Csík vármegye és az Összeomlás

(I.)

Csík vármegye és az Összeomlás címmel a csíkszeredai Hargita Népe kéthetente megjelenő sorozatot indított, amelyben az 1920-ig tartó impériumváltás időszakát mutatja be interjúk, levéltári dokumentumok, emberi történetek tükrében. A sorozat bevezetőjeként Orbán Zsolt csíkszeredai történésszel jelent meg beszélgetés, aki a Székely Hadosztály megalakulásának 100. évfordulója tiszteletére szer­vezett konferencián erről a kér­désről tartott előadást. A sorozat következő részében Orbán Zsolt a hatalomváltás konkrét lépéseiről szól majd.

*

– Mi is történt 1918 őszén Csíkban? Volt-e nálunkfelé „őszirózsás forradalom? Milyen változásokat hozott a nagypolitika az ország egyik legkisebb megyeszékhelyén, Magyarország történelmének egyik legzűrzavarosabb időszakában?

– 1918 őszén a háború több mint négy évébe belefáradt Csík képe tárul elénk: a harcképes férfilakosság zöme még mindig a fronton van, hősi halottakról, sebesültekről, hadifoglyokról vannak híradások. Ugyanakkor Csík­szeredában és környékén intenzíven él az 1916-os román támadás és az azzal járó pusztítások emléke, napirenden vannak az ebből adódó gondok, a város újjáépítése és a kárpótlások kérdése. A harmadik életbevágóan fontos kérdés a takarmány és az alapvető élelmiszerek hiánya, illetve ezek biztosítása volt. Már október 16-án Károly császár kiáltványt adott ki, amelyben tudatta, hogy Ausztria „szövetséges állammá alakul át, amelyben minden néptörzs saját külön állami közösséget alkot, letelepülési területén, azaz minden nemzeti közösség létrehozhatta saját nemzeti tanácsát. Ismert tény, hogy az első világháború utolsó napjaiban, október 24-én megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, a Károlyi Mihály-féle Függetlenségi Párt, a Jászi Oszkár vezette Országos Polgári Radikális Párt és a Garami Ernő és Kunfi Zsigmond vezetése alatt lévő Magyarországi Szociáldemokrata Párt kezdeményezésére. A helyi reakciót a Csíki Lapok 1918. október 26-án megjelent számában olvashatjuk. A vármegye törvényhatósági bizottságának ülésén az egyik tag, Vákár P. Arthúr kiemelte azt a csodás történelmi tényt, hogy „a magyar állami függetlenség és az öncélú Magyarország megvalósult, majd hozzátette, hogy „Elérkezett az idő, amikor a magyar nemcsak győz, de végre nyer is! Ugyanakkor a közigazgatás bizonytalanságát érezhetjük, ugyanis ekkor mentették fel állásából Tolnay Lajos főispánt, helyére rövid időre Sándor Ákos került, majd őt váltotta az impériumváltás előtti időszak utolsó főispánja, Györgypál Domokos. Egy héttel később szintén a helyi lap tudósított a Károlyi-kormány megalakulásáról, a köztársaság kikiáltásáról, és bizakodva vázolta a független Magyarország megteremtését.

– Voltak nálunk is zavargások? Tud ilyenekről?

– Nincs tudomásom komolyabb zavargásokról, de kijelenthető, hogy a közbiztonság alaposan megrendült. A leszerelés előtt álló, mindenhonnan hazaömlő katonák gyakran fosztogattak, hagyták hátra felszerelésüket. Például tudjuk, hogy Gyimesbükkön egy cseh zászlóalj sok fegyvert és muníciót hagyott hátra. Máshol a lakosság hordta szét, vagy esetenként vásárolta meg a hadseregtől az élelmiszert, lábbelit. Sok helyen nem voltak számottevő csendőri erők a túlkapások megfékezésére. Éppen ezért november első felében minden csíki településen megszervezték a nemzetőrségeket, hogy növeljék az élet- és vagyonbiztonságot, illetve őrségeket rendeltek a vasútállomások és vasúti kocsik védelmére.

– Mit kell tudnunk a Magyar Nemzeti Tanácsról? Hát a területi, s konkrétan a Csíkmegyei Nemzeti Tanácsról?

– A Magyar Nemzeti Tanács létrejötte után szerre alakultak meg a helyi nemzeti tanácsok. A Magyar Nemzeti Tanács megalakulásával párhuzamosan megalakultak a nemzetiségek tanácsai is, például a Román Nemzeti Tanács Budapesten, október 30-án. Említésre méltó még a budapesti Székely Nemzeti Tanács megalakulása is, előbb október 9-én Györffy Gyula országgyűlési képviselő elnökletével. Ezt a kezdeményezést követte november 17-én egy másik is, amely tulajdonképpen újraalapította a Székely Nemzeti Tanácsot Jancsó Benedek, Sebess Dénes és Ugron Gábor vezetésével, ez utóbbit tekintette legitimnek Károlyi székely ügyekben.

A Csíkmegyei Nemzeti Tanács 1918. november 7-én alakult meg, elnöke Pál Gábor, a csíksomlyói Római Katolikus Gimnázium egykori tanára és igazgatója lett. A megalakulás napján született kiáltványában hangsúlyozták a független Magyarországon zajló nagy átalakulásokat, és felhívták a lakosságot a legteljesebb rend és nyugalom fenntartására.

Ugyanakkor tudomásunk van arról is, hogy Csík vármegye egyes településein már hamarabb is megalakultak a nemzeti tanácsok. Ilyen például az alcsíki járás nemzeti tanácsa, hiszen Tusnádon Székely Lajos körjegyző, a tanács tagja jelenlétében már november 5-én megalakult Tusnád és Csíkverebes község nemzetőrsége is.

– Mikor és hogyan jelentek meg az első román csapatok térségünkben? Hogyan fogadták őket?

– Az első, kis létszámú román kontingens november 12-én, tehát egy nappal a világháborút lezáró fegyverszünet megkötése után jelent meg a Tölgyesi-szorosban, de ezt visszarendelték.

November 13-án a magyar kormány megkötötte a belgrádi katonai konvenciót, amelyben a Maros vonalát állapították meg, mint keleti demarkációs vonalat, tehát a kormány elismerte a szövetséges csapatok megszállási jogát – Erdély esetében ezek a román csapatok lettek –, ugyanakkor kihangsúlyozta, hogy a megszálló csapatok nem szólhatnak bele a magyar állam belső igazgatásába. November 26-án, a Gyimesek felől vonultak be az első román csapatok Csíkszeredába, ahol nem ütköztek a helyiek ellenállásába. A magyar polgári közigazgatás egyelőre a helyén maradt. Ugyanakkor tudni érdemes, hogy a novemberi napokban több székelyföldi nemzeti tanács ülésén is felmerült az önálló székely köztársaság eszméje.

– Mit tudtak mindeközben az itthoniak a mi katonáinkról, illetve a Székely Hadosztályról? Érkeztek, szállingóztak haza katonák?

– A Székely Hadosztály szervezésének előzményei 1918. november végére nyúlnak vissza, abba a kaotikus környezetbe, amikor a magyar hadsereg zöme már le volt szerelve, a maradék csapatok pedig fegyelmezetlenek voltak. Ebben a válságos helyzetben próbálta meg néhány székely származású értelmiségi és tiszt Kratochvil Károly ezredes vezetése alatt megszervezni a demarkációs vonal, majd az azon túli területek védelmét. Kolozsváron jelentősebb létszámú székely katona tartózkodott, sokan ott rekedtek még a román csapatok érkezése előtt, mások oda menekültek. Toborzókat küldtek a székelyföldi vármegyék még meg nem szállt területeire, illetve a Székely Nemzeti Tanács segítségével a budapesti pályaudvarokra érkező székelyeket, sőt a vidékieket is igyekeztek meggyőzni, hogy lépjenek be a hadosztályba. Ebből alakult ki az 1919-es erdélyi front egyetlen, viszonylag jobban felszerelt magyar katonai ereje, amely felvette a harcot a románok ellen.

– Mennyire jutott el a gyulafehérvári nagygyűlés híre vidékünkre?

– Természetesen azonnal eljutott a hír, de Csíkban a román katonák jelenléte miatt tiltakozásra nem volt lehetőség. December elején tudunk székelyföldi tiltakozó akciókról, például Marosvásárhelyen már december 2-án kimondták, hogy a gyulafehérvári döntések életbe léptetése „gyógyíthatatlan sebet ütne Erdély mindazon népeinek szívén, amelyek nem rajongnak a korrupt Romániához való csatlakozásért”. A másik nagygyűlést Háromszék vármegyében Kézdi járás 32 községe tartotta Medgyaszai Mihály református lelkész elnökletével és kimondta, hogy „a székelység másfélezer éve lakik a Keleti-Kárpátok lábánál, és hogy az Árpád vezérlete alatt érkező magyar testvéreket itt várta és fogadta, s velük a történelem évezredes folyamán mindig testvéri kapcsolatot tartott fenn. Ezen ősi történelmi alapon állva, teljes elszántsága teljes erejével tiltakozik a magyar állam egységéből való kiszakítás és az idegen uralom alá való kényszerítés gondolata ellen. […]” Azonban nem szabad elfelejteni, hogy ezek a települések még nem kerültek román katonai megszállás alá.

– Egy ideig párhuzamosan román katonai és magyar polgári közigazgatás is működött Csíkban. Hogyan képzeljük el ezt a kettős közigazgatást? Hogyan viszonyult egymáshoz?

– A kép még ennél is bonyolultabb. Valóban, 1918 novemberének végétől jelen van a román hadsereg és hamarosan elkezdi a polgári lakosság fegyvereinek begyűjtését, a rekvirálásokat, később pedig rendeleteket ad ki kijárási tilalomra, zárórára vagy szeszárusítási tilalomra vonatkozóan. Ugyanakkor, a gyulafehérvári gyűlés másnapján, december 2-án megalakult a román Kormányzótanács, amely közel másfél évtizedig Erdély de facto kormánya volt, de Csíkra csak 1919 tavaszától kezdte kiterjeszteni hatáskörét. Párhuzamosan az említettekkel ott volt a magyar polgári közigazgatás, élén Györgypál Domokos főispánnal és Fejér Sándor alispánnal. Tudomásunk szerint Csík vármegye közigazgatási bizottságának első ülésére 1919. január 30-án került sor, de ekkor már fordító társaságában jelen volt Ioan G. Aramă, a román katonaság állomásfőnöke.

Forrás: Hargita Népe 2018. dec. 3.

(II.)

– Hogyan, mikor történt meg a hatalomváltás, a különböző intézmények, hivatalok átvétele?

– A Román Kormányzótanács 1919 januárjában elkezdte a prefektúrák felállítását a kelet-magyarországi területeken, de ekkor még a székelyföldi megyék többségének élére nem neveztek ki prefektust. 1919 februárjában a Kormányzótanács határozata értelmében Mihai Dobreanu gyergyói ügyvéd lett Csík vármegye közélelmezési biztosa. Ez volt a román polgári közigazgatás bevezetésének első csíki lépése. Márciusban döntött úgy a Kormányzótanács, hogy a Székelyföld maradék részére is ki kell terjeszteni a román impériumot, ennek eredményeként nevezték ki Csík vármegye élére Gheorghe Dubleșiu vajdahunyadi ügyvédet, de ő csak később, június végén foglalta el hivatalát. Addig ideiglenesen Csík prefektusa Valer Neamțiu alezredes, Udvarhely prefektusa lett. Ő kérette be Györgypál Domokos főispánt hivatalába és szólította fel a hűségeskü letételére. Ezt a főispán megtagadta, arra hivatkozva, hogy a prefektus kinevezése törvénytelen – az eskütétel megtagadására egyébként a magyar hatóságok is buzdították a tisztviselőket. Miután a prefektus fegyveres beavatkozással fenyegette, Györgypál elhagyta hivatalát. Hasonló jelenet játszódott le két nappal később: ezúttal Fejér Sándor alispán, Szász Lajos főjegyző és más hivatalnokok tagadták meg az eskütételt. Ezután következtek a főszolgabíróságok, a pénzügyigazgatóság, a rendőrkapitányságok, a tanfelügyelőség és a többi hivatalok.

– Miért is kellett kétszer átvenni Csíkszeredát?

– Csíkszereda első átvételére 1919. április 25-én került sor. Ekkor Ionescu főhadnagy és Mărcănescu hadnagy a román hadsereg részéről szólították fel a város vezetését a hivatal átadására. A megtagadást követően – szintén a fegyveres beavatkozással való fenyegetőzés hatására – a tisztviselők elhagyni kényszerültek a hivatalt. Valószínűleg, mivel a katonai és nem a polgári hatalom részéről jött a kérés a hivatal átadására, Neamțiu prefektus ideiglenesen visszahelyezte tisztségébe Ujfalusi Jenő polgármestert. Június végén érkezett meg az új prefektus, a már említett Gheorghe Dubleșiu. Kinevezte a felcsíki főszolgabírót, Vasile Barbiert Csíkszereda polgármesterévé, aki Aurel Olteanu alprefektus társaságában július 3-án érkezett átvenni hivatalát. A jelen lévő tisztviselők, élükön Márton László jegyzővel, polgármester-helyettessel megtagadták az eskütételt, arra hivatkozva, hogy a Kormányzótanácsot nem ismerik el, valamint, hogy hivatali esküjüket annak idején Csíkszereda rendezett tanácsú város képviselő-testülete előtt tették le, és még nem lettek felmentve. A jelen lévő tisztviselők, Frank Miklós műszaki tanácsos, Albert István helyettes számvevő, valamint dr. Hajnód Gábor tisztiorvos-helyettes hasonlóképpen nyilatkoztak, kijelentve, hogy a „kilátásba helyezett fegyveres erőszaknak” engednek és leváltásukig a feladataikat elvégzik.

– Végül mikor váltották le őket?

– Ez intézményenként változott. Van, ahol 1921-ben cserélődik a régi vezető Ó-Romániából érkezettel, ilyen például Ion Baltă kinevezése a csíkszeredai pénzügyigazgatói állásba. Sok helyen – természetesen a hűségeskü letétele után – maradhattak magyar tisztviselők, főként a közigazgatás alsóbb szintjein. Csík megye és Csíkszereda város esetében az 1920-as években a helyi magyar és román elit gyakran kötött alkut országos vagy helyi választások alkalmából, így a választott tanácsok többé-kevésbé működni tudtak. A csúcsvezetés majdnem végig a két világháború közötti időszakban románajkú polgárok közül volt kinevezve. Például a prefektus egyetlen alkalommal volt magyar 1922. január és március között, azonban Ernyei Árpád sepsiszentgyörgyi gazdasági felügyelőt is a Nemzeti Liberális Párt támogatásával nevezték ki. Csíkszereda esetében is majdnem azonos a helyzet. Két alkalommal volt magyar nemzetiségű polgármestere a megyeszékhelynek, először 1925 decembere és 1926 áprilisa között, amikor Bíró József polgármester-helyettes ideiglenes megbízatást kapott a polgármesteri teendők ellátására. A második alkalom már a királyi diktatúra időszakára tehető, 1938 októberében Szász Gerőt nevezték ki a város élére.

– Milyen átszervezési kérdések, javaslatok merültek fel? Hogyan próbálta az új impérium megszilárdítani a hatalmát?

– Az új román hatalom számára közismertek voltak Csík vármegye etnikai arányai, ezáltal az is, hogy nehéz lesz egyhamar a magyar tisztviselőket románokra cserélni. Ezért több ízben is felmerült a vármegye (az 1925-ös közigazgatási törvény életbe lépésétől megye) kikerekítése a szomszédos román megyék egyes településeivel. Ugyanakkor felmerült az is, hogy a megyeszékhelyet „román nemzeti szempontból” jó lenne Gyergyószentmiklósra áthelyezni, így közelebb kerülne a megye románlakta vidékeihez. A belügyminisztériumba felterjesztett javaslat támogatására a prefektusok más érveket is felhoztak, mint például Gyergyószentmiklós méretét – közel háromszor nagyobb volt Csíkszeredánál –, és jelentősebb gazdasági erejét, pozícióját is, de végül a kivitelezésre nem került sor.

Hozzáteszem, hogy korábban a megyei önkormányzat törvényhatósági bizottságának fele virilis alapon, azaz a legtöbb állami egyenes adót befizetők közül, a másik fele választás útján állt össze. A virilizmus intézményét megszüntették, az alispánt és a polgármestereket választás helyett kinevezték.

– Azok a tisztviselők, akik nem tették le a hűségesküt, el kellett hagyniuk a várost. Milyen mértékű veszteséget szenvedett emberanyag tekintetében a vármegye?

– Egy 1920-ban született központi rendőr-igazgatósági rendelet értelmében azoknak a tisztviselőknek, akik nem tettek hűségesküt, valamint nem Csíkszeredában születtek, távozniuk kellett a városból. Ugyanakkor azoknak is távozniuk kellett, akik 1914 előtt nem szereztek illetőséget az egyes településeken. A megyében élő magyar tisztviselők közül sokan nem innen származtak, hanem csak szolgálatot teljesítettek itt, így távozniuk kellett. A kiutasítottak, és főként Magyarországra kitelepedők között számos közigazgatási, igazságügyi és tanügyi alkalmazottat találunk, tehát ki lehet jelenteni, hogy a csíki elit jelentős része távozni kényszerült. A kiutasítottaknak vagy repatriálóknak, ahogyan még nevezték őket, külön vonatokat biztosítottak.

– Az átszervezésekkel párhuzamosan szimbolikus térfoglalás is zajlott. Miben állt ez?

– Már a bevonulást követő első napokban a birtokba vett területeken a román hadsereg, majd a román közigazgatás megkezdte a szimbolikus térfoglalást is. Első jeleként értelmezzük a román katonák által elszórt röpcédulákat, amelyeken a Daciára, Mihai Viteazulra történő utalások egyértelművé teszik a románok ősiségét, azaz történelmi jogát az erdélyi területekre.

A legtöbb településen már az első hetekben, hónapokban ledöntötték a magyar történelem jeles személyiségeinek állított szobrokat, majd következett a magyar utcanevek átnevezése.

Egy konkrétumot is említek Csíkszereda városából. A Római Katolikus Gimnázium igazgatója, Kassai Lajos 1919 augusztusában kéri Majláth Gusztáv Károly püspök engedélyét két darab 3-3 méteres román lobogó beszerzésére, mivel a román hatóság elrendelte annak kitűzését. Ugyancsak a gimnáziumnál maradva, 1920 márciusában a román katonai helyőrség parancsnoka felszólította az oktatási intézmény vezetőségét, hogy a magyar koronás címert és a feliratot távolíttassa el az épületről.

– Milyen helyzetben volt a vármegye 1920. június 4-én, a trianoni békediktátum napján? Melyek voltak az első világháború és a békediktátum legsúlyosabb következményei a térség számára?

– A béke aláírásának napjára a közigazgatási hatalomváltás kiteljesedett, épp az aláírás előtti napokban Alexandru Vasu új csíki prefektus elrendelte az árvaszék átvételét is. Június 4. után újra eskütételre szólították fel a magyar tisztviselőket, ezek cseréje a továbbiakban is folytatódott. Hosszas lenne felsorolni a következő években bekövetkezett sérelmeket, csak néhányat említek meg: az 1921-es földtörvény, a Csíki Magánjavak államosítása, a választások alkalmával elkövetett visszaélések, az állami tanügyi intézmények elrománosítása, valamint a kultúrzóna bevezetése.

Kérdezett: Daczó Katalin

Forrás: Hargita Népe 2018. dec. 17.

(III) A polgári közigazgatás gondjai

A továbbiakban a szerző 1918 decemberének és 1919. január első napjainak csíki eseményeit, hangulatát, az egyes hivatalokban, szolgabíróságokon fennálló állapotokat idézi fel néhány dokumentum segítségével.

Zűrzavaros időszakról van szó: 1918. november 7-én megalakult a Csík Megyei Nemzeti Tanács, 1918. november 12-én megjelentek az első román csapatok a vármegyében. November 26-án megkezdődött Csíkszereda katonai megszállása, „amely többek között a polgári lakosság mozgásának korlátozását, a botozás bevezetését vonta maga után. Katonai közigazgatás lépett érvénybe, de 1919. április végéig amellett a magyar polgári közigazgatás még hivatalban maradt.” (Falusi Norbert: Uralkodó magyar eszmék a változásban) A szolgabírók, a községi jegyzők nem egy esetben két tűz közé kerültek: nemcsak a magyar hatóságok (köztük az 1918. december 6-án felállított Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság) elvárásainak, hanem a román katonai parancsnokság intézkedéseinek, követeléseinek is meg kellett felelniük, parancsokat végrehajtaniuk. Ugyanakkor, bár komolyabb zavargások nem voltak a vármegyében, megrendült a közbiztonság, és a lakosság részéről is számos fenyegetés érte a hivatalnokokat.

Az egyetlen eszköz – a telephon

Telefon mellékállomások felállítását kérte több ízben is 1918 szeptember–októberében Csík vármegye alispáni hivatala a M. kir. posta és távirdahivataltól „a közélelmezési teendők hatékonyabb és gyorsabb ellátása céljából”. Az intézkedés nem történt meg, és decemberben a mellékállomások felállítása még sürgetőbbé vált. Szász Lajos alispán-helyettes főjegyző 1918. december 11-én kérésével a kolozsvári Postaigazgatósághoz fordult:

„A háborus viszonyok, de az azután is nehezedett viszonyok vármegyém közigazgatásának rendes menetét akadályozzák – fogalmazott a főjegyző. – A most bevezetett román censura csaknem lehetetlenné teszi a levelezés útján való rendelkezést. – Az egyetlen eszköz, a mely még a közigazgatóság érdekeit teljesen szolgálja és szolgálhatja, a telephon. Ennek segítségével az ügyek még intézhetők, s így az összeköttetés az összes községeimmel fenntartható. Ez okból feltétlenül szükségem van arra, hogy a rendelkezésemre álló ezen eszköz teljesen kihasználtassék.

Jelenleg a vármegyeházán két telephon állomás van. És pedig egy a főispáni hivatalban, egy pedig nálam az alispáni hivatalban. Mindkettő a hivatalfőnök asztalára lévén szerelve, a referensek alig használhatják azokat, mert ez a folytonos használat zavarná a hivatalfőnököket. Ez okból elkerülhetetlennek látom a vármegyeházán, az alispáni hivatalban egy központi kapcsolónak a felállítását, s a telephonnak csaknem minden referens asztalára való bevezetését. Az ehez szükséges anyag a rendelkezésemre áll. És pedig ugy az asztali gépek, mint központi kapcsoló, valamint vezetékek. Legfölebb jelentéktelen felszerelési anyagok hiányoznak. Kérésem tehát oda irányul, legyen szives a posta igazgatóság az emlitett munkálatok elvégzése céljából nekem sürgősen munkaerőt kirendelni”– áll az 17876/1918-as számot viselő átiratban.

