Bevezetés

Magyarországon ma divatos szó a populizmus. Ám helyesebb lenne „popularizációról” beszélni. A populizmus ugyanis értelmezhető akár eszmeként, eszmék gyűjtőfogalmaként vagy egyes politikusok mozgósítási stratégiájaként (Canovan 1981; Laclau 2011; Antal 2017; Werner-Müller 2018). Ám amikor a népre hivatkozás és a nép mozgósítása merőben taktikaként, eszközként jelenik meg, arra jobb szó a „popularizáció”, vagyis a népszerűsítés.

Miért jelent meg a „popularizációs” stílus a Fidesz kampányaiban a 2000-es években? Meggyőződésem szerint a válasz részben a nemzetközi viszonyokban, részben a történelemben rejlik. Ezért nagy hangsúlyt tulajdonítok a nemzetközi politikatörténet, a magyar történelem és a rendszerváltás utáni társadalomtörténet folyamatainak. Tekintettel arra, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet egyik legjelentősebb pártjáról van szó, amely négy ciklust töltött hatalomban (ebből hármat egymást követően), ezért terjedelmi okból óhatatlanul el kellett tekintenem bizonyos témák ismertetésétől.

A tanulmányban nem vállalkozom a három Orbán-kormány szakpolitikai intézkedéseinek bemutatására. Alapvetően madártávlatból tekintek a magyar politikára, ezért nem törekedhetek teljességre. Így nem térek ki a Fidesz ellenzékének ismertetésére, noha ezen a téren fontos és érdekes változások történnek a magyar politikában (ld. a Momentum színre lépése, a Kétfarkú Kutya Párt, mint az első magyarországi viccpárt aktivizálódása). Célom, hogy megmagyarázzam, honnan ered a „popularizáció”, amely külső kampányeszközként segítette a Fideszt. Megvizsgálom a popularizáció külföldi gyökerét (Berlusconi-hatás) és hazai politikatörténeti, párttörténeti okait.

Elméleti keret, tézisek és források

Mint minden politológiai elemzés számára, szükséges egy elméleti keret. Ezt a keretet részben a hard government elmélet, részben az adaptációs-elmélet jelöli ki. A hard government elmélet arról szól, hogy a kormányzásban egyre fontosabb lesz a cselekvésközpontúság. Ahogyan a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa, Novák Zoltán írta: „A Fidesz-kormány erős állami szerepvállalásra alapozott, cselekvésorientált kormányzást kíván megvalósítani. Ezek az államra, családra, kormányzásra, erőpolitikára vonatkozó szemléleti alapvetések jelen lesznek minden szakpolitikai döntésben.” (Novák 2011) Az adaptációs modell lényege, hogy a nemzetállami politikai szereplők nem önmagukban állnak és tevékenykednek, hanem reflektálnak a világpolitika változásaira. Sem a Fidesz ideológiai változásai, sem az 1998 utáni kommunikációja, sem a 2010 utáni Fidesz-kormányzás számos eleme (pl. a workfare, azaz munkaalapú társadalom) nem érthető meg a nemzetközi politika nélkül.

Tézisem szerint tehát a Fidesz ideológiai változásai nem magyarázhatók pusztán hatalomtechnikával, még kevésbé tekinthetők elvtelenségnek (szemben azzal, ahogyan azt sokan interpretálják a mai baloldalon). Valójában a Fidesz ideológiai változásai leképezték, követték a világban és Európában zajló folyamatokat. Amikor a governance típusú kormányzás, vagyis az intézmények közötti egyeztetésen alapuló kormányzati modell volt a divatos Európában, akkor a Fidesz az ennek megfelelő liberális politikát vallotta. Amikor viszont mind többen fordultak a government típusú – azaz vezetés-központú – politizálás felé, például Tony Blair Nagy-Britanniájában vagy Silvio Berlusconi Olaszországában, akkor a Fidesz is erre az útra lépett. A Fidesz tehát tanult a nemzetközi fejleményekből.

Másik tézisem, hogy a Fidesz azért válhatott a magyarországi jobboldal vezető erejévé, mert ez a jobboldal – történelmi és szociológiai okok folytán – széthullott állapotban volt az 1990-es évek elején. A jobboldal történelmi pártjait, a Független Kisgazdapártot (FKGP) és a Kereszténydemokrata Pártot (KDNP) megtörte a pártállam, a vezetők féltékenykedése és sértődöttsége bomlasztotta ezeket a pártokat, ráadásul mindkét szervezet súlyos utánpótlási és adaptációs krízissel küszködött. A Magyar Demokrata Fórum – amelyből Antall József fokozatosan egy kereszténydemokrata, jobbközép pártot formált – rendelkezett egy szervezett értelmiségi hátországgal, de az 1990-1994 közötti „kamikaze-kormányzás” (ahogyan Antall nevezte), párosulva a társadalmi és gazdasági problémákkal, kiütötte a hatalomból az MDF-et. Az MDF közeli értelmiség azonban, mint látjuk majd, nagy szerepet játszott a Fidesz konzervatív fordulatában, jobbközép arculata felépítésében. Ez a jobboldali hinterland nagymértékben befolyásolta Orbán Viktor értékválasztását.

A Fidesszel kapcsolatban nagyon gyakran elhangzik kritikaként, hogy nincsen nyugatos társadalomképe, az intézkedések pedig ellentmondanak a nemzetközi mintáknak. A Méltányosság Politikaelemző Központ kutatásai alapján cáfolom ezt a közkeletű bírálatot. Akár a hard government kormányzati modellt, akár a társadalompolitikában a munkaalapú modellt vizsgáljuk, megtaláljuk ezeknek kapcsolódását az amerikai, brit, sőt olasz politikai és politikai kulturális folyamatokhoz. A Nixon-, Reagan- és Thatcher-kormányok, valamint – baloldalon – a Clinton- és Blair-kormányok által fémjelzett fordulat, a „munkaalapú társadalom” modelljének elterjedése nélkül nem érthető meg például a Fidesz restriktív, regulázó szociálpolitikája és közmunkaprogramja.

A Fidesz 27 éves története elválaszthatatlan egy névtől: ez Orbán Viktor. 1993-2000 és 2003 óta a párt elnöke, ezért mindenki másnál jelentősebb szerepe volt a párt irányvonalának kijelölésében. Valójában akkor, amikor Kövér László, Pokorni Zoltán és Áder János állt a párt élén – 2001-2003 között –, akkor is megkérdőjelezhetetlen volt Orbán Viktor irányító szerepe. Tézisem szerint a Fidesz ideológiájának megismerésében az elsődleges forrás maga a párt vezetője. Honnan ismerhetjük meg egy vezető politikus gondolkodását, döntéseinek mozgatórúgóit? Egy politikus gondolatainak, világnézetének megismerésében az életrajzok és önéletrajzok segítséget nyújtanak. Magyarországon azonban a politikusok ritkán vállalkoznak arra, hogy életútjuk tanulságait leszűrve összefoglalják ideológiájukat, és kísérletet tegyenek döntéseik megmagyarázására.

