Uhrman Iván: Hispánia egyik legutolsó tudósa?

Maimonidész Rabbi Mose ben Maimon: Értekezések az isteni igazságosságról, üldöztetésről, megtérésről és feltámadásról… Logos Kiadó, Budapest, 2011. szerk.: Babits Antal. ford. és jegyz.: Dobos Károly Dániel


Mi történne, ha egy riporter mikrofonnal a kezében megindulna egy forgalmasabb pesti utcán, és sorban ezer embert megkérdezne arról: tudomása szerint ki volt Maimonidés? Kilencszázkilencven kérdezettnek alighanem sejtelme sem lenne róla – legfeljebb találgatnák, hogy a majmokhoz lehet valami köze. A maradék tíz közül kilenc a név -idés végződése alapján gyanítaná, hogy valami ókori görög lehetett, olyan, mint Simónidés, Parmenidés, Euripidés vagy Thukydidés – ám azt e kilencből is csak ketten-hárman tudnák, hogy az utóbb említett négy személy ki is volt pontosan.

Végül az ezredik talán tisztában lenne azzal, hogy bár az -idés valóban ógörög végződés (s így a név görögül annyit tesz: Maimón fia), ám Maimonidés mégsem görög volt, hanem zsidó, s nem is az ókorban, hanem nagyjából a 12. században élt. (1138 és 1204 között.)

S ha azután e kísérletet jó párszor megismételnénk, kiderülne: abban még az ezrediknek fennmaradó tájékozottak között sincs összhang, hogy miért is kéne Maimonidés nevét ismerni, sőt, hagyományozni. Ha –lenne közöttük óhitű (orthodox) zsidó – s alig képzelhető el, hogy ne lenne –, az már a görögös megnevezés ellen is tiltakozna. Mi az, hogy Maimonidés?! Talán Rabbi Móse ben Maimón, de még inkább mozaikszóvá sűrítve: RaMBaM! S ez korántsem csak névháború! A görög hangzású név mögött az újhitű (neológ) zsidóknak s a profán tudományosság képviselőinek az a meggyőződése áll, hogy Móse ben Maimón legfőbb érdeme a hagyományos zsidó vallásosság és az aristotelianus filozófiai tanítások – szándéka szerint – tökéletes összeegyeztetése. Az orthodoxok ellenben nem ezért, hanem ennek ellenére szeretik, mint a Misné Tórának, a vallási törvényre, a halákhára vonatkozó, korábbi évszázadokból fennmaradt tanításokat logikus rendbe összeállító nagy munkának szerzőjét.

Akár így, akár úgy – Maimonidés olyan személyiség volt, aki nélkül a zsidó gondolkodás, hit és tudomány történetét nem lehet elbeszélni. Kérdés: ok-e ez arra, hogy a szélesebb magyar közönséggel is megismertetni igyekezzen valaki?

Babits Antal, a Logos Kiadó tulajdonosa, vezetője és lelke már hosszú évek óta vezéralakja – magyar viszonylatban – azoknak, akik úgy gondolják: igenis ez ok a mondottakra. E körülmény nagy mértékben meghatározza tudományos kutatói munkásságát is: egy évvel a most bemutatott könyv előtt megjelent, Végtelen ösvények (Logos Kiadó, Budapest, 2010) c. tanulmánygyűjteményében két írásnak is Maimonidés áll középpontjában: a Maimonidész vallásbölcseleti módszere (57-89.) a bölcs tevékenységét, míg a Végtelen ösvények, Útmutatások az Útmutatóhoz (91-125.) az utóéletét mutatja be. De mint könyvkiadási tényező is sokat tett az ügy érdekében. A Logos adta ki még 1995-ben Jacob Guttmann, Isaac Husik és Scheiber Sándor Maimonidész. zsidó filozófia c. kézikönyvét, mely nemcsak magát a bölcset mutatta be a nagyközönségnek (?), hanem elődeit, majd pedig azokat, akikre hatott – köztük sok keresztény szerzőt! – végül külön magyarországi hatását. Ugyanitt jelent meg a középkori zsidó filozófia két modern, korszedrű összefoglalása: Colette Sirat-é (A zsidó filozófia a középkorban a kéziratos és nyomtatott szövegek alapján. Logos Kiadó, Budapest, 1999.), illetve Georges Vajdáé (Bevezetés a középkori zsidó gondolkodásba. Logos Kiadó, Budapest, 2002.); előbbi negyvenegy, utóbbi húsz oldalon tárgyalja Maimonidés munkásságát. És ami mindennél fontosabb: A Logos jelentette meg reprintben bölcsünk filozófiai főművét, A tévelygők útmutatóját, mely eredetileg 1878 és 1890 között jelent meg három folytatásban, Klein Mór fordításában. (Maimonidész: A tévelygők útmutatója. ford. és jegyz.: Klein Mór. Logos Kiadó, Budapest, 1997.)

