Képletes kompozíciók – mitikus találkozásokkal

Kép, képformálás, emberkép – ezek lopódznak itt a föllapozott kötetek megvilágítandó soraiba, vagy épp azok közé is. Emberek, kiknek ősei európaiak vagy afrikaiak, ázsiaiak vagy óceániaiak éppen, de hordozzák magukban azt a rejtőzködő másságot, ami megkülönbözteti őket egymástól és hasonlóvá is teszi egyszersmind. Emberek és képeik, képzeteik, alakzataik és konstrukcióik, hol fabrikáltan vagy építetten, hol meg csupán egy tükörben, visszavert fényben, árnyalakban, kevéssé fölismerhető késztetések jegyeivel az arcukon, homlokukon, társas környezetükben vagy tárgyi készítményeikben akár. De emberek, akik nem voltak mindig ugyanazok vagy ugyanolyanok, sőt, olykor semmilyenek voltak, de valamilyenné lettek. S ez a „valamilyenség” egyben eszköze is a másságoknak, mögöttes díszlete is a történéseknek, s visszfénye is a Többiek működésének.

Emberkép a dokumentumban, árnyak a képkockákon

Maradékok, talált filmek, stúdió-hordalék, archívumi reszli-tár, fölösfilm-cafatok…, látszólag rendetlen pompa, valójában csupán egy alkotói fázis, melyben a szerzői narratíva még alakul, s a véglegesnek tekintett összkép azután már visszahat a folyamatra magára is, melyben „a” kultúra létére nem „a” kor, hanem „a művészet” ad választ, s nem egyet, hanem a rejtélyesnél is sokarcúbbat, többet, végtelen számút. Erre a fölismerésre „vetemedett” Kádár Anna, aki a Pécsi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudományi szakán végzett kutatómunkáját publikálta „Körberajzolni a tűz árnyékát” című elemzéseként a „Kommunikáció és kultúra, Diplomamunkák 6.” kötetében.ⁱ E sorozat, melyben a végzős hallgatók kiváló diplomamunkáit jelenteti meg a pécsi bölcsészkar, eddig is megannyi jó kérdésfelvetés, árnyalt földolgozás, izgalmas módszertani kísérlet textuális kép-albuma volt, de ezúttal az „albumszerűség” annyival konkrétabb, hogy filmekről van szó, filmképekkel és filmolvasati teóriákkal. Kép keresi helyét a leképeződés révén, s alkotó a társadalomképet a művészi narratíva képzetei révén. A kötet alcíme pontosító: „Újra felhasznált felvételek a Balázs Béla Stúdió 1968-1979 között készült filmjeiben”. Mi több, a Szerző konklúziójában a filmnyelvi és filmtörténeti korszak speciális formanyelvi, archivisztikai szempontból is különleges fogalmi és szerkezeti rendjét nevez meg, „amelyekben ezeket az alkotásokat magyar és külföldi filmtörténeti kontextusban elemezni lehet”, s egy „filmes modernizmusról, ezen belül az újhullámokról és a neoavantgárdról szóló gondolatokhoz” kapcsolódóan tárja fel a képletes komponáltságú árnyalatokat (47. old.). A BBS-mozik „talált film”, „tiszta film”, ásatag és eltűnésre vagy selejtezésre szánt dokumentumok újrafelhasználási keretjátéka szerinte „a Godard által használt esszéfilmes formák és a szeriális forma” mentén újrakomponált valóságdarabok, melyek sajátos műfajkeveredésben és a filmes generációváltás archaizáló kísérleti filmnyelvében kaptak alkotói megfogalmazást. Mindez (még a televíziós és más, a korszakban vagy a későbbiben) további filmek születésének és formanyelvi megújulásnak alkalmazásával elemzendő kérdések, de a strukturalista indíttatású elbeszélésmód, a narratíva és a fikciós beszéd kapcsolata egyaránt a „dokumentáció” felé, történészi vagy a játékfilmekkel szembehelyezkedő attitűd felé késztette az alkotókat. S hogy ne legyen találgatás kérdése csupán, néhány név a sorból (válogatva, hisz a filmek-alkotók fölsorolása másfél nyomtatott oldal, 53-54.): Bódy Gábor, Ember Judit, Gazdag Gyula, Forgács Péter, Jeles András, Gulyás János, Tímár Péter, Tóth János, Schiffer Pál, a Dárday-Szalai csoport, s még úgy vélem, folytatható lett volna a sor Szirtes Andrással, Gödrös Frigyessel, Domokos Jánossal, Mihályfy Lászlóval, s nem sorolom tovább, mert nemcsak a föntebb bemutatott BBS-kötet tartalmaz még több tucat nevet, de a „szubjektív dokumentarizmus” egy sereg képviselője, a kísérleti filmesek, a narratív-kritikai-alternatív szemléletmódú amatőr filmesek és játék- vagy televíziós filmesek raklapnyi neve sem kerülhetett a feldolgozásba, nem utolsósorban terjedelmi vagy témamegjelölési okokból).

A kötet, ha vékonyka is, roppant sűrű narratív filmelméleti, s érdekes-illusztratív képanyagot tár elénk, egy sor jó szakember javaslatával, konzultatív segítségével, s a fölhasznált szakirodalom praktikusan leleményes átölelésével. Egyetemista diáktól nemcsak kiváló, de sok szempontból kivételes is ilyen eleganciájú témafeldolgozás ez, melynek „albumképessége” itt most vizuális és gondolati összhatás kedvéért kap hangsúlyt. Bíztató azt látni, hogy a korszakban (emlékeim szerint s részben érintett dokufilmes alapirányultságom okán állítom, akkoriban nemigen látszott efféle feldolgozási perspektívája, ilyen sűrűségű és rétegzettségű megjelenítése a talált filmanyagoknak) az „izmusos” interpretáció élménye sokkal kevésbé volt átélhető, még akkor is, ha a fölhasználás mint etikai platform, a megismerés mint tudás, a megismerhetőség mint állapot és az interpretáció mint védekező eszköz teljességgel belengte ezt a fajta dokumentaritást a mai nézőpontból – de ennek megfogalmazásához a korosztálynyi távolság még kevés, az intuíció is fontos, s ezt Kádár Anna kiválóan felmutatja. Nem jellemzi ugyan a kortárs néprajzi filmezést, nem elemzi a nyolcvanas évek szociológiai ihletettségű műveit sem, vagy az amatőrség mint alkotói háttér, a BBS mint szakmai perspektíva, vagy a rendezett féldokumentumfilmekben és szituatív dokumentum-játékfilmekben szerepet vállaló amatőrök, „naiv” történetmondók magatartását, továbbá a társadalomismeretet és a stabilizálódott kritikai attitűdöt, a nem alkuvó makrancossággal vállalt alkotói máskéntgondolkodást, mely a kompromisszum-kereső dokufilmezés (értékkonzervatív és mozgósító jelentésuniverzumokat konzerváló) perspektívája volt egykoron… De meggyőző ugyanakkor, hogy episztemológiai vagy hermeneutikai belátások mentén a filmek társadalmi egyéneit, „szereplőit”, szimbolikus (röviden és szociológiai értelemben véve:) aktorait és alkotóit olyan dekonstrukciós narratívába, vonzáskörbe fogalmazza, ahol a találtfilmek beszédmódja a legszofisztikáltabb és leghatásosabb maradt. A hálás utókor tehát mintegy „visszaigazolja” a belterjes filmnyelvi BBS-purparlékban zajló kísérletezési szándék sikerét ezzel a gazdagon komponált „találtfilm-albummal”, s ebben Szerzőnk pályakezdőnél sokkalta harsányabb sikerrel vette máris a megismerés felé vezető utak első kanyarját.

