(1990–1992)

Csehszlovákiában a rendszerváltás folyamata olyan politikai átalakulás és átalakítás volt, amelynek következtében a szövetségi állam is felbomlott. Így a csehek és szlovákok rendszerváltása egyúttal kölcsönös belső viszonyuk jogi és politikai átalakításának próbatétele is volt. Mivel a rendszerváltás lényege a politikai és gazdasági átalakítás demokratikus kereteinek biztosítása és megszilárdítása, a demokratikus lehetőségek megteremtése hozzájárult ahhoz is, hogy kiderüljön: a szlovákok az átalakítás lényegéről, tehát az államforma jellegéről másként gondolkodnak, mint a csehek. Elképzeléseik és megvalósítási terveik csak az indulás első évében, a szabadság első lendületében voltak azonosak. Később felszínre kerültek a lényegi kérdések megoldására vonatkozó azon eltérő, olykor egymással ellentétes szándékok, célok, akaratok, amelyek a demokratikus keretek között logikusan eredményezték, hogy a csehek és szlovákok útja az állami-nemzeti átalakításban elváljon egymástól. A rendszerváltás cseh–szlovák folyamata tehát egyúttal olyan rövid, mindössze hároméves sikertelen kísérlet volt, amelyben a nemzetállami logikát és a föderális állami berendezkedést próbálták úgy összeegyeztetni, hogy mindkét fél megelégedésére működőképes föderális modellt eredményezzen. Az állami unitarizmusban megnyilvánult cseh nacionalizmus azonban nem tudta elfogadni az agresszív szlovák nacionalizmus abszolút egyenjogúságra irányuló követelését.

Előzmények

Csehszlovákiában a politikai fordulat az 1989. november 17-én kezdődött tiltakozásokkal indult. Előzményeit tekintve a normalizációs időszak (1970–1989) ellenzéki csoportosulásainak tevékenysége fontos. Csehországban a Charta 77 és több emberi és polgári jogi független kezdeményezés hallatta hangját, Szlovákiában ellenzéki egyének és a katolikus egyház ellenzéki aktivitása volt említésre méltó. Fontos azonban, hogy nem jött létre szervezett ellenzéki erő, szakszervezet, politikai párt, mint a lengyeleknél vagy magyaroknál (még a peresztrojka idején, 1985 után sem). A meglévő csoportosulások 1988-tól kezdték nagyobb nyilvánosság előtt is hallatni a hangjukat. A cseh és a szlovák ellenzéki akciók irányultsága nem volt egyforma. A szlovákoknál a vallásszabadságra és a szlovák nemzeti kérdés megoldására, a cseheknél az egyéni emberi és politikai jogokra irányultak. A cseh és a szlovák ellenzéki körök eltérően tekintettek a közelmúlt történelmére is, különösen a két háború között történt eseményekre és folyamatokra. Gyenge volt közöttük az együttműködés. A cseh–szlovák viszonyról és az 1968-ban létrehozott föderációról folytatott vita a szamizdat Lidové noviny hasábjain (1988–1989) és a Szabad Európa rádióban folyt, de a nyilvánosság elé és a figyelem középpontjába Szlovákiában került, amikor 1988-tól a Literárny týždenník kerekasztal-vitát indított a szlovákkérdésről. A cseh és a szlovák ellenzék nem egyesült, de volt közöttük kontaktus, és nem akadályozták egymást.

A fordulat kezdete („a bársonyos forradalom”)

1989. november 17-én legális megemlékező diáktüntetés kezdődött (1939. november 17-én a nácik bezárták a cseh felsőoktatási intézményeket). Átcsapott rendszerellenes tüntetésbe, amiből nem hiányzott a rendőri beavatkozás sem. Elterjedt a hír, hogy a rendőrök megöltek egy diákot, ami később hamisnak bizonyult. A tüntetések azonban, amelyek párhuzamosan folytak Prágában és Pozsonyban, több napon keresztül folytatódtak, s már nem csak a diákok és színészek vettek rajtuk részt. Az atrocitásokkal szembeni tiltakozásul 1989. november 19-én Prágában megalakult az ellenzéki Polgári Fórum (Občanské fórum, OF), november 20-án pedig Szlovákiában a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnosť proti násiliu, VPN). A két mozgalom (nem egyeztetett) első követelése a KSČ KB elnökségének lemondása, a tüntetéseken megnyilvánult erőszak kivizsgálása és megbüntetése, valamint a politikai foglyok azonnali szabadon bocsátása volt. E mozgalmak koordinációs bizottságai november 21. után vették fel egymással a kapcsolatot, és kijelölték maguk közül a hatalommal folytatandó tárgyalások képviselőit, kezdték kiépíteni szervezeteiket szerte az országban (vagyis egyeztették lépéseiket, vagy közösen léptek fel). A cseh és a szlovák mozgalom a rendszer demokratizálását tűzte ki célul, de a szlovák már november 25-én programjára vette a közös állam, mint föderáció következetes demokratizálását is. (Az önálló magyar mozgalom, a Független Magyar Kezdeményezés 1989. november 18-án alakult meg). A későbbi hatalomátvétel szempontjából is fontos volt, hogy ezek a gyorsan szerveződött, spontán mozgalmak programjuk megfogalmazásában – tapasztalatok híján – elvont ismeretekből és fogalmakból indultak ki, ami a gyakorlati politika vitelében (többek között az ideológiai, politikai heterogenitás miatt is) jelentős nehézségeket okozott. Improvizálás, dilettantizmus, amatőr jelleg, és elsősorban a szlovákok esetében jelentős naivitás nyilvánult meg az államvitel kérdéseiben, a gazdaság irányításában és az új hatalmi központok kialakításában is.

