I.

Rendes bölcsész egyhamar, már az ókori ismeretanyag előtt-közben megtanulja, van valami jól bevált kulcsmegoldás, ami egykor máglyára vagy oroszlánok elé vettetést, ma már csak néhány röfögő blogválaszt vagy lájkoló felületességet ér meg. Mégis van, előtör gyógyforrásként, elpárolog hőballonként, utazunk rajta és vele, menekülünk mögé és bele. Mindenre jó, s mindenkinek. Hozom a példát…

Forrásom kettős, bár lehetne sokasítani is. Egy konferencia-kiadvány, melyben Paradigmák a művészetben címmel bölcseltek irigylésre méltó módon hazai irodalmunk elemző jelesei, harmincnyolcszor fordul elő (igaz, 375 oldalon…!) az „egyetemes” kifejezés, többek között jó néhányszor Jánosi Zoltán A „bartóki modell” arcképéhez című okfejtésében. Majd aztán még kiesebb változatait leltem meg a Kőhegedű című elemző esszéjében, ahol e modell „antropológiai” kontextusát elemzi irodalmunk kiválóságainak szövegei, indikációi, értéknormái kapcsán.ⁱ A szövegszerű megjelenítésben teljességgel helyén van a népi kultúra, „népi mozgalom”, „világcivilizáció”, nagy eposzok és mitológiák kapcsán fölidézett jelentéstartalmak kapcsán (ha volna is, az „antropológia” fogalma tájékán volna min vitába ereszkednem Jánosival…), de elegendő itt, hogy úgy véli: „a folklór- és archaikum-integráció kulturális antropológiai időszalagján a művészi világértelmezés és kifejezés már századokkal Bartók munkássága előtt elindult, és a ’bartóki modell’ zseniális és dinamizáló fellépése – mint fontos állomás – után is önértékűen folytatódott” (194. old.)…, továbbá hogy (a marxista) „ideológia fedőnevével illetett irodalomelmélet is, amely (a polgári mellett) a népi irodalmat és a népiséget is szívósan igyekezett évtizedeken keresztül önmaga értékhelye alá szorítani a magyar irodalmi tudatban. S az egyes vonásaival a népi irodalomhoz is kötődő (habár attól jóval mélyebb antropológiai gyökerű és eltérő fejlődésirányú) folklór- és népi kultúra-integrációkat is, mérhetetlen károkat okozva ezzel a magyar irodalomnak és a róla való gondolkodásnak. Hiszen amíg az egyetemes irodalomban a világ számos pontján világhírre szert tett műveket teremtett ez az irány (García Lorca, Leopold Senghor, Jorge Amado, Dzsingiz Ajtmatov, José Maria Arguedas és mások), a honi kultúrában maga a tárgyra vonatkozó elmélet kötötte gúzsba (a törekvéssel szemben folytonos gyanút ébresztve, és azt maradinak tüntetve föl) már a megértés vagy az alkalmazás elemi motivációit is” (193. old.).

Nemhogy irodalmi, de világképi, értékrendi, sőt magát a hagyománynak nevezett jelenséget is fél életművemben valamilyen formában ragoztam magam is. De itt ezzel most leállok. Kérdésem nem vita, csak tépelődés-alakzatba illik. Mindenesetre elkezdem, s talán majd lesz mód folytatni is…

II.

Rettenet, mióta hallom az egyetemességet.

Sok évtizede, jószerével ma már inkább évszázada-évezrede, hogy felbukkannak, akik egyetemesben beszélnek. Bármi fontosat „egyetemlegesen” kívánnak kinyilatkoztatni, „egyetemes értelemben” általánosítanak, alany nélküli univerzumokat átkoznak vagy foglalnak imába, ekképpen teremtenek és pusztítanak is el. Szakrális fohászba, költészeti elemzésbe, zenei metaforaként, átabotában az emberiség szép- vagy gúnytevőinek jelzőjeképpen, poétikai vagy filmképi, örök vagy parciális jelenségekre pecsételve… – mindenütt ott a lenyomat. Vele jár a parttalanság, a kölcsönvett univerzum, a földre rántott emberiség, a mennyekbe emelt jóság vagy az örök-mindenkori gonosz, meg a mindenütt-mindig isteni, a létezhetetlenül foghatatlan, a fizikai minőségében is csak fikcióként leképezhető.

Holott ha van is, (lásd, egészen mostanig itt csak kétkedtem…!), akkor AZ nem az, nem úgy, nem azért, vagy nemcsak akképpen van. Megfontolásra érdemes, hogy talán hamis már a feltételezés is, miszerint egyetemesen van „egyetemesség”. Vagy, ha mégsem így bánnék el vele, hát csak javaslom végiggondolni: csakis annyiban vélhető igaznak az állítás az egyetemes létéről, hogy az egyetemességben gondolkodók készséggel elfogadják mint önnön végtelen határaikat…? Vagy éppen ott kezdődik el az egyetemes, amikor már nem valakik gondolják el…, vagy nemcsak gondolják…, vagy azért gondolják, hogy meggondolnivalót formáljanak csupán belőle? Olyan kreatúra, amelyről sosem derülhet ki, hogy senki sem kreálta, ámbár az sem, hogy aki mégis kreálta volna, mit akarhatott vele. Fogalmi fegyver, érvelési tromf, egyetemes bunkó minden ellen, ami nem konkrét és megragadható. De: csak azt ne higgyük, hogy ettől már nem létezik…!