Sámán hitvilág, tárgyi jelképrend

Nem első már (e sorozatban sem, melyet a képek és képiségek kínálatából válogatok ide, s a Néprajzi Múzeumban őrzött tárgyak katalógusai között sem), amelyre úgy lehet tekinteni, mint egy tárgykör vagy gyűjtési terület relatíve teljes körére. A tárgykatalógusok tematikus sokfélesége az érdeklődők körének is mintegy „ajándék”, s még inkább az, amikor a gyűjteményi örökség egy teljes életművet felölel. Ilyen terület a Wilhelm Gábor által egybeszerkesztett Sámántárgyak. Diószegi Vilmos gyűjteménye,ⁱⁱ melynek katalógus-mivolta nemcsak a kiállítás anyagát kínálja, hanem a haza sámánizmus-kutatás legfőbb személyiségének hosszú terepmunkák közben megőrzött (inkább megmentett) kincseit is. Az archivális közbeni „leltár” hagyatéki egysége ezért részint nem valamiféle válogatott csecsebecse, hanem viszonylagos teljességgel adja át Diószegi által Mongóliából és Dél-Szibériából elhozott sámántárgyait, hol kisebb gyűjteményi részkollekciót, hol meg egy mélyebb és szerencsésebb kutatás leleteinek összességét. Diószegi az 1960-as években Mongóliában kezdett munkája részben a Néprajzi Múzeumban található, részben az MTA Néprajztudományi és/vagy Zenetudományi Intézetében, s mindezek nem csupán az utókor számára meghatározó örökség részei, hanem alapjai is a kortárs sámánizmus-kutatásoknak, melyeket azután további nemzedékek folytattak.

Wilhelm Gábor aprólékos „katalógust” épít föl az életmű gyűjteményi részeiből, az örökség kialakulás-történetét, létrejöttének kontextusait, a darhat sámánok és az összehasonlító módszertan specifikus jegyeit veszi tekintetbe egy-egy fejezetben, az elődöktől és kortársaktól egészen a mai etnológiai trendekig körképet adva a szaktudomány állásáról is. Az elmúl félszáz év öröksége és a mai kutatók eredményei ma már egyértelműsítik, hogy Diószegi Vilmos szibériai útinaplóit vagy személyes hangú helyzetábrázoló hagyatékát ma már részben a sámánizmus maradványainak rekonstrukciójából ismerhetjük meg – így például kollekciója egyes tárgyai nem csupán forrásgyűjtésből, fotókból állnak, hanem saját sámán-életrajzi konstrukcióiból, portréiból, a sámánsírokból is származó tárgyegyüttesekből inkább.

Diószegi Vilmosnak nem csupán a sámánizmus, hanem egyúttal a magyar néphit régiségeinek kutatása, a témakörök párhuzamainak feltárása, szigorú cédulázása, aprólékos szemlézése és kortárs történeti-néprajzi adatok felgyűjtése is elszánt vállalása volt. Wilhelm Gábor a tárgykatalógus bevezető tanulmányában részletezi e gyűjtés és rendszerezés elveit, technikáit, forrásait, a társadalmi miliőt, hitvilágot is, melyben „az adott hiedelemelemek vagy -rendszerek etnikus jellegzetességeire összpontosított, és ezt az egyes tanulmányozott etnikumok, etnikai csoportok stb. egymással való történeti viszonyai alapján igyekezett megállapítani” … „Úgy gondolta, hogy az egyes elemek közötti eltérések nem esetlegesek, hanem az egyes etnikumok vagy alcsoportjaik történetéről szólnak” (Wilhelm 2016:11). E módszertani elvek öröksége ma is fennáll, s ha a körülmények átalakulásával változott is számos elem, a kutatási célt elérni hivatott metodológia épp az adatok terén maradtak meg az idő próbáját állni képes tényanyagként.

A katalógust, túl azon, hogy színgazdagsága és szaktárgyi precizitása is lenyűgöző, ide most nem is a gyűjteményi jellege miatt hozom. Sokkal inkább azért, mert a sámántárgyak képi világa szinte „elvarázsoló” módon idézi azt a rejtőzködő másságot, ami megkülönbözteti és hasonlóvá is teszi a lét és hit, képzetek és tudáskonstrukciók, társas környezetben vagy tárgyi készítményeikben akár szélsőségesen eltérő eszközök együttesét. Nem csupán a képek, de a fantázia-szabta képzelet legkülönfélébb konstrukciói kínálják itt a megértés mikéntjét, az esztétikum és a harmónia funkcionális egységét, a képformálás emberfüggő mivoltában rejlő szakralitást és realitást. Wilhelm fölöttébb ritka és izgalmas anyagot állított össze, melyben a múlt történeti szegmensei részint a jelen tartozékai is, a tárgyalkotó ember szimbolizációs és spirituális minőségeinek szinte irigylésre méltó komponensei. Sarnyai Krisztina impozáns fotói nemcsak ez örökség lenyomatának részei, hanem mintegy a jelenben élő múltnak is jövőképei.

Jelenmúlt mint jövőtörténet

A ma holnapja és a tegnap má-ja egyaránt a jelen, olykor a tegnapnak látszó kivitelben, vagy épp oly áthatásokban, melyekről még senki sem tudja, mennyiben a jövő részei. Rév Ilona kötete,ⁱⁱⁱ A Bauhaustól az üvegpiramisig már ajánló fülszövegében is ezt az időképtelenséget és kor-evidenciát teszi átláthatóvá: „A történelemben nem egy példa van arra, hogy a mélyben zajló folyamatok a művészetben kivetülve nyerjenek kifejezést, mielőtt még ezekhez a folyamatokhoz kapcsolódó események valóban bekövetkeztek volna” (13. old.). Az a „strukturális őszinteség”, amely a művészeteket, vagy az építészetet, fizikát, a geometrikus formák visszafogott merészségét jellemzi, valójában a múlt teljes megtagadására épülő felfogást, a leküzdés, a győzelem, a haszonszerzés szellemiségét vitatja el, szembe megy a „hittételekből következő apokalipszissel”, s alapkérdése az marad: képesek vagyunk-e önkorlátozásra, a haszonelvek és önpusztító hajlandóságok visszafogására, hogy ezzel megmentsük a jövőt. S ez esetben a modern/kortárs építészet „nem csupán a jelennek szóló fintor lesz”, ekkortól a tervezés nem fogyasztási javak előállítása marad csupán, hanem „a létező értékek megóvását, a környezet arculatának folytonosságát” lesz képest majd biztosítani (118-119. old.).

