Ifjabb könyvtáros koromban is jó ideig eltartott, míg megfigyelés alapján hangsúlyos különbséget tudtam már tenni a „ki-olvastam”, „el-olvastam”, „át-olvastam”, „végigolvastam”, „megolvastam” visszajelzések között, s még tovább elhúzódott, mikoron ráhallottam már az „újraolvastam” fogalmára és fontosságára. Talán jól ismered a kínját annak, mikor forgalmas nagyvárosi helyen rádlohol egy jólöltözötten ártatlan arcú próféta-helyettes, s arról faggat, „olvasta a Bibliát”? Mintha bizony a csekély kiadvány népszerű kivitelben is kevesebb lenne ezer-ezerötszáz oldalnál, s elegendő volna egy beteges hét, amikor jól „elolvassa” az ember, s letudja egy életre.

Valahol ez a remény-oszlató képtelenség, az „egy olvasat nem olvasat” kínos bűvölete fog el Vasagyi Mária új könyve, a Cézár reggelizése közben.¹ Eddigi művei is ott szellőzködtek a vajdasági rónák, vizek, fasorok, fuvallatok, falusi manoárok és városi műhelysarkok világában, de most mintha sűrűségfokozatot váltott volna. S miként a mindenki bibliája sok mindenkik sokféle jelentést hordozó könyveskönyve lenne, melyet csak a vaksi gyorstalpalón adnak fel bemagolni, minden épeszű fogyasztónak megmarad ezerszeres kínálattal a sorsok, korok, népek, közlésmódok, eszmék, események olvasatai között, úgy pompázik és burjánzik Vasagyi kötete is a soronként újraélésre érdemes gazdagsággal. Látványhorizontja nemcsak táji immár, hanem idői is, képsűrűsége a tájlírából a barokk-rokokó ragozásba fakadó képtöredékek kavalkádja, nem mellesleg az effektusok hangorkánja is. Talán apró tódítással, térképtorzítással inkább valamiféle bóra, melegen és ölelően bezár, bekebelez, átfog, átitat, s felröppent legott valami másik tájra, irodalmira vagy kultikusra, esztétikaira vagy archeológiaira, mediterrán-latinra vagy kegyetlen latinra, melyen a sokarcú isten-örökség nem fohász alakjában honol, hanem füvek hajlatában, gyümölcsfák ágbogai között, nevek-szavak rácsai mögött, a jelenlét evidenciájával s a másképp-lét kínálkozó pompájával.

Közel eldönthetetlen: három soronként, szintagmánkként újraolvasandó szöveg ez, eposzi sűrűségű jelentéstömeg, mely időtlen magányban újraírja a mindenséget és megszemélyesíti jelenlétedet is – vagy lazán mindennapos kegyeletességgel a lét visszahódított méltóságát megénekelni képes muzsika, körtánc is meg koppanóan kemény torpanás is, a hangnak és lendületnek oly együttes mosolya, ami talán senki másra nem jellemző (e tájon különösen nem!), csakis Vasagyira. Folytonos a késztetés eldönteni: líra ez vagy monodráma, közös jaj-kórus vagy megosztott élmény-zuhatag a „lehet másként” harsány evidenciájával…, s magáneposz inkább, vagy szentenciák tára emlékek illatos levélkéibe, szavak páfrányaiba csomagolva…

„…Bő hatszázhat éve ennek – földi éveket számítva, amint a továbbiakban is földire vonatkozik majd az Idő fogalma –, s több mint fél évezrede hozzád beszélek néma nyelven, melyről a Földön senki tudósnak ismerete nincsen, itt viszont mindenki érti – Bábel zavarát feledve –, fényt és árnyékot, jelent és jövőt nem ismerő világunkban végtelen kapocs közöttünk, örökbeszéd, parancs és szükséglet, Tér és Idő hangtalan szavai a Semmiben, tarka gyülegbe elegyítő szakadatlan közlésáradat. Figyelj rám, kedves! Kereslek dadogó szócsavarással, szólongatlak, amióta sejtem, nem is, érzem, itt vagy köztünk, kívül a buborékon, amelyben a Világegyetem rejtezik, s már tudod, itt mindenki keres valakit, szülőt, gyermeket, tanítót, barátot, létlen magzatot, alkalmi szeretőt…” (7. old.).

