„Ötödik esztendeje rója Szilágyi Aladár a maga Etnosz-portyáknak nevezett riportútjaival Románia tájait, hogy másod-, harmadmagával képekben is megörökítve mutassa be, megyéről-megyére, faluról falura járva azt a tarka világot, amit az országban élő nemzeti kisebbségek jelentenek. Az újra kötetbe gyűlő riportok – követve a 2006-ban A Klisszura titkai címmel megjelent első gyűjteményt – is különböző etnikai kisvilágokba kalauzolják el az olvasót, egyazon, magát egységes nemzetállamnak valló, időközben a nyelvek és kultúrák sokszínűségét jelentő Európai Unió tagjává vált országban. Pedig mekkora különbségeket, megannyi érdekes másságot tapasztalni, mennyi megőrzésre, de még inkább utolsó pillanatban történő megmentésre érdemes kincset találni.” (Utazás tarka szőttesen)

A Klisszura titkai tartalomjegyzéke

(Zárványok és szórványok I. / Erdélyi Riport Könyvek - Scripta Kiadó, 2006)

A megmaradás peremén (előszó) 5

Akiket a vallás identitásukban is megtartott

Bánsági bolgárok között 7

Felezőidőn túljutott szlovák közösség

Sólyomkővár romlása 29

A Bihar megyei szlovák oktatás erős várában

Bisztra menti barangolások 42

Roma világ Várad-Velencén

Nem megyünk Csikágóba 57

Népek kohója, Krassó-Szörény (1.)

Hajdanvolt Pémiában 69

Népek kohója, Krassó-Szörény (2.)

A krasovánok földjén 83

Népek kohója, Krassó-Szörény (3.)

Zárványok és szórványok 90

Népek kohója, Krassó-Szörény (4.)

A Klisszura titkai 103

Szláv népszigetek az oltyán tenger peremén

Védtelen etnikai ritkaságok 118

A Bodeni-tó mellől a Kraszna mellékére

Sváb természetű magyarok 130

Őstelepesek és újhonosok Szentannán

Ez a falu város volna 151

Szórványnémetek Biharországban

A bolygó neve: Újpalota 182

Amerikai magániskola roma gyerekek számára

Menteni az első báránykát 209

A roma oktatás fölötte szükséges voltáról

Kitárt kapuk és útvesztők 216

Máramarosi barangolás ukrán ukránok között

A Felső-Tisza népe 231

Török világ Dobrudzsában

Jobb az ima, mint az alvás 261

Olasz szórvány a Tutuiatu lábánál

Követ növeszt a téli szél 28

A Consul-hegy görögjei

Letérdeltek a fák előtt 296

*Lipovánok a Razelm-tó partján

Azok a vízen járó emberek 311

A nem létezők lázadása tartalomjegyzéke

(Zárványok és szórványok II./ Erdélyi Riport Könyvek - Scripta Kiadó, 2009)

Utazás tarka szőttesen (elősző) 5

Sváb és magyar maradéknép Aradhegyalján

Kié vagy, Pankota? 7

Maradékok a Fehér-Körös mentén

Lakatlan, de nem lakattalan 24

Evangélikus szlovákok földjén

Nagylak a fővárosuk 44

Népek hajdani kisházija, Észak-Moldva

Bukovina kopott szőttese 66

Csángóföldön, becsengetés előtt

Ahol már fészek van. 105

Armenopolis, az örmény identitás városa

Szamosújvári vasárnap 118

Szabadságharcosok, vértanúk ivadékai

Örménymagyarok nyomában 130

*Se Románia, se Görögország nem tud róluk

A nemlétezők lázadása 138

A „török-tatár nemzet" mostohagyermekei

Dobrudzsái Katangában 153

Szászföldi kalandozások

Csillagtúra Segesvár környékén 174

Életerős zsidó közösség vendége voltam

Szivárvány pészach hetében 229

Honfoglalók és utolsó mohikánok

Svábok helyett ukránok 265

„Átok rajtunk, hogy ortodoxok vagyunk"

Eltűnnek, mint tavasszal a hó 283

A Báródság rejtőző népének kirajzása

Elet a Réz rengetegében 299

Temesvár, a szerb kultúra hetében

Szerdai szerbek, verőfényben. 314

Ízelítőül közzétesszük az első könyv lipovánokról, illetve a második könyv arománokról szóló fejezetét.

*

Lipovánok a Razelm-tó partján

Azok a vízen járó emberek

… A Razelm-tó partján egy történelem szeszélyeinek gyakran kitett nép leszármazottait kerestük a zömében orosz anyanyelvű emberek lakta Sarichioiban, Azokat, akik számára „nyitott könyv a csillagos ég, a feneketlen nádas, a mocsarak illata".

Enisala felől Herakleea vára alatt elhaladva érjük el a Dunadelta Bioszféra Rezervátum peremét. Az út mindkét oldalán bőven kapunk megállásra csábító kóstolót a Babadag és a Razelm tavakat a Deltával összegubancoló vízi világból.

Ha nem sürgetne a legnépesebb lipován település, Sarichioi polgármesterével egyeztetett időpontunk, szívesen tanyát vernénk legalább egyetlen napra a keskeny erek szabdalta, gömbkoronás füzek szegélyezte nádsűrűség szélén, gyönyörködhetnénk a lagúna sötétkék vize fölött kavargó dankasirály-felhő, az üde zöld szigeteket megszálló nyárilúd-csapat, a sekélyesben csőrével „kaszáló" gulipánkülönítmény tüsténkedésében.

Ha pedig dobrudzsai portyánk utolsó falujában is legalább egyetlen teljes napot múlathatnánk el, megvolna az esélyünk arra, hogy felkutassuk, talán szóra bírjuk a jószerével napjainkban is egyre-másra születő lipován legendák tanúit. Csodás esetekkel a közelmúlt is szolgál: legutóbb 1977-ben látták (!) – s ezt több óhitű keresztény által esküvel megerősített, az egyházi elöljárókhoz intézett levél is tanúsítja – a Duna menti Carcaliu falu csodadoktorként is elhíresült, tíz évvel korábban jobblétre szenderült papját, Manuil atyát két ősz szakállú, fényességet sugárzó férfiú kíséretében a Razelm víztükrén lépegetni. A brailai óhitű metropoliához (érsekséghez) címzett levél szerint tizennyolc munkába induló, autóbuszra várakozó személy: tizenegy férfi és hét nő volt a szemtanúja a három lebegő aggastyán megjelenésének. „Úgy siklottak a vízen, mintha jégen jártak volna – olvasható a levélben. – Letelepedtek a kocsma teraszán, Manuil atya kihozott egy üveg ásványvizet, és három, a Napnál, villogóbb poharat szedett elő a tarisznyájából. Amikor kiitták a poharakat, abban a pillanatban eltűntek a szemünk elől..."

Eredetmonda, a letelepedés. Tulcea megye legnépesebb, több mint 8000 lakosú községéhez öt település tartozik. A zömében románok lakta falvakkal ellentétben, a községközpont 3722 lakójából a legutóbbi népszámlálás alkalmával 2177-en vallották, magukat „orosz-lipován", 1250-en pedig csak „orosz" nemzetiségűnek. A „tiszta oroszok" nagyorosz mozgalma, mely saját képviselőt szeretne bejuttatni a román képviselőházba, nemlétezőnek nyilvánította a lipován többséget. Ez a kettészakadt, összesen 3427 lelket számláló óhitű közösség együttesen Sarichioi népességének elsöprő többségét: 92 százalékát képezi. A kollektív identitászavart, „identitástudat-hasadást" még inkább fokozza, hogy a régi rítus híveinek tábora papos (popovci) és pap nélküli (bezpopovci) „felekezetre" oszlik. Mindegyikük külön-külön emelt templomot magának, s a helybeliek elmondása szerint a közös gyökerek, a közös nyelv, a közös szokások ellenére elkülönülten élnek, napjainkig ritkán házasodnak egymással. Kevéssé köztudott, hogy a „lipován" szó voltaképpen egy csúfnévnek szánt népelnevezés. Ráadásul Sarichioiba több hullámban érkeztek, Sarichioiból több hullámban távoztak az óhitűek, akik lényegében két, egymástól jól elkülöníthető társadalmi réteget alkottak: a földműves-halász sztaroverekét, illetve az úgynevezett ígnat-, vagy nyekraszov-kozákokét.

A népi emlékezet – évszámok rögzítése, a földrajzi hely pontos megnevezése nélkül – úgy tudja, hogy „valamikor nagyon régen, valahonnan Oroszországból" indult világgá a cári hatóságok, a hadsereg és az egyház üldözésének kitett óhitű közösség, hogy olyan földet találjon menedékül, ahol nem végzik ki, nem száműzik Szibériába, nem vetik börtönbe, nem korbácsolják meg az ősi szertartásokhoz és hitükhöz ragaszkodókat. A nép egy-egy atamán vezetésével bárkákba szállva szökött meg, előőrsöket küldtek mindenüvé, nappal rejtekhelyeken bújtak meg, csak éjszaka hajóztak délnek. Gyakran kellett folyó menti erődök mellett elhaladniuk. A főatamán – a legenda szerint – a menekülők védelme érdekében megparancsolta: a felsíró csecsemőket azonnal dobják vízbe, nehogy felriasszák a parti őrséget. Végül egy beláthatatlanul nagy, erősen hullámzó víztükörhöz értek, annak a partja mentén eveztek napnyugat felé. Nagy sokára megpillantottak egy nyugodt tükrű tavat, amelyet csupán egy keskeny homokpad választott el a tengertől. A vidék nagyon békésnek tűnt, a tó halban gazdagnak, a partja termékenynek, az erdő borította dombok az őshaza tájaihoz voltak hasonlatosak. Kikötöttek, és a Razím-tó (ők a mai napig így nevezik) partján megalapították Sarichioit.

