TALÁLKOZÁS A SZÍNHÁZZAL – SEPSISZENTGYÖRGYÖN

Izgultam. Vajon hogyan fogadnak? Vajon mivé váltam? Magamra is kíváncsi voltam.

Istenem, minden megváltozott! Az épület, az irodák, a színpad, mikor játszanak rajta. Más, mint akkor. Nincs függöny, nincs lyuk, amin kileshetsz. Feketék a falak a nézőtéren.

A színház előtt macskakövekkel lerakott tér. Sétáló tér. A kirakatban plakátok, most épp a régiek közül, amiket még én sem ismerek.

Felmegyek az irodába. Kopogtatok, bemutatkozom, László Beáta megismer, akik meg nem, azok mosolyogva fogadnak, bemutatkoznak. Ki mivel foglalkozik, lassan derül ki. Mindenki előtt számítógép. Szervezik az eseménysort. A színház hetvenedik születésnapját.

Hamar megtaláljuk a közös hangot. Egyik magas fiatalember készségesen odavezet egyik asztalhoz, ahol, aki ül, a képeket segít majd rendezni. Már helyemen is vagyok. A cél összeránt minket, ismerősek a poénok, emlékek feletti kis nevetések. Színházban vagyok, színháziakkal.

*

Mit hozhatsz vissza a múltból? Mit írhatsz át benne? Nem javíthatod ki, rád borul, fejedre omlik tévedésed – folytatnám, de megálljt parancsol a jelen. Amire ma emlékezem, a tegnap még más volt. Akkor nem tudtuk, mekkorák vagyunk, s a szemükben ugyan lehettünk nagyok, ha a miénkben összement vakarcsok maradtunk.

Eltelt hetven év egy színház életében, és mint kincset kezdjük becsülni, dédelgetni, homályosan emlékezve mindarra, ami történt. Látásunkat főképp saját mivoltunk ködösíti. Állandóan elénk tolakszik. Én állok magam előtt, nem akarok kimenni a képből, így hiába nyújtom a nyakam, csak töredékét láthatom a műsornak.

Ráadásul bezavar a jelen. Mellettem régből felbukkant arcok követelik maguknak a helyet emlékezetemben. Szembesülök, mennyire nem emlékszem. Mire is tesz kísérletet ilyenkor az ember, ha nem szeretné, hogy az utókor illessze össze elporladt csontjaiból az általuk elképzelt lehetséges múltat, amit az általuk élt élő jelen fest ilyenre-olyanra.

Ma már könnyebb dolga van az emlékezőknek, film, hangfelvétel őrzi az előadást, az alakítást. De még ez is szubjektív. Az operatőr ízlése, szemszöge süti ránk a fényt…

Mégis szükség van az emlékekre. Még ha az élmény, vagy a szeretet szubjektivizmusa követeli is ki magának. Jobb ennek árnyékában hűsölni, mint a rideg objektivizmus tekintetében vacogni. Ilyen persze nincs, csak kísérletet teszünk rá állandóan. De el lehet határolódni attól, amit nem szerettünk, elutasítottunk.

Nekem nem sikerült elhatárolódni az életemtől. Egyetértettem vagy sem a részleteivel, az enyémek maradnak. Legfeljebb itt-ott kopottabbak. Vagy egyik-másik később bukkan fel a felejtés tengeréből.

Ültünk a MAGMÁ-ban és hallgattuk egymást, majd emlékeztünk, emlékeztettük magunkat a mából oly fontosnak érzett múltra. Kijavítottuk egymást, kiegészítettük saját emlékeinkkel. Kapkodtuk egymás szájából a szavakat. Mintha mi lennénk a jelen főszereplői, mintha át lehetne írni a múltat, mintha fontosabbak lehetnénk a mából tekintve a múltra nézve… A jelen színészei hallgattak. Akik a város, a színház hírét elvihették, elvitték a világnak – csendesen figyelték színházuk múltjának megjelent képviselőit.