Rév Ilona e kötetben a Breuer Marcel építész (1920 és 1981 közötti) alkotói korszakával mint a magyar születésű, nyugati kultúrájú, német és amerikai korszakában világhírűt alkotó kezdeményezőt, kora/korunk kreatív emberét és „szembe-menő” alkatát mutatja be – az épített környezet nyelvén elbeszélve. Megvallja, hogy e hat évtizedes munkásság teljességében aligha lenne földolgozható, de a korábbi korszakok technológiai, technikai, világfelfogási és konstrukcionista építészeti eredményeit ötvözni vágyó, az embert környezetében interaktívan tekintő hitvallás, mely mindig „a világ és az ember viszonya” alakításában megfogalmazott vállalás lehetne, Breuer Marcel esetében is „a hagyományok teljes tagadása, a tabula rasa elve” alapján (9-11. old.), valamint az avantgárd „első világháborút követő szellemi és lelki állapotának előrevetülése” révén dönthetett úgy, hogy „az idő megérett az avantgárd törekvések megvalósulására: a hagyományok megtagadására, az újrakezdésre” (13. old.). A Bauhaus weimari iskolája a modernizálódó gyáripar, építészeti korszerűsítés, üveg és vasbeton, alumínium és a mindezekkel iparszerűen élni próbáló kézművesség volt termékeny talaja Breuer indulásának, körülötte a Bauhaus műhelyét pártoló baráti kör Einstein, Chagall, Kokoschka, Schönberg, Hauptman, Werfel közegében, a kor és a miliő pedig Klee, Itten, Kandinszkij, Moholy-Nagy, Bortnyik, Molnár Farkas, Amerigo Tot és Kállai Ernő hatása állt, szemben az erősödő német jobboldal zsidóellenességével, modernitás-ellenességével, a politikai szempontokat esztétikai és technológiai minőségekkel elvitató egész attitűdjével. A nácik nemcsak föloszlatták a Bauhaus körét 1933 után, de magát az alkotó szándékot is „elfajult művészetnek” minősítették, és betiltották vagy megsemmisítették a modernség alkotásait. A kötet európai körképet rajzol és amerikai kitekintést is ad a múlt idők formáit megtagadó, önmagát a nemzeti és helyi hagyományok fölött új struktúrákba fogalmazó internacionális szemléletmódról leválasztó, divatmentes és új funkcionalitást (lapos tetők, a couleur locale kerülése, gazdaságos szerkezet, tértakarékosság és tömbösség igényét is tükröző harmónia) hirdető törekvés-folyamatról, s arról a nem kisszerű voluntarizmusról, melynek ma már kritikáját is megtaláljuk a Szerző hivatkozásaiban. A Bauhaus magyar (elsősorban budapesti, újlipótvárosi, belbudai, pasaréti) építményei, majd a német előképek és az amerikai hatás nyomonkövetése igazi erénye a kötetnek, melyben nem csupán a város mint szerves képződmény, tárgy és ember interaktív kapcsolata mutatkozik meg a különböző építészeti-nyelvi-gondolkodási-természetszemléleti felfogások áttekintése (no meg Breuer állásfoglalásai) révén az is igazolttá válik ugyanakkor, hogy „az uniformizált környezet nem mindenben felel meg az otthonnal szemben támasztott követelményeknek, nem igazán alkalmas a személyesség igényének kielégítésére” (43. old.). Miként a dobozházak építése sem volt az később, a II. világháború után, s mint a társadalom térbeliségének átrendezésére irányuló bármilyen ridegség (izmusosság, városfejlesztési lendület, tömeges szállásteremtés, fasizálódó államiság, kommunista irányítás, technikai csúcsfegyver, a modernitás új katedrálisaiba vetett vakhit) inkább ártalmára van a társadalomnak, s ekként az ízlésnek, létmódnak, esztétikának, oktatásnak, alkotásnak és befogadásnak is, semmint hogy hasznát szolgálhatná. A kötet második fele – az első rész kontextualizáló szándékára építve – már főképp Breuer pályáját, alkotói művét összegzi-részletezi, „a széktől a székesegyházig”, a pécsi iskoláskortól az amerikai egyetemi tanárságig, a helyi hagyománytól az univerzális környezetszemléletig. A neofunkcionalizmus koronként/korszakonként eltérő alkotásai, a bútorkészítésben a legelemibb hajlításoktól a katedrális-beltérig, az építésben a tájjal való összhangig és a „fogyasztói” korszak technológiai transzferjeiig mást és mást hordoznak, tükröznek és sugallanak. A jövő is „koronként mást és mást jelent, a transzcendenciától az egymást követő nemzedékek folyamatosságáig, de mindenképpen a jövő jelenti a késztetést arra, hogy az ember maradandót alkosson. /…/ Ha sikerül visszanyerni a jövőt, az építészet rákényszerül arra, hogy megkeresse és megtalálja a természettel való harmóniát, az anyagok, a szerkezetek és a formák célszerű összhangját, és hogy emberközpontú környezetet alakítson ki” (119. old.)

Az emberléptékű tervezés – kísérlet ide vagy oda – a formabontástól a konstrukcióig, az öncélú esztétizmustól a lecsupaszított formalizmusig megtalálhatja a maga egyedi, kontrasztosan múltat tagadó, de jövőbe örökítő tartalmait. Ha a tér is matematika és fizika, ha a ház vagy a karosszék is ökonómiára és ergológiára épülő konstruktum, s ha a korszak maga is műalkotás, akkor ezekben Breuer szerepe látványos is, historikusan fontos is, hosszantartóan funkcionális is. A korábbiak ellen, az idejétmúlt izmusokkal szemben és a voluntarista létfelfogással dacolva önmagát is újraalkotó Breuer már a jövőtörténet toleráns előkészítője is, nemcsak világrangú alkotója.

Népszerűs könyv – márpedig létezik

Népszerűs könyv nem létezik. Most találtam ki mint fogalmat, így hát ez nem is lehet katalogizálási fogalom. Népszerű (best-seller, sikerkönyv, kedvelt, listavezető, szépkönyv, stb.) sokféle van, népszerűsített is, ha áll mögötte egy népszerűsítő apparátus. /Mi is lenne vajon a „nép”-szerű, amúgy? Népies(h)? Népnek való? Népről szóló? Nép nyelvén íródott? Olyanként formált, hogy a népek vehessék?/.

Népszerűs könyv nincs… – mégis találtam egyet.