A Níchíta diakónus által megörökített monda reális és legendás elemek ötvözete – véli Sevastian Fenoghen történelemtanár, a település helytörténetének búvárlója. Sari-Kioyt, Sárga falut nem

a lipovánok alapították, hiszen Evlia Cselebi török utazó 1651-ben járt Babadagban és környékén, beszámolója szerint a település lakossága muzulmán, tatár volt, három „gyaur" családdal éltek együtt.

A pravoszláv egyházon belüli szakadásnak, mely az óhitűek kiválásához és szétszóratásához vezetett, számos politikai, társadalmi oka volt. Az első Romanov cárok a hatalom központosítása érdekében fogtak össze az ortodox klérus vezetőivel, akik az egyházi intézmények centralizálását szorgalmazták a moszkvai patriarkátus, „az orosz Vatikán" vezetése alatt. A mindinkább terjeszkedő birodalom különböző részein, meglehetősen, eltérő rítusok, hitelvek, gyakorlatok egyneműsítését célzó reformokat vezettek be, a balkáni ortodox modell alapján. Az egyházon belüli konfliktusok a vezető papság szintjén néhány évtized alatt elcsitultak. A felső klérus megtört, behódolt, az alsó papság ellenállóit kivégezték, börtönbe zárták, száműzték. 1667-ben következett be a kiátkozással járó végső schisma, azt követően pedig a „sztaroverek szektás bandáinak" teljes felszámolását tűzték ki végcélul. A pásztorok nélkül maradt, régi szertartásaihoz, szokásaihoz ragaszkodó nyáj a menekülés útját választotta. Előbb a Don menti kozákok oszmán fennhatóság alá tartozó, gyakorlatilag önálló „köztársaságában" találtak menedéket, akár a röghöz kötöttség, a jobbágysors ellen szinte évtizedenként fellázadó – többnyire szintén óhitű – parasztok.

Törökország gyengülésével a cári hadsereg mind gyakrabban folytatott előbb megtorló hadműveleteket, majd területszerző hadjáratokat a doni „respublica" ellen. Mivel a kozákság jelentős része, főleg a módosabbja behódolt Oroszországnak, az óhitűeknek ismét menekülniük kellett. Legtöbben az Oszmán Birodalomhoz tartozó Dobrudzsában találtak új hazára.

Sarichioiba 1708-ban érkeztek meg az első sztarover parasztok. A kubányi, ugyancsak óhitű kozákok Ignat Nyekraszov főatamán vezetésével évtizedekig küzdöttek a cári hadakkal, s miután az orosz hadsereg megtörte az ellenállást, ők is a minden felekezet iránt toleráns török impériumban kerestek menedéket. Sarichioiban és a közeli Dunavat faluban 1740 és 1761 között, több hullámban, megközelítőleg 1600 harcos telepedett le családostul. Az ignat-kozákok státusa kezdettől fogva különbözött a régebben ide érkezett hittestvéreikétől. Az utóbbiaknak évi jövedelmük három százalékát kellett a török hatóságoknak kifizetniük. A katonanépnek viszont bármikor készen kellett állnia a hadba vonulásra. A porta szívesen vette igénybe a hivatásos harcosok szolgálatát, annál is inkább, mert Dobrudzsa ütközőövezetté vált a két nagy birodalom, Oroszország és Törökország között.

A kozákok néhány év alatt valóságos erődítménnyé alakították Sarichioit, mély árkokkal, cölöpfalakkal vették körül, bejáratait éjjel-nappal őrizték. Fegyelmezett katonanép lévén, szervezettebbek voltak a sztarover parasztoknál. A krug, a tanács, amelynek minden 18. évét betöltő férfi a tagja volt, maga választotta vezetőit, papjait, kórusvezetőit és tanítóit. Nem csak a hadi tudományokban szereztek jártasságot. Minden kozák család köteles volt jövedelmének kétharmadát (!) a közösség javára áldozni. Ebből tartották fenn a közösségi, az egyházi intézményeket, az iskolát, az idősek otthonát, s vásároltak lovakat, fegyvereket, halászkészségeket. A „demokrácia" az élet minden területén érvényesült, tulajdonjogi kérdésekben is maguk döntöttek, ha kellett, büntettek, ha kellett, kiközösítették a törvényszegőket, s halásztársulásaik révén sokkal hatékonyabban munkálkodtak, mint az évszázados tapasztalattal rendelkező paraszthalászok. Mindannyian alávetették magukat a szigorú, íratlan erkölcsi szabályoknak, tilos volt a dohányzás, a túlzott alkoholfogyasztás. Pap- és tanítóhiány idején maguk közül, a közösségből nevezték ki azokat az írástudó férfiakat, akik el tudták olvasni az ősi szlavón szövegeket.

A föld sói. A krími háború következtében Oroszország nyomására a törökök végül felszámolták a mozgékony félkatonai kozák szervezeteket. Az önszerveződés megszűntével a közösségek egyházi, oktatási, kulturális intézményei is elsorvadtak. A harcosok lassan a parasztok szintjére süllyedtek életminőségben, szokásaikban, morálisan egyaránt. Bár a törökök általában nem vetették be véreik elleni harcokba a kozákokat, az orosz hadsereg, s elsősorban éppen a cári szolgálatban maradt zaporozsjei kozákok minden alkalmat kihasználtak arra, hogy a Dunán átkelve csapásokat mérjenek a mind békésebb foglalkozásokat űző, földet, szőlőt művelő, halászó ignat-kozákok ellen. Öldököltek, fosztogattak, gyújtogattak, s az óhitűek papjait a krími háború után, Dobrudzsa hároméves megszállása idején elhurcolták, és életfogytiglan tartó szibériai száműzetésre ítélték.

A falvak népe a vész idején elmenekült, százával, ezrével települtek át előbb az Ausztriához tartozó Bukovinába, majd Bulgáriába és Törökországba, ahonnan többségük soha nem tért vissza. A történelem fintora: Miklós cár végül az egyre megzabolázhatatlanabb újhitű zaporozsjei kozákokat is száműzte, s ők ugyanolyan feltételekkel telepedhettek le az Oszmán Birodalom területén, mint az óhitű Nyekraszov-kozákok, mi több: az utóbbiak néhány Duna-deltai települését elfoglalták, s a legjobb halászóhelyeket is elvették tőlük.

Oroszországban a cári hadsereg megtorlásai elleni tiltakozásul templomaikban önmagukat felgyújtó Filipov-féle óhitű szekta híveit illették először a lipován elnevezéssel. Ezt a lebecsmérlő nevet az ukránok, és főleg a zaporozsjeiek, átvitték a Dobrudzsába menekült óhitűekre is, bár az utóbbiaknak semmi közük nem volt az „önfelgyújtókhoz". Mire kitört a Román Fejedelemség függetlenségét is eredményező 1877-es orosz-török háború, az üldözöttek már beletörődtek az önérzetüket sértő lipován csúf névbe, s az rövidesen általánossá vált. Csupán attól rettegtek, hogy a béketárgyalások során Dobrudzsát nehogy Oroszországnak ítéljék. Történelmi szerencséjükre, az oroszok – román szövetségeseik heves tiltakozása ellenére – inkább Besszarábiát igényelték, s Romániának hagyták a török-tatár-bolgár többségű, soknemzetiségű Dobrudzsát. Ennek következtében a lipovánok megszabadultak az „anyaország" halálos ölelésétől. Az óhitűeket sújtó egyházi átkot csak 1905-ben vonta vissza az orosz ortodox egyház, pedig az elűzött sztaroverek, ignat-kozákok imáikban – az egyházszakadást előidézők kivételével – minden cár atyuska és pátriárka egészségéért és lelki üdvéért is fohászkodtak...

A Dobrudzsával megnagyobbodott Román Királyság sem bánt kesztyűs kézzel az „örökölt" népekkel. A lipovánok részben, a törökök, tatárok, bolgárok, cserkeszek, gagauzok jelentős többségben elhagyták az országot. Helyükbe Havaselve és Moldva minden részéről, később Erdélyből is tömegesen telepítettek be románokat, illetve Bulgáriából mace-dorománokat, az eddigi etnikai arányok megváltoztatása érdekében. „A föld sói" – Katalin cárnő, a mostohának bizonyult anyaország uralkodója nevezte így némi sajnálkozással hontalanná válásuk után a lipovánokat –, ők sem maradtak érintetlenül az impériumváltás után. Kellett a terület a földéhes telepeseknek, s a román állam egyszerűen nem ismerte el, legfeljebb csak 50 százalékban újította meg az óhitűek földtulajdonra vonatkozó jogait. Ennek ellenére a lipován közösségek ismét bebizonyították életerejüket. Sarichioi lakosságának 80 százaléka halászatból, a többi föld- és szőlőművelésből élt, 18 kerhana – halfelvásárló központ –, 20 szélmalom és ugyanannyi vegyesbolt működött a faluban.

