- részlet -

DANIEL COHN-BENDIT: Míg mi nyugaton kimentünk az utcára a demokráciák hazugsága, amnéziája, bürokrata bikkfanyelve és tehetetlensége ellen tüntetni, addig keleten, főleg Lengyelországban és Csehszlovákiában értelmiségiek és munkások a totalitarizmus satuját kísérelték meg szétfeszíteni.

Adam, amikor magadról beszélsz, mindig hangsúlyozod, hogy lengyel vagy. Furcsának találom; nekem soha nem jutna eszembe, hogy nemzetiségemnek különös jelentőséget tulajdonítsak.

ADAM MICHNIK: Ha egy olyan Németországban élnél, ahol Thomas Mann, Goethe, Schiller, Heine, Hegel és Kant be van tiltva, el se tudod képzelni mennyire németnek éreznéd magad. Nos hát, én a lengyel néppel azonosítom magam, mint ahogy azonosítom magam mindenkivel, aki gyenge, elnyomott és megalázott. Ha Lengyelország szuperhatalom volna, valószínűleg kozmopolita lennék, vagy cigány. De Lengyelország elnyomott és megalázott, a lengyel nép szerencsétlen; ezért vagyok szolidáris evvel a néppel és evvel a nyelvvel jóban és rosszban, és az a tény, hogy Lengyelországban bizonyos emberek zsidónak és nem lengyelnek tekintenek, még jobban megerősíti bennem a nemzeti érzést.

DCB: El tudnád mondani, hogyan sikerült homo politicus-szá válnod ebben a Lengyelországban?

AM: Az életrajzom egyáltalán nem tipikus lengyel életrajz.

DCB: Nem baj.

AM: Zsidó családból származom, mely, kommunista lévén, teljesen ellengyelesedett. Valamiféle vörös asszimilációról van szó. Így különös nemzeti érzés alakult ki bennem, aminek semmi köze nincs a szokásos nemzeti szimbólumokhoz. Egy lengyel családban például a gyerekek általában templomba járnak - engem vallás nélkül neveltek. A lengyel családokban létezik a lengyel függetlenségi háborúkon vagy a Honi Hadseregen alapuló hagyomány - nálunk semmi nem volt ebből. Apám a kommunista párt aktív, ismert tagja volt. Nyolc évet töltött börtönben, és a háború után semmilyen politikai szerepet nem akart vállalni. Értelmiségi képzettsége a marxizmuson és a kommunizmuson nyugodott. Még amikor szélsőséges kommunista vagy szovjetellenes nézeteket védett, akkor is azon a marxista nyelven fejezte ki magát, amit a pártban sajátított el.

DCB: Hogyan jött létre a törés? Melyik pillanatban?

AM: Paradoxonként hat, de a hatvanas években egy olyan kis körhöz tartoztam, amely nem félt a kommunistáktól Azt gondoltam, hogy a kommunista Lengyelország az én Lengyelországom. Akkor hát mitől kellene félnem? Azt gondoltam, hogy a kommunisták emberi lények, akiknek kötelességük az igazságtalanság ellen küzdeni. Ezt tettem. A normális lengyel családokban a nevelésnek ez a formája nem létezett: itt azt verik a gyerekekbe, hogy szovjet megszállás alatt élnek, hogy minden véletlenül elhangzott szót meghallhat egy besúgó, tehát óvatosnak kell lenni; és a lengyel gyerekek féltek, mert tudták, hogy van okuk a félelemre. Én nem tudtam, tehát bátor voltam és mertem beszélni. Az iskolában például felálltam és azt mondtam: - Ha egy kommunistának meg kell mondani az igazságot, mért nem lehet kimondani az igazságot arról, ami Katynban történt? – Hihetetlen volt a tanárunk reakciója, pokoli volt. Mindenki félt, és kicsaptak az iskolából.

DCB: Hány éves voltál akkor?

AM: Tizenhárom vagy tizennégy. Két nagy sokk ért az életben. Az első, amikor apám egy barátja - párttag - visszatért Lengyelországba húsz év tábor után; váratlanul tudtam meg, hogy jó kommunistákat küldenek Szibériába, és ezt nem tudtam megérteni. A második sokk, amikor az unokatestvérem egy olyan férfihez ment feleségül, aki tíz évet töltött Szibériában, mert a Honi Hadseregben szolgált. Égboltom ekkor lángra kapott. Van egy nagyon ismert lengyel könyv, Jan Parandowski írta, a címe: „Az égbolt lángokban áll”; egy fiatalember lelkiismereti válságáról szól. Az én égboltom is lángokban állt...

