Zdeněk Mlynář, a cseh reformkommunista tanulságos illúzióvesztése (Olvasónapló)

(Nem véletlenül emelem ki olvasónaplóm címeként Zdeněk Mlynář A prágai tavasz… és ősz c. memoárjának egyik mondatát, amit három magyar kiadást is megért művének mindjárt a Prológusában fontosnak tartott leírni – a fentről lefelé tekintő optika ugyanis rendkívül jellemző az 1968-as csehszlovákiai reformfolyamatra. Szinte azt lehet mondani, hogy a változás, a megújulás felülről lefelé irányultsága buktatta el a cseh szocializmus reformját – a folyamat belülről ábrázolt történései pedig máig szóló tanulságokkal szolgálnak. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükség volt arra, hogy egy, a szerző kvalitásaival és nézőpontjával, élettapasztalatával rendelkező ember őszinte belső vizsgálattal nézzen szembe saját és harcostársai tetteinek erényeivel és korlátaival, tévedéseivel. A korabeli Csehszlovákia legmagasabb pártvezetésében helyet foglaló Mlynář – egy időben, rövid ideig, a CSKP KB titkára is volt – saját karrierjét s a reformfolyamatban játszott szerepét nagyító alá helyezve számol le mindegyre fogyatkozó kommunista illúzióival; leszámolása pedig hiteles, megrendítő és tanulságos is egyúttal. Megéri, hogy akár vázlatosan is, de a nyomába eredjünk.)

Mlynářból kommunista lesz, majd megüti a bokáját és kutatóintézetbe kerül

Alig fejeződött be a második világháború, amikor Zdeněk Mlynář (1930-1997) 16 évesen belép a csehszlovák kommunista pártba. Lelkes, hithű, csupa jót remél a jövő társadalmának építésétől. A szovjet hadsereg felszabadította hazáját, perspektívát nyitott a reményteli fiatalember előtt. Sok kelet-európai kortársához hasonlóan, neki is lehetősége nyílik, hogy a győztes Szovjetunió fővárosában, Moszkvában járjon egyetemre, hogy jogász válhasson belőle. Ez az az időszak, amikor még csak érzékeli és regisztrálja a szovjet élet furcsaságait, beszédes ellentmondásait; még nem sokat ért belőlük s főként nem ítélkezik. Sokkolja őt a szovjet ember kétarcúsága; hogy a nyilvánosság előtt egyet mond, amit éppen elvárnak tőle, magánéletében pedig hátat fordít a társadalmi megkötöttségnek. Az, hogy a háború utáni szovjet élet külsőségei mennyire lepukkantak és távol állnak az európai normáktól, még-még elfogadható – az európaitól különböző mentalitás az, ami zavarja Mlynářt. Meg a véget nem érő vodkázások, s az ilyen alkalmakkor elhangzó önmarcangoló gyötrődések. Rémülten tapasztalta, hogy „amikor az asztalon megjelent a vodka, a falon lévő plakátot megfordítottuk, és Sztálin helyett a hátoldalon megjelent a cári időkből származó pétervári kurtizán amatgőr képe. Végezetül bezártuk az ajtót, s ezzel néhány órára kitártuk a kapukat felszabadultságunk előtt; amikor nem kell alakoskodni, az emberek – bár részeg nyelvük egyre jobban akadozott –, egyre értelmesebb dolgokat mondanak.” Mlynar hamar ráébred arra, hogy „ha ezek előtt az emberek előtt hangosan hirdetem meggyőződésemet, nem forradalmárnak néznek majd, hanem egy olyan hülyének, amilyen Biegler kadét volt Hasek Svejkjében.”

Szovjet kollégái nem tagadták, hogy életkörülményeik nincsenek a helyzet magaslatán. Ugyanakkor a többség meg volt győződve arról, hogy „ a világ más tájain, a kapitalista országokban a dolgozó emberek sokkal rosszabbul élnek, mint ők – még fogyasztói, anyagi értelemben is. Ugyanakkor e külső világ valóságáról lényegében semmit sem tudtak.” Ez a tájékozatlanság volt az alapja annak a „szovjet patriotizmusnak”, amelyből meggyőződésük táplálkozott: hogy a szovjet életforma a legfejlettebb, a leghaladóbb a világon. E kollektív meggyőződést még csak táplálta a nagy áldozatok árán, de mégis csak megnyert háború.

A Moszkvában eltöltött öt év alatt, Mlynářak alaposan sikerült megismerni a Szovjetunióban élő ember sajátos mentalitását, mely szerint a sorsszerűségnek döntő szava van az események alakulásában, ugyanakkor végzetszerűen elfogadták a felsőbb döntéseket, hiszen „fentről minden jobban látszik”.

De nem csak a szovjet ember szolgált furcsa tapasztalattal a naiv szerzőnek, hanem az oroszországi hivatalok, intézmények működése is megdöbbentő tanulságokkal szolgált. Szakmai gyakorlatot végezhetett a moszkvai börtönökben, „a Lefortovo-börtönben is. De soha nem jutott eszembe, hogy e börtön másik szárnyában játszódik le mindaz, amiről Szolzsenyicin tanúskodik.” Zdeněk Mlynář csak a felszínt látja – normális börtönviszonyokat, a Gulág valósága rejtve marad előtte is, s környezete előtt is. Fiatal diáktársának esetével példázza, hogy a sztálini visszaélések mennyire nem voltak köztudottak.

Társa, „aktív komszomol-tag volt, egyike azok kevés szovjet diákoknak, akik ideológiai szempontból valóban hívők voltak. A marxizmus-leninizmus szemináriumokon harcosan és meggyőzően deklamálta mindazt, amit a trockistákról, egyéb elhajlókról, meg imperialista ügynökökről tanult. 1956 után, a hruscsovi rehabilitációk idején egyszerre csak hivatalosan elküldték neki a szülei rehabilitálásáról szóló iratokat, akik mindketten – trockistaként – egy sztálini koncentrációs táborban haltak meg. Csak ekkor tudta meg, hogy csecsemőként egy párttag házaspár adoptálta őt, s hogy azok az emberek, akiket szüleinek hitt, nem az ő valódi szülei. Hruscsov rehabilitációja őt a pszichiátriai kezeléshez juttatta.”

Ilyen és ehhez hasonló élmények formálják a fiatal kommunista jellemét, alakítanak elvein. Gyakorlatilag a desztalinizálás éveit tölti a Szovjetunióban, s amikor hazatér, hogy jogászi képzettségét az épülő csehszlovákiai szocialista társadalom javára kamatoztassa, döbbenten tapasztalja, hogy a sztálini vonal felszámolásának hulláma jóformán még el se ért hazájába. Levonja a következtetést:

„A csehszlovákiai ifjúkommunistáknak a többsége, akik az ötvenes évek első felében a szovjet egyetemeken és főiskolákon tanultak, megrendült hittel tért haza. Azzal a reménnyel utaztunk Moszkvába, hogy bepillantunk saját jövőnkbe is. S ezek után nem értettük, hogy valóban belepillantottunk: kommunista hitünket még nem akartuk saját tapasztalatainknak alárendelni. E hit azonban többségünk számára alapelemeiben rendült meg. Már nem hittük azt, hogy a Szovjetunió ideáljaink megvalósulásának földje, hogy fenntartás nélkül kötelező példa. A szándék, amellyel a pártvezetés az ifjú nemzedéket a Szovjetunióba küldte tanulni, nem hozta meg a gyümölcsét. A még erősebb meggyőződéssel és szakmai felkészültséggel bíró sztálinisták helyett a hazatérők sztálinisták voltak ugyan, ám ez a társaság már a jövő eretnekeinek tartalékcsapata volt: olyan emberek, akik számára többé nem volt érvényes a pártpolitika egyik leghatalmasabb ideológiai pillére, a szovjet minta kötelező érvénye.”

A Szovjetunióban javában zajlanak a sztálini terrorcselekmények leleplezései, miközben Csehszlovákiában még koncepciós perek zajlanak.

„Hazatérésem sok szempontból hasonlóan hatott rám, mint öt évvel azelőtti Moszkvába érkezésem: mindaz, ami engem akkor, ott megrázott, időközben sikerrel eljutott Csehszlovákiába. És ellenkezőleg: Moszkvában már néhány az utóbbi években Prágába importált politikai életelem fokozatosan kezdett fölbomlani, és láthatóvá vált a felszín alatti mozgás is… Kezdetben nehéz volt megértetni magamat barátaimmal és ismerőseimmel, s elmondani nekik, hogy mit éltem át a Szovjetunióban, és mit éltek át ők otthon ez alatt az idő alatt.”

Mint annyi kortársa életében, döntő élményt jelentett számára Sztálin halála és annak közvetlen moszkvai átélése. A szervezetlenül a mauzóleum felé áradó tömeget a rendet tartani kivezényelt rendőrök teherautók kordonjához szorította, a tülekedésben egyre emelkedett a halottak és sebesültek száma, de a tömeg csak nyomult tovább, hogy láthassa a ravatalt s rajta a nagy vezetőt.

„A tömeg, amellyel akkor hosszú órákat töltöttem együtt, és amely hullákon állt, illetve lépegetett Sztálin koporsója felé, lényegében nem is gondolt Sztálinra. Nem halottas menet volt ez… Itt, ahol szabadabb volt minden, ugyanúgy társalogtak és tréfálkoztak, mint például egy labdarúgó mérkőzésen. Ebben a tömegben loptak és a szoknyák alá nyúlkáltak, vodkát ittak zsebre dugott üvegekből. Ezt a tömeget a vágy hajtotta, hogy ne szalassza el azt a látványt, amit a temetés vagy a kivégzés jelent...Mindaz, amit láttam, ugyanolyan tömeg volt, amilyent valamikor Oroszországban lehetett látni a nyilvános kivégzéseken, a cárok koronázásán, és minden hasonló alkalommal. Ez a tömeg most a cár temetésére özönlött.”

A tömeg kíváncsisága ugyanakkor kétségbeeséssel párosult: a szovjet emberek valójában el se tudták képzelni, mi történik majd velük Sztálin után. Nem volt jövőre szóló biztonságuk – azt mind a nagy vezetőnek tulajdonították. Utána viszont, a vezetőknek szóló kritika majdnem mindennapos lett. Következtek a nagy leleplezések, a változások, az olvadás.

A szerzőnek azonban lejár a tanulmányi ideje és hazatér. Tapasztalnia kell, hogy a XX. kongresszus valósággal sokkolta a CSKP-t, vitahullámot indítva el. Kiderült, hogy mindaz, amit eddig elvhűségnek tartottak, tulajdonképpen csak a hatalomhoz való pozitív viszonyulást jelentette. A hruscsovi bírálat szelleme meghódította Csehszlovákiát is, ám közegenként más-más mértékben. „A magasabb pártszervekben és az apparátusban erősebb volt a… sztálinista csoport, és nagyon erős volt az államapparátusban jelentős pozíciót betöltő kommunisták körében is. Az éretelmiségi és általában a fiatalabb káderek körében ugyanakkor erősebb volt a bírálók csoportja.”

Zdeněk Mlynář, már koránál fogva is, a reform szükségességéért kiállók oldalára állt. Hívő volt ő is, hitte az eszmét, de hirdetőire nem istenként tekintett. Sztálin és a többi vezető „sokkal inkább azt a szerepet játszották, amit az odaadó hívő, a katolikus számára a pápa, a bíborosok, a püspökök és maga az egyház.” És ennek megfelelően értelmezte Hruscsov Sztálin-kritikáját is – amely számára „egyértelműen azt mondta: a pápa igen gyakran csak önmagáért szólt, és gyakran úgy mutatkozott meg, mint egy istentelen. Nem azért gyilkolt, mert a történelem objektív törvényszerűsége ezt követelte, hanem azért, hogy megőrizze hatalmát. És ezért igen gyakran az egyház hű fiait is megölte. Mi, bíborosok mindezt tudtuk vagy sejtettük, de semmit sem tehettünk, mert minket is bebörtönzött, bitóra küldött volna… Arra a közös véleményre jutottunk, hogy nincs szükségünk pápára. A továbbiakban mindig közösen fogjuk megvizsgálni, valójában mit követel a történelem objektív szükségszerűsége, s mindezt veletek, hívőkkel is meg fogjuk tanácskozni. Higgyetek tehát továbbra is bennünk…, s így eljutunk a munkásosztály érdekeinek beteljesedéséig, most már valóban torzulások nélkül.”

Ekkor már 1956-ot írtak. Mlynář a prágai főügyészséghez került, s az államigazgatási szervek törvényes működését felügyelte. Hamarosan belekóstolt abba a hangulatba, mely az ügyészségek felelőssége körül támadt a sztálini túlkapásokban.

„A pártgyűléseken – és a gyűléseken kívül – folytatott vitákban fokozatosan tárult fel előttem a szörnyű valóság: igen, ezek az emberek tudták, vagy mindabból, amit tudtak, bizonyíthatóan megítélhették, hogy olyan embereket küldenek börtönbe vagy bitófára, akiknek a bűne nem bizonyíttatott be, ártatlanságuk vagy bizonyos volt, vagy feltételezhető. Ám e tisztségviselőknek a magatartásából egyértelműen sugárzott a kérdés: miért viselnék ők a felelősséget a történtekért? Hiszen ők csak a felülről jövő parancsot teljesítették, a párthatározatokat, a pártfőméltóságú urak szóbeli utasításait.”

Munka közben rájön, hogy a felelősséget az egyénnek nem csak a saját döntéseiért, hanem mások parancsainak végrehajtásáért is vállalnia kell. Nincs cselekvés felelősség nélkül. Még akkor sem, amikor titkos utasítások, alkalmazási receptek „segítik” a jog emberét, hogy döntést hozzon vitás vagy panaszos kérdésekben. Mlynář a maga módján szintén adott ki hasonló utasításokat, de igyekezett „olyan eljárási módot előírni, amely radikálisan nem változtatott meg ugyan semmit, de arra kötelezte beosztottjaimat, hogy szigorúan tartsák be az érvényes jogi normákat.” Ugyanakkor igyekezett élni azzal a joggal, hogy megkérdőjelezze a hatósági eljárások jogszerűségét. Ez az út hiába tűnt jogosnak és járhatónak, a szerző mégis megütötte a bokáját – történetesen a belügyminiszter intézkedését kérdőjelezte meg, aki önkényesen kirúgta a sajtócenzúra főnökét. A jogtalanság elleni ügyészi tiltakozás lehetőséget teremtett volna csöndben elrendezni a dolgot, de a miniszter patáliát csapott, a szerzőt pedig arról próbálták meggyőzni, vonja vissza tiltakozását. „Az ügyészségről szóló törvény azonban lehetővé tette, hogy „az ügyész visszautasítsa főnökének utasítását, amennyiben annak tartalma ellenkezik a törvénnyel. Kihasználtam ezt a paragrafust, és erre hivatkozván, megtagadtam az engedelmességet.”

A kompromisszumos megoldás, a nyílt összecsapás elkerülése végett, Mlynář „önkéntes” távozása volt az ügyészségről. Ennek fejében „olyan végső értékelést kaptam, amelyben azt írták, hogy tapasztalatlanságom miatt nem értettem meg az osztályhelyzetet Csehszlovákiában, és a legfőbb bűnöm az, hogy »a szovjet tapasztalatok mechanikus átvételére« törekedtem. Egyébként úgy engedtek el, hogy »mehetek munkatársnak« a Csehszlovák Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetébe, elméleti munkát végezni. 1956. október 15-én léptem át az Akadémiára. Három héttel később a szovjet hadsereg leverte a budapesti »ellenforradalmat«.”