Marx testvér meg Engels testvér. A második világháború végkifejlete, Románia szovjet csatlós állammá szelídülése többféle viszonyulást váltott ki a lipován közösségből. Sarichioiból 1250-en engedtek a „hon hívásának", és 1946-ban visszatelepedtek a Kubány környéki őshazába, a Tudor Vladimirescu hadosztályban harcoló lipován fiatalok pedig hazatérve az uralmat megkaparintó kommunista rezsim, majd a kollektivizálás hű katonái lettek. Olyannyira, hogy a köreikből Sarichioiban toborzott 80 (!) aktivista a környék rettegett „rohambrigádja" lett. Azokat a falusfeleiket, akik „nem értették meg az idők szavát", akik nem voltak hajlandók földjeiket, állataikat, gépeiket, halászfelszerelésüket a közösbe adni – a történelem minő fintora! –, a Duna-delta, a Duna-csatorna vagy a Baragán kényszermunkalágereibe internálták.

Egy ötvenes évek elején megjelent újságcikkekből készült válogatásban olvastam: a legleleményesebb pártaktivista úgy csábította urnákhoz a derék lipovánokat, hogy óriási Marx- és Engels-portékat rakatott ki, s a félrevezetett nép lelkesen adta le rájuk a voksát, elvégre „ők a mieink, hiszen olyan szép szakálluk van"...

1957-ben alakult meg a „Lenin Útja" termelőszövetkezet, mindenkitől mindent elvettek, mindenkit a földekre hajtottak, a halászokat is. A szélmalmok, a kerhanák ebek harmincadjára jutottak, az emberek százával áldozták fel az állataikat, hogy ne szolgáltassák be a közösbe, s a legfájdalmasabb az volt, hogy a halászat elsorvadásával több mint ezer bárkát aprítottak fel tüzelőnek.

A hajdan legendásan leleményes, szorgalmas sztaroverek, önállóságukra, szabadságukra és szigorú erkölcsükre büszke ignat-kozákok valóban „lipovánszintre" süllyedtek. Akik nem menekültek közülük a városokba, vagy nem széledtek szét kubikosmunkára, „szakállas kotrógépekként" az ország nagy építőtelepein, azokon úrrá lett a közöny, a nemtörődömség, az alkoholizmus. Nagy hagyományú egyházi iskoláikat réges-régen, még a 40-es évek végén felszámolták, s az állami tanintézményekben – bár itt is, mint az országban mindenütt, általános lett az orosz nyelv tanítása – a mindenki számára kötelező oroszórák kivételével megszűnt a más tantárgyak anyanyelvű oktatása.

Ez a nép, amelyet a történelem annyiszor kényszerített gyors helyzetfelismerésre, döntésre és cselekvésre, a rendszerváltást traumaként élte meg, nagyon lassan váltott. Sarichioiban szűnt meg a legkésőbben, 1992-ben a kollektív gazdaság, s annak felszámolása után sem törekedtek a földek visszanyerésére. Annyira nem, hogy a tülekedők, a máshonnan idesettenkedett ügyeskedők megkaparintották előlük a földek, a szőlők, a gyümölcsösök javát. Maradt a lassan újraéledő halászat, ki-ki egymaga próbált boldogulni több-kevesebb sikerrel. Mire ismét fellendült ez az ősi tevékenység, mire a lipován családok szorgalmasabbja kezdett szépen gyarapodni, megjelentek a halászati jogot kibérelő, a vízfelületeket megkaparintó „cápák": a nagyvállalkozók.

A polgármester másképp tudja. A lapok az utóbbi években gyakran írtak a Duna-deltában és környékén jelentős területeket és vízfelületeket megkaparintó magáncégekről. A település első embere, Sasna Mihai Fedor véleménye merőben különbözik azokétól, akik úgy vélik, hogy a vizek új urai, a nagyvállalkozók agresszív területfoglalása a lipován halászok megélhetési lehetőségeit vette el. Ellenkezőleg, szerinte rendet teremtettek a Duna-deltában és a Fekete-tenger menti lagúnatavak világában. A Duna-delta Bioszféra Rezervátum szakértői egy emberként a Iipovánok hagyományos életterének biztosítását vélik elsődleges feladatnak. A polgármester szerint viszont nem a természetvédők, hanem a vizek bérlői voltak azok, akik a tavak körülkerítése, az őrszolgálatok bevezetése révén elejét vették annak, hogy a viza, a tok, egyéb, halászati tilalom alá eső, kipusztulás fenyegette fajok végleg eltűnjenek. A vállalkozók szervezett formában kezdték el rendszeres haltelepítések révén a vizek újranépesítését. A 35 éves, autószerelőből községi elöljáróvá emelkedett férfiú még emlékszik rá, hogy a rendszerváltás előtti-utáni években mindenütt elterjedt a szabad rablás gyakorlata, bizonygatja, hogy a profi vállalkozóknak köszönhetően helyreállt a rend, fellendült a halkereskedelem, a halfeldolgozó-ipar, s a magánvállalatoknál alkalmazott lipovánok stabil jövedelemhez jutottak. Alaptalannak véli azt az általunk hallott vélekedést, mely szerint „a halászok nappal dogoznak, éjjel keresnek", azaz nem halászati bérmunkásokként, hanem inkább munkaidőn túli orvhalászattal keresik meg a kenyerüket.

Sarichioi polgármestere rövid irodai beszélgetés után javasolja, hogy tartsunk terepszemlét a Razelm partján. A falu jobbára magasabban fekszik Románia legnagyobb édesvízi tavának szintjénél, de a település part menti sávja szinte belelóg a víztükörbe. Az utóbbi évtizedekben, amióta a lagúnákat teljesen elzárták a tengertől, és a Ceausescu-érában mesterséges édesvízi csatornákkal kötötték össze a Deltával, nemcsak a biológiai, hanem a vízgazdálkodási egyensúly is felborult. Emelkedett a tavak szintje, jelentős területeket hódítottak el a szárazföldtől, s a legnagyobb veszély az, hogy a szélviharok okozta hullámverések évről évre újabb és újabb földdarabokat harapnak le a vízparti telkekből. A part lakói ugyan megpróbálnak maguk tákolta kőgátakkal védekezni a hullámverés ellen, de nem sok sikerrel. Átfogó gátépítési munkálatokra lenne szükség, ám az önkormányzat csak a partnak tulajdonosa, a tavaknak nem, a vizekből semmi jövedelme nem származik, s nem rendelkezik elegendő anyagi forrással a Sarichioihoz tartozó partszakasz megerősítéséhez.

„A lakosság kártérítést sem igényelhet – magyarázza a polgármester –, hiszen a hullámok okozta rombolást a jelenleg érvényes törvény nem sorolta be a természeti csapások kategóriájába. A tó nem a miénk, viszont ha nem tartjuk karban a hozzánk tartozó partszakaszt, mind a vízparti porták tulajdonosait, mind a polgármesteri hivatalt súlyos pénzbüntetéssel szankcionálják az illetékes megyei hatóságok. Már a templomaink is veszélybe kerültek."

A verőfényben csillámló-párálló víztükör peremén néhány halász hálókat tereget, a bárkákat matatgatja. Egy közeli apró sziget irányába hosszan, benyúló, keskeny móló málladozó deszkáit kerülgetjük. Az építmény két oldalán álltak hajdanán vízbe vert cölöpökön a már emlegetett híres kerhanák. A kerhanák mellett néhány ugyancsak cölöpökön nyugvó vízikocsma is működött, meg vegyesbolt. „Gyerekkoromban még nagyon élénk volt a mólók környékén az élet – emlékezik a polgármester. – A halászok egyenesen ide eveztek az éjszakai-hajnali fogással, a helyszínen adták el a friss zsákmányt, s a pénzük egy részét is itt, a vízen költötték el a kocsmákban vagy a boltokban."

Odébb a régi szép idők tanújaként egy halfeldogozó, ikragyűjtő kisüzem romjai sötétlenek. De nem mindenütt találunk ennyire lehangoló állapotokat. A romokkal átellenben a Razelm közelében valóságos turistaparadicsom, elegáns, ízléses motel emelkedik, vízparti kalauzunk szerint egy bukaresti televíziós személyiség jó hasznot hozó vállalkozása. Polgármesterünk hasonló nagy fába vágta a fejszéjét, egy rendkívül tetszetős helyen már épül a reményei, szerint majdan számára is hasznot hozó, saját mólóval rendelkező motel. „Hiába igyekeztem meggyőzni a tanácsosainkat, hogy a rendelkezésünkre álló területek egy részét árverezzük el, bocsássuk áruba a turistaforgalom fellendítése végett – panaszkodik Sasna Mihaí Fedor –, akár a lakosság többsége, ők is nagyon bizalmatlanok, nagyon gyanakvóak, nem voltak hajlandók megszavazni a fejlesztési lehetőségeket. Reám is irigykednek amiatt, mert belevágtam az építkezésbe. Nem értik meg, hogy ez a jövő útja!"

Nincs szükség kétnyelvűségre. Egyetlen Sarichioiban töltött délelőttünk múlásával mindinkább sajnálom, hogy a vakáció miatt nincs lehetőségünk a helybeli tanárokkai találkozni. Ugyanis amikor az anyanyelvű oktatás helyzetéről kezdek faggatózni, a polgármester szemlátomást egyre nyűgösebbé és szűkszavúbbá válik. „Persze szükség van az orosz nyelv tanítására – bizonygatja –, de annak semmi értelme nem volna, hogy más tantárgyakat is a nép nyelvén tanítsanak. A saját történelmünk, közösségünk története oktatásának meg végképpen nincs értelme – érvel –, hiszen számos kérdés még tisztázatlan, akár a helytörténeti ismeretek bevezetése is inkább viszályt keltene közöttünk, mint hogy identitásunk erősödését szolgálná. Hogy egyebet ne említsek, tudomásom szerint mi békés halásznép vagyunk, de Fenoghen tanárék szerint – egy könyvet is írtak róla – mi egy harcias kozák nemzetség leszármazottai volnánk. Gondolják, hogy a mindenki iránt toleráns törökök befogadtak volna bennünket, ha valóban annyira izgágák lettek volna az eleink?"

