„Elbeszélésem hű lesz a valósághoz, vagy legalábbis a valóságról őrzött személyes emlékeimhez, ami egy és ugyanaz.” Evvel a mondattal kezdődik Jorge Luis Borges egyik titokzatos írása, az Ulrica. Tetszetős a valóságnak ez a felfogása, de oszthatjuk-e, ha nem egyéni reminiszcenciákról, hanem sorsdöntő történelmi eseményekről, azokhoz fűződő emlékeinkről van szó?

*

Huszonöt évvel ezelőtt Szalonikiben, egy nemzetközi újságíró-találkozó alkalmával, Adam Michnikkel huszonöt évvel azelőtti eseményekről, a franciaországi diáklázadásokról és a prágai tavaszról beszélgettünk. Illetve 1968-ról is, de legalább annyira érdekelt a legendás Solidarność szakszervezeti mozgalom egyik szellemi vezérének a kommunista világrezsim megbuktatásában játszott szerepe, s különösen izgatott a magyar rendszerváltás kulcszereplőihez, elsősorban Kis Jánoshoz és TGM-hez fűződő viszonya. Megkértem arra is, hogy értelmezze híressé vált kifejezését, a bolsevik antikommunizmust; ennek mintájára beszélhetünk ma korrupt korrupcióellenességről, és még kitalálhatunk hasonlókat, bár a liberális illiberalizmusig éppen nem mennék el. (Az interjú Adam Michnikkel A Hét valamelyik 1993-as őszi számában jelent meg.)

A sorsfordító évről, amely „egyeseknek Európa új tavaszát, másoknak a popkultúra kezdetét vagy a hagyományos értékekre épülő világ széthullását jelentette”, hasonló emlékeim vannak, mint Tamás Gáspár Miklósnak (lásd 1968. augusztus 21., Prága című fontos, hatásos cikkét), két jelentős különbséggel: az egyik természetesen az, hogy bár hasonló lelkesedéssel, jóval csekélyebb tényismerettel, tisztánlátással és elméleti vértezettséggel próbáltam értelmezni a történeteket; a másik viszont az, hogy rám közvetlenebbül, praktice kihatottak. Erről próbálok a továbbiakban beszámolni.

1968 kora tavaszán, egyetem után, sőt fél évi középiskolai (fizika)tanárkodás után hat hónapos katonai szolgálatra invitáltak Bukarestbe. Laktanyánkban, a Cotroceni negyedben, egyhangú, szigorúan tagolt, de elviselhető élet folyt, a társaságból mindenféle missziótudat hiányzott, bár egyenesen a „transzmisszió”, vagyis a távközlés volt a mindennapi kenyerünk. A helyzet a születésnapomon alakult át készenlétivé. 1968 május 20-án tört ki Franciaországban a hatalmas sztrájk, ötmillió dolgozó vállalt szolidaritást „a radikális egyetemi reformokat követelő és a fogyasztói társadalmat hevesen támadó” diáksággal. Rádión követtük az eseményeket. Egy megtért disszidens vallomásai című esszéjében Adam Michnik ezek lényegét 1994-ben így fogalmazza meg: „Az 1968-as lázadás gyökerénél az igazságosság utáni vágy húzódott meg. (…) Volt valami patetikus ebben a lázadásban, amely nem egyszerűen egy nemzedék közösségi tudatát formálta át.” Michnik kérdésére, hogy mi maradt meg a hatvanas éveknek a szabad szocializmusba vetett idealista hitéből, néhány év múltán Jürgen Habermas azt válaszolta: a radikális demokrácia. (Érthető, hogy az illiberalizmus mai pápája miért tartja fő ellenségének 1968 szellemét, miért „az egyik alapvető viszonyítási pont, amihez képest önmagát és politikusi életművét meghatározza”.)

Lelkesítettek persze a franciaországi változások, de lelkesített az is, hogy közeledett augusztus vége, szabadulásunk napja. Aztán augusztus 20-ról 21-ára virradólag a Varsói Szerződés (VSZ) országai lerohanták Csehszlovákiát. Pontosabban a Duna Hadművelet fedőnevű akció keretében a szovjet csapatok nagy létszámú lengyel, magyar és bolgár támogatással vonultak be, a készenlétben álló keletnémet haderőt Moszkva végül visszarendelte a német–cseh határról, Románia és Albánia pedig megtagadta a részvételt, utóbbi ki is lépett a VSZ-ből.

