhassa az új kiadáshoz. Az újszerű, elegáns kiállású könyv így is jelent meg 1999-ben.”^xii

Az Utazás a Fekete kolostorhoz három kiadásában Lőrinczi kutatásainak három fázisa különböztethető meg, illetve fonódik egybe: a) az ihletforrás és a mű viszonyának a tisztázása; b) a regény szereplőinek a felkutatása; c) a remekmű kultúr-diplomáciai szolgálata.

Első útja esetlegesen alakult, ám a primér élményszerzés mély nyomokat hagyott benne. Ezért is nevezi „érzelmes utazásnak” ezt a látogatást. Ennek alapján a másodikra már tudatosan készült. Abból indult ki, amiből Babits is: „A Fekete kolostor nem egyszerű memoár: napló-érték, de regény-érték is egyben. Nemcsak a tábor eseményeinek krónikája, hanem egy lélek belső fejlődésének drámai története.” Ezért aztán az Utazás a Fekete kolostorhoz nyomozásait is úgy olvashatjuk, mint egy „detektívregényt”, vagyis az oknyomozó riport és az esszé határvidékén született alkotást, amelyik „gyönyörű búvópataka” a „sorsoknak és szimbólumoknak”.^xiii Maga a szerző szerényen „irodalomtörténeti riport”-nak nevezi munkát, és ezen a halála évében megjelent harmadik kiadásban sem akart változtatni, bár meggyőződése lehetett, hogy négy évtizeden át voltaképpen egy mikro-filológiailag megalapozott monográfiához hordta a Jancsó Elemér által igényelt „alapköveket”. Azzal tette az utókor számára nélkülözhetetlenné munkáját, hogy sikerült kimutatnia Kuncz tévedéseit a részletkérdésekben, ugyanakkor felhívta a figyelmet azokra a fikciós megoldásokra, amelyek növelték a Fekete kolostor művészi hitelét. Nem tagadta, hogy közben nagyon megharagudott a filoszokra: „Kuncznak joga volt tévedni és rosszul emlékezni annyi év után, nekünk már nincs jogunk pontatlan és felelőtlen szövegeket kiadni, ugyancsak annyi év után…”^xiv A pontatlanul és felelőtlenül kiadott szövegeket Jeney Éva korrigálta a Fekete kolostor 2014-es kiadásában.^xv

„Amióta a Fekete kolostor foglalkoztat, tulajdonképpen azon fáradozom, hogy legalább egy-egy sugárral több fényt bocsássak a könyv hőseire.”^xvi Közben kiterjesztette kutatási szféráját az irattárak átvizsgálásával, illetve a fordítók számbavételének igényével. Második útja tulajdonképpen ebben excellál. De nemcsak esszéket, tanulmányokat adott közre a Fekete kolostor szereplőiről, színjátékban is feldolgozta annak „hihetetlen” epizódját, a szökés motívumát. Az EMKE székhelyén őrzött Lőrinczi-hagyaték leltárában novellákat, regényeket, egy- és háromfelvonásos színpadi műveket találunk. Köztük a Kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatottat, A szökést.^xvii

Nem véletlen, hogy a harmadik kiadás Kuncz fogolytársának, Bárczi Gézának az 1976-os indoklásával zárul: „Kuncz egyáltalán nem történelmet írt, ahol a részletek pontos hűsége jogos kívánalom, hanem, mint maga is meghatározza művét, regényt, mélybe markoló személyes élményeken alapuló regényt. A fogolytábor atmoszférájának, illetőleg a tábor kis magyar társadalmának lelkivilága a különféle jellemeken átszűrve, hangulata, vágyai, gyötrődése, életkörülményei teljesen hitelesen kerekednek ki mesteri ábrázolással a nagyszerű könyvben…”^xviii Ezért lehetett a Fekete kolostor a kisebbségi lét modellje is – mint azt Láng Gusztáv a Ceaușescu-korszak utolsó évtizedében megfogalmazta, s amelynek gondolatfutamaival a rendszerváltás után még inkább szembesülhettünk: „Benne van e lét abszurditása, de annak feloldása is a kisebbségi lét sajátos értékképző jellegének feltételezésével; benne van a többsége »jobbjaival« létesített emberi kapcsolat igénye – a kisebbség szenvedése a többség számára is lelkiismeret-ébresztő, jóságeszményt reveláló, tehát humanizáló! –; benne van e jóságkultuszban az úgynevezett kisebbségi humánum társadalmi kérdésektől el-elszakadó általánossága és a transzszilvanizmus osztályfölöttiség-elve (mely szerint a kisebbségi ember számára a kisebbségi státus meghatározóbb, mint társadalmi hovatartozása.”^xix