Egy barátom, aki annak idején a Po Prostu folyóiratnál dolgozott, elvitt engem Krzywe Kolóba, ez egy varsói értelmiségi klub, melynek sikerült 1956 után fennmaradnia (1962-ben zárták be, még hat hónapja volt hátra). Fantasztikus élmény volt, mivel Varsó legbefolyásosabb értelmisége járt oda, Kolakowsi, Brus, Ossewski és Kotarbinski… Mindössze tizenöt éves voltam, iskolába jártam. Ebben a klubban találkozhattam avval az emberrel, akinek döntő hatása volt az életemre, és akinek, úgy érzem, mindig adósa maradok; ő Lengyelország egyik legkiválóbb embere: Jan Jósef Lipski.

Ugyanakkor cserkész is voltam. De kicsit különös cserkészcsapathoz tartoztam, mivel 1956 után Lengyelországban az úttörőmozgalom természetes halállal kihunyt; helyébe a hagyományos cserkészmozgalom lépett, mely a Baden-Powell-i hagyományokat folytatta, valamint a háború előtti cserkészhagyományokat, konkrétan a Szare Szeregi mozgalomét, mely együtt harcolt a Honi Hadsereggel. Az én időmben a cserkészek különböző színű nyakkendőt viseltek: sárgát, zöldet, fehéret, piros és fehéret, fekete-fehéret. Egyetlen színt kerültek: a vöröst. Egyetlen csoport volt, mely vörös nyakkendőt viselt, Jacek Kuron volt a vezetője. Én ehhez a csoporthoz tartoztam. Később a KOR-ban (a Társadalmi-Önvédelmi Bizottságban) kiderült, hogy a tagok 15%-a valaha vörös nyakkendőt viselt.

Politikai öntudatom két hagyományt egyesített: a lázadó kommunizmusét – melyet Kuron képviselt -, és a független laikus lengyel értelmiségiekét – Lipskivel az élen. Kuron ekkor még párttag volt, és azt gondolta, hogy egyetlen lehetőség változtatni és javítani a dolgokon, ha megpróbáljuk belülről átalakítani a pártot. Istennek hála, én fiatalabb vagyok nála. Pontosan ugyanakkora a korkülönbség köztünk, mint közted és a bátyád között. Ezért nem voltam soha párttag, ahogy te sem.

Amikor tizenöt éves voltam, Jan Jósef Lipski rábeszélt, hogy barátaimmal vitakört indítsunk; nem kellett sokáig rábeszélnie, mivel tele voltam energiával, és hiányzott belőlem az óvatosság. Az óvatosság most is hiányzik. Így tehát kapcsolatba léptem Adam Schaff professzorral, és azt mondtam neki: „Schaff professzor úr, szeretnék vitakört indítani”. Adam Schaff, a lengyel Andrej Zsdanov, olyan ember, akinek voltak fiatal korában gondolatai, és aki aktívan részt vett a háború előtti illegális mozgalomban. Mikor megismerkedtünk, már csak cinikus öregember volt. Mégis valamilyen érzelmet ébreszthettem benne, mivel azt mondta nekem: „Oké, akarsz egy vitakört, meglesz a vitaköröd. Itt az egyetemen összejöhettek, mint varsói gimnazisták. Ha valaki akadékoskodik, szólhatsz nekem”. Ez 1962-ben volt, és ekkor senkinek nem lett volna bátorsága ellentmondani Schaffnak. Így született meg a vitakör, az ő védelme alatt. Néhány évvel később a pártszervezeteknek és a rendőrségnek is eszébe jutott, hogy a klub „a revizionisták játszótere”, és nem értették miért nem volt betiltva. Ekkor avval gyanúsítottak, hogy különleges kapcsolataim vannak a párt központi bizottságával, és hogy bizonyos frakciókhoz kapcsolódom. Ebből egy szó sem igaz. Egyszerűen szerencsém volt. Mintegy száz gimnazista járt a vitakörre, és ezek közül sok kommunista családból származott.

