Néhány nap múlva Románia – és kebelében nemzeti kisebbségei – számára is valósággá válik a rég megálmodott, egyesült Európa. Lapozzunk vissza a távolabbi és közelebbi múltba: milyen előzményei vannak, függetlenül attól, hogy eszméje a Dunai Konföderáció, az Európai Egyesült Államok stb. nevet viselte, milyen szerepet szántak az elképzelések Erdélynek, és milyen visszhangokat váltottak ki politikában, médiában?

A Dosarele Historia 2005/3 -as száma bemutatja az 1919-ben javasolt román–magyar szövetség kulisszatitkait. Július 19-én egy magyar küldöttség, Andrássy Gyula gróf vezetése alatt Bernben találkozott Nicolae Petrescu-Comnen román diplomatával. A jelenlevő magyar mágnások ez alkalommal felvetették egy román–magyar perszonálunió lehetőségét, mégpedig Ferdinánd király jogara alatt. Vázsonyi (Weiszfeld) Vilmos jogász, volt országgyűlési képviselő, 1917-18-ban igazságügyi miniszter, a szláv veszély elhárítását hozta fel indoklásként, de valójában a magyar oligarchia vagyonának megmentése volt a cél. Az elképzelés végül azon bukott meg, hogy a román király felháborodva utasította vissza, közben ugyanis Párizsban már körvonalazódott Nagy-Románia terve, amelyben Bukarest igényt tartott Magyarországnak a Tiszától keletre eső, összes területeire is. A tárgyalások tehát nem jutottak el a részletekig, így nem tudhatjuk, hogy a budapesti ötletgazdák vagyonuk megmentése mellett, a perszonálunió keretében milyen sorsot szántak az erdélyi magyarságnak.

Ezzel szemben, Hermann Müller német kancellár (1928—30) a dunai államszövetség kitervelőjeként már ránk is figyelmet fordított. A Magazin istoric 1999/11-es száma ismerteti Románia jövője című, 1930-ban közzétett tanulmányát. Geopolitikai elemzése során kitér a szomszédi kapcsolatokra is. Abból indul ki, hogy Ausztriának egyesülnie kell Németországgal, ami Románia számára is kedvező lépés lenne, mert ezáltal végképp elmúlna a Habsburg-monarchia újraéledésének veszélye; Magyarország kis, jelentéktelen állam maradna, amely nem próbálkozna többé Kelet felé terjeszkedni. Igen ám – folytatja okfejtését a német politikus –, de Romániának számolnia kell szláv szomszédaival, illetve a veszéllyel, hogy ezek összefognak ellene. Ha így történne, szomszédai közül csak Magyarországtól remélhetne segítséget. Ehhez viszont az volna szükséges, hogy H. Károly király vezetése alatt román–magyar perszonálunió jöjjön létre, az Osztrák–magyar Monarchia és a svéd–norvég szövetség mintájára. Müller tételesen kijelenti, hogy tervének egyetlen bökkenőjét Erdélyben látja, ahol nagy számban él magyar és több más nemzetiség. Az akadály elhárítására Erdély teljes autonómiájára lenne szükség, miáltal a kisebbségek kérdése is megoldódna, így életerős dunai államszövetség alakulna ki, amely útját állná a pánszláv terjeszkedésnek.

Futólag említsük meg, hogy Hermann Müller előtt Ioan Slavici is hangoztatta Erdély autonómiáját, de ő ebben természetesen a magyarországi románok önazonossága megmentésének lehetőségét látta. (Javaslatát legutóbb a Jurnalul literar közölte 1990. április 9-én).