*

Első nap egy érdekes, számomra igazán izgalmas előadásnak lehettem tanúja. Bartha Katalin Ágnes beszélt arról, hogyan lehet megfejteni régi színházi relikviákból, ilyen-olyan nyomokból, elsárgult újságlapokból, fényképekből, naplókból egy régi színházi személy alakját, vagy magát az előadást, az alakítását. A hiányzó tudást kipótolja a képzelet. Erre vagyunk utalva. Próbálkozásunk megőrizni a múltat, csorbát szenved hiányos ismereteink miatt. Ezt egészítjük ki feltételezéseinkkel. Szegény rég elporladt művész, az utókor jó vagy rosszindulatára van kárhoztatva. Őt már rég hidegen hagyja mindez, minket, úgy véljük, gazdagít a róla szóló ismeret. Tény, önbecsülésünket erősíti hírességeink, nagyjaink múltjának feltérképezése. S mialatt élvezettel hallgatom az ismertetőt, újból meglegyint az elmúlás kegyetlen szele. Lehettél ilyen-olyan, a jövőnek tehetetlenül ki vagy szolgáltatva.

Ezután én szólalhattam fel, emlékeztem az eltelt hetven évből azokra, amiket magam is itt töltöttem. Szembesülhettem saját gyarló emlékezetemmel is. A kiegészítés, javítás kéznél volt, természetesen, hiszen még élünk, és szólhattunk. De már a múltat festettük ilyenre-olyanra, ami szinte képtelen vállalkozás. Az ember javíthatatlan. Tudja, ennek dacára újból és újból megteszi. Mintha belevéshetné életét az idő szövetébe, változtathatatlanul. Miközben mindig a hallgatóság, a néző jóindulatára van ítélve. Mindez most nem számít. Jól esik emlékezni, jól esik a meleg fogadtatás a színház jelenlegi csapata részéről. S miközben hallgattuk egymást, a közös sors lélegzetében lehettünk egyek.

*

Este a Kaisers Tv, Ungarn című előadásukat láthattam a Kamarateremben.

Az előadás érdekes, nem hagy közömbösen. Olyan érzésem volt, mintha Székely Csaba Mihai Viteazul-ját láttam volna, csak magyar vonatkozásban. Itt a magyar történelmi alakokról rántják le a leplet, alaposan. Nem tudom, mennyire hasznos ez. Ha másra nem, arra jó, hogy az ember minden bálványt leromboljon az életében, legyen az bármilyen történelmi múlt, amire büszke az utókor. Gyarló, bűnös emberek voltak, szélkakasok, érdekemberek, inkább kényszerhősök. Kossuth, a nagyszájú, Petőfi a hiú, despotikus hajlamú, gróf Baráznay Ignácz gyenge jellem. Nem lehet kivonni a színházból a politikát, kérdés, mit és mennyit árt vele ma, itt, nekik, nekünk.

Persze, ehhez egy testből, időből kilépés, múltba visszarepülés varázslatával él a szerző. Megteheti, nem akad fenn senki ezen a gondolaton. Ezzel a „beavatkozással” rántja le a leplet az elhunyt, nagy hősnek hitt apa és utált anya életéről a lányuk előtt. Megismeri az igazságot. Amitől ugyan szabad csak annyira lesz, hogy nem nyomasztja az ismeretlen múlt, nem kell megfelelnie nyomasztó elvárásainak.

Messziről jöttem, időben, térben is. Évtizedek óta nem láttam semmit a Tamási Áron Színház előadásaiból. Nem mentegetőzöm, csak információképen közlöm. Hírüket hallhattam, díjaikról, sikeres szerepléseikről is; ennyi. Végül is örültem. Amit nekünk nem sikerült, nekik igen. Számukra már kinyílt a világ, előttük megnyíltak a színpadok. A nézők is kicserélődtek. A régiek lassan elfogynak, az újakat meg kell hódítani. Ezt pedig azon a nyelven lehet, amit értenek. Én ne tudnám ezt? Hogy ha fel akarod hívni a figyelmet, valami szokatlant kell produkálnod, de úgy, hogy azért komolyan vegyenek és maguk közül valónak is tartsanak!