Orbán Viktor három évtizede a magyar politikai rendszer állandó szereplője, háromszoros kormányfő, és egyúttal Közép-Kelet-Európa egyik meghatározó konzervatív, jobbközép irányultságú gyűjtőpártjának vezetője, ezért nem csoda, hogy több könyv is született a személyéről.

Természetesen egy kortárs politikus életrajza esetében nem áll rendelkezésre megfelelő időtávlat, ezért nem várható el a letisztult értékelés sem. De ha a történészek még a száz évvel korábban élt politikai vezetők megítélésén is késhegyig menő, akár ideológiai értékrend által motivált vitát folytatnak, ez még inkább így van a kortárs állami és pártvezetők esetében. Az életrajz legalább annyit, vagy éppenséggel többet mond a szerző habitusáról, eszmei és politikai ízléséről, valamint a „főhőssel” kapcsolatos attitűdjéről, mint a vizsgált személyről. Ezzel magyarázható, hogy a közkézen forgó, legolvasottabb Orbán-portrék, vagyis Kéri László, Debreczeni József, Kopátsy Sándor és Kende Péter művei alapvető pontokon eltérnek egymástól, ami az elfogultság mélységének különbözősége mellett az eltérő politikai irányultságból is fakad. A magyar életrajzok mellett most már két angol nyelvű biográfia olvasható. Egyik egy lengyel újságíró, Igor Janke, a másik egy magyar származású angol író, Tibor Fischer műve. Mindkét mű megjelent magyar nyelven is. Az idegenség perspektívájából szemlélve talán tompulnak az élek, és kevésbé látszik élethalálharcnak mindaz, ami Magyarországon történik.

A leendő miniszterelnök a szakkollégiumban Fellegi Tamás „1980-81, Lengyelország” című kurzusán ismerkedett meg a tízmilliós Szolidaritás mozgalommal. Orbánra és társaira nagy hatást gyakorolt, hogy egy önszerveződő mozgalom megkérdőjelezte a pártállam munkás-érdekképviseleti monopóliumát, és ezzel a szocialista rendszert a legérzékenyebb pontján támadta (Debreczeni 2002:49). A lengyel társadalom gerincét alkotó katolikus egyházat a diktatúra sem törte meg, ellentétben a behódoló magyar egyházakkal. Ahogyan Orbán, az ifjú szakdolgozatíró éles szemel észrevette, a Szolidaritás több volt, mint egy szabad szakszervezet, már társadalmi mozgalommá vált. A Lech Walesa vezette mozgalom képes volt megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek a lengyel társadalom kohézióját megszilárdították, így a nemzeti és keresztény értékeket (Orbán 1987:66).

Talán nem túlzás azt állítani, hogy mai napig a lengyel társadalom önszerveződése és kohéziója az egyik példa Orbán számára. Mivel a lengyel társadalom integrációjában nagy szerepet játszik a történelmi múlt, valamint az ezer éven keresztül nemzetmegtartó római katolikus egyház, ezért valójában nem csodálkozhatunk a Fidesz, és személyesen Orbán Viktor 1990-es évek közepi fordulatán. Janke és Orbán legtöbb biográfusa korántsem látja olyan drámai fordulatnak azt, ami lejátszódott, és amit sok egykori Fidesz-tag, valamint budapesti értelmiségi árulásként élt meg.

A Fideszről több összefoglaló mű és tanulmánykötet is született. A Fidesz 1990–2010 közötti történetét Modor Ádám dokumentálta két kötetben, Ellenségből ellenzék (1988–1994), illetve Polgári ellenzék, polgári kormány – Fidesz 1994–2002 címen. Ezek a könyvek azért fontosak, mert a Fidesz olyan dokumentumait tartalmazzák, amelyeket más helyekről nem gyűjthetünk be, és megvilágítják a párt filozófiáját, illetve interjúkat tartalmaznak.

Törekedtem arra, hogy a Fidesz leírását és elemzését behelyezzem a magyar politikatörténetbe. Ezért felhasználtam Csizmadia Ervin, Fricz Tamás és Körösényi András politikatudományi műveit, amelyek beágyazzák a nemzetközi politológia és politikatörténet keretébe a Fidesz és a magyar jobboldal mozgását. A fenti szerzőkön kívül a jelenkor történetét történettudományos eszközökkel bemutató kutatók közül Romsics Ignác megértő szemlélete volt rám hatással.

A 21. század jelszava: a perszonalizáció

Orbánnal kapcsolatban divergálnak a vélemények. A lengyel Bronislaw Wildstein egykori antikommunista ellenzéki, író és újságíró Orbánt példaként állította az európai és lengyel jobboldal elé: „Orbán igazi államférfi, aki történelmet csinál. Nem a történelem alakítja őt, hanem ő a történelmet. A többieket az események sodrása alakítja, ilyen például nálunk Donald Tusk” (Janke 2012:322). Wildstein szerint csupán egy ember képviselte olyan határozottan a konzervatív értékrendet, mint Orbán: Margaret Thatcher, Nagy-Britannia miniszterelnöke (1979–1990). A lengyel közszolgálati televízió egykori vezetője nem csinál titkot abból, hogy a magyar miniszterelnököt olyan államférfinak tartja, „akinek neve nem csupán a magyar történelem lapjain marad fenn” (Janke 2012:322). Orbán csodálói, éppúgy, mint Wildstein, azért tekintik példának a magyar kormányfőt, mert szembeszáll a multikulturalizmus, politikai korrektség és értékrelativizmus divatáramlataival (Janke 2012:321-322).

Margaret Thatcher és Tony Blair kormányzásával vette kezdetét a kormányfői hatalomkoncentráció. Ennek lényege, hogy a kormányfő nem csupán összehangolja az egyes tárcákat, hanem minden szakpolitika és minisztérium tekintetében meghatározza az alapvető prioritásokat. Thatcher és Blair teljesen maguk alá gyűrték a pártjukat, nem utolsósorban a think-tankek segítségével (Debreczeni 2002:498, ld. továbbá erről Csizmadia Ervin 2008:157-168). Orbán volt az első a rendszerváltás utáni magyar kormányfők sorában, aki ezt a modellt megvalósította. Talán nem alaptalan az állítás, hogy az Orbán iránti elutasítás mértékét nagyon meghatározza, hogy a magyar társadalomtól idegen volt mindenfajta pártpolitizálás (hiszen a társadalom az államszocialista rendszerben meglehetősen passzív volt), ezért a társadalom pártját uraló, vagyis kézi vezérlést megvalósító kormányfőt is idegen jelenségként szemlélte.

Orbán annus mirabilise az 1989-es év, különösen az 1989. június 16-i Nagy Imre-újratemetésen elmondott beszéd miatt (Romsics 2003:154-156). Tibor Fischer szembeállította azt a hatást, amelyet a fiatal, pimaszul őszinte Orbán Viktor és egy másik szónok, az idős 56-os, Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács egykori elnöke keltett. Fischer jól érzékelte, hogy „Orbán újratemetési beszéde tökéletesen mutat premier plánban, elsőszámú sikerszáma lesz, valóságos csodagól. Ez az a pillant, amikor a kocsma embere is tudomást szerez róla. (…) Orbán a nap hőse. Mikor kimondja, hogy az orosz csapatoknak menniük kell, az idősebb nemzedék ötvenhatot megélt tagjai közül többen őszintén megrettennek” (Fischer 2011:55).