Azt nem rejti véka alá, hogy a falu kiöregedése, elnéptelenedése miatt az iskolák évről évre zsugorodnak. „A munkaképes lakosságnak több mint a fele nagy orosz, ukrán építkezéseken dolgozik, vagy egyebütt, Olaszországban, Spanyolországban vállal többnyire feketemunkát. Ki sem jelentkeznek tőlünk, csak eltűnnek, s csak tanévkezdéskor érzékeljük, hogy egyre kevesebb gyereket íratnak be. Régen három-négy párhuzamos osztály is működött nálunk, hiszen Tulcea megye legnépesebb községe volnánk, de ma már alig telik egyetlen osztálynyi tanulóra."

Beszélgetőpartnerem még inkább elkomorodik, amikor a kétnyelvű feliratok kérdéséről faggatom. A kinézetre szakáll híján is jellegzetesen lipován férfiú elmondja, hogy ő maga vegyes házasságból született. „Anyám román, apám a lipován származású, de azt nem kívánom senkinek, amit az anyámnak megtűrt jövevényként kellett a nagycsaládban elszenvednie a lipován asszonyoktól, akik nem bocsátották meg soha apámnak, hogy egy idegen nőt vett feleségül. De nem ez a magyarázata annak, hogy én magam nem vagyok a kétnyelvű feliratok alkalmazásának a híve. Bár Sarichioi lakossága 92 százalékban orosz-lipován nemzetiségű, ha élnénk a törvény adta lehetőséggel, és megjelennének azok a kétnyelvű helynévtáblák és feliratok, úgy erezném, hogy nem Romániában élünk!"

Amikor felemlegetem, hogy a többi Razelm menti településen, ahol sokkal kisebb arányban élnek lipovánok, kemény küzdelem zajlott e jog érvényesítéséért, a polgármester a vállát vonogatja, és valami olyasmit motyog, hogy „azok sokkal később telepedtek le, mint mi itt Sarichioiban." A hallottak alapján azon már nem csodálkozom, hogy az elöljáró az anyaországgal kialakuló kulturális kapcsolatok ápolásáért sem lelkesedik.

Megtartó egyház. Sevastian Fenoghen történelemtanártól, Sarichioi kulturális mindenesétől megtudom, hogy a helybeli lipován kórus és néptáncegyüttes népes küldöttség kíséretében nemrégiben ellátogatott Kubányba, az őshazába. Számos falubeli akkor találkozott először családja 1945-ben repatriált tagjaival, vagy akkor látta viszont ötven év után először a Don és a Dnyeper mellékére visszatelepedett rokonait. Volt nagy sírás-rívás, örvendezés. S kiderült: a Dobrudzsában maradt lipovánok jobban őrzik, ápolják őseik nyelvét, hitét, szokásait, dalait, táncait, mint a hazatértek. Odakint bekerültek a nagyorosz olvasztótégelybe, s az államilag erőszakolt és propagált ateizmus is jobban hatott a köreikben, mint a Duna-deltában maradt régi hítűek között.

Sevastian elmondása szerint a lipovánok nemzeti identitásának megőrzésében meghatározó szerepe volt és maradt az egyháznak. A szentmiséket a mai napig szlavón nyelven tartják, őrzik a régi cirill betűs írást, és a Julianus-naptár szerint ülik az ünnepeiket. A régi orosz nyelvbe ugyan már ukrán és főleg román szavak is keverednek, de a Kanadába és Ausztráliába emigrált és nemrégiben itt járt véreik is meglepetéssel és örömmel állapították meg, hogy még mindig az itt beszélt dialektus őrzi a legtöbb régi orosz kifejezést és nyelvi fordulatot.

Tapasztalataim szerint Románia-szerte az etnikai közösségek életét már a rendszerváltás utáni önszerveződés kezdetén a széthúzás jellemezte, előbb-utóbb egymással versengő, párhuzamos érdekvédelmi, kulturális szervezeteket hoztak létre. Ráadásul a kisebbségi közösségeket differenciáló „másság" tolerálása sem jellemző rájuk, a külön identitásukat kinyilvánító rokon néptöredékek bekebelezésére irányuló törekvések jegyben járnak az utóbbiak létét is tagadó megnyilvánulásokkal, így történt ez például Krassó-Szörényben a szerbek és a krasovánok, Máramarosban az ukránok és a rutének vonatkozásában. Hasonló helyzet állt elő Dobrudzsában és egyebütt is a magukat „tisztán oroszoknak", illetve „orosz-lipovánoknak" vallók között is.

1989-ig a Romániában élő lipovánokat nem ismerték el hivatalosan. A legutóbbi népszámlálás alkalmával, 2002-ben 35.791-en orosz-lipovánnak, 8900-an orosznak vallották magukat. Anyanyelvükként viszont már csak 29.200-an vállalták az „orosz-lipován" nyelvet. Az 1990 januárjában megalakult Romániai Orosz-lipovánok Szövetsége mind az itt élő oroszok, mind a lipovánok érdekképviseletét meghirdette, viszont 2002-ben a magukat csak oroszként megnevezők, akik élénk kapcsolatot tartanak fenn az anyaországi nacionalista pártokkal, és tagadják az orosz-lipovánok létét, létrehozták a maguk külön szervezetét. Ez alkalommal a legkisebb hal szándékozik felfalni a valamivel nagyobb halat…

Azok a tisztátalanok. A polgármester kíséretében meglátogatjuk a popovcik, a papos lipovánok templomát. A diakónusuk megérkezésünk előtt fél órával távozott, így csupán a kántori-templomszolgai teendőket ellátó nasztavnyikkal kell beérnünk. A rubáskát hordó, borotvált arcú fiatalember nem sokat tud a hitközség múltjáról, még a templom építésének évszámát is közösen silabizáljuk ki a bejárat fölötti feliratról. Az épületet éppen renoválják – állami és önkormányzati segítséggel, teszi hozzá a polgármester. Egyetlen festő téblábol az állványok között. Több munkásra nem telik – mentegetőzik az egyházi mindenes. Mivel románul beszélünk, a község elöljárója előbb románul förmed a nasztavnyikra, de mire észbe kap, és lipovánra fordítja a szót, már megértettük, hogy az istenháza mellett engedély nélkül emelt épület váltotta ki a haragját.

Megtekintjük a több száz éves, színes iniciálékkal ékes misekönyveket, az egyházi kórusok (három van belőlük!) középkori hangjegyű kottáit, az ódon ikonokat. Az udvarról ellátni a bezpopovcik, a pap nélküliek hasonló stílusban épült templomára. Kísérőnk elmondása szerint a mai napig ritkán fordul elő, hogy a két óhitű „felekezet" hívei összeházasodjanak egymással. Főleg a szokásaikhoz kitartóan ragaszkodó, nagy szakállú „pátriárkák" körében a mai napig előfordul, hogy ha netán a másik közösségből kényszerülnek vendégül látni valakit, akkor távozása után összetörik a tányért, a poharat, amiből evett-ivott, mert az a „tisztátalan" helyrehozhatatlanul beszennyezte azt...

Akár Duna-delta-szerte, Sarichioi falvaiban is él egy kisebb ukrán néptöredék, ők a Dnyeper környéki kozákoktól származtatják magukat, és halálos sértésnek veszik, ha lipovánoknak hívják őket. Nekik is van csúfnévként keletkezett elnevezésük, haholként különböztetik meg őket az ukránság többi részétől, mert általában a szóvégí „g" helyett „h" hangzót használnak. Vitatott származású rokonaik a molokánok, akik Dobrudzsa Romániához csatolása idején még jelentős számban éltek a környéken, de napjainkra szinte teljesen felszívódtak, talán mutatóba is alig lehetne találni egyet is közülük. Nagy tej- és tejtermékfogyasztók voltak - innen az elnevezésük, hiszen szláv nyelveken a „moloko" tejet jelent, külön szektát alkottak, nem fogyasztottak alkoholt, nem viseltek ékszereket, nem jártak táncmulatságba, de mindannyian írástudók voltak. A legbizarrabb szekta hívei, a szintén pravoszláv „heréltek" néhány száz fős közösségében általános szokás volt, hogy a férfiak, miután családjuk keretében gondoskodtak a megfelelő számú utódról, kivonultak a közösségből, és hogy teljes egészében isten szolgálatának szentelhessék az életüket, megfosztatták magukat a férfiasságuktól. Mondják, hogy egy deltai halásztanyán még mindig életközösséget alkotnak néhányan közülük.

Tetemfoci. „Amit nem sikerült megtennie a Ceausescu-rezsimnek, úgy tűnik, megteszi a különböző intézmények közömbössége és a román társadalom kulturálatlanságából fakadó bestialitás." Ezek a kemény szavak Razvan Popescu-Mircesti biológusnak, a konstancai Óceanográfiai és Tengerkörnyezetvédelmi Társaság igazgatójának a szájából hangzottak el, miután nemrég lezárták a Duna-delta rezervátumának állapotáról folyó vizsgálatokat. Az ellenőrzést végző biológusok egy falu mellett 120 védett halfogyasztó madár – feltehetően helybeliek által lemészárolt – tetemére bukkantak. Másik, megdöbbentő példa: az egyedülállóan különleges élővilágáról híres Chituc-turzás könyékén a múlt télen felelőtlen suhancok azzal szórakoztak, hogy a hidegtől elkábult vadkacsák nyakát kitekerve, madártetemekkel fociztak a jégen.

