Igazság-igény a polgári engedetlenség bűvkörében

„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondotta volt a radikálisabb politikai átmenetet sürgetők arcába egykoron Antall József, aki (mint a rendszerváltás első számú közjogi méltósága) mégsem gondolhatott többnek, mint a bársonyosan lezajló politikai átmenet nyűgjeitől nyeglén szabadulni kész gesztusnak, mely amúgy nemcsak lekezelő tónusú is volt, de erősen játszott az akkoriban már láthatóvá vált közérdekűség kockázataival, a belső békével, a megszálló csapatok kivonultatásának alkalmából visszanyert politikai uralom hangnemében megfogalmazhatóan.

Minden „másvilágteremtés” valamiképpen hízelgő is, követelőző is, jobbantudó is, igazságosabb is akar(na) lenni – aztán (idővel, vagy a változás folyamatában) rendszerint meggondolja magát, s azzá lesz, amivé lehet, amivé tud alakulni. Emiatt s sikerképes politikai közszereplés nem ritkán szembesül az elvárások társadalmi, közpolitikai, jogi, alkotmányos és egyéb körülményeinek félretehetőségével is. Jobbára előnyére – tegyük hozzá. S hasonlóképpen volt/maradt uralmi gőgje teljében az a kormányzati időszak is, mely a XX. század történetében az Egyesült Államokra jellemző volt – s talán mindmáig az is maradt a demokrácia mint olyan, mint kormányforma, szervezeti keret és intézményesség. Az alábbi néhány bekezdésben – ezek sajnos szakpublikációról lévén szó, nem lehetnek teljes értékűek és korrekten szöveghűek a szó aprólékos adatszerűsége értelmében – a föllapozott műnek (itt és most, számunkra, de eredetileg az USA-ban is) ugyanígy legalább kétféle, két különböző olvasata kínálkozik, ahogy a korszakos műveknek rendszerint. Egyfelől az akaródzás, másik oldalról a megvalósulás mikéntje és utótörténete kínál eltérő olvasatokat. Howard Zinn: Engedetlenség és demokrácia. Kilenc téveszme a törvényről és a rendről címmel közreadott munkája valahol alapszinten a visszatekintő történeti elemzés tárgykörében a lehetséges egyik (s nem egyetlen, de polgárjogi szempontból az amerikai demokrácia kulcskérdéseit jogpolitikai értelmezés révén összefoglaló) vitaanyagként szolgálhat.¹ Másik, ami nem kevéssé felkiáltójeles olvasat – sőt, mostani kiadása az 1968-as, majd több későbbi közrebocsátás indokául is épp ezért szolgálhat, nem csupán a jubileum okán – nem kevesebb, mint egy liberális politikai rendszer életműködésének leglényegesebb problematikájában lehetséges állásfoglalás, melynek közvetlen politikai ideológiai, s ma már sokkal erőteljesebben világpolitikai jelentősége is megkerülhetetlenné teszi a könyv alaptémáját. Ez pedig nem egyéb, mint hangos, visszafogottan indulatos, s magában a vita lehetőségében is a konfliktuskezelés legfőbb módját látó politikai aktivizmus és állampolgári aktivitás mentális-morális tesztje. A két értelmezési szint a kötetben szükségképpen a múltra hangolt akkori jelenidő, de a jelennek is tanulságos múltkép elegye és tanulsága.

Rovatunk, melyben nem bár 68-as témakörök kaptak helyet, kezdettől sem tekintette képtelenségnek, hogy a félszáz év, mely azóta eltelt, nemcsak változásokat hozott, válságokat érlelt, nézeteket igazolt vagy rájuk cáfolt, de nem érdektelen analógiákat is fontossá tesz épp azzal, hogy e polgári forradalmas (és olykor pártos) eszmék nyomdokain a változások lényegét keresse fölfedezni-valóként, így ezek között a közvetlen polgári részvétel, beleszólás, akár államellenes obstrukció lehetőségét is a cselekvés, és leginkább az erőszakmentes cselekvés kulcskérdésévé tegye. Avagy, a látszat szerint csupán joggyakorlati diskurzus témájává, aminek a felvilágosodás óta mindig is megvolt az állampolitikai rendezőelvekre gyakorolt közvetett hatása vagy serkentő-késztető-szorgalmazó felhangja. Mondhatnám oppozíciós jogosultsága, de épp a kötetből derül ki, mennyire nemcsak ezen múlik, s mennyire nem kizárólagosan civil politikai alaptéma az államkorlátozás gyakorlati, mozgalmi, „ellenzéki” kivitelezése…

