Bizonnyal sokan kezelik-őrzik kihívó világnézeti kérdésként József Attila Eszmélet-ének emlékezetes sorait: „…Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg…”. Ennek létértelmezési párhuzamával jellemezhetőnek tűnik az a Pilling János szerkesztette szöveggyűjtemény, amely A halál, a haldoklás és a gyász kultúrantropológiája és pszichológiája címet kapta.¹ Mert a halál (talán, sokszor, sokaknak) előbb van, mint az élet. Sőt, olyan is akad, kinek az élet maga is a halál előszobája, vagy (mint ismeretes) olyan is, aki átéli, hogy lehetséges élet nélkül, vagy egyenesen helyette kapta magát az elmúlást…

Persze, koránsem azért, mert a sorrend ne volna éppen fordítva az időrendet tekintve, vagy mert nincs halál élet nélkül, de talán e függésmód fordítva is kölcsönös, a halál sem esélyes az élet megléte nélkül. Viszont mindezekkel is összefüggésben, amíg az élni tudáshoz jószerével mindenki ezernyi jótanácsot kap és osztogat is (rosszat is bővében, ha úgy alakul), de a másik idői végleten épp az ellenkezője igaz: a halálról az elkerülés késztetése, a kockázat nyűgje, a meghekkelés szándéka dominál elsőbb, csak utána következik (esetleg) az értelmezés, az értelemadás, a halálképek megjelenítése, olykor akár kritikai tónusban is, mint Holbein haláltáncában vagy Hieronymus Bosch bűn-vízióiban, Philippe Ariès civilizáció-történeti alapművében, vagy a mitológiák, a kultúrakutatók végtelen leírás-gyűjteményében. S ilyenkor bizony a halál kerül elsőbbségbe, mert ha mind gyakoribb változatai ott csüggeszkednek is a televíziónk, újságjaink, magazinjaink, regénycímlapjaink látványtárában, maga a halál „megszokása” nem tartozik a mindennapi kultúraátélő alapkészletéhez. Vagyis, mire történetileg a halál előszobájába kopogtatunk, csak az indokoltnak tetsző várakozás közben ébredünk rá, mennyire nem tanultuk meg „kezelni”, sem értelmezni, ami történik, s nem kézenfekvő a feldolgozása sem, sőt a halálnemek szükségképpeni változatosságát is csak messziről követi az „élőnemek” belátása arról, hogyan is zajlik mindez, miért és „hogyhogy csak velünk esik meg…?”, mások hogyan élhetik túl a maguk veszteségeit, a hiányt, a kezelhetetlen elmúlás kínos adományát…

Az élőknek mindennemű halálhoz való viszonya, kettejük Bergman által oly tökéletesen filmre vitt „sakkjátszmája” bár régtől fogva elemi tartozéka az irodalomnak, a színpadoknak, a drámának, az eposzoknak, a „primitív” népek kultuszainak, a kortárs népek hétköznapi szertartásainak, a középkori egyházak vagy a modern szcientológiai harsonázásnak is, valahogy nem sikerült korábban (hitelt érdemlően, sőt megváltásképpen) megtudnunk: „mi van azután…?”, van-e halál utáni/fölötti/alatti élet, van-e túlélése mindennemű elmúlásnak, s van-e ideje a létnek akképpen szabottan, ahogy már a bibliai időktől fogva kínálkozott. Eközben – lexikonok, egyházak, hitek, tudások, szokásjogok, meggyőződések dacára vagy eredményeként is) – a lét és az életvitel végességi belátásunk mellett sem formálunk mindennapi tudást arról, hogyan viszonyulhat egyedileg a bekövetkezőhöz, és talán senki sem értesül idő előtt (néha még az idő után sem) arról, mit várhat a lét végétől és azután, vagy mikortól kell már várnia, tudnia, kiszámítania, elfogadnia bármit is mindeme körülményekről. Nem a biznisz pártján állok, de könnyen belátom, hogy a születési anyakönyvek vagy a publikált sírbeszédek mellett az egyik leg-piacképesebb kézikönyv lehetne éppen a haláltudományos gyűjtemény, akár elméleti, akár szöveggyűjteményi változatban. Hisz garantáltan sikermunka, mivel „mindenkit érdekel”, mindenkit „elér egyszer”, minden társas környezetet áthat és próbára tesz…

A most terítékre vett kötet ugyan első változatban már 1999-ben is megjelent, de új kiadása és a sikerrel összekapcsolni vágyott ismeretkincs mégsem vált tudományos közkinccsé, holott mintegy kínálja is magát, ha nem könnyed „ajánlóval”, de praktikus tudáskészlettel. Ami az újramegjelenése óta eltelt utóbbi tíz esztendőt tekintve részint magyarázatra is szorul, hiszen roppant sok kép és képzet, élmény és tudás, vízió és gyakorlati ismeret tornyosult fel e tudástartományban, részint meg annak értelmezésére késztet, miért nem fordult erőteljesebb figyelem a könyv és értékei irányába. Utóbbinak ugyanis nem örvendek, sőt épp ezért is írok róla, mivel tematikus kínálata nemcsak elméleti, kultúratudományi, történeti, vallási és egyéb aspektusokat kínál, hanem puszta gyakorlati életvezetési oldalon is kézre eshet idősgondozónak vagy lélekbúvárnak, szellemi néprajzosnak és irodalmárnak, szociológusnak és gerontológusnak, tudástörténésznek és lelkipásztornak, megváltásegyházaknak vagy családállítóknak is.