A kérésre 1919. január 4-én válaszolt a kolozsvári Magyar posta és távirda kerületi műszaki felügyelőség. A válasz kedvező, a választ adó hivatalnok beszámol a várható használati díjról is. Eszerint „ha a mellékállomások száma – legfeljebb 10 – az alközpont használati dija fejében évenkint annyiszor 120 K előfizetési dij fizetendő, ahány áramkör az alközpontot a távbeszélő központtal összeköti. (…) Külön belépési dij az alispáni hivatal nem fogja terhelni, mivel már van állomása.” Azt is tisztázza, hogy az „alközpont felszerelése és bekapcsolása a posta költségén történik”, viszont a levél végén megjegyzi, hogy „munkaerő hiánya miatt, a munkát egyelőre végrehajtani teljesen lehetetlen”, így valószínűleg nem került arra sor száz évvel ezelőtt, hogy minden referens asztalára telefon kerüljön. (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 217/1919 iratcsomó)

Fogatzavar

A román katonai parancsnokságnak folyton volt valamilyen óhaja. Hol fogatokra volt szükség, hol szállásra vagy élelemre. 1918. december közepén a román helyőrség fuvarokat kért, s ezek késedelmes előállítása miatt dr. Sándor Gyula főszolgabírót és Szemere László szolgabírót vonták felelősségre. (RNLHMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 71/1919 iratcsomó)

Szász Lajos főjegyző december 20-án így foglalta össze a „vétséget”: „1918 évi dec. hó 18-án a helybeli román helyőrség parancsnokság 3 igás fuvar kiállítását kérte. Ugyanazon órában, d.u. 4 óra 30 perckor telefonon felhívtam dr. Sándor Gyula főszolgabírót a fuvarok kiállítására. A fuvarok 19-én reggel 6 órára voltak kirendelendők. A főszb. a kirendelést tudomásul vette.

19-én délelőtt 9-10 óra között a parancsnokság jelezte, hogy a fuvarokat nem kapta meg. Ekkor újból felhívtam a felcsíki főszbírót, honnan Szemere szb. jelentkezett. Előadta, hogy a dologról nincs tudomása, de intézkedni fog. Utasítottam, hogy forduljon a helyőrség parancsnoksághoz és szükség esetén kérjen karhatalmat. Ennek dacára a mai napon d. e. 9 órakor a par.ság ujból jelezte, hogy a fuvarokat nem kapta meg. Szemere szbírót felhívattam, ki személyesen jelentette, hogy a cssztkirályi előljáróságot a fuvarok kiállítására utasította, honnan Márton Áron, Vitos József és Ravasz András kirendeltettek, de a kirendelésnek eleget nem tettek, ennek dacára karhatalom kirendelését nem kérte. A főszolgabíró és szolgabíró ezen ügyben felelősségre vonandók.” Ugyanezen a napon Kovács Béla csíkszentkirályi jegyző közölte a főjegyzővel, hogy a „kirendelt engedetlenkedő fuvarosok” mind az erdőn vannak, de a csendőrjárőr „a hazaérkezésüket itt várja, s hazaérkezés után azonnal felkíséri.” Ugyanazon a napon szintén Kovács Béla jegyző jelentette a dr. Sándor Gyula főszolgabírónak, hogy a községből „közmunkára vagy más közérdekű szolgálat tételre a forradalom után hiába rendel az elöljáróság ki, mert az elöljáróságnak nem engedelmeskednek sőt agyon veréssel fenyegetőznek. Ezért tisztelettel kérem, méltóztassék az esetleges kirendelésekhez egyúttal a karhatalmat is kirendelni.”

A fuvarok végül december „20-án reggel a csendőreink által behozattak” – jelentette dr. Sándor Gyula, tisztázva, hogy úgy érzi, őt nem terheli mulasztás.

Munkaerőhiány

Mindössze két lapból az az ügycsomó (RNLHMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 127/1919 iratcsomó), amely Szemere László felcsíki szolgabíró beadványát tartalmazza, aki, mivel úgy értesült, hogy „közig. gyakornoki kinevezések vannak küszöbön”, megragadta az alkalmat, hogy „a kihágási eljárás zavartalan lebonyolíthatása érdekében” segítőtárs szükségességére hívja fel a dr. Sándor Gyula főszolgabíró figyelmét.

„A közelmúltban lezajlott események után a felbomlott személy és vagyonbiztosság azt követelné, hogy a most elkövetett kihágások megtorlása – melyeknek bejelentése teljes erővel megindúlt – késedelem nélkül eszközöltessék. Ezen munkámban azonban az átvett hátrálék akadályoz, ugyanis azt egyrészt különféle kiküldetéseim miatt, másrészt azért, mert felsőbb rendeletre is, a tárgyalás dec. 15. ig szünetelt, nem tudtam feldolgozni. Ha a hátrálékkal, ami jelenleg is felűl van ezeknél, nem foglalkozom, azok elévűlnek, ha pedig ezekkel töltöm az időt, nem foglalkozhatom az új feljelentésekkel, ami pedig fentjelzett okból lenne sürgős.

De más irányú, nem várt munkálat is lesz a közeljövőben, ugyanis azon ügyek feldolgozása, amelyek leszerelésig végzésileg félre lettek téve. (…) Mivel ilyen ügydarab is több van ezernél, egymagában is több hónapra leköt egy referenst. (…)” – foglalta össze Szemere László szolgabíró 1919. január 4-én.

Nem tudjuk, hogy végül Szemere László mellé helyeztek-e kisegítőt és, hogy a több ezer ügycsomóból hányat sikerült feldolgoznia 1919. május 2-ig, amikor megtörtént a vármegye kormányzatának és a felcsíki főszolgabíróságnak az átvétele. (Ettől a naptól „a központban a magyar közigazgatás megszűnt és helyette román közigazgatás vette kezdetét” – fogalmazott a Csíki Lapok 1919. május 4-én.) Azt tudjuk viszont, hogy a későbbi nagyhírű tudóst, ornitológust, mikológust, aki csíki működése alatt Zsögödben is Madártani Intézetet állított fel, és aki elsők között „lábszánkózott” Csíkban 1910-ben, „1919-ben az oláhok kitoloncolták, oly szigorítással, hogy csak egy kézipodgyászt szabadott magával vinnie.” (Aquila: a Magyar Királyi Madártani Intézet folyóirata, 1921.)

Dr. Sipos népbarát

1918. december második felében Szépvízen dr. Sipos Lázár szolgabíró áthelyezése keltett feszültséget. Addig szokatlan módon ugyanis a szépvízi szolgabírósághoz tartozó községek: Csíkszentmihály, Csíkdel­ne és Borzsova képviselő-testülete beadványt intézett dr. Györgypál Domokos kormánybiztoshoz, kérve a szolgabíró helyben maradását. A kormánybiztos az eset kivizsgálását kérte. Puskás Imre helyettes szépvízi főszolgabíró 1918. december 30-án „a dr. Sipos Lázár áthelyezése elleni mozgalomnak utána járva Bíró Károly községi bíró meghallgatása után” foglalta össze a történteket.

„1918 évi december hó 29-én d.e. ½11 órakor a községházánál megjelent mintegy 50-60 főből álló csoport, kik kérték a községi bírót, hogy a kormánybiztos illetve alispán úrnak mondja be telefonon, hogy Sipos szolgabírót hagyja itt Szépvízen, Minier Lajost meg helyezze vissza Csíkszentmártonba. Az emberek azt is kijelentették, hogy amennyiben nem kapnak kedvező választ úgy Miniert a készenlévő 3 szekérre felpakolják és beviszik Szeredába.

Bíró Károly községi bíró a fenti kivánságot meg is telefonálta, melynek kapcsán dr. Márton László főszolgabíró úr utján értesültem a dolgokról. Ugyanazon nap d.u. nyomozást indítottam a mozgalom indító oka illetve annak okozója után, és több egyént meg is hallgattam (…). Azon kérésemre, hogy ki és mi indította őket erre, kijelentették, hogy saját kezdeményezésükből tették a nép nevében, mert dr. Sipos népbarát, ki ismeri minden ügyes-bajos dolgukat, ki mindenben szolgálatukra áll, ki mindenkor szivesen felvilágosítással szolgál, és ilyen ember kell nekik, ki őket szereti és kit ők is szeretnek. –

Minier ellen sincs ugyan semmi kifogásuk, de a háború alatt elég ideig volt itt és most Sipos maradjon.

Ezen kijelentésekkel egyidejűleg azt is előadták, hogy kivánságuktól elállnak és vegyem úgy mintha misem történt volna, mert csak első felhevülésük indította a lépés megtételére, egyben kértek azon óhajuk Kormánybiztos urhoz való juttatására, hogy dr. Sipos Lázár ezen ügyből folyólag ne üldöztettessék. Egyben arról is biztosítottak, hogy Minier Lajos szolgabíró nyugodt lehet, mert nem lesz semmi bántódása. –

Jelenleg teljes nyugalom és nyugodtság van. – Hogy ki volt értelmi szerzője ezen mozgalomnak, megállapítani nem lehetett” – számolt be Puskás Imre helyettes főszolgabíró. (RNLHMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 118/1919 iratcsomó)

A csere végül megtörtént, dr. Sipos Lázár december 30-án elfoglalta csíkszentmártoni munkahelyét, Minier Lajos pedig visszatért a szépvízi szolgabíróságra, de ezúttal csak rövid időre, ugyanis 1919. május 20-án a szépvízi főszolgabíróságot Cornea Jakab Fogaras megyei községi jegyző vette át (Csíki Lapok, 1919. május 25.). Mivel egyetlen tisztviselő sem tette le az esküt, hivatalukat el kellett hagyniuk. Minier Lajos többek között kereskedőként és biztosítási ügynökként kereste kenyerét egészen 1940-ig, amikor a kicsi magyar világban főszolgabíróvá nevezték ki. Dr. Sipos Lázár további sorsát nem ismerjük.

Forrás: Hargita Népe 2019. január 7.

(IV.) Rendelet rendelet hátán

1918 decemberében Csík vármegyében is román katonai közigazgatás lépett érvénybe, amely mellett 1919 első felében a magyar polgári közigazgatás még hivatalban maradt. A katonai közigazgatás a megye területén több megszorító intézkedést vezetett be. E rendeletek többek között megtiltották az osztrák–magyar egyenruhák viselését, elrendelték a fegyverek és robbanó anyagok beszolgáltatását, szigorú büntetéseket állapítottak meg vagyon-megsemmisítési törekvések esetében és románellenes érzések kinyilvánításánál, és életbe léptették a cenzúrát, korlátozták a gyülekezési és mozgásszabadságot. A rendeleteket rendszerint falragaszokon is közzétették, és néhány plakát, illetve a rendeletek szövege a csíkszeredai levéltárban is megtalálható.

A rendelkezések útja

Stroe Belloiu ezredes, a csíkszeredai katonai parancsnokság vezetője és Ioan G. Aramă állomásparancsnok a Csíki Lapok 1919. január 26-i számában arra hívta fel a figyelmet, hogy „rendeleteket csak a nagyszebeni román nemzeti tanács, vagy a nagyszebeni román katonai parancsnokság a helybeli katonai parancsnokság által van jogosítva kibocsátani”.

1919. február 21-én az I-ső Vadászezred elöljárósága, „Ilieszku ezredes” aláírásával az erdélyi csapatok parancsnokának, Traian Moșoiu tábornoknak tucatnyi rendeletét küldte át Csík vármegye főispánjának. Ezek a rendeletek részben korábban is ismertek voltak, de ezúttal az volt a kérés, hogy „sziveskedjék több példányokat nyomtatni és a megye előjáróságainak szétküldeni”. Ilieszku ezredes választ várt a főispántól arra vonatkozóan, „hogy milyen intézkedéseket és eljárást tett, hogy megismertesse a néppel a rendeleteket”. (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1498/1919 iratcsomó)

Dr. Györgypál Domokos kormánybiztos az alispánhoz továbbította a kérést, az alispán viszont jelentette, hogy annak eleget nem tehet, „mert más hatóságok rendeleteinek sokszorosítására a háztartási alap fedezettel nem rendelkezik”. Ennek ellenére néhány nap múlva, március 13-án már arról számolt be, hogy a „2, 3, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13 számu rendeleteket az 5 szolgabírónak és 2 polgármesternek közhirré tétel végett” kiadta. Ugyanakkor jelentette azt is, hogy „Csikvármegye lakosságának legkevesebb 95%-a magyar anyanyelvű, ki más nyelvet nem beszél és ezért a román nyelvű plakátoknak a sokszorosítása és kifüggesztése célszerűtlen volna”.

Hasonló módon juttatta el a következő rendeleteket is a kormánybiztosnak N. Iliescu különböző példányszámban, aki a maga során az alispáni hivatalhoz továbbította azokat. Ott valószínűleg Szász Lajos alispánhelyettes főjegyző válaszolt több ízben is hasonló módon, miszerint a sokszorosításra nem rendelkezik fedezettel a háztartási alap, de eljuttatta a szolgabíróknak és a két város polgármesterének közzététel végett.

Zárórától bezárásig

Azt, hogy melyik volt az 1-es számú rendelet, nem tudni pontosan. A Csíki Lapok első 1919-es lapszáma, amely január 12-én jelent meg, röviden a következőket foglalta össze: „A vármegye területén vendéglőkben, üzletekben vagy bármely más helyiségben szeszes italt kimérni tilos. Vendéklőkben és korcsmákban a záróra esti 9 órában állapíttatott meg. Este 9 óra után az utcákon csakis a román katonai parancsnokság által kiállított igazolványokkal lehet járni. Egy leu értéke két osztrák-magyar korona.”

A levéltári dokumentumok szerint a zárórára vonatkozó rendelet már 1918. december 21-én életbe lépett, de ezt nem minden elöljáróság fogadta el. Gyergyószentmiklós helyettes polgármestere (valószínűleg dr. Tódor Béláról van szó) 1919. január 25-i átiratában kifejtette, hogy „a népkormánynak a rendelkezése folytán a zárórára vonatkozó idő 11 órában van megállapítva s ennek megváltoztatására idegen katonai hatóságnak joga nem lévén, a rendelet végrehajtását – mint törvénybe ütközőt – nem teljesíthetem. Egyébiránt is a helybeli állomás parancsnokság respektálván a mi hatóságunk intézkedését, – a záróra megrövidítése tekintetésben külön rendelkezést nem kiván tenni már csak azért sem, mert a csíkszeredai parancsnokság hatásköre Gyergyószentmiklós város területére nem terjed ki.” (RNLHMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 669/1919 iratcsomó)

A csíkszeredai levéltárban az Alispáni iratok között a már említett 1498/1919 iratcsomó csaknem egy tucatnyi rendelet szövegének magyar nyelvű változatát tartalmazza.

Előírások magyar nyelven

Az erdélyi csapatok parancsnoka, Traian Moșoiu tábornok által kiadott 2. számú rendelet az egyenruha viselésére vonatkozott. Eszerint „Azok a román nemzetiségü tisztek és magasabb ranguak, akik a magyar hadseregben szolgáltak, viselhetik azt az egyenruhát tovább is, de román nemzeti szin szallagot ki kell tenniők. Ezek a tisztek személyazonossági igazolványt kell magukkal hordozniok és kérésre előmutatniok. A volt osztrák magyar katonaság tisztjei is kötelesek a nemzeti kokhárdát (bizonytalan olvasat – a szerkesztő a megjegyzése) viselni márc 1-ig még, azután pedig cívil ruhává formálni. Azok a tisztek, akik tehát ezt az egyenruhát viselik, kötelesek a román tiszteknek tisztelegni. Akik ezen rendeletet nem becsülik, 6 honapi fogház vagy 1000 lei pénzbirsággal büntettetik.”

A Kormányzótanács 3. számú rendelete a fegyverek letevésére vonatkozott. A rendelet értelmében „Semmiféle fegyvernemüt vagy municiot hordani vagy eldugni nem szabad. Akiknek van, kötelesek 48 orán belül a román parancsnokságnak átszolgáltatni. Akiknél pedig találunk, 10 évi fegyház és 10.000 lei pénzbirsággal lesznek megbüntetve.”

Az 5. számú rendelet kimondta, hogy „Aki anyagi vagy szellemi szempontból probál valakit fenyegetni vagy másnak a vagyonában kárt okozni, azért mert az hazafias, román érzelmű vagy pedig, azért mert valami összeköttetése volt ezekkel, 2 évi fegyház vagy 5000 lei pénzbirsággal lesznek megbüntetve.”

A 6. rendelet szerint minden írást, hirdetményt, könyvet, még a divatlapokat is „cenzura alatt kellett kibocsájtani”, és a „rendelet ellen vétőket 5 évi fogházzal és 20.000 lei pénzbírsággal sújthatták.” A cenzúra működése látványosan meghatározta a Csíki Lapokat is: az újság gyakran jelent meg üres foltokkal.

Moșoiu tábornok 7. rendelete a gyűlésekre vonatkozott és kimondta, hogy „szabad ég alatt gyűlést tartani nem szabad. Népgyülés is elvan tiltva, ha politikai dolgokról diskurálnak. Más gyűlesekért pedig engedélyt kell kérni. Az engedélyeket pedig három nappal előbb kell kérni.” A rendelet ellen vétőket egyévi fogházzal és 5000 lej büntetéssel fenyegették.

A 8. rendelet azokra a személyekre vonatkozott, akik a nem elfoglalt területekről jöttek. Eszerint „azon személyek, akik a nem elfoglalt területekről jöttek kötelesek a határnál az utazási engedélyüket elömutatni és bejelenteni a tartozkodási helyüket. A haza érkezés után 24 óra alatt a rendőrségen, azután pedig a parancsnokságnál bejelenteni, hogy mennyi ideig fog azon a helyen tartozkodni.”

A 9. rendelet értelmében „Aki erőszakkal probál az állami dolgokban vagy berendezéseibe kárt okozni az 10 évi fogházra és 50.000 lei pénzbirságra büntetik, emellett az elrongált tárgyat is megfizettetik. A törvénykezéseket pedig a hadosztály itélő birósága végzi.”

A 10. rendelet megtiltotta „az osztrák magyar vagy német katonaságtól származó minden anyag, autó-, állat, felszerelés és másnemű eszközöknek az elrejtését.”

A 11. rendelet kimondta, hogy „minden nemzetiségű tiszt és magasabb ranguak akik a magyar hadseregben szolgáltak és nem románok, kötelesek a tartozkodási helyükön maradniok. Akik pedig valami családi összeköttetésűk van itt az elfoglalt területen és más városban kell tartozkodnia a nem elfoglalt területen, azok itt is maradhatnak, ha engedélyt kaptak az erdélyi csapatok parancsnokától. Akiket a kémkedésben rajta csípnek vagy ha az egyesűlt román állam ellen mozgat vagy agitál az itélö biroság elé vezetik.”

A „kovártélyra” vonatkozott a 12. rendelet. Eszerint „lakást, fizetés nélkül is lehet követelni: a katonák számára, irodáknak, katonai szállitmányoknak, ugy mint az állatoknak és mindenféle katonai dolgoknak. A szállodásoknak kötelessége a parancsnokságnak 10%-át átadni. Az a szállodás aki nem adja át egészben vagy felében, a szobáit 6 honapi fogház meg 2000 lei pénzbüntetésre itélik.”

A Kormányzótanács 13. számú rendelete a korona értékét 0.50 baniban határozta meg.

Igazolvány igazolványa

Egy másik levéltári ügycsomó (RNLHMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1259/1919 iratcsomó) a csíkszeredai helyőrség parancsnokának, Ressel ezredesnek az 1919. február 22-én iktatott 19. számú körrendeletét tartalmazza. Eszerint „A vármegye területén szekérrel és vonaton való utazásra a községi biró által kiállitott és az általa előirt igazolvány elégséges. A községi biró aláirására reá kell nyomni a község bélyegzőjét. Azon helyiségekben, ahol katonai parancsnokság van, igazolványt csak a helyőrség parancsnok adhat.”

Ugyanez a rendelet kimondta, hogy egyik vármegyéből a másikba való utazás csak a főispán által kiállított igazolvánnyal lehetséges, és az igazolványt láttamoztatni kell a katonai állomásparancsnokkal. Erdély határain kívül pedig csak az erdélyi román hadsereg főparancsnoksága által kiállított igazolvánnyal lehet utazni „veszett kutya harapás” vagy „sulyos és sürgős esetekben betegség” miatt.

A helyi sajtóban, summázva, a Kormányzótanács által kiadott rendeleteknek csak egy része jelent meg.

Forrás: Hargita Népe 2019. január 22.

(V.) Kohányi Gyula és a csíki tanügy

1919. február 27-én Kohányi Gyula, Csík vármegye tanfelügyelője körlevélben foglalta össze a vármegye népnevelőinek legfontosabb feladatait és javaslatot fogalmazott meg az áruhiány csökkentésére. Ez az éppen százéves dokumentum szolgál annak apropójául, hogy Kohányi Gyula alakját éppen most idézzük fel, bemutassuk alig két esztendeig tartó Csík vármegyei tevékenységét, s különösen arra irányuló küzdelmeit, hogy a háború dúlta országrészben és az új hatóságok nyomása alatt is folyamatossá tegye az oktatást a vármegye iskoláiban.

Kohányi Gyula hírlapíró, szer­kesztő és tanfelügyelő 1872. február 17-én született Tiszadobon. A gimnáziumot Sárospatakon és Miskolcon, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, ahol matematika és fizika tárgyakat hallgatott. Dolgozott a meteorológiai intézet kalkulátoraként és segédtanárként a pozsonyi kereskedelmi akadémián, majd újságíró lett. Előbb a sárospataki Őrálló, majd a debreceni Debreczen című politikai napilap munkatársa, később felelős szerkesztője volt. A magyar feltámadás lexikona szerint 1898-ban tanfelügyelői szolgálatba lépett és előbb Beregszászban, majd Kolozsvárt, Szegeden és Szentesen volt segéd-tanfelügyelő. 1917 decemberében Berze Nagy Jánost váltotta Csík vármegye tanfelügyelői székében.

„Nem azt keresem, ami elválaszt”

Külön írás tárgya lehetne, hogy Berze Nagy János, a jeles népmesegyűjtő, néprajzkutató, mennyire akart „világvégi” szolgálati helyéről, Csíkból elszabadulni. „Itt csírájában elfagy minden jó gondolat, a tett pedig megbénul” – olvasható egyik fennmaradt levelében. Kohányi Gyula úgy tűnik, nem tartott attól, hogy Csíkban elfagy minden gondolat, legalábbis erre vonatkozó utalást nem találtam. Inkább nagy lendülettel belevetette magát a munkába, s alig néhány hónap múlva, az 1918. március 27-i lapszámtól, a már szerkesztői tapasztalatokkal is rendelkező tanfelügyelő átvette a Csíki Lapok felelős szerkesztői tisztét Élthes Gyulától. „Programmom egyszerű és rövid – írta beköszöntőjében. – Nem azt igyekszem keresni, ami elválaszt, hanem ami összehoz s mivel ugy érzem, hogy a jelenlegi kormány ezt a magyar nemzeti egység, s ebben az uj életre feltámadó Erdély közös nagy érdekei szempontjából vizsgálva is híven képviseli, ugy nyilvánosságra hozott programmjában mint közismert cselekedeteiben: a Csiki Lapok addig, mig az én nevemet viseli homlokán: az országos 48-as alkotmánypárt elvei és törekvései mellett rendületlenül ki fog tartani.”