Az élet sűrűje helyett – újabb tanulóévek

A kutatói létbe merült jogász válságba került: hitének túl sok eleme ingott meg a személyes élmények és a politikai események hatására. „Annak a párttagnak a helyzetébe kerültem, aki alig-alig menekült meg a pártbüntetéstől, s úgy a párton belül nem maradt más számomra, mint a lapulás… A feladatom pedig az volt, hogy elméleti szakemberré, kutatóvá váljak, vagyis olyan munkát végezzek, amilyet eddig sohasem.”

Ehhez azonban tanulnia kellett, letennie néhány vizsgát, megírni egy disszertációt, megszerezni a kandidátusi címet a választott ismeretkörben (általános állam- és jogelmélet). Szembesülnie kell felületes moszkvai tudásával, ami csak a bürokráciához volt elég. „Csak most, huszonhat éves koromban olvastam először Marx előtti szerzőket, a politikai tudományok klasszikusait…, a polgári forradalom ideológusait és azok őseit… Először szereztem tudomást nem marxista társadalmi koncepciókról…, a jogszociológiáról, és egyáltalán a szociológiai irodalomról. És hirtelen maga a marxizmus is más lett számomra, mint amilyennek a moszkvai ajánlólista alapján láttam.”

Gazdagodó tudásával párhuzamosan szellemi gyógyulása is bekövetkezett: ismét kedvet kapott az aktív politizáláshoz, amit nem politikaként, hanem a világ forradalmi átalakításaként élt meg. Az akadémiai évek alapozták meg Mlynár szerepét a lassan, de biztosan beköszöntő Prágai Tavaszban is.

A reformkommunizmus őszinte és tudatos híve lett: tudatában volt annak, hogy a megújulás nem oldható meg egyszerű lépésekkel. Nem elég visszatérni Marxhoz, az eredeti elmélethez és új csapást vágni a gyakorlatban. A valóságban kell megváltoztatni és reformálni mind az ideológiát, mind a pártpolitikai munkát. E felismeréssel nem volt egyedül.

„A Csehszlovák Kommunista Pártban az ötvenes évek végétől ilyen irányba fordult a funkcionáriusok és a tagok jelentős része, s korántsem csak az elméleti munkát végzők… Az ok mindennapi gyakorlati tapasztalatainkban volt keresendő: a termelésben, az államigazgatásban, a társadalmi szolgáltatásokban.”

A reform iránti érdeklődés és elszánt ambíció lelkesítően hatott az addig közömbös többségre is, hiszen az érdekeik védelmét és képviseletét vélték fölfedezni a hatalomhoz való új viszonyban. Ami nem jelentette azt, hogy a reformokon munkálkodók nem fölülről próbálták befolyásolni a politikából kiszorult tömegeket. Az addigi korlátok-korlátozások nem szűntek meg, de a diktatúra mindennapi részletei megváltoztak, finomodtak, „emberszabásúbbá” váltak.

„A reformkommunisták számára a fő probléma az maradt, hogyan szabaduljanak meg ők, a pártjuk és ideológiájuk a hibáktól, és helyesen hogyan fejezzék ki az »egész társadalom érdekeit«. Az a gondolat, mely szerint a megoldást magának a társadalomnak kellene megtalálnia, anélkül, hogy a párt eszmerendszeréből és a párt problémáiból indulna ki, lényegében elfogadhatatlan számukra, mert továbbra is él bennük a hit, hogy ideológiájuk és pártjuk végső soron »a munkásosztály valódi, történelmi és objektív érdekeinek« a kifejezője, és jobban kifejezi a társadalom érdekeit is, mint bármely más ideológia vagy párt.”

Hogy ezt az objektív megítélést őszintén le is írhassa, Zdeněk Mlynářnak keresztül kellett vágnia magát az 1968-as csehszlovákiai események ellentmondásos, tragikus élményein és tanulságain, túl kellett jutnia a reformok mindenhatóságába vetett hitén, újabb illúziókat kellett elveszítenie. Csakis a közelmúlt kudarcaira visszapillanva juthat el a józan belátásig: „Ma, az 1968-as év tapasztalatai után, már tudom, hogy az én akkori társadalomképem erősen leegyszerűsített kép volt. Még mindig a privilegizáltak világából néztem a viszonyokat, s ebbe a világba a nem-privilegizáltak életéből a jelenségeknek csak egy része jut el, az is torzítva. Mindaz, ami nekem akkor »a viszonyok egyetértő elfogadása«-ként jelent meg, nagyon sokszor valójában csak a sztálini erőszak évei alatt egyszerűen elfáradt emberek rezignáltsága volt. Mikor 1956 után ez az erőszak egy kissé alábbhagyott, az emberek ezt örömmel fogadták és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy minél jobban berendezzék magánéletüket.”

Vallomásában Zdeněk Mlynář egyre közelebb kerül a szembenézéshez, hogy nem kívülállóként, hanem cselekvő részesként mondhasson ítéletet az 1956-os magyar forradalom hibáit mindenáron kikerülni szándékozó csehszlovák reformkommunisták szerepéről. Elvet mindenfajta mentséget és mentegetőzést, vállalva korabeli szerepét és felelősségét.

„A hatvanas években reformkommunistaként dolgoztam mind nyilvánosan, mind a pártapparátusban, s ez lehetővé tette számomra, hogy belelássak a kor uralkodóinak rejtett világába is. És nemcsak beleláttam, hanem magam is részese voltam ennek a világnak. Sorsom összekötődött velük 1968-ban is, és ez sokkal jobban meghatározta további életemet, mint reformkommunista publicisztikai tevékenységem.”

Mert mondanunk sem kell: Zdeněk Mlynář, a hétköznapokon túl, világos eszű, jó tollú és tehetséges író.

Parasztház a dombtetőn, avagy Novotný rossz lóra tesz

Odahaza, a csehszlovák valóság azt követeli Mlynářtól is, hogy eldöntse, melyik oldalra áll. A választás kérdése mindig nehéz, hát még olyan körülmények között, amelyek nyilvánvalóvá teszik: reformok nélkül az ország a katasztrófa felé tart. Vagy ha mégis bekövetkeznek az elkerülhetetlen változások, ellenőrizetlenül, brutálisan törnek majd ki s a magyar 56 élménye megismétlődik, Csehszlovákia elözönlése elkerülhetetlen. Ezért – döntötte el Mlynář – mindent meg kell tenni, hogy a reform gondolata és elmélete a párt hivatalos ideológiájává váljék. Munkásságát, vívódásait e cél szolgálatába állította. Intenzív publicisztikai tevékenységgel népszerűsítette elképzeléseit, s ebben nem volt egyedül, ebben rejlett választásának az ereje és lényege. A társadalom pedig elismerően tekintett azokra, akik kockázatot vállalva, felvették a vita kesztyűjét, mertek bírálni. Írásai a párt lapjában jelentek meg, s bár nem örvendtek tömegnépszerűségnek, érdeklődve olvasták azok, akik közel álltak az ideológiához és a politikához. „A párt napilapjában megjelent vélemények és megfogalmazások számukra politikai irányadó jelentőségűek voltak. Ami a Rudé Právóban megjelenik, azt nemcsak gondolni szabad, hanem szabad hangosan mondani, mi több, propagálni is.” – vonta le a következtetést. Amolyan „oldalkapu” volt ez a politikába jutáshoz, de úgy tűnik, hatásos. És azzal a tanulsággal járt, hogy nem föltétlenül a funkcióba jutás adhat rangot és hitelt egy személyiségnek. Csakhogy a kelet-európai politikai valóság, amihez az emberek többsége igazodott, bonyolultabb képet mutatott: a hierarchia nem mindig volt irányadó az igazodáshoz, voltak jelenségek, amik felülírták a formális tekintélyelvet.

„A hatvanas években, Novotný uralma alatt… a valódi hatalom fontos kritériuma volt, hogy valaki beletartozott-e abba a kártyapartiba, amely rendszeresen Novotnýval ultizott – írja Mlynář. – Az a megyei párttitkár vagy miniszter, aki ebbe a társaságba tartozott, időnként nagyobb hatalommal bírt, mint a KB titkárai, akik nem kártyáztak vele. Ám a kártyázók és nem kártyázók, sőt végső soron maga Novotny is igen figyelmesen bánt néhány látszólag jelentéktelen beosztottal, aki a pártapparátusban volt alkalmazásban…

(Csakhogy a tanulságok nem merülnek ki ennyiben!)

...Mikor ezzel a gyakorlattal először találkoztam és elcsodálkoztam, miért habozik az egyik titkár, hogy valami olyat cselekedjék, ami az egyik referensnek nem tetszik, bár általában mindig autoriter módon érvényesítette akaratát, megmagyarázta nekem: az apparátusban vannak egyes elvtársak, akikkel ha beszélgetsz, az olyan, mintha közvetlenül Moszkvával beszélgetnél.” S a nyilvánvaló konklúzió sem lehet más: „Tudni azt, hogy kik ezek az elvtársak, a magasabb pártapparátus gyakorlati életében sokkal fontosabb volt, mint a pártfőiskolai doktorátus. Aki ezt tudta, nem egy kényelmetlenségtől kímélhette meg magát. Azt is tudta, hogy a pártapparátus egyszerű referensei miért éppen 1968. augusztus 21. előtt utaztak el oly hirtelen szabadságra a Szovjetunióba vagy az NDK-ba.”

Mlynář előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a személyi kérdések, a vezetők körül kialakuló kisebb vagy nagyobb táborok, személyi erőterek még az elméletnél is fontosabbak, s könnyen eltérítik az eszmék mozgását. Pedig az elméletnek állandóan mozognia, fejlődnie kell – és Mlynář, többedmagával, erre törekedett. „Azt az ideológiai-politikai koncepciót, amelyet a hatvanas években minden eszközzel terjeszteni próbáltam párt- és állami szervezetek funkcionáriusai között, és amely akkor lényegében a Csehszlovák Kommunista Párt hivatalosan terjesztett koncepciójává vált, egészen röviden így foglalhatom össze:

Mint a Szovjetunió tapasztalata mutatja, a szocialista társadalmi viszonyok győzelmével nagyon sok minden megváltozik. A társadalmon belül már nem az osztályharc a fő kérdés, osztályként nincs kit elnyomni. A proletárdiktatúra állama össznépi állammá válik. A politika fő feladata, hogy helyesen fejezze ki az egész társadalom szükségleteit és érdekeit, ügyeljen arra, hogy a részérdekek, a különleges szükségletek, az emberek kis csoportjának érdekei ne rendeltessenek az általános érdekek fölé…

Azt, hogy valójában a szocializmusban mi az össztársadalmi érdek és mi nem, csak két feltétel betartásával ítélhetjük meg: érvényesülnek-e szakismeretek bármiféle döntés során és magának a társadalomnak megvan-e a lehetősége, hogy kimondja, mit tart saját érdekében fontosnak. Ezt a két elvet kell érvényesíteni az egész politikai rendszerben!”

Reformot végrehajtani viszont, a vezetők tudta nélkül – egyszerűen képtelenség. Ilyen megítélésben Antonin Novotný vezetői szerepe meghatározónak bizonyult, bár személye a sztálini korszak egyik maradványa volt. Szerepe azonban ellentmondásos volt és összetett. S nem csak az övé: a megállapítás más vezetőkre is érvényes volt. Mlynář értékelése szerint Novotný régivágású kommunista volt: a párt megalapításakor lett párttag (1921), kerületi pártfunkcionárius volt. A háborút a mauthauseni koncentrációs táborban élte át, ahol „sokat panaszkodott, azt hangoztatta, hogy a háború után már egyáltalán nem akar politizálni, és csak a családjával, a hzikójával és a kertecskéjével fog foglalkozni. Ám ezt az elhatározását nem tartotta be, és 1945-ben a Prágai Kerületi (Megyei) Pártbizottság vezető titkára lett.”

A Csehszlovákiában kreált „sztálini” perekben cselekvően benne van a keze, szorgalmával kiérdemelte a csúcsra jutás esélyét is. Első titkárrá válása azonban erkölcstelen gesztusokkal is járt: Mlynář elmondja, hogy „a prágai főügyészségen töltött néhány év alatt láttamazokat a hivatalos leiratokat, amelyek egy szinte hihetetlen tényt bizonyítottak: A Slánsky-perben elítélt és kivégzett funkcionáriusok birtokát, vagyonát a túlélő vezető pártfunkcionáriusok osztották el egymás között potom összegért, és ebből az alkalomból Novotný családja (személy szerint a felesége, Bozena Novotna) Vlado Clementis kínai porcelánkészletét és ágyneműjét vette meg!… Ezt a szennyest húsz évvel később nem azért teregetem ki, hogy Novotnýt lejárassam. Azt hiszem azonban, hogy ez a tény hosszú politikai elemzéseknél és érvelésnél sokkal jobban bizonyítja, miféle erkölcsi felelősséget érezhetett Novotny a sztálini korszak pereiért...”

Ezidő alatt pedig, Moszkvában tanuló unokahúga apjának, kávézás közben sűrűn siránkozott, hogy nem alkalmas a vezetői funkcióra, rettegett attól, hogy kárt okoz a szocializmus ügyének…

„Hatalmának teljében Orlik várának közelében , a Moldván »üdülőközpontot« építtetett a hatalmi hierarchia csúcsán ülők számára. Ebben a bekerített, rendőrök által őrzött kertben modern villák állnak, amelyeket nyugat-európai szinten rendeztek be, ahová a Politikai Bizottság tagjai, a szovjet nagykövetség vezetői és más vezető politikusok jártak üdülni családostul. Mindettől különválasztva, magányosan, egy kis domb tetején áll egy ház, amelyet akkor a pártapparátus »sasfészeknek« nevezett, s ez Novotný üdülését szolgálta. Ám ez a ház nem egy nyugati nagytőkés villájának másolata; ez egy cseh falusi építmény, egy parasztház.”

Hatalma végén Novotnýnak meggyőződése volt: jól végzi munkáját, s azt tartotta a legfontosabbnak, hogy az emberek kedveljék. Nem fontos, hogy egyetértsenek vele, de legyen tekintélye. Szavai szerint: „A pártban az a legfontosabb, hogy ne engedd meg a baloldali ellenzék kialakulását veled szemben! A jobboldali, az nem baj, de baloldalon semmiféle csoport nem alakulhat.”

Novotnýnak akkor ördögi szerencséje volt: a hruscsovi tisztogató eszmék hatására elődje, Gottwald vitte el a balhét, amitől Novotný korábbi félelmei elmúltak, hogy a sztálini korszak visszaéléseiért nem őt vonták felelősségre. „Most már valóban saját pártvezetése volt olyan emberekből, akik nem váltották őt le, hanem – éppen ellenkezőleg – az ő támogatásával kerültek vezető pozícióba” – állapítja meg Mlynář.

Mindez pedig roppant megnehezítette a reformmozgalom gyors kibontakozását: a vezetők elismerték, hogy szükség van újításokra, de az ezt szolgáló lépéseket mindegyre halogatták. Novotný számításai téveseknek bizonyultak: mivel nem Brezsnyevtől remélt s várt támogatást, hanem a moszkvai katonai vezetéstől, úgy tűnt, mintha engedetlen beosztottja lenne a szovjet vezérnek, aki ezért kimondatlanul is szabad kezet adott Novotný félreállítására a csehszlovák kommunista ellenzéknek. Akik ezt akár a küszöbön álló reform támogatásaként is értelmezhették.

Küszöbön a Prágai Tavasz

Tavasz, mert március. És mert „olvadás”. Olvadna az eszmék szigora? - Attól függ, honnan nézzük. Ha fentről, hát – Prágában biztosan, s méghozzá látványosan. (Kelet-közép Európában, másutt, talán visszafogottabban, alig észrevehetően, csak moccanásaiban, reflexeiben. De olvad – Bukarestben is, Varsóban, tán még Szófiában is, s az 56-os terror alá szorított Magyarországon is…)

Emlékiratunk „hőse”, az elmélet fiatal harcosaival, szorgalmasan szövögetik a reform „ágytakaróját”.