Nem lemondva arról, hogy „a halál mindenkit érdekel” vagy érint, de belátva ennek mint képzetnek tarthatatlanságát is, mintegy haláltematikai érintetlenségem okán csaptam fel Pilling János szerkesztett kötetét, mely egészében nemcsak bűvös változatosságot, de mélységeit tekintve is árnyalt tudásvilágot sugároz. Le sem tagadhatná, hogy a címbe emelt „kultúrantropológia” mint hívószó vonzott, de részint ismerve a szerzők egy részének idevágó munkásságát (így Philippe Ariès, Vargyas Gábor, Polcz Alaine, Kunt Ernő és számos mások írásait), de a nyolcvanas években már meglepetést kiváltó Mauzóleum-kötet irdatlanul gazdag anyagát sem feledve, irodalmi feldolgozások vagy művészeti alkotások hosszú listáját sem kicsinyelve, végül a halállal foglalkozás mint tudásterület önállósodásának tapasztalatára lettem figyelmesebb. Nem meglepő az bizonyos „primitív népek” vagy más kultúrák megismerését képviselő kutató számára, ahogyan a vallásantropológia, a kortárs új magyar mitológia és alternatív egyházak bizonyos körének belátása iránt fogékony vallásszociológiai tudástérben sem, hogy léthatárok és léten túli életvilágok kérdései nemcsak futurológiai képzelmények vagy utópiák, szekták vagy ufó-hívők köreinek kommunikációs anyagává váltak, hanem a megértés szándékát is fölpiszkálták bizonyos körökben.

Első szimatra a könyv (akár ajánlója, akár előszava) homlokzatára róva, azonnal a válaszlehetőségek sokféleségének ideájával kecsegtet: „Miért kell meghalniuk az élőknek? Hogyan viszonyultak a különböző korok emberei a halálhoz? Mit tanítanak a vallások a halálról és a túlvilágról? Hogyan vélekednek a halálról a filozófusok? Ábrázolható-e a halál? Igazak-e a klinikai halálból visszatért emberek beszámolói? Van-e túlvilág? Vannak-e szellemek? Miért félünk a haláltól? Mit él át a haldokló? Mit tudnak a gyermekek a halálról? Megmondhatjuk-e a gyógyíthatatlan betegeknek a diagnózisukat? Hogyan segíthetünk a haldoklóknak és a gyászolóknak?...”