Általános vélemény, hogy hosszú távon sokkal tragikusabb következményei vannak, lesznek a Delta természeti kincseiért, nádjáért, halállományáért, vadászterületeiért, turisztikai lehetőségeiért folytatott politikai küzdelemnek. Az Adrian Nastase miniszterelnöksége alatt a kormányfő baráti köréhez tartozó nagyvállalkozó, Alexandru Bittner cégei szerezték meg a halászati koncessziók többségét. Az üzletember tevékenységének megítélése a mai napig rendkívül ellentmondásos. Sarichioi polgármestere jónak tartja, hogy Bittner a szomszédos, ugyancsak lipovánok lakta Jurilovca térségében hatalmas idegenforgalmi komplexumot épített, és számos embernek munkát adó vállalkozást indított be a halászattól a halfeldogozásig. A szociáldemokratákat felváltó koalíció környezetvédelmi minisztere, Sulfina Barbu viszont megálljt kiáltott. A Duna-delta élővilágát súlyos környezeti ártalmakkal veszélyeztető tevékenység gyanúja, illetve korrupciógyanús ügyletek miatt visszavonatta a Bittner-csoport beruházásainak és fejlesztéseinek engedélyeit, a lipován őslakosok számára pedig engedélyezte a koncesszióba adott vízfelületeken a szabad halászatot. Ezek mellett a környezetvédelemre és a lipován halászok létérdekeire hivatkozó intézkedések mellett viszont a Delta illetékesei a gépi nádaratás engedélyeztetésével kívánják gazdaságilag „jobban" kiaknázni a régiót. Bekövetkezhet az a helyzet, hogy a rezervátum szakembereinek a saját vezetőikkel szembeszállva kell megakadályozniuk egy ökológiai katasztrófa bekövetkeztét? A Duna édes, iszapos, hordalékos vize ráhömpölyög a Fekete-tenger sós és tiszta vizére, de nem keveredik vele azonnal, szétterülő nyomait messze látni. A folyam „történelme" során közel félmillió hektárnyi területet hódított el a tengertől, így született meg hordalékából a Duna-delta. Területén sokféle állatfaj mellett sokféle ember is menedéket, életteret talált. A lipovánok, akik gyorsuló fogyatkozásuk ellenére a Delta falusi lakosságának 80 százalékát képezik, évszázadokig viszonylag szabadon jártak-keltek a nádrengetegben és a megélhetést kínáló vizeken. Akik nem váltak városlakóvá közülük, vagy nem szóródtak szét világszerte, azok a mai napig halásznak, vadásznak, madarásznak. Ahogy a Dunadelta egyik újra felfedezője vallotta: „Ösztöneikben ott honol a természet gyermekeinek szabadsága. A szél és a hullámok gyermekei ők. Nyitott könyv számukra a csillagos ég, a feneketlen nádas, a mocsarak illata, a madarak színpompája, a növényzet bujasága,"

*

Se Románia, se Görögország nem tud róluk

A nemlétezők lázadása

Második dobrudzsai riportutam alkalmával többek között egy hivatalosan el nem ismert kisebbség: a balkáni államokból több hullámban Romániába telepedett arománok közösségét kerestem fel. Bebizonyosodott, hogy a „román nemzetállam" tartogat még számomra meglepetéseket...

Korábbi, Tulcea megyei portyánk alkalmával időnk szűkös volta miatt elszalasztottam egy etnoszlehetőséget: a Greci községben lakó olaszok meglátogatása után, az Izvoarele településen élő görögök felé igyekeztünkben éppen csak átrobogtunk a sokszínű Cerna falun. Pedig előzetes tájékozódásom alkalmával tudomásomra jutott egy 2003-ban megjelent riportból, hogy „Cerna etnikailag vegyes lakosságú község, nem kevesebb, mint tizenhárom nemzetiség (meglenoromán, török, roma, lipován stb.), illetve kilenc bejegyzett felekezet lakja. A mintegy 4300 lakos legnagyobb része 1940-ben ide telepített román (meglenoromán). Addig a bolgárok közössége képezte itt a többséget, mígnem 1940-ben a román-bolgár államközi egyezmény alapján lakosságcserével Dél-Dobrudzsába költöztették őket." - Egy tömény korty a Duna és a Fekete-tenger közötti tartomány népeinek múltjából, jelenéből... S ha hozzáteszem, hogy a 2002-es – tehát az idézett riport megjelenése előtt egy évvel megtartott – népszámlálás adatai szerint Cerna községben 4218 román mellett 2 török és 5 más nemzetiségű, 4209 ortodox mellett 11 katolikus, 6 adventista, illetve 1 muzulmán felekezetű lakost „találtak", ismét, sokadszorra levonhatom a magam következtetéseit arra nézvést, hogy a népösszeírási adatok mennyire tükrözik a valóságot Romániában. Már akkor elhatároztam, hogy utánanézek a témának, de végül úgy esett, hogy Dobrudzsába visszatérve a Tulcea megyei meglenorománok helyett a Konstanca megyében lakó, hasonló sorsú, nyelvükben alig különböző rokonaikhoz, az arománokhoz jutottam el.

Kik volnának ők? Kevésbé tájékozott vagy jól tájékozott olvasóim számára bevallom: minél többet búvároltam ennek a népnek a múltját és jelenét, annál számosabb elnevezésükre, annál több, egymástól eltérő, kilétükre vonatkozó meghatározásra és még több egymásnak ellentmondó adatra bukkantam a lélekszámukat illetően. Megállapíthattam, hogy sem román vagy görög orientáltságú, sem önálló identitásuk mellett nyíltan kiálló képviselőik nem képesek megegyezni egymással ezekben a kérdésekben. Mivel az utóbbiakkal, az önálló kisebbségként való elismertetésük harcosaival feltett szándékom volt találkozni és elbeszélgetni, kiindulópontként hadd fogadjuk el a Wikipédia szabadlexikon szolgáltatta tájékoztatást, mely szerint az arománok a Balkán-félszigeten élő nép, akik a vlachok legnépesebb déli csoportját alkotják. Macedónia, Görögország, Albánia, Bulgária és Románia (főleg Dobrudzsa) területén élnek. Nyelvi és származási alapon is meghatározható jelentős európai kisebbség. Az arománok létszámára vonatkozóan a legkülönbözőbb adatok és becslések vannak kb. 100.000 főtől (magukat arománnak vallók) az egymillió körüli létszámig (aromán származásúak). Saját magukat az aruman, arman névvel jelölik, Dobrudzsában minden águkat román gyűjtőnévvel machidonként emlegetik. Korábban hívták még őket makedorománoknak, moke-dovlahoknak, mavrovlahoknak, kucovlahoknak, karavlahoknak vagy egyszerűen csobánoknak. A szomszédos délszlávok nyelvében és a régi magyarban cincároknak nevezték őket. Ősi nyelvük az újlatin nyelvek közé tartozó aromun nyelv, amely a román nyelv közeli rokona. Beszélőinek száma ma kb. 300.000. Az aromán származásúak nagy része ugyanakkor ma görög anyanyelvű. Nyelvi elkülönülésük a vlachok többi ágától (ezen belül a románok őseitől) viszonylag későn, feltehetően a 10-11. század körül bontakozott ki. Az arománok közé számíthatók a mára már elszlávosodott morlákok is. A morlákok (olaszul morlaco, szlávul primorcí) vagy marlachok (a törököknél karaclassi, vagyis „fekete vlachok", „fekete pásztorok"), a dalmáciai hegyes partvidék és szigetek aromán eredetű lakói.

Operettállam. A középkorban az arománok néhány félig-meddig autonóm államkezdeményt hoztak létre a mai Görögország területén, Nagy-Vlachia, Kis-Vlachia elnevezéssel, de egyik sem volt hosszú életű, mint ahogy az 1941-ben olasz segédlettel megalapított Pindusi Fejedelemség (Principatu di la Pind) sem. Miután Olaszország 1941 nyarán lerohanta Görögországot, annak északi régiójából meg az akkori Jugoszlávia déli részéből kikanyarított területen a szeparatista arománok Légiója, élen Alkiviadis Diamandi di Samarina herceggel, kikiáltotta a miniállam függetlenségét, s annak ő maga lett az első uralkodója. A művészlelkű, szobrászkodó Alkiviadis miért, miért nem, egy év múltán Romániába menekült. Őt bizonyos Nicholas Matoussi követte a trónon, de a kalandortermészetű fejedelemtől már 1943 augusztusában egy tősgyökeres dunántúli nemesi család sarja: báró Milványi Cseszneky Gyula vette át a jogart! Cseszneky százados számára – 1940-ben, a második bécsi döntést követő északerdélyi bevonulás során, a Ludovika Akadémia lovas különítményének tagjaként a szilágysági Milvány falu mellett tanúsított „különleges hősiességéért" – Horthy Miklós engedélyezte a milványi előnév viselését. A ludovikás tiszt 1941-től II. Tomiszláv horvát király tanácsosa lett, aki elismerte és megerősítette bárói címét. Két év múlva a szomszédos aromán előkelőségek kérték fel az uralkodásra, s bár a németek és olaszok görögellenes stratégiájának köszönhetően létrejött fejedelemséget megálmodói „elektív" monarchiának nyilvánították, a mi Gyulánk 1. Iuliu néven dinasztiaalapító szándékkal foglalta el a trónt. Vesztére tette, mert ugyanazok, akik megválasztották uralkodónak, két hónap elteltével elkergették a pinduri Pindusból...