Nem véletlenül idéztem fel a Nagy Imre-újratemetést. Orbán beszéde megosztotta és azóta is megosztja a politikai értékelőket: míg sokan bátor tettnek tartják, mások ebben az akcióban is az öntörvényűség bizonyítékát fedezik fel. Kétségtelen, hogy Orbán az első olyan magyar politikus, aki ráérzett a politika új jelenségére: a perszonalizációra. Ebben a baloldalon csak Gyurcsány Ferenc tudta követni. Talán megkockáztatható a kijelentés, hogy azok, akiket irritál Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc személye (és nem csupán politikájuk iránt éreznek ellenszenvet), egy régi kor mércéje szerint vélekednek a politikusi karakterről. Vagyis őket nem is annyira a két személy, mint inkább a perszonalizált, azaz személyiség-központú politika irritálja.

Orbán debatteri képességei már az első parlamenti ciklusban megjelentek, ám „Orbán, a vezető” imázsának a felépítése egy hosszú szakmai munka eredménye volt. Orbánt tudatosan építette fel az amerikai kampányokat megismerő Wermer András vezette kampánystáb, és az egész első ciklust végigkísérte egyfajta imázs-kormányzás vagy pr-kormányzás (Debreczeni 2002:336-337). Hogy Orbán mennyire más karakterű vezető volt, mint elődei, az lemérhető azon, ahogyan a televíziót használta. Antall Józseftől vagy Horn Gyulától idegen volt a médianyilvánosság. Orbán ellenben jól kezelte a médiát. Tudta, hogy a képernyőn egyszerű üzeneteket kell eljuttatni a nézőkhöz, és az üzenetnek a szívhez kell szólnia (Debreczeni 2002:404-405). Az állampolgárok hamarosan megtanulták, hogy Orbánnal, a párt vezetőjével azonosítsák a Fideszt.

A Berlusconi-hatás

Orbán és csapata a mediatizáció, az emberekkel való interakciók terén rendkívül sokat merített Silvio Berlusconi, a háromszoros olasz kormányfő új típusú – legalábbis Európában új típusú – politikai kommunikációjából. A „Lovag” ragadványnevet viselő Berlusconi mestere volt az imázsépítésnek és önreprezentációnak. A Berlusconi-féle propagandából származik az egymillió új munkahely létrehozására vonatkozó választási ígéret (amelynek a realizálódási foka természetesen más a 60 milliós Olaszországban, mint a nem egészen 10 milliós Magyarországon), a nemzettel kötött szerződés, az állampolgárok mozgósítása (ld. nemzeti konzultáció), a „polgári körök” (Hajrá Olaszország-klubok) szervezése. Az Orbán Viktor által használt „hajrá Magyarország, hajrá magyarok” elköszönés forrása a „forza Italia”, azaz Hajrá Olaszország volt (Berlusconi pártjának neve). (Magyar 2011:11-12, 130-132) Berlusconi a Házhoz viszem című műsorban, élő főműsoridőben aláírta a „Szerződést az olaszokkal”, Orbán Viktor pedig a 2010-es választás eredmény kapcsán „társadalmi szerződésről” beszélt. Úgy tűnik számomra, hogy a Fidesz politikai kommunikációja, kampánytechnikája és önreprezentációja nem vizsgálható a kortárs Berlusconi-hatás nélkül (Magyar 2011:11).

Berlusconi szívesen tetszelgett a „nép egyszerű fia” szerepében, és gyakran élt az olaszokról szóló sztereotípiák felelevenítésével, a családok megszólításával (Magyar 2011:10). Nem állítható persze, hogy ezek a retorikai elemek csupán Berlusconi személyének köszönhetően jelentek meg a magyar jobboldali politikai kommunikációban az 1990-es évek végén, de nem is cáfolható a közvetett „Lovag”-hatás.

Ha Berlusconit és Orbánt összevetjük, akkor elsőre a különbségek tűnnek fel. Orbán szinte belenőtt a rendszerváltás utáni politikába, soha nem csinált mást, mondhatni alkatilag politikus, míg Berlusconi az Edilnord ingatlanépítő vállalat tulajdonosaként, lakóparkok építtetőjeként, majd a Canale 5 kábeltévé-társaság birtokosaként, az amerikai típusú kereskedelmi televíziózás úttörőjeként, negédes vagy alpárian szórakoztató műsorok finanszírozójaként szerzett kétes hírnevet, mielőtt a politikára adta a fejét (Magyar 2011:20, 33-40). Berlusconi nem egy értelmiségi alkat, de nem is hivatásos, professzionális politikus. Orbán számára a Bibó Szakkollégium volt a közeg, amely előmozdította eszmei kibontakozását. Berlusconi soha nem mozgott ilyen magas színvonalú értelmiségi közegben, viszont olyan érdekcsoportokkal tartotta az informális kapcsolatot, amelyek egyengették útját a gazdasági siker felé, és ugródeszkát jelentettek számára a politikai döntéshozókhoz (Magyar 2011:101-105).

Berlusconi és Orbán között párhuzam vonható abban a tekintetben, hogy mindketten elsősorban az emberek érzelmeit célozták meg. Gianni Pilo reklámszakember, a „Lovag” kampánystratégiája úgy látta a baloldal és a Hajrá Olaszország közötti különbséget, hogy előbbi programot hirdetett, a régi vágású pártok szellemében, ők viszont arra voltak kíváncsiak, mit akarnak az emberek. Mint mondta, „volt egy alapvető különbség a mi kampányunk és a baloldalé között. Ők programot hirdettek az embereknek, és igyekeztek ezt elfogadtatni velük. Mi viszont kérdezgettük az embereket, mire vágynak, mit kívánnak. Fókuszcsoportokat alakítottunk pontosan úgy, ahogy Amerikában csinálták, amikor Bill Clinton legyőzte George Busht” (Magyar 2011:144).

Berlusconi volt az, aki az amerikai típusú perszonalizációs kampányt tökélyre fejlesztette, megelőzve Tony Blair-t, akinek imázsát szintén az amerikai kampánytanácsadók és agytrösztök építettek fel. Az 1994-es Berlusconi-féle kampány mindent bevetett: a fókuszcsoportos kutatástól a telefonos kampányig, a saját himnusztól (Berlusconi szerezte) a helyi körök alakításáig (Magyar 2011:131-132). Ugyanez a kampánystratégia jellemezte a 2001-es kampányt is, ahol Berlusconi egy népszerű műsorban szerződést kötött az olaszokkal, és öt ígéretet vállalt. Ezek: a nagyarányú adócsökkentés, egymillió új munkahely teremtése, több száz nagyszabású közmunka indítása, nyugdíjemelés és a bűncselekmények számának csökkentése (Magyar 2011:11). Ezek mind olyan népszerű ígéretek, amelyeket szívesen hallgatnak az emberek. Ki ne akarná a bűnözés szintjének csökkentését, melyik nyugdíjas nem akarja a nyugdíj növelését, melyik fiatal nem akar állást szerezni? Berlusconi ezekkel a pontokkal kívánta helyettesíteni a programot, jól érzékelve, hogy a több száz oldalas pártprogramokra csak a politológusok kíváncsiak.

