Interjúnk apropóját az szolgáltatta, hogy beszélgetőtársunk könyvet szerkeszt az emigrációban élők vallomásaiból, visszaemlékezéseiből. Azt kérte interjúalanyaitól, meséljék el, milyen volt az a bizonyos utolsó nap otthon. Mit éreztek, mikor megtudták, hogy másnap már máshol hajtják álomra fejüket? Kitől búcsúztak, milyen emlékeket őriznek azóta lelkűk mélyén? A leginkább vallomásos naplóhoz hasonlító kötet az emigráció társadalmi-emberi vetületeit hivatott megörökíteni, azt a nézőpontot hozza közel, amely a honi közösségek valamennyi nemzedékét megérintette a második világháború óta.

Antal Erika

►Hogyan született a kötet ötlete?

- Egy életen át búcsúztam. Gyerekkoromtól kezdve emlékszem a kiürült lakások, házak előtti megjegyzésekre: itt laktak Winklerék, itt Dobosék, itt Luxék, Szenesék, Hannoék, Duckhornék, de ki tudja most az összes nevet felsorolni? Pedig csak két-három utcáról van szó, a szűk környezetemről. Aztán eljött az én nagy búcsúzásom is, a saját indulásom ezen az ingatag hídon át a nagyvilágba. De én emlékszem, mit jelent maradni, és éreztem, mit jelent elmenni. Tehát bennem élt a napló minden oldala. Az a vágy, hogy felhívást tegyek közzé, hogy összegyűjtsem mindazok emlékeit, akik elhagyták azt a helyet, ahol születtek, ahol otthon érezték magukat, már nagyon rég érlelődött bennem. Az ötlet valójában akkor kezdett körvonalazódni, amikor a témával kapcsolatosan nyílt levelezésbe kezdtem az interneten, és számtalan levelet kaptam a világ minden tájáról. A vélemények megoszlottak. Míg a többség válaszolt felhívásomra, és belső késztetést érzett, hogy megoszthassa másokkal is ezeket az emlékeket, saját érzéseit, amelyeket csak ő, akkor és ott az utolsó napon élt át, sok szkeptikussal is találkoztam, akik nem látták értelmét az effajta kitárulkozásnak. Holott a közös munkának, ennek a naplónak éppen az a célja, hogy annak a problémának állítson tükröt, amely nemzetiségtől függetlenül az egész romániai társadalmat érintette, több nemzedéken át.

►Miért az utolsó hazai napra kíváncsi, nem pedig, mondjuk, a „szabadság" első napjára?

- Azért, mert az utolsó nap tulajdonképpen a búcsú napja, az elköszönésé. Annak a társadalmi, politikai helyzetnek a keresztmetszete, amely épp akkor, aznap jellemezte az országot, amelyet az illető végleg elhagyott. Én nagyon sok távozást áléltem, amíg a sajátomra sor került. Egyesek elmentek anélkül, hogy elbúcsúztak volna, mások még egyszer eljöttek, hogy „utoljára" láthassanak, hogy elszívjuk együtt az „utolsó" cigit, mint egy kivégzés előtt, holott nem is voltunk dohányosok. Másokat én kísértem ki az állomásra, s néztem a vonat után. Én voltam az, aki szinte a legtovább maradt, aki utolsó itthonmaradóként búcsúztattam a távozókat. Verset is írtam, még 1983-ban, átélve azt, hogy mit jelent a távozók utolsó lépteit hallani. Azt kérdeztem magamtól: vajon mi van most a lelkükben, miként, hogyan élik át ott legbelül azt, hogy szüleiktől, szeretteiktől, gyerekeiktől válnak el, vagy érkeznek meg egy másik világba. Az első, az ún. szabadság napja arról szól, hogyan lelj magadra, holott azt sem tudod, hol vagy. Szinte semmit nem tudsz arról a világról, ahová kerültél. Új helyzetek vesznek körül, szervezési gondokat kell megoldani, akár eufórikus hangulatban, akár a realitások talaján élsz, új helyzetbe csöppentél, vasútállomás vagy repülőtér, és mindaz az információhalmaz, amit még turistaként gyűjtöttél össze arról az országról, ahová megérkeztél. Az utolsó 24 óra arról szól, hogyan semmisíted meg mindazt, ami addigi életed volt.