A Csehszlovák Kommunista Párt (KSČ) Központi Bizottsága és Ladislav Adamec szövetségi kormánya leváltásokról, lemondásról és politikai hatalomátadásról csak november 27-től beszélt. Ebben az időszakban az ellenzéki mozgalmak által szervezett utcai tüntetések a gyorsabb cselekvésre irányuló nyomásgyakorló eszközökként szolgáltak. Ezek voltak azok a napok, amikor a KSČ elveszítette a tényleges politikai hatalmat, amikor az ideges kapkodás tömeges belső leváltással párosult, és amikor az események alakulását és a további fejlődést már a Polgári Fórum (és később a NYEE), valamint Adamec kormánya közötti egyezkedések és tárgyalások határozták meg. V. Havel a cseh mozgalom, J. Čarnogurský pedig a szlovák mozgalom küldötteinek vezetőjeként 1989. november 28-tól kezdte meg tárgyalásait a szövetségi kormányfővel. Közös követelésük volt a kormány lemondása, a KSČ és a Népfront (Národní fronta) vezető szerepének és a marxizmus-leninizmus ideológiájának az alkotmányból való törlése, a cenzúra megszüntetése, a tiltakozások ellen hozott represszív törvények visszavonása, a lejáratódott politikusok (közöttük G. Husák) eltávolítása, a népi milíciák felszámolása, új, koalíciós kormány felállítása, és új, szabad parlamenti választások kiírása.

Nyomásgyakorlásként november 27-re manifesztációs általános sztrájkot szerveztek, és november 29-én megkezdték a kerekasztal-tárgyalásokat a szövetségi kormány és az ellenzéki delegációk között. A szövetségi kormány delegációját a cseh Adamec és a szlovák Marián Čalfa vezette (mindketten kommunista párttagok voltak). A kerekasztal-tárgyalások 1989. december 10-én a nemzeti megegyezés kormányának megalakulásával értek véget, mely kormánynak a kommunista M. Čalfa lett a miniszterelnöke. Az új szövetségi kormányban az erőminisztériumok megmaradtak részben a kommunisták, részben a népfrontba tömörült pártok (mint a Csehszlovák Néppárt) felügyelete alatt. A köztársasági kormányok rekonstrukció útján, ugyancsak a politikai egyezkedés alapján jöttek létre. December 10-én G. Husák lemondott az államelnöki posztról, és mivel a szövetségi miniszterelnök szlovák volt, az államfői posztra a cseh V. Havelt jelölték a várományos szlovák A. Dubček helyett, aki végül elfogadta a szövetségi parlament elnöki tisztét. Havelt 1989. december 29-én választották ideiglenes (majd az első szabad választás után) 1990. július 5-én rendes köztársasági elnökké. A szlovákok később sem bocsátották meg a cseheknek azt, hogy a szlovák Dubček helyett a cseh Havel került a közös állam élére.

1989. november 29-én a szövetségi parlament két házának közös ülésén elfogadták azt a politikai értelmű alkotmánymódosítást, amely szerint törölték a kommunista párt vezető szerepére és a marxizmus-leninizmusra, mint állami ideológiára vonatkozó paragrafust. Határozatot hoztak arról, hogy parlamenti bizottság fogja kivizsgálni a november 17-én a tüntetések idején történt atrocitásokat.

A rendszerváltás első intézkedései

A csehszlovákiai rendszerváltás olyan politikai intézkedésekkel folytatódott, amelyek a szabad parlamenti választások előkészítését voltak hivatottak biztosítani. A legfontosabb a parlamentek (szövetségi és két köztársasági) rekonstrukciója, azaz egyes képviselők leváltása, más (ellenzéki) képviselők kooptálása volt. Az átalakított szövetségi parlament hozott olyan „forradalmi” törvényeket, amelyek megalapozták a demokratikus politikai és gazdasági változások bevezetését. Ennek a „vegyes” képviselőkből álló parlamentnek az volt a szerepe, hogy biztosítsa a törvényi átmenetet az első szabad választásokig, 1990 júniusáig.

A standard demokrácia és a kapitalista társadalom felépítésének első törvényei voltak: 1990. február 23-án a szövetségi parlament elfogadta a politikai pártokról szóló törvényt, amely lehetővé tette a politikai pártok létrehozását és azokban való tömörülést. 1990. április 18-án alkotmánymódosítással törvénybe iktatták a magántulajdon érinthetetlenségének elvét, és az ehhez kapcsolódó egyéb törvényeket, amelyek a vállalkozás és a vagyonszerzés szabadságát írták elő. 1990 áprilisában, májusában, júniusában törvénnyel szüntették meg az állami vállalatok össznépi tulajdonjogát, és ezt államivá tették, aminek segítségével az állam megszerezte a jogot arra, hogy ezeket privatizálja.

Az ideiglenes elnökválasztás után, az első szabad választásokig egy sor olyan forradalmi intézkedést hoztak, amelyekkel lebontották vagy likvidálták a bolsevik rendszer jogi alapjait és támaszait. Lefegyverezték a politikai rendőrséget, az állambiztonsági szolgálatot, lebontották vagy átalakították az olyan intézményeket, mint a Nemzeti Front (Národní fronta), a Forradalmi Szakszervezet (ROH), a Nőszövetség, a Szocialista Ifjúsági Szövetség. Eltávolították a kommunizmus szimbólumait: emlékműveket és szobrokat döntöttek le, utcákat neveztek át. Olyan polgári kezdeményezések és szervezetek születtek, amelyek a kommunista párt betiltását követelték. Megújították a demokratikus alapelveket, biztosították a politikai pluralitást, amelynek nyomán számos politikai mozgalom és párt jött létre.