E tiszteletre méltó sorozat legújabb darabjaként látott napvilágot a közelmúltban az Értekezések… c. kiadvány.

A fentiek után aligha meglepő, hogy Babits Antal e kiadványban sem csak kiadóként volt érdekelt. Ő a sorozatszerkesztő (a kötet ugyanis a kiadó Historia – Diaspora sorozatának tizenharmadik darabja!), de a könyv egyéni szerkesztője is, azonkívül a tipográfia és a címlap tervezője.

Mellette a munka másik kulcsfigurája Dobos Károly Dániel. Ő a fordító, illetve a bőséges lábjegyzetek szerzője. És ez esetünkben igen komoly feladat.

A kötetben szereplő négy Maimonidés-mű közül ugyanis – amint azt Dobos elárulja a Maimonidés életrajzát és a négy műnek ebben elfoglalt helyét tárgyaló előszavában (19. l.) – csupán egy született héber nyelven: A megtérés útja című, a már említett Misné Tóra első könyvéből származó szemelvény. Ezt viszont most nem kellett lefordítani: 1943-ban, Miskolcon már megjelent Klein Károly tolmácsolásában, amelyet Dobosnak „csak” gondoznia, átdolgoznia, kiegészítenie és jegyzetekkel ellátnia kellett. (Miután az eredeti kiadás mára gyakorlatilag hozzáférhetetlenné vált.)

A másik három szemelvény ellenben judeo-arab nyelven keletkezett. Tehát nem héberül, de nem is egyszerűen arabul, hanem egy sajátos keveréknyelven, amelyre persze tekinthetünk úgy, mintha csak az arab egy romlott nyelvjárása (Dobos pontosító meghatározása szerint „szociolektusa”) lenne – de csak annyira, amennyire a jiddist is felfoghatjuk a német hasonlóképpen romlott nyelvjárásának. Ám ahogy a jiddist is gyakran önálló nyelvként emlegetik, úgy valójában a judeo-arabot is tekinthetjük annak. Egy olyan nyelvről van szó, melynek alapjai kétségkívül arabok, ám héber betűkkel írják le, tele van héber és arám kölcsönszavakkal, s ami még jobban távolítja az irodalmi klasszikus arabtól: grammatikája is számos hebraisztikus jellegű eltérést mutat az iméntiéhez képest.

Aki tehát Maimonidést akar fordítani, annak nem elég képzett hebraistának lennie, de képzett arabistának sem.

Dobos Károly Dániel azonban mindkettő egyszerre. Sőt, annál is több: sémi filológus a szó tágabb értelmében. Hiszen első műfordítói bemutatkozása, Henok ún. „első” könyvének tolmácsolása, amely alig két évvel az Értekezések… előtt látott napvilágot (Henok könyvei. szerk. Fröhlich Ida, Dobos Károly Dániel. Piliscsaba, 2009. 13.188.), etióp (geez) eredeti alapján készült. Így őelőtte a judeo-arab szöveg is megnyílik.

