PÁRIZS – Itt Párizsban 68 emlékei vesznek körül minket, mintha ez a saját múltunk volna, mintha valamennyien a „vörös Dany” közeli barátai lettünk volna. A médiák jóvoltából a rendőrök rohama ellen utcakövekkel védekező, könnygázfelhőbe burkolt Sorbonne imponzáns képei immár egy nemzetközi történelem részeivé váltak. De 68 májusa feltehetőleg nem válhatott volna az emberiség közös örökségének részévé, ha eredeti szándékai időközben nem módosulnak 30 év globalizáció és egy jó évtizedes multikulturalizmus során. A tény, hogy ezt az évfordulót ma egész Franciaországban ünneplik, mutatja a kudarc mértékét és egy utolsó nagy ellenállás végét, hogy a „posztmodern állapot” filozófusa, a nemrégiben elhunyt Jean-François Lyotard kifejezésével éljek.

Lyotard tehát meghalt. Kevés filozófusról lehet majd elmondani, hogy annyira koruk magaslatán álltak, vagy annyira előtte jártak volna koruknak – az odafigyelésük révén, annak a ritka és figyelemre méltó tehetségnek a révén, hogy filozófiai-politikai detektorként észleljék a nagy megrázkódtatásokra utaló legkisebb rezdüléseket. Lyotard minden ilyen kis rezdülésre odafigyelt. Az algériai háború, az antikolonialista mozgalom, a szexuális forradalom a Posztmodern tudás-ban, aztán a bevezetés egy olyan jövőbe, amelyről még nem lehetett tudni, hogy egy napon féktelen neoliberalizmussá válik, majd az az alapvető könyv, amely az új kommunikációs eszközöket fedezi fel a még kevéssé kedvelt hálókban, és az információs forradalmat a Les Immatériaux című nagyszabású kiállításon, brilliáns esztétikai írásai, és végül a Résistance, amely a másság minden fajtájának igyekezett esélyt adni. Az én saját felfogásom ez utóbbi munkából indul ki, ebből a rendkívüli jelentőségű könyvből, amely lehetővé tette, hogy kissé megszorongassák a filozófiában szükségképpen jelen levő antiorientalizmust, antiegzotizmust és antietnicizmust, és ugyanakkor Lyotard és mások későbbi munkáival megmutassa a posztmodern gondolkodás határait, a nyugati modernitás modelljét általánosító neoliberális gondolkodás önkényes kereteit. 1968-ban mindezt még sejteni sem lehetett.

Zágráb 1968

1968-ban éppen befejeztem a tanulmányaimat a zágrábi egyetemen. Ott is volt egy kisebb diákmozgalom, ezenkívül a médiákon át és belgrádi barátaink révén eljutottak hozzánk információk a diákok körében növekvő nyugtalanságról. Párizsból is jöttek képek, de nem vagyok benne biztos, hogy akkor gondoltunk volna bármiféle rokonságra ezek között a mozgalmak között.

Szüleink, a szubjektumoknak az a nemzedéke, amely a vállán hordozta az antifasiszta háborút, és ezzel legitimizálta a szocializmust és államformáját, izgatottan figyeltek minket. Az egész saját legőszintébb forradalmi emlékeiket idézte fel, és ezzel kényes helyzetbe hozta őket. Azok, akiknek az ő kezük nyomán kellett volna formálódniuk, és akiket meg akartak kímélni a szubjektum-lét és a felelősség terhétől, a gyerekeik, mindezt most megkérdőjelezték. Voltaképpen nem az önigazgatásos szocializmus rendszerét utasították el a fiatalok, hanem a vele való visszaélés, a bürokratikus eltorzulás jelenségei ellen tiltakoztak. Amit a diákok követeltek, az a szocializmus helyreállítása volt, az eddig elrontott önigazgatás igazi megvalósítása, az igazságosság érvényesítése, egy még előttük álló forradalom, méltányos bérek mindenkinek, a felsőoktatás elérhetősége mindenki számára, szabad diáksajtó. Ma már látható, hogy ennek a nemzedéknek duplán veszíteni kellett. A szülők kudarcát megtoldotta a saját, túl későn kifejezésre juttatott, és túl hamar megcsúfolt ideáljainak csődjével.