A kötet már fogásra is, küllemében, címoldala és borítója jellegében is a hatvanas évek politikai közbeszéd-szintjének tónusát, alakzatát, ellenbeszéd-jellegét idézi. Könnyű („sajtó”-)papíron, a vitairat száraz közléséhez illő szikár módon, visszafogott betűméretekkel és tipográfiával majdhogynem a szamizdatos vagy pártpolitikai közlemények anyagának tónusában hangolt, borítóján az engedetlenség elleni rendőri attak fotójával, belső burkolóján a Szerző egykori letartóztatásának pillanatképével és a történész-író-polgárjogi harcos érvelő előadás-portréjának tónusával is mintegy azt érzékelteti, hogy nem botránykönyv, nem is könyvpiaci sláger ez, nem is politológiai traktátus vagy jogelméleti szakmunka. Azonban épp amiről szól, az viszont a magvas és méltó vita, a demokrata narratíva, az állampolgári mértékletesség jellegzetes megnyilvánulása, az aprólékos és elmélyült elemzés felelőssége, sőt polgári és morális kötelezettség is. Nem valamely népszerűségi index vagy szerzői tekintély alapján kötelesség, hanem a törvénytisztelő, sőt a demokrata állampolgár aspektusából mindenképpen azzá tehető és tett tematikus szándék okán az.

Nem szándékom, de a kiemelhető kulcsfogalmakkal leírható vitaanyag rövid kivonata illő evidenciával kockáztatja meg a hatalomellenesség mindenkor lehetséges opcióját – mi az ember dolga, ha tutyi, ostoba, ócskán régies és rámenősen megcsontosult eszmék hívének akar ellentmondani… –, s teszi ezt mindannyiunk kötelességévé is. Főképp az esetben, amikor nem csupán tiltakozó csoport vagy „törpe minoritás” veszi a bátorságot a máskéntgondolkodásra (…és itt kínálkozó analógia a pártállami átmenetben a korábban totálisan elnyomott kisebbségi különvélemény Antall József megfogalmazta „megtűrt” kategóriája is…! vagy akár a magyar-román-keleteurópai autoriter rendszerek fő érve a letolható kisebbségi akaratok parlamentáris jelentlétét tekintve), hanem amikor kellően harsányan világossá válik, hogy „az állampolgároknak joguk van megtagadni az igazságtalan törvényeknek való engedelmességet, és kötelességük megtagadni a veszélyes törvényeknek való engedelmességet...” – amiképpen a kötet hátoldali szövege összegzi. Ezt ugyanis nemcsak az indokolatlan törvénytisztelet ártalmas és közveszélyes hatása követheti, hanem rendszer-legitimáló eszközként tekintve épp az uralom delegitimálása változtatja nem csupán korkérdéssé, hanem egyenesen az állampolgári alapjogok feltételévé is. Ennek révén pedig a közvetlen cselekvésről és az erőszakmentességről kialakított hatalmi-uralmi nézőpont cáfolásának feladatává is teszi, vagyis (közhelyesebben szólva) a hatalom utálata folytonos kell legyen, különben a behízelgés, az alárendelődés és a kiszolgáltatódás folyamatával találjuk magunkat szembe.