DCB: Mit csináltatok a klubban? Miről vitatkoztatok?

AM: Egy dologban egyek voltunk: nagyon okosak voltunk és még annál is naivabbak, ugyanakkor ez a naivitás volt az erőnk is. Ennek hála különösen bátrak voltunk. Kommunistának tartottuk magunkat, épp ezért meg sem érintett az a gondolat, hogy egy kommunista országban valami baj történhet a kommunistákkal. Márpedig ez nem volt különösen bölcs tőlem, hiszen ismertem apám barátjának és a sógoromnak a történetét. Tudnom kellett volna, mit jelent a kommunizmus.

Emlékszem az amerikai invázióra a Disznó-öbölben. Anélkül, hogy biztattak volna, elmentem egy tüntetésre az egyetemen, és Amerika-ellenes jelszavakat kiabáltam. Nagyon büszke voltam magamra, mikor hazamentem, elmeséltem apámnak, hogy részt vettem egy politikai tüntetésen. Apám fehér lett, mint a fal, és megkérdezte: „Ki vitt oda?” „Kuron” – válaszoltam. Mire apám: „Mondd meg neki, hogy te csak kis taknyos vagy, ő viszont egy hülye. Széplelkű eszméivel jobb volna, ha a szovjet követség elé menne tüntetni Magyarország megszállása ellen”. Nahát, ilyen volt apám kommunizmusa. Ezzel szemben az én kommunizmusom ez mondatta velem: „Majd meglátod, ha eljön az ideje, Kuron el fog menni a szovjet követség elé is”. Végül is mindkettőnknek igaza lett.

A vitakörben, „a revizionisták játszóterén”, amit úgy hívtunk, hogy „az ellentmondások kutatóinak klubja”, mindenről vitatkoztunk, ami tilos volt. Persze nekünk semmi sem volt tilos, mivel Schaff professzor védelme alatt álltunk.

DCB: Tudnál néhány példát mondani?

AM: A szabadság a proletárdiktatúrában; a szovjet beavatkozás Magyarországon; 1939. szeptember 17.; lesz-e másodi proletárforradalom Lengyelországban. Ebben az időben Leszek Kolakowski ezt mondta nekem: „Higgadjon le Adam. Nem lehet második forradalmat csinálni olyan országban, amely még az elsőt sem heverte ki”. Nem tudott meggyőzni engem…

Vitatkoztunk még a lengyel kommunista párt feloszlatásának okairól, a moszkvai nagy perekről, a trockizmusról, a nyílt és zárt marxizmusról… Stefan Kisielewski azt mondta, hogy a marxizmus helye úgy, ahogy van, egy kulcsra zárt ajtó mögött volna; azt hittem, viccel. Hat hónapon át ment minden, mint a karikacsapás, és akkor kiderült, hogy a proletárdiktatúrának vannak bizonyos korlátai. Behívtak minket a varsói Ifjúsági Kommunista Szövetség vezetőjéhez, megkértek, hogy változtassuk meg a programunkat. Visszautasítottuk: egy kommunistának lelkiismerete szerint kell cselekednie… De mivel az igazi kommunisták ők voltak és nem mi, lelkiismeretükkel összhangban cselekedtek, és a vitakörünket feloszlatták.

Homo politicussá válásomat az indította el, amikor Gomulka személy szerint támadott meg 1963-ban a Központi Bizottság ülésén. Még alig tizenhat éves voltam - ez Kelet-Európában minden bizonnyal rekordnak számít: Haraszti, Kis János, Peter Uhl, akiknek a kérdést feltettem, mind idősebbek voltak nálam. Amikor a vitakört föloszlatták, épp a gimnázium utolsó osztályába jártam. Míg az ellentmondások után kutattam, tanulásra persze nem maradt időm, sokat kellett pótolnom fizikából, enélkül semmi esélyem nem volt a sikeres érettségire. Egyik nap találkoztunk Kuronnal az utcán, és ezt mondta nekem: „Adas, hallom Gomulka elvtárs foglalkozott veled a Központi Bizottság ülésén.” Dadogva válaszoltam (igen, dadogok): „Te, Jacus, hagyjál engem ezekkel a hülyeségekkel; nekem fizikát kell tanulnom”.

Ezután Jacek mindig ezt mondta: „Gomulka elvtársnak nem kell fizikát tanulnia, így aztán van ideje hülyeségekkel foglalkozni”.