Az előadást Porogi Dorka rendezte, a darab Pintér Béla szövege. Ma már nem darabot, hanem szöveget rendeznek. Tudomásul kell vennem, leáldozott annak az ideje, hogy szöveghű előadásokat lássunk. Felhasználnak, élnek vele, alkalmazzák – ez a hozzáállás. Egyre kevesebb önállósága van egy-egy műnek, sőt, itt van az a régóta áhított idő, amikor a drámaíró és rendező együtt dolgoznak a szövegen. Megszűnt, vagy megszűnőben köztük a távolság, a rangsorolás idejét múlta, a cél: színpadra, vagy közönség elé állítani az előadást, ami közös produktum. Ahogy a színház művészei is egyre gyakrabban csapatként fungálnak, nem magaslik ki közülük a régi értelemben még a főszereplő sem. Egy tag a sok közül, akinek épp több feladat jut. Kiragyogása a többi közül a szerephez, szituációhoz való hozzáállásán, annak magáévá tevésén múlik.

Egyre gyakrabban követel tőlük mélyebb átélést a játék. Ember legyen a talpán, aki a játéktól meg tudja úgy őrizni magát, hogy ne károsuljon, ne szenvedjen csorbát emberségében. Hogy ha az állatot kell kihoznia magából, ne tévessze szem elől, hogy maga nem az.

Az előadás percíz alakításokkal terhes. Megállapítom, profi színészek. Először a Rozit alakító Pál Ferenczi Gyöngyit látjuk, ő adja meg az alaphangot. Kényelmetlen lesz, mondja. Majd sorra lépnek színre a többiek, Gajzágó Zsuzsanna, Benedek Ágnes – a két tv-bemondónő, Derzsi Dezső, Erdei Gábor, Kolcsár József, Mátray László, Pálffy Tibor, Kónya-Ütő Bence. A kellően utálatos két tévébemondó asszonyság műkedvelőnek tűnik, de kiderül, szerepet játszanak. Ezek szerint remekül. Megcsodálom Kovács Kati jól körülhatárolt, világosan megrajzolt Amáliáját, a hős apa lányát, milyen pontos és bátor mozdulatokkal festi fel a rideg, frusztrált kamaszlányt, aki az apja után nyomoz. Nem is annyira a történetet figyelem, hanem a színészek játékát. Közel ülünk hozzájuk, egy arénafal választja el őket tőlünk. Akár küzdőtér is lehetne, mi meg a drukkerek. Élesen felrajzolt mindegyik figura, rajzfilmszerűen karikírozottnak érzem őket, meglepődök, mikor kiderül, emberibb érzések is rejtőznek a magukra erőltetett maszk alatt. D. Albu Annamária szelídebb, hiszékeny Bereznayné, férje önmagán nehezen vagy sehogyan sem uralkodó álhős, akiből mártírt faragnak, Petőfi hiú és sikerhajhász költő, Kossuth manipuláló, parancsokat osztogató, anyagias „hazafi”, aki nem retten vissza a csalafintaságtól sem. Embereket látunk, nem hősöket. A legpozitívabbak azok, akiktől fanyalgunk a valóságban, a tudósító hölgyek. A migránsáradatot kommentáló tévébemondónőkre hajaztak. Láttunk szinte mindent, amitől a hagyományos néző otthagyja a színházat, de a nem túl sok férőhelyes nézőtér tele volt. Most velünk ugyan, de ha négy éve van műsoron, szerethetik. Nem tudtam eldönteni, tessen vagy sem. A színészek játékára gondoltam, a lelkiismeretes munkára, és úgy döntöttem – még várok a véleményalkotással. Jól tettem.

*

Meglátogattuk halottainkat a temetőkben. Megható beszéddel emlékezett meg a református lelkipásztor az elhunytakról, a színházról. A temetőkbe buszokkal vittek fel bennünket. Sokáig tartott, mire végére értünk a tiszteletteljes emlékezőkörútnak… Halottaink között nemcsak öregek és régiek voltak…

*

Úgy jöttem ide, hogy megvédem magunkat, a múltunkat, nem engedem, hogy leírjanak, eltöröljék emlékezetünket a jelenben élőkben. Tele fájdalommal, aggodalommal, mivé lesz a színház, mivé teszik, hova fajulnak a dolgok, milyen világot építenek a múlt romjain – nevezhetem így, mert itt hagytuk, sokan közülünk, én magam is, ebek harmincadjára, nem bízva abban, hogy változtatni tudnánk a dolgokon. Menekülés volt minden színpadi előadás a valóság elől, csak játszottuk a szabadságot, a boldogságot, még ha sokszor meg is mutattuk, hogy rossz irányba mennek a dolgok.