Ami a szerzői ént illeti, Howard Zinn nem afféle hivatásos és gyakorló szakjogász, de meg nem is az uralkodó államrend önjelölt főbírája vagy politikus képviselője. Sőt, épp ellenkezőleg, a civilitás megszemélyesítője, s ekként a (leginkább angolszász-amerikai típusú) polgári engedetlenség harcosa, aki az államrend alapját adó demokratikus berendezkedés reklamálása jogán kel ki a korszak – a hatvanas évek polgárjogi, feketék társadalmi megkülönböztetése elleni – „nemzeti” ellenkezés nevében, elsődlegesen a polgár, az államlakó és államfenntartó egyed jogosultsága okán. De ebben a minőségében nem kizárólagosan egyedül szól, nem önérdekből cselekszik, s így nem csupán mint erőszakot elutasító polgárjogi szónok tart igényt figyelemre, hanem a vietnámi háború elleni tiltakozások megjelenésének idején már az engedelmesség megtagadását polgári kötelezettségként gyakorló, hangadó személyiség tónusában is megfontolandó szempontok képviselőjeként inkább. Zinn meglátása a törvényesség és az igazságosság közötti elváló, szakadékszerűen veszélyes útvonalválasztások kérdésének jogosultsága. Vagyis a válsághelyzet, a konfliktuskezelés ama felismerése terhével, hogy a jog (az államjog kiváltságossága) és a joguralom (az államhatalmi eszköztár prioritása) mindig is az épp aktuális hatalom érdekeit szolgálta, nem pedig a társadalom többségét! Ez okból a lehetséges demokratikus állampolitikai alapelvekhez képest az állam autoriter módon antidemokratikus, tehát a kulcsprobléma a megfeleléskényszer morális és hatalompolitikai aspektusainak konfliktusa, amely megoldásra, konszenzusra vár. Közlendője tehát röviden az: lehessen joga megkérdezni, vajon „bűnösség” jele, s büntetendő tett-e, ha olyan jogszabályok be nem tartása válik egyéni programmá és közös polgári aktivitás eszközévé, amelyek a szükséges és elemi erkölcsi minimumot sem veszik tekintetbe az állampolgári viselkedésben és a fölérendelt büntetőjogi szférában. Egyszóval Zinn mint (látszólag civil jogtörténész, legális státuszában értelmiségi polgár, középosztályi nézőpontú, felfelé kritikus és lefelé demokrata) a polgári engedetlenség konzervatív, megszorító értelmezésének átfogó kritikáját gyakorolja a bírói elfogultsággal és állameszélyességi indolenciával, elavult rendszerideológiai erőszakkal szemben.

Polgárjogi aktivistának nevezték akkoriban ezt a habitust. Howard Zinn eredetileg 1968-ban frissen (később több kiadásban is) megjelent könyve ugyanis egyfajta hamistudati képződményt, sőt immorális szolgaisággal kivitelezett indolenciát vitat. Elvitat, bírál, s közben elvár, követel, konstruktív elemző módjára kibúvókat és kiegyezési alapokat, „szolgáltatási minimumot” kreál a felplankolható sérelmek területén is. Úgy érvel, mintha nemcsak rosszul értelmezett, szolgaian képviselt bíráskodási és jogelméleti vita lenne az alapkérdése (nevezetesen a „konzervatívnak” nevezett jogképviseleti alárendeltség, meg a „törvényeket be kell tartani, azok erkölcsi megítélésétől függetlenül” eszmeképzete, amely inkább hasonlít egy óvodai pedagógusi attütűdhöz), hanem éppen annak elvitatása, ami a jogrendben hibás, s ami miatt a társadalom java többsége előtt a jog is és a hatalom is elveszítette minden erkölcsi legitimációját. Zinn a törvények betartásában nemcsak azok erkölcsi megítélése iránti elköteleződését mutatja ki, hanem a közpolitikai, média-megjelenítette, manipulatív és félrevezető érvelésmód hatását is érzékelteti. Emiatt is úgy véli, amikor a The New York Times szájbarágósan elmagyarázza, hogy a társadalmi jólét nem jár mindenkinek nemzeti adományként, s akik ez ellen ágállnak, azok manipulálják a közvéleményt, akkor maga a sajtó válik csalóvá. Mert midőn úgy érvel, hogy „A szegénység ellen tiltakozni kell, de bizonyos korlátokon belül…”, akkor ez nem lehet jogalap ahhoz, hogy az eredetileg már 1967-ben indult kampány, amely a Fehér Ház előtti polgárjogi tiltakozássá vált 1968 tavaszán, s amit viszont rendőri erővel nyomtak el, az okszerűen letörhető és erőszakkal elsöpörhető kell legyen ugyanezekre a fals és jogtalan „korlátokra” hivatkozva (7. old.), mi több, még e hivatkozásaira építve igaztalanul büntessen is. Merthogy szerinte a törvényeket nem lehet és nem kell betartani, ha azok /nagybetűsen/ Ember-ellenesek, fajgyűlölők, kirekesztőek, szabadságkorlátozóak, stb.