1990 első hónapjaiban több olyan folyamatot beindítottak, amelyek összefüggtek az ország politikai, gazdasági és társadalmi–szociális átalakításával, majd később tragikusan befolyásolták a cseh–szlovák viszonyt. A legjelentősebbek: a nehézfegyvergyártás konverziója, azaz leépítése, amely szociálisan és gazdaságilag elsősorban Szlovákiát érintette (magas munkanélküliség), valamint a mezőgazdaság átalakítása és a dotációk megvonása.

A régi struktúrák lebontásának fontos törvénye volt a politikai pártokról, a gyülekezési szabadságról, a választójogról szóló, valamint több, egyéni és polgári jogra vonatkozó törvény. Ugyanígy fontosak voltak a gazdasági kapitalizmus megújításának első törvényei 1990 tavaszán (a tulajdonformák egyenjogúsítása, a részvénytársaságok és a szabadabb kereskedés, a magánvállalkozás engedélyezése és hasonlók). A bírósági és bíróságon kívüli politikai rehabilitációk törvényi szabályozása is ekkor született meg. A rehabilitáció mellett jelentős és társadalomlélektanilag igen fontos a restitúciós és a privatizációs törvények meghozatala (1990 vége), valamint a vagyonok visszaadásának és a privatizáció folyamatának a beindítása (1991-től), és az új földtörvény is. Az 1990-es év elején, a választási kampányban merült fel az átvilágítás, azaz a lusztráció politikai szükségessége, amelynek végrehajtására szövetségi parlamenti vizsgálóbizottságot is létrehoztak, és aminek eredményeként 1991. október 4-én elfogadták a Csehországban jelenleg is érvényes lusztrációs törvényt. E törvény meghatározóan befolyásolta később a cseh politikai elit megújulását.

A rendszerváltás és a felbomlás folyamatát jelentős külpolitikai lépések is befolyásolták. Ilyen volt az, amellyel érvénytelenítették a szovjet csapatok 1968-as bevonulásának moszkvai diktátumát, és 1990. február 26-án az új szövetségi külügyminiszter, Jiří Dienstbier Moszkvában aláírta az egyezményt, amelynek értelmében a szovjet csapatok 1991. június 30-ig teljesen és véglegesen elhagyják Csehszlovákiát. Ez összefüggött a Moszkvától való függés egyéb szálainak elszakításával, pl. a KGST megszüntetésére irányuló (más térségbeli államokkal együtt kifejtett) erőfeszítésekkel is.

A külpolitikai folyamatok egyúttal azt is mutatták, hogy a cseh és a szlovák külpolitikai érdekek nem minden területen és kérdésben esnek egybe. Leglátványosabban ez a cseh-német (az alapszerződés), illetve a szlovák-magyar (a bősi erőmű) viszony kérdéseiben mutatkozott meg. Már 1990-ben megfogalmazták (J. Čarnogurský): Szlovákiának önálló nemzetközi jogi szubjektivitást kívánnak biztosítani. A vezető szlovák politikusok már 1990 végén létrehozták saját „külügyi minisztériumukat”, amelynek a szlovák regionális külpolitikai érdekek közvetítését szánták. Ez a minisztérium 1991-től egyre látványosabban és „erőszakosabban” fejtette ki külpolitikai aktivitását, amivel az önálló szlovák nemzetközi jogi szubjektivitás elfogadtatását célozták meg. A szlovák kormányfő, V. Mečiar már 1990-ben önálló tárgyalásokat kezdett a szovjet politikai és katonai vezetőkkel a szlovák fegyvergyártás és a tranzit olaj- és gázvezetékek problémáit illetően. A külpolitikában is megnyilvánult a szlovák önállósulási akarat.

A választások és a pártosodási folyamat

A vizsgált időszakban Csehszlovákiában két szabad parlamenti választást (1990. június 8–9., 1992. június 5–6.) és egy szabad önkormányzati választást (1990 november) tartottak. Az 1990-es első szabad választás még csupán a szocializmus elutasítására irányuló népszavazás, az 1992-es pedig már érdekkonfliktusokban érlelődött pártok közötti tényleges választás lehetősége volt, amely egyúttal igazolta a két nemzeti társadalom közötti jelentős értékrendi különbségeket is. A „hogyan tovább” kérdését a két választás közötti időszak döntötte el, amikor Csehszlovákiában kialakultak a versenyeztető többpártrendszer feltételei. Az 1990 és 1992 között kialakult eltérő politikai színtér tette világossá, hogy a csehek és a szlovákok eltérő politikai értékrendje és kultúrája miatt az ország két nemzeti köztársasága demokratikus körülmények között nem kompatibilis egymással.

A gyorsan kialakult mozgalmak (Polgári Fórum Csehországban, Nyilvánosság az Erőszak Ellen Szlovákiában) mellett 1990 elejétől pártok is szerveződtek. Közöttük a kommunista pártok utódpártjai, a volt Népfront nem kommunista pártjai, mint a csehszlovák nemzeti szocialisták (ČSS) és a Csehszlovák Néppárt (ČSL). A szlovákoknál hagyományos, történelmi pártként indult az első szabad választásokon a Demokrata Párt és a Szlovák Nemzeti Párt. Rendkívül gyorsan megtalálta helyét a kereszténydemokrata mozgalom, a KDH is, amely a Szlovák Nemzeti Párt mellett a „legkitartóbb”, „legtartósabb” szlovák politikai párttá vált. Szlovákiában politikai szempontból fontos változás volt a magyar kisebbség pártjainak kialakulása is. A mozgalmak és pártok folyamatosan átalakultak, módosultak, megszűntek, újak alakultak. Az 1990 és 1992 közötti kétéves választási ciklus egyben a tömeges és egyéni kilépések és más pártokba való átlépések, tehát a pártrendszer kialakulásának időszaka is volt.