Ceaușescu és Románia megdicsőült, nekünk azonban még egy hónapot le kellett húznunk, gyakori hadgyakorlatozás és éjszakai riadók közepette. Azokban a feszült napokban vágni lehetett az oroszgyűlöletet a laktanyában, és egyre gyakrabban hangzottak el vad magyarellenes szólamok is. Rémhírek még holmi bevetésekről is keringtek, állandó készültségben citeráztunk, a helyzet feszült volt, mint egy zárt osztályon. Nagyon szomorú voltam, amikor nem engedtek haza nagyanyám temetésére. Ötven éve, augusztusban. Akkor történt mindez. Kereken egy évvel azután, hogy megismertem apámat.

Hogy nemzőm német, azt tízéves koromban, a román nemzeti ünnep napján közölte sírással sikertelenül küszködő anyám. Nem részletezte, én meg nem tudtam mit kezdeni e vallomással. Leginkább azért aggódtam, mert bizonytalanná vált a harcosi jövőm, hiszen addig partizánként fegyverrel a kezemben harcoltam, kíméletlenül, ahol értem, udvaron és erdőszélen, kertben és padlásokon, a fasiszták, a nácik ellen. (Az ellenség persze ravaszul láthatatlan volt, a kiskutyánkon kívül senki sem akart megátalkodott német=fasiszta lenni.) Különben is szigorúan titkolni kellett a dolgot, középiskolába, de még később az egyetemre sem vettek volna fel, ha kiderül, hogy közvetlen ősöm a hitleri hadseregben szolgált. Különben franciaországi sebesülése után küldték Romániába, ballisztikát okított oficéreknek Fogarason. Ott találkoztak anyámmal. (Bizonyára ismerte az ugyanott szolgáló Fritz Schrödert, a későbbi német kancellár apját, aki 1944 nyarán tűzharcban elesett – nem volt olyan szerencséje, hogy láthassa a fiát.)

Apámmal felnőttként 1967 augusztusában találkoztam, ugyanazzal a vonattal jött (Segesvárig), amellyel az első Romániába látogató német kancellár, Willy Brandt és kísérete utazott. Franciául beszélgettünk. Nem kérdeztem tőle semmit a múltról. Tudtam anyámtól, hogy gyűlölte Hitlert, ő tudta anyámról, hogy nem szász, hanem zsidó barátnőitől tanult meg németül. Békében, megnyugodva váltunk el. Hívott Németországba, nem mentem. Autót akart küldeni, amikor már lehetett volna, visszautasítottam. Ezt-azt azért anyám címére küldözgetett. Rengeteg levelét őrzöm, olvasatlanul, anyám néha válaszolt, én soha. Leben und leben lassen.

Anyám a halála előtt néhány évvel mondta el, hogy 1944. szeptember elsején kellett volna elindulnunk Németországba, Bécsben vártak volna kettőnket apám szülei. Augusztus 23-án késő este I. Mihály király a rádióban bejelentette Románia átállását. A második világháború kimenetele és az én sorsom megpecsételődött. Apám némi kerülővel hazasodródott Düsseldorfba. Három hónapos voltam, egy hetem hiányzott ahhoz, hogy most ne untassam az olvasót sorsalakító augusztusaim felidézésével.

*

Nomen est omen – igaza lenne a plautusi szállóigének? Őszintén szólva nem hiszek az ilyen bölcsességekben. Ha hinnék, azt kellene mondanom: predesztinálva voltam, hogy az augusztusok történelmi forgószelei fel-felkapjanak.

Családnevünk ugye a ‘magasztos, fenséges, fennkölt’ jelentésű, az év nyolcadik (akkor, eredetileg hatodik) hónapjának is nevet adó latin Augustus származékának, az Augustinus magyarosodott alakja. Leghíresebb druszám Aurelius Augustinus, vagyis Hippói Szent Ágoston, a kereszténység egyik legbefolyásosabb filozófusa, akiből az egész középkor ideológiája táplálkozott. Érdekes gondolatokat köszönhetünk neki a szabad akaratról meg az eleve elrendelésről. Egy augusztus végi napon halt meg.

Szent Ágoston Hugó, a magasztos, a fenséges, a fennkölt, ízlelgetem, nem is hangzik rosszul. 🙂 De azt ígértem, hű leszek a valósághoz. A valóság pedig ezúttal a kicsinyítő képző! Szigorúan véve: magasztoska, fenségeske, fennköltecske. Bizony! Úgyhogy ezt inkább hagyjuk.

Igazság szerint nevünktől, mindenünktől függetlenül puszta játékszerei vagyunk a kiszámíthatatlannak.

Forrás: Transindex / Plakátmagány / 2018. szeptember 17. Köszönjük a szerzőnek hogy írását rendelkezésünkre bocsátotta.