Pál Gábor visszaemlékezéseiben nyolcgyermekes családapaként emlegeti Kohányi Gyulát. Hogy hány gyerekkel érkezett Csíkszeredába, nem tudjuk, csak azt, hogy 1918 júliusában, egy újsághír szerint alig 19 évesen elhunyt második fia, Kohányi Andor. Ebben az időszakban a gimnáziumnak is volt egy Kohányi Zoltán nevű diákja, Kohányi Erzsébet pedig a polgári leányiskolába járt, s mivel a Kohányi nálunkfelé ritka név, valószínűsíthető, hogy a tanfelügyelőnek legalább három gyermeke huzamosabban Csíkszeredában tartózkodott.

Használhatatlan iskolaépületek

Szintén 1918 júliusában történt, hogy országos visszhangot váltott ki Kohányi Gyula egyik, közigazgatási bizottság előtti beszámolója. A tanfelügyelő ugyanis végigjárta a gyergyótölgyesi járás iskolaépületeit és összefoglalta a látottakat. „A gyergyótölgyesi és gyergyóbékási állami iskolák épületei teljesen elpusztultak. A gyergyóhollói állami és a gyergyótölgyesi gör. keleti iskolák épületeiben rühes lovakat ápolnak. A legtöbb megmaradt iskola sem szolgál a közoktatás céljainak, hanem részint kórházakká, részint a menekültek és internáltak részére lakásul vannak berendezve. Tanszer, tankönyv, pad egyetlen iskolában sincs” – taglalta a Friss Ujság 1918. július 20-i száma a tanfelügyelői tapasztalatokat.

1918. augusztus 16-tól Kohányi Gyula átadta a Csíki Lapok felelős szerkesztői tisztségét dr. Daradics Félixnek, és a továbbiakban leginkább a közigazgatási bizottság ülésein tett előterjesztéseiről számolt be az újság. Amint ezekből kiderült, a tanfelügyelő számára különösen nehéz tanév következett.

A nemzetnevelők feladatai

Kohányi Gyula 1919. február 27-én átiratában foglalta össze, miben látja a továbbiakban a nemzetnevelők legfontosabb feladatait. Javasolta, hogy „ahol a hazatért és beosztott tanitókkal együtt a tantestület jelenlegi létszáma a békebelinél, illetve a létezö tantermekkénél többet tenne ki”, ott a legnépesebb tanosztályokat osszák két csoportra, és a tanulók két váltásban tanuljanak. Emellett fontos, hogy a tanítók „a hazatért, továbbá a rokkantként elbocsátott katonák s az elesettek hátramaradottainak testi, szellemi és erkölcsi épségét, valamint anyagi elöhaladását tőlük lehetöleg elömozditani igyekezzenek”. Éppen ezért kövessék figyelemmel a hadiárvák gondozását, buzdítsák a hazatért katonákat „a téli gazdasági munkák (erdei favágás, a levágott fák behordása, trágyahordás a szántóföldre stb.) pontos és lelkiismeretes elvégzésére” és az „addig is szokásban volt háziipar gyakorlásának” újra felvételére, el addig, hogy szükség esetén otthonaikban oktassák a község asszonyait a helyben található anyagok feldolgozására. A tanfelügyelő felhívta a tanítóság figyelmét arra is, hogy igyekezzenek a lakosságot „a rend és élet- és vagyon biztonság elöfeltételeit alkotó viselkedés tanusitására”, és különösen ott, ahol megszálló csapatok vannak „a lakósságot az ezen csapatokkal szemben való mindennemü ellentét kiélezésétöl teljes erkölcsi tekintélyük és rábeszélö képességük latbavetésével igyekezzenek visszatartani.” „Mutassa meg minden Csikvármegyei magyar tanitó, hogy méltó a nemzetnevelö diszes nevére” – fogalmazott a tanfelügyelő. (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1442/1919 iratcsomó.)

Szövetkezeti értékesítés

Kohányi Gyula az iskoláknak szánt körlevél tartalmát azért közölte az alispánnal, pontosabban Szász Lajos alispánhelyettes főjegyzővel, hogy javasolja az itt-ott már feléledt „háziipari, tejgazdasági stb. tevékenység nyomán felgyülemlö készáruk” szövetkezetek útján való értékesítését. Szász Lajos alispánhelyettesnek tetszett a szövetkezeti gondolat felelevenítése, és március elején a maga észrevételeivel együtt eljutatta a hatáskörébe tartozó öt főszolgabírónak valamint a Gyergyószentmiklós és Csíkszereda polgármesterének. „Ezen egészséges gondolatnak ki­vánok propagandát csinálni s arra kérni főszb. (polgm.) urat, hogy a szövetkezetek vezetőinek, a községek előljáróinak és a lakósság értelmesebb egyéneinek bevonásával igyekezzék az eladásra mint árucikkeknek a fogyasztókhoz való juttatását a szövetkezetek közvetítésével megszervezni – írta Szász Lajos. – Erre ma kiváló alkalom kinálkozik, mert egyfelől az eladónak nem kell igazolványok beszerzése céljából utazgatni, időt vesztegetni; ugyancsak nem kell az áru piacra vitelével időt és fáradságot áldozni s mégis árujának tisztességesen megszabott árát a szövetkezeteknél nyomban megkaphatja, esetleg bizományi uton az eladást minden fáradság és vesződség nélkül végezheti; másfelől pedig a vevőnek is csak a saját falujabeli szövetkezethez kell fordulnia s hozzájuthat ahhoz, amit máskülönben megszerezni vagy egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségekkel volna képes.”(RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1442/1919 iratcsomó).

Meghurcolva

Hogy végül sikerült-e a szövetkezeti értékesítés megszervezése, nem tudom, de rövid időn belül más fordulatot vett a lelkes tanfelügyelő élete. 1919. május 18-án arról adott hírt a Csíki Lapok, hogy „A román katonai parancsnokság Kohányi Gyula tanfelügyelőt azért, mert a román királyság 50 éves koronázási évfordulóján iskolai szünetet nem rendelt el, elfogta, ismeretlenhelyre szállította és bűnvádi eljárást indított ellene.” Két nappal később, május 20-án Comaniciu Miklós kinevezett román tanügyelő és Lates Miklós gyergyóvárhegyi gör. kath. tanitó, kinevezett román segéd-tanfelügyelő” átvette a tanfelügyelői hivatalt. „A személyzet szolgálatot nem lévén hajlandó teljesíteni, Márton Bálint igazgató tanítóval együtt eltávozott” – számolt be a Csíki Lapok, 1919. május 25-én. Valószínűleg még előbb történt az az eset, amelyet Pál Gábor jegyzett fel, és amely szerint Kohányi Gyula kijelentette Neamţu Valeriu prefektusnak, hogy nem tehet esküt a békekötés előtt és a „prefect hivatali szobájából maga lökdöste ki úgy, hogy földre zuhant”.

A Magyar írók élete és munkái című, 1995-ben megjelent kiadvány szerint Kohányi Gyula 1919. május 15-ig dolgozott a Csík vármegyei tanfelügyelőségen, és „mivel nem ismerte el feletteseinek a nagyszebeni oláh kormányzótanácsot, elfogták, Nagyváradon bebörtönözték, 1919.VII. 1: Csíkszeredára küldték, ahol 1 hónapig internált, majd kiutasították.” Ezt követően a kiskunhalasi tanfelügyelőség tanfelügyelője volt 1926-ig, majd a pestmegyei tanfelügyelőségre került. 1946. február 9-én hunyt el. A magyar feltámadás lexikona szerint a pedagógiai szakirodalom terén is jelentős működést fejtett ki, különböző szaklapokban és napilapokban számos cikke jelent meg. 1920-ban a Néptanítók lapjában a póttanfolyamok és a tankötelezettség végrehajtásának kérdéséről írva Csík vármegyei tapasztalatait foglalta össze. „Mint Csik vármegye tanfelügyelője immár teljesen el voltam zárva a magyar kormánnyal való összeköttetéstől, közigazgatási bizottsági üléseken és hivatalos iratokban egyaránt román, katonai cenzúra alatt állott a működésem s a közigazgatási hatóságok működése teljesen meg lévén bénítva a tankötelezettségnek a hatalom szavával való érvényesítésének gondolatáról teljesen le kellett mondanom s így keresnem kellett olyan módot, amellyel a hatalom szava nélkül mintegy becsalogassam, illetve bemutathassam a mezőgazdasági munkákra is alkalmas korú tanköteleseket az iskolában. Elrendeltem tehát, hogy április elsejétől, amikor egyúttal a nyári időszámítás is életbelépett, reggel 7, illetve 6 órakor kezdődjék a tanítás a 9 éven felüli tanulóknak s a kisebbek d. e. 9 órakor jöjjenek fel az iskolába. Az eredmény bámulatos volt. A mulasztások teljesen megszűntek, a szülők hálálkodva köszönték meg tanítóknak az új rendszert s míg a tanév elején krumpliszüret végéig nem lehetett az iskolákat benépesíteni, novemberben pedig a forradalmi láz forgatta fel az iskolázás rendjét is: a tavaszi két hónap alatt tanítóim az őszi három hónap mulasztásait teljes pótolni tudták, s így megvan nekik is, nekem is az a megnyugtató érzésünk, hogy a csíki magyar iskolák életének utolsó évében legalább annyit helyrepótoltunk az utolsó három évnek, mely alatt Csík vármegye területe belső hadszíntér volt, kényszerű mulasztásaiból, hogy ez az idei esztendő, melynek folyamán Erdély iskoláiban sehol sem hangzik magyar szó, nem lesz képes az eddig tanultakat teljesen kitörölni gyermekek lelkéből!” (Néptanítók lapja, 1920, 6–8. szám)

Hargita Népe 2019. február 5.

Elsodorva / közjáték /

Az idősebbek lemondással, reménytelenül, a középkorúak elszántan, keményen, a fiatalok dacosan, reménnyel teli néznek a fényképezőgép lencséjébe. Úgy döntöttek, mennek. Kiköltöznek. Hivatalosan „repatriálnak”, vagyis kitelepedési kérelmükkel a repatriáló bizottságokhoz fordulnak, de ők dehogyis a szó jelentése által sugallt régi hazába költöznek vissza, hanem otthont keresnek, s közben elhagyják otthonukat. Nincs ennél nehezebb döntés: a szülőföldjük és a hazájuk között kell dönteniük. A családfők többnyire esküt tettek a magyar államra hivatalnokként, állami alkalmazottként – és a magyar állam határa a hibájukon kívül módosult… Nem esküdtek fel az új impériumra, s önként vagy kényszerből, a fenyegetettség, a létbizonytalanság hatására, vagy mert már a család, a rokonság nagy része átköltözött/elmenekült, elkótyavetyéltek mindent, és vagonokban laktak évekig…

Egy repatriáló kislánya az 1920-as években azt kérdezte: most akkor sehol nincs hazánk? Ki tudott akkor elég okos lenni? Aki ment? Aki maradt? Ki tud ma elég okos lenni?

Tudhatjuk, hogy mit érzett egy polgármester, amikor felszólították, hogy 48 órán belül hagyja el szeretett váro­sát? Mit érzett egy szülő, aki beleegyezett egyetemista fia távozásába, vállalva, hogy az soha nem tér vissza Romániába? Ahány család, annyi válasz. Ahány személy, annyi történet.

A trianoni békeszerződés aláírása után az 1918–19-ben kiköltözöttek, elmenekültek esetleges visszatérése is nehéz volt, „levegőben lógó állampolgárok”, hontalanok lettek. Ugyanakkortól az itthon maradottak elvesztették magyar állampolgárságukat és az új állam polgárai lettek, de a békeszerződés magába foglalta az optálás jogát is, és egy évig lehetőséget adott a felnőttkorú lakosok számára a régi állampolgárságuk fenntartásának igénylésére. Csakhogy az optálók egy éven belül kötelesek voltak áttenni lakhelyüket a választott hazába, s bár a határidőt többször is meghosszabbították, egyszer mégis lejárt…

Bonyolult ügyek, bonyolult rendelkezések, összetett döntések. Talán nincs székelyföldi család, amelyben fel nem merült a századok folyamán a menni vagy maradni kérdése, de voltak ciklusok, időszakok, amikor az adott történelmi helyzet, az áramlat, netán a divat százakat, ezreket sodort magával.

Amikor levéltári kutatásaim során szembenéztem velük, láttam a fényképeiket az útlevélkéréshez vagy a repatriálási kérelemhez csatolva, láttam szemükben a kérdést, a holnap bizonytalanságát, az önnön reménytelenségüket, s a bizakodást, hogy majd gyermekeiknek jobb lesz. Vajon valóban jobb lett? Meggyökereztek egy új hazában, vagy továbbsodorta őket a szél? Mit tudnak eleikről az utódok? Visszatalálnak a gyökerekhez kilencven-száz év után a leszármazottak? Érdekli őket egyáltalán? Többek között ezekre a kérdésekre is keresem a választ a Csíkvármegye és összeomlás című sorozatom egyes részeiben. Úgy tűnik, hogy a múltról szól mindez. Vagy mégsem?

Forrás: Hargita Népe 2019. február 19.

(VI-VII.) Beczéktől Debeczékig

Száz évvel ezelőtt, 1919 januárjában Becze Imréné Mártonffy Anna, a csíkszeredai polgári leányiskola tanárnője szabadságért folyamadott, hogy leányát, Becze Annát, visszavihesse a budapesti Angol Kisasszonyok Intézetébe. A következő években még nyújtott be hasonló kérést, és többször igényelt útlevelet, míg 1923 februárjában a család meghozta a végső döntést és benyújtotta repatriálási kérelmét. Csíkszentmártoni Becze Antal „vaskezű” alispán özvegye és utódai nemsokára örökre elhagyták szülőföldjüket, s velük együtt itthonról kihalt egy székely nemesi család.

Az elűzöttekről, az utódállamokból 1918–1924 között Magyarországra költöző menekültekről, repatriálókról, optánsokról évtizedekig hallgatott a történetírás, a centenárium alkalmából viszont számos tanulmány, kötet született a témában.

A szakirodalom szerint mintegy 400–430 ezerre tehető az 1918 novembere és 1924 között Magyarországra érkezők száma. Az eltávozottak között több száz (több ezer?) székelyföldi család is volt. A jelenség a kortársakat is foglalkoztatta, s az itthonmaradók rendszerint kritikával illették őket. Dr. Nagy András Városkép és ami hozzá tartozik című kötetében például így fogalmazott: „Nem tudom, tételesen kimondták-e magyar részen a repatriálást, az Erdélyből való kitelepülés, vagyis a romániai magyar népi kötelezettségek elől való megfutás lehetőségét. A békeszerződésben benne volt mint lehetőség, hiszen a forma kedvéért benne is kellett lennie, de nem szabadott volna ehhez onnan »túlról« adni biz­tatást, és ezzel, valamint fedezet nélküli ígérgetésekkel tömegmozgalmat csinálni az eltávozásból. Inkább maradásra kellett volna bírni még azokat is, akik menni akartak. Hogy a román uralom támogatta a repatriálást, az természetes, hiszen ezzel évtizedeket nyert meg magának, még ha pillanatnyilag nem is tudta mindenütt megfelelő emberekkel betölteni az üresen ma­radt helyeket. Mi történt Csíkszeredában? Pars pro toto: ami itt volt, ugyanaz történt Erdély-szerte. Eltávozott egész sor vezetőcsalád. Ezek, itt, messze értéken alul kótyavetyélték el ingatlanaikat. Elmentek a tapasztalt apák és anyák, elvitték az amúgy is megritkult fiatalság utánpótlására hivatott nemzedéket. A repatriálás emellett kilencven százalékuknak rosszul sikerült. Akik idővel állást, lakást stb. kaptak, a meggyökeresedéshez szükséges évtizedek alatt azok is az idegenek sorsát élték. A trianoni Magyarországon mindig jöttmentek maradtak, fiaik pedig elszivárogtak a nagyvilágba. Ezalatt itthon üresen ásított a helyük, de mert a dolgok rendje szerint az űr igyekszik magát betölteni, az állásoknak, árván maradt ingatlanoknak hamar akadt gazdája. Erre még a győztesek sem számítottak Trianonban.”

Dr. Nagy András könyvében elsőként éppen a Becze család példáját említette, és én is elsőként most őket mutatom be, vagy legalábbis, amit tudni lehet sorsukról.

Kis Becze ki-kicsoda

Becze Antal jogász, országgyűlési képviselő, Csík vármegye alispánja 1842-ben született Csíkszentmártonban. Különböző beosztásokban 35 évig szolgálta a megye közügyeit. Az irányításával történtek a megye nagy építkezései: felépült a csíkszeredai vármegyeháza, a polgári leányiskola, a törvényszéki palota, a vigadó, a csíkszeredai főgimnázium. Az ő alispánsága és Mikó Bálint főispánsága alatt vezették be az erdőtörvényt, ekkor épültek a vármegye útjai és a körvasút.

Sok iskola nyílt meg, végrehajtatott az Olt szabályozása. Alispánságáról 1906-ban mondott le. 1913-ban hunyt el. Becze Antal a mindszenti templomkerítésben, felesége családjának, a Czikó családnak sírjában nyugszik.

Becze Antal és Czikó Mária gyermekei: Becze Ilona (férjezett Balla Attiláné), Becze Imre, Becze László és Becze Gábor.

Becze Imre 1873-ban született Csíkmindszenten. Jogi tanulmányokat folytatott Kolozsváron, majd a felcsíki járás szolgabírója, 1898-ban vármegyei aljegyző, később a csíkszeredai járás főszolgabírója lett, de 1911-ben, megrongált egészsége miatt nyugdíjazását kérte. Az első világháborúban népfölkelőként harcolt, többször kitüntették. 1900-ban jegyezte el Mártonffy Annát, a csíkszeredai polgári leányiskola tanítónőjét. Házasságukból született 1901-ben István, 1903-ban Imre György, 1904-ben pedig Anna lányuk.

Becze László 1903-ban, életének 25. évében, hosszas betegség után elhunyt.

Becze Antal harmadik fia, Becze Gábor 1888-ban született Csíkmindszenten, valószínűleg szintén jogot végzett, és az első világháborúban több évig a fronton harcolt. A Csíki Lapok többször hírt adott harctéri kitüntetéseiről és előléptetéséről, utoljára 1917-ben, amikor „a király Becze Gábor m. kir. 9. honvéd huszárfőhadnagynak az ellenséggel szemben tanusitott kiválóan vitéz és eredményes magatartásáért a Signum Laudist a kardokkal adományozta”. (Csíki Lapok – 1917. október 31.) Ugyanez év decemberében dr. Tolnay Lajos főispán Becze Gábort irodaigazgatónak nevezte ki.

Becze Ilonát (Ilkát) 1892-ben jegyezte el Balla Attila marosszéki birtokos és kiskapusi állomásfőnök (valószínűleg ugyanő lett később Sepsiszentgyörgy állomásfőnöke). Házasságukból – a Becze Antal gyászjelentőjében szereplő nevekből ítélve – tíz gyermek született.

Özvegy Becze Antalné, csíkmindszenti Czikó Mária 1916 őszén, a román betöréskor lányának a családjával menekült el. 1916. október 13-án Balla Attiláné, az özv. Becze Antalné férje után járó nyugdíjának kiutalásáért folyamodott Fejér Sándor alispánhoz. „Anyám itt velünk van Zomborban – írta Balla Attiláné –, és mivel itt is igen drága az élelmiszer, rá vagyunk utalva az ő penziójára is, mivel az uram Kolozsvárt kell legyen üzletvezetőségnél és mi itt Zomborban vagyunk és két felé többe kerül az élet.” (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 12339/1916 iratcsomó)

Az összeomlás után

Száz év teltével megpróbáltam a rendelkezésemre álló levéltári dokumentumok és sajtómegjelenések alapján árnyaltabbá tenni, mi állhatott a szülőföld elhagyására vonatkozó döntés mögött, mi történt 1923-ig, amíg Becze Imre, Becze Imréné Mártonffy Anna és özv. Becze Antalné a repatriálási kérelmet benyújtotta.

1919. január 10-től Mártonffy Anna 8 tanítási napra szabadságot kért, hogy lányát, Becze Annát Budapestre, az intézetbe visszavihesse. Ugyanebben az 1918/1919-es tanévben a fiúk, István és Imre György (a későbbiekben inkább a György vagy az I. György nevet használja) a csíkszeredai főgimnázium tanulói voltak. A gimnáziumi értesítő szerint az 1918 „november első napjaiban lábrakapott zavargások idején a Nemzeti Tanács jóváhagyásával a helybeli polgári őrség különitményeképen nov. 5 től nov. 11-ig éjjelnappali hűséges szolgálattal az internátusban elhelyezett tábori kórház- és az intézet javait védelmezték” mindketten, jó néhány osztálytársukkal együtt. Az önképzőkör 1918. október 1-jén tartott alakuló gyűlésén a VIII. osztályos Becze István lett a kör elnöke, a VII. osztályos Becze György pedig a bíráló bizottság egyik tagja. Becze István 1919-ben jelesen érettségizett és több könyvjutalmat és különböző alapítványokból pénzjutalmat is kapott. A következő tanévben az öccse lett az önképzőkör titkára és ő is sikeresen leérettségizett, még ha valamivel gyengébb eredménnyel is, mint István.

Időközben, 1919 áprilisában Becze Imre nyugalmazott főszolgabírót kinevezték a Kovács János csíkszeredai rendőrkapitány nyugdíjazása folytán megüresedett állásba. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 2218/1919 iratcsomó) A tisztséget viszont nem sokáig tölthette be: júliusban már hírt adott a Csíki Lapok, hogy megtörtént Csíkszereda város átvétele a román hatalom részéről (erről sorozatunk egyik következő cikkében majd részletesebben is szó lesz) és „Becze Imre rendőrkapitány állását szintén kényszerítve volt elhagyni és helyébe rendőrségi főnöknek J. Pop volt bukaresti rendőr főhadnagy neveztetett ki.”

A csíkszeredai levéltárban fennmaradt egy 1919. július 27-én keltezett jegyzőkönyv, amely arról tanúskodik, hogy a város rendőrsége, amely akkor a Kossuth utca 32. szám alatt működött, alkalmazottaival és vagyontárgyaival együtt állami kötelékbe került át. A rendőrségnek ekkor hat alkalmazottja volt – nevükből ítélve valamennyien román nemzetiségűek –, a vagyontárgyak leltárán pedig 29 tétel szerepelt (írógépek, állófogas, fali fogas, fegyverfogas, kanapé, három hosszú pad, székek, fotelek, irattartó szekrény, lámpák, telefon, kézmosó lavór nélkül stb.) (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 607/1919 iratcsomó)

1920-ban Becze Imréné Már­tonffy Anna ismét útlevelet kért. „Kislányom, Becze Anna csíkszeredai lakos az 1919/1920 iskolai évben az »Angol kisasszonyok«nevelő intézetében Budapesten tanult. Folyó év június havában az iskolai év véget érvén levizsgáztak s így szüksége merült fel annak, hogy Budapestről Csíkszeredába a szülei házhoz visszahozzuk. Tekintettel arra, hogy még csak 14 éves, ezen utat egyedül megtenni képtelen, feltétlen szükséges, hogy hazahozatala végett személyesen utána menjek” – fogalmazott Becze Imréné, kérve, hogy az utazási igazolványban tüntessék fel, hogy 30 kg. élelmiszert visz magával, hazafele pedig gyermekének csomagját, mintegy 50 kg súlyú csomagot hoz. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 3063/1919 iratcsomó)

1921-ben „a pénzügyminiszter Csikvármegye alcsiki járásának tizenhét községe területére Becze Imre földbirtokosnak Csikszentmárton székhellyel só- es dohánymonopoliumi engedélyt adott.” (Csíki Lapok – 1921. február 20.) „Ezen foglalkozás azonban igényeinek nem felelvén meg, rábírták, hogy repatriáljon. Nagy unszolásra eladta szeredai házát és szent­már­to­ni ősi birtokát s elhagyta a szülőföldjét” – jegyezte fel Tivai Nagy Imre.