Jelesek és identitáskeresők. Ám ne űzzünk ízetlen tréfát egy kicsi, de jobb sorsra érdemes nép történelméből: mindenkori írástudói és az aromán identitástudat mai szószólói egyaránt úgy vélték, úgy vélik, hogy a legnagyobb bajuk a szétszóratás és a gyakran kényszerű vándorélet mellett éppen a saját államiságuk hiánya volt. Ilyen körülmények között a nemzetté válásuk is elakadt valahol félúton. A vidéki arománok többségének évszázadokon keresztül az állandó vándorlással járó kétlegelős pásztorkodás (transzhumancia) volt a fő foglalatossága, még a huszadik század közepén is voltak olyan nagycsaládok, amelyeknek ez a téli-nyári legelőváltást jelentő életforma biztosította a megélhetést. Polgárosodott városlakóik viszont ügyes mesteremberek és főleg sikeres kereskedők, vállalkozók voltak, akik, akár örmény vagy zsidó társaik, szétszóródva több határon átnyúló hálózatot építettek ki, s jelentős mértékben járultak hozzá az őket befogadó ország gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődéséhez. Ennek a rétegnek volt kiemelkedő képviselője a „mi" Emanuil Gojdunk és unokaöccse, a magyar íróként jeleskedő Gozsdu Elek, de ebből a nációból vétetett az erdélyi püspök, Andrei Saguna, avagy a költő-politikus Octavian Goga is. A 19. századtól kezdődően a legtöbben természetesen a román fejedelemségek, majd a királyi Románia területén telepedtek le, több hullámban. A román közéletnek, kultúrának és tudományosságnak másfél évszázad alatt olyan neves személyiségeket adtak, mint Ion Bolintineanu, Anton Pann, Stefan Octavian Iosif és Gala Galaction író, Camil Ressu festő, Cons-antin Noica filozófus, Mina Minovici orvostudor, Torna Caragiu, Dan Pita és Ion Caramitru színművészek, valamint Gheorghe Hagi labdarúgó és... Gigi Becali, a vállalkozói, a sportvilág és a politikum színes alakja. Témánk szempontjából a legérdekesebb: Costica Canachiu demokrata párti, illetve Puiu Hasotti liberális politikus bevallottan aromán származású. Csakhogy egymásnak ellentmondóan ítélik meg népük, pontosabban a Romániában élő arománság helyzetét, aspirációit, jelenét, jövőjét. Míg az utóbbi a balkáni államokból több hullámban ide költözött (sodródott, telepített) néptöredék hagyományainak ápolása, idiómájának megőrzése mellett a „befogadó anyanemzethez" való teljes idomulásnak a híve, az előbbi a Romániai Arománok Közössége (Fara Armenasca dit Románia) elnökeként az önálló identitás vállalásáért, tudatosításáért, az arománok kisebbségi státusának elismertetéséért küzd, annak minden velejárójával, a nemzeti kisebbségek tanácsabeli tagsággal, parlamenti képviselettel, anyanyelvi oktatással, sajtóval, könyvkiadással, templomi szolgálattal, nyelvhasználati jogokkal egyetemben.

A 7000 tagú, kisebbségi státusért harcoló civil szervezet a történelmi-kulturális-érzelmi érvek mellett két nemzetközi dokumentumra alapozza a státus elnyerésének jogi szempontjait: az Európai Közösség 1988-ban ismerte el az aromán nyelv különálló voltát, az Európai Tanács pedig az 1997-ben kibocsátott 1333-as Ajánlásában arra szólította fel a balkáni államokat, hogy ratifikálják a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartáját, és segítsék elő az aromán nyelv bevezetését az oktatásban, a sajtóban, az egyházi szertartásban. Akkor Románia strasbourgi képviselői is megszavazták az Ajánlást, csakhogy azon melegében nem tartották országuk számára érvényesnek, merthogy... Románia nem balkáni állam!

Nemcsak a néhány érintett állam, hanem a különböző országokbeli arománság is igen eltérő módon viszonyult a kérdéshez. A romániaiak legtöbb szószólója – tekintettel az anyanemzettel való teljes azonosulás gyakorlatára – tárgytalannak, értelmetlennek, sőt az összrománság érdekei ellen valónak minősíti azt, a görögországiak többsége immár elfogadja az ottani hivatalos álláspontot: nincsenek kisebbségek, minden állampolgár görög, „latinizált" görögöknek tekintik magukat, akik visszataláltak a görög nemzet kebelére, az albániai arománok egy része is a hellén orientáció híve, hiszen az megkönnyíti számukra a göröghoni munkavállalást vagy üzleti tevékenységet. Macedónia az üde kivétel: az európai uniós tagságra aspiráló ország alapdokumentumnak tekinti az 1333-as Ajánlást az arománok megmentése, megmaradása vonatkozásában.

Aromán Miatyánk. Tatalu a nostru cari hi tu tseru, / Si si-ayi-seasci numa a Ta, / S-yini amiruljiea a Ta, / S-faci vrearea a Ta, ashi cum tu tseru, sh-pisti locu. / Pinea a noastri atsea di tutui dzilili da-ni u a noaui adzi, / Sh-nu ni pindzi noi tu pirazmo, ma ni aveaglji di atselu arau / Ci a Ta easti amiraljiea, sh-putearea sh-do-xa / A Tatalui sh-a Hiljiului sh a Simtului Duh, tora sh-daima sh-tu eta a etiloru / Aminu.

Aromán amazon. Talán elnézést kellene kérnem reménylett olvasóimtól, hiszen riportnak szánt írásomban eddig vajmi kevés volt a műfajilag elvárható „riportelem"; mentségemre szóljon, hogy igyekeztem alaposan felvezetni a témát. De ami késik, nem múlik: előzetes egyeztetés alapján végre leparkolunk a Romániai Arománok Közössége, a Fara konstancai fiókszervezetének elegáns székhelye előtt. Igyekeznünk kell, mert egy multinacionális cég jogászaként fungáló riportalanyunkat délután Spanyolországba várják, s délben indul a gépe Madrid felé. Mi a török konzulátus délelőtti fogadásáról érkezünk ide, viszont a „főnök", üde fiatalasszony minden protokolláris cécót messze elkerülve, rongyosított farmerbe, pulóverbe öltözötten vár bennünket, két, szemlátomást legalább ugyanennyire csinos munkatársa oldalán. Nem hagyom ki a ziccert: első riporteri kérdésem arra vonatkozik, hogy „vajon minden aromán nő ennyire mutatós, mint őháromságuk?", de Mariana Budes sem késlekedik a válasszal, „ez mind semmi – mondja visszapillantva riporterségünkre –, mi hárman a legrondábbak közé tartozunk!"...

A könnyedre sikeredett hangütés nyomán beszélgetőpartnerünk menten komolyra vált. „A nevem Mariana Budes, armán kiejtéssel (következetesen nem arománt mond!) a második szótagra esik a hangsúly... A románok elfelejtik az e hangzót nyomatékosítani, mitévők legyünk, Romániában mindig összezavarodnak a hangsúlyok... Egyébként arculati és kommunikációs alelnöke vagyok konstancai fiókszervezetünknek. Múlt év őszéig a Fara női tagozatát vezettem, országos alelnöki minőségben, de családi okokból – gyermekeim miatt – le kellett mondanom a még több lótás-futást igénylő tisztségről."

Hamarosan kiderül, hogy kollégával van dolgunk, hiszen közel tíz éve vezeti a Konstancai Rádió armán nyelvű adását. Minden vasárnap reggel hat órai kezdettel hallani Mariana kissé érdes, de szép tónusú hangját, amint a románnál keményebbnek, pattogósabbnak tűnő nyelven jó reggelt kíván Konstanca, Tulcea és a környező megyék arománjainak. Reményeik szerint rövidesen internetes segítséggel az adás fogható lesz a Dunától délre fekvő államok és az Amerikától Ausztráliáig terjedő diaszpóra arománjai számára is. Az egyórányi műsoridő legnagyobb részét a kulturális magazin tölti ki, némi irodalommal, történelemmel, a náció jeles személyiségeinek ismertetésével élénkítve. Mariana legnagyobb műsorszerkesztői gondja: miként tudja a fennmaradt néhány percbe sűríteni a közösség legfontosabb híreit, mindazt, ami az előző héten történt velük.