A 20. századi jeles román értelmiségiek is melengettek konföderáció elképzeléseket. Dr. Aurel C. Popovici egyetemi tanár 1905-ben tette közzé tervét. Stat si Natiune -Statele Unite ale Austriei című könyve az Osztrák-Magyar Monarchia újjászervezését irányozta elő oly módon, hogy az itt élő románok a többi néppel egyenlő jogokat élvezzenek. Elképzelése azonban épp e vonatkozásban váltotta ki az erdélyi Román Nemzeti Párt, valamint a budapesti Luceafarul irodalmi folyóirat köré tömörült nacionalisták éles támadását. Azzal vádolták Popovici professzort, hogy a magyarországi románságnak továbbra is kisebbségi sorsot irányoz elő, holott Erdélyben többségi nemzet, ezért Romániával való egyesülését tekintették eszményi megoldásnak Az pedig már balkáni egzotikum, hogy az I. világháborút megelőzően, Popovici elképzelésével a bukaresti kormány egyetértett, így akarta ugyanis csillapítani az erdélyi román elit unionista buzgalmát, mert általa veszélyeztetve érezte az Osztrák–magyar Monarchiával fenntartott jószomszédi kapcsolatait. Ezt igazolja Lucia Popovici (a szerző lánya) visszaemlékezéseinek egy érdekes részlete is: apjának a dunai konföderációra vonatkozó könyve megjelenését a bukaresti liberális kormány, személy szerint Vasile Lascar belügyminiszter támogatta. Később rendhagyó fejlemény következett: a Popovici-ot konföderációs elképzelései miatt támadó Luceafarul ifjú vezéregyénisége, Octavian Taslaoanu a '30-as években maga is kidolgozott egy hasonló tervet, amely nemcsak hogy folytatta, de alaposan túl is licitálta az egykor kárhoztatott jóbarát, Popovici elképzeléseit.

De ki is volt Octavian Taslaoanu, akinek nevét szülőföldjén, a Hargita megyei Maroshévizen ma líceum viseli, és a város évente szervez ünnepséget emlékének ápolására? Összegyűjtött műveiből (Spovedanii, 1976; Obsesia europeana, 1996) az Egyesült Európa képe egy regénybe illő életpályával együtt bontakozik ki. Bukaresti egyetemi évei után, 1902-ben a budapesti román konzulátus titkára lett, de kenyeres pajtásával, Octavian Gogával együtt a Luceafarul köré tömörült román diákok vezéralakjaként vált ismertté. 1906-tól a szebeni Asrra művelődési egyesület titkári tisztséget töltötte be. Egész sor melléfogása után ellentétbe került az erdélyi román politika front-embereivel, ezért Bukarestbe költözött. Itt 1920-ban az Averescu-kormány közmunkaügyi minisztere lett, de hamarosan máig sem teljesen tisztázott korrupciós botrányba keveredett. Ennek következtében 1925-ben visszavonult a közéletből, és 1942-ben bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul írta visszaemlékezéseit és világmegváltó politikai elmélkedéseit. Ez utóbbiak sorába tartozik az amerikai mintára kigondolt Keleti Egyesült-Államok terve is. Ifjúkori barátja, Aurel C. Popovici kudarcán okulva, Taslaoanu sokkal tágabb határok közé képzelte el konföderációját: tagja lett volna Románia, Magyarország, Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Litvánia, Észtország, az egész Balkán, valamint Olaszország, Szíria, Grúzia, Örményország, sőt Azerbajdzsán is. Az egészet a Népek Parlamentje vezetné, a végrehajtó hatalmat pedig a közös kormány gyakorolná, amelyben minden tagország egy-egy képviselővel lenne jelen, tehát Olaszország ugyanannyival, mint a másfél millió lakosú Észtország.

A korabeli román közvélemény – már aki egyáltalán figyelemre méltatta – megmosolyogtató utópiának könyvelte el Taslaoanu tervezetét. Nem is vehette komolyan, egyrészt azért, mert a Szovjetunióból akart országokat elcsatolni, másrészt, mert nem ajánlott megoldást a Keleti Egyesült Államok fennhatósága alá kerülő nemzetiségek kérdésében. Ez volt a helyzet Taslaoanu utolsó alkotói korszakában. Ha azonban ma az Európai Parlamentre és az Európai Unióra, a függetlenné vált egykori szovjet országokra gondolunk, már meggondolkoztatónak érezzük elképzelt konföderációját, persze nem éppen Izraelig terjedő határok között.