Zdeněk Mlynář az események után tíz évvel veti papírra memoárját, s határozottan ki is jelenti: „egyáltalán nem hiszem azt, hogy én akkor mindenre érvényes, megfelelő receptet tudtam. .. Valószínűleg ezeket a célokat sem lehetett volna elérni, és Csehszlovákiában ma bizonyára kevesebb demokrácia lenne, mint ahogyan én akkor megítéltem. Bizonyára világos lenne, hogy a reformkommunizmus nem a megoldás optimális változata.”

Ezzel kezdődik könyve második nagy fejezete, amelyben azt az idővel vívott küzdelmet írja le – ahogyan az az ő helyzetéből látszott –, amelynek során munkacsoportjával megpróbálta minél előbb tető alá hozni egy koherens és minden lényeges kérdésre választ adó Akcióprogramot, hogy a moszkvai gazdáknak idejük se legyen „felébredni” s már a kezdeti reformlépéseket elbotlasztani. Ehhez viszont gyors személyi változások kellettek a CSKP különböző szintjein, megszabadulni a hátrahúzó elemektől vagy az ügynököktől…

Diktatórikus egypártrendszerből hogyan lehet plurális demokráciát kovácsolni? Akadémiai kutatók egész csapata törte a fejét ezen a „fából vaskarikán”. Zdeněk Mlynář különvéleményen volt:

„Tudom, hogy egyesek e kérdés megoldását eleve lehetetlennek, a kör négyszögesítésére tett kísérletnek tartják. Én nem osztottam ezt a váleményt. Ma sem tartom általában megoldhatatlannak, amennyiben lehetséges a néhai fasiszta Franco-diktatúra demokratizálása és megreformálása népfelkelés nélkül, a sztálini eredetű politikai diktatúrák esetében is fenn kell állnia ennek a lehetőségnek. A sikerhez azonban – Spanyolországhoz hasonlóan – a belső és a nemzetközi feltételek igen kedvező összjátékára van szükség. Márpedig gazdasági, szociológiai, történelmi és jogi szempontból 1967-ben Csehszlovákiában nagyon sok belső feltétel a kísérlet sikerét ígérte.”

Az első lépés, a gazdasági reform kedvező talajt teremtett a továbblépéshez – kivonhatónak látszott a pártfelügyelet a gazdasági kérdésekból. A pártnak megmaradna fő programadó minősége, amit jobban tudna ellátni. A viszonylagos társadalmi egyenlőség esély volt a tényleges demokráciára. Az uralkodó rendszerben csupán a diktatúra volt importáru, a demokratizmusra törekvés a csehszlovák politika hagyományaihoz tartozott. A legnagyobb problémát az egy- és több párt rendszer összeegyeztetése jelentette, ekörül folyt hosszadalmas vita – mindenek előtt a kulisszák mögött. A nyilvánosságot egy ideig kerülték, hiszen az csírájában fojtotta volna el a reformtörekvéseket. A hatalom megosztásával kezdeni a reformot nem megújulást, hanem önvédelmi háborúságot hozott volna a társadalomra és a politikára. Folyamatot képzeltek el, amelynek során a diktatúra elsorvad, a helyzet pedig megérik a pluralista politikára. Ennek mintegy tíz esztendőnyi átfutási időt képzeltek el. Nagy dilemmát okozott a sajtó s egyáltalán a nyilvánosság kérdése.

„Akkoriban attól tartottam – írja Zdeněk Mlynář –, hogy a sajtó éppen ezt a kérdést viszi bele majd idő előtt a gyakorlati politikába, s úgy tálalja, mint elsődleges kérdést (ez részben meg is történt), másrészt egyes politikai csoportok majd új politikai pártok szerepében kezdenek tetszelegni… Világos volt előttem, hogy miért teszik föl ezt a kérdést azok, akik lényegében nem hittek a kommunista vezetés reformpolitikájában, és a párton kívül, föggetlen erőkként kívántak fellépni. Azt azonban végképp nem értettem, hogy miért feszegették ezt a kérdést azok a reformkommunisták, akik teljes mértékben osztották a politikai reform koncepcióját.”

A reformgondolat sarkalatos kérdése volt: mindenben megfelelni Moszkvának, kivédeni az esetleges kedvezőtlen szovjet reakciókat. Zdeněk Mlynář, felhasználva korábbi orosz kapcsolatait, Moszkvába utazott, kitapogatni az ottani kollégák véleményét elképzeléseikről. Voltak, akik „érdekesnek” találták a csehszlovák elképzeléseket, mások kifejezetten ellenségesen fogadták azokat. A nemhivatalos beszélgetések többet igértek: a partnerek nem láttak esélyt a reformok szovjet alkalmazására, viszont egy csehszlovákiai kísérletet elképzelhetőnek tartottak. Brezsnyev uralmának szilárdsága akkor még kérdőjeles volt, a szovjet politikai emiatt a kivárásra alapozott. Mlynář azzal a tanulsággal utazott haza, hogy hosszú távon lehet remény szovjet támogatásra, amit pillanatnyilag nélkülözniük kell. Igy alakult meg 1968 januárjában az a munkacsoport, mely a Prágai Tavasz hivatalos politikai programját, az Akcióprogramot megszövegezte és elfogadtatta.

Sajnálatos dolog, hogy a kidolgozástól az elfogadtatásig indokolatlanul hosszú idő telt el, szándékok pedig megfeneklettek… A többpártrendszer vitájánál makacsul lehorgonyozva, erősen megoszlottak a vélemények. A vitát nem lehetett már megkerülni, hiszen „1968 márciusában a sajtóban is kifejeződő társadalmi mozgás oly messzire ment, hogy a nem kommunista pártok kérdése valóban »a levegőben volt«.” Magyarán: a gyorsan liberalizálódott sajtónyilvánosság, az előcenzúra megszüntetése amilyen éltetője volt a Prágai Tavasznak, ugyanúgy kerékkötőjévé is vált: idő előtt „leleplezte” és „megbuktatta” a jól felépített stratégiai prioritásokat. Erről Zdeněk Mlynář így vall:

„Megrázóan hatott rám, amit akkor a hatalmon lévők világában, a hatalmi struktúrán belül láttam: szánalmasan kevés volt a koncepcionális elképzelés a reform értelméről és céljáról, több volt a belső marakodás és a hatalmi pozícióért folyó apró civődás. Ezek a kis konfliktusok, veszekedések könnyen elnyomták azokat a valódi problémákat, amelyek a politikai és társadalmi élet további lehetséges fejlődését meghatározták! Az emberke könnyen fordítják meg köpönyegüket, csakhogy le ne késsék életük nagy lehetőségét!”

A reformok kimunkálása helyett minden vonalon nagyobb hangsúlyt kapott a helyezkedés, a személyi érdek...

Dubček a színre lép (és mindent összezavar?)

Novotný gyors menesztése meglepte Mlynart és környezetét. Nem radikális személycserékre számítottak, hanem az akcióprogram hivatalossá tételére. A párt élén történő vezetőcserével várni lehetett volna az 1970-re tervezett pártkongresszusig is…

Csakhogy hirtelen látványosan megerősödött a pártellenzék, méghozzá addig jóformán ismeretlen személyekkel. Gyanítani lehetett, hogy Moszkva hithű ügynökei így próbáltak a jövőt tekintve is „helyzetben” maradni, hogy a Novotný elleni kampány uszályán úgymond a reform harcosaiként is elismerik őket. A leváltott első titkár helyébe lépő Alexander Dubček, miután elfogadta a csúcsvezetésben maradó „moszkvai embereket” (pl. Vasil Bilak, Alois Indra), a későbbiekben ugyancsak meglepte Brezsnyevet, amikor rendre Moszkva szemében ismeretlen személyeket helyezett funkcióba. (Később ezt szemére is vetik Dubčeknek…)

A Novotny menesztésekor kiadott közlemény hallgatott arról, hogy a pártban más is változtatásra szorulna a vezetés kérdésénél. Novotný egyszerűen gyenge embernek tartotta utódát és meg volt róla győződve, hogy hamarosan visszatérhet a párt élére.

Annyiban igaza volt, hogy Dubček nem volt a hatalom embere: az emberek meggyőzésére alapozott, s türelmesen bizonygatta az igazát. Amúgy „nem kívánta a CSKP első titkári funkcióját. Mások győzték meg arról, hogy el kell fogadnia, hogy »segíteni fognak neki«… Ő volt az egyetlen jelölt, aki mögött a Központi Bizottság akkor szükséges többsége egyesülhetett, s végső soron ez döntött” – vélekedett Mlynar. Tény, hogy megválasztása után Dubček mindjárt egy pozsonyi hokimeccsre utazott haza, mintha mi sem történt volna, s ezt sokan politikai naivitásának tudták be.

A vezércsere után azonnal beindult a pártvezetésben a káderháború és helyezkedés. Ennek a későbbi eseményeket tekintve csak annyi az igazi jelentősége, hogy összekuszálódnak a személyi kapcsolatok, s a végén már senki se tudja, hogy ki kivel tart vagy kitől kellene igazán tartania… A tavaszról Prágában egyre inkább nem a megújulás, hanem a nyüzsgés marad meg képzeletünkben.

„Általában bizonytalanság uralkodott az uralmon levők világában – emlékezik Mlynar. - Mind az elnökség, mind a Központi Bizottság tagságának legalább a fele sejtette, hogy nem tudja megtartani pozícióját. Hasonló volt a helyzet a kormányban és a parlamentben, valamint a hatalmi struktúra alacsonyabb szintjein… A politikai apparátus dolgozói… idegesek és tanácstalanok voltak, mindennapi munkájuk a parancsolás és az utasítás, az adminisztratív döntés és ellenőrzés volt. Helyesen megérezték, hogy e módszereknek »nincs jövőjük« és ezért általában visszafogták aktivitásukat.”

A bizonytalanságot még csak fokozta, hogy alulról csak úgy áramlott felfelé a szabadon megfogalmazott kritika. A káosz eluralkodása ellen a szerző álláspontja az volt, hogy „minél előbb nyilvánosságra hozzuk a párt Akcióprogramját mint programadó dokumentumot és minél hamarabb végbemenjenek a politikai rendszer egész struktúrájában, a különböző szinteken szükséges személycserék… Az Akcióprogram szövege… már február végén készen volt. Javasoltam, hogy fogadjuk el, és március első napjaiban hozzuk nyilvánosságra… A CSKP kongresszusa – ha a döntés márciusban megszületik – már májusban összeülhetett volna és megválaszthatta volna az új KB-t… Nyárra kicserélődött volna a választott szervek egész tisztségvielői garnitúrája – a községi tanácsoktól a parlamentig.”

Milyen előnyökkel járt volna e gyorsított ütemterv betartása?

„A sztálinista, Moszkva által irányított káderek leváltása – a párthatározatoknak és a törvényeknek megfelelő szellemben – előbb lezárult volna, minthogy Moszkva a hatékony ellenállást meg tudta volna szervezni. Hiszen nmég a kialakult helyzetben, amikor a politikai fejlődés az alulról jövő folyamatos nyomás és a sajtó éles kritikája következtében robbanásszerűen zajlott le s a moszkvai vezetés idegei a »beszámíthatatlanságig« felkorbácsolódtak, az események májusig még mindig nem jutottak el abba a fázisba, hogy a katonai beavatkozást végre lehetett volna hajtani. A pártkongresszus után pedig Moszkva teljesen elveszítette volna a reményét, hogy a pártvezetés egy részéből sikerül létrehoznia a »forradalmi munkás-paraszt kormányt« és a legális funkciót betöltő »vezetők egy csoportja« behívja »a szocializmus megmentése érdekében a szövetséges haderőket.«”

A gyorsítás nem volt pusztán egyéni vélemény, sok híve volt. Sajnos, elsősorban a radikális és a következetesen demokratikus erők ellenezték az ütemet, mert elkábította őket „a szabad, cenzúra nélküli véleménynyilvánítás, a radikális politikai receptek közlésének lehetősége a sajtóban, a rádióban, a televizióban és a nagygyűléseken. Az emberek érdeklődéssel, igen gyakran lelkesedéssel hallgatták – és természetesen megtapsolták – őket…. Úgy gondolták, hogy minél tovább tart az ideiglenesség állapota és a hatalom bizonytalansága, valamint minél tovább hátrál a párt a nyomás elől, annál több, következetes demokratikus reformot tud a társadalom kiharcolni...”

Nyilván, a karrieristák is szembehelyezkedtek a gyorsítással, de egészen más, érthető okból. Végül, Moszkva is a határozott ellenzők közé tartozott, amivel „szemben nem győzhetett az én nyomorúságos »centrizmusom«… Naiv elképzelés, hogy Alexander Dubček úgy állt mindezek fölött, mint egy szent és naiv demokrata, akit balról is, jobbról is tapasztalt rókák martak. Dubčeket már 1963-ban sem az égi angyalok ültették a párt elnökségébe; 14 éves pártapparátusi munka után került oda. Azt hinni, hogy nem tudta, milyen az apparátus, hogyan kell vele bánni, politikai naivitás. Igen jól ismerte a rejtett politikai erővonalakat és azt is tudta, milyenek a valódi kapcsolatok Prága és Moszkva között.”

Tudósítás egy pártvezérről

Mlynář visszaemlékezéseiben kettős munkát végez: egyrészt bemutatja reform-munkatársait, élükön Dubčekkel, a legendás pártvezérrel, akiről különben átran lefejti az eszményítés sztaniolját. Ugyanakkor saját előmenetelének röntgenképét is bemutatja: illúziótlan őszinteséggel; s ezáltal megismerjük egy 68-as vezetőember szinte törvényszerű elszakadását a mindennapi társadalomtól (De erről egy másik alcím alatt).

Egy vereséggel szembenézni mindig csak úgy lehet, ha a saját gyengesége házatáján kapirgál az ember. Márpedig Dubček annyira érdekes és emblematikus figura, hogy megérdemli az árnyalt odafigyelést.

Mlynář egy pillanatig sem habozik politikailag naivnak tartani őt. Hatalmi lépései annyira kiszámíthatatlanok és illogikusak, hogy néha nem hiszünk a szemünknek – vagy a józan eszünknek. Ilyen mozzanat volt a CSKP életében a belügyi tárca élén történő személycsere. Meg kellett ugyanis tisztítani az egész rendőri apparátust mindazoktól, akik az elmúlt évek törvénytelenségeiért felelősek voltak. Ez a kulcsfeladat volt a feltétele annak, hogy a tömegek higgyenek is a reformban. Ezt az embert megtalálni nem volt könnyű – valamilyen szinten mindenkinek be volt mocskolódva a keze. Vagy nem volt elég tekintélye a radikális reformokhoz.

Végül elhangzott egy jónak tűnő javaslat: a spanyolországi veterán Josef Pavel neve. Mlynář így jellemzi őt: „háború előtti kommunista… a háború alatt egy angliai csehszlovák egységben harcolt, a háború után a párt KB biztonsági osztályának volt a vezetője, majd végül belügyminiszter-helyettes lett. 1951-ben bebörtönözték. Azon kevesek közé tartozott, akik a kihallgatások embertelenségei ellenére soha semmiféle hamis tanúzásra nem voltak hajlandóak, és ezért sohasem lehetett őt politikai díszperekben felhasználni.” Igaz, ő sem volt teljesen szeplőtlen, de jól ismerte az apparátust, mind a módszereket, mind az embereket, és nehéz lett volna „átverni”.

„Biztosan állíthattam, hogy azon alaptalanul bebörtönzött kommunisták közé tartozik, akik e tapasztalatokból nemcsak szavakban, hanem tetteikben is levonják a tanulságot” - összegez Mlynář.