A két vezető mozgalom, amelyek az 1990-es első szabad választást megnyerték, tehát a PF és a NYEE a belső differenciálódás útjára léptek, és 1992-re részeikre hullottak szét. A Polgári Fórumot Václav Klaus 1991 elején olyan polgári jobboldali párttá alakította át, amely a Polgári Demokrata Párt (Občanská demokratická strana, ODS) nevet vette fel, és leválasztotta magáról a mozgalomban tömörült baloldali liberálisokat, akik részben megmaradtak mozgalomként, részben betagozódtak a szociáldemokrata pártba. A Polgári Demokrata Párt nyerte meg az 1992-es választásokat Csehországban. Az 1992-es választások idejére a cseh politikai életben a hagyományos jobb- és baloldali pártosodás alapjai teremtődtek meg, amelyben a jobboldali polgári erők voltak túlsúlyban. Így cseh részről a polgári jobboldal vezette azokat a tárgyalásokat, amelyeket a szlovák politikusokkal a közös szövetségi állam jövőjéről folytattak 1991-ben és 1992-ben.

Szlovákiában viszont olyan széles baloldali és nemzeti irányultságú mozgalmak és pártok alakultak (közöttük a legnépszerűbb, 1991 februárjában a NYEE-ből kivált V. Mečiar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma, amely megnyerte az 1992-es parlamenti választásokat), amelyek alapvetően baloldali és kollektivisztikus értékrend alapján álltak. Egyik sem kerülte ki a cseh–szlovák viszony és a föderáció, valamint a szlovák nemzeti emancipáció kérdéseit. A föderális közös állam híveiként megnyilvánult, és egyre erőtlenebb polgári liberális erőket kivéve szinte egyöntetűen a nemzeti blokkba tömörültek. A nemzeti blokk azonban – a Szlovák Nemzeti Pártot kivéve, amely kezdettől (1990. január) világosan az önálló szlovák állam létrehozását követelte – a közös állam politikai és jogi formáját illetően nem volt egységes állásponton.

Csehszlovákia pártrendszerének kialakulásában sajátos vonás, hogy a kommunista párt csak a szlovák országrészben (Szlovákia Kommunista Pártja, KSS) reformálta meg magát, és Demokratikus Baloldal Pártja névvel az 1990-es választásokon önállóan indult. A cseh országrészben a kommunista párt (KSČ, majd KSČM) mindvégig megmaradt kommunista-bolsevik programjánál és nevénél. Mindkét baloldali párt általában a második vagy harmadik legerősebb pártként szerepelt. A csehszlovák pártrendszer másik sajátossága, hogy a szélsőjobb- és a szélsőbaloldali pártok a szabad választások kezdetétől parlamenti pártokként működhettek.

A politikai színtér formálódásában és az új politikai intézmények struktúrájának kialakulásában jellegzetes csehszlovákiai vonás volt a politika „perszonalizálása”, azaz néhány kiemelkedő személyiség jelentős, olykor rendkívüli és konfliktusos befolyása a folyamatokra. A legkiemelkedőbbek voltak Václav Havel, Vladimír Mečiar, Alexander Dubček és Václav Klaus.

A gazdasági átalakítás intézkedései, törvényei

A rendszerváltás és a szétválás folyamatainak egyik tétje a gazdasági átalakítás kérdése volt. Az 1990-es választások után világossá vált, hogy nem a kommunista párt fogja meghatározni az ország gazdasági és politikai jövőjét, ám annak formáját (kapitalizmus, szocializmus vagy harmadik út) az elkövetkező hónapok vitái döntötték el.

A harmadik utas elképzeléseket a hatalomba visszatérő hatvannyolcas reform-kommunisták szerették volna megvalósítani. Az 1989. november 17. utáni időszakban aktívakká váltak, és mint ellenállókat ünnepelték őket. Jelentős pozíciókat foglaltak el a kormányban és a fontos intézményekben. Az ún. szürke zónából is számosan kaptak jelentős pozíciókat a kormányokban. Így a csehszlovák gazdaság jövőjéről folytatott vitát nem a kommunisták és az ellenzék, hanem a reform-kommunisták és a szürke zóna közgazdászai folytatták le egymással. A vita többek között arról folyt, hogy az állami tulajdont akárkinek, akármilyen áron eladják-e, akár ingyen is, vagy az állami tulajdont csak fokozatosan privatizálják, hogy a tulajdonos fizesse meg az árát. Az is vitatott volt, hogy a gazdaság irányításához elég lesz-e a piac láthatatlan keze, a puszta konkurencia, vagy kell-e hozzá az állami szabályozás, és ha igen, milyen mértékben. Ennek képletessé tételéhez alkalmazták a „szociális piacgazdaság” és a „jelzők nélküli piacgazdaság” kifejezéseket.

A gazdasági reformot a kormányokban és a parlamentekben 1990 nyarán és őszén készítették elő, és 1991-ben indították útjára. 1990-ben tehát olyan törvényeket fogadtak el, amelyek a kapitalizmus megújításának tendenciáját mutatták. Gyors tempóban készítették elő és fogadták el a radikális és liberális gazdasági reformot biztosító törvényeket. A reform közkedvelt megnevezése a „sokkterápia” és a „nadrágszíj-meghúzás” volt, amelynek hatásait az ország szlovák fele gyorsabban és radikálisabban megérezte, mint a cseh térfél. A cseh–szlovák viszony gazdasági aspektusai – a szlovák gazdasági szerkezet csehétől eltérő jellegzetességei, közöttük a fejlettségi szint különbségei – azonnal megmutatkoztak.

A reform jellegzetességei közé tartozott a restriktív pénzpolitika, az állami vagyon magánosítása (azaz a kis- és nagyprivatizáció), valamint az 1948. február 25. után elkobzott vagyonok visszaadása, a restitúció. A nagyprivatizáció cseh–szlovák sajátosságai közé tartozott a részjegyes privatizáció, amelyet befektetési alapok közvetítésével, több fordulóban kívántak megvalósítani. A gazdasági reform törvényei 1991 elején léptek életbe, és hatásuk gyors tempóban rontotta az amúgy is feszültségekkel terhes cseh–szlovák viszonyt.