Forrás: Hargita Népe 2019. február 19.

Becze (I) György 1920. augusztus 20-án útlevélért folyamadott az alispánhoz. A román nyelvű, kézzel írt dokumentumban a 17 éves ifjú azzal indokolja kérését, hogy nem tudja a román nyelvet elég jól ahhoz, hogy a műszaki akadémián vegyészmérnöki tanulmányokat folytasson, ezért tanulmányi céllal Bécsbe szeretne menni. Kéréséhez többek között csatolta érettségi bizonyítványának hitelesített másolatát is, ebből láthatjuk, hogy Becze György kiváltképpen reáltárgyakban jeleskedett, és hogy a középiskola V–VI. osztályát Budapesten a II. kerületi érseki katholikus főgimnáziumban végezte, valószínűleg a menekülés miatt (1916/1917 és 1917/1918 tanév). (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 3557/1920 iratcsomó.)

Egy évvel később, 1921-ben bátyja, Becze István kért útlevelet, hogy folytathassa a budapesti egyetemen megkezdett gazdasági tanulmányait, de ezt a kérést kezdetben a hatóság elutasította, mivel nem utolsó éves hallgatóról volt szó. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 5179/1921 iratcsomó) Később valószínűleg ő is „eltávozást” kapott, hiszen az 1930-as években a Magyar Nemzeti Bank ellenőre, később főellenőre volt.

1922. február 9-én Becze Gábor korábbi irodaigazgató, többszörösen kitüntetett honvéd huszárfőhadnagy, Becze Antal jeles alispán legkisebb fia, Becze Imre testvére, aláírta repatriálási kérelmét: egy román nyelvű formanyomtatványt, amely szerint nem tudja az országban a megélhetését biztosítani, ezért családjával és vagyonával (jeles esetben 300 kg élelmiszer) együtt távozik. Március 1-jén Becze Gábor át is vehette a repatriálási bizonyítványt. A 34 éves repatriálót nyolc éves Éva lányával és öt éves Tamás fiával együtt örökítette meg a fotográfus. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1065/1922 iratcsomó)

Becze Antal alispán Ilka lánya, vagyis Balla Attiláné valószínűleg ekkor már családostól az új hazában élt – mivel a család nem Csík vármegyéből ment el, a csíkszeredai levéltárban a korszak alispáni iratai között nem találtam rájuk vonatkozó aktákat. Tudjuk viszont, hogy az egyik Balla fiú, vitéz nemes csíkszentmihályi Balla József csendőralezredes hősiesen harcolt az orosz fronton, ezért 1926-ban felvételt nyert a vitézi rendbe, 1939-ben pedig az II. A) osztályú Tiszti Szolgálati Jelet vehette át. A Balla család többi tagjának sorsát nem ismerjük. Becze Ilka 1953-ban hunyt el, az Új Köztemetőben temették.

Öngyilkos cselekedet

1923. február 23-án Becze Imre volt főszolgabíró is aláírta a repatriálási nyomtatványt. A távozáshoz egy 15 tonnás vagont igényelt 7500 kg élelmiszer és ugyanannyi bútornemű szállítására. A 49 éves főszolgabíróval együtt távozott 47 éves felesége, Mártonffy Anna és 69 éves édesanyja, özv. Becze Antalné is. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 591/1923 iratcsomó).

Dr. Nagy András Lót visszanéz című kötete szerint Magyarország éveken át nem tudott a repatriáltak legtöbbjének „nemhogy megélhetést, de még lakást sem biztosítani. Vagonlakásokban, segélyekből, a tartalékok feléléséből nyomorogtak, ameddig bírták. Becze Imre, volt főszolgabíró, a híres Becze Antal alispán fia nem bírta, főbe lőtte magát. Nyugodtan maradhatott volna a helyén, ahol háza és nem nagy, de jó birtoka jutott ebek harmincadjára, silány elégtételül hagyva özvegye és gyermekei számára, hogy a neobarokk Magyarország ízlése szerint sóhajtozhattak sohasem létezett „kastélyaik” és birtokaik után, melyeket az „oláhok elvettek” tőlük.”

Az alig ötvenéves főszolgabíró haláláról szűkszavúan az Ellenzék című lap is beszámolt 1924. január 27-én (vagyis nem egészen egy évvel a repatriálási kérelmet követően), de az öngyilkosságot nem emlegette. (Ha valóban öngyilkos lett, nem ő volt az egyetlen szakirodalom által valószínűsített 420 ezer új hazát keresőből. Azoknak a számáról, akik napokig, hetekig vagy akár évekig is vagonban laktak, nincsenek egész pontos adatok. Dékány István Trianoni árvák című kötetében azt állítja, hogy egy időben 15-16 ezer embernél több nem élt vagonokban, a pályaudvarok csonkavágányain.)

Özv. Becze Antalné csíkmindszenti Czikó Mária 1930-ban. 76 évesen Székesfehérváron hunyt el. Gyászjelentőjén 13 unoka neve olvasható.

„Özv. Becze Imréné és lánya, Becze Anci (Anna, Annuska, An­nie, Anczy) nevét a lapok társasági rovatában 1926 és 1932 között a legkülönbözőbb báli névsorokon olvashatjuk (az Emericana bálja a Gellért szállóban, magyar nemzeti bál a Hungária szállóban, erdélyi bál, katolikus estély, katholikus társaság bálja, Vöröskereszt-bál, tearózsa-karnevál, Széchenyi-bál, Atléta-bál), részben bizonyítékaként Nagy András szavainak. Ugyanakkor – ha tüzetesen megnézzük a listákat – látható, hogy az Erdélyből menekültek keresték egymás társaságát, s minden bizonnyal hittek abban, hogy Trianon visszafordítható, hiszen akkoriban „mindenki számára elfogadható és követhető volt az irredentizmus és a revízió.” (Dékány István)

Becze Annie és a revizionizmus

1932 szeptemberében Becze Annus Amerikába utazott a „Pro Hungária Nők Világszövetsége” küldötteként. A Magyarság beszámolója szerint az Elmira-College első magyar hallgatója a fegyverszünet évfordulóján „angol nyelvű előadást tartott a trianoni békeszerződések tarthatatlanságáról és térképek felhasználásával bizonyította Magyarország igazságtalan feldarabolását. (…) Úgyszintén a kultuszminisztérium által utánaküldött gramofonlemezek és hangosfilmek levetítésével ismertette a magyar zenét, a magyar népi viseletét és a magyar műremekeket. Az egyik budapesti gramofoncég száz angol nyelvű, magyar csárdást küldött ki Becze Annuska címére, hogy ezzel is propagandát csináljon a magyar zenének.” (Magyarság, 1933. január 5.)

1933 júniusában ismét foglalkoznak Becze Annie-val a magyar lapok, ezúttal Borah szenátorral történt levélváltása kapcsán. William Edgar Borah szenátor, a szenátusi Külügyi Bizottság elnöke a háborút lezáró békék revíziójával kapcsolatos véleménye miatt akkoriban a „legolvasottabb és a leggyakrabban idézett amerikai” volt Európában, s különösen népszerű lett a magyarok körében, mivel nemegyszer annak a reményének adott hangot, hogy „eljön az idő, amikor az ország szolgálatára állhat.” Ennek tulajdonítható, hogy a szenátor „magyarok és amerikai magyarok tucatjaitól kapott köszönő és támogató levelet, melyek »nagyszerű küldetése« sikeres véghez vitelére buzdították.” (Mathey Éva: Az amerikai kormányzati körök és a magyar revízió kérdése a két világháború között)

Ilyen levél lehetett a Becze Annie-é is, akinek „mielőtt tanulmányai elvégzésére Amerikába utazott volna, dr. Légrády Ottó, a Pesti Hírlap főszerkesztője, megfelelő számú angol nyelvű példányt juttatott Igazságot Magyarországnak című revíziós albumából és revíziós térképeiből. A kitűnő magyar honleány felolvasásokat, előadásokat tartott ezek alapján Amerikában, mindenkor a legnagyobb sikerrel, erősen, gyarapítva barátaink számát. Ennek a munkálkodásnak során keresett és talált kapcsolatot a nagy Borah szenátorral, aki Becze Anniénak a bűnös trianoni szerződés ügyében hozzá intézett levelére most válaszolt.” (Pesti Hírlap, 1933. június 4.)

Hogy mit írt a szenátor? Ugyanazt, amit másoknak: „A trianoni szerződést másnak soha sem fogom tekinteni, mint a történelem legcsalárdabb cselekményének. Sért minden igazságérzetet és megcsúfolja mindazt, amiért a győztes országok hirdették, hogy a háborút folytatják. Gazdasági intézkedései esztelenek s a politikaiak szörnyűek. (…) Lehetetlen elhinni, hogy a mohóságtól és bosszúvágytól fogant s be nem tartott ígéretre alapított szerződés soká bírja elviselni a felvilágosított közvélemény marasztaló ítéletét. Biztos, hogy valamikor és valamilyen módon ezt az igazságtalanságot jóvá fogják tenni. Köszönöm, hogy írt nekem. Remélem, hogy a köztünk való maradása nagy hasznára lesz, s ha visszatér Magyarországba, elviszi az egész Magyarországnak szóló őszinte barátságom üzenetét.” (Pesti Hírlap, 1933. június 4.)

Csakhogy „a magyarok reményei, teljességgel megalapozatlanok voltak – véli Mathey Éva az említett tanulmányában. – Borah ugyanis igazi „szabadúszó” volt” és „véleménye nem tükrözte sem pártja, sem pedig kormánya Magyarországgal és a revízióval kapcsolatos álláspontját, és fontos, magas rangú pozíciói ellenére sem állt módjában befolyásolni a hivatalos amerikai külpolitikát”.

1934 nyarán csíkszentmártoni Becze Annie hazatért amerikai tanulmányújáról. „Két év alatt három egyetemi évet végzett angol nyelven és így szerezte meg diplomáját” – adta hírül a Magyarság. „A The Sunday Telegram című amerikai lap mintegy búcsúzóul közli Becze Annie képét és azt írja, hogy avatásán egy, a népszövetséghez intézett feliratot szerkesztett, amelyet az egyetem elnöke, dékánja, a tanárok és a hallgatóság többsége is aláírt, melyben kérik, hogy állapítsák meg újra Magyarország határait, úgyhogy az előző királyság összes népeinek igazsága legyen.” (Magyarság 1934. augusztus 2.)

Ugyanennek az évnek októberében a „Pro Hungaria” Nők Világszövetsége közgyűlésén Becze Annie beszámolt kétéves amerikai működéséről, és megválasztották a leánykör elnökének az akkor már 30 éves leányzót. Ugyancsak 1934 októberében jelent meg A földgömb című lapban Becze Annie írása a Yosemite völgyéről, 1936 májusában pedig a Yellowstone nemzeti parkról. Tudjuk még Annie-ról, hogy 1933-ban és 1937-ben különböző kiállításokon szerepeltek iparművészeti alkotásai, és aztán csend. Becze Imre főszolgabíró lányának további sorsáról semmit nem sikerült kikurkásznom, az amerikai lapok archívumához pedig csak pénzdíjas előfizetéssel lehetett volna hozzáférni, így arcképét sem tudjuk bemutatni.

Egyik testvére, Becze István 1957-ben, utód nélkül, feleségével, Császár Flóra Magdával együtt gombamérgezésben hunyt el. A másik fiútestvér, Becze I. György vegyészmérnök lett, 1937–38 körül telepedett át az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a lawrencburg-i Schenley szeszes italokat előállító üzem kutatója volt. 95 évesen, 1998-ban hunyt el. Gyászjelentője szerint két lánya, Clara Ann Szucs és Rosemary Brooks, valamint fia, George I. de Becze Jr. mérnök gyászolta. Unokái Szücs, Brooks és Debecze névre hallgatnak, facebookos megkeresésünkre nem reagáltak.

Hargita Népe, 2019. március 5.

(VIII.) Keresztelés és üres gyomor

1919 márciusában a még hivatalban lévő magyar polgári közigazgatás mellett egyre hangsúlyosabban lépett fel a román katonai közigazgatás. … Csík vármegye súlyos közélelmezési gondokkal küzdött, tilos volt a március 15-e megünneplése, erősödött a cenzúra és a román hatóságok megkezdték a települések átkeresztelését is.

*

Az idén a szabadság ünnepét sem a város, sem a vármegye nem ünnepelte meg. E napon el volt tiltva minden gyülekezés és ünnepély. Így hát a magyar szabadság ünnepe külsőleg nem jutott kifejezésre. Az emberek szíveikben ünnepeltek és a szentmisén vettek részt – adta hírül a Csíki Lapok 1919. március 23-án. Ezt az újsághír támasztja alá dr. Tódor Béla gyergyószentmiklósi polgármesternek dr. Györgypál Domokos kormánybiztosnak címzett átirata is (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1947/1919 iratcsomó). „Bejelentem, hogy a román parancsnokság a márc. 15-i ünnepély megtartását betiltotta, karhatalmi előkészületeket tett a sejtett, de nem tervezett felvonulás ellen – olvasható a dokumentumban. – Visszatetszőleg s botrányosan járt el az őrjáratot teljesítő katonaság e napokban azzal, hogy a magyar nemzeti színszalagot sokakról letépte a kis gyerekekkel a szalagot nemzeti becsületünket sértő szavak kíséretében lenyelette.” Ugyanebben a dokumentumban a polgármester azt is panaszolja, hogy „dr. Dobreán Mihály ügyvéd – a főjegyzőhöz intézett papírocskán kijelentette, hogy a város tulajdonát képező, a rendőrkapitány által eddig bérben bírt lakást lefoglalja az ellen jogorvoslatnak helye nincs”.

Az éhínség határán

Az említett Mihai Dobreanu gyergyószentmiklósi ügyvédet 1919. február elején nevezte ki a román kormányzótanács Csík vármegye közélelmezési prefektusának (Csíki Lapok, 1919. február 9.) „Ez volt az első lépés a román polgári közigazgatás kialakításában, mert a hivatalok teljes átvételéig Dobreanu és a katonai parancsnokság irányította a megyét”– állapította meg Szabó Csongor Csík megye közigazgatása, 1918–1940 című tanulmányában. A vármegye már ekkor az éhínség szélén állt.

„Dr. Dobreán ügyvéd a román katonai parancsnoksággal egyetértve a lakosságnak közvetlenül saját maga által való ellátását, az élelem beszerzését lehetetlenné tette azzal, hogy a piaci árusítást (tengeri, búza, árpa stb.) betiltotta, s katonai karhatalommal szereztet érvényt akaratának – panaszolta dr. Györgypál Domokos kormánybiztosnak dr. Tódor Béla, Gyergyószentmiklós polgármestere. – A városba behozatal tilos, a város bejáró útjait őrök (román katonák) tartják megszállva, akik átkutatják az utasok minden holmiját. Megtörtént, hogy a szalmának más községből való behozata­lára 50 kor. taxa lefizetése ellenében kaptak egyesek engedélyt, jóllehet a szalmát nem most vették, hanem az ők tulajdonuk volt (…) Ezen erőszakos és célra nem vezető intézkedéssel a lakosság ellátását nem lehet biztosítani, sőt inkább alkalmas annak meghiúsítására, s ezzel az éhínség előidézésére.” (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1346/1919-es iratcsomó)

A várható éhínségről a Csíki Lapok csaknem minden számban cikkezett, részletezve, hogy a lakosság hónapok óta nem kapott lisztet, és hogy „ilyen nehéz időket a háború folyamán egyszer sem ért” a vármegye. Dr. Györgypál Domokos több ízben felvázolta Csík vármegye speciális közélelmezési gondjait a román hadsereg főparancsnokságnak.

„Csík vármegyében annak geo­gráfiai fekvése és éghajlati viszonyai miatt, sohasem termett még félannyi gabona sem, amennyi a lakosság szükségletét fedezte volna, s így a vármegye mindig behozatalra volt utalva – fogalmazott március 17-én egy átiratban a kormánybiztos, hozzátéve, hogy amióta „az erdélyi vármegyéket csapatok szállták meg, a közélelmezés teljesen fennakadt, sem hatósági ellátás nincs, sem lehetővé nincs téve az, hogy egyesek a szomszéd vármegyékből a szükségletüket beszerezhessék, sőt a román nemzeti kormányzótanács intézkedései folytán a kivitel valamennyi megszállott vármegyéből szigorúan betiltatott, s miután a lakosság Csík megyében élelemhez nem juthat, mert nincs, behozni pedig lehetetlen, a hatóság pedig eddig­elé még semmiféle kenyérmagvat nem szállított, a közélelmezésre utalt lakosság a szó szoros értelmében vármegyém több községében már éhínségbe jutott, ami a legszomorúbb következményeket vonhatja maga után.”

A kormánybiztos szerint a helyzetet súlyosbította az is, hogy a vármegyébe vezényelt román csapatok élelemszükségletéről is gondoskodni kellett, ezért nyomatékosan felszólította a román főparancsnokságot, hogy biztosítsa a csapatok ellátását.

„Minthogy a nélkülözés már oly mérvet öltött, hogy naponként síró asszonyok és gyermekek keresik fel irodámat ennivalóért, kiket szép szóval tovább csillapítani már nem lehet, s minthogy éppen ezen jelenségek, valamint az, hogy az éhező emberek a szigorú ellenőrzés miatt ruhájuk zsebeiben kénytelenek a vasúton gabonát hozni (…) mind azt mutatják, hogy a legsürgősebb intézkedés vált szükségessé (…)” – fogalmazott dr. Györgypál Domokos kormánybiztos. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1346/1919-es iratcsomó)

A közélelmezési válság még március végén is javában tartott. A közigazgatási bizottság március 27-i ülésén dr. Veress Sándor elmondta, hogy „a kórházaknak liszt már egyáltalán nincsen, a nagyszámú betegek kenyér helyett sült pityókát kapnak”. Ugyanakkor Wellmann Samu államügyész kifejtette, hogy a fogházakból „kénytelen az ügyészség a foglyokat szabadlábra helyezni, rászabadítva a közveszélyes büntetteseket a társadalomra”. (Csíki Lapok, 1919. március 30.) Fejér Sándor alispán ekkor úgy tudta, hogy két héten belül 14 vagon kukorica érkezik a megyébe, de az újság még április végén is arról írt, hogy a beígért lisztszállítmány nem érkezett meg, és „gabonát vásárolni a készletek hiánya miatt oly horribilis áron lehet, hogy azt megfizetni képtelenségnek látszik, igen sok család hosszú idő óta nem látott kenyeret asztalán.” (Csíki Lapok, 1919. április 20.)

Sereda Ciucului és társai

Szintén a csíkszeredai levéltárban bukkantam rá a Román Kormányzótanács átiratára a községek elnevezése tárgyában (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1961/1919-es iratcsomó). Az alispánhoz címzett, 1919. március 29-én kelt iratot Victor E. Sabău írta alá, aki ekkor dr. Ioan Suciunak, a gyulafehérvári nemzetgyűlés egyik szervezőjének, a kormányzótanács tagjának személyi titkára volt. (Középiskolai tanulmányait a brassói román nyelvű líceumban, jogi tanulmányait Budapesten végezte, később a Sorbonne-on nemzetközi jogot tanult.)

A dossziéban az átirat magyar fordítása is megtalálható: „Van szerencsém a megyéjebeli községeknek megnevezéseit elküldeni és kérem szíveskedjék áttekinteni és kijavítani, amennyiben magyarról, románra helytelenül lett lefordítva, mint pld. Chitighara, Ujfalau etc. szíveskedjék tehát hozzáértő emberekkel ezeket a neveket a tulajdonképpeni névre megrövidíteni, (például ha valami történelmi összefüggésben vagy földrajzi összeköttetésben van az a falu), hogy ezáltal tudjuk tisztán városaink és falvaink helyes román neveit. A magyar vidéken találunk több kisebb összevont községeket, más községek pedig egy név alatt több tanyákat képeznek. Tehát ebben az ügyben is szíveskedjék a szükséges megjegyzéseket megtenni. Nagyon fontos szervezési ügy ez, és kérem ezek után nekünk amennyiben lehetséges 8 napon belül nekünk megküldeni.”

A fordítás nem felel meg minden részletében az eredeti szövegnek, például az eredeti dokumentumban nem az áll, hogy „tudjuk tisztán városaink és falvaink helyes román neveit”, hanem, hogy „falvainknak és városainknak legyen meg a tiszta román neve”, de ezúttal nem is arról van szó, hogy a fordító szándékosan ferdített-e, enyhített-e a román fogalmazványon, vagy esetleg nem ismerte eléggé a nyelvet – inkább az ügycsomóban található számadatokat és elnevezéseket szeretnénk bemutatni.

Eszerint 1919 márciusában a vármegye lakossága 152 452 személy volt. Városai: Sereda Ciucului – Csíkszereda és Giurgeul-Sân­miclăuș – Gyergyószentmiklós. A felcsíki járásnak 35 633 lakosából, román 120, magyar 35 110, német 220 és más nemzetiségű 183 személy. A járás néhány faluja már kapott valamilyen román nevet (pl. Cicău – Csíkcsikó(!), Danfalău, Ienofalău, Ciuc Sândominic, Sân­tămaș, Ciucsâncraiu, Ciuc-sân­tim­bru, Mădăraș, Madefalău, Rakoș, Ciomortan), a többi csak magyar megnevezéssel szerepel a felsorolásban.

Hasonló a helyzet a 26 817 (román 234, magyar 25 628, német 264 és más nemzetiségű 701) lakosú kászonalcsíki járás esetében is. A járás falvaiból csak Menășag, Ciuc-Sângeorgiu, Ca­son-újfalău, Ciuc-Sânmartin, Coz­maș, Lazar­falău, Tușnad, Ve­re­beș és Tușnadul-Nou szerepel ro­mán névvel a jegyzékben.

A gyergyószentmiklósi járásban 52 670 lakost tartottak nyilván (román 6611, magyar 43 628, német 560 és más nemzetiségű 1871 személy). A felsorolásban a következő román megnevezések szerepeltek: Ditró, Alfalău, Remetea, Uifalău, Ciomafalău, Techerepatac, Varviz, Șărmaș, Vașlab.