És minthogy Lőrinczi nemcsak színházrajongó, hanem költői vénájú műfordító is volt (Arghezi, Brecht, Quasimodo, Sadoveanu magyar hangja), kutatásai leginkább arra terjedtek ki, hogy kik vállalták magukra a remekmű kultúr-diplomáciai szolgálatát. „Ez a könyv irodalmunk egyik nagykövete: jó lenne, ha folytatni tudná tevékenységét ezen a diplomatanyelven, nemcsak Franciaországban, hanem az egész világon” – jegyezte fel első utazásának tanulságaként. Tíz esztendővel később így tér vissza ez a gondolat: „Szót értettünk, mert egy remekmű is közvetített közöttük.”^xx

Nem szabad elfelejtenünk, hogy Lőrinczi munkája „közreműködők hálózatának” a segítségével készült. Erdélyből Kemény Jánosné, Jancsó Elemérné, Marosi Ildikó, Nagy Pálné Kemény Zsuzsa, Sztojka László közreműködésére támaszkodhatott; Magyarországról dr. Nagy Lajos – Kolozsvárról elszármazott – pápai tanárra, a szentesi Koszta József Múzeum, illetve a soproni Városi Levéltár munkatársaira; sűrűn hivatkozik Pomogáts Bélára, nagyra értékeli az Orbók-kutatásban segítő Grossmann Mária és Sáfrán Györgyi fáradozását; a nyugatiak közül Czigány Lóránt (London), Susan Hargreaves (London), Bretán Judith (Washington) neve szerepel gyakran. Nagy hálával gondol Czigány Lórántra, aki „összegereblyézte” számára az angol és amerikai könyvészeti anyagot, és aki „nem restellt kiutazni Londonból Colindale-ba, ahol a British Múzeum hírlaplerakata van, hogy elkészíttesse az ott fellelhető újságokból a másolatokat.”^xxi A franciák közül Guy Malauvier főmérnök és költő szerepel az első helyen, aki 1972-ben Noirmoutier-be vitte. Meleg hangon emlékezik meg Henri Martinról, aki 1981-ben, a Fekete kolostor megjelenésének és Kuncz Aladár halálának ötvenedik évfordulója alkalmából cikket kért tőle az általa szerkesztett Les Amis de Noirmoutier (Noirmoutier barátai) című helyi közlöny számára.^xxii Nem marad ki a sorból André Frénaud sem, akit a bukaresti Eminescu-évfordulós ünnepségek alkalmával ismert meg 1964-ben, és fordított is tőle.

2. 3. Jeney Éva

Lőrinczi nemegyszer hangsúlyozta: nem akarja kisajátítani a Kuncz-kutatást, bőven jut elvégeznivalójuk másoknak is. Halála után derült ki, hogy reálisan mérte fel a helyzetet.

Jeney Éva az első világháború kitörésének századik évfordulója közeledtével indult útnak emlékezethelyeket fölkeresni, föltáratlan forrásokat föltérképezni, dokumentumokat gyűjteni. A Klebelsberg Kunó Alapítvány ösztöndíjasának egyik célja Noirmoutier és Ile d'Yeu szigetének a meglátogatása, az ott föllelhető tárgyi emlékek jelenlegi állapotának fényképezése volt. A másik pedig a Kunczra vonatkozó forrásanyag számbavétele, összegyűjtése, fénymásolása, digitális rögzítése. Mindehhez a kiindulópontot kétségtelenül az Utazás a Fekete kolostorhoz három kiadása jelentette. Újra föl kellett lapozni és dokumentálni (fényképezni), filológiailag pontosítani, majd értelmezni mindazt, amit a hetvenes években Lőrinczi megtalált.^xxiii

Jeney kutatási beszámolóiból olvasom, hogy a felvállalt munkát elvégezte. Ennek köszönhetően arra is következtethetünk, hogy Lőrinczi színpadi művét, A szökést nemcsak a Fekete kolostor inspirálta. A mű francia kiadásának megjelenése után ugyanis mindenki azt a bizonyos földalatti folyosót akarta megtalálni. Mindenáron. „A könyv francia befogadásának első szakasza – írja Jeney – az izgatott lelkesedésé. Nem a történelmi bűntudat vagy a mű esztétikai értéke, netán a francia kultúrából való valamelyes kiábrándulás felhangjai, de nem is az internáltak iránti ellenállhatatlan ellen-, illetve rokonszenv vagy szánalom keltette az izgatottságot. Noirmoutier elsősorban műkedvelő történészei mindenekelőtt a szökésről szóló fejezetet olvasták mohón, és azt hitték, hogy nemkívánatosaik (indésirables) végre megtalálták azt a legendás utat, amely a vártól a Saint Philibert templomig, sőt akár a gázlóig (Gois) is elvezet, s melynek ősi létét ők addig csak sejtették vagy remélték.^xxiv