A radikális és liberális gazdasági reform a szociális szférában komoly következményekkel járt. Kezdték leépíteni az állami dotációkat és támogatásokat, ami nemcsak a termelésre vonatkozott, hanem a szociális ellátó hálózatra is. A bevezetendő új gazdasági modell összekapcsolódott a munkanélküliség veszélyével, és a társadalmi változások áraként kezdett hatni. A szlovákokra nézve súlyosabb következmények miatt (amíg a cseheknél a reform nyomán 3–5 százalékos, addig a szlovákoknál 10–12 százalékos munkanélküliség alakult ki) nemcsak a politikai, hanem a gazdasági rendszer átalakításának céljai, eszközei és tempója körül is vita alakult ki. E vita egyre gyorsabban és világosabban a cseh–szlovák ellentét nemzeti formáját öltötte. 1990 közepétől a kompetencia-törvény és a szlovákiai nehézfegyver-gyártás leépítése és átalakítása okozta a legsúlyosabb nézeteltéréseket. Kezdett kialakulni az a szlovák vélemény, hogy a radikális reform prágai központú, cseh támadás a szlovákok gazdasági alapjai ellen, ezért azt a célt kell kitűzni, hogy a szlovákiai gazdasági átalakulásról ne a csehek (és a „föderalista szlovákok”) döntsenek, hanem a szlovákok, helyben, azaz Szlovákiában.

A rendszerváltás azon eleme, amely a gazdasági reformot foglalta magában, negatív hatása miatt a szlovák önállósulás szükségességének gazdasági vetületeit erősítette fel. Ezt a kompetencia-törvény alapján az egyes köztársaságokban hozott gazdasági intézkedések, rendeletek, törvények eredményei is bizonyították: az egységes gazdasági reformmal ellentétes folyamatokat indítottak be. Szlovákiában például a csehtől eltérő adókat, béreket, hitelkamatokat, devizaárfolyamot, eltérő mezőgazdasági dotációkat vezettek be.

A „cseh” gazdasági reform negatív szlovákiai hatása azt eredményezte, hogy ez is szlovák nemzeti üggyé vált. A költségvetés „filozófiájának” vitája például arról tanúskodott, hogy amíg a cseh koncepció a szövetségi és köztársasági költségvetések kiegyensúlyozott vagy többletes jellegét emelte ki és írta elő, addig a szlovák elképzelések a deficites költségvetések pozitívumait hangoztatták. Emiatt az amúgy is heves vitákkal terhes cseh–szlovák közéletet a kompetenciák értelmezésének vitája „gazdagította”. A gazdasági reform negatív szlovák fogadtatása nem csak a szlovák politikai elit szintjén, hanem – szociális következményei miatt – a társadalom szintjén is megnyilvánult. Ez néhány hónap alatt azt eredményezte, hogy a szlovákok nemzeti alapról kezdték elutasítani a csehnek mondott liberális reformot, amelyet szlovákellenesnek is érzékeltek.

A szlovákiai nehézfegyver-gyártás felszámolása, az árliberalizálás, a vállalatok fizetésképtelensége, a restriktív pénz-, hitel- és költségvetési politika elsősorban a szlovákiai lakosságot érintette negatívan, ezért ott erősödött az ellenállás a gazdasági rendszer átfogó és gyors átalakításával szemben. A szlovákok indokai között – a nemzeti érdekek és sajátosságok védelmén kívül – egyre gyakrabban szerepeltek a szociális és állampaternalista álláspontok, amiket a csehek az első években határozottan elutasítottak. A szlovák sajátosságok hangoztatása a gazdasági önállóság követelésének irányában fejlődött, amelynek jellemző állomása volt az önálló bankjegy nyomásának és az önálló szlovák központi bank felállításának igénye is. A szlovák gazdasági önállóság hangoztatása együtt járt a radikális gazdasági reform szlovákiai lassításának, egyes területeken pedig a leállításának követelésével. (A szlovákok leállították a részjegyes privatizációt, és lassították az állami vállalatok felszámolásának folyamatát). Az 1992-es választások után az önálló (cseh szempontból önkényes) szlovák gazdaságpolitika egyre szélesebb körben vonta saját felügyelete alá a szlovákiai gazdaság folyamatainak irányítását.

Az államforma, az alkotmány és a kölcsönös viszony vitái

Havel ideiglenes, majd rendes köztársasági elnökként kihirdette, hogy a két választás közötti (kétéves) időszakban új, demokratikus alkotmány(oka)t kell létrehozni, tehát a felállt parlamentek alkotmányozó parlamentek lesznek. Kifejezte azon kívánságát, hogy az 1968 óta aszimmetrikus föderációt alkotmányosan demokratikussá és szimmetrikussá, valamint autentikussá, tehát önként vállalttá kell alakítani. Ezzel elkezdődött azon alkotmányozási vita, amelynek végére 1992. november 25-én azzal tettek pontot, hogy a szövetségi parlament elfogadta azt az alkotmányos törvényt, amellyel a közös szövetségi államot 1992. december 31-ei határidővel megszűntették.