Pavelt ki is nevezték belügyminiszternek. Csak egy bökkenő volt: neve nem szerepelt Moszkva hivatásos szimpatizánsainak névsorán. Dubček ravasz húzással próbálta hárítani a problémát: nyíltan Moszkva-barát helyettest neveztetett ki Pavel mellé, aki (nem mellesleg) személyes jó barátja volt. Így azt remélte, hogy sikerül majd kordában tartania…

Kiderült menet közben, hogy Dubček igazában nem is akart szakítani Moszkvával: az volt a szándéka, hogy elfogadtatja a csehszlovák utat a szovjetekkel. Ha nem azt tennék, a szocializmus ügye kerülne bajba. Dubček demonstrálni akarta, hogy „ a külpolitika proklamált alapelveitől a konkrét káderpolitikai kérdésekig világosan azt mutatja Moszkvának, hogy alapkérdésekben nyugodtan számíthat rá… Éppen ezáltal szerez tágabb teret a saját, önálló politikája számára ott, ahol ezt szükségesnek tartja. Ezért engedi meg magának az önálló programokat és káderpolitikai döntéseket: referátumaiban olyan dolgokról beszél, amelyekről tudja, hogy Brezsnyev ezeket egészen másképp fogalmazná meg, vagy egyáltalán nem beszélne róluk; bizonyos funkciókba olyan embereket ültet, akiket előzőleg Moszkvával nem hagyatott jóvá. Amikor azonban úgy tűnik neki, hogy ez komolyabb konfliktus veszélyét hordozza, Moszkva rejtett vagy kifejezett kívánságainak megfelelő lépéseket tesz. Azt reméli, hogy ezzel meggyőzi az »elvtársakat«.”

Ez volt tévedésének a veleje. A ravasznak vélt és annak látszani akaró Dubček tényleges naivitása ütközött ki ebben…

És mégis, Dubček, amióta csak az élre került, egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Mlynář segít felfedni ennek a valós magyarázatát – a külsőségeken túl. Hiszen azok is voltak: egyszerű, rokonszenves, mosolygó ember volt, mint minden átlagember. Nem voltak allűrjei. De nagy vonzereje abban rejlett, hogy hiott a saját eszméiben. „Hívő uralkodó volt akkor, amikor az egész nemzet teljes mértékben a hit szükségében élt - fogalmazott Mlynář . - Az emberek pontosan megérezték, hogy Dubček hisz, és ő ugyanúgy érezte, hogy a nép hisz… Hogy bizonyos konkrét helyzetekben miben hitt Dubček és miben a nemzet, az – csodák csodája – nem volt nagyon lényeges; sokkal fontosabb volt a hit megléte, mindkét oldalon. De ez is érthető olyan korban, amikor évekig a cinizmus uralkodik, a hit pedig formális, halott.” Szükség volt erre az alapra, amire ráépülhettek a legendás első titkár előnyös személyi tulajdonságai: nem volt tekintélyelvű, és ezt rögtön észre lehetett venni rajta. „Nyilvános szereplései alatt inkább bizonytalan volt, lámpalázas – és éppen ez szerzett számára népszerűséget, sőt tekintélyt. Nem volt tábori szónok, aki uralni tudja a tömegeket, de kisebb csoport, néhány tucatnyi ember elbűvölésére képes volt. Meg tudta hallgatni, mint mondanak mások, és láthatóan érdeklődéssel hallgatott mindenkit. Nem volt előre megszabott… véleménye, és nyitott volt más kérdésekkel, más gondolatokkal szemben. Nem olyan politikus volt, akire nem lehet hatni. És amikor végül érvényesítette saját elképzelését – ami a valóságban igen gyakran megtörtént… –, ezt is valahogy csöndesen és feltűnés nélkül tette, mautoriter megszállottság és erőszak nélkül.” E Dubček kép igen pontos, hiteles és közelebb visz az események mélyebb megértéséhez. Mert Mlynář szerint Dubček volt az, aki az egész csehszlovák pártvezetésben a legkevésbé autoriterként viselkedett. Valószínű, hogy nem jelentett a számára mindez állandó belső konfliktust: egyszerűen olyan ember volt, aki nem száll el a hatalmától, aki nem váltja át azt személyes előnyökre. Bármennyire is hisz az eszmében , viszont nem hisz a hatalomban és az erőszakban. Addig nem nyugodott, amíg valakit nem tudott meggyőzni a maga igazáról – de ezt sose kényszerrel tette! Igy aztán nem véletlenül kapta őt fel a Prágai Tavasz tömeglelkesedése, s az utolsó pillanatokig bíztak benne. Sajnálatos, hogy ő személyesen nem jött rá minderre, félreismerte a személye iránti rokonszenv gyökereit: azt hitte, hogy ez nem más, mint az abszolút össznemzeti egyetértés megnyilatkozása nézeteivel kapcsolatban. Népszerűsége növekedésével viszont mind jobban túlértékelte magát és félreismerte lehetőségeinek határait. „A Kremllel kapcsolatos túl nagy (és mint végül kiderült, megalapozatlan) optimizmusa is nyilván arra épült, hogy vitathatatlan össznemzeti népszerűsége Brezsnyev számára is döntő érv lesz amellett, hogy Csehszlovákiában senkit és semmit nem fenyeget az »ellenforradalom« veszélye” - olvashatjuk Mlynář értékelését. Tévesen hitte azt is, hogy a vele barátságosan viselkedő emberek politikailag is egyetértenek a véleményével. Ugyanakkor még akkor is egyre halogatta a döntést, amikor az már csak kizárólag rajta múlott. Demokrata volt, de rosszul taktikázott, s a személyi kapcsolatait is rosszul értelmezte.

Mlynář ellenpéldaként – amely még jobban kidomborítja Dubček sajátos személyiségjegyeit – egy másik csúcsvezetőt említ: Oldrich Černik kormányfőről van szó, aki pragmatikus politikusként maga is híve volt a reformnak s szívesen csatlakozott le Dubček mellett. Mlynář személyes élményét meséli el Černikről: „1968 júniusában Pozsonyból Brünnbe utazva együtt sétálgattam Černikkel Dél-Morvaországban, Lednice község parkjában. Vasárnap volt, a park tele volt emberekkel, sokan üdvözöltek minket, meg-megálltunk. Černik visszadobott egy labdát egy kisfiúnak – röviden: szentimentális filmkockák a híradó számára. Černik meghatódott, és láthatóan jól érezte magát. De egészen más volt, mint hasonló helyzetekben Dubček, aki ilyenkor nem gondolkodott a helyzeten, semmit sem gondolt titokban, hanem egyszerűen társalgott az emberekkel. Černik ezzel szemben pontosan tudta, hogy milyen jelentőségük van az ilyen pillanatoknak az ő posztján… Černik egyszere csak elmerengett: Nézz csak körül – mondta. - Mindez itt a feudális urak, a kizsákmányolók után maradt. De a mai embereket szolgálja. Ezek a várurak itt valahogy tovább élnek. Gondolod, hogy utánunk is marad valami?” Mlynář e gesztusban társa úrhatnám beütését látta meg: „Demokratikus volt, de racionális, egy kissé arisztokratikus – tehát szentimentális és egy kicsit sem önzetlen.” Ennek dacára, Dubček és Černik jól megférhettek volna együtt, hiszen kiegészítették egymást. De kapcsolataik a szovjet intervenció szakítópróbáját nem volt képes kiállni.

Élet a csúcsvezetésben

A szerző másik bravúrja, hogy mintegy belülről közvetíti egy kommunista csúcsvezetővé lett funkcionárius kihívásait a hatalom felső szintjein. Bevallja: azért fogadta el, hogy belép a hierarchiába és feladja akadémiai kutatói státusát, hogy közvetlenül is segíthesse a reformtervek gyors megvalósulását. Addig csak napszámosa volt a csúcsvezetésnek, de 1968 májusának végén maga kérte, hogy titkársági tag lehessen, mert „láttam, hogy a pártvezetés ülésein mondott beszédek semmit sem befolyásolnak és csakis a hatalmi pozíció számít. 1968. június 1-jén titkárrá választottak.”

Tudott dolog volt, hogy rövidebb vagy hosszabb idő elteltével a hatalom megtörte a legradikálisabb szándékot is. Sokan vélték úgy, hogy a vezető politikusok azért óvatoskodnak, mert féltik a privilégiumaikat. Mlynar szerint ez így csak részben igaz, és saját példáján keresztül bizonyítja be, milyen torzulást okoztak öntudatán a vezetői előjogok.

„A legmagasabb politikai funkciókkal járó privilégiumok mindig figyelemre méltóak voltak… Megrázott eme privilegizált élet mindennapi menete, amikor 1968 nyarán… én is beleléptem. Ami kizárólag az anyagi vonzatát illeti: a párt KB titkára akkor 14 ezer korona fizetést kapott (ebből 8000 korona volt a nominálbér, amit az előírások szerint megadóztattak, és 6000 korona volt a különleges, nem adózó személyes alap, a »funkcióval együtt járó kiadások fedezésére«). Ez körülbelül tízszerese volt az akkori csehszlovákiai statisztikai bérátlagnak, és háromszorosa az én akkori akadémiai fizetésemnek… Azt a fizetést… a Központi Bizottságon személyi titkárságom dolgozói kapták. Nekem pedig alacsony titkári fizetésem volt, mert nem voltam az elnökség tagja…

Kezdetben azt hittem, hogy abból az alapból, amit a »funkcióval együtt járó kiadások fedezésére« kapok, valóban nekem kell fedeznem bizonyos költségeket. Ez azonban tévedés volt. Az élelmet, italt, cigarettát, amit a különböző tanácskozásokon és a hivatalomban folytatott megbeszélések során elfogyasztottunk, külön, a hivatali költségvetésből fedezték és ugyanígy fizették az útiköltséget is, ami lényegében nem is volt, mert minden titkárnak rendelkezésére áll a szolgálatikocsi sofőrrel (a belső rendelkezések szerint személyes használatra is, nemcsak szolgálatira.)”

Aki előtt egyik napról a másikra az élet ennyi lehetőséget megnyit, vagy rögtön gyanakodni kezd, vagy örvendezve és a jövőjében reménykedve aláfekszik a helyzetnek. Mlynar viszont csak „tanulta” a jólétet. Jellemző epizódot mesél el: egy brünni vállalatnál járt, s hazaúton észrevette, hogy a hátsó ülésen, mellette egy csinos csomag fekszik. Azt hitte, a sofőr vásárolt valamit családi használatra, de mikor rákérdezett, a sofőr meglepődve felvilágosította: ajándékról van szó, a titkár elvtásrnak, az igazgatóság részéről. „Poharak voltak benne – írja Mlynar –, és egy fából faragott muflon… Mindkét komponens hozzátartozott a magasabb funkcionárius képéhez... Ebben természetesen nem volt semmi rendkívüli, ez volt a mindennapi gyakorlat; és elég lett volna kimondani óhajomat…, nem maradtunk volna az apróságoknál.”

Olyan volt ez a változott életmód, akár egy kellemes álom: amit csak kigondolt az ember reggel, az délutánra akár valóra is válhatott, a titkárság közbenjárásával. Közönséges bérlakásból villába költözhetett, amely a párt KB-hoz tartozott s egész alacsony, szimbolikus lakbért számoltak fel neki. „A funkcióhoz tartozott még egy üdülő is, vagyis egy villa Orlik közelében, egy körülkerített és az elit számára fenntartott, jól őrzött ligetben. E villa használatáért negyedévenként… annyit fizettem, amennyit egy normális állampolgár kéthetes üdülésért fizetett valamiféle vikendházban, ahol egy priccsen aludt, a tóban mosdott és az erdőbe járt latrinára.”

És ezek még csak az anyagiak voltak. Rendkívüli egészségügyi és szociális szolgáltatások álltak a rendelkezésére, s használatuk a családtagokra is kiterjedt. Mlynar feltette magának a kérdést: „A titkári fizetésemből, amelyet hat hónapon át kaptam, s amelynek nagy részét természetesen takarékpénztárba helyeztem –, ezután három évig tartottam egyensúlyban anyagi helyzetemet, mivel 1969 januárjától ismét tudományos munkatárs lettem a Nemzeti Múzeumban…. De mit tesznek azok az emberek, akik ezeket a fizetéseket nem hat hónapig, hanem hat évig kapják?...”érthető, hogy azok az emberek, akik évekig élnek így, megrettennek attól a lehetőségtől, hogy elveszítik pozícióikat, és kibillennek ebből az állapotból – és ez meghatározza a viselkedésüket… Saját tapasztalatból tudom, hogy már fél év alatt milyen jól megszoktam eme privilégiumokból néhányat, milyen jól elfogadtam és kezdtem természetesnek tekinteni őket.”

Szerencsére, Mlynar sosem felejtette el feltenni magában a kérdést: hogy élnek vajon azok, akik ezekért az előnyökért küzdenek? És visszarettent a lehetséges felelttől…

A reformok sűrűjében

Mlynarnak változatlanul meggyőződése volt, hogy a reformok csak úgy jutnak célba, ha a demokratikus hatalmi struktúrának legalább a körvonalai felrajzolódna. A személyek és személyi mulasztások ellen vadászni, azokat eltávolítani a hatalomból – szerinte látványos, de hatástalan gesztusoknak bizonyulnak. „Azt hiszem, a radikális reformkommunisták, akik eme második úton indultak el, sokkal inkább bolsevikok maradtak, mint ezt bevallani hajlandóak lettek volna; mert ez lényegében még mindig az a forradalmi radikális önáltatás, hogy a politika és a politikai hatalom segítségével… biztosítani lehet e földön az erkölcsi ideálok érvényesülését… Ezt az elképzelést cáfolta végső soron 1968 néhány konkrét személyisége is.”

A konkrét munka mindennapjai kiábrándítóak voltak szerzőnk számára. De nem csak ő volt az egyetlen, aki megdöbbent az intézményesített politikai „szájkaratén”. Az akkori külügyminiszter egyszer meghívottja volt a CSKP KB elnökségi-titkársági ülésére, amely a szovjetekkel és a baráti országokkal egyeztetni hivatott ágcsernyői találkozót készítette elő. Mlynarnál olvashatjuk: „Az első szünetben, a kb. két órás vita után félrehívott, és súgva megkérdezte: Mondd, kérlek, ha ez a pártvezetés, akkor én hogyan lehetek külügyminiszter? Azt mondtam neki: Ez ne zavarjon. Én is titkár vagyok itt. Csak nyugi-nyugi!”

És rögtön, az epizód után részletekig menően megtudjuk, nagyjából hogyan és milyen szinten zajlottak le a magas szintű viták és egyeztetések a párt vezetésében.