1964-et írtunk. Leérettségiztem. De még előtte volt a híres 34-ek levele: 34 személyiség, értelmiségiek, írók, tudósok nyílt levélben tiltakoztak a miniszterelnöknél a cenzúra ellen. Nagy szenzációt keltett a levél. Gomulka reakciója nagyon heves volt, mintha NATO csapatok szállták volna meg Lengyelországot. Először bizonyos emberek ellen vezetett be szankciókat, és megtiltotta, hogy a nevük alatt publikációk jelenjenek meg a lapokban. Egyetemi tanárok voltak közöttük. Válaszképpen a diákok tüntetést szerveztek tanáraik támogatására; ez volt az első tüntetés, melyet életemben láttam.

DCB: Csak láttad, vagy részt is vettél?

AM: Persze, hogy részt vettem; bár nem voltam akkor még egyetemista. Backo professzor úr, aki Genfben tanít filozófiát, megállított az egyetem udvarán. Még a vitakör idejéből ismert, apámat is ismerte. Elkapott a fülemnél fogva, és kivezetett a tüntetésről: „Magának most érettségire kell készülnie - mondta - utána foglalkozhat politikával. Minden bizonnyal ezt is fogja tenni, mert minden kretén politikával foglalkozik. Erre én vagyok a legjobb bizonyíték”.

Az érettségi után életemben először külföldre utaztam. Ennek az új élménynek nagy jelentősége volt. Három hónapig voltam kint. Rengetem emberrel ismerkedtem meg, egy csomó könyvet olvastam el, lengyel emigránsokkal, olasz kommunistákkal és francia trockistákkal vitatkoztam. Aztán avval az eltökélt szándékkal tértem vissza, hogy csinálok valamit. Lekéstem a félév elejét.

A történelemtudományi intézetben találkoztam egy barátommal, Karol Modzelewskivel; megbeszéltük, hogy három nap múlva újra találkozunk, Karol figyelmeztetett: „Nem tudom, jó-e, ha látják, hogy hozzám jársz, ha a társaságomban látnak”.

Nem értettem, mit jelent ez. Ki látna meg? Pusztán sznobizmusból szívesen vettem volna, ha együtt látnak Karollal: nagyon szerették az egyetemen, a diákok nagyra becsülték, a nők imádták; tudat alatt azt reméltem, hogy ebből rám is sugárzik valami. De nem akarta, hogy hozzá menjek, azt javasolta, hogy az egyetemi könyvtárban találkozzunk. Három nap múlva ott voltam a könyvtárban; fél órát, egy órát, két órát vártam, végül dühösen elmentem hozzá. Az édesanyja mondta meg, hogy letartóztatták. Ugyanakkor tartóztatták le Kuront, Modzelewskit és másokat. Számomra ez a megvilágosodás új pillanata volt: megértettem, hogy bizonyos különbségek ellenére is ezekhez az emberekhez tartozom. Így lettem különösen szorgalmas tanítványa Modzelewskinek és Kuronnak. Sohasem azonosultam teljesen a programjukkal, de nagyon közelinek éreztem magam hozzájuk. Negyvennyolc óra után szabadon engedték őket, ekkor kezdtek dolgozni a Nyílt Levélen. Ekkoriban nagyon szoros kapcsolatban álltunk. Ezt a levelet 1965-ben küldték el a pártnak. Hagytak nálam egy másolatot, hogy az egész világgal megismertethessük a tartalmát. Ezt a másolatot a lakásomon kívül rejtettem el, nehogy a rendőrség megtalálja.

Nagyon megdöbbentett, amikor 18 éves koromban először állított be hozzám a rendőrség. Azt hittem, 48 óráig leszek letartóztatva. Nem. Két hónapot ültem. Több évvel később Slonimski azt mondta nekem: „Adas, meg kell érteni, hogy Lengyelország olyan ország, ahol azokat, akiket le akarnak csukni, le is csukják; de amikor szabadon kéne, hogy engedjék, nem biztos, hogy szabadon engedik”. Ezt a mondatot sosem felejtettem el.