Ez az ünnepségsorozat, az elhangzott előadások felfedték előttünk, előttem a fordulat éveiben kialakult bizonytalanságokat, a hogyan kellene nehéz gyötrelmét, az útkeresés kétségeit, s bizony nagyon magukra maradtak ebben a feladatban. Megismerhettem, milyen problémákkal szembesültek, milyen lehetőségek fagyasztották meg őket, hogyan küzdöttek elsősorban önmagukkal a hogyan tovább kérdésében…

Én mit tettem, tehettem volna, ha itthon maradok? Nekem mire futotta volna, lett volna erőm felvenni a küzdelmet a kilátástalan szabadságban, a szabadságnak vélt világ ismeretlen terepén?

Nemes Levente heroikus küzdelmét élem át, miközben Nánay Istvánnal mesélnek a fordulat utáni válságos évekről. És hálás vagyok Nánay Istvánnak a színháznak, főiskolának nyújtott támogatásáért. Mintha moziban ülnék, látom magam előtt a Figura csapatát Gyergyószentmiklóson, ahogy keresik a helyüket, és kialakul, kinő egy társulat egy határozott elképzelésű emberrel az élén. Attól erős, hogy meri követni az álmait. Bocsárdi László, a vegyészmérnökből lett rendező, színházi ember még a fordulat előtt felhívta magára a nyitottabb szellemű művésztársadalom figyelmét. Előadásai, rendezései már akkor fókuszba kerültek. A fordulat előtt a lehetőségei neki is szűkültek. Nemes Levente megkeresésére kapott az alkalmon. Mint a vízbefúló a szalmaszálon. S kiúszott a partra hat fős csapatával a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház is…

*

A színház olyan, mint kora. Csak a mindenkori szakmai színvonalnak kell megfelelnie, de stílusában, mondandójában szuverén. Fanyalgások csak a korbéli ízlések, formák között vannak, mikor érintkeznek egymással. Az átmenet soha nem zökkenőmentes. Közhelyesen: akár az élet, úgy fejlődik, majd megy ki divatból, ráncos, hajlott hátú lesz – de maga a színház, mint entitás, nem változik. A divat alakul, az ízlések ütköznek egymással, de a lényeg ugyanaz marad. A színházat szeretők mindenkor szeretik a színházat.

Este az Alkésztisz című előadást vetítették nekünk, megmutatva valamit régebbi tevékenységükből. A stílus már az új korszakot jelezte, amiből én, s jó páran kimaradtunk. Fáradtak voltunk az izgalomtól, a hosszú sétától, a sűrűn kapott élményektől. S még csak a felén vagyunk túl.

*

A Tamási Áron Színház 70 éves évfordulóját ünneplő eseménysorozat keretében szombaton, 2018. november 27-én az erdélyi Philther-munkacsoport mutatta be a sepsiszentgyörgyi színház néhány kiemelkedően fontos előadásának színháztörténeti elemzését.

11:00 - megnyitó, Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád Philther-projektvezetők videóüzenete

11:05 - Woyzeck, r. Tompa Gábor, 1980 (Bemutatja: Boros Kinga)

11:20 - Pompás Gedeon, r. Tompa Miklós, 1983 (Bemutatja: Boros Kinga)

11:35 - Zűrzavaros éjszaka, r. Seprődi Kiss Attila, 1984 (Bemutatja: Albert Mária)

- szünet -

12:45 - Antigoné, r. Bocsárdi László, 2003 (Bemutatja: Ungvári Zrínyi Ildikó)

13:00 - Godot-ra várva, r. Tompa Gábor, 2005 (Bemutatja: Nagy B. Sándor)

13:15 - Szegény ördög, r. Nagy Kopecky Kálmán, 2007 (Cimborák Bábszínház és MME) (Bemutatja: Novák Ildikó)

13:30 - A csoda, Bocsárdi László, 2002/2008 (Bemutatja: Boros Kinga)

13:45 - Bánk bán, r. Bocsárdi László, 2011 (Bemutatja: Nagy B. Sándor)

14:00 - beszélgetés a felidézett előadásokról

*

Tisztelt színházszerető közönség !