A Berlusconi-kampány sikere felhívta a figyelmet két új jelenségre: a politika nagyfokú mediatizációjára, valamint a kampányszakemberek szerepére. Joe Klein amerikai újságíró, a Time magazin rovatvezetője, számos rangos amerikai napilag szerzője Az elveszett politika című művében bemutatta, miként alakult át az amerikai politikai kommunikáció a kampánycsapatok, pr-tanácsadók, spin doctorok munkájának eredményeként, és a professzionális kampánymenedzsment hogyan ölte ki a politikából a spontaneitást (Klein 2007).

Régen természetes volt, hogy a pártok politikusainak utánpótlását a párthoz kötődő szervezetek (ifjúsági szervezetek, szakszervezet) biztosította, és a pártprogramok is a pártok mögötti szellemi műhelyekben formálódtak ki. Az európai kereszténydemokrata pártok programalkotására az egyház is kihatott, míg a szociáldemokrata pártok erős szakszervezeti kultúrába ágyazódtak be. Voltak agytrösztök, ám ezek inkább értelmiségi körök voltak (mint az 1884-ben alakult Fabiánus Társaság, amely mai napig a Munkáspárt hátországa), és nem foglalkoztak olyan kérdésekkel, mint a kormányfőjelöltek felépítése, a pártkommunikáció befolyásolása.

Az 1970-es években mindez megváltozott. Az urbanizációval, a jóléti állam kialakulásával együtt járó individualizációs folyamat közepette a hagyományos párt- és szervezeti kötődések megrendültek. A kisközösségek, ahol egy-egy jelölt ismert volt, felbomlottak. Az 1973-as válságtól kezdve a szakszervezetek minden téren visszavonultak, a neokonzervatív fordulat réseket ütött hadállásaikon. A politikusok, pártok kénytelenek voltak alkalmazkodni a szétforgácsolódott, individualizálódott társadalomhoz. A kampánytanácsadók és agytrösztök először a brit Konzervatív Párt ideológiáját formálták át, felépítve Margaret Thatchert az 1970-es években. Az Egyesült Államokban a konzervatív agytrösztök hasonló munkát végeztek a Republikánus Párt arculatának megújításával, majd ebből tanulva a Demokrata Párt is hasonló útra lépett (erről részletesen ír Csizmadia 2008:157-168).

Ma már teljesen elfogadottnak számít, hogy ugyanazok az agytrösztök és ugyanazok a kampánytanácsadók adnak tanácsot bal- és jobboldali pártoknak az Atlanti-óceán mindkét partján, ami felveti a kérdést, van-e még értelme az ideológiai versenynek. Részben a konzervatív Thatcher, részben a demokrata párti Bill Clinton kampányát és imázsát másolta le a munkáspárti Tony Blair, Blair kampányát és imázsát utánozta a baloldali Schröder és Gyurcsány Ferenc, a jobboldali Berlusconi és Michael Howard, Clintont és Berlusconit másolta Orbán Viktor. Végül kibogozhatatlanul összefonódott, voltaképpen melyik politikust melyik agytröszt és pr-csapat építette fel, annyira egyformák lettek a frizurák, az öltönyök, az ígéretek, de még az ellenségképzés módja is. Arthur J. Finkelstein, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség kampánytanácsadója mindig jobboldali politikusok megválasztását segítette (Nixontól az izraeli Netanjahu-ig), még ha olykor piszkos üzenetekkel is (ő sugallta a liberalizmus szitokszóként való használatát). Ám sok száz tanácsadónak nem esik nehezére ellentétes ideológiájú politikusokat támogatni, ami felveti a kérdést, hogy valóban tiszta politikai versenyről van-e szó. Ma már el kell fogadni, hogy a politikai kommunikációt nem a politikusok, hanem a kampánytanácsadók, az Alaistair Campbell-, Ron Werber-, Wermer András-, Finkelstein- és Habony-féle kampánytervezők formálják.

A retorikában is jelentős változások történetek. Berlusconi e tekintetben is példaértékűnek tekinthető. Ő talán az első, aki a bírálatokra és vádakra a politikai ellenfelek, újságírók, ügyészek és bírák démonizálásával reagált, magát mutatva be a „kommunisták” áldozataként, a korrupciós ügyekben nyomozó ügyészeket „vöröstógásoknak” nevezve (Magyar 2011:146, 276). Ugyancsak hasonló vonásnak tekinthető a vallásos retorikával való operálás. Egy szerzetes például úgy nyilatkozott, hogy a Hajrá Olaszország párt megalapítását a Szentlélek sugallta (Magyar, 2011:168).

Egy olyan társadalomban, amelyet kulturális és világnézeti törésvonalak mentén éles ellentétek tagolnak, ez a hang nem ritkaság. Az olasz pártpolitikában a pápaság és a katolicizmus hosszú ideig ellenzéki erőt töltött be, opponálva gyakorlatilag az 1870 utáni olasz szekuláris államot. 1945 után pedig a „hitetlen” (szélső)baloldallal szemben a kereszténydemokrácia állt szemben, amely szoros kapcsolatot épített ki az egyházzal. Leegyszerűsítve, de magyar olvasó számára is plasztikusan fogalmazva: a jobboldal az egyház, a baloldal a szekularizáció és laikus nemzetépítés oldalán állt. Nem véletlen, hogy Berlusconi, aki nem volt kereszténydemokrata, de többek között a vallásos szavazókat is megnyerni kívánta, állandóan operált a vallásossággal és egyházias utalásokkal. Ennek egyik példája, hogy 8000 Hajrá Olaszország-klubot alapítottak, pontosan annyit, ahány parókia van Olaszországban (Magyar 2011:132). Emellett Berlusconi és Orbán közös vonása, hogy retorikájuk állandó eleme volt a családközpontúság és a munka emlegetése.

Egyszóval a retorika nem az értelmet, hanem az érzelmet célozta meg, apellálva a kisembereket foglalkoztató problémákra és az átlagembernek tulajdonított attitűdre. A „történelmi” ellenség a jobboldalon hasonló volt Olaszországban és Magyarországon: a kommunisták, akik jól diabolizálhatók voltak - persze, ne feledjük, hogy a két országban egészen eltérő szerepet töltött be a kommunista párt (ld. az olasz eurokommunizmust), és Olaszországban nem volt szovjet típusú államszocialista rendszer, ezért az 1989 utáni magyar jobboldal antikommunizmusa érzelmileg megalapozottabbnak tűnik. A vallás, a szülőföld és a család jobboldalon sokat hivatkozott értékhármasa is hasonló tiszteletet élvez a két országban. Berlusconi állandóan úgy hivatkozott magára, mint az olasz self-made man prototípusára, és azt üzente az átlagos olasznak: „te is lehetsz olyan, mint én”. Magyarországon a gazdasági siker megítélése mindmáig ellentmondásos, köszönhetően a spontán privatizáció törvénytelenségeinek, majd a 90-es évek botrányainak. Nem véletlen, hogy a 2000-es évek elején a Fidesz félfordulatot hajtott végre, és a nemzeti helyett a szociális kérdésre összpontosított, majd a „luxusbaloldal” kifejezést emelte hívószóvá, kiaknázva a vagyonos Gyurcsány karakterében rejlő támadási felületet.