Ezt megelőzően az állami szimbólumokra és az állam új (a „szocialista” jelző nélküli) elnevezésére vonatkozó törvény tárgyalásával összefüggésben 1990. február és április között alakult ki először komoly államjogi feszültség az ország cseh és szlovák része között. Ez volt az ún. kötőjel-háború, amelyet egyre sűrűbb és egyre hevesebb szlovákiai nemzeti-nacionalista tüntetések kísértek, és amelynek eredményeként az ország elnevezése Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság lett. A vita lényege az volt, hogy a szlovák fél követelte: az új állam mind elnevezésében, mind államjogi–alkotmányjogi alapjaiban fejezze ki a cseh és a szlovák nemzet egyenjogúságát, egyenrangú státusát a közös föderális államban. Ez a szlovák igény és követelés viharos negatív reakciókat váltott ki a cseh oldalon. A vita azt is megmutatta, hogy milyen a csehek és a szlovákok viszonya a közös államhoz. A csehek számára ez egységes állam volt, olyan cseh állam, amelyben a szlovákok is ott élnek. A szlovákok számára olyan közös állam volt, amely két egységből, két részből, két köztársaságból állt, melynek egyik, és egyenrangú fele a Szlovák Köztársaság kellett, hogy legyen.

A közös államformáról folytatott viták, azaz a csehek és a szlovákok együttélésének új formájára vonatkozó elképzelések ütközése hozta felszínre a cseh és a szlovák politikai elit és társadalom alapelvi különbségeit. Abban mindannyian egyetértettek, hogy meg kell újítani a demokráciát, hogy Csehszlovákiának „vissza kell térnie Európába”, a civilizált nyugati országok közé. Azt is elfogadták, hogy gazdaságilag meg kell újítani a magántulajdonon alapuló kapitalista gazdasági rendszert. De a kül- és belpolitika mikéntjére adott válaszok eltérőek voltak a közös állam két nemzeti köztársaságában. A stratégia több fontos kérdésében tehát egyetértettek, több kérdésében nem, a taktikát illetően pedig egymástól alapvetően különböztek.

Az államjogi vita az alkotmányozási folyamattal összefüggésben az 1990-es választástól az 1992-es választásig tartott. Az lett volna a feladat, hogy a szövetségi parlament (Szövetségi Gyűlés) dolgozza ki és fogadja el az új szövetségi alkotmányt, amelyben újradefiniálják és újraformálják a cseh–szlovák viszonyt úgy, hogy magában foglalja a két nemzeti köztársaság egyenjogú státusát és azt, hogy a föderációt ezek tényleges és közös akaratából hozzák létre. A szövetségi alkotmányban biztosítani kellett volna a föderáció demokratikus struktúráját és annak demokratikus működését. Feltételezték, hogy a szövetségi alkotmány előkészítésével és elfogadásával párhuzamosan a két nemzeti köztársaság (azok parlamentjei, a nemzeti tanácsok) saját alkotmányt dolgoz ki és fogad el. A szlovákok államjogi igényeit (hogy a szövetségi alkotmányban is kifejezzék a szlovák nemzet önrendelkezési jogát, az elszakadás jogával együtt; a Szlovák Köztársaságnak és nemzetnek legyen önálló nemzetközi jogi szubjektivitása) azonban a szövetségi alkotmány tervezete nem biztosította teljes mértékben. Ezért a demokratikus politikai rendszer és a piacgazdaság biztosítására és szabályozására létrehozandó alkotmány(ok), valamint a politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás közötti kölcsönös összefüggések Csehszlovákiában etnikai konfliktusokkal is együtt jártak.

Az alkotmányozási folyamat politikai vitáiban felmerültek azok a jogi kérdések, amelyek a föderális állam és annak tagjai, a tagköztársaságok közötti viszonyra vonatkoztak. Elsődleges államjogi kérdéssé vált, hogy a föderáció alulról építkezik-e, tehát a teljes állami jogköröket a tagköztársaságok, mint az abszolút felségjogokkal rendelkező egészek delegálják-e a föderáció szerveinek (elnök, parlament, kormány), vagy fordítva: a föderáció az, amely a legfőbb szuverénként jogköröket delegál lefelé, a tagköztársaságoknak, és mint ilyen, a föderáció felülről építkezik-e. E kardinális kérdés lényege az volt, hogy a föderáció vagy a tagköztársaságok rendelkeznek-e az abszolút állami felségjogokkal. Ebben a fő kérdésben a három állami szubjektum (a föderális és a két tagköztársasági kormányok és parlamentek) nem tudott megegyezni.

1990 augusztusában több fordulós tárgyalások kezdődtek a közös állam formájáról és alkotmányairól. A lényegi alkotmányjogi vitákban nem találták meg a kölcsönösen elfogadható együttélési modellt a közös állam keretében. A pozsonyi „autonomisták” vezetője kezdetben J. Čarnogurský kereszténydemokrata pártelnök, majd 1990 augusztusától V. Mečiar szlovák miniszterelnök volt; utóbbi 1990 novemberében a szövetségi parlamentben elfogadtatta azt a fent említett jogköri, azaz kompetencia-törvényt, amely az addigiakhoz képest jóval szélesebb és erősebb gazdasági és politikai jogköröket biztosított a nemzeti köztársaságoknak a szövetségivel szemben, és amely rövid időn belül igazolta, hogy közös gazdasági térségben nem lehetséges kétféle gazdasági–pénzügyi és egyéb törvényhozás és szabályozás. A kompetencia-törvény nem csak a gazdaság területén delegált széles jogköröket, hanem a biztonsági szervek újjászervezésének és igazgatásának területén is. Így köztársasági szinten létrejöttek olyan állami szervek, amelyek addig csak föderális szinten léteztek. 1990-ben és 1991 elején kettéválasztották a rendőrséget, a biztonsági szolgálatokat; a szlovákok – annak ellenére, hogy a közös (szövetségi) államot jellemző minimális jogkörök, közös megállapodás alapján, a közös védelmet, külpolitikát és pénzpolitikát foglalták magukban, – saját hadsereget (domobrana) és titkosszolgálatot is kezdtek szervezni.