Ma, holnap, tegnap, hagyomány, örökség, albumba zárt múlt, kivetített jövő, értékforma tartalom… – ezekről volt szó fentebb. Itt most nem ilyesmiről. Egy kötet, melyet ajándékba kaptam egy láthatatlan osztogatásból, s egy érdekkör, melynek hangján a tegnapelőtt szól a holnaphoz, átsöpörve rajtunk, „útban” állókon, nem ilyen. A „nem létező” könyv pedig 154 oldal, album méretű, színes és fekete-fehér fotókkal dús. Amit tartalmaz: Bayer Zsolt írásai (7-19. oldalig), Sajtószemle (21-50), Bencsik András írásai (81-87.), meg egy interjú Orbán Viktorral (89-111. – készítette Bayer Zsolt); a 113-151. oldalig Fényképek: Békemenet 2012. /Méry Ratio kiadó, Budapest. Bolti ára: 4400 Ft. A Polgárok Házában most különleges kedvezménnyel,

1000 Ft-ért megvásárolható!/.

Amiért nincs, de mégis van, az a műfaja. Tartalmaz kiáltvány-ízű, sajtószemle-formájú, interjú-arcú, fotódokumentációsan „hiteles” anyagokat – lehetne akár tudományos könyv, lehetne akár fotóalbum is. A felhangoló Ady-vers az elején (Harc a Nagyúrral) már a korhangulatot, küzdéses jelent, megszenvedett múltat, az arany birtoklásáért folyó ádáz és röfögős küzdelmet hozza étvágycsinálónak.

Ami nincs, de mégis van, az a negyvenes évek végének, a „horthysta bérenceknek”, besúgóknak, hazaárulóknak, feketézőknek, „imprlista ügynököknek”, bomlasztóknak és a nép ellenségeinek gyalázatos kisebbségeként megnevezett népesség leleplezésének tónusát idézi, előrevetítve a leleplezés, népbírósági ítélet, árulásért és kémtevékenységért járó legsúlyosabb példa-statuálás jövőképét és jelenvalóságát. Csak egyetlen kétsoros idézet az elvben akár leíró természetű publicisztikai műfajként is ismeretes „Sajtószemle” bevezetőjéből: „Az itt bemutatott és kivonatolt írások egy részének szerzői tudatos és aljas gazemberek, más részük ostoba, harmadik részük pedig egyszerűen megtévesztett, és – talán – jó szándékú újságíró”. De hogy „az égbekiáltó hazugságokat”, a közvéleményt hergelni akaró, ország- és kormányellenes illetők „szintúgy felhasználva a tudatos hazudozás legkülönfélébb formáit” miként tudnak hazugságot hazudni, ezt már nem fejti ki a névtelen interpretátor, miként azt sem, hogy ha a Washington Post, a Guardian, az Observer, az Economist, az Independent, a New York Times, a Times, a Standard, a Tages Anzeiger, a Libération, a Financial Times, a BBC, a Wall Street Journal, a Handelsblatt, a Monde, a Frankfurter Algemeine Zeitung, a WSJEurope, a Soir, a Spiegel, a Gazeta Wyborcza, a Figaro, a Neue Zürcher Zeitung, a Lidowé noviny, az Evenimentul Zilei, a Romania Libera, a pozsonyi Új Szó, a Dziennik Gazeta Prawna, a Kurier, a Newsweek Polska, az Amerikai Népszava s még további források szerzői mind hazugságot hazudnak (23-41. old.), de olykor ugyanott vagy más kisebb lapokban megjelent írások („Néhány külföldi kiállás mellettünk”, 42-45. old.) már egészen más stílban szólnak, akkor kikre vonatkozik a bevezető…?

A kötet sokféle szakkutató (nyelvész, kommunikációs szakember, politikai pszichológus, médiakutató, retorika-oktató, politológus, sajtótörténész, újságíró) érdemi érdeklődésére tarthat számot – nem elsősorban stilisztikai és közléselméleti erényei miatt. Persze nem feledhetjük „Az Olvasót” sem, akinek végülis a könyvek készülnek. Még kevésbé azt, aki lélekszakadva siet a könyvesboltba egy példányért, nehogy még elfogyjon a végén. Sőt, még becsesebb vásárló, ki maga is jelen volt, netán valamely fotón még látható is. „Januárban, az első Békemenet alkalmával félmillió ember vonult utcára, kifejezve az Orbán-kormány politikája iránti szimpátiát, és ezzel komoly politikai ütőkártyát adott a kabinet kezébe nemzetközi porondon. A Méry Ratio kiadó gyönyörű kivitelű kiadványa ezt az eseményt örökíti meg. A kötetben gazdag képanyag mellett interjú olvasható Orbán Viktor miniszterelnökkel, valamint sajtószemle, Bayer Zsolt és Bencsik András írásai kaptak helyet” – hangzik a kormányportál küllemű Polgárok Háza weboldalról. Akadnak hát, akik szereplői, sőt „főszereplői” a történelemformáló hétköznapoknak, kivételezettjei a szervezésnek, részesei a hiányzó élménynek, s mindenekelőtt hitvallói a kötet címében hivalkodó üzenetnek: Egy a haza.

Egy az – akárki látja többnek, vagy megosztottnak, vagy manipuláltnak, vagy egyszínű narancsra festettnek. Egy akkor is, ha hazai és kétlaki százezrek utazását-vonulását-élményét fizették más milliók, s ha mindezen utazók saját lakóhelyükön is jóval megosztottabbnak látják a világot. Népszerűs-ég márpedig létezik tehát, akárki meglássa. S ha már így, lássa meg azt is, lehet népharaggal is kormányozni („Nem leszünk gyarmat”, „Szívvel lélekkel Demokrata”, „Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok! Hajrá Orbán Viktor!”, „Együtt egymásért a magyar népért!”, „Ő értünk!! Mi Érte!”, „Testvéreink a nemzetben!”, „Megvédjük országunkat, kormányunkat – Abony”), hisz „Itt az idő, feltámad a civil tenger, és megmutatja erejét. Gyertek velünk!” (C.Ö.F. – 115. old.)

A kötet egészét a Császi Lajos média-szociológus által röviden csak tabloidizáció-nak nevezett jelenség uralja, vagyis a mediatizált tartalom kötet határain messze túlmutató volta, a bulvárból átvett elemekkel, album-formában a napisajtó és magazinizált közléskultúra hatásvadász mintáival körülrakottság. Album-jellegű tágasság, elegánsan hagyott üres oldalak, horizont-szélességben nagyított fotók, tónusban tartott oldalpárok, virazsírozott színhatás, vöröslő vörös és zöldellő zöld, szinte benne vagy a képben, sűrűsödik orrodban a gyertyaviasz tonnányi fényfüstje, Andrássy út hosszan. /A fotók a Magyar Hírlap, Magyar Nemzet és MTI termékei, no name. Egy fotóalbumnál… minek is tudni, ki a fotós…?/ A Néprajzi Múzeum dokumentált és bibliográfiával is kiegészített katalógusai, melyekben a vizuális közlésigény kiegészül a tudományos használatra szánt és az élményközeli tartalom tálalásával, itt épp az ellenkezőjére fordulnak: mindegy az, ki látta, mi ezt így látjuk…; mindegy, ki mondta, de mert nem értünk-mellettünk szól, csak az ellenség hangja lehet. S az ellenség az, aki a vagyonodat akarja, az értékeidre tör, akivel reménytelen a megküzdés, az alku, a megértés keresése, mert disznó is, nagy is, úr is, vagyis undormányos ősellenség, aki már nem is leplezi, hogy mások szolgálatában, az arany, a hatalom lenyűgöző igézetében röfög szembe bennünket.