Összességében Berlusconi személyével egy olyan médiademagógia jelent meg az európai politikában, amely hatott a magyar jobboldalra is, éppen azáltal, hogy – látszólag – sikeres volt egy olyan társadalomban, amelynek értékrendje felületes szemlélő számára hasonlatos volt a magyarhoz. Ezt a folyamatot popularizációnak nevezhetjük.

A popularizáció értelmezésünkben egyfajta látvány-politizálás, amely legkülönfélébb politikai irányzatokhoz kapcsolódhat. A popularizációt is tekinthetjük az amerikai típusú kampány hozadékának: a választók közvetlen megszólítása, az ellenfél ellenséggé alakítása, az állandó mozgósítás jellemzi ezt a folyamatot. Wermer András, a Fidesz 1998-as kampányának felelőse hozza be Magyarországra az amerikai típusú kampányt. Wermer teljhatalommal beleszólt a program tartalmának meghatározásába, így vele kezdődik a popularizáció, amely 2002 után általános lesz a Fidesz arculatára (Debreczeni 2002:326).

A popularizáció annyiban közös a populizmussal, hogy a választók érzelmeit mozgósítja, rájátszik a kisember dühére és elkeseredésére az elittel szemben, érzelmi azonosulást próbál előhívni (laza öltözet, átlagemberhez való hasonulás, mindennapi interakciók az átlagos választóval). A pártvezér felkorbácsolja és lehűti az elkeseredést és dühöt, függően az érdekektől. A popularizáció tehát leginkább egy kommunikációs technika, a látvány-politizálás vagy média-politizálás eleme, amely a polgári körök szervezésében, a választók állandó mozgósításában, a választókkal való konzultációban, felülről létrehozott civil szervezetek mozgatásában jelentkezik.

A Fidesz ideológiai változásai

Ellenfelei gyakran élcelődnek azzal, milyen nagy utat járt be a Fidesz. De még az Orbán iránt elnéző jóindulattal viseltető Janke is megemlít ezt a vélekedést. „Képes teljes fordulatot venni. Egykor radikális, egyházellenes, a szabadpiacban hívő liberális volt. Ma istenfélő, az állami beavatkozás szükségességéről értekezik a nyilvánosság előtt, és arról, hogy a neoliberális kísérlet megbukott” (Janke 2012:16). Ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, akkor azonban találhatunk közös pontokat a Fidesz nagy korszakai között. Lássuk tehát, milyen korszakokra osztható a Fidesz története!

a) A liberális korszak

1988. március 30-án egy viharos hangú, 60 fős gyűlést követően a Fidesz megalakult a Bibó Szakkollégiumban (Debreczeni 2002:67; Janke 2012:71). Az újonnan alakult ifjúsági szervezet szabályzata előírta, hogy a Fidesz tagja csak 14 és 35 év közötti állampolgár lehet. Hogy a KISZ alternatívájának és versenytársának szánták a Fideszt-t, az kiderül abból is, hogy a szervezetbe jelentkező személy nem lehet tagja más ifjúsági szövetségnek (Janke 2012:72). Áder János, Deutsch Tamás, Fodor Gábor, Kövér László és Orbán Viktor tartozott többek között az alapítók közé (Izsák-Jónás-Kovács-Réfi-Sziklai 2011:347). A rendőri zaklatás ellenére, vagy éppen azért, a Fidesz népszerűsége rohamosan növekedett a főiskolások és egyetemisták körében (Romsics 2003:80).

A Fidesz élvezte mind a demokratikus, mind a népi-nemzeti ellenzék szimpátiáját. Ennek is betudható, hogy a későbbiek során a Fidesz vezetése elutasította, hogy állást foglaljon az ún. „népi-urbánus” vitában. A párt helyet kapott az Ellenzéki Kerekasztalban, majd a pártállamot lebontó Nemzeti Kerekasztal mellett. Már ekkor kitűnt Orbán személyiségének az oldala, hogy amit fejébe vesz, véghezviszi. A Nagy Imre-újratemetésen elmondott beszéde drámai hatással volt. Adam Michnik, a lengyel ellenzék tagja is szemére vetette Orbánnak, hogy a beszédben túl radikálisan fogalmazott, és nagy kockázatot vállalt azzal, hogy „hazaküldte” a szovjeteket. Ez feltehetően nagy megrázkódtatást okozott, hiszen Orbán sokat tanult Michnik műveiből (Debreczeni 2002:92; Janke 2012:87-89). Két Fidesz-alapító, Hegedűs István és Fodor Gábor tartottak attól, hogy a Fidesz éles antikommunista retorikája visszaüthet (Janke 2012:94-95).

Orbán és a Fidesz törekedett a nemzetközi kapcsolatok kiépítésére. Ekkoriban természetes volt, hogy a Fidesz az európai liberális pártcsaládba tagolódik be. Két olyan személy hatása mutatható ki, akik a Fidesz előtt egyengették az utat a liberális értékrendhez. Otto von Lambsdorff gróf, a Német Szabad Demokrata Párt (FDP) elnöke meghívta Orbánt és társait a kastélyába, és később is mentoraként bánt Orbánnal (Janke 2012:110). Lambsdorff támogatásával 1992 szeptemberében a Fidesz a Liberális Internacionálé tagja lett, és Orbán lett az egyik alelnök (Debreczeni 2002:201-202; Janke 2012:115). A másik személy, aki Orbánt a liberalizmus felé igyekezett terelgetni, Soros György. A filantróp milliárdos 1986-ban látogatást tett a Bibó Szakkollégiumban. Orbán bekapcsolódott a Soros által támogatott Közép-Európa Kutatócsoport tevékenységébe (Debreczeni 2002:58).

Ahogyan Janke írta, „akkoriban se Orbán, se a többi fideszes nem volt az egyház híve, és a konzervatív értékrend sem állt közel hozzájuk. Kezdettől fogva kemény ellenzéki pozíciót foglaltak el Antall József konzervatív kormányával szemben” (Janke 2012:111). Konstruktív magatartásukat dicséri azonban, hogy példamutatóan nyugalomra intettek a taxisblokád idején (Debreczeni 2002:174).