Tisztelettel kérjük, hogy a Tamási Áron Színház fennállásának 70 évfordulója alkalmából osszák meg velünk a színházunkhoz kapcsolódó emlékeket, színházi dokumentumokat, fotókat, újságcikkeket, egyéb relikviákat!

ÍRJON ÖN IS SZÍNHÁZTÖRTÉNETET!

És szól a felhívás a tévén keresztül is. https://www.facebook.com/tasz.ro/videos/513117839212262/

Hálásak vagyunk a szorgos igyekezetért, a megőrzés szándékáért.

Érdekes, számomra igen tanulságos is, mennyire igazán kiszolgáltatottak vagyunk. Hiszen össze lehet rakni az életet képekből, írásokból? Feltámasztható egy színház, ami elmúlt? Mégis rengeteg információt kaphatunk az emlékek megőrzése által magunkról is.

Képeket, részleteket láthattunk a színház új korszakából, Bocsárdi László, Tompa Gábor rendezéseiből is.

*

Este felvételről a Vérnászt (F. G. Lorca) nézhettük meg, Bocsárdi rendezésében.

„…átütő erejű előadás, amelyben prózai színház, a mozgásszínház, a cigány- és kontakt tánc, valamint a népzene elemei ötvöződnek. …Egy előadás, amelynek fő témája – a szürrealizmus határait időnként ugyan súrolva – a tolerancia.” (Radu Ţuculescu, Tribuna)

SZEREPOSZTÁS: Mesélő, később Halál: SZABÓ Tibor; Anya: MOLNÁR Gizella; Vőlegény: GYŐRY András; Menyasszony: POLGÁR Emília; Leonardo: PÁLFFY Tibor; Felség, később Hold: TEKERES Gizella;

Cigányok: BODOR Emese, BAJKÓ László, DEMETER Erika, IMRE Béla, FEHÉR Noémi, IVÁCSON László, IVÁCSON Vera, JÁNÓ Tibor, KEREKES Imola, JÁNOSI Attila, KERESZTES Edit, KISS István, KOZMA Katalin, MARTHI Zoltán, PILINGER Mónika, SÁNDOR Réka; A Hold hangja: B. ANGI Gabriella

Rendező: BOCSÁRDI László

A rendező munkatársa: ORZA Călin; Dramaturg: SEBESTYÉN Rita Júlia; Koreográfusok: ORZA Călin, URAY Péter; Táncművészeti tanácsadó/Zeneszerző: KÖNCZEI Árpád; Díszlet– és jelmeztervező: BARTHA József

Bemutató: 2000. április 7.

Elementáris erejű előadás. A M Stúdióval együtt készítették.

Nézem a szereplőket és arra gondolok, ezek azok a megismételhetetlen pillanatok az életünkből, amiért érdemes élni. Nem csak a szerelem, a végzetes vonzalom, (de az is!) íratja velem ezt, hanem a játék, a történés misztériumába való beavatásunk. Mint aki olyat lát, amit nem szabadna, nem lehetne. Amit csak két ember élhet át igazán, még mesélni sem tud róla, annyira személyes. És ott a legerősebb az előadás, ahol nincsenek szavak. Minden a legköltőibb formában jut kifejeződésre a mozdulatokban Nem a hagyományos értelemben vett tánc ez. De érezzük, ez az igazi. Minden porcikád rezdül-mozdul, ahogy a virág hajlik a szélben, a mezőn… Gyönyörű.

Molnár Gizella vad féltékenysége kegyetlenül mély, Győry András vőlegénye tiszta, milyen jól táncol, mennyire érzi! Nagyon tehetséges. Pálffy Tibor és Polgár Emília kettőse olyan költői magasságokba emelkedik, amit látni kell, nem lehet beszélni róla… Szavak nélkül megélik, eltáncolják...