De e lamentálás talán méltatlan is Vasagyihoz: kételyekkel dús magabiztossággal dönti el terek és idők világegyetemi zengéseit, s teszi korokat átjáró-átszáguldó jelződús iramodásai tárgyává, s az idők villámai egyszerre foglalatai és tartalmai is annak a múltnak/voltnak, melyben mindaz keletkezhet, amiről szót szólni még egyáltalán érdemes…:

„Egymás történetén csakúgy, mint a sajátjukén fölajzva még a legegyügyűbbek is a létbeli tapasztalatok újratestülésére óhajtoznak a fölturbózott kíváncsiság és vágyak mezején. És óhajuk teljesül! A közlési inger pedig, mellyel a szakadatlan szófűzés viselős, itt sokkal erősebb, mint az íróknál szokott lenni, jóllehet az írók – a Téridőben – a jelen vizein ringatózva, a MOST és a VOLT dolgain csámcsogva bontanak vitorlát a jövendőnek…” (10. old.).

Szót szólni, belátást remélni még mindannyian képesek maradunk talán, de érezhető egyértelműséggel függünk Vasagyi uralkodói tónusától: talán Weöres Psychéje volt korábban ennyire bizton uralgó hölgyfutár a macsók siserehada közepette, vagy antik istennők feltételes jóindulata a halandók együgyű körei fölött, kik közül csak keveseknek is megengedett a szófűzés gyakorlata, lírát az epikától csak mézbe áztatott dióbél pompájával elválasztó érzéki frivolitás bűne. Vasagyi valamiképp a későantik vagy korareneszánsz műfajhatár-kísérletek könnyed kezelőjének mutatkozik, ami nem első esete, de ezúttal is lenyűgöző, a szélfútta korok méltóságába beleölelő…:

„…elfordítottam fejem, kettévágott sír belsejébe tekinteni annyi, mint idegen házba tolakodni és olyasmit látni, ami rám, ebben az ismeretlen világban utazóra nem tartozik, csakhogy az illendőséggel dacoló kíváncsiság orcámat a hasadékhoz fordítani parancsolta, és ott a dansz mákábr pihenésben bolygatott táncosait láttam, mindenkori haláltáncok láncába fogódzó és a mulandó világra vigyorgó mortálisokat. A közeli tempusz futúrum rémképei borították a völgyzugot. Ágostai látomásaim bestiáriuma. Lázadók rettenetes krudelitása. Égő hús szagát éreztem a Telecs dombjai között, roston sütött gyógyító Szent Lőrinc kínhalálának jeleneteivel társultak képzeményeim. Jobb volna visszafordulni, gondoltam. Lázár ráérzett óhajomra, ezen a keréknyomon nincs visszaút, mormogta. Szembe világító alkonyfényben érintettük a Háj nevű domb lábát…” (116-117. old.).

A mindenkori és mindenholi OTT-ok eléréshez vezető rettenet nemcsak közvetlen jelenjövővé válik, de mintha ennek határait is poétika és lételmélet közé szorítaná ő maga is, …s mintha egész regényfolyondárja „mint a hóban lapuló vadnyúl figyelme a vadász irányába” nem is másba kapaszkodna sikeresen, mint „a legmagasabb rendű szépség?… a tökéletes?… a nemlétező?” esélyébe, szemben a minden világok minden történéseivel, sőt korok egymásba-zúzódásával bezárulóan is.

„…De a lángész preszbiópiája, erről még anno olvastam, folytatja Benedetti, más rémségekre is kiterjedt, komócióra, magas műszaki kultúrára, a természeti erőkön eluralkodó emberre, kinek féktelen úrkodása a Világ és a Téridő megsemmisítéséhez vezet. E szavaknál megremeg a poéta némálása, a lángész iránti tisztelettől-e, vagy a rettenettől, netán a költőknél gyakori meghatódástól, valahányszor nagy ember mondását idézik, egyre megy, elnyelik a Memoria Mundiána fölgyorsult hullámai” (120-120. old.).

Vasagyi új regénye nem új már a teremtett emlékezetvilág sajátlagos földrészein. De jó amúgy, hogy lett…, hisz nemcsak a végtelen ömlő prózalírát gazdagítja tovább, hanem fennen tündököl a korok fölötti szférákban is. Reméljük, még sokáig, sokfelé, sokaságok és költőknél gyakori meghatódások megannyi tájain… Hisz erre indult, erre tart, ezt hozza fölgyorsuló hullámaival.

A. Gergely András

1 zEtna, Zenta, 2019., 134 oldal