Kérdem ám a fejemben lévő teljes zűrzavar okán, hogy szerinte, szerintük végül is mekkora lélekszáma lehet a romániai aromán közösségnek, s rögtön kapom is a határozott választ: „Mi úgy tudjuk, hogy több mint 300 ezren vagyunk, a legutóbbi, 2002-es népösszeírásnál számlált 26 ezer aromán nevetségesen, tragikusan alacsony eredmény. Tény, hogy lehetetlen helyzetben vagyunk a 21. század Romániájában, s lépten-nyomon mindig és mindenütt hangoztatjuk, hogy nem létezőknek tekintenek bennünket, nem ismerik el a státusunkat. Paradoxális, tudathasadásos állapot, hogy nekem van egy órányi armán nyelvű műsoridőm a rádió konstancai stúdiójában, annak az államnak a rádióadójában, amelyik állam szerint nem létezünk! Véreink Macedóniában elérték, hogy nem román, hanem armán kisebbségi státust kapjanak, ugyanúgy már Albániában is kaptak ezekhez hasonló jogokat, Bulgáriában is túljutottak az első lépéseken. Csak Görögország és Románia nem hajlandó biztosítani kisebbségi minőségünket. A két államnak teljesen eltérő, egymásnak ellentmondó, de mégis valahol egymásra rímelő, egymással egyező felfogása van velünk kapcsolatban: görög szemmel mi görögök, román szemmel mi románok vagyunk... Voltaképpen mi nem jelentünk semmit egyik fél számára sem. A görög történészek akadémiai szinten, minden eszközzel bizonygatják a maguk igazát, a román történészek nemkülönben. Ha rajtam múlna, a legszívesebben egy asztalhoz ültetném őket, hogy értünk veszekedve törjék be egymás nagyon tudós fejét..."

Önként adódik az aromán identitás és nyelv jelenlegi állapotára vonatkozó kérdésem. Mariana szerint szinte miden arománnak megvan az önazonosság-tudata, azoknak is, akik nem tartják magukat kisebbségieknek, hiszen a nyelvet szinte mindannyian beszélik. „Talán egy kezemen elő tudnám számlálni azokat a befolyásos, Romániában fényes karriert befutott személyiségeket, akik vehemensen elhatárolódnak a mi törekvéseinktől, árulásnak, a romanitás elleni merényletnek, a román történelem meggyalázásának minősítik azokat. Csak hát jelentős emberek lévén gyakrabban jutnak nyilvánossághoz, és a hangjuk is messzebbre elhallatszik, mint a miénk. Puiu Hasotti liberális szenátor például nagyon szépen beszél armánul, mégis ő volt az, aki elsőként mondott nemet a mi követeléseinkre, őurasága szőröstül-bőröstül románnak tartja magát. Ion Caramitru színművész, aki művelődési miniszter is volt, soha egy szalmaszálat nem tett keresztbe, hogy fékezze a népét fenyegető asszimilációs folyamatot, vagy semmit nem kezdeményezett, hogy építsen a számunkra valamit. Ő mindenki másnál hevesebben tiltakozott a mozgalmunk ellen. És mit mondjak az armán tudományosság nagyasszonyáról, Matilda Caragiu Marioteanu akadémikusról, Toma Caragiu színművész testvérhúgáról? Ő, aki egész életművét nyelvünk múltjának és jelenének szentelte, aki jeles költőnk, aki az armán nyelv nagyszótárának összeállítója, aki tavaly tankönyvet írt Tanuljunk armánul címmel, aki viszont hat évtizeden keresztül bizonygatta, hogy protoromán, ősromán dialektusunk a romanitás (nem az aromanitás!) része, a négy nagy román nyelvjárás egyike, szintén nem vállalja másságunk terhét, felelősségét. Miként is vállalná, hiszen kutatásait, minden publikációját a román állam finanszírozta, ez lehet szuperlojalitásának a magyarázata. Összetett, különös, eltorzult identitás az övék: magas szinten, a legmagasabb szinten művelik a nyelvünket, ismerik a kultúránkat, de teljes mértékben igyekeznek belesimulni a pánromán identitásba. Persze, jómagam is úgy vélem, hogy senkire semmit nem szabad ráerőszakolni. Kinek-kinek a saját lelkiismerete és szabad akarata szerint kell választania, kivoltát megtalálnia. Ha ez mindenkinek a szabadsága, akkor a miénk is. Vagy van valakinek identitástudata, vagy nincs. Én ezzel az identitástudattal nőttem fel, ebben élek, nem hiszem, hogy valakinek joga volna azt megtiltani vagy kétségbe vonni! Mi több: el kell fogadnia, és el kell ismernie azt!"

A romániai arománok először 1995-ben kezdtek mozgolódni, először 1996-ban merték nyilvánosan megülni nemzeti ünnepüket. 2004-ig lényegében minden megnyilvánulásuk kulturális jellegű volt. Aztán 2005-ben egy Bukarestben több ezer ember részvételével megtartott grandiózus fesztivál keretében jelentették be önállósodási törekvéseiket és kezdték el ostromolni hivatalos beadványaikkal a román hatóságokat és intézményeket.

„Nem kértünk semmiféle különleges jogot, nekünk nincsenek olyan nagyra törő követeléseink, mint önöknek magyaroknak az autonómiát és egyebeket illetően – mosolyog ránk Mariana. – Az a kulturális rendezvényen kimondatott, hogy nemzeti kisebbséggé akarunk válni, csupán azt igényeljük, ami az országban érvényes törvények szerint jár nekünk: meg akarjuk őrizni a nyelvünket, a kultúránkat, az identitásunkat. A képlet egyszerű: adózó, méghozzá jól adózó (!) állampolgárai vagyunk Romániának, hiszen sok sikeres vállalkozó, sok nagy jövedelmű szakember került ki köreinkből, ebbéli minőségünkben csupán azokat a jogokat követeljük magunknak, amelyek – az itteni atipikus demokrácia ellenére – minden állampolgárnak kijárnak. Az RMDSZ egyes reprezentánsaitól is valós támogatást kaptunk, nem hivatalos tapogatózásaink során kinyilvánították, hogy jogosnak vélik törekvéseinket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt megelőzően már 1999-ben néhány lelkes pedagógusnak köszönhetően előbb Konstancán és Mihail Kogálniceanu községben, azokon a településeken, ahol a legnagyobb tömbben élünk, elkezdődtek az armán kultúra és civilizáció témakörében megtartott első órák. Nem, nem anyanyelvoktatás formájában, de egyre több helyütt igényelték a szülők, a fiatalok ezeknek az opcionális kurzusoknak a megtartását. Persze semmiféle anyagi alapunk nincs arra, hogy valamilyen formában ösztönözzük ezeknek az óráknak a látogatását, de az armán kultúra és történelem iránt érdeklődő gyerekek száma egyre nőtt, 2005-ben már nyolc tanintézetben vetettük meg a lábunkat. Bár örömmel tapasztaljuk, hogy az ifjaink jelentős része fogékony a nemzeti identitásunk megőrzését célzó törekvéseink iránt, nyíltan fel is vállalják kivoltukat, eljárnak a rendezvényeinkre, mégis – egyrészt szétszórtságunk, másrészt oktatási és kulturális intézményeink hiánya miatt – nyelvünket egyre kevesebben beszélik. Persze, már az iden-titásvállalás is nagy dolog, hiszen anyám szegény, három évtizeddel ezelőtt, egyetemistaként csak magamagának, legfeljebb néhány armán kollégája társaságában vallotta be másságát és szólalt meg az anyanyelvén. Ez a befelé fordulás egyfajta önvédelem volt, miközben a nacionálkommunista éra Romániájában igen hatékonyan zajlott az elnemzetietlenítés folyamata. Most már – bár törekvéseink jelenleg is süket fülekre találnak, s időnként kampányszerűen össztüzet zúdítanak mozgalmunkra az illetéktelenül közbeavatkozó Román Tudományos Akadémiától a médiavilágig – legalább van rádióadásunk, megjelenik egy folyóiratunk, néhány könyvünk, jó kapcsolatokat építettünk ki a balkáni államokban és világszerte diaszpórában élő feleinkkel, és immár minden eszközzel igyekszünk a nemzetközi szervezetek s a közvélemény figyelmét felkelteni helyzetünk és törekvéseink iránt. Mivel az illetékes román hatóságok jó esetben legfeljebb csak meghallgatnak bennünket, mint legutóbb az államelnöki hivatal néhány tanácsosa, aki úgymond közvetítői szerepet vállalt fel ügyünkben, bármiféle eredmény nélkül, nem maradt más hátra, mint hogy a nemzetközi fórumokon folytassuk a küzdelmet. Már az Európai Bizottság, illetve az Európai Unió székhelyén is megfordultunk, a FUEV, melynek tagja vagyunk, teljes mértékben támogat bennünket, és több nyugat-európai, strasbourgi képviselő megígérte, hogy eljár az érdekünkben. Egy népes képviselői delegáció érkezését várjuk Romániába, tagjai a helyszínen akarnak tájékozódni a romániai armánság problémáiról. Rövidesen a FUEV plenáris ülésén lesz lehetőségünk ismertetni a helyzetünket."

Aromán menyegző. Mariana véleménye szerint nemzetfelei hűségének az anyanyelv, a kultúra és a hagyományok megőrzése mellett van még egy igen beszédes bizonyítéka: a mai napig kevesen kötnek közülük vegyes házasságot, a maguk köreiben igyekeznek társat találni. Bár a Balkán négy sarkából sodródtak Dobrudzsába, a farsarióták, gramusteánok, pindusiak keresik egymást, szót értenek egymással, hiszen némi, főleg szókincsbeli eltérés ellenére ugyanazt a nyelvjárást beszélik. Mariana nagyszülei például Görögországból, a férje nagyszülei pedig Bulgáriából vándoroltak be Romániába. A Budes házaspár egy aromán ortodox pópa (prevtu) áldásával fogadott örök hűséget egymásnak, s a gyermekeiket is ugyanaz a tisztelendő keresztelte, természetesen aromán nyelven. Bár hivatalosan nem tarthatnak anyanyelvű liturgiát, többezres konstancai közösségük azokba a templomokba jár, ahol feleik hirdetik Isten igéjét. A Fara Armenasca kezdeményezésére széles körű mozgalmat indítottak egy saját templom felépítéséért, ahol a hívek anyanyelvű szentmisében részesülhetnek.