Az előadás tökéletes replika volt a délutáni Philther konferenciára. Vagy látod, vagy nem ismerheted…

Az előadás utáni lelkiállapot nem engedett haza bennünket. Hátra vonultunk a színházi kuckóba. A földön babzsákok, egy asztalka, körbe ültük. Beszélgettünk, Bocsárdi László, Nemes Levente, Migdál, a felesége, Váta Lóránd, Pálffy Tibor, Beczásy Áron, Váradi Mária, Sebestyén Melinda. Igazi műhelybeszélgetés alakult ki. Utólag sajnálom, hogy nem kapcsoltam be a mikrofont. Ha fiatal volnék, újra beszippantana ez a színházi légkör. Közben az is kiderült, vannak hullámvölgyeik is, nem sikerülnek mindig nagyon jó előadások. De közben folyton nyerik a díjakat.

Kíváncsi voltam, mitől van ekkora sikere volt színházamnak, a nagyvilágban. Megtudhattam.

*

Az emlékünnepség záróakkordjaként Molnár Ferenc Liliomát láthattam, Bocsárdi rendezésében. Ahogy egyik nézőtársam mondta, minden hókuszpókusz nélkül. Kidolgozott, átélt, nem túljátszott, nem karikírozott alakításokkal. Minden a helyén volt. A színpadtér kietlen utca, a társadalmi körforgásból kiesett, munkanélkülivé váló ember sorsának helye.

Ül a színpadon két fruska. Dolgozik bennük a kíváncsiság, az alakuló, megfogalmazhatatlan érzések. Zseniálisan megírt párbeszéd és ugyanolyan zsenialitással átnyújtott jelenet a két fiatal színésznő részéről. Juli ösztönösen érzi, nem szabad mindent kimondani. Barátnője nem tudja visszafogni a kíváncsiság szavait – félre is megy az élete.

Liliom, Mátray László alakításában, szíve mélyén tiszta lelkű ember, nincs lehetősége pallérozni elméjét, mégis kiragyog környezetéből, és ezt még a vájtfülű, többdiplomás huszonegyedik századi entellektüel is érzékeli. Nem akar rosszat, de nem tudja kifejezni a jót, amit szeretne. Juli, a kedvese, a kamaszlányból lett fiatal anyuka, minden lényeges dolgot tud, ami a boldogsághoz szükséges. Szavak nélkül is érti Liliomot, szótlanul szereti, ahogyan igazán szeretni kell. Ennél jobban senkinek sem sikerül. A szavak összezavarnak, eltérítenek, jobb hallgatni. A társunkat szavak nélkül is érezzük.

A lélek, a szív tehetségével értett és bemutatott szerepek, helyzetek, történések egész és töretlen előadást nyújtottak. Ajándékot kaptunk. Sallang, hamis felhang, minden cicoma nélkül.

Mátray László darabos, durva megnyilvánulásai ellenére is hallottuk, mint lüktet-zakatol Liliom szíve. Valóban az vezeti. Kifelé homályosan lát, mert befele figyel. És mintha mindenki őt hallgatná. A rendőrök, Muskátné, Juli és a barátnője, Ficsúr. Az előadás minden jelenete hiteles. A néző lelke bólintva nyomja rá a pecsétet.

Juli, bár tragédiába fúl sorsa megszeretett Liliomával együtt, teljes életet él, szíve alatt hordozott, majd egyedül felnevelt lányával. Bocsárdi rendezői módszere, az élet igazságainak keresésében tökéleteset eredményezett. Amit csak azért érthet félre a nézők egy része, mert annyira tele a füle „magyarázatokkal”. Bocsárdi ismeri az elcsendesedés erejét. Amikor a titkok felszínre kerülnek. Rá kell bízni magunkat a lélek hullámaira.

De tudta ezt Molnár Ferenc is. És tudják ezt a Tamási Áron Színház színészei is.