„A pártvezetés ülése általában nem volt más, mint az egyes tagok hosszú-hosszú mo9nológja, amelyek vagy egészen általános politikai és ideológiai kérdéseket érintettek, vagy egészen apró, konkrét eseteket, történetkékkel, valahol elhangzott kijelentésekkel, figyelmeztetésekkel foglalkoztak. A semleges szemlélő számára mindez úgy tűnhetett föl, hogy vagy egy olyan vitának a szemntanúja, ahol az emberek kölcsönösen feltárják egymásnak világnézetüket, esetleg a legáltalánosabb jelentőségű eseményekkel kapcsolatos nézeteiket…, vagy ellenkezőleg, valamiféle folyóirat szerkesztőségének ülésén ül, ahol mellesleg még veszekszenek is, hogy egy cikket megjelentessenek vagy sem, vagy netán egy helyi pártbizottság ülésén, amely politikailag értékeli, hogy az emberek miket beszélnek a borbélynál. A semleges szemlélő állandóan azt várta, mikor kerül már sorra az, amit a programban meghirdettek. Jiri Hájek pl. azt várta, mikor kezdenek már a szovjet politbüróval folytatandó megbeszélésekről vitázni… Ám ezt nem bírta kivárni. Csak azt tudta meg, hogy Antonin Kapek szíve és lelke a Szovjetunióé, és ezt senki se változtathatja meg. Hogy Vasil Bilak úgy gondolja, hogy szocializmusunk építménye kitűnő… Cestmir Cisár a sajtószabadságról szónokolt, amely elengedhetetlenül fontos és a szocializm,us számára egészséges… Alois Indra mindent részletesen beírt egy számozott oldalú füzetbe, amelyet egy nemzeti színű szalaggal fűzött át, ami Csehszlovákiában azokat a füzeteket ékesíti, melyek államtitkot tartalmaznak – s ebből következően nem szólt semmit… Végül is nem volt hová sietni. A pártvezetés gyűlései 8-10-12 óra hosszat tartottak – rendkívüli esetekben még tovább is…

Az ilyen viták egyre sűrűsödő kásahegyét Alexander Dubcek a nagy asztal végén érdeklődéssel figyelte. Hagyta, hogy a dolgok »demokratikusan folyjanak« egészen addig a pontig, ahol már úgy tűnt számára is, hogy az elvtársak szabadon elmondták mindazt, ami a lelküket nyomja, és már semmi újat nem mondanak… és akkor – szintén a megszokott módon – kifejtette saját crédóját: elsősorban a pozitív feladatok megoldására kell összpontosítani a figyelmünket… és ezzel legyőzni a negatív jelenségeket…

...Az akkori pártvezetés ilyen munkamódszerével magyarázható az a tény, hogy számos, egyértelműen a reform szellemében fogant döntést fogadott el, miközben a tagságnak csaknem a fele egyre határozottabban fordult a reform ellen és végül a szovjet katonai intervenciónak lett a híve…

… Minden ülésnek számos napirendi pontja volt, és a jelenlévők orra alá nyomtak legalább egy kiló teleírt papírt, a tanácskozások háttéranyagát… Amikor az ülés előtt egy-két nappal megkapták a papírköteget, a pártvezetés valamennyi tagjának a legnagyobb problémája annak terjedelme és súlya volt. Mindezt elolvasni senki sem tudta, még ha akarta volna, akkor sem. A csomagot megkapták a segéderők, az apparátus tagjai, akik az egyes dolgozatokhoz megjegyzéseket fűztek. A csomagok tartalmaztak szövegeket, természetesen eredetileg szintén különböző munkatársak, különböző »munkacsoportok« tagjai készítették, időnként mások, de időnként ugyanazok, akik később megjegyzéseket fűztek hozzá – sőt, néha ugyanazokat a megjegyzéseket.”

A valóságnak az abszurdig kihegyezett leírása annyira valós és annyira jellemző az elbürokratizálódó közületi munkára, hogy akár legyinthetnénk is rá – semmi új nincs a nap alatt! De Mlynar, aki a kulisszákat is jól ismerte, fontosnak találta megjegyezni: a viták szintje ellenére, a háttéranyagok, amit az apparátus gondolkodó emberei állítottak össze és amelyek ténylegesen is a reformokról próbáltak szólni, arról árulkodtak, hogy a munkacsoportok teszik a dolgukat. Hiszen „olyan emberek dolgoztak itt, akik koncepcionálisan tudtak gondolkozni, akik össze tudták kötni elképzeléseiket a szervezeti és gyakorlati javaslatokkal. Gyakran tehát azok a javaslatok, amelyeket a pártvezetés jóváhagyott, valóban politikai jelentőségűerk voltak és többnyire jól voltak megfogalmazva, ellentétben a pártvezetés különböző ülésein körülöttük kialakult vitákkal...”

Amikor gyorsan kellett dönteni, a parttalan viták akkor sem maradtak el, viszont a háttérben, rátermett elmék már szorgalmasan fogalmazták a határozati javaslatokat, amelyek aztán újabb hosszas viták kereszttüzébe került. „E viták újra meg újra eltértek a témától, majd végül az általános fáradtság és eltompultság következtében a vezetés lényegében úgy fogadta el a szövegeket, ahogy néhány órával azelőtt megfogalmazták.”

Szerencsére, mindezekről a hétköznapi embereknek nem kellett tudniuk. Ők úgy hitték, hogy a csehszlovák reformok, életük jobbulása végett, zavartalanul haladnak előre.

Félreértett Kétezer szó?

Nem várt vitákat és váratlan bonyodalmakat – beleértve a diplomáciát is! - okozott egy látszólag „ártatlan” publicisztika, melynek szerzője Ludvik Vavulik író, s amely azóta Kétezer szó címen híresült el s maradt fenn a köztudatban.

A nem túl terjedelmes, szépen megformált szöveg Mlynar szerint halálra ítélt vállalkozás volt, hiszen a tartalma egyáltalán nem volt rendkívüli; azokban a reform szellemű hetekben-hónapokban sokkal merészebb gondolatok láttak napvilágot már a csehszlovákiai sajtóban, „talán néhány gondolat nem jelent még meg sehol, például Vaculik saját elképzelései arról, hogyan lehet hatásosan demokratizálni a politikai rendszert, saját »állampolgári bizottságok és tanácsok« segítségével. A dokumentumot 1968. június 27-én közölte a Literárni Listy, s vele együtt még néhány napilap. Szövegét sok támogató írta alá, párttagok és azon kívüliek, vegyesen, mindenféle kategóriából. A dokumentum nyíltan kimondta, hogy adott helyzetben konzervatív szellemű külföldi intervenció veszélye áll fenn („...Az utóbbi időben nagy nyugtalanságot vált ki annak a lehetősége, hogy külföldi erők avatkozhatnának be a nálunk végbemenő fejlődésbe. Mindenfajta túlerővel szemközt nem tehetünk mást, mint hogy tisztességgel ragaszkodunk az álláspontunkhoz és nem kötekedünk. A kormányunknak tudtára adhatjuk, hogy akár fegyveresen is felsorakozunk mögötte, amíg azt teszi, amire megbízást adtunk neki...” - Kétezer szó),s hogy ezzel akár tettekkel is szembeszegül a csehszlovák közvélemény.

A dokumentum mind az orsdzágban, mind a baráti béketáborban kiverte a biztosítékot. Mlynar szerint ezzel a kiáltvánnyal került tulajdonképpen mellékvágányra a reform ügye: „Nem véletlenül jelent meg egyszerre több újságban. Az adott helyzetről szóló legfőbb vitatémává kellett válnia. S ilyen értelemben hatnia kellett a párton belüli vitákra is, nevezetesen a kongresszus előkészítésére. Vagyis nem a párt Akcióprogramjának és a benne foglalt reformértelmezésnek kellett fő vitatémává válnia, hanem a Kétezer szónak és az általa nyújtott helyzetértelmezésnek.” Mlynar szerint a manifesztum egyáltalán nem volt „bűnös cselekedet”, ahogy sokan megbélyegezték, hanem természetes jelenség demokratikus viszonyok között. „Csakhogy Csehszlovákiában ilyen értelemben 1968 júniusának végén nem voltak demokratikus viszonyok – állítja a szerző. – Itt … továbbra is totális volt a politikai rendszer, amelyet csak ezután kellett volna demokratikusra változtatni. Struktúrájának megváltoztatása még csak papíron létezett – egyetlen fontos kivételtől, a valóban létező sajtószabadságtól eltekintve.” Ezért volt az, hogy „az állampolgárok is sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki, és az uralmon lévőket sokkal inkább fölháborította, mint tartalmából következnie kellett volna.”

A kiáltvány által kiváltott hatás idő előtt szétrebbentette az addig egymáshoz közeledő, újító erőket. Ezért véli úgy Mlynar: „Az volt a kérdés, sikerül-e a reform hivatalos bázisán, vagyis az Akcióprogram alapján minél több erőt egyesíteni az uralmon lévők között. Egy ilyen pillanatban egy ellenprogramot nyilvánosságra hozni szükségszerűen azt jelentette, hogy ezt a folyamatot veszélybe sodorják. És természetesen ott volt a háttérben Moszkva. A Kétezer szó körülbelül két héttel azelőtt jelent meg, hogy Varsóból elküldték az ismert, ultimátumszerű levelet a szovvjet blokk öt kommunista pártjának aláírásával. A benne foglalt fenyegetések már valóban a levegőben lógtak, s a Kétezer szóban végső soron ki is mondattak.”

A szerző nem áll meg a dokumentum elemzésénél, hanem azt is bemutatja, miként hatott a Kétezer szó a pártvezetés folyó vitáira.

„Június 27-án, valamikor ebéd után, hirtelen összehívták az elnökség és a titkárság rendkívüli ülését… Ha jól emlékszem, a tagok egy része nem is tudta, miről van szó. Nem volt szokásukban, hogy újságot olvassanak. Arra nem volt idejük. Csak a rendkívüli információs anyagot olvasták, amit a pártvezetés számára készítettek… A vita tehát akadozott, és közülünk sokan feltűnés nélkül, ahogy az iskolapadban a »puskát« szokás lesni, csak az ülés folyamán ismerkedtek meg az inkriminált szöveggel.”

A vita elején arról beszéltek, hogy az irat: hadüzenet a szovjeteknek. „Az első forduló egyórás kimerítő vita után lefutott, belépett a második téma: a Kétezer szó szerzőinek és aláíróinak szubjektív törekvéseit és elgondolásait kezdték vitatni. Számos név szerepelt a szöveg alatt és így rengeteg lehetőség adódott a vitára...”

Mindez újabb órát jelentett. Majd szünet. Utána ismertették a kormánytagok vitáját, ugyanarról. S közben telt az idő, a vita meg helyben topogott. Elhangzott: határozatot kellene elfogadni. Ahhoz meg szövegjavaslat szükséges… A szerző volt az egyik, akire e feladat hárult. Szerencsére, ezt már előre sejtette és felkészünt rá, néhány vázlatos gondolattal. Öreg este volt már, kint fekete gépkocsik várakoztak a bent vitatkozókra. („A sötétbe bevilágít az ülésterem néhány ablaka, és az arra járók talán… valamiféle tisztelettel állapítják meg, hogy a dubceki pártvezetés még éjszaka is a »megújulási folyamaton« dolgozik.”)

A határozati javaslat „nemcsak arra alkalom, hogy változtatásokat javasoljanak, hanem arra is, hogy megismételjék mindazt, amit már elmondtak...A helyiségben vágni lehet a füstöt, és Jozef Lenárt kinyitja az ablakot. Kint pirkad. - Emberek, ne hülyéskedjetek, hiszen kint már fütyörésznek a madarak – mondja Lenárt… Már senki, sem a konzervatívok, sem a progresszívak, sem a centristák semmiféle okból nem kérnek szót. Alexander Dubcek mindenkinek megköszöni a részvételt és berekeszti az ülést. És megszületik a CSKP KB elnökségének történelmi jelentőségű állásfoglalása a Kétezer szóról.”

A történtek dacára, Mlynar úgy ítéli meg, hogy a dokumentum csupán politikai szempontból árthatott a reformnak, de „ma már nem vagyok biztos abban, hogy ha 1968 tavaszán és nyarán minden az én elképzelésem szerint zajlott volna le, valóban megmenthető lett volna a reform. Lehet, hogy abban az esetben is sor került volna a szovjet intervencióra. Ebben az esetben viszont jobb, hogy megszületett a Kétezer szó… Megmutatta az embereknek, hogy a hatalom érdekeire és lehetőségeire való tekintet nélkül is viselkedhetnek úgy az állampolgárok, mint szabad emberek A despotizmus elleni tiltakozás aktusaként a Kétezer szó mind tartalmában, mind formájában példa a jövő számára. Vaculik felhívása után kilenc évvel Prágában megjelent egy másik szöveg, amely valamiben mégis csak hasonlított rá. Címe: Charta 77… De e szöveget már én is aláírtam...”

„Hát mégis megtették!”

Mlynář könyvének – érthetően – legkeményebb fejezete a harmadik (A Kreml ítélőszéke előtt), a cím nem fedi ugyan a teljes igazságot, inkább csak utal rá, hogy az „ősbűn” honnan is származik.

Tény, hogy Csehszlovákia lerohanása drámai események kicsúcsosodása, s elindítása is egyben. A párt KB elnöksége történetesen 1968. augusztus 20-án késő éjszakáig ülésezik, amikor megjön a hír: a Varsói Szerződés öt tagállamának seregei átlépték a határt, betörtek Csehszlovákiába. A szerző egy autóbaleset élményéhez hasonlítja a váratlan hír becsapódását.

„Fejemben valami abszurd film pergett, amelyen a háború végének a képei, a barikádok, tankok, sebesültek és halottak képei a hozzám legközelebb állók arcával keveredtek, egy dél-csehországi tájképpel, meg a moszkvai egyetem rémes épületének képével – s mindez abból a világos érzésből táplálkozott, hogy ez az én életem, az én kommunista életem végső veresége. Aztán egy rövid időre a »minden értelmetlen« érzése következett, értelmetlen a gondolkodás és a tett is. És csak ezután jött a valószínűtlen és mégis tapintható valóság; ugyanaz az ülésterem és ugyanazok az emberek, mint néhány másodperccel azelőtt – és mégis egészen más világ, amelynek már semmi köze a néhány másodperccel azelőtti valósághoz.”

Megtudták: a hadügyminisztert két szovjet tiszt letartóztatta, éppen csak egyetlen telefonhívást engedélyeztek neki. Dubcek reakciója: - Hát mégis megtették! És velem tették meg! Vasil Bilak (akit később az első árulók közt találjuk) felkiált: Hát lincseljetek meg, miért nem vertek agyon? - de senki sem törődik vele. Mlynář úgy érzi: ez a fordulat életének s utolsó hónapban tett erőfeszítéseinek teljes csődjét jelenti. Amire az életét tette, az pillanatokon belül nem csak kérdőjelessé vált, de egyenesen szertefoszlott.

„Világosan látom, hogy erre az alternatívára – amelyről mint elméleti lehetőségről természetesen tudtam és amelyen elgondolkodtam – az én politikai koncepciómban sincs megoldás, ezzel az alternatívával legyőzték, leverték, fölöslegessé és értelmetlenné tették.

S amikor beszélni kezdek, akkor közlöm, hogy lemondok funkcióimról, mert ebben a helyzetben képtelen vagyok továbbra is arra törekedni, amire eddig meggyőződéssel törekedtem. Dubcek is hasonlóképpen beszél… a helyzetet több szempontból is személyxes csődként éli meg… valamiféle Jánosik-szerepben érzi magát: Ha kifogásuk van ellenem, miért nem velem intézik el? Ha a bordáimnál fogva felakasztanának – akkor is mindent magamra vállalnék!”

E gesztusok után fordul a kocka: elhatározzák, senki se mond le, mindenki marad a helyén, nem hódolnak be az intervenciónak. Legalább így nem…

„Tragikomikus formában újjáéled még ebben a helyzetben is a Politikai Bizottság – az elnökség – rutinja: elő kell készíteni egy határozatot...” - s a megbízott maga Mlynář.

Az állásfoglalás lényege: nem lesz fegyveres ellenállás. A nép nem fizetheti meg életével a Tavaszt. A hadsereg különben is a szovjet érzelmű katonák foglya. Az intervenciósok túlerőben vannak. Csakis helyi csetepatékra számíthatnak, az intervenció pedig csak erre vár – mint a magyaroknál, 1956 novemberében. Mert akkor nyugodtan elsöpörhetnek mindent a testvéri tankok.

Csehszlovákia reformálláspontja ugyanakkor nyíltan vallja: a reform nem jelent szakítást a Varsói Szerződéssel. „Ez nem frázis volt – írja Mlynář –, hanem az egész koncepció lényege: az olyan szakadásra, amilyen a Szovjetunió és Jugoszlávia között 1948-ban történt, a CSKP vezetése nem számított, és azt nem is akarta. Ellenkezőleg, fontosnak tartotta, hogy a gyakorlatban is bebizonyítsa egy sajátos politikai vonalvezetés lehetőségét a szovjet blokk többi tagországával szövetségben.”