A szépvízi járás a nyilvántartásban 20 924 lakossal szerepel (3268 román, 17 304 magyar, 320 német és 32 más nemzetiségű). A járás kilenc községéből csak négynek találtak azonnal román nevet (Sânmihaiu, Lunca de sus, Lunca de mijloc, Delne).

A gyergyótölgyesi járásnak 16 408 lakosa volt (román 10 744, magyar 4480, német 526 és más nemzetiségű 658) és már mindegyik községének volt román neve (Bilbor, Borsec, Bicaz, Corbu, Tulgheș).

1919 előtt községeink nagy részének nem volt román megnevezése, s a gyors keresztelés során részben a hangzás alapján vett át neveket az új közigazgatás, másrészt „a magyar helységneveket rögzítették román helyesírással. Így lett például Mihaifalău – Ér­mi­hály­falvá­ból, Sereda-Ciucului – Csík­sze­re­dából, Sepsi-Sângeorgiu – Sep­siszentgyörgy­ből, vagy egyszerűen lefordították a magyar elnevezést: Holló – Corbu lett. A húszas évek elején közigazgatási intézkedések születtek Erdélyben, elsősorban a Székelyföldön, az ilyen román helységnevek „románosítására”, illetve román helységnév találására olyan települések esetében, amelyeknek addig egyáltalán nem volt semmilyen román nevük. Öreg székelyföldi tisztviselők sokáig emlékeztek arra, hogy egy bizottság járta végig a helységeket, bukaresti állami hivatalnokok és magyarul is tudó román nyelvészek, és helyben „kereszteltek” – véli Soproni Géza (Beke György) Odorheiu Secuiesc? – Magyar helységnevek sorsa Erdélyben című írásában (Kortárs, 1988. augusztus).

Hargita Népe / 2019. Március 19.

(IX.) Dr. Györgypál Domokos, A Főispán-Kormánybiztos

1919. április 22-én Valer Neam­ţiu alezredes – akit a román kormányzótanács Csík megye prefektusává nevezett ki – erőszakkal átvette a főispáni hivatalt. Az átadást megtagadó dr. Györgypál Domokosról – aki 1918 novemberétől töltötte be a főispán-kormánybiztosi tisztséget – Endes Miklós úgy vélekedett, hogy „a legnehezebb időkben teljesített terhes munkásságával mindenkinek teljes elismerését vívta ki”. Sorozatunkban ezúttal dr. Györgypál Domokos életét, alakját villantjuk fel levéltári dokumentumok, korabeli sajtó és Gál Bence csíkszeredai lakos által őrzött iratok alapján.

Dr. Györgypál Domokos ügyvéd, földbirtokos, or­szággyűlési képviselő 1875. november 9-én született Csíktaplocán, Györgypál János és Csedő Anna fiaként. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen kezdte és Csíksomlyón fejezte be. Jogot Kolozsváron végzett, az ügyvédi vizsgát Marosvásárhelyen tette le. Ezután csíkszeredai ügyvédként aktívan bekapcsolódott a politikai életbe: a vármegye törvényhatóságának tagja és a Csíkszeredai Takarékpénztár Részvénytársaság igazgatója volt. 1904-ben, időközi választáson a csíkszeredai kerület Ugron-párti programmal országgyűlési képviselőjévé választotta, amikor a korábbi képviselő, Molnár József halála miatt a kerület mandátuma megürült.

A képviselő

A fiatal ügyvéd, dr. Györgypál Domokos nagy szótöbbséggel történt megválasztása a korabeli országos sajtóban is nagy visszhangot keltett, különösen azért, mert Ugron-párti, ellenzéki képviselőjelöltként győzött az igen pénzes, idegenből jövő, szabadelvű párthoz tartozó Egyedi Arthur ellen, s így a „csíkszeredai választókerület, mely 1867. óta talán csak két ízben küldött az országházába ellenzéki képviselőt, legalább egy időre, a szabadelvű pártra nézve újólag elveszett”. (Csíki Lapok, 1904. február 25.)

A választást kiélezett küzdelem előzte meg, hiszen Egyedi Arthur már korábban is képviselte a kerületet a magyar országgyűlésben, és ezúttal is Csík fontos vezető embereinek (köztük Bocskor Béla tiszti főügyésznek), valamint a Csíki Lapoknak a támogatását élvezte. Ugyanakkor dr. Györgypál Domokosnak elsősorban azt rótták fel az országos lapok, hogy úgy tűnt, maga is bizonytalankodik pártállását illetően – igaz, hogy a függetlenségi és 48-as pártban többször is volt pártszakadás, majd egyesülés, és az is előfordult, hogy a szétszakadt részek, a párt különböző platformjai ugyanazon a néven futottak tovább, csupán vezetőik alapján különböztették meg őket egymástól (például Ugron Párt vagy Justh Párt).

1905-ben és 1906-ban az általános választások alkalmával dr. Györgypál Domokos újabb mandátumért indult, s mivel 1905 januárjában az Ugron-párt többi tagjával együtt ő is belépett a függetlenségi és 48-as pártba, így e párt programja alapján ismét képviselővé választották. Valószínűleg ezekben az években készült az az Apafi utcai képeslap, amelyen hatalmas zászlón az Éljen dr. Györgypál Domokos! felirat látható.

A tiszti főügyész

Alig két évvel később, az 1907. december 16-án megtartott vármegyei tisztújítás során dr. Györgypál Domokos is pályázott a vármegyei főügyészi tisztségre, és azt el is nyerte, 104 szavazatot szerezve a korábbi főügyész, dr. Bocskor Béla 79 szavazatával szemben. Ezért 1908 januárjában lemondott országgyűlési képviselői mandátumáról és vármegyei tiszti főügyészként működött egészen 1918-as főispánná történő kinevezéséig.

1908 októberében az akkor már kétgyerekes apát szörnyű csapás érte. Felesége, az alig 25 éves Gál Irma, Gál József kereskedő lánya belehalt harmadik gyerekük, Magda születésébe.

Az özvegy néhány év teltével újranősült, feleségül vette Gecző Ilonát, Gecző János volt országgyűlési képviselőnek, Csíkszereda város „első követének” lányát. Házasságukból egy kislány született, Marianna, aki a csíktaplocai temetőben található családi sírkő felirata szerint mindössze egy évet élt (1912–1913).

1918 novemberében újabb fordulat következett be dr. Györgypál Domokos életében. Ezt az időszakot Dr. Endes Miklós Csík-, Gyergyó- és Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig című munkájában így írja le: „A Wekerle-kormány utolsó napjaiban, 1918. október havában Tolnay Lajos lemondása után Csík vármegye főispánjává csíkszentmihályi Sándor Ákos belügyminiszteri osztálytanácsos neveztetett ki. Midőn az eskü letétele végett Csíkban megjelent, már kitört a forradalom. Ekkor a király által kinevezett Károlyi-kormány dr. Györgypál Domokos vármegyei tiszti főügyészt nevezte ki Csíkba főispán-kormánybiztosnak.”

A főispán-kormánybiztos

A főispáni teendők ellátásával megbízott kormánybiztosra nehéz hónapok következtek – a történésekről sorozatunk korábbi részeiben már ízelítőt nyújtottunk, ezért most a tisztségben betöltött utolsó hetek történéseit vesszük górcső alá.

1919. március 23-án dr. György­­pál Domokos átiratot küldött a nagyszebeni román kormányzótanácshoz, amelyben megismételte a február 10-én ugyanoda címzett sorait. „Niculescu Dumitru román királyi tábornok úr, mikor 1918. november hó 26-án Csíkszeredára bevonult, kérdésemre, hogy minő jogon lépte át Magyarország határát, egyenesen és nyíltan azt a kijelentést tette, hogy ő és csapatai a fegyverszüneti szerződés végrehajtására, az entente csapatok főparancsnokának tudtával, beleegyezésével s annak egyenes parancsára lépték át határunkat abból a célból, hogy részére kijelölt területet megszállja – olvasható a Gál Bence által őrzött dokumentumban. – A tábornok úrnak fennti kijelentéséből tehát kétségtelen, hogy a román királyi csapatok azon katonai egyezmény alapján szállották meg Erdélyt, mely a szövetségesek és Ausztria–Magyarország között megállapított fegyverszüneti feltételeket tartalmazzák, s mely Belgrádban 1918. november hó 13-án iratott alá. Kétségtelen az is, hogy a megszállott területeken a béketárgyalások végleges befejezéséig egy részről a szövetségesek vagyis a megszálló csapatok, más részről a magyar állam között, a jogok és kötelezettségek tekintetében egyedül a fenti katonai egyezményben megállapított feltételek az irányadók. Minthogy pedig ezen katonai egyezmény I. pont második bekezdésének utolsó mondata szerint, a polgári igazgatás a jelenlegi kormány, tehát a Magyar kormány kezében marad s minthogy a XVII. pont szerint a szövetségesek a magyar állam belső igazgatásába nem fognak beavatkozni, ezen rendelkezésből kifolyólag a magyar kormányon kívül nem ismerem el, nem ismerhetem el senkinek a jogát arra, hogy a polgári közigazgatás jogkörébe eső, a magyar állam tisztviselőire nézve kötelező és érvényes rendelkezéseket bocsáthasson ki.

Midőn erről a kormányzó tanácsot tudomásvétel végett értesítem, egyben közlöm, hogy − a fenti jogos és igazságos álláspontomból kifolyólag − a már eddig kiadott s az ezután kiadandó a polgári közigazgatást érdeklő rendelkezéseit teljesíteni, végrehajtani nem fogom. A beállott kényszerhelyzetből kifolyólag, miután vármegyém lakossága a szükséges élelmicikkekkel és világítóanyagokkal nem rendelkezik s a megszállás következtében el van zárva annak lehetőségétől, hogy magát ilyenekkel elláthassa, kivételt csak a közélelmezést és a közellátást érdeklő rendelkezéseivel teszek.” Ugyanakkor dr. Györgypál Domokos kijelentette, hogy a kormányzótanács 1919/1281-es számú megkeresésével küldött hirdetmények kifüggesztését megtagadja.

Hogy mit takart az 1281-es megkeresés, nem tudom pontosan, erre vonatkozó iratot nem találtam. Elképzelhető, hogy a nagy­szebeni román kormányzótanács 1919/1281-es számú hirdetményéről volt szó, amely a bekes-archiv.hu honlapon található leírás szerint arról szólt, hogy a katonai büntetőbíráskodást a nagyszebeni katonai területi parancsnokság mellé rendelt haditörvényszék gyakorolja.

A Csíki Lapokban sem találtam semmi közelebbit, igaz, hogy ebben az időszakban a lap gyakran jelent meg üres „ablakokkal”, amelyek a cenzúra jól látható jelenlétét bizonyították. Így volt ez az 1919. március 23-i, 30-i valamint az április 6-i és 13-i lapszámok esetében is. Minden bizonnyal ezért nem olvasható az újságban dr. Györgypál Domokos katonai őrizet alá helyezése sem.

Találtam viszont a csíkszeredai levéltárban egy dokumentumot, amely szerint Szász Lajos helyettes alispán táviratot küldött április 11-én Szamosújvárra, az I. vadász hadosztály parancsnokságának, és 16-án Nagyszebenbe, a román kormányzótanácsnak. „Dr. Györgypál Domokos, Csík vármegye kormánybiztosa e hó 6. óta a lakásán internálva van – olvasható a fennmaradt szövegben. – Mivel nincs senki, aki a kormánybiztosi teendőket végezze, s így ezen ügykör ellátása megakad, kérem a kormányzótanácsot/parancsnokságot, hogy az ellene felmerült vád lehető sürgős kitisztázásával ezen állapotot megszüntetni méltóztassék.” (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok, 4. számú leltár, 2123/1919-es iratcsomó)

Ma már tudjuk, hogy az utolsó csíki főispán-kormánybiztos internálása április 22-ig, a főispáni hivatal román hatóságok általi átvételéig tartott. Az átvétel részleteiről, valamint dr. Györgypál Domokos és családja további sorsáról sorozatunk következő részében olvashatnak.

Hargita Népe, 2019. április 2.

(X.) A magyar közigazgatás utolsó napjai

Dr. Györgypál Domokosnak és vele együtt a vármegye hivatalnokainak, szolgabíráinak legalább két életük volt: egy 1919 előtti és egy összeomlás utáni. Igaz, hogy az impériumváltás Csík vármegye minden lakójának életét meghatározta, de a legnagyobb törést valószínűleg a korabeli vezetők életében okozta. A főispáni hivatal 1919. április 22-én történt átvételének részleteit levéltári anyagok, a korabeli sajtó és a Gál Bence csíkszeredai lakos által őrzött jegyzőkönyv alapján elevenítjük fel.

A román prefektusok kinevezése a többi erdélyi megyében már 1918 decemberében és 1919 januárjában megtörtént. Csaknem mindenütt átvették a közigazgatást, a pénzügyigazgatást, a bíráskodást és a többi hivatalokat, „egyedül Csíkvármegye volt az, ahol a közigazgatás és biráskodás magyar maradt és az összes hivatalok zavartalanul müködtek, mivel a legutóbbi napokig kisérlet sem történt a román impérium kiterjesztésére” – közölte a Csíki Lapok 1919. április 27-én. A Román közigazgatás című cikk azonban üres „ablakkal” kezdődött, jelezve, hogy a cenzor, Aurelius Păcurariu „lelkiismeretesen” végezte munkáját.

A főispáni hivatal átvétele

Újabb üres folt után (ebben az egy cikkben hat üres „ablak” volt) az újság arról írt, hogy „Két heti őrizet után a kormánybiztost szabadlábra helyezték”, és április 22-én délután 4 órára hivatalába kérették, ahol megjelent a nagyszebeni román kormányzó-tanács által „Csikvármegye prefektjévé” kinevezett Neamțiu Valér alezredes is, ki ugyanakkor „Udvarhely vármegye prefektje” is volt. Az alezredes dr. Györgypál Domokos kormánybiztostól a főispáni hivatal átadását követelte, amit a kormánybiztos megtagadott. Az eljárásról született, Gál Bence által őrzött jegyzőkönyv szerint dr. Györgypál Domokos kormánybiztos főispán a „hivatalos helyiségébe megjelenvén ott találta Valeriu Neamțiu alezredes urat, a ki felmutatván a nagyszebeni román kormányzótanács elnökségének 1-22 res. számu decretumát, mely szerint Csikvármegye ügyvivő főispánjává kineveztetett, kérte a főispáni iroda átadását.

Dr. Györgypál Domokos kormánybiztos tekintettel arra, hogy a Belgrádban 1918. november hó 13-án kiállított katonai egyezmény − mely a magyar állam és a szövetségesek között létrejött fegyverszüneti feltételeket foglalja magában − azt az intézkedést tartalmazza, hogy a megszállott területeken a polgári igazgatás a magyar kormány kezében marad, abba a szövetségesek beleavatkozni nem fognak: a magyar kormányon kívül nem ismeri el senkinek a jogát arra, hogy a közigazgatás irányitásában, vezetésében tevőlegesen beleavatkozzék, hivatalnokokat nevezzen ki, s így a felmutatott decretumot, mint arra illetéktelen hatóságtól származót, törvényesen joghatállyal birónak nem ismervén el, a főispáni iroda átadását megtagadja.

Valeriu Neamțiu alezredes kijelenti, hogy a kinevezést az arra illetékes hatóságtól kapta, ragaszkodik a főispáni iroda átadásához, mert ellenesetben kénytelen fegyveres erőszakot alkalmazni.

Dr. Györgypál Domokos tudomásul veszi, a fegyveres erőszaknak enged, s a jegyzökönyv bezárása és aláirása után a főispáni helyiséget elhagyja.” A jegyzőkönyvet Valeriu Neamțiu alezredes, dr. Györgypál Domokos és Mihály Lajos jegyzőkönyvvezető látta el kézjegyével.

Az átadást megtagadó dr. György­pál Domokosról, aki 1918 novemberétől töltötte be a főispán-kormánybiztosi tisztséget, Endes Miklós úgy vélekedett, hogy „a legnehezebb időkben teljesített terhes munkásságával mindenkinek teljes elismerését vívta ki.”

Mindenre és mindenkire sor került

A következő napokból további hivatalok átvételéről számolt be a Csíki Lapok. Április 24-én az alispáni hivatalban az új prefektus arra kérte Fejér Sándor alispánt, „hogy maradjon meg hivatalában, esküt nem kiván tőle”. „Fejér alispán kijelentette, hogy ő már nyugdíjazva van, esküt nem hajlandó tenni, szolgálatot nem teljesít. Hivatalát elhagyta.” Ezután a prefektus felkérésére, a tisztviselők egyenként nyilatkoztak arról, hogy hajlandók-e szolgálatot tenni. Szász Lajos főjegyző, alispánhelyettes Fejér Sándorhoz hasonlóan nyilatkozott. Ezután a lapban újabb üres folt jelzi, hogy a cenzor valamit kivágott, majd megtudhatjuk, hogy „Erőss József tb. főjegyző, dr. Márton László gyergyószentmiklósi és dr. Sándor Gyula felcsiki főszolgabírók az eskü- és szolgálattételt szintén megtagadták. Hivataluk és a kezelésükre bízott értékek átadása közelebbről megtörténik és akkor véglegesen elhagyják állásaikat.”

Az alprefektusnak kinevezett Gustav Olteanu május 2-án átvette a hivatalt, miután az összes központi tisztviselő, kezelő- és segédszemélyzet megtagadta az eskü letételét és délelőtt 11 órakor eltávozott a vármegyeházáról. 12 órakor a magyar közigazgatás formálisan is megszűnt.

Feltételezhető, hogy Fejér Sándorra vonatkozóan kiutasító határozat született, mert találtam a levéltárban egy beadványt, amelyben a volt alispán kéri a kiutasító végzés hatályon kívül helyezését arra hivatkozva, hogy az „átvett impérium idejében” már nyugdíjazva volt és eskütételre nem lett felhívva. (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 2060/1919 iratcsomó)

Szász Lajos főjegyző nyugdíjaztatását kérte. A Nyugdíjválasztmányhoz 1919. április 27-én címzett kérésében arra hivatkozott, hogy a „román ügyvivő főispán ezen állását f. hó 22-én akképp foglalta el, hogy dr. Györgypál Domokost, a magyar kormány által kinevezett kormánybiztos-főispánt hivatali helyiségéből erőhatalommal eltávolitotta” és tovább szolgálni számára a Csíkvármegye törvényhatósága előtt letett eskü megszegését jelentené. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 2310/1919 iratcsomó)

Dr. Sándor Gyula és dr. Márton László főszolgabírák 1919. április 26-án fogalmazták meg lemondó nyilatkozatukat. „A folyó hó 24-én történt személyes érintkezésünk alkalmával szóbeli közlése folytán arról szereztünk tudomást, hogy Prefektus Ur a nagyszebeni román kormányzótanácstól nyert megbizás alapján Csíkvármegye területén az impériumot már átvette” – áll a Valeriu Neamțiu prefektusnak címzett beadványban, majd a főszolgabírák, szintén a belgrádi egyezményre hivatkozva kifejtik, hogy az impériumnak a vármegye közigazgatására való kiterjesztését kénytelenek úgy tekinteni, mint a törvényes hivatali hatáskörük és szolgálatuk folytatásának megakadályozását. „A román impérium alatt szolgálatot nem teljesithetünk s hivatali esküt vagy fogadalmat arra nem teszünk – fogalmaz a két főszolgabíró.

– Nehogy azonban szolgálatunknak a fent vázolt kényszerhelyzet folytán való megszakitásával azt a látszatot keltsük mintha ezáltal a hatáskörünkbe utalt közigazgatási tevékenység megbénitását akarnánk előidézni, kijelentjük, hogy szolgálatunkat még addig folytatjuk, amig hivatalunk elhagyására a Prefektus Úr által kirendelendő helyettes arra kényszeritni is fog, annál is inkább mert a hivatali állásunk betöltésére a megbizást nekünk vármegyénk törvényhatósága adta s tölünk azt törvényeink szerint csak a törvényhatósági bizottság vonhatja vissza.” (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 2309/1919 iratcsomó)

A másik élet

Márton László főszolgabíró és felesége, Szathmáry Sarolta 1921-ben repatriált Szombathelyre. Repatriálási kérvényében 600 kg élelmiszer, 5500 kg bútorféle és 4000 kg tűzifa elszállítására alkalmas vagont igényelt. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 4707/1921 iratcsomó)

Erőss József és felesége 1923. november 25-én nyújtotta be repatriálási kérelmét és elhagyta az országot feleségével, Bordás Máriával együtt. Pécsen élt 1935-ben bekövetkezett haláláig. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 7383/1923 iratcsomó).

Dr. Györgypál Domokos tevékenységéről a következő években is lehetett olvasni a Csíki Lapok hasábjain. Innen tudjuk például, hogy 1920-ban Tusnádfürdő szövetkezetének elnöke volt, 1921-ben ügyvédi irodát nyitott a mai Márton Áron utca 6. szám alatt, 1929-ben ő volt a Csíki Magánjavak igazgatóságának elnöke. 1935-ben dr. Györgypál Domokos és felesége Gecző Ilona ezüstlakodalmukat ünnepelték, 1939-ben a volt főispán a Csíki Kaszinó alelnöke, majd elnöke lett. Gál Bence, a család rokona úgy tudja, hogy néhány évet Budapesten éltek.

Dr. Györgypál Domokos egyetlen fia, Ferenc 1929-ben Budapesten a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének alelnöke volt. 1940-ben gazdászati hadnagy, 1942-től főhadnagy a marosvásárhelyi X. csendőrkerület székelyudvarhelyi osztályparancsnokságának gazdasági hivatalánál. A m. kir. csendőrség 1994-ben összeállított veszteséglistáján az olvasható, hogy 1945 tavaszán a Budáról Foksányba tartó hadifogoly menetoszlopban az orosz őrök agyonlőtték. A hadisir.hu adatbázis szerint Budapesten vált hősi halottá 1945. február 9-én.

Györgypálék kisebbik lánya, Magda is sűrűn megfordult Pesten, és élénk társasági életet élt. 1933 körül ment férjhez vitéz Csia István őrnagyhoz, akinek 1940 karácsonyán megjelent verseskötetéről – „mint kedves csiki vonatkozású könyvujdonság”-ról – a Csíki Lapok is írt. 1945-ben a közben ezredesi rangot elérő Csia Istvánt hétesztendei börtönbüntetésre ítélte a Népbíróság, mert „október 15 után Szálasi katonai irodájának helyettes vezetője lett és így a nyilasmozgalomnak segítséget nyújtott a hatalom megtartásához.” (Szabad Nép, 1946. július 14.) Testvérét, Csia Sándor nyilas politikust, Szálasi Ferenc jó barátját, kivégezték. Magda elvált Istvántól, hazaköltözött, és egy ideig a csíkszeredai gimnáziumban dolgozott különböző munkakörökben, köztük a könyvtárban.