Érdemes a dátumokra is figyelni. Zinn vitairata konkrétan akkor keletkezik, amikor ebben Abe Fortas (korábbi amerikai legfelsőbb bírósági bíró) Concerning Dissent and Civil Disobedience című, 1968-ban megjelent könyve ellenében éppen jogi érveléssel kel ki, s nemcsak a formális jogi konzervativizmust (magyarán szólva az uralkodó hatalom illő, „aulikus” kiszolgálását meg ennek hivatalnoki önigazolását) vitatja el alapvetően, hanem éppen egy konvencionális jogi eszközt fordít szembe a törvényesség, a „jog uralmának feltétlen tiszteletben tartása” kötelezettségével. Ez pedig a klasszikus polgári engedetlenségben gyökerezik, mellyel Henry David Thoreau Walden ​– A polgári engedetlenség iránti kötelességről című „kivonulástörténete” példaképpen szolgált az amerikai demokrácia históriájában. Thoreau nevéhez fűződik a Civil Disobedience fogalma, röviden tehát az, hogy az állampolgár joga, sőt kötelessége is bizonyos kedvezőtlen körülmények vagy immorális feltételek között az erkölcsileg helyes magatartásra magánemberként is kényszeríteni az államszervezetet. Álláspontja (kiragadva az 1854-ben megjelent rousseauista erkölcsfilozófiai mű mondandójából, a reménytelen küzdelem okán a társadalomból az erdőbe kivonuló polgár életmódjának vállalásával) kézenfekvően az volt, hogy semmiféle kormányhatalomnak „nem lehet joga a teljes személyemre és vagyonomra – vallotta –, hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. … Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmeskednek, mint én”.² Márpedig épp az amerikai polgárháborúban önkényes adófelhasználási, fegyverkezésre és hadviselésre elköltött beruházás, és az ennek fejében elért uralmi helyzettudat nemhogy nem pártolandó, hanem egyenesen elvitatandó, megtagadandó, mégpedig állampolgári jogon, morális alapállásból. E morálfilozófiai nézőpont persze kézenfekvően nem volt államszintre emelhető erkölcsi jogelv, de valahol és valamiképpen mindig is elemi része volt-maradt az igazságosság és jogérvényesülés állampolitikai normáinak. Leginkább persze csak normáinak, de korántsem a gyakorlatának is.