A Nyílt Levélnek óriási visszhangja volt. Kuron működését a cserkészek is jól ismerték; Modzelewski híres történész volt, és én, bár még csak 19 éves voltam, váratlanul híres lettem, mindenki rólam beszélt. És ez lett a vezérmotívum: híresnek lenni, karriert csinálni mindaddig, amíg a kommunisták újra és újra le nem tartóztatnak.

1968 márciusa

AM: A következő három év – 1965 márciusától 1968 márciusáig – különösen fontos számomra: most már volt nevem az egyetemen...

Ebben az időben (1968 elején) két kivételesen fontos esemény kötötte le a lengyelek figyelmét, egy országos és egy nemzetközi. Az országos esemény Adam Miczkiewicz „Ősök” című darabjának bemutatása volt. A nemzetközi esemény pedig Csehszlovákia... Egy új demokratizálási hullámra számítottunk...

Mikor a cenzúra betiltotta az „Ősök”-et, az utolsó előadáson nagy transzparensekkel jelentünk meg, mely a darab műsoron tartását követelte, és ezt skandáltuk: „Függetlenséget cenzúra nélkül!”... Megpróbáltunk közbelépni Miczkiewicz darabjának érdekében, és ez volt az első alkalom, hogy heves nemzeti és oroszellenes érzelmek ébredtek bennem... A darab betiltása után engem néhány társammal együtt kizártak az egyetemről. A felsőoktatási miniszter rúgatott ki minket. Az akkori törvények nem tették lehetővé, hogy egy miniszter ilyet tegyen, kizárásunk tehát illegális volt. Később szerveztünk egy tiltakozó tüntetést – diákszolidaritásról volt szó. Én nem vettem részt benne, mivel az én érdekemben csinálták. De ez nem számított, letartóztattak...

Egy év múltán került sor a tárgyalásra. Kuron és Modzelewski volt a két fővádlott. Én voltam a másodrendű vádlott. Három évre ítéltek. Nem volt sok. Szigorúbb ítéletre számítottam.

69 szeptemberében szabadultam. Ekkoriban igazi utazási hisztéria tört ki, sok barátom emigrált. Szüleim megpróbáltak rábeszélni a távozásra. Apám szerint a kommunisták sosem bocsátják meg nekem, amit a tárgyaláson mondtam: többek között kijelentettem, hogy csak az akadályozott meg, hogy hivatalosan tiltakozzam a csehszlovákiai intervenció ellen, hogy börtönben voltam. És mikor a bíró megkérdezte, hogy a vizsgálati szakaszban miért nem válaszoltam egyetlen kérdésre sem, azt feleltem, hogy jól ismerem a sztálinista perek mechanizmusát, ezért nem tettem vallomást.

Hálát adok Istennek a börtönéveimért. A tizennyolc hónap után munkásként egy gyárban helyezkedtem el.

DCB: Miért? Önszántadból, vagy mert nehéz lett volna mást találnod?

AM: Nem. Nem volt más lehetőségem. Hogy folytathassam a tanulmányaimat, kénytelen voltam hegesztőként két évet a Rosa Luxemburg gyárban dolgozni. Ez egy villanyégő gyár. Azzal húztak, hogy azok az égők égnek ki a leggyorsabban, amiket én csináltam.

Mivel Lengyelországban a munkásosztály van hatalmon, azt mondhattam magamban, végre hatalomra kerültem! Számomra ennek az élménynek is döntő jelentősége volt, mivel értelmiségi családból származom: ez volt az első közvetlen és bensőséges kapcsolatom a munkások világával.

DCB: Gyárba küldtek, mint a kulturális forradalomban.

AM: Azt hitték, hogy evvel megaláznak, de tévedtek. A Rosa Luxemburg gyárban szinte csak nők dolgoztak. Varsó legszebb lányai. Egyrészt nagyon sok sikerem volt, sehol nem érezhettem volna magam ilyen jól. Másrészt 1970-et gyárban éltem meg: szolidáris voltam azokkal, akik tiltakozó akciót szerveztek...

1981 márciusában nagy tüntetés volt a gyárban az 1968-as események évfordulójára. Ezen a Grünwald hazafias szövetség is részt vett, és engem a munkásokat manipuláló cionistának titulált. A munkások felálltak, és távozásra szólították fel a Grünwald tagjait; azt mondták nekik: „Velünk dolgozott, két éven át tanította nekünk, hogyan védekezzünk, hogyan szervezzünk tiltakozó tüntetéseket. Hozzánk tartozik, azt akarjuk, hogy képviseljen minket, és beszéljen a nevünkben. Ő nem szovjet ügynök, ti viszont azok vagytok”. Ilyen pillanatban az ember azt gondolja: „nem hiába éltél...”