Az elnökségnek ekkor Dubcek felolvassa azt a három nappal korábban érkezett Brezsnyev-levelet, amiről addig hallgatott. „Olvasás közben még a szokottnál is jobban dadog. A levél tele van a korabeli szokványos moszkvai locsogással arról, mennyi szovjetellenes és szicializmus ellens írás jelenik meg a Lirerarni Listyben, vagy a Reportérban, és hogyan szegik meg ezzel az ágcserrnyői meg a pozsonyi megállapodásokat...”

A hangulat megbomlik, egyesek máris Dubcekben keresik a hibát, amiért eltitkolta a levelet, vannak, akik rögtön kiegyezést javasolnak, mások a népet szeretnék megóvni a vérontástól, felmerül a börtöntől való félelem is. Vita azonban nincs. Csak pánik. Aztán elfogadják a határozati javaslatot. S benne, hogy nem lesz katonai ellenállás. A szöveg egy mondata élesen megosztja a jelenlévőket:

„A CSKP KB elnöksége ezt a lépést nemcsak a szocialista államok közötti kapcsolatok valamennyi alapelvével ellenkezőnek, hanem a nemzetközi jog alapvető normái megszegésének tekinti.” Az ellenzők attól félnek, a néven nevezett konfliktus megnehezítené a majdani kiegyezést. Nem állítják, hogy az intervenció jogosult, csak azt, hogy nem kell „kibeszélni”.

Nem telik el sok idő, s kiderül: az intervenciósok úgymond nem maguktól jöttek, hanem „behívták” őket. Megmenteni a csehszlovák szocializmust.

Puhítási kísérletek

A beavatkozásig a szovjetek és szövetségeseik több menetben is próbálták megpuhítani a csehszlovákokat. Többek között 1968. március 23-24-én Drezdában, május 3-4-én Moszkvában, július 29-augusztus 1-én Ágcsernyőn volt ilyen jellegű találkozó. Mlynář csupán a pozsonyi megbeszélésnek volt személyes résztvevője A szocialista országok kommunista és munkáspártjainak nyilatkozatát megelőző vitában. Ennek hiteles bemutatása révén nagyjából képet kaphatunk arról, hogy milyen módon zajlottak le ama puhítási kísérletek.

„Az egész tanácskozás igen egyszerűen zajlott le: Brezsnyev a szovjet delegáció nevében előterjesztette a »Nyilatkozat« (Felhívás) szövegét, s ezt mondatról mondatra, órák hosszat vitattuk. Tekintettel a tanácskozás összetételére, a szöveghez leginkább a CSKP küldöttsége fűzött megjegyzéseket… A szöveg olyan frázisokból állt, amelyeket naponta használnak a szovjet lapok vezércikkeikben, s így a beavatatlan számára talán nem is érhető, hogyan tudnak minderről óták hosszat vitatkozni a szovjet blokk legmagasabb rangú állami és pártvezetői. Pedig így történt.”

A pozsonyi találka az ágcsernyőit követte, ahol a szovjet küldöttség durván megsértette a cseheket – egyik vezetőjüket (Kriegel) lezsidózták –, s miután bocsánatot kértek, megegyeztek a pozsonyi folytatásban.

Mlynář meggyőződése szerint Ágcsernyő után Dubčeknek az volt a benyomása, hogy Brezsnyev őszintén keresi a civilizált kiutat a konfliktusból, de nem könnyű ellenállnia a „héják” belső nyomásának. Ilyen héják pedig valamennyi szocialista országban léteztek. Különösen a németek és a lengyelek pártolták a nyílt kenyértörést, ami a szovjet héják szándéka is volt. Mind a csehek, mind a szovjet blokk megegyezett: úgy ülnek le tárgyalni, hogy ne a csehszlovákiai belpolitikai helyzet legyen a téma, hanem a blokkhoz való további tartozás feltételrendszere. Dubček kész volt bármit aláirni, ami enyhíti a nyílt konfliktust és elhárítja a beavatkozás veszélyét.

Az ígéretekből azonban nem lett semmi. „a nyilatkozat szovjet terve, melyet Pozsonyban a CSKP vezetőinek is alá kellett volna írniuk, számos olyan megfogalmazást tartalmazott, melyek Csehszlovákia belpolitikai viszonyait érintették.” A ravasz ígéretszegés újabb több órás vitát generált. Több enyhített és módosított megfogalmazás mellett csehszlovák „győzelmet” jelentett az alábbi passzus: „Emellett minden testvéri ország alkotó módon oldja meg a szocialista fejlődés további kérdéseit. Figyelembe véve a nemzeti sajátosságokat és feltételeket.” Csakhogy a dokumentumban egy másik, már az intervenció lehetőségére hajazó mondat is helyet kapott: „Azoknak az eredményeknek a támogatása, megvédése és megerősítése, amelyeket e nemzetek hősi igyekezetükkel, ezen országok népei önfeláldozó munkájukkal elértek, valamennyi szocialista ország közös internacionalista kötelessége.”

Pozsony után nyilvánvalóvá vált tehát: Damoklész kardja ott suhog a levegőben, Prága fölött. A mondatról ugyanis hosszú és távolról sem akadémikusi vita folyt a pozsonyi találkozón: kell-e belé gondolatjel vagy vessző? Brezsnyev tiltakozott. A cseh fél ragaszkodott a pontosításhoz. Az oroszok a nyelv szellemét hívták segítségül – az egész mélységesen nevetséges lett volna, ha nem áll mögötte az intervenció réme.

Mlynář visszaemlékezésében sorra jellemzi a Pozsonyban megjelent szocialista vezetőket, viselkedésüket. „Mind politikai, mind emberi értelemben messze kimagaslott e társaságból Kádár János” - írja Mlynař. - … Ebéd után… több mint fél órát Dubčekkel és velem maradt, és elmondta véleményét a helyzetről… Vagy erőszakkal leállítjuk a fejlődés egyes tendenciáit, vagy az a veszély fenyeget, hogy az erőszak máshonnan fog megérkezni. Sohasem fogalmazott úgy, hogy azzal lehetett volna vádolni: a szovjet intervencióról beszél – de az 1956-os budapesti analógiákkal egyértelműen jelezte, mire gondol. Arról beszélt, hogy a csehszlovák reformban a magyarországi fejlődés számára is reményt lát…”

Augusztus 17-én, Kádár, saját kezdeményezésére találkozott Dubčekkel Komáromban. Akkor már tudhatott a készülő intervencióról és óva intette Dubčeket. (Aki, a bevonulás után maga mesélte el: mikor már a peronon búcsúztak egymástól, Kádár szinte csodálkozva kérdezte tőle: »Mondja, önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?” Ez volt az a nap, amikor Brezsnyev elküldte fenyegető levelét Dubčeknek, amit az az intervenció éjszakáján hozott nyilvánosságra.)

Lett volna mentség?

1968 augusztusa óta is sokan felteszik (magukban? / maguknak?) a kérdést: meg lehetett volna előzni, ki lehetett volna cselezni a testvéri intervenciót egy ravaszabb taktikázással? Az ilyen és ehhez hasonló kérdésfelvetések – Mlynař szerint – nem csak hogy meddőek, hanem a beavatkozók malmára hajtja a vizet. A beavatkozás ugyanis nem azért történt meg, mert a csehek és a szlovákok valamit „elszúrtak”, hanem mert a szovjet félnek ez volt az érdeke és a – döntése. Hű szövetségesei pedig követték őt. Meggyőződésből vagy kényszerűségből – az most már egyre megy. Minden jel arra mutat, hogy a szovjet nagyhatalmi politika áldozata lett a csehszlovák reform.

„Azok a tényezők – állítja Mlynař –, amelyek a Szovjet Politikai Bizottságon belül a csehszlovák reform számára lényegében kedvező politikai viszonyokat teremtettek, nem ennek a reformnak a termékei voltak. A csehszlovák pártvezetésből senki sem befolyásolhatta létrejöttüket. Ezek az erők függetlenek voltak a csehszlovákiai változásoktól, kizárólag a szovjet nemzetközi és belpolitikai érdekek és konfliktusok termékei voltak… A Kreml »héjáinak« koncepciója már előbb megszületett, és teljesen független volt a Csehszlovák Kommunista Párt politikájától.”

A szovjet politikai erők korábbi szembenállása ugyanis megszűnt, s ismét a közös érdek kerekedett felül: a szovjet hiúság.

Hogy mennyire közel járhat az igazsághoz, Mlynař azt egy 1968 novemberi eseménnyel példázza. A CSKP delegációt küld a forradalom moszkvai emlékünnepségeire, ahol Brezsnyevet elkapja az őszinteségi roham és így próbál „vallani” a cseh delegáció vezetőjének: ”Maguk azt hitték, hogy ha a maguk kezében van a hatalom, akkor azt tehetnek, amit akarnak. De ez alapvető hiba! Én sem tehetem azt, amit tenni szeretnék: annak, amit meg szeretnék valósítani, talán csak az egyharmadát tudom megtenni. Mert ha én akkor a politikai bizottságban nem szavaztam volna meg a katonai beavatkozást, mi történt volna? Maga bizonyára nem ülne most itt. De lehet, hogy én sem!”

Igazság szerint az történt, hogy a csehszlovákiai helyzet vizsgálatára kiküldött szovjet vezetők közül egy sdem merte azt jelenteni otthon, hogy a prágai reform nem más, mint a hruscsovi „olvadás” egyenes következménye; ez ugyanis megingathatta volna személyes helyzetüket. Inkább vállalták azt a túlzó változatot, miszerint „Prágában veszélybe került a szocializmus”, abban pedig mindenki közösen egyetértett, hogy minden erővel meg fogják menteni.

Az egyik „jelentéstevőt”, a kormányfő Koszigint csehszlovákiai útján személyes élményei is felbőszítették: őt, a nagy szovjet birodalom második emberét a prágai vezetők nem voltak képesek megóvni a „pimasz újságíróktól. A Karlovy Vary-i sétányon, miközben egy üveg ásványvizet tartott a kezében, hirtelen megtámadta őt egy kíváncsi szerkesztőnő, akivel lefilmezték és leadták a televízióban, hogyan próbál kitérni a kellemetlen kérdések elől.”

Személyes hiúság lenne csupán? Mindegy, a köröm alá fúródó szálka is lehet rossz tanácsadó…

Az utolsó, korrekciós szándékú találkozó, a pozsonyi tanácskozás egyben a politikai vakáció kezdetét is jelentette: a szovjet pártvezetőség is szabadságra utazott. Ezalatt a szovjet katonai vezetés sem tétlenkedett: kidolgoz(hat)ta az intervenció részletes tervét. Mlynař írja: „Augusztus közepéig fokozott aktivitás figyelhető meg: a legfőbb marsallok Ukrajnából az NDK-ba és Lengyelországba röpködnek és nagy katonai egységeket mozgatnak. Körülbelül augusztus 15-én a Politikai Bizottság tagjai, megszakítva szabadságukat, hirtelen visszatérnek Moszkvába, és röviddel ezután két ülés zajlik, valószínűleg kibővített PB-ülés...eldöntik az intervenció időpontját: 1968. augusztus 17 és 18.”

Ez azt jelenti, hogy Brezsnyev kiegyezett a „héjáival”. Dubčekék pedig bármit tettek is volna Prágában, a sorsuk meg volt pecsételve. Úgy tűnik, külső veszély sem fenyegette a fegyveres beavatkozás szándékát – a Nyugat nem volt érdekelt közbeavatkozni.

Roppant érdekes Mlynař visszaemlékezéseinek az a része, melyben a vihar előtti prágai hangulatról ír: „Az augusztusi megszállók varsói találkozójának időpontjától kezdve megfigyelhető a párt vezetésén belül, hogy az egész moszkovita csoport – Bilak, Indra, Jakes, Kolder, Svetsdka – egészen tudatosan felhagy minden olyan törekvés támogatásával, amelyet elvben Moszkvában örömmel fogadnának.”

A veszélyt a radikális kommunisták jobban látták: a refompártiak bíztak a testvéri ígéretekben, és abban, hogy sikerül kibékíteni a moszkvai ellenkezőket. „Mivel a radikális szárnynak az értelmiség körében voltak a legerősebbek a pozíciói és szoros szálak fűzték a sajtóhoz és a tömegkommunikációs eszközökhöz, ezek a nézetek időnként a nyilvánosság elé kerültek. Ez a Dubčeki vezetés számára természetesen igen kellemetlen volt, mert Moszkvában úgy mutogattak erre, mint a »szovjetellenesség« nyilvánvaló bizonyítékára, mint arra a törekvésre, amely a »szocialista országok egységét« kívánja megtörni… Ezért a párt vezetése ebben a kérdésben néhányszor nagyon élesen föllépett” - írja Mlynař, aki bevallja: az események sodrában, rendre veszítette el illúzióit. Az utolsók között azt, hogy a szovjeteket érdekli-e egyáltalán a szocializmus sorsa vagy csak nagyhatalmi tekintélyüket, érdekeiket vették védelmükbe minden áron? Minél szelídebb az ellenállás, a szovjet erők annál primitívebb beavatkozást is megengednek maguknak – akár az 1956-os tanulságok dacára is.

„Amikor a Szovjetunió végül 1968. augusztus 20-án lerohanta Csehszlovákiát, nemcsak afelől lehetett biztos, hogy nem ütközik hatékony katonai ellenállásba, hanem afelől is, hogy Csehszlovákiának nincs végiggondolt és kiépített politikai védelmi rendszere a nemzetközi fórumokon sem. Természetesen, létezett a demokratikus közvélemény rokonszenve, néhány kommunista párt támogatása, de hiányzott az olyan típusú végiggondolt nemzetközi kapcsolatrendszer, amely az ország katonai fenyegetettsége esetén komoly politikai következményekkel járt volna a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeiben is…” - állapítja meg Mlynař, aki két ponton lát lehetőséget – utólag! - a konfliktus tompítására:

1. gyors kádercsere, még az 1968 júliusi választások során;

2. offenzív külpolitika, ezen belül a jugoszláv, a román és a kínai kommunista mozgalommal, a harmadik világgal és a haladó nyugati erőkkel.

Mindezek a lépések elmaradtak, tovább könnyítve a beavatkozók dolgát.

Konklúzióként Mlynař nem haboz kimondani a szentenciát: „A dubčeki pártvezetés történelmileg felelős azért, hogy nem kísérelte meg a prágai reformkísérlet ilyen fajta bebiztosítását. Ugyanakkor alaptalannak tűnik számomra az a vád, hogy ezzel okozta (ő okozta) magát a katonai intervenciót. Mert az ilyen vád abból a logikából indul ki, hogy aki nem fegyverkezett föl kellőképpen és nem biztosította magát mindenhogyan, az bűnös azért, hogy a rablók megtámadták. Talán valóban óvatosabban és körültekintőbben kellett volna viselkednie, kevésbé naivnak kellett volna lennie, tudnia kellett volna, hogy az, akit ő barátjának tart, mégis csak egy rabló, de mindez nem jelenti azt, hogy bárki más lenne a felelős a rablásért, mint a rabló maga.”

Az intervenció szemtanúja beszél

Mlynař könyve néhány ponton már-már elmesélhetetlen: ha nem az ő szavait használjuk, elszáll az események hangulata, mélyebb értelme – magyarán a hitelessége. Az egyik ilyen pillanat az a benyomás, amivel személyesen átéli a katonai intervenció első pillanatait. A bevonulás hírére feloszlott vezetőségi ülés részvevői közül csak egy szűkebb csoport várakozott Dubček dolgozószobájába. Tankok zúgtak, repülők röpködtek… Hajnali 4 óra volt. Innentől kezdve hagyom Mlynařt beszélni:

„Valamikor négy óra után a szovjet nagykövetség fekete volgája érkezett a Központi Bizottság épülete elé, páncélkocsik és tankok kíséretében. A kocsiból katonák, egyenruhás szovjet ejtőernyősök ugráltak ki, barettsapkásan, tengerésztrikóban, kezükben géppisztollyal közeledtek az épület fel. A tankok és a katonák körülvették az épületet. A katonák sűrű láncot alkottak az épület körül. Néhány tiszt és egy szakasz beszaladt az épületbe.