Tito elég ravasz és dörzsölt volt ahhoz, hogy igazat adjon a diákoknak. Aztán minden visszakerült a régi kerékvágásba. A belgrádi Student diákújságot, a szabadságkövetelések jelképét az egyetemi pártsejt „konstruktív kritikája” nyomán hidegre tették. Néhány fiatal értelmiségit „trockizmus” vádjával lecsuktak. Valamivel később következett a nacionalizmus hulláma Horvátországban (amely számos letartóztatást vont maga után, amelyek olyan kétes hősöket teremtettek, mint a mai nacionalista elnök, Franjo Tudjman), aztán a „liberális” hullám Szerbiában (aminek következtében a „liberalizmussal” vádolt vezetőket leváltották).

És napjainkban meg: a háború.

A hidegháború elmúltával egész planétánk a határtalan kapitalizmus felé tart, a nem a nyugati világhoz tartozó emberek és népek számára egyre áthághatatlanabbá válnak a határok. A baloldal vezérei jobboldali politikát űznek, míg a konfliktust általában banalizálják ahelyett, hogy a nevén neveznék, ami nem más, mint kirekesztés és erőszak, ez vált az integráció és befogadás konstitutív elemévé – lásd Európa. A különbségeket a folklórra redukálják, és ilyenként fogadják el. Cohn-Bendit, még mindig brilliáns, megnyerő és jóvágású, diadalmasan tér vissza Franciaországba, hogy a médiában, tehát e rendszer centrumában maga bizonyítsa 30 évvel ezelőtti ideáljai csődjét. Mert az egyedüli különbségek, amelyek azóta még hozzájöttek, a legjobb esetben folklorizálták, a legrosszabb esetben semlegesítették – ezek legfeljebb néhány szokásra terjednek ki és a gasztronómiára. Úgy látszik, mintha a hatalmi centrumok még mindig kimerültek volnának a lázadás lehetőségétől és a valójában egyre bátortalanabb ellenállástól, mintha az utóbbi készségesen önmagát emésztette volna fel.

Védekezésnek álcázott támadás és a politikum esztétizálása

Samuel Huntington tézisei a „civilizációk” összebékíthetetlenségéről óriási sikert aratnak, még ha ez nem jut is mindig világosan kifejezésre, és nemcsak explicite, mint a horvát, szerb, bosznia-hercegovinai és egyéb etnokráciákban, hanem nyugaton is, a konzervatívoknál, a jobboldalon és az egykori baloldal egyre szélesebb részénél. Az ember immár készségesen nyilvánít a „Másiknak” egy kultúrát, amely mindenesetre elfogadhatatlan, egy civilizációt, amely a miénkkel mégiscsak összeegyeztethetetlen, és egy hosszútávú „védekezésre” áll be. Egyszer csak kulturális síkon bukkan fel a társadalmi, gazdasági, politikai konfliktus, és a „kultúra” lesz a csataló egy vadonatúj jobboldal számára, amely egy részben balos csengésű szóhasználatra és hasonló elemzésre állt át. Manapság a támadásra a saját kulturális identitás védelmének formájában, a kölcsönös „elismerés” keretei között kerül sor. A főként az USA-ban használt multikulturális diskurzus arra szolgál, hogy felfogja a csapásokat. Ez ugyanis magának a globalizálódásnak a működéséből fakad. Míg ugyanis az a diskurzus a kulturális különbségek gazdagságát ünnepli – külföldieket „lefognak”, és államilag bérelt gépeken erőszakkal visszatoloncolnak Afrikába vagy Romániába. Nem adnak vízumot, a politikai menedéket, tartózkodási vagy munkavállalási engedélyt azoktól is megtagadják, akiket a posztkoloniális kétségbeesés késztet arra, hogy az egykori anyaországba, „az emberi jogok hazájába”, „a vendégváró Franciaországba” jöjjenek. De ez általában vonatkozik a centrum más országaira is a periféria országaival szemben.

Az a tény, hogy a jobboldal a konfliktusait kulturális síkra tereli, szükségképpen vezet ahhoz, hogy a baloldal ugyanazon a síkon reagál. Ezáltal megint van remény arra, hogy a társadalmi harcokhoz szociológiai és politikai analízis is járuljon, ahogy ezt a szociológus Pierre Bourdieu a kultúra és a publicisztika terén egyedülálló módon végzi, azzal, hogy az „intellektuelek internacionáléját” próbálja létrehozni, amelynek ki kellene kerülnie az államhatalom uralma alatt álló médiákat. A globalizációra egy ellen-globalizációval kell felelni – a teoretikus válaszok erejével, amelyeket általánosan kell terjeszteni, és a társadalmi mozgalmak legújabb, még törékeny feléledésének rendelkezésére bocsátani. Független közgazdászok is igyekeznek összefogni, hogy transznacionális síkon kontrollálják a piacok kisiklását. Mindkét esetben arról van szó, hogy a humán- és egyéb tudományok vitathatatlan kudarca után kialakítsanak egy fogalmi apparátust, amellyel a társadalmi helyzetet globálisan leírni és javítani lehetne.