A Györgypál család – Gál Bence elmondása szerint – a mai Márton Áron utca 6. szám alatt lakott az épület államosításáig, de ez a ház nem a Györgypál Domokosé volt, hanem a lányaié, akiknek anyai nagyapjuk, Gál József kereskedő építtette. Az államosítást követően a családot kitelepítették, évekig a Szék útján, a Péter-házban laktak. A ház egyik mai lakója, Péter Sára szerint ott hunyt el 1954-ben dr. Györgypál Domokos. Családja később Hirschnének szintén a Szék útján álló kis házába költözött át. Magdát, aki sclerosis multiplex miatt ágybanfekvő lett, csaknem egy évtizedig ápolta testvére, Erzsébet. Utódok nélkül haltak meg, sírjukat a taplocai temetőben Gál Bence gondozza.

Hargita Népe 2019. április 16.

(XI) Csíkszereda város átvétele

Csíkszereda polgármesteri hivatalának átvétele a román hatóságok által több szakaszban történt, és tulajdonképpen 1919 júliusában zárult le. Az átvételről szóló, magánszemélyek által őrzött jegyzőkönyvek már korábban is ismertek voltak – a szovátai Márton Ernő által őrzött példányt éppen lapunk hasábjaink publikáltam évekkel ezelőtt –, most viszont a csíkszeredai levéltárban található iratcsomó, valamint a korabeli lapok segítségével vesszük számba a történéseket és a hatalomváltást a város élén.

A főispáni hivatal 1919. április 22-én történt átvételét követően, április 25-én, pénteken Valeriu Neamtiu prefektus szóbeli rendeletére, Ionescu főhadnagy és Marcanescu hadnagy vezetése mellett, román fegyveres katonák jelentek meg a csíkszeredai városházán – számolt be az agyoncenzúrázott Csíki Lapok 1919. április 27-én. „Utasitasuk volt arra, hogy a tisztviselőket szólítsák fel a távozásra és a hivatalokat, városi adóhivatalt és pénztárt zárják le és pecsételjék le. A felhívásra dr. Márton László főjegyző, majd a később megjelent dr. Ujfalusi Jenő polgármester, a távollevő pénztárnok helyett pedig Dávid István városi végrehajtó” valószínűleg megtagadta az átadást – de, hogy pontosan mi történt, nem tudhatjuk, mert a cenzúra kivágta a lapból a mondat végét. Egy üres ablak után olvasható a cikk folytatása, miszerint „Erre Ionescu főhadnagy kijelentette, hogy a fegyveres erő rendelkezésére áll, amit a tisztviselők az erőszak alkalmazásának tekintve, megmotozás után elhagyták hivatalaikat. A városi hivatalok ezután lezárattak és lepecsételtettek. A városházát jelenleg fegyveres román katonák őrzik.” Egy újabb kis cenzúraablak után megtudhatjuk, hogy „Az eljárásról hivatalos jegyzőkönyv vétetett fel”, erre a jegyzőkönyvre viszont nem bukkantam rá a csíkszeredai levéltárban. Ez az átvétel viszont nem volt végleges, a Csíki Lapok következő száma, május 4-én ugyanis arról tudósít, hogy Neamtiu prefektus, amikor tudomást szerzett a katonaság eljárásáról, „magához kérette dr. Ujfalusi Jenő polgármestert és dr. Márton László főjegyzőt, akik előtt kijelentette, hogy az eljárásra ő utasítást nem adott, a katonaság tudtán és beleegyezésén kivül járt el s miután azzal magát nem azonosítja, őszinte sajnálkozását fejezi ki az eset felett. Egyben rendeletére a város kulcsait visszaadták Ujfalusi polgármesternek és az őrizetet megszüntette. A városi hivatalok háromnapi szünet után újból müködnek. Átvételük iránt intézkedés még nem történt.”

Ez az állapot viszont nem tartott sokáig: 1919. július 3-án a tényleges városátvétel is megtörtént. Az esetről beszámol a Csíki Lapok (némi tárgyi tévedéssel), és jegyzőkönyvek is fennmaradtak, egyenesen két példányban: egyrészt dr. Márton László helyettes polgármester fiánál, Márton Ernőnél, másrészt a csíkszeredai levéltárban (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 383/1919 iratcsomó).

A július 3-i történések

A jegyzőkönyv szerint 1919. július 3-án délben 12 órakor dr. Olteanu Aurel alispán megjelent Csíkszereda polgármesteri hivatalában, és a nagyszebeni román kormányzótanács rendeletéből felszólította a hivatalos helyiségben talált dr. Márton László főjegyzőt, polgármester-helyettest (nem tévesztendő össze az ugyanebben az időszakban főszolgabíróként ismert Márton Lászlóval), Frank Miklós műszaki tanácsost, Albert István helyettes számvevőt, valamint dr. Hajnód Gábor orvost, hogy tegyék le a hűségesküt az új impériumra, ellenkező esetben „ugy fognak tekintetni, mint a kik önszántukból ott hagyták hivatalukat”.

Akárcsak korábban a vármegye vezetői, dr. Márton László is úgy nyilatkozott, hogy a román kormányzó tanácsot és annak rendelkezéseit el nem ismerheti, mivel ez a fegyverszüneti szerződés általános rendelkezéseivel ellenkezne. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Csíkszereda „önálló kormányzati test és ennek keretén belül autonomiával rendelkezik” és ő, mint a város megválasztott tisztviselője, hivatali esküjét annak idején a városi képviselő-testület előtt tette le, s amíg az „arra illetékes faktorok által” fel nem mentetik, „más esküt már erkölcsi indokokból sem” tehet. Végül kijelentette, hogy hivatalát csak az erőszaknak engedve adja át. Hasonlóképpen nyilatkozott Frank Miklós városi műszaki tanácsos is, hozzátéve, hogy „Dr. Olteanu Aurél csikvármegyei alispán úr felszollitására” hajlandó a fegyveres erőszaknak engedve leváltásáig a hivatalos helyiségében maradni és kötelességét teljesíteni, s ugyancsak helyettesítéséig vállalta a munkát Albert István számvevő és dr. Hajnód Gábor városi tisztiorvos is, de az esküt az új impériumra senki nem tette le. A július 3-i jegyzőkönyv rögzítette, hogy a leltározás már ugyanazon a napon megkezdődik, és a városi tanácsot, valamint a polgármesteri hivatalt Bărbier Vasile csíkszeredai főszolgabírónak kell átadni.

A július 7-i lezárás

A rendszerint korrektül tájékoztató Csíki Lapok 1919. július 6-án, nem tudni, mi okból, tévesen számolt be a város átvételéről, arról írva, hogy július 3-án Bărbier Vasile dr. Újfalusi Jenőtől vette át a hivatalt, de egy héttel később korrigálta a tévedést, és kiegészítette a további történésekkel. „Dr. Ujfalusi polgármester szabadságáról hazaérkezvén, dr. Gál József városi tiszti ügyész kíséretében megjelent dr. Oltean subprefektnél, ki előtt mindketten óvást emeltek a városi autonomia megsértése ellen. Dr. Oltean subprefekt hivatkozva a nagyszebeni román kormányzótanács rendeletére, felhívta a polgármestert és tiszti ügyészt az eskü letételére. A polgármester és tiszti ügyész az eskü letételét megtagadván, a kilátásba helyezett karhatalomnak engedtek és hivatalukat elhagyták. A többi városi tisztviselőtől dr. Bărbier polgármester felváltásukig a továbbszolgálatot megkövetelvén, egyelőre hivatalukban maradtak.” (Csíki Lapok, 1919. július 13.)

Az újság beszámolóját a levéltárban fennmaradt július 7-i jegyzőkönyv is alátámasztja – így azt most nem részletezzük – és ugyanennek a dokumentumnak egy példányát Gál Bence, a városi tiszti ügyész unokája is megőrizte. Fennmaradt viszont a levéltárban még egy érdekes dokumentum, Vasile Bărbier főszolgabíró-polgármester júliusi 10-i jelentése. (Bărbier Vasile, aki Falusi Norbert történész adatai szerint görögkeleti pap volt, 1920 januárjáig töltötte be a város polgármesteri tisztségét.)

Bărbier jelentése

Bărbier Vasile jelentette dr. Oltean alprefektusnak, hogy július 3–4–5-én helységről helységre haladva elkészítették a hivatal leltárát. Megjegyezte, hogy az iratból egy példány a helyettes polgármesternél, egy példány nála maradt. „Ezután a 47 tagú személyzetből kiválasztottam azokat, akikre román tisztviselők hiányában föltétlen szükségem van” – írta Vasile Bărbier. Ezek a következők voltak: Albert István adótiszt, dr. Hajnód Gábor orvos, Weinhold Ágoston állatorvos, Frank Miklós műszaki tanácsos, Dávid István adóhivatali írnok, Bereczki János mező- és patakőr, Gál János útkaparó, Pál Ferenc vágóhídőr, András András apaállat-gondozó és Veress Károly kézbesítő, Engeleiter Károly városi-szolga, Bíró Sándor, Dávid Árpád és Jakab Sándor napidíjasok, Veress Ignácz végrehajtó, Imre Antalné takarítónő és Kajtsa Jolán óvónő. „A városi adóhivatalnál föltétlenül szükség van Bálint Gergely pénztárosra, Csibi Károly ellenőrre és Vorzsák János napidíjasra, amíg román pénzügyi tisztviselőket találunk” – folytatta jelentését Barbier Vasile. – „A városi hivatal átvételével a városi rendőrség is átvetetett. A rendőrségnek nem volt vezetője, csupán egy átmeneti helyettes főnök. Mivel ő nem akarta letenni a hűségesküt, le lett váltva, és a rendőrséget ideiglenesen a román I. Pop vette át. Az új rendőrparancsnok jelentése szerint új személyzet hiányában szükség van a régi alkalmazottakra: Bakó Bálint tizedesre, Bakó József, Györgypál István és Szántusz Károly rendőrökre valamint Jakab Ferenc írnokra.” (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 383/1919 iratcsomó). Jakab Ferenc egyébként a személyzet névsorán detektívként szerepel.

Az új polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy új városi jegyzőnek a zsögödi jegyzőt, Kovács Andrást alkalmazta, gépírónak pedig Olti Bélát vette fel, mivel mindkettő beszél románul. Egyébként „a szükséges személyzetet kizárólag megbízható román személyekkel kívánom bővíteni − úgy a hivatal, mint a rendőrség esetében” – ígérte Bărbier, aki megállapította, hogy a város pénztára üres. „1. Kérem, engedélyezzen a város részére egy előleget, amelyekből a sürgős szükségleteket fedezni lehessen, elsősorban a takarítást, amely sok kívánni valót hagy maga után. 2. Kérem egy hatósági mészárszék megnyitásának a jóváhagyását, amely ellátná a várost hússal, mivel a jelenlegi mészárosok 1 kg juhhúst 30 koronáért adnak.” Az új városvezető intézkedéseket sürgetett a liszt-, cukor- és petróleum-hiány pótlására, mivel a város február óta semmit sem kapott. Végül kifejtette: „Mivel szorgalmas tisztviselőkben nagy hiány van, újabb rendelkezésekig én magam fogom irányítani a polgármesteri hivatalt a szolgabíróság mellett, időmből mindkettőre áldozva a következőképpen: délelőtt 7–11 és délután 4–7 órák között a szolgabíróságon, délelőtt 11 és 1 valamint délután 2 és 4 óra között a polgármesteri hivatalban dolgozom. Kérem ezt a megosztást jóváhagyni.”

Az említett levéltári iratcsomóban található személyzetnévsoron piros kereszt jelöli azokat, akiket az újonnan kinevezett polgármester ideiglenesen visszatartott: a 47 alkalmazottból összesen 27 személyről volt szó. A táblázatból az is kiderül, hogy a létszám már amúgy sem volt a teljes, hiszen hármukat (dr. Kovács Gábor közigazgatási tanácsost, dr. Orbán Gábor aljegyzőt és Szobodeczky B. Aladár főszámvevőt) már korábban felfüggesztették állásukból, Zsidó István végrehajtó eltűnt a harctéren, György István tanácsírnok és Gera Pál rendőrtizedes pedig orosz fogságban sínylődött. Érdekességként megjegyzem, hogy a 47-es tanácsi alkalmazotti listán szerepelt két igazgató-tanító (Kajtsa József és Székely Károly), Rigó István kántor és Kováts Zsigmond kéményseprő is.

Hamarosan megkezdődtek a kiutasítások, és a volt polgármesternek, dr. Újfalusi Jenőnek és családjának is el kellett hagynia az országot. A jegyzőkönyvek többi szereplője többnyire itthon élte túl a román világot, hogy aztán ismét 1940–1944 között vállaljon közszereplést. Így cselekedett dr. Márton László is, aki a két háború között elsősorban gazdálkodásból élt Csíkszentsimonban, majd a magyar világban csíkszentmártoni főszolgabíróként szolgált.

Forrás: Hargita Népe 2019. május 7.

(XII.) Hollóék vándorúton

Sorozatunkban mostanig elsősorban olyan felelős beosztású személyekről írtam, akiknek 1919 után el kellett hagyniuk szülőföldjüket vagy önként választották a kivándorlás útját. Ezúttal olyan család áll a középpontban, amely a kényszerű kivándorlás után, az 1940-es évek rövid „magyar idejében” a hazafelé vezető utat is megtalálta. A háromgyermekes Holló Ignác törvényszéki tisztviselő 1920 márciusában kérte kitelepedését – de a történet nem akkor kezdődött…

A Holló család Csíkszeredában az 1940-es években. Balról jobbra Holló Ernő, Holló Ignácné Gecző Veronika, Holló Erzsébet, Holló Ignác, Holló Lajosné Csordás Gizella, Holló Lajos (Holló Ágnes tulajdona)

Csíktaplocai és karcfalvi Holló Ignác, a Bethlen Gábortól nemességet nyert „kétségkívüli lófőszékely” Holló Pál kései leszármazottja, száznegyven évvel ezelőtt, 1879. május 25-én (más adatok szerint július 14-én) született Csíktaplocán. Szülei Holló Péter és Györgyfi Katalin földművesek voltak. „A gazd. f. népiskolát Csíkszeredán, a tanítóképzőt Csíksomlyón elvégezvén” 1903–1904-ben a csíkszeredai királyi törvényszéknél díjnokoskodott – foglalja össze a Magyar írók élete és munkái című lexikon –, majd 1909-ben a gyergyószentmiklósi járásbíróság irodatisztje lett. 1917-ben a dévai törvényszékhez helyezték át. Az összeomlás Déván érte. A vele történtek szinte legendaként terjedtek a Magyarországon élő erdélyiek között.

A vasszékely

A vasszékely címmel az Erdélyi Hírek 1920. március 27-én, a korszakra jellemző, túlzásoktól sem mentes stílusban vázolta fel Holló Ignác esetét. (Az Erdélyi Hírek az erdélyi menekültek egyik első lapjainak egyike volt. Első száma, Spaller Árpád – Az erdélyi menekültek sajtója a két világháború között – adatai szerint nem sokkal előbb, 1920. február 8-án jelent meg a Bocskai Szövetség és az Országos Menekültügyi Hivatal kiadásában és az az erdélyi menekültek tájékoztatását szolgálta, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetett az otthoni események bemutatására.)

„Holló Ignác törvényszéki irodatiszt, gyergyóhollói származású testvérünk, nemes példáját adta a székely ember törhetetlenségének. Mikor az oláhok felhívták a dévai törvényszék hivatalnokait, hogy nekik a hűségesküt tegyék le, Holló Ignác, miként többi társa, az eskü letételét megtagadta, dacára annak, hogy ennek következtében kenyerét veszítette, s nagy családjával a legborzasztóbb nélkülözések vártak reá. De ezzel még nem mondottunk el mindent. Az oláhok ugyanis hamar belátták, hogy az elkergetett magyar hivatalnokok nélkül nem boldogulhatnak, ezért sokakat közülök kényszerítettek arra, hogy eskü nélkül is feljárjanak a hivatalba és ott eszükkel, pennájukkal szolgálják az oláh államot. Így végezte ezt az igazi kényszermunkát Holló Ignác bátyánk is. Fizetés is járt ezért a munkáért. De arra már nem volt földi hatalom, mely reá vehette volna Hollót, hogy az oláhoktól fizetést fogadjon el. Ha jött az elseje s eléje vitték a havi fizetését, büszkén utasította azt el magától, bár öttagú családja otthon éhezett, nyomorgott. De inkább élt a többi jobbmódu magyarok kegyelem kenyerén, semminthogy – mint mondta – Júdás pénzt fogadna el.” (Erdélyi Hírek, 1920. március 27. 8-as szám)

A történetnek minden bizonnyal van valóságalapja, bár nem tudjuk, hány hónapi fizetség visszautasításáról lehetett szó. A cikk nem közölte értesüléseinek forrását és azt sem, hogy Holló Ignác és családja éppen belefáradt a kitartásba: az írás megjelenése előtt néhány nappal ugyanis Holló Ignác kitelepedési engedélyért folyamodott.

Indulóban

„Tekintetes Kitelepitő bizottság! – áll az 1920. március 5-én keltezett beadványban. – Alolirottat a hüség eskü letételének megtagadása miatt a dévai törvényszéknél viselt iroda főtiszti állásambol 1919 évi márczius hó 13 án elmozdíttattam és illetőségi helyemre Csíktaploczára kiutasíttattam, a hól most is lakom.

Minthogy Csíktaploczán a megélhetésem egyáltalán biztosítva nincs és román állampolgár sem akarok lenni, ezért családommal, vagyis feleségemmel és 3 gyermekemmel, összes ingóságaimmal együtt Magyarországba, Hajduböszörmény városában kivándorolni óhajtok.

Alázattal kérem a kitelepítő tekintetes bizottságot, hogy a kivándorlást kegyeskedjen megengedni és az ehez szükséges okmányokat részemre kiadni. Az adatok a következők:

1. Holló Ignácz 41 éves, rom. cath. vallásu, csiktaploczai születésű és lakos, volt dévai törvényszéki főtiszt, Holló Ignáczné szül. Gecző Veronika, 32 éves, rom. cath. vallásu csiktaploczai születésű és lakos, volt dévai törvényszéki főtiszt neje, továbbá gyermekeik:

Holló Lajos 13 éves, gyergyó­szentmiklósi szül., és csiktaploczai lakos, rom. cath. vallásu

Holló Ernő 9 éves, rom. cath. vallású, gyergyószentmiklósi születésű és csiktaploczai lakos,

Holló Erzsébet 1½ éves, rom. cath. vallású, dévai születésű és csíktaploczai lakos.

2. Hajduböszörmény városba, – Magyarország, Hajdu vármegye – óhajtok utazni.

3. Csíkszeredáról legkésőbb 1920. április hó 1 ig akarok elindulni

4. 2 szoba és konyhai berendezést, ruha és fehérnemű, továbbá az utazás közbeni fűttéshez szükséges 5 méter fát és 2 méter mázsa élelmet óhajtok szállíttani, s ezeknek az elszállíttására való engedélyezését kérem az utlevélben is feltüntetni.

Kérek egy 10 tonnás fedett vasuti kocsit dijtalanul rendelkezésemre bocsáttani, és ugy nekem mint családtagjaimnak az azon való dijtalanul való utazást engedélyezni.

Egyéb kinti támogatásra szükségem nincs.

Mellékletek:

1, Születési bizonyítvány

2, Erkölcsi bizonyítvány, amely igazolja egyszersmind azt is, hogy miota lakom a községben, mivel foglalkozom, és hogy folyó hó végéig a köztartozásom ki van egyenlittve.

3, 2 darab családi fénykép és 1 darab kisgyermek fénykép.” (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1002/1920 iratcsomó).

A kitelepedők, a repatriálók mind nagyjából hasonló tartalmú iratcsomót állítottak össze: kérés, erkölcsi bizonyítvány, tartozások kiegyenlítésének igazolása, személyes adatok, fénykép, de a fotók rendszerint bekerültek az útlevélbe vagy másik iratcsomóba, akárcsak ez esetben, amikor csak a család legkisebb tagjának, Holló Erzsébetnek a fényképe maradt a levéltári dossziéban. Az iratcsomóból az is kiderül, hogy a kérés gyors elintézést nyert: a kérelem hátoldalára Tetiu aláírással azt is felvezették román nyelven, hogy 1920. március 26-án el is mentek a vonattal.

A Holló család magyarországi helykereséséről nincsenek adataink, nem tudjuk, hogy mennyit tartott az utazás, és hogy mennyit kellett, vagy kellett-e egyáltalán a vagonban lakniuk, de végül is nem Hajdúböszörményben, hanem Gödöllőn telepedtek le, ahol Holló Ignác a járásbíróságnál szolgált irodatisztként 1940-ig, amikor a magyar világ beköszöntével hazatért.

Egyik unokája, a Sepsiszentgyörgyön élő Holló Ágnes közgazdász elmondta, hogy Holló Ignác Csíkszeredában, a Szentlélek utcában vásárolt házat – de ebbe a hatóságok 1945 után beköltöztették a meteorológiai intézetet is. Legnagyobb fia, Holló Lajos pilóta lett, ő Magyarországon állapodott meg, utódai ma is ott élnek. Erzsébet, a legkisebb hazatért, Csíkszeredában Miklós Ferenchez ment férjhez és a Zsidó utcában lakott annak lebontásáig. Ernő, Holló Ignác középső fia szintén a hazatérést választotta.

Férfiének

A kilencévesen kitelepedő Holló Ernő középiskolai tanulmányait Hajdúböszörményben, Gödöllőn és Aszódon végezte, újságírói pályáját Budapesten a Kis Újság, majd az Új Idők belső munkatársaként kezdte. Első kötetei is Budapesten jelentek meg, de versei többnyire a szülőföldről szóltak. Az 1939-ben megjelent Férfiének című kötete kapcsán így fogalmazott Mihály László: „Kevesen gondolnak arra, hogy a mai Magyarországon is kivirágzott bizonyos «kisebbségi» irodalom, amelynek gyökerei «odaátra» nyúlnak vissza. Ennek a művelői azok a költők és azok az írók, akik ideszármaztak: a szülőföld megmaradt nekik ihlető forrásnak, lábuk azonban megbotlik a fővárosi aszfalton, szavuk pedig elsikkad a nekik idegen hangzavarban. Lassan elvesztik az otthoniakkal való kontaktust, a pesti aszfalton viszont nem tudnak meggyökerezni, nem bírnak «többségivé» válni, hiszen indulásuk alkalmával a szenvedés, az idegen elnyomatás gyötrelmes érzésével jegyezték el magukat. Bizonytalanok, gyökértelenek, és az a hang, amit itt netalán elsajátítanak, színtelen. Ellenben az az igazibb, amikor otthoni tájakról szólanak, az otthoni ízeket érzékeltetik. Közéjük tartozik Holló Ernő is, akinek jó egynéhány verse forró vízióval hozza elénk az erdélyi tájat. (…) Ő kisebbségi költő maradt Budapesten is, s ennek a sorsát viselnie kell.” (Napkelet, 18. évf., 7. sz., 1940. július)

Nem csoda hát, hogy a hangját kereső költő a kicsi magyar világban hazatért, annak ellenére, hogy felesége, Schuller Kornélia zongoratanárnő, dalszerző nem tartott vele. (A család úgy tudja, hogy válásuknak is ez volt az oka.) Itthon Holló Ernő előbb a Délkelet, majd 1941-től a Székely Nép állandó munkatársa lett Sepsiszentgyörgyön. 1942-ben Csíkszeredában volt újságíró, 1943-ban Székelyudvarhelyen élt, 1944-ben a Csíki Lapok főmunkatársa lett. A háborút követően újranősült és Sepsiszentgyörgyön állapodott meg. Egy gúnyversért, amit az erőszakos kollektivizálásról írt, tíz év börtönre ítélték. Három és fél esztendő után szabadult a szamosújvári börtönből. Ezután is megjelentek ugyan írásai különböző sajtótermékekben, de 1966 után kötete nem jelenhetett meg. 1983-ban hunyt el.