Bocsárdi László Tompa Gábor tanítványa, de nem utánzója. T.G. fiatalkori rendezéseit (Woyzeck, Zoo-story), ugyanilyen kíváncsi, manipulálás nélküli munkamódszer jellemezte. Az élet hazug formái alól kikaparni az igazságot. Megmutatni az egyedit. A történést magát. Tetten érni az életet – valamiképpen. A születés csodája, a megfoganás pillanata érdekli mindkettőjüket, s talán még másokat is, akiknek nevét nem ismerem. Ki mennyire mer leásni, mélyre szállni, alámerülni abba, amit nem ismer – egyéni. T.G. kezdeti keresése jó talajra lelt B. L.-ben, aki volt-van olyan bátor egyedül, majd társakkal együtt keresni az élet igazságait.

Remek jelenet volt Ficsúr és Liliom kártyapartija. Ahogy Ficsúr-Pálffy Liliom-Mátray arcát figyelte, meddig mehet el, hol a határ, mikor szakad el a cérna – a levegőben lógott a végzetes kimenetel, de bármi megtörténhetett volna még... Vagy ahogy Muskátné-Gajzágó vissza akarta hódítani Liliomot, a már hanyagolt és idősebb nő minden el nem titkolt gátlásával... De a két rendőrt (is) alakító színész is a helyén volt, a Fogalmazó-Jóisten-Nemes Levente szerepfelfogására is derülhettünk. Vass Zsuzsanna érzékeny Julija, Benedek Ágnes Marija is különleges pillanatokat szereztek nekünk a színpadon.

És Lujza, a Liliom és Juli lánya közti jelenet finomsága, majd Lujza-Bezsán Noémi örömforgása… megállíthatatlanul… csak surrog a könnyűszoknya rajta, repül…

Az eddig látott Liliom előadások közül ez az előadás ragadott meg igazán.

A sepsiszentgyörgyi színház hetvenéves évfordulóján fiatalabbaknak érezhettük magunkat. Ha vigyázunk a szívünkre, akkor – nos akkor megtörténik bennünk is az „előadás”.

Az előadásról Nagy Enikő a Játéktér 2016-nyári számában így írt:

http://www.jatekter.ro/?p=19161&fbclid=IwAR3pjP6hp895PqUrbY_jS5fd2oq6kZPnbs--GSEQ8U1XqM_BIwyjuu4Xm3A

SZEREPOSZTÁS: Liliom: MÁTRAY László; Juli: VASS Zsuzsanna; Mari: BENEDEK Ágnes; Ficsur: PÁLFFY Tibor; Hugó: NAGY Alfréd; Muskátné: GAJZÁGÓ Zsuzsa; Lujza: BEZSÁN Noémi; Hollunderné: RÁCZ Endre; Linzmann: DIÓSZEGI Attila; Fogalmazó: NEMES Levente; Kapitány: SZAKÁCS László; Berkovics: ERDEI Gábor; I. Detektív: DERZSI Dezső; II. Detektív: KÓNYA-ÜTŐ Bence; I. Rendőr: ERDEI Gábor; II. Rendőr: SZAKÁCS László; Zenészek: FAZAKAS Albert, GÁSPÁR Csaba, RÁDULY Zsófia,TÓTH-GYÖRBÍRÓ Apor;

Rendező: BOCSÁRDI László; Díszlettervező: BARTHA József; Jelmeztervező: KISS Zsuzsanna; Dramaturg: LÁSZLÓ Beáta Lídia; Zeneszerző: BOROS Csaba; Koreográfus: BEZSÁN Noémi; Hangeffektek: JÓZSI Szabolcs; Súgó: DOBRA Mária Magdolna; Ügyelő: V. BARTHA Edit

*

Az utolsó nap sok színész gyűlt össze az elmúlt évekre emlékezni. Az életükre, sikerekre, bakikra. És ahogy az ember félti, féltékenyen őrzi szerelmét, úgy voltunk mi is, régi idők színészei a jelen színházával: mennyire vigyáz erre a gyönyörű szerelemre? A felemlegetett előadások, szerepek, jelenetek mind ennek vallomásai voltak. Más korban, más körülmények közt voltunk fiatalok, de a szerelem, a tűz nem változott. Láttam, hogy telnek meg könnyel a szemek, változik hálássá a már kiejtett szó, pedig kicsit még keserű volt a szájban. Az élet már csak ilyen. Fájjon bármennyire, örül, mert él.