DCB: Első pillanattól kezdve könnyen kapcsolatot találtál a munkásokkal, vagy eleinte gyanakvással fogadtak?

AM: Gyanakvás nem volt. Inkább én voltam eleinte félénk, de nem tévedtem el az erotikától a politikáig vezető úton.

Ekkor bocsátották szabadon Kuront és Modzelewskit. Már 1970 decemberénél tartunk, Gomulkát Gierek váltotta fel. Folytatnom kellett a tanulmányaimat Poznanban. Stabilizációs időszak volt ez, melyet Gierek indított el. Megpróbáltunk ekkor egy ellenzéki mozgalmat felépíteni, és sok kapcsolatot hoztunk létre értelmiségi körökkel - ez újdonság volt.

DCB: Ki az a „mi”?

AM: Kuron, én, Janek Litynski, Blumsztajn, Modzelewski. Ekkor szövődtek először személyes baráti szálak értelmiségiek és egy ilyen jellegű ellenzéki politikai szervezet között.

DCB: Munkásellenzék?

AM: Nem. Ekkor még nem létezett munkásellenzék. A munkások, akiket barátaimnak tekintettem, szívesen meghallgattak, kölcsönkértek könyveket, stb., de ebből semmilyen politikai akció nem jött létre. Eltekintve természetesen az 1970 decemberi sztrájktól, amelyen megfogalmaztam egy határozatot. Walesa még ma is azt mondja nekem: „Valamit azért csak megértettél, hiszen két éven át hegesztő voltál...” Ezekben az években az ellenzékiség az értelmiség ügye volt.

Ekkoriban lettem Antoni Slonimski titkára – Slonimski nagy lengyel költő, aki jelentős erkölcsi tekintéllyel bírt. Liberális ellenzéki ember volt, de ugyanakkor a kormányzat is tisztelte. Antoni Slonimskivel való kapcsolatom felbecsülhetetlen értékű, éspedig három szempontból. Először is mindent megtanított a lengyel értelmiségi hagyományról, másodszor megoldotta azt a problémámat, hogy én zsidó származású lengyel vagyok. És végül valamiféle

védelmet jelentett, amíg a titkára voltam, bizonyos fajta immunitást élveztem. Nem attól féltem a legjobban, hogy letartóztatnak, hanem attól, hogy ez ki sem tudódik. Apám, aki ismerte a kommunista Oroszországot, gyakran mesélte, hogy abban a rendszerben egy fogoly úgy eltűnhet, mintha a föld nyelte volna el. Semmiképp nem akartam, hogy velem is ez történjen. Nem akartam csak úgy eltűnni. Azt akartam, hogy megakadjak a torkukon. Azt mondtam hát apámnak, hogy csak akkor hagyom magam letartóztatni, ha botrányt tudok belőle csinálni, és megtartottam a szavamat...

Miben állt ellenzéki tevékenységünk ebben az időszakban? Létrehoztunk egy szövetséget, ahol az embereknek politikáról kellett gondolkodniuk és különböző akciókat szervezniük. Az első titkos szemináriumokon Trockijt, Paul Sweezyt, Oskar Langét, Karl Marxot, Lukácsot olvastunk, tíz évvel később Miloszt, Herling-Gridzinskit és Hannah Arendtet. Akkor már nem marxista disszidensek voltunk, hanem antitotalitárius ellenzékiek.

Ekkor teremtettük meg az első kapcsolatokat katolikus körökkel; újból feltettük magunknak a kérdést: az egyház valóban annyira reakciós-e, mint gondoltuk? Ki az igazán reakciós Lengyelországban: a katolikus egyház vagy a rendőrség? Ebből a kérdésből kiindulva írtam meg „Az egyház és a baloldal” című könyvemet. Megpróbáltam közelebb hozni az antiklerikális laikus értelmiséget és a katolikusokat.

DCB: ...Azt kívánom, legyetek elég szabadok ahhoz, hogy nyíltan megvitathassátok a katolikus egyházzal a társadalmi és erkölcsi kérdéseket.