Riportalanyunk részletesen elmeséli, hogy hagyományaik egyik legelevenebb színtere a lakodalom. Ugyancsak megadják a módját, hiszen az aromán menyegző öt napig tart, de már a jegyváltás is háromnapos rítussal jár. „Természetesen a mi családunk is ragaszkodott ezekhez a tradíciókhoz. A jegyváltás első aktusa nálunk, a lányos háznál zajlott, amikor megkérték a kezemet. Egy hónap múltán a vőlegény famíliájának szűkebb körében tartottuk az úgynevezett hivatalos eljegyzést, amikor meg kellett csókolnom leendő apósom kezet. Nálunk a családfőnek van a legnagyobb tekintélye, és ez után a jelképes tiszteletadás után már nincs visszaút! Egy újabb hónap elteltével, a harmadik napon aztán kétszáz terítékes dínomdánom következett. Maga az armán lagzi mindig csütörtökön kezdődik, és... kedden ér véget. A kezdőnap a vőlegény lakodalmi napja, amelyen csak a legény rokonai vesznek részt, pénteken zajlik le a hozomány bemutatása, szombaton csak az ara rokonsága ünnepel, a vőlegény csupán fertályórányit tartózkodhat a lányos háznál néhány cimborája oldalán, vasárnap következik a templomi esküvő, a tulajdonképpeni lakodalommal, hétfőn folyik a lánybúcsú, kedden pedig az ifjúasszony népes kísérettel érkezik meg a férje házába."

A pavilon cerberusa. Mondogatom ám Marianának, hogy szívesen elegyednénk a nép közé, kifaggatni az embereket, s mivel itt fiatalokkal találkoztunk, inkább az idősebb nemzedék tagjainak kérnénk ki a véleményét az aromán dolgok állásáról. Számunkra az volna a legkedvezőbb alkalom, ha valamelyik általuk ajánlott faluba látogatnánk el, ahol nemzetfeleik még egy tömbben élnek. Csakhogy kiderül: nincs ki elkísérjen bennünket, s körükben, főleg a vidéki idősebb generáció körében nagy a bizalmatlanság a sajtó iránt. Marianának, hogy mégse távozzunk üres magnóval, támad viszont egy mentő ötlete: székházuk közelében van egy park, a nyugdíjasok parkja, az idősebb konstancai arománok kedvenc találkozóhelye. Egyik asszisztense elkísér bennünket oda, s összehoz néhány bácsival.

A park valóban közel van, a közepén fából összerótt, jókora pavilon, tele asztalokkal, lócákkal, ideális hely, ahol ostáblázni, sakkozni, kártyázni, beszélgetni, olvasni lehet. A melegen cirógató őszi nap kicsalta a nyugdíjasokat, a pavilonban telt ház van, s körötte a sétányok padjait is ellepték az emberek. A kísérőnkül szegődött csinoska meg is szólítja az első „gyanús kinézetű" bácsit. Igen, őurasága valóban aromán volna, csakhogy amikor megtudja, hogy riporterek vagyunk, nagyothallására hivatkozva kimenti magát. Következő próbálkozásunk már sikerrel jár. Le is telepedünk az egyik sarokasztalhoz, ahol két öregúr hajlandó szóba állni velünk. Előveszem a magnót, kollégáim, szorgalmasan fotóznak, s elkezdődik a beszélgetés.

Moscu Dima 66 esztendős, nyugalmazott finánc, igen, tud a Fara Armenasca kezdeményezte mozgalomról, mindenben egyetért Marianáék törekvéseivel, kell az aromán mise, kell az aromán nyelv iskolai oktatása, csakhogy szerinte már elkéstek: „Az elmúlt negyven-ötven év visszafordíthatatlan folyamatot indított el, képtelenek vagyunk megőrizni 2000 éves nyelvünket. A nagyszülők, a szülők hiába szólnak odahaza armánul a gyermekekhez, azok bár még értik a nyelvet, de románul válaszolnak, és egymás között is az állam nyelvén beszélnek. Nincs mit tenni, mi már románok vagyunk" - mondja rezignáltán.

Asztalszomszédja, Panaiot Panaiot - „dupla Panaiot vagyok", mondja mosolyogva - 68 éves nyugalmazott kereskedő, derűlátóbb cimborájánál. „Közösségünkben, baráti körben és a családunkban is állandó beszédtéma a kisebbségi státus elnyerésének kérdése - mondja bólogatva. - Szépséges hagyományaink vannak, gyönyörű nyelvünk van, saját dalaink, táncaink, népviseletünk. Igenis, támogatjuk a kormányhoz benyújtott követeléseket. Amikor békés tüntetésre kivonultunk az utcára, voltunk vagy háromezren, Konstanca, Tulcea, Ialomita, Calarasi megyei, temesvári armánok. Győznünk kell, valódi nemzeti közösséggé kell válnunk. Nekem nemcsak a gyermekeim, hanem az unokáim is jól beszélik a nyelvünket, s ha körülnéznek, mi, akik itt találkozunk, szinte mind armánul beszélgetünk egymással."

Miután ki-ki elmondja a maga véleményét, két partnerünk bennünket vesz faggatóra. Nagyon érdekli őket a budapesti Gojdu-vagyon sorsa, a Gojdu-alapítvány körüli huzavona. Javában magyarázzuk, hogy mit tudunk a dolgok állásáról, amikor bizarr közjáték zavarja meg beszélgetésünket. Egy villogó szemű fiatal asszonyság jelenik meg a helyszínen. Előbb aziránt faggatózik, hogy melyik újságtól jöttünk. Amikor eláruljuk, attól nem lesz se tájékozottabb, se boldogabb. Kemény hangon közli, hogy márpedig itt nem szabad interjút készíteni, és „propagandát kifejteni" szigorúan tilos! Amúgy szelíd riporterségem főleg a propaganda szó hallatán gorombul be, meg is kérdem a pavilon cerberusát, hogy miből gondolja, hogy mi itt „propagandisták" volnánk, rá is reccsintek, hogy a minket ért sérelem miatt akár be is perelhetjük. Szó szót követ, követelem, hogy mutassa meg, hozza ide, melyik törvény alapján tilos a sajtónak nyilvános helyen tüsténkednie, s azt is elárulom őkeménységének, hogy Romániában demokrácia van, a sajtó tevékenysége meg a véleménynyilvánítás szabad. Ő nem mutatja a törvényt, de közli, hogy a főnöknője utasítására intézkedik. Azonnal hagyjuk el a pavilont, mert ez „a polgármesteri hivatal magánterülete (!), amit a nyugdíjasok számára tartanak fenn, s itt nem szabad politizálni!" Nyújtogatná a maroktelefonját, hogy személyesen beszéljek a főnökkel, de én nem vagyok hajlandó vele szóba állni, és a tetthely elhagyására sem mutatok hajlandóságot. Az intézkedő hatóság már-már a haját tépi, amidőn közlöm vele, hogy megvárom, amíg idehozza a riporteri munkát tiltó rendeletet, de csendőröket is hozzon magával, mert csak a hatósági erőszaknak engedek. Végül nem tudjuk meg, hogy riasztotta-e a közegeket vagy sem, pedig milyen jó „első oldalas téma" lett volna, ahogy a zsandárok kirancigálnak bennünket a kioszkból!... A beszélgetést befejezve lépünk ki a felségterületről. A pavilon előtt valóban ott virít egy jókora piros betűs tábla, A nyugdíjasok parkja, fenntartja a polgármesteri hivatal felirattal, de akármerre nézünk, sehol sem fedezünk fel egyetlen tájékoztatást sem arra nézvést, hogy mi tilos, mi nem.

A park egyik bejárata mellett viszont méternyi magas betonpódiumon üvegfalú őrbódé látható. Benne tányérsapkás, sötétkék formaruhás parkőr trónol. Nem kell járőröznie, hiszen ennek a piedesztálnak a magasából körbetekintve jó rálátása esne a nyugdíjasok kertjének minden zegére-zugára. Feltételesen írom, hogy „rálátása esne", ugyanis tányérsapkásunk békésen szunyókál az üvegkalitkájában. Észre se vette a pavilonban lezajlott közjátékot, így elszalasztottá az alkalmat, hogy egyetlen egyenruhásként intézkedhessen ellenünk. A tüzes tekintetű asszonyság sem riasztotta őt, talán nem merte felkelteni...

Csattanónak beillő napihír. Riportom elkészülte után hírelte a média: tömegverekedés tört ki román és aromán fiatalok között a Konstanca melletti Mihail Kogalniceanu nagyközségben. A települést, ahol a megyeszékhely után a legnépesebb aromán közösség lakik, ahol a helybeli középiskola diákjai már többször utcára vonultak a Fara Armenesca követeléseinek támogatása végett, szombat éjjel megszállta egy baseballütőkkel, késekkel és gázpisztolyokkal felfegyverzett „civil különítmény". Szemtanúk állítása szerint az éjjeli diszkót megtámadó részeg konstancai suhancok, élen vezérükkel, egy rendőrtiszt fiával, a jöttment machidonok (machidoni venetici) vérét ontani érkeztek az aromán fiatalok kedvelt szórakozóhelyére. A hivatalos rendőrségi gyorsjelentés szerint a helybeliek támadták meg a békés szándékkal érkező konstancaiakat.

Forrás: A nem létezők lázadása. Erdélyi Riport Könyvek, 2009.