Tehát Zinn vitája a főbíró úr könyvével és annak felfogásával szemben meglehetősen zúzós kérdésekről szól, meglehetősen józanul és visszafogottan, s tényleges meggyőző hitellel, elementáris ésszerűség partvonalai között. Elsőként is nem mint perpatvar, ágállás vagy nyelvi lelemények oppozíciós attrakciója akar lenni, hanem mint alapjogi érvelés korrekt és aprólékos szemléje. Habár, akkor és azóta is egyben a hatalom és az értelmiség látszólag kétpályás viadala, sakkjátszmája inkább, melynek minden egyes lépése ténylegesen mattot ad ellenfelének. Kiindulópontja szerint a békés polgári engedetlenség intézménye és gyakorlata melletti védőbeszéd alapérvei közé tartozik az amerikai história két kudarcos és tanulságos „pillanata”, amikor ezek a funkcionalitások érdemben érvényesülhettek: ez pedig a brit jogrenddel és gyarmati alkotmányokkal szembeni ellenállás és a függetlenség elnyerése a 18. században, majd a rabszolgaság eltörléséhez szükséges saját alkotmányos korlátok megszüntetése a 19. században, melyeket elvitatásuk előzött meg (9. old.). „E két válságot a nemzet látszólag békés és sikeres fejlődése követte, mert az amerikai liberalizmus gyorsan elhantolta a holttesteket (az indiánokét, a feketékét, a háborúba küldött fiatalokét), az igazságtalanságokat (a rasszizmus, az iparosítás, az urbanizáció emberi roncsait) pedig bezárta a nemzet alagsorába, ahol milliók éltek csendben és láthatatlanul. Azokat, akik a felszínre verekedték magukat, hogy megtörjék a csendet, az elnyomás és reform pontosan kimért elegye fogadta az ország belső nyugalmának helyreállítása érdekében…” (9-10. old.). Mindez eredményesen működhetett mint az egyre dagadó középosztály elégedettségének háttere – de ma már nem működik: „Ma mi vagyunk a forradalom közvetlen ellenfele külföldön és a felfordulásé otthon, így a hatalom válságával nézünk szembe, ahogy egykor Anglia, Franciaország és mások” (Zinn 10. old.). Ehhez pedig nem elegendőek a halogatások, „hagyomány”-hivatkozások, hanem gyökeres és gyors központi változásokra van szükség, amihez „nem illenek a lassan működő amerikai reformok, valamint a tiltakozásnak, az engedetlenségnek és az újításoknak a Fortas bíróhoz hasonló liberálisok által szabott korlátai” – tehát erőteljes és heves, de kézben tartható eszközökre van szükség, „amelyekkel szembe tudunk szállni az állampolgárok élete és szabadságjogai ellen irányuló kormányzati intézkedésekkel; amelyekkel a kormányzat rávehető vagy akár rákényszeríthető a változásra; amelyekkel az emberek megszervezhetők a hatalmon lévők leváltására – politikai megújulás azon körforgásának következő fordulataként, amely a zsarnokság egyetlen ellenszere” (10. old.).

Zinn e bevezető után kilenc tételben sorolja föl, kilenc téveszme akkurátus sorravételével cáfolja meg Abe Fortas főbíró „államjogi” érvényű szentenciáit és jóviselkedésre buzdító állampolgári „jogértelmezését”. Ezek érdemleges fölsorolása kilógna e beszámoló ismertetési kereteiből, így csupán jelzésként, valamiféle jellemző tematikai egységenként írom körbe azt, miféle téveszmékről van szó. Ilyenekről, mint a törvények uralma belső értékkel bír, erkölcsi célokkal együtt…; a polgári engedetlennek jogosnak kéne elfogadnia büntetését, ám ennek megértésére azért kell korlátozódnia a jogkövetelőnek, mert csakis bizonyos rossz törvények megsértésére lehetne oka; ennek dacára tökéletesen erőszakmentesnek kell lennie, hisz feltétel annak elfogadása, hogy az Államok politikai szerkezete és eljárásai megfelelőek a társadalmi bajok orvoslására; hisz épp a Legfelsőbb és az alárendelt Bíróságokra bízhatjuk, hogy megvédjék a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő alkotmányos jogainkat; ezenfelül az engedetlenség egyénekre érvényes és csakis amerikaiakra, nemzetekre és az Államokra nem; bármely változás ellenére sem szorul változtatásra a hagyományos bíráskodási jog szerepe, mint „mérlegelő” intézmény funkcionálása; „nekünk állampolgároknak úgy kell viselkednünk, mintha mi volnánk az állam és érdekeink azonosak lennének”.