AM: Lengyelországban ez nem vita tárgya. Az egyház szerint a katolikusoknak nincs joguk válni és abortuszt csináltatni, de a katolikusok nem fordulnak az egyházhoz ezekben a kérdésekben. A Szolidaritás idején ez nagyon világos volt: ugyanaz a nép, amely feszületeket tett ki a szakszervezeti helyiségekben a falra, csak magára hallgatott, nem pedig a püspökökre, mikor a sztrájkról kellett dönteni. Lengyelország primátusa kérte a sztrájkok leállítását, de a katolikus munkások elmentek a misére, és folytatták a sztrájkot.

... Jól emlékszem még az első találkozásokra a katolikus értelmiség képviselőivel, nagyon érdekes volt. Úgy kezeltek minket, mintha Berija és Sztálin ügynökei volnánk. Mi meg őket, mint a torquemadai inkvizíció ügynökeit. De idővel felolvadt a jég; elkezdték olvasni az írásainkat, mi meg az övéiket. És azt tapasztaltuk, hogy több a közös pont, mint a nézeteltérés. Ahogy a nemzeti szocializmus véget vetett a hagyományos katolikus-protestáns ellentéteknek, ugyanúgy a kommunizmus is megszüntette a nagy konfliktust az antiklerikális laikus értelmiségi és az egyház között... Abban az időben a cikkeimet kizárólag katolikus újságok közölték. Tadeusz Mazowiecki álnéven közölte őket a Wiezben. Bogdan Cywinsky meg Kuron cikkeit jelentette meg a Znakban.

Igaz, hogy mi voltunk az 59-ek levelének kezdeményezői, de az aláírók fele a katolikus táborból való volt, másik fele a laikusból – ami teljesen új helyzetet teremtett. Később más leveleket is írtunk, és a harc az alkotmány megváltoztatásáért lelkiismereti üggyé vált minden lengyel értelmiségi számára. Annak idején az emberek nem szívesen vállalták, hogy ismernek olyan disszidenseket, mint Kuron meg én. Attól félve, hogy a rendőrség lecsap rájuk, az emberek nem engedtek be a házukba. Megpróbáltak ellenzéki gettóba zárni minket. Ezek a levelek bizonyították be, hogy már nem vagyunk elszigetelve: a fogalmazásban és az aláírásban olyan emberek vettek részt, mint Slonimski, Andrzejewski, Herbert.

Az új lélektani helyzet lehetővé tette, hogy úgy reagáljunk, amint ezt tettük, az 1976-os radomi eseményekkel kapcsolatban. Bizonyára tudod, hogy az értelmiségiek komplexustól szenvedtek, azért hallgattak 1970 szeptemberében, amikor a munkások vérét ontották. És én azért emeltem föl akkor a szavam, mert nem értelmiségi voltam, hanem egy munkás-disszidens hibrid. Végeredményben mindez meghozta gyümölcsét. Az 1976-os radomi és ursusi események után, a munkástüntetések alatt és után, a megtorlások idején Jacek Kuron kijelentette, hogy egyszer már elárultuk a munkásokat, még egyszer ez nem történhet meg. Jaceknak igaza volt, megtartottuk a szavunkat.

Így jött létre a Társadalmi-Önvédelmi Bizottság, a KOR, egy erkölcsi impulzus hatására.

Emlékszem, 1970-ben ott voltam egy tárgyaláson, ahol az ursusi munkások voltak a vádlottak. Hallottam az ítéleteket, láttam sírni az asszonyokat, és remegtem a dühtől. Akkor azt gondoltam, nem engedhetjük meg, hogy ezek az emberek elbukjanak. És rögtön utána megfogalmaztam egy levelet, amelyben az értelmiségiek tiltakoznak. Először fordult elő, hogy értelmiségiek védelmükbe vették a munkásokat. Aztán Jacek Kuron nyílt levelet írt Berlinguernek, és egy csoport, amelynek én is tagja voltam, felhívást fogalmazott a nyugati értelmiségiekhez, azt kérve tőlük, hogy lépjenek harcba a lengyel munkások jogainak védelmében. Ez a szöveg megjelent a Nouvel Observateur-ben. Heinrich Böll, Günther Grass, Ignazio Silone, Saul Bellow és mások válaszoltak erre a felhívásra. Ez olyan pszichológiai nyomást eredményezett, hogy a dolgok nem folyhattak tovább változatlanul. Így született meg a KOR. Ez 1976 szeptemberében történt.