Édesapja, a megözvegyült Holló Ignác utolsó napjait, 1964-ben bekövetkezett elhunytáig Sepsiszentgyörgyön, fiának családjával együtt töltötte. Holló Ernő tőle is versben búcsúzott:

Az erdő jött hozzá közel?

Vagy ő ment közelebb?

Néz már, a mosolygó hegyek/ felé néz az öreg,

Romjait gyökerek között

szétszűri az agyag,

Kiment és mégis látjuk őt,

mert közöttünk maradt.

Elment, de azért egyre csak

az erdőt járja ő,

hajnalodáskor útra kel

s estére visszajő.

Mindig, mindig hoz valamit,

mit az erdő adott,

amit ez a nagy áruház

odafent kirakott.

Télen botot, egész halom

maradt utána itt,

tavasszal első ibolyát

lányomnak ő szakit,

nyarankint gombát gyűjtöget,

fejszenyelet, karót/ s dér-szitált őszi napokon

meg vadrózsabogyót.

Ha nem hoz semmit, akkor is

hírrel jő legalább,

hogy egy őzet látott, nyulat,

vagy vaddisznók nyomát

kísérte lompos sűrűkön,

vagy egy rókát lesett,

amint magányos ösvényen

nyúlfiat kergetett.

Felpupozott rögök alatt,

minthogyha élne még,

tervez, latolgat, gyűjtöget, −

így éli életét

emlékek hamuja alatt

tovább a kis öreg,

mert elválaszthatatlanul

beszőtték a hegyek.

(Holló Ernő: Bucsu egy öregtől. Kelt 1964. szept. 16. Kézirat. Holló Ágnes tulajdona)

Hargita Népe, 2019. május 21.

(XIV.) Brassai tanár úr és a csíki művészeti nevelés

Brassai (Wolf) Károly rajztanár Szabó András nyugalmazott muzeológus adatai szerint Csíkszereda egyik első rajztanára és a város első festőművésze volt. 1904 és 1920 között tevékenykedett Csíkszeredában, majd az összeomlás után, mint esküt nem tett pedagógust felszólították, hogy hagyja el az országot.

Wolf Károly Jakab 1876. január 28-án született Brassóban - a budapesti rajztanárképző adatlapja szerint - német anyanyelvű római katolikus családban. Korán elhunyt édesapja telekkönywezető volt. „Középiskoláit a brassói r. kat. főgimnáziumban, főiskolai tanulmányait a budapesti képzőművészeti főiskolán végezte, ahol 1900-ban rajztanári oklevelet szerzett - foglalta össze Wollek Géza igazgató a szolnoki M. Kir Állami Verseghy Ferenc Reálgimnázium 1935-1936-os tanévről szóló értesítőjében. - Tanári működését helyettes minőségben 1900-ban a gyulafehérvári erdélyi r. kát. statusi főgimnáziumban kezdte, s ez intézetnek két év múlva rendes tanára lett. Iskolai érdekek úgy kívánták, hogy pályája kezdetén többször is változtatja az intézetet: 1903-ban Kézdivásárhelyre, s már 1904-ben a csíksomlyói, ül. Csíkszeredái r. kat. főgimnáziumhoz kerül."

A vízfesték és az aradi vértanúk

Wolf Károly 1907 júliusában - ugyanabban az évben, amikor lánya, Ottilia megszületett - „Brassai"-ra magyarosította a nevét. Erről tanúskodik egy levéltári ügycsomó (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára - Alispáni iratok 4. számú leltár, 5382/1907 iratcsomó), illetve egy rövid újsághír is (Pesti Napló, 1907. július 5.). Viszont a névmagyarosítás és a házasság László Ilonával még nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a képzőművész-tanárt befogadja a székely közösség (egy része). 1908-ban ugyanis hírlapi polémiát váltott ki Brassai Károly azon tanácsa (vagy kötelező elvárása?), hogy minden diák a magyar gyártmányú estéknél többszörösen drágább Günther Wagner-féle osztrák pelikán-festéket vásároljon. Több szülő – köztük Kovács Gyárfás ügyvéd –, azzal vádolta a Székelység hasábjain Brassai Károlyt, hogy nem támogatja a magyar ipart, sőt nem nyújt megfelelő hazafias nevelést a diákoknak: „...miért nem pártolja a magyart? Azért mert nem jó hazafi! Mert hiányzik belőle a hazaszeretet fogalmának még a legkisebb mértéke is, amelyek után méltán aggódhatik minden gyermeke sorsát szívén viselő apa, hogy milyen kezekbe tette le zsenge, fogékony lelkű gyermeke jövőjének kiépítését (...) Szegény ifjúság! Milyennek láthatod te Március idusát, a Rákóczi korát, ilyen fáklya fénye mellett - milyen könnyeket sírhatsz az aradi 13 sírhantján? Van-e tudomása a főtanhatóságnak arról, hogy az ő tanára ennyire arcul vágja a magyar géniuszt?" Egy másik hozzászóló arra is felszólította a tanár urat, hogy pályázzék el. (Székelység,1908. szeptemeber 19.)

Brassai Károly ugyanebben a lapszámban próbálta megmagyarázni, hogy nem kötelezte a Günther Wagner-féle festék vásárlását, csak javasolta, és hozzátette: „Több magyar érzésre nevelem az ifjakat, s magam is vagyok olyan magyar, mint a cikkező apa és a vagonszámra festékeket tartó érdekelt fél, aki beállt siránkozó apának." (Székelység, 1908. szeptember 19.) A hírlapi polémiába a szülők által megszólított Pál Gábor, a főgimnázium igazgatója is kénytelen volt bekapcsolódni, és védelmébe venni tanárát. Többek között kifejtette: „Minden jogos panasznak megvan a maga illetékes fóruma. (...) Iskolai dolgokban a hírlapi nyílt levelezés több kárt okoz, mint amennyit írója vele javítani remél. Nem vonom kétségbe, hogy a nyílt levél csak jót akar, de a leglelkesebb hazafias érzéssel is nehezen tudom megérteni, hogy a csíksomlyói diákok vízfestékeinek eredetével, számával, minőségével hogyan jőnek kapcsolatba az aradi vértanúk, s miért kell ezen dicső hősök nyugalmát apró festékdolgokkal zavarni? Hagyjuk nyugodni a kiszenvedett hősöket, inkább intézzünk kérdést az élőkhöz: Vajjon ha mindazokat, akik valamely idegen iparcikket a hazainál jobbnak tartanak és mindazokat, akik idegen iparcikket árulnak és vásárolnak, holott ugyanolyan fajta magyart is kaphatnának, valaki mind kitessékelné Csíkból: hánynak lenne jogcíme itt maradni? Úgy hiszem, nem soknak." (Székelység, 1908. szeptemeber 26.)

Brassai és a művészeti nevelés

A gimnáziumi értesítőkben rendszeresen szerepel, hogy mely tantárgyakat tanított bő másfél évtizedes csíki tartózkodása alatt Brassai Károly: többnyire a szabadkézi rajzot, a rajzoló geometriát, a görögpótló rajzot, valamint a szépírást, ugyanakkor ő volt a rajzszertár őre. Az iskolán kívül is sokoldalú tevékenységet fejtett ki, többek között díszleteket készített a Mária-kongregáció különböző előadásaihoz. „Kettős díszletet festett. Az egyik szobát, a másik szép kertet ábrázol. A színfalak szélessége 1 m, magassága 3 m, a háttér magassága 3 m, hossza 5-5 m. Aki a festészethez ért, az képzelheti, micsoda rengeteg munkát fejtett ki nemeslelkű jótevő festőnk, ki még éjjeleit is megrövidítette, miután későn kapta kézhez a szükséges dolgokat." (A Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnázium értesítője, 1910)

Szintén 1910-ben az Úri Kaszinó olvasótermében megnyitott egyik első Csíkszeredai képkiállítást méltatta a Csíki Lapok hasábjain, 1912 májusában a nagyközönség által is megtekinthető rajzkiállítást rendezett a főgimnázium új épületének rajztermében. Ugyanebben az évben a székely társaságok szövetségének csíkszeredai közgyűléséhez kapcsolódóan a város vezetősége és a csíkszeredai ipartestület szűkebb körű iparkiállítást szervezett. A tárgyak elrendezését Brassai Károly irányította, sőt festményeit is közszemlére bocsátotta és munkáival egy oklevelet és nagyérmet is kiérdemelt (az oklevél ma a Csíki Székely Múzeumban található).

Mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy a csíki közönség is egyre inkább elfogadja a művészembert. „Csupán egy intézet van széles e hazában, mely a kor jobb énjének hívó szózata előtt kaput nyitott s ez a Csíkszeredai róm. kath. főgimnázium. Egy intézet van, mely tanítványait az élet ábrázolására tanítja s fokozza az élet örömeit s fennen hirdeti Arisztotelésszel, hogy nemcsak a tragédia, hanem a művészet is katharzist, tisztulást jelent” - áradozott Brassai Károly módszereiről és a csíkszeredai főgimnáziumban zajló művészeti nevelésről Kémenes Antal tanár, történetíró, így fejezve be cikkét: „Vivat floreat, ad multos annos! Brassay Károly." (Csíki Lapok, 1912. október 30.)

1913-ban arról olvashatunk a fögimnáziumi értesítőben, hogy Brassai Károly a törvényszék írásszakértője. 1914 februárjában a Csíki Hírlap közölte, hogy a tanár úr, aki minden vasárnapját az ipariskolára áldozta, lemondott ipariskolai rajztanári állásáról. 1915-ben a Sümegen felállítandó szépművészeti múzeum anyagához járult hozzá egy csíksomlyói tájképrészletet ábrázoló alkotásával. „Az igazság kedvéért őszinte hálával adózunk annak, hogy gyermekeink ily rajztanárra vannak bízva, mert Brassai Károlynak művészi tudása, a gyermekek iránt tanúsított szerető bánásmódja biztosítékot nyújt arra, hogy népünk nemcsak »erdőlésre« - »pásztorkodásra« - »kupeceskedésre«, hanem a művészetek elsajátítására is elegendő ősi erővel bír (...)" (Csíki Lapok, 1915. november 17.)

1916 májusában a m. kir. pénzügyminiszter Brassait is kinevezi a Csík vármegye területére alakítandó és a jövedelemadó (hadiadó) elsőfokú megállapítására hivatott adófelszámolási bizottságba (Csíki Lapok, 1916. május 17.). 1916 őszén Csíkszereda többi lakójával együtt Brassainak és családjának is menekülnie kellett, és valamennyi ideig Budapesten, a Váci utcában állapodott meg. (Magyarország, 1916. november 1.) Valószínűleg a menekülés hónapjaiban dolgozott a csepeli Weisz Manfréd gyárban (Scheftsik György: Jász-Nagykun-Szolnok vármegye múltja és jelene című kötet adatai szerint). A menekülésből visszatérve pedig Brassai Károly ismét a csíkszeredai főgimnáziumban tanított,mígnem 1920-ban el kellett hagynia az országot.

Hargita Népe, 2019. június 25.

(XV.) Brassai tanár és a repatriálás

A brassói születésű Brassai Károly Csíkból történő repatriálásáról több forrás is rendelkezésünkre áll: levéltári dokumentumok, visszaemlékezés-részletek és természetesen a sajtó.

„Brassay Károly és családja várdotfalvi lakósoknak Románia területéről való kiutasítása" az egyik levéltári irat tárgya. Eszerint „Brassay Károly 44 éves, rom. kath. nős tanár, 44 éves (az életkor kétszer szerepel - a szerk. megjegyzése), valamint neje, ki 34 éves, Ottilia leánya 13 éves, László Katalin anyóssa 64 éves és Balló Erzsébet 14 éves cselédje, kik mindannyian várdotfalvi lakósok a Román Kormányzó-Tanács belügyi resortjának 8272/1919. sz. rendelet d. pontja alapján Románia területéről kiutasítom és Magyarországba küldeni rendelem. - A kiköltözésre 30 napi időhaladékot adok, mely idő alatt amennyiben nem távoznának, -karhatalommal lesznek eltávolitva."

A dokumentum a kiutasítás indoklását is tartalmazta: „Brassay Károly és családja mivel fizetéséből megélni itt nem tud, Magyarországba pedig sógornőjének vagyona van, ottani megélhetése biztosítottnak látszik. - Ő maga felszóllitásra a Román államra leteendő hüségesküt megtagadta; miért is Románia területéről kiutasítandó és záros határidő alatt leendő eltávozásra kötelezendő volt családjával együtt" - fogalmazott 1920. március 8-án Stefan Sorban főszolgabíró. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára - Alispáni iratok 4. számú leltár, 439/1920 iratcsomó)

Három nappal később Brassai Károly kérte, hogy bocsássanak rendelkezésére egy 15 tonnás vagont, de valószínűleg már a Véghatározat megszületése előtt tudta, hogy mennie kell, ugyanis az 1920. február 29-i Csíki Lapokban meghirdette csíksomlyói, három szoba-konyhás házának eladását. Nem egészen egy hónappal később, március 26-án (a levéltári dokumentumok szerint) elhagyták Csíkszeredát.

Maga Brassai Károly is megörökítette repatriálásuk történetét. 1932-ben Tisza Miksa, Szepesváralja volt rendőrkapitánya a Magyarság című újságban felhívást tett közzé, hogy az utódállamokból kiüldözöttek írják le menekülésük történetét. Felhívására hetvennégyen válaszoltak, és ezek között volt Brassai Károly is. A visszaemlékezésekből 1940-ben született meg A menekültek könyve. Minderről Dékány István Trianoni árvák című kötetéből szereztem tudomást, amelyben részleteket is olvashattam a Brassai-vallomásból, és végül A menekültek könyvében megjelent teljes szöveghez is sikerült hozzájutnom Tóth Lorándnak, az OSZK egyik munkatársának jóvoltából. (Köszönet érte!)

Vagonnal a jövőbe

„1920. március közepe táján lettem híva a Csíkszeredái prefektushoz és az előttem egy háromoldalas végzést olvastatott föl román nyelven, melyből egy szót se értettem, mert nem tudok oláhul - elevenítette fel emlékeit Brassai Károly. - Felolvasás után egy tollat nyomott a markomba és azt mondta, írjam alá, minthogy nem tudtam, miről van szó, kértem, mondja meg legalább, hogy mit tartalmaz a felolvasott írás, mire azt felelte: a tanár úr köteles három nap alatt innen távozni, mivel ki van utasítva Romániából. Aláírtam, mert mást tenni nem is lehetett. De kértem, hogy öt napra hosszabbítsák meg, mire hajlandónak mutatkozott s hozzátette, hogy több napot nem adhat. Három nap elteltével pontosan, utánam jött egy oláh csendőrőrmester s kikísért az állomásra s ott a bevagonírozáshoz való kocsiban fogva tartott, míg az öt nap le nem telt. Ott volt az egész családom: feleségem, Blaskó László Ilona, leányom, Ottília, anyósom és a sógornőm, az utóbbi kettő már itt, Szolnokon van eltemetve a ref. temetőben.

Ötödik napon elindult a vonat velünk kifelé, még a volt főgimnáziumi igazgatóm, a jólelkű Kassai Lajos c. kanonok is kijött hozzám búcsúzni és ezért puskatussal ütlegelték az oláh csendőrök. Mások is kijöttek Csíkból, de ezeknek nem volt szabad velem érintkezniök; szóval fogoly voltam és figyelmeztettek, ha netalán el akarom hagyni a vagont, agyonlőnek, mert csak az ő kíséretükben mehetek ki a vagonból."

Brassai Károly leírta, hogy a goromba román őrmester és a felesége is a vagonjukban utazott és őket is élelmezniük kellett. Kilenc napig tartott az út a határig, mindig csak éjjel haladtak, nappal pedig valamely állomáson kívül vesztegeltek, míg végül eljutottak Biharpüspökibe, ahol két napig álltak, majd kenőpénz kifizetése után elérték a magyar területet.

Bár Brassai politikai tevékenységéről más forrásból nincs tudomásom, az 1933-as visszaemlékezésben ilyesmiről is szó van. „Gondolom, a kiutasítás azért történt, mert én voltam a Tisza-kormány megbízható embere és a fölforduláskor az egész vármegye bizalma felém fordult, amidőn dr. Fehér Sándor alispán megbízott, hogy szervezzem meg Csíkban a nemzetőrséget" - fogalmazott a művésztanár, hozzátéve, hogy ez sikerült is, és „egész Csíkban a legnagyobb csend, rend és béke volt". Ugyanakkor megjegyezte, hogy a „magánjavak pénzének nagy része is" az ő kezében volt megőrzés végett, de sajnos, oda kellett adnia „az oláhok bejövetele előtt dr. Fehér alispánnak, pedig jobb lett volna áthozni Magyarországra". Brassai azt is leírta, hogy tudomása szerint kiutasítása előtt az ő neve is a „túszok listáján szerepelt", és elsők között akarták kivégezni, és már az esetleges, lóháton való szökése is elő volt készítve a Szent Ferenc-rendi papok segítségével.

„A magyar határon egy százados és tárogatós zene fogadott bennünket a legszebben, mindnyájan sírtunk, és a nők, a leányok össze-vissza csókolták a századost, az illető egy derék, nagy magas ember volt" - idézte fel a Magyarországra való érkezés pillanatait. A következő napokban jelentkezett a kultuszminisztériumban, ahonnan a belügyminisztériumba küldték, ahol azt javasolták, hogy néhány hetet pihenjen, majd április végén beosztották „menekültügyi vezetőnek Szolnokra, teljes hatáskörrel, ahol ilyen minőségben másfél évig" működött. Azután foglalta el a szolnoki állami főgimnázium haláleset miatt megüresedett rajztanári helyét, de a menekültügyi hivatalt is vezette felmentéséig, foglalta össze 1933-ban keltezett visszaemlékezésében.

A memoár jó néhány pontban ellentmond a levéltárban talált dokumentumoknak, de ez egyrészt azzal magyarázható, hogy az események és azok rögzítése között több mint tíz esztendő telt el, másrészt, mert a Trianon utáni időszakban a visszaemlékezők gyakran estek túlzásokba, vagy előszeretettel nagyították fel szenvedéseiket (ez óhatatlanul együtt jár ma is az emberi természettel), és végül: valószínűleg jóval több e tárgyra vonatkozó iratot rejtenek a különböző levéltárak, mint amennyire én rábukkantam, de ha mindet megtaláltam volna is, megeshetne, hogy az irat sem fedi a teljes valóságot.

Mi jöhet Csík után?

Más források szerint Brassai Károly márciusban indult, de 1920 júniusában még vagonlakóként a Nyugati pályaudvaron élt családjával együtt (Erdélyi Hírek, 1920. június 19.) - bár ezt nem említi az előbb idézett visszaemlékezésében. Később a szolnoki Verseghy Ferenc reálgimnázium rajztanára lett egészen 1935-ben történt nyugdíjazásáig. Igazgatója, Wollek Géza úgy tudta, Csíkban érezte magát legjobban. „A Csík-vidék természeti szépségei tartósan lebilincselték művészlelkét. Ez a vidék volt az, amelyhez férfi-korának legszebb emlékei fűződtek - foglalta össze Brassai életútját az igazgató a Verseghy Ferenc reálgimnázium értesítőjében 1936-ban. - A kegyetlen magyar sors azonban nem akarta, hogy kartársunk öröme állandósuljon. A román impérium alá került Csík-földről menekülnie kellett magyarságáért, családi házát és ingóságát máról-holnapra elkótyavetyélni s 1920. évi márciusában otthagynia Erdélyt, melynek földjéhez a gyermek- és az ifjúkor felejthe-tetlen emlékei fűzték. Szerencséjére, a magyar haza keblére ölelte hű fiát: kinevezte intézetünkhöz az akkor éppen üresedésben volt rajztanári tanszékre, régi rangosztályának megfelelő illetményekkel. Azóta itt szolgálta a magyar tanügyet dicséretes ügybuzgósággal és lelkiismeretes kötelességteljesítéssel. Sajátos módszerével, amely az egyénnek általában nagyobb szabadságot engedett, meg tudta kedveltetni a rajzot és a festést oly növendékekkel is, akik egyébként nem dicsekedhettek különösebb rajzoló vagy festőképességgel, s lelkes irányításának hatása alatt egyes kiválóbb tanítványai a festőművészi v, rajztanításii pályát tűzték ki hivatásul."

Brassai és Márton Ferenc

Nem tudom, hogy Brassai tanítványai közül hány művészember kerülhetett ki, de tudjuk, hogy Nagy Imrét is tanította. „Elsős diákjai között a névsorban negyvenkilenc közül a 36. volt a gimnáziumi tanulmányait az I. B-ben akkor kezdő Nagy Imre" - olvasható Szabó András Napfaragók I. Kezdetek című kötetében (kézirat). Brassai még korábban, Kézdivásárhelyen Márton Ferenc jeles festőt, grafikust is tanította, bár a tanítvány nem tartotta őt valami nagyra...

Márton Ferenc a főgimnázium VII. és a VIII. osztályát végezte Kézdivásárhelyen 1901-1903 között. 1940. június 20-án, Márton Ferenc halála kapcsán a Magyar Újság közölt néhány életrajzi adatot a művészről. A cikket nem olvastam, csak a rá adott választ a Magyar Lapokban (1940. június 29-i szám). Eszerint a Magyar Újság azt írta, hogy „Wolf Károly a hetedikes Márton Ferencnek kettőst, tehát csak jó jegyet adott rajzból, bár az egész osztály meg volt győződve arról, hogy a diák százszor jobb rajzos, mint tanára." A Magyar Lapok cikkírója viszont megvétózta ezt a kijelentést, azt állítva, hogy Márton Ferencnek mindvégig jelese volt, sőt szép rajzaiért könyvjutalmat is kapott.

„Hogy a diákok között el volt terjedve az a hír, hogy Márton Ferenc jobban rajzol, mint tanára, Wolf Károly, arról én is tudok - fogalmazott a cikkíró, Khell István, aki a hetedikes Márton Ferencet harmadikos kisdiákként ismerte. - (...) volt benne egy kicsi makacsság, önfejüség és önmaga tehetségének túlbecsülése, bizonyos neme a művészi büszkeségnek s így tehetség tekintetében tanárán felülállónak képzelte magát. Így történt aztán, jól tudom hogyha Wolf Károly (akit neve és kecskeszakáll-viselete miatt zsidónak tartott) rajzaiban valami kis hibát is kapott, duzzogott, bosszankodott s nem egyszer mondta nekünk, hogy engem ne tanítson rajzolni, mert én jobban rajzolok, mint ő. Így terjedhetett el a diákok között is, hogy jobban rajzol, mint tanára. (...) Engem is tanított Wolf Károly, akit én igazságos tanárnak ismertem s ha köztük, Márton Ferenc és Wolf Károly között volt is valami, ami a tanár és diák közti viszonyt kissé elhidegíthette, az nem a tanár, hanem a diák hibájának tudható be" - vélekedett az egykori diáktárs, későbbi irodalomtörténész, műfordító Khell István. (Magyar Lapok, 1940. június 29.)