Orbán és a másik vezető személyiség, Fodor Gábor kapcsolata az SZDSZ-szel való viszony kapcsán romlott meg. Fodor a két párt viszonyát a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a bajor kistestvére, a Keresztényszociális Unió (CSU) mintájára képzelte el (Janke 2012:133). Orbán nagyobb távolságot akart tartani az SZDSZ-től, és 1993 után egyre kevésbé a liberális póluson képzelte el a Fideszt. (Debreczeni 2002:168) Orbán úgy érezte, hogy az SZDSZ magába akarja olvasztani a Fideszt. Janke szerint az SZDSZ-szel kapcsolatos attitűdöt befolyásolta, hogy Orbán „maga is mind konzervatívabb kezdett lenni”. Janke Orbán felesége, Lévai Anikó családi kötődésének tulajdonította, hogy „növekvő érdeklődéssel fordult az egyház mint intézmény és idővel a hit iránt is” (Janke 2012:131).

Fodor úgy látta, hogy Magyarországon jelen van egy szélsőjobboldali veszély, és ezzel szemben a két liberális pártnak össze kell fognia a Demokratikus Charta keretében. Orbán és társai azonban igyekeztek távol tartani a Fideszt a Chartától. Nem kívántak ugyanis együtt szerepelni az MSZP-vel, amelyet éppen a Charta szabadított ki addigi karantén helyzetéből. Az SZDSZ és MSZP deklarálta, hogy az új ellenség a szélsőjobboldal, amellyel szemben a demokratikus pártoknak fel kell lépniük. Orbán túlzottnak tekintette a Csurka István-jelenségre adott reakciót, amelyet a Charta jelentett (Fricz 1997:87-88).

Az 1993 áprilisi debreceni pártkongresszuson Orbánt választották elnökké. Beszédében Orbán szájából először hangzott el a „nemzeti liberalizmus” kifejezés, amelyet szerinte a pártnak meg kell jelenítenie (Janke 2012:134). Ez már egyértelmű elhatárolódás volt a korábbi Fidesz-imázshoz képest. 1993 tavaszán-nyarán megfordul a média hangulata Orbánékkal szemben (Debreczeni 2002:221). Az „orbánisták” és „fodoristák” közötti küzdelem mindinkább elfajult. Debreczeni József egyenesen úgy fogalmazott, hogy „nemcsak legyőzni akarják Fodort, hanem teljesen kiszorítani a vezetésből.” Fodor Gábor kilépett a Fidesz-ből, és a következő választáson már az SZDSZ listáján indul, mint a lista második helyezettje (Debreczeni 2002:234; Janke 2012:136). A Fidesz és SZDSZ közötti viszony ezzel tovább romlott. Orbánék azóta is árulónak tekintik Fodort (Debreczeni 2002:235).

A Fidesz vezetése 1993 júliusában, majd 1994 februárjában egy liberális blokk megalakításában gondolkodott, amelyet a Fidesz-en kívül az SZDSZ, illetve az Agrárszövetség és a Vállalkozók Szövetsége alkotott volna (Debreczeni 2002:245). Az 1994-es választás csalódás a Fidesz számára: a párt listán 7%-nyi eredményt ért el, és nem nyertek egyetlen egyéni választókerületet sem. 20 mandátumot szereztek, kettővel kevesebbet, mint ami a párt korábbi képviselőinek a száma (Debreczeni 2002:256).

Az eredményt Orbán csalódásként élte meg. Ekkor már tudta, hogy pártjának helye nem a liberális oldalon van – hiszen azt az SZDSZ teljes egészében elfoglalta –, hanem a jobbközép táborban. Azóta is felmerül sokakban: nem lett volna jobb, ha két liberális párt működik a politikai porondon, ahogyan Hollandiában a Szabadság és Demokrácia Néppártja és a D’66! Csakhogy ekkor a jobboldal szétforgácsolódott állapotban volt, és az SZDSZ-szel való rossz viszony is abba az irányba tolta a Fideszt, hogy a jobboldalon keresse a helyét. Kéri László politológus és mások óvták a Fideszt egy ilyen lépéstől. Hiteltelenek lesztek, mondták nekik. Ám az 1998-as siker Orbánt igazolta.

b) a jobbközép, kereszténydemokrata korszak

Mikor válik a Fidesz jobbközép párttá? A folyamat kezdete már 1994 nyarán megkezdődött (Debreczeni 2002:272). A választási vereségből, és különösen az MSZP-SZDSZ koalícióból a Fidesz azt a konklúziót vonta le, hogy a liberális blokk nem építhető fel. Így minden erejét az akkoriban gyenge, szétforgácsolt állapotban lévő jobboldal egységesítésére fordította.

A Fidesz tudatosan építkezett. Lassan kiépült egy tudományos háttér a párt mögött. Ekkoriban konzervatív személyiségek formálják Orbánt: Boross Péter, Mádl Ferenc, O’sváth György, Antall József egykori iskola- és cserkésztársa, Martonyi János, Granasztói György (Debreczeni 2002:282, 326). 1995-ben Orbán meghívást kapott a Kecskeméti Konzervatív Kör rendezvényére, ahol előadást tartott Antall József, a polgári Magyarország miniszterelnöke címmel. A polgári Magyarország szóösszetétel először az 1995 áprilisi pártkongresszuson jelent meg, és itt nyert megfogalmazást a jobbközép pártokkal való összefogás gondolata (Debreczeni 2002:284, 290). Orbánt mindenütt bizalommal fogadták a konzervatív értelmiségi körökben.

1995 májusában kéznyújtásnyira került a mérsékelt jobbközép pártok, vagyis az MDF, KDNP és Fidesz összefogása (Torgyán Kisgazdapártja nélkül). Amit öt vagy két évvel korábban senki nem gondolt volna, Orbán meghívást kap az MDF május 28-i országos gyűlésére. Az MDF és a KDNP elnökével, Für Lajossal és Giczy Györggyel együtt szólt a közönséghez, ám a leghosszabb és legerősebb tapsot ő kapta (Debreczeni 2002:294-295; Janke 2012:150). Több mint szimbolikus, hogy Paskai László esztergomi érsek először nem a KDNP vezetőjével, hanem Orbánnal fogott kezet (Debreczeni 2002:296).

Mint tudjuk, a Fidesz lett a magyarországi jobboldal vezető pártja. Joggal feltehető a kérdés: miért? Hiszen bőven voltak versenytársak a jobboldalon. Láthattuk, a magyarországi konzervatív identitásközösség neves tagjai, az MDF nagy öregjeitől (Boross, Martonyi, O’sváth, Granasztói) kezdve a katolikus egyház vezetőjéig, növekvő bizalommal tekintett a Fideszre, és egyengette útját. A kapcsolatrendszer nélkül a Fidesz aligha nyerhette volna meg a többi párt vezetőinek bizalmát.