A tabló persze teljes. Az ellenfél megjelölve, „kilövésére” megvan a parancs, vagy ha az még nincs is, a jogosítvány bizonyosan, a késztetettség is garantáltan. Az aranyunkat nem adjuk, az a miénk! Ja, hogy Ady Érdmindszenttől Párizsig, Csinszkától Lédáig s tovább más és más nagyurak, kényurak, báró urak, kanonok urak közegében a mindenható arannyal szembeni dühöt másképp és másra is értette, ez már nem tartozik a propaganda-kiadvány értelmezési köréhez, sem szótárához. Ilyen kiváló szakmunkákat épp a tablók, albumba szerkesztett Ellenségek portréival és tendenciózus-ideologikus kritikáival már közel ötven éve nem is láttam.^iv S ha a haza egy, akkor múltjával is egy, s jövőjével szintúgy. A „spekulánsokkal” pedig majd (a megfelelő, de a bizonnyal elérkező) időben és előre megfontoltan fogjuk tudni, mi a teendő.

Lapok a „politikai ember” anatómiai atlaszából

Politikai antropológia és politikatudomány mezője régóta tágas, sokszor határok nélküli, rendetlen táj. Sok képpel, képzettel, fogalmi avarral és lombozattal, értelmezési terekkel, szófolyondárokkal. Rendet varázsolni bele csak a helykereső pillantás, elszánt határolás, szervült jelenségekre fókuszáló érdeklődés merészkedhet – az sem minden áldozatvállalás nélkül.

Csepeli György új kötete^v A hatalom anatómiája épp e tájak találkozási pontján teremti meg a „Csepeli-mezőt”, a politikáról közölhető narratív magabiztossággal, a szociálpszichológia eligazító belátásaival, káosz és rend közötti terek, szcénák deskriptív megmutatásával. Saját mezőt, igen, amennyiben a nézőpont, a valóságmetszet, az interpretáció perspektívája, az elbeszélés távolsága a társas történéstől épp ezen a módon kimetszett a lehetséges sokféle elbeszélésformából, s amennyiben egy lewin-i/bourdieu-i értelmezési tartományt hoz létre. Láthatót és nyilvánvalót, láthatatlant és örökké rejtőzködőt kezel, derivátumok és paradoxonok között világít rá Csepeli a Zoon Politikon természetrajzára, funkcionálásának mikéntjeire. A kötet külsőleg bár „anatómiát” ígér, azonban a benne foglaltak „élettanit” érzékeltetnek elsősorban, sőt „kórtanit” is föltárnak, mi több, epidemiológiait és virológiait éppúgy, melyek a politika (a politikai Én és az uralomformáló politikus személyiség) fertőződési, megbetegedési tüneteit is diagnosztizálják. S ha már a politika „kórélettanát” egykoron maga is „mentőorvosként” tanulmányozó Szerző az akut és heveny jelenségek anamnézisét kínálja is, fontos aláhúzni, hogy a terápiás kezelési javaslatokról korrekt tudósként óvakodik, de a politika kórképeinek hátterében kötet-hosszan és következetesen mutatja föl a hatalmi életvilág struktúráit és dinamikáit, történeti és kortárs látleleteit. Ebben pedig tagoltan, röviden, áttekinthető látképet formálva rajzolja meg az egyes politikai tünemények társadalmi, közösségi és perszonális funkcionálását, állapotábráját.

Csepeli számára az ember (értsd: a politikai lény) a főkérdés, körülményeinek, létfeltételeinek, társas mivoltának politikai formáival együtt, de elsőként is e „politikai életvilág” alrendszereinek komponenseivel kínál bevezetőt. A politikáról való gondolkodás nyugati, és a Zoon Politikonról való gondolkodás evolúciós, avagy korábbról antik mintázatokat követő felvilágosodás-kori dilemmái között leíródó rendszerként mutatja be a politikai filozófia rendszerfelfogását, majd az állampolgárok közösségét megtestesítő praktikus világokban mutatkozó strukturalista funkcionalizmus szemléletmódját a „vadság, a barbarizmus, majd a civilizáció” interpretációkban, a kooperációkat elnyomó verseny győzteseinek, a jutalmak esélyeinek, racionális tartalmainak, konfliktusainak és konszenzusos együttműködéseknek relatív esélyeit is fölvonultatva. Szabadság és korlátok, egyenlőség és normák, egy- vagy többközpontú berendezkedés, optimista/pesszimista emberképek politikai gondolkodástörténeti „receptjei” illusztrálják azt az emberfilozófiai és tudásantropológiai vázlatot, melyben a kollektív história mintázatait sejteti: „A politika felfogását meghatározza az ember felfogása” – írja (18. old.), de példázatai a hatalommegosztás, elnyomás, szerződésesség, változás és fejlődés kérdései felé kalandoznak el, illusztrálva a kultúrafelfogások, a politikai közösség intézményeinek kulturális hátteréből jövő egyezményesség vagy gyarmatosítás vitáit a „fejlett/primitív” dichotómia (többek között) kirekesztéspolitikai retorikájával. Antropológiai iskolák, irányzatok, korszakok vázlatos bemutatása révén a politikai antropológia tudásterületi elkülönülésének, ágazati megközelítésmódok eltéréseinek illusztrálásával valójában egy, a hétköznapi élet szociálpszichológiájával kiteljesített példatárat vázol föl. „Értelmező politikai antropológia”, az antropológiai és politikai tudás hermeneutikai határán kijelölhető diszkurzív terület válik ezáltal témájává, melyben a modernitásnak, a korkérdések hatalmi anatómiájának is viselkedéstudományi körvonalait jeleníti meg. „Az ember meghatározatlanságát” Nietzsche, Heidegger, Gehlen, Chomsky alapján a szocializációs feltételrendszer, a „kezdeti közösségek” és a komplexebb társadalmi szerveződésfolyamatok kommunikatív forgatókönyveivel jellemzi, kiegészítve a modernizációval, az ember „eleve törzsi” természetének posztmodernizált nyilvánosságképével, szcénáival. Lépésenként halad, bevezet „a politika” leírhatatlanságának racionális teóriáiba, a reflexív gondolkodási folyamatok természetrajzába is. A kötet első negyedének embertudományi kontextusa a második blokk „hordától államig”, primer feszültségtől nemzeti keretekig, titoktól és hittől vagy szakrális rítusoktól a politikai cselekvés harcformáiig kiterjesztett tudástérbe kerül. Ezt viszi át a Szerző a könyv második felét kitevő intuitív politikatudományi példatárba, melyben a politikai harc, siker és kudarc, káosz és rend, társas és magányos, maradandó és mulandó praktikák jellemzése található. A kötet utolsó harmada a politika paradoxiális állapotait a hatalmi gyakorlat, intézményesség, akaratképzés, kormányzás és kommunikációs szcénák empirikus ismeretanyagait hozza illusztrációként arra, miként keletkezik és módosul a politika színpada, kommunikációs tere és önreprezentációja, maga a „Rend” anarchikus és kaotikus-bizonytalan mivolta, az egész közéleti káosz, mely mindig a változás, az új rend kényszereinek, manipulációjának és erőszaktevéseinek legális vagy legitim gyakorlata egyúttal.