Ám esetünkben még ez sem elegendő. Hiszen nem csupán az igen bőséges jegyzetanyag elkészítése, de már a tolmácsolt szövegek megértése sem lehetséges pusztán grammatika és szótár alapján. Ahogyan már hangsúlyoztuk: olyan szerzőről van szó, akinek kezén a rabbinikus írásmagyarázat hagyománya lép szintézisre a főként aristotelési ihletésű filozófiával. Fordítójának tehát nemcsak a rabbinikus irodalmat kell behatóan ismernie, de az antik görög filozófiai hagyományt is Aristotelésig és tovább, valamint az erre épülő arab, illetve (a 10. századtól) korábbi zsidó filozófiát is. Hogy Dobos ez utóbbiak terén is otthonosan mozog, azt már kellően bizonyította ugyancsak 2009-ben megjelent nagy Maimonidés-tanulmánya. („A te fényedben látjuk a fényt.” Maimonidesz az emberi értelemről. in Hebraisztikai tanulmányok. Budapest, 2009. szerk.: Schweitzer József, Zsengellér József. 71-86.)

És végére hagytuk a legfontosabbat. Mert rendelkezzék bár egy fordító mégoly nagy nyelvi és filológiai tudással – aligha arathat sikert, ha egyéni stílusa, íráskészsége, fogalmazásmódja nem alkalmas rá, hogy amit megértett, másokkal is könnyen megértethesse. Dobos Károly Dániel azonban e szempontból is valódi, rátermett műfordítónak bizonyul. Az általa tolmácsolt vagy legalább átigazított Maimonidés-alkotások nem csupán tanulságos, de kifejezetten élvezetes, olvasmányos szövegek. Ami nem kis szó, ha belegondolunk, hogy itt elméleti filozófiai, teológiai, etikai munkákról van szó; és hogy a sémi nyelvek szintaktikája, mondatfűzése mily távol áll a magyartól, milyen nehéz feladat egyiket a másikra úgy áttenni, hogy ne csupán érthető, de élvezhető is legyen!

És most végül szólnunk illene valamit magáról a négy szemelvényről, azok gondolatiságáról is. Elvégre mégis csak ez dönti el, hogy a huszonegyedik századi olvasónak mondhat-e még bármit is Maimonidés.

A válogatás fő szempontja láthatóan az volt, hogy a gazdag életműből minél több színét mutathassa meg a szerzőnek. Így első szemelvényünk, amely a Nyolc fejezet címet viseli, a bölcs rabbi Misna-kommentárjának egy részlete. A Misna a zsidó rituális (de az óhitű zsidó életformából következően a mindennapok megannyi kérdésére is kiterjedő) törvényeknek, az ún. halákhának monumentális gyűjteménye, melyet a hagyomány szerint Kr.u.200 körül gyűjtöttek össze, s még valamivel később foglaltak írásba. Kommentálása a középkori zsidó irodalom egyik fő feladata volt: maga a két híres „Tanítás”- (=Talmud-)gyűjtemény, a palesztinai és a babylóniai is ilyen célú eszmefuttatásokból épül fel. Maimonidés célja éppen az volt, hogy kivezesse olvasóit abból a tekervényes útvesztőből, be a két Talmud számos elmélkedése, továbbgondolása, példázatul szolgáló elbeszélése egyszer-egyszer belevihette. Szerzőnk elemzési gyakorlata éppen az ellenkező: kerüli az elkalandozást, a konkrét szövegre koncentrál, s azt igyekszik minél racionálisabban értelmezni. Nagyritkán azonban maga is kénytelen kitérőt tenni: így az Ávóth c. traktátus kezdeténél.

Az Ávóth két szempontból is kivételes helyet foglal el a Misnát alkotó traktátusok között. Egyrészt azért, mert míg a többi traktátus tematikus csoportosításban foglakozik a halákha egy-egy területével, addig az Ávóth szerzőközpontú: a halákhikus tradíció, az ún. Szóbeli Tóra hagyományozását igyekszik nyomon követni elvileg Mózestől, gyakorlatilag a Kr.e. 3. század első évtizedeiben élt Igazságos Simontól a Misna keletkezési idejéig. Másrészt pedig azért, mert a misnai traktátusok között egyedülálló módon teljes terjedelemben olvasható magyarul, méghozzá kétféle fordításban is: Molnár Ernő (A Talmud könyvei. Budapest, 1921-23. repr. Budapest, 1989 425-449.– ennek az utánnyomás-kötetnek is Babits Antal volt a felelős szerkesztője, még az IKVA kiadó munkatársaként) és Domán István (A Babilóniai Talmud. Budapest, 2007. 2nd. ed. 201-239.) tollából.