►Kiket szólaltatott meg, hogyan választotta ki az interjúalanyait?

- Nagyon széles a skála. A többség Romániából, Temesvárról, Bukarestből, Pitesti-ről, Nagybányáról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Aradról, Resicáról vándorolt ki Németországba, Kanadába, Izraelbe, Magyarországra, Svájcba, Belgiumba, az Egyesült Államokba. Az egyik interjúalanyom Izraelből érkezett Romániába. Egy másik az egykori NDK-ból vándorolt ki a Német Szövetségi Köztársaságba. A szerzők és kivándorlók korcsoportja is sokféle. Fiatalok írnak, középkorú felnőttek, nyugdíjasok, van, aki tizévesen hagyta el az országot a szüleivel együtt, más 92 évesen vándorolt ki. A szakmájuk is nagyon különböző: diák, tanár, német-, angol-, romántanár, tolmács, filozófus, történész, képzőművész, mérnök, ügyvéd, orvos, műépítész.

►Hogyan történt az interjúalanyok megkeresése? Mindenki válaszolt?

- Felhívást intéztem valamennyi barátomhoz és ismerősömhöz, akikről tudtam, hogy kivándoroltak. Ezzel párhuzamosan egy internetes oldalt is létrehoztam, ott is népszerűsítettem a felvetést, és kértem, hogy minél többen jelezzék, hogy érdekesnek tartják-e az ötletet. Nagyon sokan válaszoltak, sok érdekeset írtak meg, érdeklődtek, mi lenne az a mozzanat, ami a leginkább érdekel. Elmagyaráztam, hogy egy közös naplót írnánk. A hatás fantasztikus volt, napokig olvastam a válaszokat, özönlöttek a kérdések, az ötletek, a javaslatok, mégis mikor konkrétan hozzá akartam

kezdeni a munkához, a lendület alábbhagyott, a többség megtorpant a feladat előtt. Amikor le kellett írni mindazt, amit átéltek, a legtöbben elbizonytalanodtak, nem kívánták felidézni, újból átélni mindazt, amit az utolsó nap jelentett számukra. Egyesek felismerték a visszaemlékezéstől és a fehér laptól való félelmet, mások viszont elkezdtek írni. Sokan azzal védekeztek, hogy nem tudnak írni, fogalmazni, hiszen nem ez a kenyerük. Mások azt várták tőlem, hogy kérdéseket tegyek fel. Akadtak olyanok, akik nem válaszoltak a kérésemre, mások kérték, hogy névtelenségben maradhassanak. Tiszteletben tartottam a kéréseket és azt is, ahogyan megírták, nem stilizáltam, nem cenzúráztam a tartalmat, tiszteletben tartottam a személyes hangot is.

►Lehet-e szenvedély nélkül beszélni arról az utolsó napról?

- Vannak emberek, akiket egy kis virág látványa szenvedéllyel tölt el. Vagy ott van Cyrano de Bergerac, aki saját csúnyaságáról egy lobogó monológot fogalmaz. Mások viszont ezt a szenvedélyt képtelenek megérteni. Hogy is lehet ezekről annyit beszélni? Az utolsó napról szólni egyeseknek érzelmi utazás, másoknak – pragmatikusan nézve – egy szándékolt cselekvés következménye. Ezenkívül sokan olyan fiatalon mentek el, hogy az emigrációt mint kalandot fogták fel. Sokkal később kezdtek visszaemlékezni, kérdéseket tettek föl, megpróbálták a jelenből kiindulva megérteni a történteket.

►Valaha is megváltható, vagyis jóvátehető az a nap? Szüksége van mindenkinek ilyen napokra az életben, hogy emlékezzen?