Lőrinczi László elhunytával az író hagyatéka lányához, a Szardínia szigetén élő Marinella Lőrinczihez, az Universita di Cagliari oktatójának a birtokába került. Marinella pedig átadta az EMKE által működtetett Szabédi Emlékház irattárának.^xxv Ebből az következik, hogy a Kuncz vagy az első világháborús franciaországi hadifoglyok kutatóinak a Lőrinczi-hagyatékkal is számolniuk kell, hiszen a Fekete kolostor hatástörténetéhez immár elválaszthatatlanul ez is hozzátartozik.

3. Irodalom-értelmező szemináriumok alapanyaga

Lőrinczi László a romániai forradalmi változások után azt remélte, hogy Kuncz Aladár szellemi öröksége nagyobb súllyal fog érvényesülni erdélyi magyar közművelődési életünkben (például, hogy a nevét felveszi valamelyik kiadóházunk). De nem így történt, s ez bizony elkedvetlenítette. A bukaresti egyetem hungarológia szakos diákjainak tartott előadását követően azonban újabb reménysége támadt. Gondoljuk át, hogy mi mindennek a megbeszélésére adna lehetőséget egy ilyen szakkollégiumi terv. Szabó Dezső egyenesen Párizsból jövet érkezett meg tanári állásába Székelyudvarhelyre, a négy ottani tanéve során pedig még két alkalommal látogatott – Kuncz Aladár társaságában – a francia fővárosba. Jelentéses az is, hogy a francia internáló-táborból szabaduló és 1923-ban Budapestről Kolozsvárra költöző Kuncz, miután átvette az Ellenzék irodalmi-művészeti mellékletének szerkesztését, elsőként Tompa Lászlót keresi fel a Székely támadt vár alatt. A költő 1931-es visszaemlékezése szerint Kuncz legfőbb célkitűzése az erdélyi irodalom java erőinek összefogása, az irodalom színvonalának emelése, a közízlés fejlesztése volt. Milyennek látta „az idők szavának megfelelő” erdélyi irodalmat Kuncz Aladár? A kérdésre Boka László kereste a választ a miskolci konferencián. „Aktualizált tartalommal megtöltendő értéknek gondolta – olvasható az irodalomtörténész, az OSZK tanulmányi igazgatója okfejtésében –, nem valami öröktől fogva adottnak. A kidolgozott transzszilván szemléletben ez az erdélyiség persze valós történeti értékekkel és eltörölhetetlen múlttal rendelkezett, amibe kapaszkodni lehet, de közösségére – a közeljövőt tekintve – minden korábbinál nagyobb kihívások várnak, melyet tehát valós szellemi közösséggé kell kovácsolni e nehéz időkben. Kuncz ebben vállalt mérhetetlenül fontos szerepet. Sokszor saját írói ambícióit is háttérbe szorítva…”^xxvi

Márkus Bélát is ez a kérdéskör foglalkoztatja.^xxvii Kimutatja, hogy Kuncz az autonómia helyett következetesen regionalizmusról beszél. Szerkesztőként nagy figyelmet szentelt a regionális és nemzetiségi kultúráknak, kezdve a katalánokkal, a flamandokkal, a bretonokkal s folytatva a szászokkal, az írekkel, a szudétanémetekkel és a zsidókkal, annak bizonyságául, hogy az európai politikai és műveltségi életben jelentkező regionális tendenciák nem nemzetellenesek, hanem erősítik a nemzeti államok erkölcsi egységét. Kuncz felfogásában ugyanis a regionalizmus tu­da­tos vál­la­lá­sa az európaiság felé vezető utat jelentette. „Az er­dé­lyi iro­dal­mi szel­lem is ter­mé­szet­sze­rűleg re­gi­o­ná­lis, mert, ha még tör­té­nel­mi ha­gyo­má­nyai nem vol­ná­nak is, ak­kor is mai hely­ze­té­nél, létfenn­tartási ösz­tö­né­nél fog­va ra­gasz­kod­ni kell mind­azok­hoz a nyel­vi, mű­velt­sé­gi, művé­sze­ti és iro­dal­mi sa­já­tos­sá­gok­hoz, ame­lyek [...] úgy­szól­ván a pusz­ta lé­tét is je­len­tik. De ön­gyil­kos­ság vol­na regio­nalizmusunk, ha meg­fe­led­kez­nénk a nél­kü­löz­he­tet­len eu­ró­pai táv­la­tok­ról: ha iro­dal­mi al­ko­tá­sa­i­ban nem az eu­ró­pa­i­sá­got biz­to­sí­tó szín­vo­na­lat és mű­for­mát ke­res­né, ha szem elől té­vesz­te­né a vég­ső célt, amely a re­gi­o­ná­lis esz­mék és kul­tú­rák sza­bad ki­cse­ré­lő­dé­si fo­lya­ma­tá­tól új eu­ró­pai szin­té­zist remél.”^xxviii