A piaci ajánlás takarhatna felületes, ismeretterjesztő vagy piac-orientált válaszkínálatot is. Ám nem így áll ez, hiszen egyes tudástartományokban is seregnyi kérdés, és ezek diszciplináris besorolása is jelzi, hogy valamely új tudományterület felé mozdul mindahány: mégpedig a halál, a haldoklás és a gyász elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó tanatológia ismereteit közvetítik. Mivel pedig a halál kérdései-válaszai-felfogásmódjai számos oldalról közelíthetők meg, ebből fakadóan a tanatológia is interdiszciplináris (vagy inkább multidiszciplináris, több tudományágra kiterjedő) szakterület lett az idők során. A halál pszichológiai kérdései, a pszichiátria, az egészségpszichológia, a parapszichológia és a spirituális tudások vidéke is éppúgy „áthallásokat” kínál a halál elfogadása témakörében, mint a történeti előképek, a törzsi népek, a vallási mikroközösségek, a karma-tanok, a new age-mozgalmak vagy a reinkarnációs technikák bekerülése az orvosi tudástörténetbe. E tudástartalmak gyarapítói és őrzői, közvetítői és kutatói között viszont a tanatológiával foglalkozók számos típusa, képviselője meg kell kapja helyét, mégpedig a többi tudományterülettel nem titkolt összefüggések révén is. Vagyis vannak a szöveggyűjtemény szerzői között filozófusok, bioetikusok, orvosok, pszichológusok, antropológusok, szociológusok, teológusok, művészettörténészek. Már a kötet bevezetője is átirányít a hazai és külföldi szakirodalom csillagszerűen szétágazó tartományaiba, ezek elméleti előzményeibe és a résztémakörök tudománytörténeti pozíciójának, képviselőinek munkásságába (hogy csak a legnépszerűbbeket említsük, Polcz Alaine pszichiátert, Kunt Ernő vallásantropológust, Sükösd Miklós szerkesztő-médiakutató-politológust, Szenti Tibor történész-néprajzost, Jelenczki István szekuláris vallásteoretikust), de nem kihagyható itt a szerkesztő Dr. Pilling János tanulmányainak sora sem. Mellettük helyet kap itt Philippe Ariès, Vargyas Gábor, Magyar László András, Horányi Ildikó, dr. Fekete Sándor és Temesváry Beáta írása is, egyértelműen tágítva a spektrumot a civilizáció- és viselkedéstörténet, az etnológia, a kísértethitek és túlvilág-képzetek, a halálfélelem és a gyászmunka, vagy éppen ezek vizuális műalkotásokon megjelenő interpretációi felé. A szerkesztői előszó (amely a Buda Béla 70. születésnapja alkalmából kiadott Polihistória-kötet, a hospice-kézikönyvek, az orvosi kommunikáció, a gyászmunka szakirodalmának is élvonalbeli kutatójától származik) finoman jelzi, hogy az értelmező, áttekintő, de közérthető szövegek válogatási szempontjai között a tudományág-történeti áttekintés is elvárás volt a fejezetek szerzőivel szemben, így végül is két tartalmi egység kialakításában látott indokolható érvet arra, hogy mintegy „tematikai” rendszerezést valósítson meg. Ebben a halál, a haldoklás és a gyász elméleti vagy gyakorlati tudományos kérdéseinek a hatvanas évektől helyet adó új területét a kutatók két fő ágazati forrásvidékéhez vezeti vissza, s köztük a halál eredetéről kapott mitikus felfogások historikuma, kultúratörténeti aspektusa az egyik, hiszen a halál utáni létezéssel összefüggő válaszok sokszor a mítoszképződés különböző népek életében fontossá vált ideáit képezik le, s ezekhez képest a közösségek halálképe, mítoszokban kommunikáló változatai, vizuális ábrázolások jelentéstartományai, jeltudományi szempontjai, lenyomatai nemcsak történeti horizonton mutatkoznak meg, hanem mindjárt a kultúraközi kommunikáció, az elválasztó és összekötő, hidat formáló vagy mentális szférákig hatoló mivoltukban egyúttal az életjelenségek és kihívások empirikus tartalmait is közvetítik – innen a szövegválogatás kultúraelméleti szempontja. A másik fő ág, mely immár a társadalmi létformák életvilág-közelbe került verzióiból kínál eligazító fejezeteket, maga a halálközeli élmények, a halálhoz vezető utak értelmezés-históriájánál egzaktabb, a haldoklás, a halálképek, a halálfélelem összetevői és megnyilvánulási formái mellett a haláltudat és az egyéni halálkép kialakulásának, fejlődési folyamatának, a haldoklás és a gyász pszichológiai hátterének, a haldoklók és hozzátartozóik lelki támogatásának lehetőségeit, mentálhigiénés védelmük módszereit (mind a betegség, mind a gyász időszakában), valamint a haldoklók és gyászolók professzionális támogatását végzők habituális tudnivalóit részletezi a tanatopszichológia újabb tudásterületi tapasztalatából. A halálfélelem okai, a haldoklás folyamata, a gyász átélése, a krízishelyzetben segítők lelki hátterében ott álló sokféle empirikus tudás valóban kitesz egy önálló diszciplínát, így e második blokk a gyermek halálképeitől a haldokló gyermek és környezete viszonyát, a fájdalom összetevőit és lelki kezelésmódjainak körvonalait, a hit és a megváltás-interpretációk antropológiaitól a segítő foglalkozások szakembereiig ívelő tudástérben nélkülözhetetlen ismeretek összefoglaló képét formálja meg.