Zinn jóllehet nem elsősorban a polgári engedetlenség normája és a tekintélyelvű hatalmi rendszerek elméleti kapcsolatának témakörével foglalkozik, de közben persze éppen a modern önkényuralmi jogrendszerekben kap hangsúlyt az az aspektus, hogy az igazságtalan, sőt erkölcstelen jogelvek és a szolgáló értelmiség ezt jóváhagyó elvtelensége kezére játszik a mindenkori fennállónak. Amúgy kevéssé lehet vitatható a fennálló jogrendszer és a joguralmi gyakorlat társadalmi fétisként kezelésének ártalmas volta. Viszont az sem felednivaló, hogy elvben a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz). Zinn így ír erről: „A törvények uralmának az abszolútum magaslatára emelése a totalitarizmus jele, és a totalitárius rendszerek légkörét meg lehet teremteni a demokrácia számos jellegzetességét mutató társadalmakban is” (106-108. old.). Tehát amíg a jogtudatos polgár dönthet úgy, hogy tiltakozásával elvitatja a rend egészét, eközben is vállalnia kell a jogtudatosság és alávetettség önkéntes viselését, akár a büntetés, börtön elfogadásával is. De ez döntés és jogtudat, habitus és jogérzékenység kérdése, ami eközben nem lehet az állami erőszak-monopólium eszköze is, s mert nem lehet rendzavaró sem, azt minden szereplőnek tudnia kell, hogy „az állam hatalomra, befolyásra, gazdagságra törekszik, öncélúan. Az egyén egészségre, békére, alkotásra, szeretetre. Ezért az állampolgárnak fel kell ismernie, hogy önállóan vagy polgártársaival közösen kell gondolkodnia és cselekednie” (107. old.). Mindehhez „a középosztálybeli Amerika” kényelmes, és a számára kellemetlen „zavargó polgári engedetlenséget” elutasító magatartása kevés. Zinn figyelmezteti önmagát, korát és a hasonlóképp hatalomvitató érdekkört: „Valahogy ki kell lépnünk saját lezárt, légkondicionált kapszuláinkból, hogy végre átérezzük mások nehézségeit, szükségleteit. Ráébredhetünk: bármilyen gazdagok vagyunk, míg a többiek nem élnek igazi békében, addig mi sem fogunk. Ekkor csatlakozhatunk hozzájuk, hogy legyőzzük a hamis ’rendet’ őrzők önelégültségét, azzal az egészséges felbolydulással, amely mindig is kísérte az igazság térhódítását” (109. old.).