Maimonidés számára azonban azáltal nyer e traktátus különleges fontosságot, hogy a Babylóniai Talmud egy másik helyén (Bava Qamma 30.a.) azt írja: „Aki kegyességre törekszik, az kövesse az atyák mondásait.” A kegyességről pedig Maimonidés sem mondhat mást – jó zsidó lévén – mint hogy az az etikai értékek legfőbbike, amely még a prófétaság elnyerésének is nélkülözhetetlen előfeltétele. Így mielőtt rátérne konkrétan az „atyák mondásainak”, melyek e legdicsőbb erényhez segíthetnek, kommentálására, előbb tart egy nyolc fejezetnyi kitérőt, amely az aristotelési okfejtések mintájára fejti ki szerzőnk etikai nézeteit. Ezek alapjaiban igen sok a görög (ahogyan megkülönbözteti a lélek négy „részét”, azaz pontosítva megnyilvánulását, s ezek némelyikének funkcionális zavaraiból vezeti le a bűnöket); végső következtetései azonban (az ember szabad akaratáról, választási lehetőségéről, s hogy ez miképpen egyeztethető össze az isteni gondviseléssel) a legkövetkezetesebben zsidók.

Mindez maga is mutatja Maimonidés gondolatvilágának bonyolultságát. Éppen ott kapunk komoly és részletekbe menő, görögös filozófiai levezetést, ahol a legkevésbé várnánk: a Miosna-kommentár kitérőjében, ahol a végső cél Isten nagyságának illusztrálása, s ez így sem fog elmaradni.

Mennyire más az ún. Jemeni levél! Ez, mint címéből is kiderül, Jemenbe volt címezve, s az ottani, 1150 körüli kényszertérítések közepette igyekszik kitartásra, elvhűségre ösztönözni odavalósi barátját, Jákób rabbit s rajta keresztül az egész jemeni hitközséget. S mivel a levél első fejezete szerint Jákób a Tóra oktatásában és törvényei érvényesítésében tűnik ki (itt valószínűleg bele kell ebbe érteni a „szóbeli” Tórát, vagyis a Misnát is!), Maimonidés is onnan meríti érveit, bizonyítékait, ahol a célközönség számára is ismerős anyagot találhat: a tamakhi-talmudi hagyományból.

De nemcsak ez, hanem a korszak általánosan szélsőséges, fanatizmusig felkorbácsolt légköre is magyarázza, hogy ezen írásban Maimonidés maga sem a filozófusi higgadtság és az (elvben) ellenvéleménynek is helyt adó tolerancia jegyében szólal meg. Mohamedet itt csak „a Megszállott” néven emlegeti, s ahányszor szóba kerül Jézus (márpedig jó néhányszor szóba kerül!), egyszer sem marad el neve mellől a tradicionális, rabbinikus átok: „…töressenek porrá a csontjai!” Mindazonáltal a levél nagyobb része nem szitkozódás, hanem magabiztos és egyszerűségében meggyőzőnek szánt írásmagyarázat. S nemcsak az olyan – muszlim eredetű – „tévtanokat” cáfolja az Írás alapján, mint hogy abból igazolni lehetne Mohamed fellépésének jogosságát. A Színáj-hegyi törvényadás hagyományának felemlítésével a zsidók kiválasztottság-tudatát kívánja erősíteni – ami az adott pillanatban a kitartásra való buzdítás egyetlen lehetséges útja. Nem mulasztja el azt sem, hogy érveljen az ugyancsak Jemenben felbukkant ál-messiás ellenében, illetve, hogy cáfolja mindazokat, akik konkrét számításokkal próbálják meghatározni a Messiás eljövetelének idejét.