Lőrinczi 2008-as erdélyi üzenetében segítségünkre hívja a fekete barátot, Kunczék pártfogóját a túlélésért folytatott küzdelemben, és ezeket a tanácsokat adja a mi további európai életünkhöz: „Tapasztalatom szerint ez a vén, zűrös kontinens nem sokat tud rólunk, de azt bizonyosan megértette, hogy békés nemzetiség vagyunk: ha jogainkért küzdünk, ezt nem fegyverrel a kezünkben tesszük; s tudja, hogy magatartásunkat hosszú történelmi tapasztalat érlelte ki. De tévedés lenne azt hinni, hogy a nemzetiségi (kisebbségi) kérdés különösebb gondot jelentene Európának. Amíg ki nem gyógyul nagy betegségéből, az immár két évtizede húzódó ideológiai válságból (pontosabban a szovjet szellemiség rákjából), egyéb problémák megoldására nemigen futja erejéből. Néha kínok között fetreng! Hol vagyunk még attól, hogy »leegyszerűsödjék« egy józan, becsületes, félelmektől mentes élet általános színvonaláig. Ilyen körülmények között az erdélyi magyarságnak nagyon latba kell vetnie említett történelmi tapasztalatait, hogy – miért ne? – akár modell is lehessen egy újfajta nemzetiségi »státushoz«”.^xxix

Jegyzetek

i Józsa Márta: A boche (Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényéről). EX Symposion, 2013. 4. 25–52. Józsa Márta esszéje az íróról az Ex Symposion 2013/4-es számában

ii Pomogáts Béla (szerk.): Kuncz Aladár emlékezete. Tanulmányok, versek, emlékezések. Plolis Könyvkiadó, 2013. Pomogáts Béla (szerk.): Kuncz Aladár emlékezete. Tanulmányok, versek, emlékezések. Plolis Könyvkiadó, 2013.

iii Sánta Miriám: Kuncz Aladár életműsorozat Helikon, 2016. augusztus 17.

iv Boka László: „A nekifeszült mentő-akarat”. Kuncz és az Erdélyi Helikon. 43–50.

v Márkus Béla: „… új melódiát fúj a fátumzenész”. Kuncz Aladár: Egy márványdarab. 51–62.

vi Kántor Lajos: Ady, Kós, Kosztolányi (meg Kuncz). In: Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról (1918–2017). Bookart, Csíkszewreda, 20018. 105–116.

vii Lőrinczi László: Mi van a tarsolyunkban? Korunk, 2008. 7. ???

viii Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Polis, Kolozsvár, 11. 9.

ix Jancsó Miklós:

x Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Polis, Kolozsvár, 2011. 9. : Utazás a Fekete kolostorhoz. Polis, Kolozsvár, 2011. 22.

xi Bágyoni Szabó István: Kuncz Aladár-emlékek. Korunk, 1973. 11. Dr. Kuncz Ödön (Arad, 1884–Bp. 1965) kereskedelmi jogász, az MTA tagja.

xii Uő.: Uo.

xiii Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Polis, Kolozsvár, 2011. 145.

xiv Uő.: I. m. 12.

xv Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Kriterion, 2014.

xvi I. m. 80.

xvii Lőrinczi László hagyatéka. EMKE – Szabédi Ház. 5 doboz.

xviii I. m. 227.

xix Láng Gusztáv: Élet és utópia. A Kuncz-életmű kérdései. In: Pomogáts Béla (szerk.): Kuncz Aladár emlékezete. Tanulmányok, versek, emlékezések. Polis Könyvkiadó, 2013. 363–375.

xx Lőrinczi: I. m. 150.

xxi I. m. 195.

xxii I. m. 213.

xxiii Jeney Éva: http://www.jelenkor.net/kulfold/77/utazasafeketekolostorhoz

xxiv Uő.: uo.

xxv Lőrinczi László hagyatéka. EMKE – Szabédi Ház.

xxvi Boka László: I. m.

xxvii Márkus Béla: I. m.

xxviii Kuncz Aladár: ???

xxix Lőrinczi László: Mi van a tarsolyunkban? I. h.

^{Elhangzott 2018. augusztus 18-án, az idei Tokaji Írótáborban}