Közelebb a mához

A II. világháború kitörésének 60. évfordulója alkalmából a Magazin istoric (1999/8.) részleteket közölt Francesco Guida római történészprofesszor tanulmányából, amelyben Romániával kapcsolatos, korabeli olasz sajtókommentárokból is idéz. Kimutatják, hogy a románok 13 hónapig vártak, amíg eldöntötték, kinek a pártjára álljanak. Miután határoztak, Hitler oldalán irtani kezdték a zsidókat és ukránokat. A németek oldalán Besszarábiáért, 1944 augusztusától kezdve már az addigi ellenség, a szövetségesek pártján Észak-Erdélyért harcoltak. Basilio Cialdea politológus a párizsi béketárgyalások kapcsán kifejti: Erdély soha nem lehet csak román vagy csak magyar terület, ehelyett a két nemzet közötti híd szerepét kellene betöltenie. Vagyis, elítélte mind Trianont, mind a bécsi döntést, helyettük egy autonóm Erdélyt, esetleg konföderációt javasolt.

Európa sorsának rendezéséből közben a magyarok is kivették részüket. Szabó Dezső 1935-ben fogalmazta meg a maga konföderációs tervét. Magyarország helye Európában: Keleteurópa című tanulmányában sorra veszi az elődök terveit, de cáfolja ezeket is épp úgy, mint a Monarchia eszméjét, és fölvázolja a maga elképzelését. A kedvező külpolitikai légkörtől teszi függővé, így eleve reménytelen. Azzal viszont a korabeli realitásokra alapoz, hogy kimondja: a térség kis államai – köztük Magyarország, Románia stb. – a nagyhatalmak játékszerei, ilyen minőségükben két számottevő ellenséggel kell számolniuk: Németországgal és a Szovjetunióval. E gondolatot emlékezetes sorokban fejleszti tovább az esszé másik nagymestere, Cs. Szabó László Kis népek hivatása című „programvázlatában" (Nyugat, 1941/1.): ,A versailles-i későnszülöttek valóságos szörnyek... Versailles gyermekei a nagy népek bűneit utánozták. Amennyi ködös fantom kísértett a szláv mitológiában, mind leszállt birodalomalapítónak. A fájdalomban nem kell mérséklet: egy elbukott népet sokszor csak a lobogó látomás és túlhajtott büszkeség ment meg. De a mértéktelen győztes mindig elbukik. Az új Európát a zabolátlan győztesek dúlták fel, s ebben a rombolásban a kis népek többet vétkeztek, mint a nagyok. A kis népek Versailles után vizsgáztak először. A legtöbbjét megtévesztette, hogy területük, népük s múltjuk néha a nagy népekével vetekszik. De lelkiismeretük sosem volt tiszta, hivatásért, küldetésért a nagy népek fegyvertárába nyúltak: a csehek Descartes-ot és Locke-ot, a románok a latinitást, a lengyelek a keresztény Nyugatot védték, eszeveszett buzgalmukban néha az angolok, a mediterrán latinok s a hívő katolikus németek ellen! A nagy népek bűnei és gyűlölködései megsemmisítették a keresztény európai egységet, Erasmus hazáját, s a kis népek kérkedve ugyanezekbe a bűnökbe estek." Cs. Szabó László szerint tehát minden konföderációs elképzelés halva született, minek okai között az új államokba rekedt nemzeti kisebbségek azonos sorsára is utal.

Olvasóink számára kevésbé ismert teoretikus dr. Varjassy Lajos erdélyi származású magyar diplomata, noha az eddig említett előfutárok közül az ő konföderációs elképzelései, érvei közelítették meg legjobban kora valóságát, mely okból az ő műveiben fedezhető fel legjobban a mai Európai Unió legtöbb eleme. Diplomatai minőségében, a kommün kormányának megbízottjaként Nagyszebenben tárgyalt Iuliu Maniuval, az erdélyi Kormányzó Tanács elnökével az átmeneti közigazgatási és gazdasági kérdésekről. Megbeszéléseket folytatott Vasile Goldissal is egy román-magyar különbéke lehetőségéről, de ezt Károlyi Mihály megtorpedózta. Varjassy Trianon után hazatért szülőföldjére, és diplomáciai tapasztalatait könyvekbe foglalta. Károlyi, Kun, Horthy című munkájában arra a következtetésre jut, hogy a dunai államok konföderációja javítaná a tagországok gazdasági helyzetét, egyben enyhítené vagy megszüntetné a köztük levő politikai feszültséget is, amelyet a revíziós mozgalom és a nemzeti kisebbségek sérelmei táplálnak. Ezt követően elméletét A dunai államok szövetsége című könyvében foglalta össze (Lovrov kiadó, Arad, évszám nélkül, de megjelenése több utalásból 1934-35-re tehető, érdeklődőknek a bukaresti Akadémiai Könyvtárban áll rendelkezésére).