A megtérés útja, ahogyan már említettük, a Misné Tóra részlete. E nagy művének egyes, kisebb részletei, az ún. halákhák elején Maimonidés mindig megadja, hány szentírási parancsot vagy tiltást dolgoz fel. Esetünkben egyetlen egyet: hogy a bűnösnek meg kell bánnia vétkét az örökkévaló előtt, és bűnvallomást kell tennie. A parancs az „írott” Tórában található (IV. 5. 6-7.), s különös érdeklődésre tarthat számot már csak azért is, mert a bűnbánat a jézusi tanítás szerint is az üdvözülés egyik legfőbb előfeltétele. A zsidók számára viszont, mint Maimonidés rámutat, azért is különösen fontos, mert az örökkévaló megengesztelésének egyéb útjai – a személyes „bűnáldozat”, illetve az „engesztelés napján” (yóm kippur) az egész nép bűneit megváltandó „bűnbak” – ellehetetlenültek a Templom végleges lerombolásával (Kr.u. 71.), s így egyedül a nyilvános bűnbánat maradt érvényben. Ugyanakkor bölcsünk árnyalja is a kérdést: mely bűnök tehetők jóvá ez úton tökéletesen, s melyek azok, amelyek nem moshatók le így? Ki az, akit az örökkévaló megbüntet ugyan (ha mégoly szigorúan is), de utána enged üdvözülni, s melyek azok a bűnök, amelyeknek elkövetője bizonyosan eljátssza üdvösségét?

S bizony ez utóbbiak leginkább a lelkiismereti szabadság vélelme alapján elkövethető „bűnök”: szabadgondolkodás (ami itt Isten tagadását vagy rá vonatkozó, nem a rabbinikus elképzelésnek megfelelő elképzelések ápolását jelenti), epikureizmus (ez viszont Istennek a világ működésére gyakorolt figyelmét és hatását vitatja, így többe között Mózes és más próféták isteni elhivatottságát), a Tóra tagadása (ha csak egy szóé is belőle! s persze ez ismét vonatkozik a „szóbeli” Tórára is!), kitérés az üldöztetéseket elkerülendő, és hasonlók. Itt sem mulasztja el, hogy hangsúlyozza: az ember szabad akarattal rendelkezik, választhat a jó és rossz között, s itt sem mulasztja el kifejteni, miként egyeztethető ez össze az isteni gondviseléssel. A szemelvény az „eljövendő világ”, azaz az üdvözülés leírásával zárul: ama boldog világéval, ahol a lélek immár a testtől megszabadulva létezhet – testi szükségletek nélkül, halál nélkül, szenvedés nélkül, viszont közvetlen és immár teljes ismeretségben Istennel, akár az angyalok. De innen sem marad el a figyelmeztetés: nem az üdvözülés reményében, hanem az Isten iránti szeretetből, mintegy „önzetlenül” kell tenni mindezt.

A megtérés útja – a Misné Tóra részeként, mely eleve is héberül született, s nem (judeo-arabul), a keleti filozófia korabeli nyelvén – elsősorban megint csak a tanakhi-talmudi hagyomány alapján áll, annak anyagából meríti idézeteit. Ám a fent jellemzett, halál utáni, testtelen létezés gondolatának gyökerei mégis vitathatatlanul Platón elképzelésére mennek vissza. Ez a mi számunkra ismét annak bizonyítéka lehet, hogy a görög filozófiai hagyomány milyen elválaszthatatlanul forrott egybe Maimonidés tudatában a rabbinikus hagyománnyal. Ám mindig is voltak – ahogyan az utókorban, úgy a kortársak között is –, akik ezt nem erénynek, hanem szinte eretnekségnek tartották, mondván: ellenkezik a test feltámadásának tételével, amelyet Dániel Könyve nyomán vall a tradíció.