Közelebbről nézve persze sosincs. Sem poétikai játszmaként, sem felszólító módban, sem imában vagy kottaképben, sem úszóedzésen, sem nukleáris felfedezésen belül. Nincs, sőt épp azért nincs, mert a fogalom egész keletkezési folyamatában is az egyesből indít és végtelenítve kíván hangozni. Vagy alkalmasint a sosemvolt világok megragadhatatlan lényeit próbálja jellemezni, mindigvolt és sosemlesz kreálmányban érzi otthonosnak magát. Van, de mégsincs, nem létezik, ám konstruáljuk örömmel, s talán ez tartozik leginkább a lehetséges létéhez. Úgy van, hogy mégsem lenne, ha nem akarnánk létét.

Ködlet. Illanat. Fikció. Szelíd, megközelíthető, domesztikálható, s mert sosem válaszol magára a megszólításra, mégcsak ki sem derül, hogy Felőle nézve ki és mi is az, ami létrehozta! Ráadásul nemcsak nem válaszol, de sosem lehet érvényes, ha válaszolna is. A képzet hozza létre. Hogy van. Mert hinni akarunk benne, el akarunk veszni benne, mögé rejtőzve vélünk valami másba tartozónak lenni, mint ahová a végzet vagy a sors rendelte nekünk. /Lám, ezeket mint fogalmi üdvösségeket is ugyanígy hoztuk létre, s milyen kényelmesek is tudnak lenni, amint egy mondatban, gondolatban, sejtésben nevet adunk nekik…!/

De akkor is, kezdettől fontos a kulcskérdés: vajon miért szólunk hát rejtőzködő örömmel vagy felhangolt áhítattal az egyetemesről…? Miért békít meg, lázít föl vagy napol el életvezetési kérdést, háborút, morális válságot vagy erkölcsi vádat, a létezés üdvét vagy a nemlét okát…?

S amit kreálunk belőle – Neki jó, vagy nekünk? Létrehozzuk, mert teremthető, vagy mert sosem volt teremthető, ugyanakkor mindig is volt nemlétező neve? S miért ne lehetne az, ami nem számunkra meghatározási lehetőség, hanem épp Tőle függ, hogy engedi-e identifikálni magamagát?

Netán csak azért „adott”, mert léte cáfolhatatlan? Lehetséges – mert megfoghatatlan? Drámai – mert kiszámíthatatlan? Menedék – mert nem tőlünk függ? Búvóhely, ahol föl sem fedezhetnek, s őt sem leplezhetik le, mert annyira végtelen? Seholban a valahol? Avagy fordítva? Dalban a ritmus, ritmusban a zengzés, szövegben a terpeszkedés, fikcióban a még lehetségesen lehetetlen?

Állítsd, hogy nincs, s mindjárt tárgyiasul legott! Vagy szólítsd meg! – hát mintha eltűnt volna! Kérdezd! – s visszhangzik a képzet, de nem a válasz érkezik… Nevezd meg! – máris alanyi voltában életre kel, s határolatlanságában is korlátozottá válik!

Jó játék ez. Egyetemes cselezés az univerzum határolhatatlanságával és saját pályáján. Edzőterem, illedelmes teljesítmény-mutatóval. Költői toposz, zenei végtelen, ragozási határtalan, érzetként is képtelen, képként érzéketlen. Élhetünk benne, örök lakhely, a végső érvek végtelenje, a lét szorzata. Önéletírásában a hangtalan és ritmustalan állandó lakozik, vízrajzában az óceán is csak harmatcsepp lehetne.

A legjobb benne talán az, hogy birtokolható! Felelősség nélkül, hovátartozás ketreceként, visszafordíthatatlanul örökké. S mégcsak nem is tiltakozik. Tulajdonjogán sem érdemes vitatkozni, élcelődni, pereskedni. Mindenkié, mint a Semmi vagy az Örök, személyes köztulajdon, elhasználhatatlan absztraktum. S még az is lehet, ilyen téblábolások csak méltatlan felhasználásai. Ki sem kéri magának, méltatlan ez Hozzá.

Talán ezért oly biztos, amikor támaszkodnak rá. Van „egyetemes néprajz” – de szinte többen vannak, akik kikérik maguknak a csoportképző odatartozást. Van „egyetemes érték” – de aligha fog Ő maga tiltakozni praktikus érvként használója ellenében, üzletivé lett státusza miatt. Van „egyetemes hit” is – de sehol az istene, sehol a törvénye. Egyetemes igazság is van – önmagában is hanta talán. Egyetemes univerzum mégsincs. Talán a kivétel már nem lehet egyetemes?

Talány ez talán. Pedig mióta hallom az egyetemest… S hogy tudja magát indokolatlanul is utáltatni! Eredendően hanta lenne? Vagy csak időlegesen hamis? Esetleg minden hasonló kicsinyes kétely cáfolata, már indulásból méltatlan létének kérdése is?

Érzékeny (?kínos? veszélyes?) játék ez. A ki nem mondott szó is lehet az egyetemesség létmódja, a kérdőjel is lehet státusza. A némaságban rögzült lehet akár az egyetemes tudás is? Attól meg, hogy azt mondom: nemvan, szinte máris megteremtődött?! Hahó, Ember, Gondolkodó, Kételkedő! – gyagya vagy! Mit teremtettél önmagad ellen? A sehollét is lehet egyetemes, akkor a kétely is?!

Utáld csak, elvan nélküled is…!

De a jelek szerint Te nem vagy el nélküle.

Bartók nélkül, s Vele együtt sem.

A. Gergely András

i Lásd Jánosi Zoltán: A „bartóki modell” arcképéhez. In Szász László szerk. Paradigmák a művészetben. A Magyar Művészeti Akadémia konferenciafüzetei 7. Magyar Művészeti Akadémia, 2014:191-204. – valamint Jánosi Zoltán: Barbárok hangszerén. Társadalom és antropológia a XX. századi irodalmunk életműveiben. Holnap Kiadó, Budapest, 2010:108-123.