Bevezetőül ismerteti a dunai konföderáció terveinek történetét, Kossuth Lajos, Jászi Oszkár, Friedrich Naumann elképzeléseit, majd bemutatja a dunai államok gazdasági helyzetének legfontosabb statisztikai adatait. Ezt követően fölteszi a kérdést: van-e létjogosultsága a dunai konföderációnak? Igenlő válasza a gazdaságra helyezi a hangsúlyt, ebben az Osztrák-Magyar Monarchia vámközösségét, egységes közlekedési hálózatát, pénzrendszerét tekinti eszményképnek, ugyanakkor azonban határozottan elutasítja belpolitikáját, a nemzeti kisebbségek elnyomását. A szövetség alapjául Francois Delaisi francia közgazdász Két Európa című, akkor frissiben megjelent és nagy sikert aratott könyve szolgálna alapul. A háború után kialakult helyzetben Delaisi A és B Európáról értekezik: előbbi az „ipari lóerőé", utóbbi „az állati és emberi izomerőé", ilyen szemléletesen határozza meg a fejlett és a fejlődő országok közötti különbséget. A dunai konföderáció távlatilag ezt hivatott kiegyenlíteni oly módon, hogy az „A Európa" a maga magasabb színvonalára emelje „B Európát". Varjassy az Osztrák-Magyar Monarchia országait javasolja a dunai konföderációba, ezen belül a fejlett osztrák és cseh gazdaság lenne a húzóerő Magyarország és Románia számára is, a nemzeti kisebbségek sajátos gondjait pedig az autonómia oldaná meg.

Elérkezünk a mába

A dunai államszövetségre vonatkozó elképzelések korabeli román visszhangjaira csak következtetni tudunk mai reagálásokból. A szélsőséges erők magyar revizionista szándékot gyanítanak nemcsak a föderáció, hanem az eurorégiók és a területi autonómia emlegetése mögött is. Szerintük mindez egyetlen végső célt szolgál: Erdély elcsatolását a román nemzetállam testéből. Ion Iliescu elnök 1996-ban választási kampányát ennek a veszélynek a hangoztatására alapozta. November 9-én, gyulafehérvári kortesbeszédében ellenjelöltjét, Emil Constantinescut azzal vádolta, hogy súlyos engedményeket tesz az RMDSZ-nek, noha ez az alakulat már nyíltan követeli a területi autonómiát, ami egyet jelent a föderalizációval, a román állam területi egységének feladásával. Két év múlva, 1998. november 9-én a bukaresti Cotidiaul Habsburg Ottóban fedezi fel ugyanezt a fenyegetést. Terjedelmes cikkben állítja, hogy a Habsburg-leszármazott az 1989. évi forradalmi változásokat arra akarja felhasználni, hogy az Európai Parlamentben betöltött tisztségei révén visszaállítsa az Osztrák–magyar Monarchiát. Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése ennek a tervnek a kezdeti szakasza, következik Nagy-Ausztria és Nagy-Magyarország visszaállítása egy európai konföderáció keretében. Hogy milyen úton-módon, a szerkesztőség-szakértői ezt is kiderítették: Habsburg Ottó irányítása alatt Közép-Kelet-Európában további feszültséget kell kelteni a nemzeti kisebbségek között, ahogy ez Jugoszláviában történt, majd a harcok nyomán összeomló nagy államok – köztük Románia – romjain liliputi országokat létrehozni. Ahol erre nincs lehetőség, ott etnikai autonómia lesz a megoldás, ahogy az RMDSZ máris követeli. A következő lépés: ezekből a kis szerveződésekből újraalakul a Monarchia, bővített változatában a Dunai Konföderáció.

A nagy leleplezések óta nyolc év telt el, de a megjósolt föderáció, neo-monarchia még nem körvonalazódik a láthatáron. Helyette él és virul az Európai Unió, amelyben Magyarország és a többi tagállam mellett néhány nap múlva helyet kap Románia is; a Duna már nemcsak földrajzilag kapcsolja egybe országainkat, nemzeti kisebbségeikkel együtt, hanem politikailag, gazdaságilag is, a természet rendje szerint.

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2006. december 27, 1-2. old.