Csepeli az eredendően oktatási ismeretanyagként megkomponált előadás-sorozatot a weberi és tönnies-i univerzumból vett szemléleti alapvetéssel festi alá, tradicionális politikai hatalomfelfogás révén ékíti mintázatával, és kortárs szakirodalmi példatárral cizellálja. Nem kiolvasható, „kitanulható” könyvet komponált, hanem kézikönyvet, sillabuszt, mely elővehető újra, mintegy anatómiai atlaszként, aprólékos finomságú „szervleírásokat” tartalmazva. Ugyanakkor nem volt rest alapvetően szélesebb társadalomtudományi kiterjedésű feldolgozásra vállalkozni, mégpedig élvezetes stílusban, melyben a politikai hatalom nyitott színpada a lét teljes horizontját fogja át, az aktorok szerepköre és a politikus szuverenitásának elkerülhetetlen fontossága pedig ebben olyan eszményiesítést is biztosít, melynek révén a hatalmi praktikák totális kézbentartójává is válik – ennek felelősségét és társadalmi drámafőrendezői kiváltságát pedig önnön adottságaiként kezelheti, vagyis fölhasználhat szokásszerű, konvencionális, legitim vagy illegális uralomgyakorlási eszközöket is. Csepeli nem hagy kételyt ennek veszélyessége és a fortélyos félelem korszakainak példázatai, vagy mai változataikban a bürokratikus és technokratikus túlhatalmak esélyei terén. A „jó kormányzás”, a vezérszerep, a kampány, a botrány, a médiauralom változatai vagy a politikai retorika közjó-ígérettel megdolgozó hatásai a kognitív képességeken túl a káoszkezelés merészségét, a politikai ritológia kialakítási esélyeit egyaránt hordozzák ebben az interpretációban. A hatalmi logika vezérelve pedig az: „Egyetlen biztos pont a vezéré, akiben egyébként a legnagyobb a bizonytalanság” – írja a Szerző (177. old.). E biztos bizonytalanság pedig – s ez itt már a recenzens interpretációja… – a politikai színház hatásainak episztemológiai föltárhatatlanságához, a stabilnak tetsző kortárs politikai elemzési gyakorlatok állandósult irreleváns voltához is vezethetnek: nincs, mert nem lehet biztos belátás magáról a politikáról, s ennek csupán emberléptékű változata a politikus mint olyan, kiről mondani egyaránt lehet emezt is, amazt is, de magasztos énjét mindez nem leépíti, hanem fölmagasztalja inkább. Csepeli félreérthetetlenül sugallja azt, hogy a társas lét mindennapi politikai színpadán, az állam antropológiájának és a hatalom szerepviselkedéseinek leírásakor a színpadi viselkedésmódok dramaturgiai finomságai nem szükségképpen fölismerhetők, azonban „anatómiájuk” a tapasztalati tudás eszköztárával megalkotható. A politikum „pragmatikus szükségleteit” a reprezentativitás, a monumentalitás és az elkápráztatás feladattudata teljesíti ki, ezt pedig nem mással, mint hasonlókkal lehet ellensúlyozni, a kiegyenlítő oppozíció sem törekedhet másra, mint ellenkezőre vagy ugyanerre. Vagyis, ami akár felismerhető, átlátható is, de az időben zajló társadalmi cselekvők terében mindez korántsem szükségszerűen befolyásolható, az ellenállás erői is ugyanúgy kommunikációs konvenciók foglyaivá lesznek, mint maga a programkövető politikai aktor. Ennek morális-mentális megítélése immár a politikai szcéna sok-sok szereplőjének feladata lehet, a leíró tudomány ilyesmire nemigen vállalkozhat… – legföllebb természetrajzát tekintve pontos, aprólékos narratívába emelheti a jelenségeket, melyek esetében viszont „a társadalom hangjának” megszólaltatása helyett a magáét hallatja. Ennek mint folyamatnak, történésrendnek kézikönyvszerű megformálására vállalkozott a Szerző, kinek „tananyaga” nem leckék sora csupán, hanem az önreflexió, az átélésen alapuló belátás (és elméleti rendteremtés) korántsem kaotikus analízise. Ez ugyanakkor talán hátránya is: kevesebb a sejtetés, elhallgatás, sugallat, szabadba eresztett asszociáció, mint az árnyalt értelmezések füzére.

Persze hát, hisz anatómia. Alapkönyv egy betegedő vagy betegségtudatos társadalom látleleteinek kimondásához. Egyelőre fájdalommentes diagnózissal, de a preventív medicína esélyét immár szánalmasan lekésve…

12 parancsolat – összetartozás-felelősséggel

Kihívó, a morális és vállalásos életfelfogást is elvárásformán fogalmazó üzenet rejlik e cím mögött, mely a Baltazár Színház kiadásában és működését bemutató szándékkal (angol és magyar nyelven) egy színpompás, műalkotás-értékű tipográfiával és tartalommal formált szembesítés valójában. Elek Dóra, aki éltető „anyukája” és fő konstruktőre a színház társulatának, iskolájának, fellépéseinek, turnéinak és egész dramaturgiájának, munkatársaival és színészeivel egy cáfolat-katalógust állított össze. Mégpedig arról a kegyeletesen hazug világról, ahol a tízparancsolatokat sem veszik komolyan, de a mögöttük rejlő emberi célokat, értékeket, kulturális- vagy szokástartalmakat még kevésbé merik követni, s melynek ezért a Baltazár Színház szinte mindenben dacosan ellentmond.^vi

Az alapszituáció talán kevesek által ismert, de ha valamennyire is, akkor jobbára félreismert. Merthogy „a társadalmi szóbeszéd értelmi fogyatékosokként aposztrofálja” a Színház művészeit, miközben az 1998 óta működő társulat ténylegesen színészként és felelős alkotócsoportként-műhelyként él, mégpedig komoly nemzetközi sikerek közepette és hazai elismertséggel. E kötet nem csupán „a reklám mint korunkban leghatásosabb és legnézettebb vizuális forma „szakrális, rituális erejét” rendezett színházi térbe átemelő gesztus: óriásplakát-képsorozatot formáltak üzenetközvetítési céllal, emberi értéknormákat elbeszélve, képtervektől a megvalósításig illusztrálva a narratíva fő célját. Ekként a könyvbe lapított óriásplakát műfajkeverék ugyan, de a képsorozat „létrejöttét az a szándék vezette – írja Elek Dóra a bevezetőben –, hogy összeszedjük, kiemeljük és megerősítsük azokat az örök emberi értékeket, amelyek mindannyiunk számára tájékozódási pontokat jelenthetnek a hétköznapokban. A cím ugyan bibliai utalást hordoz, de az általunk ábrázolt értékek nem vallási vagy erkölcsi törvények, nem tiltásokat tartalmaznak, hanem általános mutatók, a helyes irányba terelő útjelzőtáblák. Az úton végig kell menni, mindegyiknél megállni. Egy sem hagyható ki. Szeretet. Szerelem. Biztonság. Felelősség. Összetartozás. Őszinteség. Szabadság. Elfogadás. Vágy. Teljesség. Lelki béke. Hit”. Ez a „zarándokútra” csábítás mint képsorozat és mint tipográfiai hatáskatalógus egyaránt serkentő, rádöbbentő, számonkérő. A kötet lapozgatóján kéri számon a saját normák szerinti élés lehetőségét, a Másokhoz és mássághoz formált viszony újragondolását „az értékek mint reklámozandó termékek” megjelenítési és megvallási módjait. Alternatívákat tehát, a szokványos-konvencionális-közhelyes reklámtémák helyébe komponált példázatokat, mégpedig a morális kompromisszumok nélküli létforma nevében.