A múlt színházát visszasírni nem lehet, emlékezni jó rá, erőt meríthet belőle színész, rendező, igazgató. Megnyugodtam. Olyan kézbe került a rendező Bocsárdi személyében, aki az életre szavaz, az igazságot keresi. És aki keresi, az meg is találja. Csak oda kell figyelni, hogy észrevegyük. El kell hallgatni, hogy meghallhassuk.

Nem a művészettel van baj, hanem az emberekkel, akik nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki, mint ami megilleti. A helyén kell kezelni. Nem isten, nem megváltó. Még ha meg is vált néha bennünket vélt magunktól.

Az obszcenitás, a trágárság taszít, de mindig a szebbik oldalunkat mutatni képmutatás. Mi hát a megoldás? Hogy a valóságot tükrözzük, de ne adjuk fel emberi méltóságunkat?

Ma minden tv-vetélkedőben azt hallani a zsűri részéről, mutasd meg magadból az állatot, minden benned van, add ki magadból. Így volna? Minden bennünk van? Állatok vagyunk, akikben féktelen erők pusztítanak, és csak erőfeszítéssel (képmutatással) tudjuk megfékezni, ki ne törjön? Időzített bomba lennénk? Az a hazugság, hogy jók, szépek vagyunk? Hazudtunk magunkról, mióta létezünk?

Az igaznak minden a javára van, mondja a Nagy Könyv, Isten szava. Megkülönböztet igazat és hamist. Ki az igaz, és ki a hamis? Nincs egyetlen igaz ember a földön, mondja, mindenki hazudik. Tehát létjogosultsága lehet azoknak a színpadi alkotásoknak, ahol megmutatják az emberből a csúnyát, visszataszítót, embertelent? Nem is ember, hanem állat, két lábon járó emlős, csak épp gondolkodni meg beszélni is képes? Felesleges a jóra törekvés?

Kiutat kellene mutatni, de az ember belegabalyodik elképzeléseibe, terveibe, mindent magán szűr át, és ha önmagát ilyen tisztátalannak látja, olyan tükröt kellene találnia, hogy a szembesülés, a látvány ne oltsa ki belőle az életszeretetet.

Egy ilyen tükör van. S ezzel annyiszor éltek vissza, ahányszor nem átallották. Mit tehetünk, ha nem bízhatunk még Isten embereiben sem, de játszani szeretünk, akarunk, tudunk? Felülmúlna mindent a játék? A kísérletezés, próbálkozás? Istent játszunk anélkül, hogy tudomást vennénk róla?

Hiába mutatom be milyenek vagyunk, ha nem tudom megmutatni, milyenek lehetnénk.

Hiába láttatom szépnek magunkat, ha minduntalan felszínre tör romlott énünk.

Elítélhetjük a perverzitást, félthetjük az utókort ettől, de otthonunk tele van romlott szokásokkal, ferdült gondolkodással. Emberemlékezet óta keressük az utat vissza, édeni állapotunkba. De el van zárva, csak egyetlen ajtó nyílik oda, ez is egy láthatatlan személyen keresztül, aki hitre válaszol, másképp elérhetetlen. Hit pedig csak hallomás útján születik, s ennek akadálya, kioltója a tévhitek garmadája, nehéz köztük megtalálni az igazit.

Köd van. Nem látni messze. Ráadásul süketülünk. Betapasztja fülünket a világ csörömpölése.

Nem könnyű senkinek. Indulatok feszítenek egymás ellen. Szavakkal, gesztusokkal vagdalkozunk. Gúzsba kötött szívünk szövevényes kép alatt lüktet. Még meg lehet hallani, ha kicsit elcsendesedünk.

Ezért üdvözlök minden olyan előadást, alakítást, ami ehhez az elcsendesedéshez segít.

Most, ezen az ünnepsorozaton ilyeneket is találtam.

Köszönet érte a Tamási Áron Színház Művészeinek.