- Érdekes, hogy a legtöbben pozitív változásnak tekintik az emigrációt, olyan esélynek, amelyben felfedezhetik önazonosságukat, önmagukat. Talán életükben először szembeszálltak a gyökereikkel, ráéreztek az erejükre, arra a velük született bátorságra, amellyel a semmiből kiindulva újra képesek egzisztenciát alapítani. Mi, akik elindultunk, nem az emlékekből élünk, bár vissza-visszatekintünk ebben a naplóban is. Az emlékezés személyiségünk része, minden, ami meghatározza a jelent és a múltat. Személyiségünk szegény maradna emlékek nélkül, de erőtlen is lenne, ha csak a nosztalgia lobogója alatt szalmánk szembe mindennapi feladatainkkal.

►Akik írtak, valaha hazaérkeztek?

- Visszakérdeznék: mit takar a hazaérkezés fogalma? Megtaláltuk-e álmainkat? Megnyugodtunk-e keresésünkben? Személyisége válogatja. Vannak, akik egy utcában születtek, ott élték le életüket, nyugtalanságban, folytonos keresésben. Otthon voltak-e valaha? Meg tud-e érkezni egy száguldó, kíváncsi lélek? Mi adja a lendületet, a termékenységet az újítónak? Talán épp ez a nem hazaérkezés. De az biztos, hogy sokan idegenek maradnak az új környezetben, idegenek lesznek akkor is, ha megpróbálnak visszamenni oda, ahonnan kivándoroltak. Ma, amikor a világ mozgásban van, amikor az emigráció általános jelenség, idegennek lenni majdnem normalitás. Mégis azt kérdem magamtól, mi lett volna, ha a második világháború nem tör ki, és Temesváron élhetnék továbbra is a szülői házban, családom és barátaim körében. Azt hiszem, a száguldó felhők csábítottak volna el.

►Mi a tanulság azok számára, akik itt élnek, és azok számára, akik ott élnek, illetve már ott születtek?

- Egyetlen tanulság lehet: bízz magadban, légy nyitott az új iránt. A jó vagy rossz meglepetés mindenütt otthonos, és a megoldás is ott rejtőzik valahol.

►A közös napló megvalósításában, gondolom, az sem lehet utolsó szempont, hogy önnek pszichológus a szakmája.

- Mindig szerettem volna utat találni az emberek érzelmi és gondolatvilágához, meghallgatni fájdalmaikat, segíteni azok leküzdésben. Az emigráció emocionális esemény, tehát közel áll hozzám.

►Az otthonról kapott szellemi örökséget hogyan tudta Németországban használni?

- Szüleimnek nagy tehetségük volt ahhoz, hogy a legnehezebb helyzetben is bízzanak a jövőben. Ismerték a megbocsátást, szerették az embereket, az életet, és sohasem hagyták abba a tanulást. Ezt az ajándékot nagyon nagy értéknek tartom, és azt, hogy mindig bíztak bennem, egy percig sem kételkedtek abban, hogy minden akadályt legyűrök. Sikeresen vizsgáztam, hamar elismertettem a diplomámat, saját szakmámban helyezkedtem el. Előadásokat tartok, képzőművészekkel dolgozom együtt. Alaptermészetem az elégedettség.

*

Pszichológus, gyógypedagógus, író. Szülővárosában, Temesváron érettségizett, majd Kolozsváron szerzett diplomát. Pályáját a temesvári süketnémák intézetében kezdte, majd Szatmáron a munkaügyi igazgatóság pszichológusaként létrehozta a pályaalkalmassági laboratóriumot, ezzel párhuzamosan a vakok iskolájában is tanított. 1985-ben családjával Németországba emigrált. 1988 óta Frankfurt am Mainban a

Weissfrauenschule beszédjavító iskola pedagógiai igazgatója és logopédusa. 1982 óta közöl verseket, mesejátékokat, librettókat. Piroska és a farkas című bábjátékát ma is játssza a temesvári bábszínház, a brassói opera pedig a Pip, a csillagok gyermeke című művét. Gyermekverseket ír, zenét szerez, 2003 óta rendszeres résztvevője a németországi városokban rendezett felolvasó-és előadóesteknek.

Forrás: ÚMSZ-Színkép, 2009. szeptember 19-20., 1-2. old.