Az előszó szerényen így fogalmaz: „A képeken a Baltazár Színház színészei láthatóak, a fogyatékosság mégsem témája a képeknek. Az a tény, hogy az egyes értékek megjelenítéséhez arcukat adó személyek sérült emberek, alkotói koncepció Nekik talán jobban elhisszük azt, hogy ezen értékek szerint élve valóban olyan világot teremthetünk, amelyben jó létezni… Valamennyi képhez asszociatív írások társulnak”. /Vörös István és Tóth Krisztina versei, amúgy nem mellesleg…/.

Nehézkes a recenzensnek a költői szókészlet nyomában dadogni… A képsorok valójában a képi beszédmódok alapstruktúráit (kör, folyamat, kontraszt, crescendo, fordítás, bemozdulás, súlytalanság, ritmus, összeépítés, dekonstrukció, szaggatottság, nézőpontjáték, szín vagy árnyjáték, nyelvi játék, képzeletjáték, szimbolizáció, divatbeszéd, bohóctréfa, s így tovább…), felelős narratíváit hordozzák, de közéjük illeszkedik a valóságkontraszt, az érzelmi dilemma, a bizonytalan tudás, a kételkedés, a trükk, a szófacsar, a szín- és formadistancia, az álomsugallat, a kabarékeserűség, a drámaidézés, a mértékhiány és a rádöbbenés kockázata is. „Itt ég bennem a bizonytalanság fénye” (129. old.) – szól a vallomásos pannó, melynek drámai színpadkép-alakzata épp úgy hat, mint az emberalakban formált virágfa („a teljességet hogy egyszer elérje”, 100-101. old.), vagy a „Bármi történt, elfogadom, hogy így lett” (85-87. old.) sapka-színkavalkádja. S ami az egész teremtésből, a kötetformán-lapozható-plakát-rögtönzésből a legmesszebbre világol, az maga a Baltazár Színház tizennégy éve zajló vállalása, önmagát adó és meghaladó kreálmánya, az összekapcsoltság szabadságából formálódó felelősség és a megalkuvást sem nélkülöző ellenállás a közfelfogási vakságnak. Egy színház életében másfél évtized, nemzetközi forgatagban, szemben a tényleg sokszor ócskásan szürke tompasággal, tizenkét bemutatott darabbal, alapítványi kitettségben – mindez aligha szólhat kevesebbről, mint a tizenkét parancsolat követését vállaló-remélő-kivitelező együttlétről, avagy együttesről, társulatról, alkotóközösségről. Az ehhez talált tervezői-könyves partnerség egy komoly vizuális hatásegyüttest eredményező kiadványban összegződött-halmozódott föl, szinte kontrasztként az írásom címébe és bekezdéseibe formált „tudományos és/vagy népszerű” sugallattal. A parancsolatok könyve mutatja: az és/vagy dichotómia épp a művészet, a képi közlés bátorságával és a mutatkozások vállalásosságával cáfolható nemcsak relatívvá, hanem semmissé is.

A Bánhatvan

Danó Orsolya szerk. BÁNANDRÁS. Írások és képek Bán András 60. születésnapjára

Kép, képeskönyv, könyveskép, filmképzetek… Danó Orsolya szerkesztette BÁNANDRÁS. Írások és képek Bán András 60. születésnapjára.^vii Ha fentebb ezek sorjáztak elő, itt egyetlen kötetben is meglelhető – más és más alakzatban, de vizuális magazinként a kellően-illően gazdag kínálatban. Huszonhét dolgozat-kompozíció, olyik „csak” képvers-gesztus, versüzenet, etűd, sugallat vagy emlékeztető fotó, másak impozáns szaktanulmányok – egy műkritikus, egyetemi oktató kedvéért és tiszteletére, kinek java életműve képformálás, tipográfia, kiállításformálás, fotókutatás, képtárigazgatás, „tudomány és művészet közötti … állandó úton levés … nem választások sora, hanem az ellentétesnek látszó dolgok egymásban való feloldása” (a szerk., 11. old.).

Szívtépő feladatkényszer tud lenni a mindent-elbeszélés akaródzása. Így, a T.Olvasót terhelő 28. oldalon már a beszélés képletesen képtelen gesztusaival…, egy háromfélszáz oldalas kötettel a térdemen. Egyetlen biztos belátásom van: e könyv sokképű árnyaltságát szinte képtelen kísérlet röviden „elbeszélni”. Nemcsak mert képes (is), ami néha sűrítettebb, mint a jelzőhalmaz, melyet létrehozni képes lennénk. Hanem mert egyetlen írás is annyifelé ágazik, úgyképpen burjánzik, hogy szétszálazni botor felelőtlenség lenne. Bogdán Melinda Verzóra című fordított szonettje nemcsak a „párbeszédben cikázó” Bánandrást idézi elénk, de a kor és az ízek, gesztusok és hangok, zenék és flegmák (az Ünnepelt személyiségéhez igazodó) körkörösségét, „nincsből születő” újrakezdéseket is – másik hasonlót kellene írni, hogy körvonalazzam, mit is. Ilyés Zoltán, Kotics József, Biczó Gábor, R. Nagy József, Nagy Károly Zsolt, Szijártó Zsolt vagy Szarvas Zsuzsa markáns tanulmányai tisztelgő kollégák opuszai. Dallos Csaba, Török Zsuzsanna, Ángyán Katalin, Gulyás Gyula, Tóth Vilmos, Borsos Balázs vagy Dobák Judit is a diszciplínák nyelvén szólnak, s kiegészül mindez a rajzok, csettegő-kompozíciók, képmások, művész-életút-elemzések, emléküzenetek (Pozsonyi Márta, Koronczi Endre, Csengel-Plank Ibolya, Csatlós Judit, Lugosi Lugo László, Pőcze Attila, Szegő György) vagy épp Bócsi Krisztián, Bán Dávid módján a képletesen elbeszélt képközlés variációival, avagy másképp szólván, kollégák, hallgatók, barátok, pályatársak, rokonok és üzletfelek gesztusaival.