Ezért született meg az Értekezés a holtak feltámadásáról. Ez már az idősödő mester alkotása, s műfaja megint csak új: vitairat. Azoknak kíván válaszolni, akik „bár magukat Izrael bölcseinek tekintik, valójában… a legfelvilágosulatlanabb személyek, és nagyobb tévelygésben élnek, mint a mezők vadjai, a fejük telve a pletykás vénasszonyok sületlenségeivel és kártékony fantazmagóriáikkal…” vagyis azokkal, akik vitába szálltak vele, s azzal vádolták, hogy nem hisz a test feltámadásában. Kivált a kortárs bagdadi rabbinikus akadémia rektora, gáónja, Sámuel ha-Léví ellen kel ki Maimonidés, szemére lobbantva tájékozatlanságát. Hogy azután leszögezze: a Messiás eljövetelekor igenis test szerint fognak feltámadni a holtak, ám ez „csoda” lesz, s mint ilyen, rövid ideig lesz csupán tapasztalható, még a végső üdvözülés előtt. Utána az üdvözülteknek immár nem lesz szükségük testre, márpedig az örökkévaló nem teremt olyasmit, ami felesleges.

Mindez természetesen csak igen sovány, sőt töredékes beszámoló a maimoinidési gondolatmenetről, amely rengeteg bizonyítékot citálva, nem egyszer terjedelmes gondolati kitérőkkel, elsöprő lendülettel kerül kifejtésre, s már csak emiatt is figyelemre méltó olvasmányélmény. Ami pedig a tartalmát illeti: nyilván a maga korának terméke, s a modern olvasó – még ha egyébként vallásos zsidó is – nem feltétlenül tudja osztani minden ponton. Nyilván nem is ez a cél.

De nem is csupán annak illusztrálása, hogy miként gondolkodott egy igen bölcs és művelt zsidó a 12. században. A négy szemelvény számos pontja tartalmaz a mai időkre is érvényes üzenetet. Zsidó olvasó számára mindenek előtt a Jemeni levél: a soá (holocaust) idején és azóta aktuálisabb volt és maradt, mint valaha. Maimonidés általános etikai fejtegetései pedig szélesebb körben is figyelemre méltóak.

Jómagam Hispánia egyik legutolsó tudósa vagyok…minősítette önmagát szerzőnk a Jemeni levél első fejezetében (nem kronológiai, hanem értékrendi értelemben). Amit persze hiba lenne komolyan venni. S nemcsak azért, mert szerzőnk mindössze tízéves volt, amikor családja politikai okokból kénytelen volt elhagyni Hispániát („akinek tudását a száműzetés még tovább tépázta” – vall erről folytatólag – ám noha a szülőváros, Córdoba valóban központja volt a muszlim, s ugyanúgy a zsidó kultúrának, természetesen nem kell komolyan vennünk, hogy Maimonidés tanulmányainak színvonala megsínylette a pár esztendei vándorlást, majd az egyiptomi letelepedést.) Hanem legfőképp azért, mert életműve éppen a csúcspontját jelenti a középkori zsidó gondolkodásnak. Vannak utódai szép számmal, de őmellette mind elmarad. S mivel a hazai könyvkiadásnak aligha van módja arra, hogy szerzők tucatjait mutassa be a filozófiatörténet e részterületéről – ha csak egy vagy néhány tudós jelenhet meg a magyar könyvpiacon, úgy ezt sejthetően Maimonidés érdemli meg leginkább.

Azt persze nyilván illúzió lenne várni, hogy olvasók hadai rohanják meg a könyvesboltokat, az Értekezések egy-egy példányát követelve. Pedig még számos további erényére is hivatkozhatnánk a kötetnek: a tizenkét oldalnyi terjedelmű, tematikusan csoportosított bibliográfiára (Babits és Dobos közös munkája); Menachem Kellner professzornak, a haifai egyetem történész-professzorának előszavára; a magyar hebraisztika klasszikusainak (Kaufmann Dávidnak, Bacher Vilmosnak, Blau Lajosnak, Scheiber Sándornak) Maimonidésszel kapcsolatos idézeteire, melyek a hátsó borítón jelennek meg csokorba gyűjtve, mintegy kedvcsinálóként; s végül, de nem utolsó sorban, a kötet esztétikus kivitelezésére, különös tekintettel a zöld festékkel nyomott, ezáltal a szem számára barátságosabb, vonzóbb szövegre.