Aligha tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a konzervatív értelmiség és MDF-holdudvar többsége erénynek látta a Fidesz fiatalos arculatát. Orbán, Kövér László és a többiek még romlatlanok voltak, akiket életkoruknál fogva nem törhetett meg és nem moshatott át az állampárt ideológiája. Elvileg az 1945-ben legtöbb szavazatot szerzett Kisgazdapárt is lehetett volna vezető erő. Ám ekkor már a jobboldali értelmiség többsége nem számolt vele. A Független Kisgazdapárt tehertétele az volt, hogy a párt újjáalakítói idős emberek voltak, akiket megtört a pártállam, és – ahogyan Ungváry Krisztián és Molnár János kutatásából tudjuk – a beépített ügynökök és besúgók aknamunkája aláásta a kisgazdapártiak kohézióját: egymással szemben is bizalmatlanok, sértődékenyek voltak (Ungváry 2013:180). Az 1990-es választás megmutatta, hogy az FKGP szavazóinak többsége aprófalvakban lakik, és a legkevésbé mozgósítható, elöregedő réteget képvisel. A pártvezér, Torgyán József magamutogató habitusa és demagóg stílusa sokakat taszított a jobboldali táborban (is).

A KDNP-t részben szintén az elöregedés, részben a jobboldaliságot leszűkítő, túlzottan egyházias jelleg tette alkalmatlanná a jobboldal vezetésére, és sokaknak az sem tetszett, hogy a párt elnöke, Giczy György nyitva akarja hagyni az utat a demagóg Torgyánnal, sőt a Csurka István vezette Magyar Igazság és Élet Pártjával (MIÉP) való szövetkezéshez (a sors iróniája, hogy három évvel később maga Orbán Viktor emeli majd be kormányába az FKGP-t). (Debreczeni 2002:303) Természetesen adódott tehát a viszonyokból, hogy a jobboldal összefogása az MDF-Fidesz tengely mentén következzen be, lehetőleg a torgyáni FKGP nélkül, és a MIÉP teljes kizárásával.

A Fidesz tudatosan építette hátországát. Agytrösztként mögötte állt a Századvég Alapítvány, valamint egy informális kör, a Vének Tanácsa, amelynek tagja volt Chikán Attila, Martonyi János, Matolcsy György, Horváth János közgazdász, valamint a párt vezető politikusai. (Janke 2012:158) 1998-ban a Fidesz megnyerte a választást, és hozzákezdhetett immár a „polgári Magyarország” programja megvalósításának. A Fidesz nevével jelezte az identitásváltást: immár Fidesz-Magyar Polgári Pártnak hívták (Debreczeni 2002:289). 2001-ben a Fidesz kilépett a Liberális Internacionáléból, és az Európai Néppárthoz csatlakozott. Ez a döntés régóta esedékes volt (Debreczeni 2002:201).

2002-ben a Fidesz elszenvedte történetének legnagyobb sokkját: a millenniumi ünnepségek után a párt vezetését hidegzuhanyként érte a választási vereség. Nem feladatunk most a választási időszak és a kampányok ismertetése, mivel ez szétfeszítené a jelen tanulmány kereteit. Annyi azonban megállapítható, hogy a vereség sokkoló volt a Fidesz, és személyesen Orbán számára. Hiába hajrázott sikeresen a Fidesz a két forduló között az akkor még kétfordulós abszolút többségi választási rendszerben, a második forduló után a Fidesz-MDF pártszövetség 188, az MSZP 178, az SZDSZ 20 mandátumot szerzett az akkor még 386 fős parlamentben (nem utolsósorban érdemes megjegyezni, hogy az FKGP és a rendszerváltás utáni időszak első szélsőjobboldali parlamenti pártja, a MIÉP kihullott az Országgyűlésből) (Debreczeni 2002:542; Stemler 2003:219). Felmerült a kérdés: hogyan tovább?

c, A popularizációs korszak

Egyetérthetünk Lakner Zoltánnal és Szigetvári Viktorral, akik a Fideszről azt írták, hogy a párt „az elszenvedett kudarcokból okulva mélyebb társadalmi beágyazottságú, szélesebb szervezett tagságú, korszerűbb politikai know-how-t használó jobboldali-populista mozgalommá vált” (Szeredi – Szigetvári 2011:14). A szerzők is elkövetik a hibát, hogy a populista szót kissé pejoratív kicsengéssel használják, legalábbis ez érződik a szóhasználaton. Az viszont teljesen igaz, hogy a Fidesz a 2002-es választást követő popularizációs korszakában vált mozgalommá. Ez részben kényszer is volt. 2002 előtt a Fidesz 5000 taggal rendelkezett. Ez rövid idő alatt 40 ezer taggá bővült, és így a Fidesz Közép- és Kelet-Európa legnagyobb taglétszámú pártjává vált (Janke 2012:215).

A Fidesz megszervezte a polgári köröket, majd 2004 márciusában Nemzeti Petíciót indított. A Nemzeti Petíció a Berlusconi-féle mintát másolta: öt alapvető követelésre tett ígéretet. Ezek egytől egyig szociális ígéretek voltak, amelyek jól megfoghatóak voltak az emberek számára: az otthonteremtési támogatás rendszerének visszaállítása, a gyógyszerárak csökkentése, a kórházak privatizációjának leállítása, a magyar gazdák dotációjának növelése, és a gáz- és energiaárak szabályozása (Janke 2012:213).

A popularizációs korszak lényege abban foglalható össze, hogy „Orbán megértette, hogy a politikában az eszméket az emberek szívéhez kell eljuttatni. (…) Olyan világról beszélt a választóknak, amelyet azok ugyan nem igazán ismertek, de valahogyan mégis a magukénak látták. (…) Megtalálta velük a hangot. Kitapintotta vágyaikat” (Janke 2012:161). A Fidesz ekkor vált valódi gyűjtőpárttá, amely a jobboldali érzelmű választóközönség jelentős részét lefedte. A párt retorikája is változáson ment át. A Fidesz egyre több szociális követelést karolt fel, kiaknázva a társadalom nagy részének elégedetlenségét az MSZP-SZDSZ kormányzással, amely számos társadalmi és foglalkozási csoport érdekét megsértette (kórházak privatizálása, patikaliberalizáció, fejlesztési részhozzájárulás fizetése a felsőoktatásban hallgatóktól). A Fidesz körül egy mozgalmi háló jött létre, külön médiastruktúrával (Hír TV, Echo TV, Magyar Nemzet, Heti Válasz, Demokrata). Ennek a médiabirodalomnak az alapjait még az első Orbán-kormány idején fektették le.

A popularizációs időszak végét a 2010-es választás jelzi. Nem csupán azért, mert a választás pontot tett egy hosszú ellenzéki periódus végére, hanem azért is, mert a Fidesz sok tekintetben szakított a popularizációs időszakkal, és visszatért egy markánsabb jobboldali arculathoz. Ezt jelezte a polgári körök leépítése, valamint társadalompolitikai téren egy erőteljes visszafordulás 2002-höz, a szociális retorika visszafogása, és helyette a munkaalapú társadalomhoz való visszatérés, valamint a hazai nagytőkés elit és felső-középosztály támogatása. A 2010 utáni időszak már egy másik történet.