Vargyas Gábor etnológus-antropológus például a Mítoszok a halál eredetéről (és a bibliai bűnbeesés története) témakörében fogant dolgozatában a halálmítoszok, a bűnbeesés, a halhatatlanság, az afrikai törzsi vallások halál utáni létképzetei, néhány észak-amerikai indián, ausztrál bennszülött felfogás, óceániai példa nyomán ismertet halálmítosz-előfordulásokat és társadalomtörténeti körképeket is, „alapideák” és mítoszformáló elemi erők, szimbólumhasználat és természeti analógiák hosszú sorával, melyek a teremtéstörténettől az öröklétig magukba foglalják a hitek és világképek gazdag tárházát (13-24. old.). A haldoklóról alkotott paraszti felfogásmódok elméletírója-kutatója, Kunt Ernő a társadalmi értékrend és jogállás szerinti halálképek, mintázatok, a temetés menete, a végtisztelet, a haldoklás egész szertartásossága terén végzett elemző szakmunkájából vett részlet végül is a halálképek, a haldoklót körülvevő társadalmi normák, a haldoklás és bűn-fogalmak változatai köréből hozva szövegszerű illusztrációt is (69-75. old.). Philippe Ariès a halállal összefüggő ellenállás, a saját halál, a mások halála, az „ősi és állhatatos” képzetek latin kereszténységi örökségét áttekintő írásában megintcsak új aspektusban szemléli a halál pillanatát, mely egyúttal a számvetés, a „visszamenőleg végleges értelmet adó történet” megkonstruálásának példatárával alkot rendszerbe illesztett körképet, elgondolkodva a „tiltott halál”, a „megszelídített halál” aspektusain is (25-36. old.). Temesváry Beáta a lélektani krízisek, a tabu, az öngyilkosság, a betegségtől való félelem, a „megragadhatatlan létmódok” témaköre, az elfojtó, tagadó, racionalizáló és projekciós mintázatok elmélettörténetébe is bevezet (117-132. old.). A kötet szerkesztője-átdolgozója ugyanakkor a halállal összefüggő filozófiai aspektusok rendszerét, a halálközeli élmény világ- és túlvilágképeit, a haldokló pszichés gondozását, a gyász lélektanának és a gyászoló segítésének mentális eljárásmódjait is külön-külön írásokban felvonultató széles skáláján kínál mélyebb megismerési utakat, felfedezéseket, adandó esetben kifejezetten oktatásra is alkalmas tónusokat (fejezetenkénti összefoglalókkal, tesztkérdésekkel bővítve mindegyiket).

Mármost mindezeket itt most pusztán az illusztráció kedvéért ragadtam ki a tizenhat fejezetből és ismertetőből, a mellékelt idegen szavak szószedetről és gazdag könyvészeti mutatóból álló részeket nem is említve. De mert egy szöveggyűjtemény épp azért nem pusztán tematikus monográfia, hogy még a koncepciózusnál is több verziót, mintát, színt és elágazást mutathasson, az oktatási és „felfedezési” szándék mellett Pilling kötete ezt kínálja is, tehát a kiragadott példák szinte leginkább csak arról szólnak, mivé silányíthatja az egyigényű-egyspektrumú olvasat a sokigényű változatosságot. Így hát a további ragadozást nem is vállalom… Inkább csupán arra hívom föl a figyelmet, mennyi minden lehetséges még ebben a szemrevételezési spektrumban, a gyász pszichológiájától a halálképek néprajzi-etnológiai változatosságán át, közösségi tudások és rituális eljárásmódok élményalapú áttekintéséig, s messze tovább is, ami mind-mind valahol a teljesebb világképek egyetlen szegmenséről, a halálhoz fűződő képzetek értéknormáihoz vezető értelmezési útról vallanak. Összességében a kötet a korábbi kiadás bővített és frissített változata is, mely mindmáig utánzat és hasonló válogatás nélküli teljesítmény, de épp ezért sokkal fontosabb annál, hogysem tankönyv, oktatási melléklet vagy szimpla szöveggyűjtemény lenne. A szerkesztő saját írásai (filozófiai, episztemológiai, jelentéselméleti, szakrális, beteggondozási vagy gyászlélektani dolgozatokban) mintegy önmagukban, kismonográfia alakjában is képesek lennének kellő alapot adni a tanatológia tudástartalmainak, de így, gazdag szövegkörnyezettel és történeti retrospekcióval is bővítve már ezen az alapozó szintem messze túlívelnek. Részben ugyan a megközelítések sokszínűségének köszönhetően, de nem kevésbé arra a bevezető kérdésemre is választ adva, ráadásul kapjuk-e a puszta életet is a tudáshiányok ellenoldalával szemben. Pilling és szerzőtársainak válasza nem érthető félre, de nem is lezárt rendszert alkot, csupán a jelenkori, modernitás-kori értelmezési módok egyik rendszerszerű lehetőségét kínálja. Ettől és ezért, így és figyelemre méltó, elismerést kiérdemlő tudományterületi alapművé lett, s napjainkban már a legtöbb ily plasztikus megjelenítésmód is azzal gazdagíthatja komplexitását, hogy az áthallások, belátások, megfontolások és párhuzamok időben kialakult rendszere immár a léthatárvilágok átvezető tartományába építi be a halálról való tudásunk életről való tudássá válásának elemeit. Ez pedig nem pusztán oktatási, nemcsak megismerési vagy értelmezési, hanem rendszeralkotó és méltó vállalás azon a színtéren, ahol a világok „innen-nézete” és a létmódok „onnan-képzete” nem ellenpontként, hanem kölcsönhatásként maradhat érvényes.

A. Gergely András

1 Dr. Pilling János: A halál, a haldoklás és a gyász kultúrantropológiája és pszichológiája. Semmelweis Kiadó, Budapest, 2010., 212 oldal