Mindezt a többiekkel együtt úgy néztük az épület ablakából, mint egy valószínűtlen filmjelenetet. De a tudatom ekkor világosan ezt mondta: Igen, ezek ott olyan szovjet egyenruhás katonák, akiket 1945. május 9-án lelkesedéssel fogadtak és ölelgettek., akikkel öt évig vodkát ittál és barátkoztál Moszkvában, nem egy mozi vásznán mozgó árnyékképek, géppisztolyaik néhány pillanat múlva nem a Téli Palota cári kadettjeire irányulnak, s nem a Reichstag maradék őrségére, hanem terád, személyesen. És bár mindezt világosan tudtam, belül mégis valami állandóan azt mondta nekem, hogy ez mégis csak valami félreértés lehet. Ismerem a nyelvüket és gondolkodásukat, katonai rendfokozataikat és katonai parancsaikat, el tudom képzelni, mivel szórakoznak szolgálat után, hogyan néznek saját ezredeseikre és magára Brezsnyevre. Hiszen az lehetetlen, hogy egyszerűen lepuffantsanak!

Valóban lehetetlen? És miért? Vagy nem emlékszem azokra az esetekre, amiket a frontot megjárt szobatársaim meséltek a sztrominkai kollégiumban? Soha nem lőttek le senkit, akit egyáltalán nem ismertek, és aki egy ilyen adott pillanatban egyáltalán nem volt számukra se veszélyes, se kényelmetlen, csak azért, mert fegyvertelen volt? Ezt a pillanatot mégis másként élem meg, mint a háború bármely éjszakáját; akár a Heydrich elleni merénylet utáni éjszakákat. Akkor, abban az időben, amikor a náci megszálló hatalom a Heydrich elleni merénylőt kereste, a katonai és rendőrjárőrök a kezükben egészen hasonló géppuskával cirkáltak a prágai negyedekben, az utcákon, ahol akkor a szüleimmel laktam… Egyszerűen nagyon féltem az ellenségtől, és tudtam, hogy ha a katonák feljönnek a lakásba, akkor mindennek vége. Nem jöttek fel, véletlenül.

Azoktól, akik most érkeztek, így, ilyen ösztönösen, nem féltem. Természetesen, nem voltam kisfiú, nem voltam jelentéktelen azok számára, akik néhány pillanat múlva bejönnek. Tudtam, hogy paranccsal érkeznek, és azt is tudtam, hogy ez a parancs aligha szólhat úgy, hogy ha Dubček dolgozószobájának ajtaja kinyílik, akkor azon nyomban tüzeljenek. Sokkal valószínűbb volt, hogy letartóztatnak minket, valahová elszállítanak, és aztán talán majd elítélnek, de korántsem ér véget még minden, és számos változata van annak, hogy mindez hogyan végződik. Csakhogy itt… a tudat alatti biztonság jelentkezett. Miből táplálkozott? Talán kommunista hitemből, és talán abból, hogy hosszú évekig a kommunista hatalom kiiváltságosai és uralkodói közé tartoztam.

Az én érzésem ugyanolyan jellegű volt, mint azoké a csehszlovák pártfunkcionáriusoké, akik a Slánsky-per idején az állambiztonság börtöneibe kerültek s azok az állambiztonsági tisztek börtönözték be őket, akik közül sokat bizalmasan ismertek, akiknek közvetlenül azelőtt még utasításokat adtak, sőt, arra utasították őket, hogy börtönözzenek be másokat. Amikor értük jöttek, először tudat alatt biztosak voltak benne, hogy ez egyszerű félreértés, hiszen ez a hatalom nem fordulhat ellenük. A kiváltságosok kategóriájába, az uralkodók csoportjába tartozó kommunista hívők hamis hite volt ez. Ám ez az érzés talán sokkal régebbi, mint a kommunista hit és uralom…

Valóban túl voltam már minden illúzión, amikor a szovjet intervenció mint tény bekövetkezett? (…)

Ugyanez az érzés benne volt a géppisztolyos katonákban és tisztjeikben is. Hirtelen kicsapódott Dubček dolgozószobájának ajtaja, majd nyolc katona és alacsonyabb rangfokozatú tiszt, géppisztollyal a kezében, berohant, körülálltak bennünket a nagy kerek asztalnál, és géppisztolyukat a tarkónkra irányították. Utána bejött két tiszt. A magasabb rendfokozatú ezredes volt, alacsony, szinte gnóm ember, ellenben számos kitüntetés díszítette egyenruháját… Valaki – talán Dubček – valamit mondott, és az ezredes elordította magát: Nem beszélni! Csöndben ülni! Csehül nem beszélni!

Talán, ha nem teszi hozzá, hogy »csehül nem beszélni«, észre sem veszem. De ez a három szó hirtelen és teljesen öntudatlanul úgy fölbőszített, hogy nem tudtam uralkodni haragomon, megalázottságomon, félelmemen… és emelt, parancsoló hangon, oroszul azt mondtam neki: Viselkedjen úgy, ahogy a parancsa szól! Mit gondol, hol van? A Kommunista Párt főtitkárának irodájában van! Azt a parancsot kapta, hogy elhallgattasson minket?! Nem kapott ilyet! A parancsot teljesítse tehát! Az ezredes meghökkent, valamit mondani akart, de aztán nem szólt semmit. Csöndesen körülnézett – aztán kiment a helyiségből. Rövid idő múlva kísérővel jött vissza… Kezdte összeírni a jelenlévőket…

Most már hallgatagon ültünk az asztal körül, a tarkónkra szegezett géppisztolyokkal… Frantisek Kriegel rápillantott az órájára, 1968. augusztus 21-e, reggel öt óra volt.”

„Baráti” fogságban

Az intervenciósok rajtaütése mesterien sikerült. De a csehszlovák vezetés sem csupán bábukból állott, s míg katonai fogságban tartották őket, a sebtében összehívott rendkívüli, XIV. pártkongresszus munkálatai tovább tartottak Vysočanyban.

A foglyok egy csoportját a Várba kísérték, Svoboda elnököt próbálták a jelenlétükben térdre kényszeríteni. Nem sikerült. Svoboda visszautasított minden együttműködést a betolakodókkal. Arra viszont hajlandó lenne, mondta, hogy elutazzék Moszkvába és tárgyaljon Brezsnyevvel a fogva tartott és elszállított vezetők - élükön Dubčekkel - visszatértéről. Ez a kiállás reményt adott a cseheknek, de a moszkovitákat csalódással töltötte el, akik azt hitték, a saját oldalukra állítják az elnököt.

A szerző több mint fél órát beszélgetett az elnökkel, akitől megtudta: útjának az a legfőbb célja, hogy hazatérjen Dubček, Cernik és Smrkovsky. Ha pedig ez megvan, Dubček itthon beadja a lemondását s ezzel megoldódik a helyzet. Fogadkozott: haláláig sem fog megfeledkezni senkiről, aki ebben a nehéz helyzetben mellette állt.

A kongresszus eközben megválasztotta KB-titkárnak Mlynařt, aki augusztus 23-án készült kimenni az esemény színhelyére. Alkalma volt megszemlélni az elfoglalt Prágát.

„A házak falait mindenütt teleírták jelszavakkal, teleragasztották különböző házi készítésű plakátokkal. Az emberek az újságokat és a plakátokat olvasták, amelyek – a megszálló haderő minden intézkedése ellenére – ömlöttek a különböző nyomdákból. Olyan város képe volt ez, melynek lakói egységesek a fegyvertelen passzív ellenállásban. Zászlók és címerek díszítették az utcákat, kirakatokat, a kabátiok hajtókáit… Az utcák tábláit vagy letépték, vagy más nevekkel ragasztották fölül. (Gyakran például a Dubček sugárút névvel stb.) A kereszteződésekben a közlekedési irányjelzőket összetörték, helytelen irányba fordították, gyakran átfestették… Megjelentek a Lenin műveiből vett idézetek és olyan jelszavak, mint például: »Ébredj fel, Lenin, Brezsnyev megőrült!«… Megjelentek az olyan feliratok, mint »Az USA Vietnamban – a Szovjetunió nálunk!«… Megjelent a horogkeresztté stilizált sarló és kalapács...”

A kongresszust egy nagyüzem belterületén tartották, munkásőrök védték az illetéktelen behatolóktól. A kongresszus elítélte a betolakodást és segítséget kért a testvérpártoktól, a haladó közvéleménytől. Mindez nehéz helyzetbe hozta az intervenciósokat, keresztülhúzta korábbi számításaikat: a kollaboráns elemek hatalomra juttatását. Új tervet kellett életbe léptetni: ennek volt része Dubčekék elrablása és átszállítása Kárpát-Ukrajnába. „Augusztus 25-én csatlakozott hozzájuk és a Svoboda által vezetett delegációhoz – Kriegelen kívül – a többi letartóztatott, és a pártvezetés többi tagja, akiket repülőgépen Prágából szállítottak Moszkvába. Ezek között voltam én is...” - emlékszik vissza Mlynař. A sors iróniája: Moszkva, jobb híján, kénytelen volt a dubčeki vezetéssel tárgyalni. Az otthon maradt, a kongresszus által megválasztott új pártvezetés pedig tehetetlen volt és az elfogottak hazatértéig ideiglenes jelleggel bírt. Tétlenül vártak az amúgy tettre kész moszkoviták, s a moszkvai híreket lesték. Az igazi küzdelmeket ugyanis nem Prágában, hanem a moszkvai Kremlben vívták.

Fogságban, a Lenin-hegyeken

Mlynař úgy határozza meg az intervenciót követő napok jellegét, hogy „átmeneti napok”- ként jegyzi fel őket, s köztük foglalnak helyet a Moszkvában töltött fogolynapok is. Tulajdonképpen Dubček volt az, aki megkérte – kísérje el a csapatot Moszkvába, Mlynař volt ugyanis számukra az összekötő kapocs a régi pártvezetőség és a XIV. kongresszus által megválasztott vezetőség között – ő mind a kettőnek tagja volt. Fontosnak látszott tehát, hogy mint ilyen, szem- és fültanúja legyen a moszkvai tárgyalásoknak.

Katonai repülőgép szállította őket, amelyre felpakoltak egy halom filmtekercset: szovjet híradósok csehszlovákiai felvételeit a beavatkozásról, a megszállt prágai utcákról. Vnukovóról „pompázatos fekete Csajkák” szállították a foglyokat a Lenin-hegyeken fekvő kormányvillákba.

„Nem fiatalságom Moszkvájába érkeztem, hanem egy megszálló hatalom fővárosába – írja Mlynař. - Tanulótársaim helyett a KGB egyenruhás és civil tisztjei rajzottak sürögve, bár tisztelettudóan, de mégis szolgálati fegyelemben. E pillanat abszurd volta egész életem abszurditását testesítette meg, és hirtelen elfogott a vágy, hogy bárcsak egyáltalán ne léteznék. De nemcsak léteznem kellett – hanem néhány pillanat múlva tiszta fejjel kellett tárgyalnom arról, hogyan tovább...”

Mikor a Kremlbe szállították őket, Dubček már ott volt: betegen feküdt, benyugtatózva. Idegösszeomlással kezelték. A Kremlben egyeztető tárgyalásiok folytak egy megállapodás szövegéről a szovjetek és a csehszlovák vezetők között. „Megérkezésemig már három fontos kérdést megoldottak – írja Mlynař. - Az egyik a Dubček-féle csoport javára dőlt el: elejtették azt az alternatívát, mely szerint ki lehetne állítani egy másik vezető testületet, mint a párt és az állam 1968. augusztus 20. előtti vezetése volt… Ám a másik két, már eldöntött kérdés Moszkva javára billent: a párt XIV., Vysocanyban tartott kongresszusát érvénytelennek ismerték el, és a csehszlovák képviselők beleegyeztek abba, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa a csehszlovákiai helyzet tárgyalását levegye napirendjéről.”

Mlynař tájékoztatta a korábban érkezetteket az otthoni helyzetről: béke van, de pattanásig feszült a hangulat. Elég egy provokáció és elszabadul a pokol. Gyors megoldásra van tehát szükség, amit a hazaiak a Kremlből várnak – nagy súlya van tehát annak, amit a Kremlben közösen elfogadnak majd, hiszen azt otthon is respektálni fogják.

A tárgyalások lassan és feszülten haladtak. Kimondott papírháborúnak tűnt az egész: kifejezéseken, fél mondatokon lovagoltak órákig, s rendszerint kis csoportokban vitatták meg a részleteket. A csehszlovák javaslatokat rendre elvetették, a moszkvai javaslatok domináltak. Mlynař szerint a dubčeki vezetés „moszkovita csoportja” (szintén jelen voltak a tárgyaláson) „teljesen passzívan viselkedett. Az ő szempontjukból ez okos magatartás volt: tudták, hogy nem a szavak fontosak. Ezért közülük kifejezetten senki sem támogatta a szovjet javaslat eredeti szövegét, és nem szegült szembe a mi delegációnk javasolta változtatásokkal. Ők maguk azonban semmiféle változtatást nem javasoltak, és csak várták, hogyan ér véget a szócsata”.

Svoboda elnök saját logikája mentén viselkedett: ahogyan Prágában megígérte. Véres megtorlást vizionált és rá akarta venni társait, hogy ennek megfelelően egyezzenek ki, lehetőleg minél hamarabb. Már nem vállalta fel a csehszlovák reformot – egyszerűen csak „normalizálni” akart. Mlynař ezért nem az idős Svoboda marsallt hibáztatta mindezért, hanem a Prágai Tavasz-t, mert olyan személyt állított államfőnek, aki maga sohasem volt demokrata politikus. „Lényegében saját, öreg csehszlovák marsallunkat ültette oda, aki bizonyos kérdésekről ugyanúgy gondolkodott, mint Moszkva öreg marsalljai.” (A később út felváltó Gustav Husák már a moszkvai tárgyalásokon megkezdte helyezkedő „táncát”: támogatta a reformpárti javaslatokat, de a XIV. kongresszus ügyében a szovjetek álláspontját osztotta. Végül, hogy hazai népszerűségét növelje, egy kompromisszumos megoldás támogatója lett.

Augusztus 25-én este még keményen folytak az előegyeztetések a Kremlben. A szovjetek állandó nyomást gyakoroltak „vendégeikre”. Mlynař szerint „ez folyt a delegációnk egyes tagjaival tartott négyszemközti beszélgetéseken, ahol a fenyegetések módszere változott az ígéretekkel és a kedveskedéssel, ami a delegáció néhány tagjában azt a reményt ébresztette, hogy ő személyesen megszerezheti a szovjet támogatást. De ezt szolgálta az olyan légkör kialakítása is, amelyben két nagy fenyegetés hangzott el.”

Az egyik: addig nem távoznak a Kremlből, amíg a szovjet ultimátumot (bármilyen formában) alá nem írják. A másik: bármi történik ezután, akár vérontás is, minden a csehszlovák vezetés lelkén szárad. E kettős harapófogóban a csehszlovák vezetés ekként gondolkodott:

„Tudtuk, hogy ha már a szovjet vezetés kénytelen volt Dubcekkel tárgyalni, vele és a reform további képviselőivel akarja végrehajtani azt, amit nem volt képes Bilakkal és Indrával elérni. Ez aztán már a végrehajtóktól is függött. Ez a Moszkva által választott fegyver kétélű volt, és ismét megnyitott bizonyos politikai lehetőségeket. Ismét megjelent a kompromisszum lehetősége, ennek kihasználása bizonyos mértékben rajtunk is múlott. Bármennyire csekély volt is a remény, mégiscsak politikailag reális perspektíva volt, és összevetve a katonai tömegmészárlás perspektívájával, a reformpolitika és a nemzet érdeke szempontjából az egyetlen elfogadható megoldásnak tekintettük.”

