Vizes kaland a végeken, de izgalmasan

Írkász embernek meglepetés az önajándéka, nemcsak betű- vagy oldalszámban mérve, de a meghökkenések amplitúdójával is gazdagon kiegészülve. Úgy került kezembe, kölcsönbe-mutiba egy kötet, hogy már pónemre azonnal mondhattam volna: sok mindent, de ezt talán mégsem… Sőt, ha meg nem szólíttattam volna, hétszáz másik előbb kerül szemem elé, melyre ránézvést is valamit tán mondhatok-remélhetek majd, de ez fennen kizártnak tetszett. Aztán elmerültem.

Nemcsak mert vízben úszó tematika, hanem mert látszatra is riasztóan száraz tárgyköre épp a maga (látszólag szakproblémája, valójában) széles érintettségi horizontja alapján annyiféle látvánnyal és titok-szabta tartalommal volt rokonságban, amit már nem lehetett csak úgy mellőzni. S ím a beavatás: Balázs Péter A tengerészeti egészségügy kezdetei a Magyar Királyságban. Szabályzatok a XVIII. században kötete¹ – afféle bölcsész-értelmiségi álnaivitással – rögtön azt a kérdést szöktette elmémbe, hogy van-e egyáltalán „tengerészeti ügy”, azon belül egészségügy a magyar tudománytörténetben…? Persze, ha hajózás létezhet két-háromezer éve, magyar királyság is van már mintegy ezer éve, „tengermelléki” közigazgatás is volt, hát miért éppen tengerészeti egészségügy ne létezne…?! Sőt, olyannyira létezik, hogy Balázs Péter kötete erre hathatós és impozáns eligazítást is ad, többfélét és részleteset, elsőbb az osztrák-magyar horvát tengermelléki história szempontjából mintegy nyolcvan oldalon át, majd a tengerészeti közegészségügy szabályrendszerét és jogszabályait ismertetve, utóbb tisztviselői eligazítások dokumentumaiba bevezetve olvasóit, végül a Corpus Juris Hungarici, a karlócai békekötés, végül a Habsburg rendeletek világába kalauzolva. Tegyük hozzá rögtön, a Szerző a szervezeti egészségügyek és intézményi szabályozások krónikáját immár negyedik kötetében kínálja, s ezt nem csekélyebb, mint a Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 131. köteteként a XVIII. század egészségügyi kódexének megalkotásához is hozzájáruló alapmű.

Alapmű mivolta pedig nem szorul nehézkes indokolgatásra. S ha látszólag ezzel mintha már mindent elmondtam volna a kötetről, személyeset is, adatszerűt is, objektívat és csalókát is, mégis ki kell egészítsem. A lapozgatás során ugyanis rendre meglepő és kimódolt elismerésre késztető látleleteket kapunk a kötet hátralévő részében is. Mert a tengerészeti kereskedelem históriájában épp annyi a nóvum, mint a fiumei kikötő, a korabeli magyar egészségügyi gondolkozás, a Királyi Helytartótanács határozatai, vagy a pestis elleni védekezés földrajzi és történeti eseményeinek északi Adrián időszerű szabályozási eljárásrendje témakörében. A szerzői műegész mégsem csupán az első ötöde a kötetnek, hanem jelen van a német és olasz szövegfordításban elvégzett munka, az elemző áttekintés, a birodalmi jogszabályok rendjében eligazodó alaposság, a kereskedelmi szabályozást előkészítő munkálatok áttekintésének szándéka, valamint számos további forrásfeltáró szempont is, melyekből nem csupán a hatósági eljárásmódok, közegészségügyi részletkérdések derülnek ki, hanem a tengerhajózási tudástár és köztörténeti adatbázis mellett az a kultúratörténeti, orvostörténeti és egészségügyi hatósági intézménytörténet is, amely nélkül a XVIII. századi adriai kikötők szervezettsége, funkcionálása, fellendülési, sőt túlélési esélyei sem volnának átláthatók. Emlékezzünk csak a járványok korabeli pusztító hatására, a Hansa-városok kereskedelmének Földközi-tengerre nyomulására, a török birodalom és a közel-keleti konfliktusok szorongatása közepette megritkuló keleti kereskedelem esélycsökkenésére is. Kegyes túlzással, de nem igaztalan analógiával élve: ahogyan Fernand Braudel a Mediterránum „belső” történéseit elkezdi a kalózok nápolyi históriájával, a széljárás és tengermozgás földrésztörténeti-nagytérségi jelentőségével, a faipari és hajózási beruházások partvidéki gazdaságföldrajzával, egészen a dubrovniki levéltár fakereskedelmi vagy tűzoltási naplóira támaszkodva is, de a mediterrán világ legapróbb történéseire is figyelemmel lévén – úgy Balázs Péternek is lehetősége adatik e kötetben mindarra a rejtelmes tüneményre komplex szándékkal és feltáró érdeklődéssel rápillantania, amely a Magyar Királyság és a Habsburgok szabályozástörténeti érdekegyeztetései, szervezeti modellje, ügyviteli rendje és egész korabeli „szervezetszociológiája” szempontjából fontos döntéshelyzetei terén érdemleges, hiánypótló és a társadalmi közegészségügy érdemi részkérdései felé vezetnek ebben a speciális kulcsidőszakban.