Kitekintés

A Fidesz volt az első olyan párt Magyarországon, amely sikeresen építkezett az 1990-es évek nyugati kampányelemeiből, és ezzel megteremtette a hazai „popularizáció” alapjait. Tévedés ez utóbbit – amely kizárólag a párt mozgósítási potenciáljának bővítésére utal – összekeverni a populizmussal, amely eredeti jelentésében egy olyan eszmét jelölt, amelynek célja a nép felemelése. Érdemes és megfontolandó lenne a politológusok és történészek részéről a populizmus elkülönítése a pr-tanácsadók alkimista műhelyeiben előállított látványpolitizálástól, amely a populizmus népbarát frazeológiájából és a nép megszólításának eszközeiből (népszavazás, nemzeti konzultációk, polgári körök) építkezik ugyan, de célja nem konkrét társadalmi csoportok (parasztság, munkásság) felemelése, emancipációja, hanem a saját tábor érzelmi összekovácsolása és egyben tartása, valamint a politikai cselekvés mögé érzelmi közösség állítása. A hard government keretében a politikusok állandó cselekvénykényszerben vannak. Berlusconi, Blair és Clinton felismerték (illetve felismertették velük), hogy a cselekvésközpontúságot állandóan indokolni kell, az érzelmi közösség tagjaira hivatkozva, mintegy a cselekvéskényszert összhangba hozni a tagság és szavazóbázis érzelmeivel, identitásával. Orbán Viktor pontosan ezt az utat követte. E tekintetben nincs sajátos magyar út, a Fidesz a nyugati folyamatokhoz kapcsolódik.

Irodalomjegyzék

Antal Attila 2017 A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Napvilág Kiadó, Budapest

Böcskei Balázs 2014 Padlóról padlóra. L’Harmattan, Budapest

Böcskei Balázs – Arató Gergely 2010 Irányok és trendek az európai szakpolitikákban. Budapest

Canovan, Margaret 1981 Populism. 1981 Harcourt Brace Jovanovich edition, New York.

Csizmadia Ervin 2014 Miért „alaptalan” a magyar demokrácia? Pártok, konfliktusok, társadalmi kohézió és állampolgári nevelés. Budapest

Csizmadia Ervin 2007 Politikai változáselmélet? Miért változnak pártok, kormányok, politikusok. Budapest

Csizmadia Ervin 2008 Politikatudomány és politikai elemzés. Elmélet, történet, tudósközösség, műfaj és gyakorlat. Budapest

Debreczeni József 2002 Orbán Viktor. Budapest

Enyedi Zsolt – Körösényi András 2004. Pártok és pártrendszerek. Budapest

Ferge Zsuzsa 2008 Rögös út a munkához. Népszabadság, április 18.

http://www.fergezsuzsa.hu/docs/rogos_ut_a_munkahoz.pdf, (letöltés dátuma: 2017. 04. 30.)

http://www.fidesz.hu/hirek/2015-01-05/sikeres-a-csaladpolitika/?honnan=Nemzeti_Hirhalo, (letöltés: 2017. 05. 05.)

Fischer Tibor 2014 A magyar tigris. Budapest

Fricz Tamás 1997 A népi-urbánus vita tegnap és ma. Budapest

Fricz Tamás 1996 A magyarországi pártrendszer 1987–1995. Budapest

Hungary: One-party ruling. Wednesday 5 January. The Guardian.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2011/jan/05/hungary-one-party-rule?INTCMP=SRCH, (letöltés dátuma: 2017. 05. 01.)

Igor Janke 2012 Hajrá magyarok! Budapest

Izsák Lajos – Jónás Károly – Kovács Tamás – Réfi Attila – Sziklai István 2011 Magyarországi politikai pártok lexikona 1846–2010. Budapest

Klein, John 2007 Az elveszett politika. Napvilág Kiadó, Budapest

The Contrarian Hungarian (2011) Koki és Saller: PM Boasts of His Playground Behavior.

https://thecontrarianhungarian.wordpress.com/2011/07/05/231/, (letöltés: 2017. 05. 05.)

Körösényi András (szerk.) 2015 A magyar politikai rendszer – negyedszázad után. Budapest

Laclau, Ernesto 2011 A populista ész. Budapest

Lakatos Júlia 2011 Nagyhatalmak tranzitban. Budapest

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/doc/ip-brric-110412.pdf, (letöltés: 2017. 05. 05.)

Magyar Péter 2011 Berlusconi – pénz, hatalom, botrányok. Budapest

Modor Ádám (szerk.) 2008 Ellenségből ellenzék. Fidesz (1988–1994)

Budapest.

Modor Ádám (szerk.) 2013 Polgári ellenzék, polgári kormány – Fidesz 1994-2002. Budapest

Nigel Farage to Viktor Orbán.

https://www.youtube.com/watch?v=D-HLHOciEco, (letöltés: 2017. 04. 30.)

Novák Zoltán 2011 Az erőpolitika kormányzati karaktere. HVG

http://hvg.hu/velemeny/20110309_novak_eropolitika, (letöltés: 2017. 05. 01.)

Orbán Viktor 1987 Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben (A lengyel példa). Szakdolgozat. ELTE

http://2010-2015.miniszterelnok.hu/attachment/0017/szakdolgozat.pdf, (letöltés: 2017. 04. 29.)

Paár Ádám 2011 Egy nehéz szerelem? Orbán Viktor és az Európai Unió.

Méltányosság Politikaelemző Központ.

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/doc/p_egy_nehez_szerelem_-_orban_viktor_es_az_eu.pdf, (letöltés: 2017. 04. 30.)

Paár Ádám – Vojtonovszki Bálint 2012 Hajléktalanügyi országjelentés 2010–2011. Budapest

http://www.foglakprojekt.hu/downloads/doktar/orszagjelentes_2010-2011.pdf, (letöltés: 2017. 04. 30.)

Paár Ádám – Rácz Márk – Szirmák Erik – Szőcs Judit – Tóth Zsófia 2013 Változó modellek: a szakképzési rendszer reformja.

http://www.meltanyossag.hu/content/files/szakkepzesi_reform_130502.pdf, (letöltés: 2017. 04. 30.)

Papp István 2012. A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Budapest

Ringen, Stein 1997. Citizens, families and reform. Budapest

Romsics Ignác 2010. Magyarország története a XX. században. Budapest

Romsics Ignác 2003. Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest.

Sellers, Charles-May, Henry-McMillen, Neil R. 1999. Az Egyesült Államok története. Budapest

Stemler Gyula 2003 Magyar miniszterelnökök. Budapest

Storch, Beatrix von 2017 Szükségünk van Orbánra. Budapest

Stumpf István – G. Fodor Gábor 2007 A „jó kormányzás két értelme”. Budapest

Szczerbiak, Aleks – Taggart, Paul 2003 Theorising Party-based Euroscepticism: Problems of Definition, Measurement and Casualty. http://aei.pitt.edu/6562/1/001513_1.PDF, (letöltés ideje: 2017. 04. 30.)

Szeredi Péter – Szigetvári Viktor 2011 A forradalom fogságában. Tanulmánykötet a második Orbán-kormány első évéről. Budapest

Szoboszlai György – Wiener György 2016 Választás-politológia. Változások és trendek. Budapest

Ungváry Krisztián (szerk.) 2013 Búvópatakok. A jobboldal és az állambiztonság, 1945-1989. Budapest

Werner-Müller, Jan 2008 Mi a populizmus. Libri, Budapest.