A szlovákok a szlovák nemzeti program megvalósítása érdekében az állami szimbólumok rendszerétől a pénzügyi rendszerig, az alkotmánytól a bankjegykibocsátó bankig mindent a saját kezükbe akartak venni (tehát megkövetelték maguknak az állami szuverenitás minden attribútumát). A szlovák köztársasági alkotmánynak a szövetségi alkotmányhoz képest a maximális jogköröket, függetlenséget, hatásköröket kívánták biztosítani, azaz a nemzeti köztársaságoknak állami, tehát „teljes” alkotmányt követeltek, és azt szerették volna, ha a szövetségi alkotmány a két köztársasági alkotmány függvényeként, azaz „csonka” alkotmányként születik meg. (Ján Čarnogurský, mint szlovák miniszterelnök, azt követelte, hogy a két nemzeti köztársaság államszerződést kössön egymással, és ez legyen az alapja a jövendő és megújított föderális államnak). Világossá vált tehát, hogy a szlovák álláspont szerint a föderális rendszerben a köztársaságok az elsődlegesek, azok rendelkeznek az államiság minden attribútumával, a föderáció pedig az eredeztetett, a másodlagos államjogi egység. Ez azt jelenti, hogy a köztársaságok delegálnak saját belátásuk szerint jogköröket a közös szövetségi hatalomnak. Ezt a szövetségi politikusok és a köztársasági elnök határozottan visszautasították.

Minél előbbre haladtak a bonyolult tárgyalásokban, annál világosabbá vált a két nemzeti társadalom és politikai elitje közötti különbség. A viták a cseh–szlovák viszony minden kérdését, minden területét felölelték, és mivel demokratikus feltételek között folytak, megállapíthatták, hogy alapelvi és értékrendi szempontjaik olyannyira különbözőek, hogy a megoldás a két új, önálló nemzeti állam létrehozása. 1991 közepén még volt esélye és alapja a megegyezés lehetőségének, 1992 februárjában a megegyezés az alkotmányról megszületett, ezt azonban a szlovák parlament (a Szlovák Nemzeti Tanács) elutasította.

A tárgyalások folytatását az 1992-es választások eredményeire bízták. Az 1992. júniusi választások eredménye azonban azt fejezte ki, hogy a közös állam két köztársaságában eltérő politikai értékrend és színtér alakul ki, amelyeket nem lehet a közös államban kockázatok nélkül összeegyeztetni. Ezért 1992 júliusától a két győztes politikai erő vezetői (V. Klaus és V. Mečiar, akik egyúttal a köztársasági kormányok miniszterelnökei is voltak) már az önállóságra kezdtek felkészülni, és arról kezdtek tárgyalni, hogyan és mikor fogják két önálló államra bontani a szövetségi államot. A szövetségi kormányzati szerveket – közös megegyezéssel – már csupán ügyvivő szervekként működtették. A szlovák parlament – a Szlovák Nemzeti Párt határozott követelésére – 1992. július 17-én törvényi erejű szuverenitási deklarációt fogadott el. Erre – a szlovák nemzeti-nacionalista szlovák politikai elit által nem kedvelt – V. Havel még aznap bejelentette július 20-val életbe lépő lemondását, a két köztársasági kormányfő pedig augusztusban elfogadta az ország kettéválasztásának harmonogramját. 1992. szeptember 1-én a szlovák parlament elfogadta a szlovák önálló és teljes állami alkotmányt, amire a csehek is készíteni kezdték saját állami alkotmányukat, amelyet a cseh parlament 1992. december 16-án fogadott el.

A szétválás folyamatában a társadalom különféle kezdeményezésekkel hallatta hangját és véleményét. Alakultak a szétválást követelő, és az együtt maradást követelő mozgalmak is. Az előbbit elsősorban a szlovák nemzeti szuverenitás kifejezésének szlovák hívei, az utóbbit a „csehszlovakista” csehek és szlovákok kezdeményezték. Különféle aláírásgyűjtésekkel és felhívásokkal fejezték ki egymással ellentétes kívánságaikat. A közös állam fennmaradását követelők több mint egymillió aláírást gyűjtöttek, de az ügy érdekében ennél határozottabb nyomásgyakorlást nem vállaltak fel. A szlovák nemzeti-nacionalista érzelmű tömegek azonban hajlandók voltak veszélyes tüntetésekkel is nyomatékot adni a szlovák szuverenitás akaratának. (Ennek az eredménye a szlovák parlamentben elfogadtatott szuverenitási deklaráció is).

Mivel az országot vezető politikusai népszavazás nélkül kívánták szétválasztani – attól tartottak ugyanis, hogy a népszavazás eredménye, amely egyértelműen az lett volna, hogy Csehszlovákia maradjon egyben, olyan megoldhatatlan helyzetet eredményezett volna, amelyben a már szinte teljesen megbénított államigazgatás kaotikus, elemi erejű szétesést kellett volna, hogy levezényeljen – a teljes legitimitás helyett fél-legitim és legális szétválásra volt szükség. Ezért a két pártelnök és köztársasági kormányfő a szövetségi parlamenttel 1992. november 25-én alkotmányerejű törvényt fogadtatott el, amely a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság 1992. december 31-vel való szétválásáról szólt. Ezután megkezdték a közös vagyon és a közös intézmények szétválasztásának folyamatát. Tárgyalásaik fontos témája volt a szétválás utáni cseh–szlovák (államközi) viszony legfontosabb kérdéseinek tisztázása, közöttük a kölcsönös szerződések (pl. a határok, a közös pénz szétválasztása, az állampolgársági lehetőségek) ügye. Megállapodtak a gazdasági kérdések jelentős hányadában is, közöttük elsősorban a vámunió létrehozásában. Így szűnt meg demokratikus formában és békés úton a csehszlovák állam.

Csehszlovákia szétválásának okai a két nemzeti társadalom együttélésének történeti problémáiban gyökereznek.