1968 májusának 30 éves jubileuma rövidesen már csak média- és kommersziális esemény lesz: könyvek, memoárok, tévé- és egyéb viták, kiállítások, minden arra megy ki, hogy az egészet esztétika és politika elkerülhetetlen rokonsága révén esztétikai síkra vigyék át. 68 májusát túlfényezi saját képviselőinek nosztalgikus és narcisztikus fellépése. Maga ez a nosztalgikus-narcisztikus szósz már nem politikai jellegű. Politika utáni vagy politika előtti, mégpedig abban az értelemben, hogy valami hamis inszcenírozásról van szó. A politikában, ami szükségképpen kissé teátrális, kissé demonstratív dolog, valami paradoxon mutatkozik meg, valami disszonancia, diszkrepancia, valami hiány, a rendszerre nézve konstitutív igazságtalanság.

Ez volt 1968 májusa. 1998 májusa azonban ehhez képest csak pszeudopolitikai, mert nem egy hibának, a tömegektől való félelemnek a reciklálása, újra színpadra állítása, hanem látványosság, amelyet teljesen megfosztanak politikai kontextusától, amennyiben immár csak a multikulturális társadalom dekorációjához tartozik. Cohn-Bendit ilyen módon akárcsak a vendégmunkások, a török vagy kínai vendéglők és egy európai slágerfesztiválon egy martinique-i énekesnő által előadott francia sanzon, egy olyan Európa folklorisztikus megnyilvánulásává lett, amelyik a mások iránti „nyitottsága” alapján nagyon meg van elégedve magával.

Talán nem ennyire hervasztó mindez, különben nem volna érdemes gondolkodni rajta, de valószínűleg meg kell majd tanulnunk, hogy egy kudarcból kiindulva azt gondolhassuk: tanúsíthatnám, milyen nehéz gondolkodni, és ugyanakkor ebben a gondolkodásban valóban tekintetbe venni a saját materiális és reális élettapasztalatokat, vagy hogy milyen nehéz önmagunk megkérdőjelezését tenni meg a gondolkodás kiindulópontjává. Végül is egy olyan nemzedékhez tartozom, amely elveszített egy háborút – egy háborút a nacionalizmus és a jobboldal ellenében.

A kudarc, amelyet eleinte személyes, másfelől geopolitikai ügynek tekinthettem, ma teljes drámai terjedelmében általánosabb jellegűnek tűnik nekem. Egy csupán személyes problémának nem is volna különösebb jelentősége. Kivonhatjuk-e magunkat a semlegesség és az általános relativizálódás uralma alól a posztmodern állapot segítségével? Azt hiszem, igen. Van-e végül is valami értelme a modernitásnak? A 68-as május utáni idők romjai alól kezdenek kirajzolódni egy egyszerre közösségi és individuális szolidáris ellenállás körvonalai, ennek kellene áttűnnie és fennmaradnia a neutralizálódás és normalizálódás ellenében. Ha nincs többé transzcendencia, amire építeni lehetne: hogyan védheti akkor meg magát az ember a szabadság veszélyeitől, amelyekben minden lehetőség benne van, az erőszakosak éppúgy, mint az erőszakmentesek. Valószínű, hogy az ellenálláson belül kellene eljutni odáig, hogy az ember valóban kooperatívan viselkedjék, és respektálja a másságot. De ettől az ellenállás formáinak, céljainak és követelményeinek atomizáltsága miatt még nagyon messze vagyunk.

Csak ebben az utoljára említett értelemben kerül újra előtérbe a 68 májusára való emlékezés politikai dimenziója, és ez is csak abban a mértékben, ahogy ez az 1998-as év dimenziója lehet: napjainkban a politika eresztheti a gyökereit a történelem előtti 1968-as évbe, csak annak egy újabb megvilágításába, ami analízis és önkritika, és egy újabb szubjektummá válás útján megy végbe.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Megjelent: Magyar LETTRE Internationale, 1998 őszi, 30. szám. A szöveget Karádi Éva főszerkesztő szíves engedélyével közöljük. On-line: http://lettre.c3.hu/