A kötet e befejező mondatai nemcsak a szolidáris, a partnerségi, az egyenlőségi és egyensúlyossági kívánalmak alapján visszhangoznak – lényegében máig. Az Egyesült Államok népeinek történetét nagy sikerrel megíró szerző népszerűségéhez hozzájárult persze ez a hamis „rend” elleni rendes tiltakozás, a részvételi tudatosság megfelelő szintje is. Zinn erősen érintett az erőszakos (vietnámi háború, polgárjogi mozgalmárok elleni és más további önkényuralmi) jogrendhez fűződő viszony jogtörténeti-jogelméleti hátterének tisztázásában. Szerinte a „törvényesség” ketrecébe zárt szabadság nemcsak következetlen, hamis és álnokságig jogtalan eljárás, hanem pont az alkotmányosságot alkotmányellenesen képviselő változathoz vezet, így ellentétes az állampolgári alapjogokkal, ennek intézményeivel, egyetemes eszméivel is. Emellett viszont a polgári ellenállást semlegesítő, szankcionáló vagy jogilag korlátozó eljárás mint hivatkozási alap mindig is meglesz azokban a „közérdekre” hivatkozó jogi feltételrendszerben és közmorálra hagyatkozó feltételes ítélkezési kérdéskörben, ahol épp az alkotmányos önvédelem lenne legitim eszköz. E konstans vita része maga az ellenállás is, de tartozéka a szabályozás, a konszenzus elve, az összhangra törekvés, a vitatás készségének megléte és megmaradása ugyancsak. Mindez korántsem tükrözhet pusztán együttműködési látszatot, vagyis nem lesz legitim, ha az államcélok csakis a korlátozásban, az államhatalmi érdekek csakis a fegyelmezésben, és maga a polgári engedetlenség is a főhatalom vagy szervei meghatározta keretek közt működhet.³ Zinn könyve látszólag régen idejétmúlt, hisz ma már minden másképpen van az amerikai világokban is, a világ amerikai ideálképének foszladozása okán is, sőt a részvételi demokrácia válságokba futó elméleti és empirikus életvilágaiban is. Számunkra azonban – s ez a fentebb utalt jó oka a kötet magyar kiadásának (tegyük hozzá: egy 2013-as kiadás alapján, tehát nem valamely „ősi forrás” újrakiadásával, puszta reprintjével…!) –, hogy a kortárs politikai tudományok szótárába ismét elkezdett visszatérni a polgári engedetlenség fogalomköre, mintázatainak és életvilágának analízise, s ma úgy látjuk, nem kevesebb érvényességgel, mint a mai politikai rendszerek társadalmi elvitatásának jogos igénye. Ezt pedig egy olyan országban, ahol a „jelzős demokrácia”-fogalmak egyre szélesebb köre kerül ismét érvénybe, talán nem lehet sem szükségtelennek, sem véletlennek tekinteni. Zinn bár nem a monolit berendezkedésű és hagyományú tekintélyelvű rendszerek létjogával foglalkozik, arra azonban önkéntelenül, akaratlanul is figyelmeztet, hogy a modern önkényuralmi jogrendszerekben erős hangsúlyt kap a társadalmi harmóniát szétfeszítő problémákat hordozó igazságtalan ítélkezés, a legális módon lehetséges önkényes eljárás-alkalmazás, sőt a mindenkori represszív vagy erkölcstelen alapú államjogi gyakorlat. Emiatt is fontossá válik, hogy immár a politikai-igazgatási szaktudományok és a civil mozgalmi aktivitások új irányzatai talán valamifajta demokratikus elvű kézikönyvként nyúlhatnak Zinn munkájához. Ez valamelyest érzékletes tükre lehet annak, hogy a téveszmékkel leszámolás, a hamis illúziók fennmaradásának vitathatósága éppoly erős igény a kortárs társadalmakban, mint az állam elleni engedetlenség alapos oka volt másfél-két évszázaddal ezelőtt, Thoreau korában, s ami amúgy is bekerült az Államok alkotmányos jogelveinek formális gyakorlatába. Bekerült, de alkalmazásának joga ma is éppúgy kérdéses…

Végső soron, civil olvasatban vagy kortárs közgondolkodás részeként most már csak egyetlen régi óhajnak kellene teret nyernie: a hatalmi indolencia, önkényes jogértelmezés és alattvalói alárendelés elvitatási igényének fennmaradási esélyének. Úgylehet, első szinten ehhez talán nem is kell más, mint mértékletes és egyensúlyos társadalom, önmérséklő hatalom és civil ellenőrzés alapintézménye. Ez utópiához pedig az is hozzátartozik, hogy a parlamentáris politikában se lehessen civil ellenőrzési kérdésként annyit válaszolnia a miniszterelnöknek, hogy kellemes ünnepeket kívánunk…! Mert ünnepek nem akkor vannak, amikor a főhatalom kívánja, hanem amikor a társadalom maga éri el azt, amit már lehet ünnepelni. S így, október 23-a alkalmával, amikor már lassan ünnepelni sincs mit, mert minden korábbi társadalmi vívmány javarészt fölszámolódott az eltelt évtizedekben, még korántsem lehet azt érzékelni, hogy a téveszmék kora lejárt, a demokráciák kora pedig eljött.

Marad talán, ha nem is több, a polgári engedetlenség iránti kötelezettség elemi igénye… Ez pedig – úgy fest, és Zinn kötete is ezt látszik igazolni – a törvények és a rend további ellensúlya marad a várható jövőkben is.

1 Fordította Piróth Attila. Napvilág Kiadó – Théâtre le Levain, Budapest – Bègles, 2019., 112 oldal.

2 Az elmélyültebb érdeklődéshez és összehasonlításhoz lásd a művet magát: https://sites.google.com/site/northnanthaha/walden-18500151

3 Ízelítő a kötet bemutatójáról, mely erre is kitér: https://www.youtube.com/watch?v=Ch-nH08dGCY