Nem a 60, nem is Bán András miatt, csupán a vizuálisan elbeszélhető életút plakátképtelensége okán keresem az asszociációt, mihez is hasonlít, mit is közvetít egy ilyen tisztelgő kötet. Maga módján hasonlót, mint a Baltazár Színház kiadványa, csak egyetemi kiadás körülményei között kevésbé színesen, több táblázattal és bibliográfiai hivatkozásokkal (melyek Bán számára is szerkelt univerzumot képviselnek, elhagyhatatlanul és pontosítóan). „Próbálom” olvasni most Bán szemével a Festschriftet, kérdő mosollyal és mosolytalan kérdésekkel sejlik föl alakja…: nem várta, tán nem is kívánta e korpusz ajándékát, s látja benne a kedves görcsöket, kollégák más munkáinak átiratait, résztanulmányokat, kutatási jelentés-részleteket, monográfiák fejezeteit, szakdolgozatok sóhajtásait, meg az egykori tesók és brancsbeliek alkalmi kacsintását is, „felnőtté” tudósodott hallgatók izgalmasan tehetséges kompozícióit úgyszintén. Örvend, persze, ha ki nem is mondaná. Van annyira képtulajdonos, hogy önképe is meglegyen…

De ami a könyvpiac, a tudományos diskurzus, a közlés mint olyan hozadéka, az akkor is becses érték, ha talán nincs is bánandrásosan dizájnolva. A Tanszék (avagy immár Intézet) korábbi kötetekben (Kunt Ernő, Gulyás Gyula, Szász János üdvére) fogant tisztelgései, vagy a szintén Bán vezérlete alatt zajló fotószcenikai diskurzus-kísérletek, kiadványok, múzeumpedagógiai munka, elkészült szakdolgozatok témavezetése, kiállítások szervezése, szervezett antropológus szaknapok múzeumi eseményeinek kurátorsága, az Élet és Irodalomban mintegy negyedszázados képszerkesztés, fotófolyóirat-kezdeményezés, Fiatal Képzőművészek Stúdió-vezetése, s még megannyi bánandrásos dizájn, melyekről a kötet épp csak említést tesz (de például kimaradt a kétségtelenül papírpusztító mennyiségű Bán-publikáció listája, ami pedig az ilyen kötetek egyik jó erénye…) – egyszóval a nyolc kötetre rúgó tanszéki kiadványsorozat elnagyolt körvonalai a Kunt Ernő nyomán fogant képanalízisek és szövegkorpusz-készítmények mellett újabb opusza most olyan közhasznú kiadvánnyal árnyalódtak, melynek még egyetemi generációk számára lesz izgalmas üzenete. Változó érdeklődés és eltérő befogadás vár rá, persze. De album, lapozgatható és képes képződmény lesz az utókor előtt. S ha nem is mindenben népszerű, de tudományos téren egyedi, értékes. Hozzájárulva mindazon térhatáshoz, melyet az ilyen gyűjteményes munkák fölöttébb következetesen képviselnek… – ha képtelenségnek tetszik is ma még.

Nagy mitológiák csillámló képkönyve

Méltatlan a szerep, csekély a presztízs, sőt, olykor gyanakvással is körülvett az, ami a röviden elbeszélhető végtelenségek kínálatával kecsegtet, ugyanakkor csak „olybá” veszik, mint kézikönyvet az ismeretterjesztő szakkönyvtárban, vagy lexikai mellékletet egy nagyobb munka méltatlanul nem hivatkozható bevezetőjében. Speciális műfaj ez, de éppen mert ebbéli rangja korántsem elismert, érdemes egy csöppnyi nyomatékot adni neki. Ámde, már a „katalógus-cédula” sem egyszerű: kilenc szerző munkája, akik ha tematikus vagy földrésznyi fejezetnek gazdái is, nem szerzői mivoltukban lényegesek, hanem az összkép arányosságaiban. A mitológia nagykönyve című kiadvány^viii hét fejezetben (és függelékben) kínálja azt, amit úgy véltünk, tudunk (vagy valamikor mintha tudtunk volna), s közben a lehetséges más, új, összerendező és rendszerbe foglaló szempontokat már régen elhanyagoltuk, vagy sosem is kaptuk meg. Léteznek kelta mitológiák, görög istenek, afrikai kultuszok, ázsiai mesék, keleti világképet, amerikai indián teremtésmítoszok, akár külön kötetekben is, de mindezeket egyben látni, lexikon-szerűen használni, összehasonlító módon tapasztalni még igen kevésszer volt szerencsénk. A kötet, s grafikai anyaga elsődlegesen, de szerkezetbe szedett tudásrétegei fejezetenként is lenyűgöző pompájúak. A civilizációk rendszere, a „nagy kultúrák”, mítoszok és élő vallások örökség-anyaga a történeti tudás és az életvilág-hitek végtelen sokszínűsége nemcsak látványos táblázatokkal, kies képekkel, formalizáltan is lexikai anyaggal gazdag, de tipográfiai rétegei, betűtípusai, jelkép-tengere, szín-kavalkádja is ügyesen és szervesen illeszkedik a mitológiai tudások képzeleti teremtményekbe rögzült gazdag világához. Gaia és a csillagos égbolt méltó kettőse, az olümposzi istenek, Pandóra, Zeusz, Hadész s a többiek az első száz oldalon regnálnak, az ókori Róma kultuszai ezt követik, majd Észak-Európa, Ázsia, az amerikai kontinens, az ókori Egyiptom és Afrika után Óceánia is bekerül a körképbe, mely ugyancsak ritka az efféle kézikönyvekben. További mítoszok (a Kék Emberek, Roland, Lorerei, balti istenek, Hunor és Magor, kirgiz eposz, tibeti teremtéstörténet, brazil, kínai, indiai, chilei és más mitikus világok) már csak egy rövidebb függelékbe fértek bele, de a magyarul is megjelent művek kies jegyzéke ugyancsak lexikai funkciót ad ennek a kötetnek. A fejezetenkénti összefoglaló, forrásközlés, tónusokkal kiemelt jelentéstartalmak rendszere pedig épp azt teszi lehetővé, hogy ne valami könyvtári polcon savanyodó-porosodó kézikönyv-funkcióban maradjon a könyv, hanem értéktudat része, napi lapozó, irodalmi forráskiegészítő, vagy éppen cáfolat: „Nincs ott semmi zord durvaság, csupán fület gyönyörködtető, mézédes zene”, ahogyan Bran, a legendás ír hős a túlvilági paradicsomról hallott csábító útbaigazítást… Az istenek és emberek világa így egy kötetben kínálkozik elénk, ahogyan a mitológiák szinte kínálják is a mézédes zenék keresését.

Albumokról mára ennyit. Képekből most elég is – egy időre. Jelképesen.

A. Gergely András

i Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Pécs, 2010, 62 oldal

ii Shamanic Objects. Vilmos Diószegi’s collection. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2016., 116 oldal, magyar és angol nyelven.

iii A Bauhaustól az üvegpiramisig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2006, 126 oldal

iv Lásd példaképpen Sejnman, M. M. 1950 A Vatikán ideológiája és politikája az imperializmus szolgálatában. Szikra, Budapest; Potyehin, I. I. 1958 Az angol–amerikai etnográfia az imperializmus szolgálatában. Művelt Nép, Budapest.

v Kossuth Kiadó, 2013, 208 oldal

vi Baltazár Színház Alapítvány, Budapest, 2012, 136 oldal

vii Miskolci Egyetem BTK, Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, Miskolc, 2011, 354 oldal

viii HVG könyvek, szerkesztette Szöllős Péter. Budapest, 2019., 355 oldal