Augusztus 26-án hajnalra nagyjából a prágai delegáció minden tagja elvégezte saját belső lelkiismereti mérlegét, felkészülve az aznapi döntő vitára, amelyen a két pártvezető, Brezsnyev és Dubček is részt vett. A tényleges tárgyalás csak délután kezdődött meg, addig még egyeztetések folytak. Megnyitó szavakat Brezsnyev mondott – joviális, békülékeny, fensőbbséges hangon. Dubček megpróbált vitába szállni vele, de Brezsnyev letorkolta, s következett egy kulcsfontosságú beszéd, amelyben a szovjet pártvezér három alapkérdésre válaszolt: Mi zavarta Moszkvát legjobban a Prágai Tavaszban? Hogyan tekint Moszkva saját blokkján belül az államok szuverenitására? Mit tart fontosnak a nemzetközi politikában?

Fontossága miatt, ezt a részt lehetőleg úgy idézzük (némileg szemelvényesen), ahogy az Mlynař könyvében szerepel.

Brezsnyev (kertelés nélkül) kipakol

„Brezsnyev őszintén fel volt háborodva, hogy Dubček visszaélt a bizalmával, és nem hagyatta jóvá minden lépését a Kremlben. - Én hittem neked és védtelek a többiekkel szemben – vetette Dubček szemére. - Azt mondogattam, hogy a mi Szásánk végül is jó elvtárs. De te valamennyiünknek csalódást okoztál!

Az ilyen mondatoknál Brezsnyev hangja sajnálkozva megremegett, és úgy beszélt, mintha azonnal elsírná magát. Egy mélységesen megsértettg pátriárkaként szónokolt…

Ebből a főbűnből… vezette le Brezsnyev az összes többi bűnt: hogy elburjánoztak az »antiszocialista tendenciák«, hogy a sajtó azt írja, amit akar, »ellenforradalmi szervezetek« jönnek létre, és a pártvezetés eme erők nyomása alatt állandóan hátrál…

Brezsnyev ezután megmagyarázta Dubčeknek, hogy mindezek következményeként végül Moszkvában világossá vált, hogy az ő pártvezetésére nem lehet hagyatkozni. Ő maga – mármint Brezsnyev is, aki a »mi Szásánkat« igen sokáig védte – kénytelen volt ezt belátni, mivel mindez már egészen mást, a legalapvetőbb dolgokat, a II. világháború eredményeit érintette… A szovjet Politikai Bizottságnak nincs joga arra, hogy a háború végeredményét veszélybe sodorja, mert nincs joga arra, hogy megszentségtelenítse a szovjet nép áldozatát…

Brezsnyev semmiféle bizonyítékra nem hivatkozott, amely azt igazolta volna, hogy a »nyugati imperialisták« valóban veszélyeztetik Csehszlovákiát. Nem mondott semmit, nem idézett semmit azokból a hivatalos hazugságokból, amelyekkel akkor tele volt a szovjet sajtó… Logikája egyszerű volt: a Kremlben arra a véleményre jutottunk, hogy már nem bízhatunk bennetek. A belpolitikában azt csináljátok, ami nektek tetszik, és nem hallgattok a szép szóra. A ti országotok azonban abban a régióban fekszik, agová a II. világháborúban a szovjet katona lépett. Nagy áldozatokkal vásároltuk meg ezt a földet, és erről a területről nem megyünk el. A terület határai a mi határaink is. Mivel nem hallgattok ránk, veszélyeztetve érezzük magunkat. Hogy valaki bennünket veszélyeztet vagy sem, az nem fontos, de az alapkérdés ez, és ez független a külső körülményektől. S a II. világháborútól így lesz ez »mindörökre«.

Brezsnyev tán még csodálkozott is. - Hiszen ez oly egyszerű, és ti képtelenek vagytok megérteni? - Az olyan szavak mint a »szuverenitás«, »nemzeti állami függetlenség«, beszédében nem szerepeltek. És ugyanígy nem szerepeltek ott más, közismert frázisok sem, amelyekkel hivatalosan indokolják a »szocialista országok közös érdekeit«. Csak egyetlen egyszerű gondolat volt benne: a mi katonáink a háború alatt eljutottak az Elbáig, és az ottani határok ezáltal a mi határaink, a Szovjetunió határai is.

- A II. világháború eredményei – folytatta Brezsnyev – számunkra érinthetetlenek, és ezeket egy újabb háborús konfliktus veszélye árán is meg fogjuk védeni. - Ezután kifejezetten azt mondta, hogy a csehszlovákiai katonai intervenciót egy ilyen veszély árán is végrehajtották volna. Ám hozzátette, hogy ilyen veszély most nem fenyeget. - Megkérdeztem Johnson elnököt, vajon az amerikai kormány ma is teljes mértékben elismeri-e a jaltai és a potsdami konferencia eredményeit. És augusztus 18-án választ kaptam: amennyiben Csehszlovákiáról és Romániáról van szó, feltétel nélkül elismeri, amennyiben Jugoszláviáról, akkor tárgyalni kellene róla. Mit gondoltok, mi történik az érdeketekben? Semmi sem történik! Ebből nem lesz háború. Szónokolni fog Tito elvtárs és Ceausescu, szónokolni fog Berlinguer. Na és? A nyugati országok kommunista mozgalmaira számítotok? Hiszen ennek ötven éve nincs jelentősége!…

Brezsnyev nekünk, reformkommunistáknak valóban értékes tanfolyamot tartott: Mi ostobák, valami olyan szocializmus-modellről gondolkodunk, amely valóban jó lenne Európának, beleszámítva a Nyugatot is, de ő, a realista tudja, hogy ennek ötven éve semmi értelme nincsen. Vajon miért? Mert a Szovjetunió, vagyis a szocializmus határai mindeddig csak az Elbáig érnek. Ezzel az amerikai elnök is egyetért…

Brezsnyev nyilván azt várta, hogy e világos és érthető magyarázat után Dubček megérti, milyen a helyzet, és el lehet kezdeni a tárgyalást a közös nyilatkozat szövegéről, amitg aztán ünnepélyesen alá kell írni. Csakhogy nem ez történt, és Dubček vitatkozni kezdett… ami Brezsnyevet kihozta a sodrából. Félbeszakította, és kiabálni kezdett. Arca kivörösödött, és végül dühösen kijelentette: Az eddigi tárgyalásoknak egyáltalán semmi értelmük nem volt. Minden ugyanúgy megismétlődik, mint Ágcsernyőn. Ez teljesen fölösleges, sehová nem vezet, és ő megszakítja a tárgyalásokat… Elment az egész »kollektív vezetés« kíséretében…

Akkor az volt az érzésem, hogy ez egy előre eltervezett színjáték. Brezsnyev reakciója… a helyzethez képest túlméretezett volt… Lett légyen bármiféle oka a jelenetnek, pánikot keltett a teremben.

Dubček megint majdnem összeomlott… Megjelentek az orvosok az injekciós tűkkel. Dubček elkergette őket… Végül, mindnyájunk megdöbbenésére kijelentette: Hát én ezt nem írom alá!… Valamennyien váltakozva mentünk oda hozzá, és megpróbáltuk meggyőzni, hogy folytatni lehessen a tárgyalást. Dubček meghallgatott, nem tiltakozott, de álláspontját nem változtatta meg. - Hát nem látod? Hiszen föl sem fogják, mit tettek! - mondta minden érvemre, és megismételte: - Nem írom alá!…

Végül megengedte, hogy belényomjanak egy… injekciót, és a presszió második fordulójában, amit a többiek gyakoroltak rá, megtört.”

A tárgyalások, ha nem is túl lassan és vita nélkül, de folytatódtak. Főként stilisztikai problémákon akadtak fönn, bizonyos kifejezéseket a szovjet fél nem tűrt meg a csehszlovák Akcióprogramban, ezért nem támogatta. Lassanként érett a kompromisszum gyümölcse is…

Aki aláír s aki nem...

Továbbra is Mlynařé a szó:

„Valamikor éjfél előtt minden készen volt, és elérkezett az aláírás pillanata. Hirtelen kinyílt a nagy ajtó, amely a terembe vezetett, és berohant vagy tíz fényképész és operatőr. Ebben a pillanatban – mintegy parancsra – az egész szovjet Politikai Bizottság föl, a csehszlovák partnerhez. állt, és minden tagja ölelő karokkal hajolt át az asztal fölött. Abszurd volt a jelenet, amit a fényképészek villanófényei megvilágítottak: a szovjet Politikai Bizottság tagjainak tucatnyi karja nyúlik átaz asztal fölött. Számomra egyszerre úgy tűnt, hogy valamiféle húsevő növény igyekszik minket ragadós csápjaival bekebelezni. Ahelyett, hogy fölálltam volna, tettem egy elutasító mozdulatot, ellöktem magam a tárgyalóasztaltól, és a fotel, amelyben ültem, a fényes parketten elindult a hátam mögött vagy három méterre lévő fal felé. A falnál álltam meg, Koucky nagykövet mellett, aki azokkal ült ott, akik már nem fértek az asztalhoz Koucky szeméből sugárzott az elszörnyedés, és csöndesen azt mondta: Te megőrültél!… A kollektív ölelkezés aktusa az asztalnál eközben véget ért, megörökítették a filmesek és fényképészek.

Mind a két fél vezetőit még külön megörökítették, amint aláírják a zárónyilatkozatot. Ezután szintén egyszerre, ahogy bebocsájtották, ugyanúgy ki is küldték… a filmeseket és újságírókat… Az asztalnál egyszer csak azt hallom, hogy Podgornij megszólal: És Mlynař elvtárs nem írja alá? Észrevette tehát szökésemet… Azt mondtam… hogy aláírom, fölálltam és aláírásommal jóváhagytam a csehszlovákiai demokratikus kommunista reform fölött kimondott halálos ítéletet.”

Feszült közjáték zavarta meg a happy-endet: František Kriegelt, aki eleve megtagadta a dokumentum aláírását, gyakorlatilag háziőrizetben tartották. A delegáció kérte, hogy velük együtt térhessen vissza Prágába, ők majd gondoskodnak a további sorsáról, de Brezsnyev kötötte az ebet a karóhoz: Kriegel szabotálni fogja a nyilatkozatot, azzal fog dicsekedni, hogy ő az egyetlen, aki nem írta alá, és ellenzéket szervez a „konszolidációs folyamattal” szemben. Végül is, közmegegyezéssel, a távozás reggelén, Kriegel a repülőtéren „csatlakozott” a küldöttséghez.

Ismét Mlynař szavaival: „Brezsnyev és a Politikai Bizottság tagjai elkísértek a repülőtérre, ahol ismét hivatalos búcsúzás zajlott, kamerák kereszttüzében. Az előkészített repülőgépen valóban ott ült Fratišek Kriegel. 1968. augusztus 27-én hajnali két óra körül a gép elindult. Némán ültünk, de ennek most már más oka volt. Mindenki azt próbálta elképzelni, mit szólnak majd otthon az emberek a »moszkvai nyilatkozathoz«…

Megérkezésünkig szétosztottuk a főszerepeket. Svoboda fog elsőként nyilvánosan beszélni, őt követi Dubček. Cernik reggel bemegy a kormányhivatalba, Smrkovsky a parlamentbe. Dubček a megérkezés után tanácskozik a vysocany-i pártelnökséggel. Mivel azonban – lehetőség szerint már kora délután – beszélnie kell a nemzethez, a beszédet elő kell készíteni. És így, az augusztus 20-a előtti időszakhoz hasonlóan, megbizatik Mlynař és Simon. Ülünk tehát a repülőgépen , és írunk, mert valószínűleg ez a két legcsendesebb óránk a mai napon.

Azt hiszem, ez volt a legfontosabb beszéd, amit valaha is írtam. Dubček aztán még kijavította és kiegészítette írásban is, de leginkább előadásmódban. Ez az a bizonyos híres beszéde, amelyben a szavak mellett oly nagy politikai szerepük volt Dubček visszatartott könnyeinek. Ezzel a beszéddel Dubček elérte azt, ami számunkra lelkünk legmélyén lényegében lehetetlennek tűnt: a nemzet ismét elhitte, hogy minden még nem veszett el, hogy maradt még elég remény, és Dubček az, aki ezt valóra váltja.”

*

Könyve epilógusának tanúsága szerint Mlynař egy hónap elteltével rájött: maradék illúziói is szertefoszlottak, megjelentek a dubceki vezetés szétesésének első jelei. Márpedig a Moszkvában vállalt késélen táncolást csakis fegyelemmel, egységben lehetett volna keresztülvinni.

Moszkva Kuznyecov külügyminiszter helyettest delegálta, mérje fel, hogy a prágai vezetés mennyire alkalmas szót fogadni neki. Mlynař a moszkvai vendég jegyzeteiben azok közé került, akikre „nem lehet számítani”.

Dubček abban bízott, hogy változatos kabinetpolitikával és Brezsnyevvel kötött külön-alkukkal sikerül valahogy elkerülni a menesztést. Mlynař szerint „nem értette meg, hogy éppen ő az, akit Moszkva végérvényesen leírt, és hogy a Kreml az egész játékot, amit Kuznyecovval kezdett és sok-sok más eszközzel folytatott, nem utolsósorban azért játssza végig, hogy az ő funkciójába valaki mást ültessen. Utoljára 1969 januárjában próbáltam erről meggyőzni. Visszautasította ennek elismerését, és azt mondta, hogy éppen ellenkezőleg, neki már Moszkvában nyert ügye van, a katonák távoznak, amint Brezsnyevet végérvényesen sikerül meggyőznie arról, hogy a helyzetet erősen a kezében tartja. Csak ne rontanák el állandóan egyes újságírók, és olyanok, akik képtelenek fölfogni, hogy Moszkvában ők elfogadhatatlanok – mondta akkor Dubček. - Nélkülük már mindenről megegyeztem volna. Egy nappal ezután mondta ezt, hogy Prágában Jan Palach, a hátrálás elleni tiltakozásképpen elégette magát.”

Mlynař 1968 november 16-án került ki a pártvezetésből, Dubček 1969 áprilisában mond le a funkciójáról.

*

(Amit szerzőként ehhez az olvasónaplóhoz sikerült hozzáadnom, az elsősorban a kíváncsiság, a figyelem és az elismerés a szerző és élményvilága iránt. Ha sorsszerűen is, olyan események részese lehetett, amelyek nem mindenkinek adatnak meg. De ami mindennél fontosabb: az első perctől az utolsóig sikerült feldolgoznia illúzióvesztését, csalódásait.

A felülről megvalósítani próbált forradalom, mint a példaanyagból is láttuk, szinte törvényszerűen fullad reformba. A reform meg előbb-utóbb kompromisszumok melegágyául szolgál. 1968-ban Csehszlovákiában nagyon meg akartak felelni mind az elveknek, mind a külvilág ítéletének; az egyeztetés, minden jó szándék és türelem dacára kudarcba fulladt.

De vajon kudarc-e a vereség? A pillanatnyi visszavonulás?

Zdeněk Mlynář, függetlenül attól, hogy a társadalmi-politikai ranglétra milyen fokára került, talán csak azért jutott oda, hogy később híven megossza élményeit és tanulságait azokkal, akik abban reménykednek, hogy fent a bakon könnyebb dirigálni a szekérnek.

Pedig nem történik más, csak annyi, hogy – jobban lehet látni... De ha így áll a helyzet, miért vannak oly sokan, akik erre képtelenek?)

Cseke Gábor