Már talán e „körítés”, jelentés-kiterjesztés alapján is világossá válik, hogy a kötetcím „riasztó” szárazsága tehát nemcsak megtévesztő, valamint a maga precizitásában is szakkönyv-ízűnek hangzik, de épp ellenkezőleg van ez is: a szabályzatok forrásközlési és értelmezési mezője (mely a kötet szükségképpeni javát teszi ki) nem pusztán azoknak jelzi a munka igényességét, akik szaktörténészként épp a XVIII. századi fordulatok, eseménytörténet vagy uralomtörténet specifikumai iránt éreznek hevült érdeklődést. Hanem mindama köztörténeti felfogásmódoknak is kedvére szolgálhat, amelyek a lehetséges partnerségeket nem csupán a kormányzati vagy irányítási elit udvartartásában keresik, de képesek „leereszkedni” egy kikötői levéltárba, eseménytörténetbe, városföldrajzba, epidemiológiai problematikák történeti aktualitásaiba, emberi sorsok fölötti óvó-védő praktikák szándék-mögötteseibe is. Részkérdések részleteinek részleges jelzésén túl nemigen van mód itt az árnyalatok fölötti tematikus szakproblémák jelzésére, de Balázs Péter az orvoslástörténet és a mentalitásföldrajz mélyrétegeibe éppúgy bevezet, mint a birodalmi igazgatási gondolkodás jogtechnikai megoldásaiba, tehát „adósunk” nem marad. A rövid, de érdemben körvonalazó előszóban Dr. Kapronczay Károly a Szerző és a mű jelentőségét is árnyaltan megfogalmazza, nagyjából tudománytörténeti helyét is megbecsüli, sőt kiemelten szól a közegészségügyi szabályozások háttérmunka-mivoltáról, a mindezt ismertető opusz vállalásáról és funkcionális szerepéről, így e gesztusokkal hasonlóképpen élnem méltatlan vállalás lenne. Amit magam emelnék ki a tengeri egészségügy „közhatalmi” funkciójáról, az viszont éppen a vízi kapcsolathálók és „parti” szabályozási normák rendszerszerű összefüggések közé vetítése, ezek együttes tárgyalása és gazdasági, járványtani, védekezés-módszertani eseménymenetének körképe, messzi háttérben a Habsburg dinasztia szabályozatlan, a nagyhatalmi békekötések kényszerességi, az érdekellentétek kezelésének szakmódszertani ügyrendhistóriája, melynek kihatásai a török utáni délkelet-európai változásfolyamatokra mégiscsak kulcsfontosságúak voltak. Ezek előterében a birodalmak közötti kereskedés, a közlekedéstörténet és járványtörténet ügymenetei, éhség és bőség korszakváltásai a földrajz és történelem párhuzamos útvesztői terén ilyenféle megközelítés híján voltak eddig. E hiányt pótló és nagyívű monografikus dokumentációval megalapozó munka a szaktudorokon túl tehát a komplexebb értelemben vett humántudományok hívei, jogtörténészek és kommunikációkutatók számára is meggyőző egységet/teljességet nyújt.

Ennyiben tehát a tengerészeti egészségügyi szabályzatok léte és kezelési rendje messze nem csupán a birodalmi felügyelet, uralkodói gondoskodás, „poroszos” precizitású világfelügyelet kulcskérdése, hanem a legkülönb részkultúrák, eltérő nemzeti érdekek és jelenlétmódok, főhatósági szabályozási és munkatervezési kérdéskörök, nagypiaci folyamatok fenntartási és fejlesztési ágazatainak harmonizálási témakörei is. Ennyiben volt hát az önképre épülő csalódás, a magyar tengerészeti érdekszféra, a külgazdaság és a munkaerőszabályozás együttes kezelésének szétágazó problémaköre olyféle meglepetés, mely a mai, kortárs nemzetgazdasági és migrációs és piacpolitikai résztémák egyazon hírforrásban szereplése nemcsak nem okoz megértési gondot, de éppen szolgálja is tájékozódási igényünket is. Hát a 18. századi jogrend, a kapitalizmus piacnyerési korszakának regionális problematikája hasonlóképpen a kor munkaerő-szabályozási és kereskedelem-politikai trendjeinek lenyomatai épp ilyen vehemenciával szolgálták a fejlődés-potenciálok alakulását.

Ennek belátása sem tesz bennünket „magyar tengerésszé” vagy porosz bürokratává. Egyszerűen csak mintha egy kapitalizmus-történeti részkérdés néhány aspektusával találkoznánk, melyből utóbb a Monarchia hadászati tőkéje, a birodalom tengeri hátországának egy sor részkérdése, de akár az első világháborús események egyik fontos színtere tolakszik elő. Ekként pedig történészek, kultúraelméléncek, szervezeti összefüggéseket és folyamatokat szabályozott működésrendben átlátni tudó érdeklődők számára is hangsúlyos forrásmű ez. Szabályozott tengeri kaland forrásanyaga, mely még izgalmas is tud lenni, ha értékelő pillantással illetjük.

A. Gergely András

1 Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest, 2019, 477 oldal