Ezek elsősorban az eltérő történeti fejlődésre vezethetők vissza. Általánosan érvényes azonban az, hogy a két nemzet már a közös induláskor sem ismerte egymást kellőképpen, s a másik megismerésére való törekvés mindvégig a szlovákokra volt inkább jellemző, mint a csehekre. A viszony általános jellegű problémáihoz sorolható ezért a másik meg nem értése, ami elsősorban információ- és akarathiányra vezethető vissza. A másik jellegzetesség a szlovák nemzeti törekvésekkel szembeni cseh elutasítás volt, ami ugyancsak történelmi gyökerekkel rendelkezik. A fent vázolt folyamatok igazolják, hogy a két társadalomnak eltérő volt az értékrendje, amit politikai síkon az eltérő pártosodási folyamatok is mutatnak. A rendszerváltás nemcsak politikai, hanem gazdasági átalakítást is igényelt, s ennek különbségei a gazdasági reformhoz való hozzáállásban, a gazdasági reform megítélésében ütköztek ki.

A rendszerváltás három évének az állam felbomlását is magában foglaló folyamata a szlovák nemzeti emancipációs törekvések megoldására kellett, hogy összpontosítson. Ennek állandóan jelen levő jellegzetessége volt a szlovákoknak a csehekkel szembeni bizalmatlansága, és a prágai hatalmi központtal szembeni ellenállás is. A pragocentrizmus szlovák elutasítása a cseh–szlovák viszony több évtizedes jellemzője, és azt fejezi ki, hogy a szlovákok a saját nemzeti központjukból kívánják irányítani életüket.

A Matica slovenská és a magyarok viszonya a szlovák nemzeti mozgalom és állami önállósulási törekvés egyik jellegzetes témája volt. Ezt a témát a Szlovák Nemzeti Párt is a zászlajára tűzte, és a szlovák nemzeti érdekek csehekkel szembeni érvényesítésének harcában is fegyverként forgatta. A nacionalista tömegtüntetéseket a kötőjel-háború idején, és a magyar kisebbség nyelvhasználati jogait az addigiakhoz képest szűkítő nyelvtörvény követelésekor alkalmazta. Ezek voltak azok a „hálás” szlovák nemzeti témák, amelyeknek hullámain a Szlovák Nemzeti Párt és a Matica slovenská jelentős politikai befolyásra tett szert a szlovák politikai életben.

A cseh politikai színtéren újra megjelent az 1968 után háttérbe szorított morva-sziléziai probléma is, amely morvaországi és sziléziai politikai pártok azon törekvésében nyilvánult meg, hogy a készülőben lévő új föderális állam egyik tagjává, egységévé tegyék Morvaországot és Sziléziát. Ezt azonban – a morva és a szlovák probléma eltérő lényegére hivatkozva – sem a cseh, sem a szlovák politikai elit nem tette lehetővé.

Befejezés

Az utólagos értékelésekben vannak, akik a közös állam szétválását az egyes vezető politikusok (főként Vladimír Mečiar és Václav Klaus) személyes tulajdonságainak, ambícióinak és hatalmi törekvéseinek tulajdonítják. E politikusok egocentrizmusát és provincializmusát főként azok a liberális és baloldali értelmiségiek hangoztatják, akik valamelyik oldalon vagy szakterületen részt vettek e folyamat levezénylésében. A problémák tárgyilagos és racionális megoldását hiányolják. Általában elismerik, hogy a csehek nem értették meg a szlovákok természetes nemzeti emancipációs mozgását, azt anakronizmusnak tartották, s úgy gondolták, hogy a nemzetközi integrációs tendenciáknak ellentmond a szlovákok dezintegrációs törekvése. A szlovák nemzeti politikusok viszont azt ismerték fel, hogy a nyugati integrációs folyamatban nemzetállamok integrálódnak, tehát Szlovákiának nemzetállamként kell az európai integrációs folyamatba bekapcsolódnia. A demokratikus keretek és a nagyhatalmi vákuum pedig kiváló lehetőséget biztosítottak arra, hogy a szlovákok kiteljesítsék nemzetállami törekvésüket.

2003. július 18.

A Szerző külpolitikai szakértő, kisebbségkutató, a politikatudomány kandidátusa (MTA, 1996). Írása korábban megjelent In: Proletárdiktatúrákból a polgári demokráciákba (1989–1992). Rendszerváltások Európában és a nagyvilágban. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 2004., 81-96. oldal. Újraközlésének engedélyezését a Szerzőnek köszönjük.

Felhasznált irodalom

Hamberger Judit: Csehszlovákia szétválása. Egy föderációs kísérlet kudarca. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997.

Krejčí, Oskar: Kniha o volbách (Könyv a választásokról). Victoria Publishing, Praha, 1994.

Mĕchýř, Jan: Velký převrat či snad revoluce sametová? (A nagy fordulat vagy talán bársonyos forradalom?) Československý spisovatel, Praha, 1999.

Rychlík, Jan: Češi a Slováci ve 20. století. II. Česko-slovenské vztahy 1945–1992. (A csehek és a szlovákok a 20. században. II. kötet. A cseh–szlovák viszony 1945 és 1992 között). Academic Electronic Press, Bratislava – Ústav T. G. Masaryka Praha, 1998, 554 p.

Rychlík, Jan: Rozpad Československa. Česko-slovenské vztahy 1989-1992. (Csehszlovákia szétesése. A cseh-szlovák viszony 1989 és 1992 között.) Academic Electronic Press, Bratislava, 2002, 457 p.

Stein, Eric: Česko–Slovensko. Konflikt, roztržka, rozpad (Cseh-Szlovákia. Konfliktus, elszakadás, szétesés). Academia, Praha, 2000. 371 p.

Vodička, Karel (szerk.): Dĕlení Československa. Deset let poté… (Csehszlovákia szétválasztása. Tíz évvel utána…) Volvox Globator, Praha, 2003, 335 p.