Brassai Károly már nem érte meg ezt a hírlapi vitát. Híres tanítványa előtt néhány hónappal, 1940. március 30-án elhunyt a jeles tájkép- és csendéletfestő, cserkésztiszt, a Nemzeti Szalon örökös tagja és kiállítója. Szabó András nyugalmazott muzeológus adatai szerint a Csíki Székely Múzeum 19 olajfestményét őrzi a szinte csíkivá lett alkotónak. Emellett egy oklevele és jó néhány fotója is megtalálható a múzeum gyűjteményében.

Hargita Népe, 2019. július

(XVI) A Szalay család vándorlásai

A magyar világban dr. Hóman Bálint kultuszminiszter idején minisztériumi osztálytanácsosi tisztséget betöltő dr. Szalai Béla nevére Reiterné Aczél Sára egykori csíkszeredai lakos kéziratos feljegyzéseiben figyeltem fel. Mivel úgy gondoltam, hogy életpályája révén helye lehet a folyamatosan bővülő csíki kislexikonomban, próbáltam minél több adatot összegyűjteni róla. Aczél Sára lányának, a Németországban élő Matlac Évának köszönhetően nagyon gyorsan sikerült felvennem a kapcsolatot a Szalay családdal, így nemcsak dr. Szalai Béla, hanem Szépvízen született testvére, dr. Szalay István ügyvéd, valamint szüleik, a Szalay tanítóházaspár életútja is kirajzolódott előttem.

Szalay Júlia, dr. Szalay István ügyvéd lánya, évről évre, minden pünkösdkor elzarándokol Magyarországról Csíksomlyóra, és ilyenkor mindig Szépvízen, az édesapja szülőfalujában száll meg. Rokonai nincsenek a faluban, hiszen nagyszülei, a már említett Szalay tanítóházaspár – Szalay Antal és Szalayné Jablonkay Katalin – 1925 körül áttelepült az anyaországba gyerekeivel együtt. Történetüket részben Szalay Júlia mesélte el, részben a korabeli sajtóból, illetve dr. Szalay István kéziratos visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg.

– Édesapám, dr. Szalay István a budapesti Oral History Archívum számára foglalta írása emlékeit -mesélte Szalay Júlia. - A 143 oldalas önéletrajzának első mondata: „Az én történetem 1919. augusztus 19-én kezdődik. Ezen a napon születtem Szépvízen, Csík vármegyében. Azóta ezeket a helyeket Frumoasának és Hargita megyének nevezik..." Nekem nagyon kedves olvasmány ez a kézirat, amelyből nagyon sok minden kiderül a családról is. A nagyanyám, Jablonkay Katalin Dombóváron volt tanítónő, ott ment férjhez Hamulyák Mihály jegyzőhöz. Ebből a házasságából született a nagybátyám, Hamulyák (később Szalai) Béla és „Kiskata". Miután nagyanyám 1912 körül elvált Hamulyák Mihálytól, az akkor nyolcéves Béla Dombóváron maradt az édesapjával, nagyanyám pedig Kalotaszentkirályon kapott tanítói állást és odaköltözött Katával együtt. Nagyapám, Szalay Antal, korábban szintén Dombóváron tanított, s valószínűleg ott szövődött közöttük a szerelem nagyanyámmal, mert 1913-ban mindketten Szépvízre kaptak kinevezést és 1914 tavaszán egybekeltek. Csakhogy 1914 júniusában Hamulyák Mihály ételmérgezésben meghalt, és a kicsi Béla is édesanyjához került, így a következő években, kisebb-nagyobb megszakításokkal a csíkszeredai gimnáziumban folytatta tanulmányait. Közben, 1915-ben megszületett ifj. Szalay Antal, Tonóka, ahogy a családban becézték, aki a második világháborúban repülő főhadnagyként esett el.

Menekülőben

Id. Szalay Antal tanító 1914-ben vonult be katonának, és mire vége lett a háborúnak, hadnaggyá lépett elő „Ferenc Józseftől egy, IV. Károly királytól további négy bronz és ezüst vitézségi érmet kapott. Van, amelyiket a vitézségi érem szalagján, van, amelyiket a kardokkal" – sorolta fel dr. Szalay István. (Itt jegyzem meg, hogy a Szalay/Szalai név kétféle helyesírása egyazon családban nem véletlen: Szalay Antal érdemei elismeréséül Horthy Miklós kormányzótól jogot kapott nevének y-os használatára, ez viszont csak saját gyermekeire terjedt ki, az örökbe fogadott Szalai Béla továbbra is az i-s változatot használta.)

Szalay István az édesanyja elbeszélése alapján a Szépvízről való 1916-os menekülést is megörökítette. „Míg édesapám a fronton volt, a románok kétszer is betörtek Erdélybe. Először 1916. augusztus 26-án. A harangok félreverésére ébredő édesanyám Tonókát tette elsőként a gyerekkocsiba – másfél éves kisfiú volt –, majd néhány nélkülözhetetlen holmit csomagolt az útra, miközben Juliska, aki apám 14 éves húga volt, s félárva lévén akkor a szüleimmel élt együtt – a baromfiakat nyakazta, tisztította és helyezte Tonóka mellé a babakocsiba. Béla is velük volt (...). Édesanyám tolta a babakocsit, az iskolaszolga kis kézikocsin húzta utánuk csekély holmijukat, így csatlakoztak a menekülők áradatához, s gyalog mentek a madéfalvi vasútállomásig, anyám újabb terhességének 7. hónapjában, éjnek idején, ahol végre vonatra szállhattak, s apám anyjához és nővéréhez menekültek a Somogy megyei Gyékényesre. (...) Anyám október 12-én megszülte Gyékényesen a következő kisfiát, akit Gyula névre kereszteltek, de a visszatérés előtt ugyanott el kellett temetni. Még egy évet sem élt. 1917 novemberében nélküle kellett hazatérni."

A román nyelv és a szlöjd

— 1918-ban született a Szalay Katalin nevű nagynéném, 1919-ben született az édesapám, és 1921-ben a kis Bözsike, keresztanyám, szintén a szépvízi iskolában – folytatta a családtörténetet Szalay Júlia. – Közben a szegény kis Kata beteg lett, elkapott valamilyen járványos betegséget, és ő is meghalt. Itt temették el a szépvízi temetőben. Édesapám azt mondta mindig, hogy azért nem tudtak hamarabb repatriálni Magyarországra, mert a nagyanyám nem tudta itthagyni a kis Katát a temetőben. Nagyapám egy ideig Szépvízen tanított, később Csíkszeredába nevezték ki, és akkor beköltöztekCsíkszeredába. Nagyon agilis ember volt.

„Apám négy év alatt olyan tökéletesen megtanult románul, hogy kiadták az ő »Calauza praktica«-ját, azaz gyakorlati útmutatóját a román nyelv tanulásához »tanítók és más tisztviselők részére« – olvasható dr. Szalay István visszaemlékezésében. – Egyidejűleg a magyar nyelvű elemi iskolák III. osztálya számára is megírta a Földrajzi előismeretek és Csík vármegye leírása című tankönyvét. Ez utóbbit őrzi a Széchényi Könyvtár is. Munkásságát Ferdinánd román király a külügyminisztérium kancelláriájának aláírásával és száraz pecsétjével ellátott okiratban ismerte el. Apámat lovagi fokozattal tüntette ki."

Az 1923-24-es iskolai évet a Szalay család a Regátban, Campulungon töltötte, mivel a román nyelv jobb elsajátítása miatt a tanítóházaspárt oda helyezték. 1924-ben az erdélyi és regáti tanítók számára Brassóban szlöjd (kézimunka, barkácsolás) tanfolyamot tartottak, és ennek egyik fő előadója Szalay Antal volt, aki a kézimunkára nevelés módszertanát már a pécsi tanítóképzőből ismerte, és az 1910-es évek elején vezetett hasonló tanfolyamokat Dombóváron, valamint közölt e tárgyban tanulmányokat a Magyar Pedagógia című lapban, 1914-ben. Fia, a visszaemlékező Szalay István úgy tudta, hogy a brassói szlöjd-tanfolyamot Ferdinánd király személyesen is meglátogatta, és Szalay Antal a tanfolyamért egy újabb kitüntetést kapott a királytól. „De ennek csak a híre érte utol, mert a szeredai postamester visszaküldte a kancelláriának azzal, hogy közben Magyarországra távoztunk" – jegyezte fel.

Kultúrköri élet

Mielőtt a Szalay család repatriálásának ismertetésére rátérnénk, érdemes megismerni a tevékeny Szalay Antalnak még egy munkáját. A kétnyelvű Viata Cercurilor Culturale - Kultúrköri Élet című lapról Szalay István a visszaemlékezéseiben nem tett említést, de Ozsváth Judit Magyar nyelvű nevelésügyi lapok a két világháború közötti Romániában című tanulmányában részletesen ismerteti. A szerző szerint az 1922 októberétől megjelenő „nevelés és tanításügyi szaklap" egy hatoldalas, kis formátumú újság volt, amely a tanfelügyelőség hivatalos lapja kívánt lenni A Kultúrköri Élet elsősorban a tanfelügyelőség román nyelvű (és magyarra fordított) közleményeit, majd a pedagógusok életével kapcsolatos híreket közölte. „A hivatalos rendeleteken, kinevezéseken kívül a különböző köri tevékenységekről, szövetkezeti eseményekről, előadásokról, iskolaszervezéssel kapcsolatos kérdésekről is informált – írta Ozsváth Judit, aki szerint a megjelenés első évében, 1922-ben „érezhetően békés(ebb) körülmények között dolgozott tanfelügyelő és szerkesztő is, majd a második évfolyam második számától kezdődően a szerkesztő egyre gyakrabban feltűnő buzdító szavai már valamiféle „változásnak" a jelei."

1923 februárjától a tanítók számára kötelező nyelvvizsga kérdése minden lapszámban jelen volt, májusban viszont „a tanfelügyelőség 386-923. sz. rendeletének kapcsán Szalai Antal már nem a kétnyelvű lap türelmes szerkesztőjeként írt, hanem erős hangon szólalt meg a magyar tanítóság védelmében: „Memorandumot szerkesztettem ez ügyekben közoktatási miniszter úrhoz, melyben feltártam az érdekelt magyar tanítóságnak a rendelet esetleges végrehajtása által előálló katasztrofális anyagi helyzetét, és arra kértem, hogy tekintsen el minden további megvizsgáltatástól, mely Damoklész kardjaként lebeg örökké a magyar tanítóság feje fölött, s a családos és idősebb és súlyos anyagi érdekeltségüknél fogva egy évre távozni képtelen tanítókat engedje megmaradni állásukban nyugdíjba menetelükig, ahol becsületes és hazafias munkálkodásukkal sokszorosan fogják megszolgálni és meghálálni ezt a türelmességet és jótéteményt" – írta Szalay a lap 1923/5. számában. Ozsváth Judit szerint „a tanfelügyelőség ebben a rendeletben értesítette a magyar tanítóságot arról, hogy akik nyelvtanulási céllal a régi királyság területére kívántak menni a következő tanévben, azok ott külön községben lesznek elhelyezve és lakást is kapnak családjuk részérc. Ha nem kérnek egyéves kiküldést, készüljenek a nyári nyelvvizsgákra." Valószínűleg éppen ez a rendelet volt az oka a Szalay család korábban említett egyéves regáti évének, és ez vezethetett közvetve ahhoz is, hogy távozásukkal 1923 júniusától a Kultúrköri Élet örökre megszűnt.

Felszedték a sátorfát

Dr. Szalay István visszaemlékezésében leírja, hogy az édesanyja, Szalayné Jablonkay Katalin attól félt, hogy az ambiciózus férjét „a sorozatos megbecsülés következtében az asszimilálódás veszélye fenyegeti", ezért „üzenetet kért a bátyjától, hogy miért halaszthatatlan a repatriálásunk. Kaptunk is egy ilyen levelet, ma úgy mondanánk, hogy »meghívót«, s benne azt, hogy meghalt a Náci bácsi és reánk hagyta (csupán az alliteráció kedvéért) a váci nagyházat. Apámnak dunaszekcsői ősei révén odavaló illetősége volt, ez az állampolgárság tanúsítását szolgálta. (...) Mindenünket elárvereztük, néhány vesszőkosárba csomagolt ágy-, asztal- és fehérneművel szálltunk vonatra és indultunk hazafelé. Apám, szülőföldjére gondolva dúdolgatta nekünk a régi slágert: Pécsi Mecseken, fújnak a szelek.." Még nem gondoltuk át, hogy milyen szelek fújnak, és azt sem gondoltuk volna, hogy abban az ürügyül szolgáló bizonyos „váci nagy házban" harminc év múlva Béla bátyám fog raboskodni...

De hol volt ez még? 1924. szeptember 20-át írtunk – fogalmazott dr. Szalay István.

Hargita Népe, 2019. július 30.

(XVII) A Szalay család hazaérkezései

… A Szalay család 1924 szeptemberében elhagyta Erdélyt és tulajdonképpen hazatért, hiszen az édesapa, Szalay Antal pécsi, az édesanya, Szalayné Jablonkay Katalin újpesti születésű volt, de ennek ellenére a menekültek sorsa várt rájuk, csakúgy, mint sok ezer Erdélyből Magyarországra önként vagy kényszerből áttelepedett honfitársukra.

Elillanó Szereda-szag

„Vasúti utazásunk végállomása Kaposvár volt – írta a szépvízi születésű dr. Szalay István Az én történetem című önéletírásában. – Ott várt az állomáson Büky bácsi lovaskocsival a szomszédos Juta községből. Büky bácsi is tanító volt Szépvízen, de ő már korábban repatriált. Még távozásakor úgy hívott bennünket, hogy az álláskeresés idejére legyünk Jután a vendégei."

A Szalay család egy hónapot időzött Jután, majd sikerült Szalay Antalnak egy tanévre Sásdon szlöjdtanárként (kézimunka) elhelyezkednie, így a család oda költözött. „Ezen a karácsonyon a fenyőfának még Szereda-szaga volt – idézte fel Szalay István –, s még sokáig megdobogtatta a szívemet egy ismeretlen utóérzés, ha sarkantyú- és csillagvirágot láttam a kertekben, amivel a szeredai méhesünket ültették körül. Aztán a tárgyi emlékek elhalványodtak, de az irredenta verseket kívülről tudtuk, pedig olvasni sem tanultunk még."

A családra ezután nehéz évek vártak: gyakran kellett költözniük, aszerint, hogy a szülők hol kaptak állást: így laktak Kaposszekcsőn, Dombóváron, Pécsen és Sárisápon is, míg végül Kaposváron állapodtak meg.

A legnagyobb fiú, az 1924-ben Csíkszeredában érettségizett Béla ekkor már egyetemi tanulmányokat folytatott Budapesten, az 1915-ben született Antal (Tonóka) pedig nyolc éven át a soproni hadapródiskolában tanult (1942-ben m. kir. repülő főhadnagyként halt hősi halált). Csak a három kisebb gyerek volt otthon: Katóka (1918), Pista (1919) és„a kis Bözsike" (1921).

A menekültsorsnak egyik, gyermekek számára emlékezetes eseményét szintén Szalay István örökítette meg: Kaposszekcsőn „ért utol bennünket egy, erdélyi menekült családoknak szánt szeretetcsomag is - jegyezte fel. - Ebből nekem egy suhogó bársony térdnadrág és addig még nem ismert kis fürdőruha jutott. A csomagot Ohióból küldték, négy évszázados késedelemmel én akkor fedeztem fel Amerikát."

Szalai Béla visszatérései

A testvérek közül egyedül Béla nem született Szépvízen, mégis ő volt az, akinek a kapcsolata nem szakadt meg Erdéllyel, sőt a kicsi magyar világban különösen intenzívvé vált.

Dr. Szalai Béla történelem-földrajz szakos tanár lett, és fia, ifj. Szalai Béla adatai szerint dr. Hóman Bálintnál doktorált, majd 1933-tól dr. Hóman Bálint minisztersége idején a Vaüás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott. Gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspököt - ahogyan önéletírásában nevezte: „lelkének formálóját" - mint V. osztályos csíkszeredai gimnazista ismerte meg, majd egyetemi évei alatt elmélyült a kapcsolatuk, míg lassan „budapesti magántitkára" lett.

„1933-ban kötött házassága után családjával a Majláth-palota egyik nagyobb lakásrészében laktak - foglalta össze ifj. Szalai Béla. -1935. október 31-én a tartós budapesti gyógykezelésre érkező Majláth püspök urat ő várta Lökösházán, ő kísérte Budapestig, majd kísérte be november 4-én a Győri úton lévő Vöröskereszt kórház püspöki lakosztályába. Az elkövetkezendő években Szalai Béla intézte Majláth püspök úr magán- és hivatali levelezését, ideértve a román konkordátum és az erdélyi Státusz ügyeit rendező Accord ügyeket is", és Majláth püspök úr a leveleit és a naplóját is Szalai Bélának mondta tollba. A püspök 1940. március 18-án bekövetkezett halálakor Ferencz Benjámin későbbi csíkcsicsói plébános mellett Szalai Béla is egyike volt azoknak, akik a halálos ágyánál álltak."

Szalai Béla a bécsi döntés után a kultuszminisztériumban a visszakapott Erdély ügyeivel foglalkozott, és a kicsi magyar világban miniszteri osztálytanácsosként többször megfordult Erdélyben. 1941. május 31-én a csíksomlyói búcsúra érkező Hóman Bálint kíséretében is részt vett. Ekkor ígérte meg a kultuszminiszter, hogy a tanítóképzőt visszahozzák Csíkba. Ugyanebben az évben dr. Szalai Béla, az iskola egykori diákja volt a gimnáziumban tartott érettségi vizsga elnöke.

1947-ben, Ortutay Gyula minisztersége alatt B-listázták, „1947-49 között a Kalocsai Érsekség bajai szeszgyárának zárgondnoka, annak államosítása után a Duna-Tisza közi Öntöző Vállalat, majd a Magyar Állami Földtani Intézet hivatalnoka volt - írta ifj. dr. Szalai Béla. - 1951. május 30-án az ÁVH letartóztatta. A Grősz-perben hét év fegyházra ítélték. (...) 1956. január 30-án szabadult ki. Közben feleségét és öt gyermekét kitelepítették a Hortobágyra. 1956-1962 között éjjeliőr, raktári segédmunkás, földmérő, segédkönyvelő, az Országos Fordító Irodánál német-román-latin fordító, portás stb. munkakörökben tudott elhelyezkedni, de általában pár hónap után mint politikailag megbízhatatlant mindenhonnan elküldték. 1962 végén a Magyar Tudományos Akadémia Kutatási Szolgálatánál kap portási állást, majd 1965-től ugyanitt hivatali ügyintéző 1975-ben történt nyugdíjazásáig."

Ugyancsak fiától tudjuk, hogy 1974-ben részt vett az ötvenéves érettségi találkozón, amelyen ő köszöntötte fel az egyetlen, akkor még életben lévő tanárukat, Borcsa Gergelyt. Haláláig megmaradt Erdély-szeretete, és fia, ifj. dr. Szalai Béla ezért is ajánlotta 2018-ban megjelent Iconographia Locorum Transsylvaniae című kötetét az édesapja emlékének. (A kötetet egyébként az 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában program keretében több erdélyi helyszínen is bemutatták és a tavasz folyamán Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, valamint a szerző személyesen adták át Rómában az Erdélybe készülő pápának is.)

Fekete és fehér sávok

A már többször említett dr. Szalay István emlékiratíró-ügyvéd lánya, Szalay Júlia minden évben elzarándokol a pünkösdi búcsúra. Itt volt az idén is. Ekkor hozta el édesapja visszaemlékezéseit és mesélte el, hogy az édesapja csak egyszer, velük együtt 1994-ben látogatott vissza Szépvízre, a szülőfalujába.

– Édesapám részt vett az 1956-os forradalomban, tagja volt a forradalmi bizottságnak Kaposváron. Nagyon humánusan próbált föllépni, mondván, hogy nem szabad lincselni a kommunistákat. Ennek az lett a következménye meg a „hála", hogy később internálták, tizenegy hónapot töltött a tököli internálótáborban és örökre eltiltották az ügyvédségtől. Sokáig segédmunkás volt, majd az 1970-es évek vége felé jogi előadó egy építőipari vállalatnál, onnan ment nyugdíjba. Az internálás miatt egy darabig rendőri felügyelet alatt állt, és nem kapott útlevelet, de azt mondta, hogy ő nem is kért. Erdélybe csak az 1970-es években egy társasutazáson tért vissza, de akkor Szépvízen nem járt. Én a 2000-es évek elejétől járok ide, rendszeresen - mondta Szalay Júlia.

Válaszában kifejtette: szüleivel 1994-ben - és később, a férjével is - voltak bent az iskolaépületben.

– Édesapám kereste a régi emlékeket, úgy emlékszem, a régi csengő akkor még fent volt a falon. Jártunk a templomban, a keresztelőkútnáJ amiben keresztelték. Kerestem a soha nem ismert nagynéném, a kilencévesen elhunyt „Kiskata" sírját is, de azt már (100 év múltán) nem találtam meg. Édesapám 2009-ben halt meg, 90 éves koráig élt. Pedig amikor 60 évesen nyugdíjba ment, mondogatta, hogy „mi 70 éves korunkban szoktunk meghalni", mert az édesanyja, Szalayné Jablonkay Katalin 67, az édesapja, Szalay Antal 71 évesen halt meg - válaszolta kérdésünkre.

Dr. Szalay István 1992-ben írta meg önéletrajzi feljegyzéseit a budapesti Oral History Archívum felhívására. „Az életünket fekete és fehér sávokból fércelték össze - összegezte sorsukat. - A felületes szemlélő - különösen távolról - csíkosnak nézhetné. De nem csíkos. Sűrűn váltakozva fekete és mellette fehér! (...) Az öt testvér közül csak ketten értük meg az oroszok kivonulását, a nővéremmel. Úgy jártunk, mint a Dzsungel könyvében a királyok kincsének őrzőjéül rendelt kobra: életerőnk már elszállt, de a hűség még visszatartott bennünket. Nekünk külön elszámolásunk van és nem a pártállam ügynökeivel.

Teliesítettük-e, ami elvárható volt tőlünk?

Méltó volt-e az életünk a te halálodhoz, drága szép hősi halottunk, Tonóka?" - zárta visszaemlékezését dr. Szalay István, aki 1994-ben egy Ansichts Évának címzett versben így fogalmazott: „Hetvenöt éve ma már megláttam a csíki kelő nap / fénysugarát az anyám tejteli kebleiről. / Lásd, ki hazát vált, tudnia kell, hogy bárha talál is / új haza jó ha akad, ám soha új anyaföld."

Hargita Népe, 2019. augusztus 6.