Periszkóp-klasszikusok

(15) New Yorkban, egy vacsorán, intellektuel hölgy mellett ültem. Az indiánokról beszélt. Ősi nyelvükről. Arról, hogy még most is csodálkoznak a bevándorolt fehér emberek idegen beszédjén. De azért sokan megtanultak angolul. Egy indián hallott egyszer egy másik indiánt, aki előbb vele indiánul beszélt, aztán rögtön ezután egy kereskedővel angolul. Odaugrott hozzá, erőszakkal felnyitotta a száját, és belenézett. „Mit csinálsz?” - kérdezte ez rémülten. A másik nyugodtan: „Megnéztem, hogy nincs-e két nyelved.” Soha életemben nem hallottam ilyen telitalálattal kifejezni mindazt, amit nyelvek tanulásának, kiejtésnek nehézségeiről és akadályairól szoktak magyarázni tanítók, filológusok. Az indiánnak van igaza. Két nyelvhez két nyelv kell.

(38) Öreg, fehér bajuszú magyar úr beszélgetett a társaival a vasúti kupéban, amelynek egyik sarkában idegenül, csöndesen ültem. Úgy beszéd közben, mellesleg ezt mondta: „...én hatvan éves vagyok, de ilyet még nem láttam.” Azt mondja erre egy másik öreg:

- Pista, ne hazudj, hatvanhárom éves vagy.

Kis csönd.

- De légvonalban hatvan – mondja csöndesen Pista.

Felírtam, mert jobb és több, mint tréfa: nem is lehet kurtábban kifejezni, hogy a nagy élmények teszik ki az életet, nem a sok apró kerülő, ami el is maradhatott volna.

(41) A cenzúra törölte 1915-ben egy cikkemből a következő sorokat: „Ma este megjött a Pálffy téri hadikórházból K-né, aki ott egész nap ápolónői szolgálatot teljesít. Elmondta, hogy látott két nyomorék katonát mosakodni: az egyiknek a jobb karja hiányzott, a másiknak a bal karja. Kezet mostak, úgy, mint azok, akiknek a jó Isten meghagyta mind a két kezét – csak éppen ketten szövetkeztek a kézmosáshoz: az egyik a bal kezét a másiknak a bal kezével mosta.”

(64) Beöthy Zsolt mesélte Lontón, Beöthy László kertjében, mikor egyszer kortársairól emlékezett, akikhez ő is megtért azóta. Haynal bíbornoknál híres délutáni teák voltak, ahol összejött minden értékesebb, nagynevű ember, aki akkoriban Pesten valamit jelentett. A vendégek közt volt Wahrmann Móric, a nevezetes zsidó közéleti férfiú is. A cionizmusról beszélgettek, a Zsidóországgá változtatandó Palesztináról, ami akkor még utópia volt. A bíbornok tréfásan mondta Wahrmannak:

- Ha meglesz Zsidóország, minden zsidónak oda kell mennie. Neked is, Móric. Bármilyen nagy hazafi vagy is.

- Nem megyek én – mondja Wahrmann. - Nem tudok én máshol élni, csak itt.

- És ha muszáj menni? - faggatja a bíbornok.

- Ha muszáj – felel Wahrmann –, akkor megyek én is. De remélem, lesz ott akkora befolyásom, hogy rögtön kineveztethetem magamat budapesti követté.

Forrás: Molnár Ferenc: Toll. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987.