1976 szeptembere

Ekkor nem voltam Lengyelországban. De ezt nehéz egy külföldinek megmagyarázni. Jean-Paul Sartre meghívott Párizsba. Amikor elmentem az útlevél-osztályra, mindenki hülyének tartott, azt mondták, semmi esélyem. De a hülyéknek kedvez a szerencse. A radomi események után a kormány nyilván azt gondolta, kevésbé leszek veszélyes Párizsban, mint Varsóban, így aztán megadták az útlevelet. Jaceket behívták katonának. Semlegesíteni akartak mindkettőnket. Jacek nagyon haragudott rám, utazásomat dezertálásnak tekintette. Talán igaza is volt, de amint kiérkeztem külföldre, mindent megtettem, hogy igazoljam a távozásomat.

Nyugaton tényleg úgy viselkedtem, mint egy őrült. Ha valaki Kelet-Európából érkezik, és meg akarja őrizni a reményt, hogy egy nap hazatérjen, az nem viselkedhet így. Egyébként annak idején senki sem hitt abban, hogy visszatérek Lengyelországba. Rudi Dutschke azt mondta, idióta vagyok, Jiri Pelikan azt gondolta, kretén.

DCB: Mit csináltál külföldön?

AM: Interjúkat adtam, tüntetéseken vettem részt – emlékezz, Dany, te is ott voltál. Előttem senki nem mert ilyet csinálni. De meg voltam győződve róla, hogy úgy kell viselkednem, mint egy eleven torpedó, mint egy kamikaze, hogy Kuronnak bebizonyítsam, nem vagyok dezertőr. Beszéltem baloldaliakkal – ez újdonság volt. Általában ha valaki a kommunisták ellen akart tenni valamit, az antikommunista jobboldallal tárgyalt, de én azt mondtam: „Baloldali vagyok, balosokkal fogok beszélni, és követelni fogom, hogy állást foglaljanak”.

Találkoztam tehát Rudi Dutschkéval, Pelikannal, Giancarlo Pajettával, a CFDT-vel. Találkoztam szocialistákkal Olaszországban, megismerkedtem Bettino Craxival.

Csak egy kérdésem volt hozzájuk: „Készek-e az olasz munkások segíteni a lengyel munkásokat vagy sem?”

És mivel a mentalitásom olyan volt, mint egy 68-as balosnak, könnyen hangot találtam olyan emberekkel, mint Bruno Trentin, az olasz kohász-szakszervezet elnöke... Nyugati utam során jobban megértettem a nyugati baloldalt. Baloldalinak éreztem magam, de nyugati baloldalinak. Azt is tudtam, hogy Lengyelországban más osztályozás is létezik. Ha megkérdezték, hogy a KOR jobb- vagy baloldali, két felelet közül választhattam. Az egyiket Bukowskitól kölcsönöztem, aki azt mondta, hogy mi nem a jobboldal és nem a baloldal táborából, hanem a koncentrációs táborból jövünk. A másik Petra Kelly válasza: „Nem vagyunk sem jobboldaliak, sem baloldaliak, újak vagyunk”.

DCB: Ő azt mondta: Elöl vagyunk.

AM: Azt is mondta: „újak”. Vagy az is lehet, hogy te mondtad, már nem emlékszem. Az alapgondolat mindenesetre, hogy ez valami új dolog. Arra is rájöttem akkoriban, hogy valami alapellentét van Nyugat- és Kelet-Európa között. Az én generációmbeliek, a 68-asok, megértettek, de nem voltak hajlandók elfogadni a kelet-európai nézőpontot, az amerikai imperializmus ellen akartak küzdeni. Ezzel szemben nagyon jól megértettem magam a Keletről jöttekkel, mint Bukowski, Antonin Liehm, Rudi Dutschke, Wolf Biermann, aki egyébként nem túl okos; nem tudom milyen lenne ma vele találkozni.

DCB: Sok mindenben hasonlítotok, például a nőkhöz való viszonyotokban.

AM: Felháborít a nőkhöz való viszonyom?

DCB: Nem. De megdöbbentő a hasonlóság. Én szeretem Wolfot.

AM: Nem azt mondom, hogy nem szeretem, mivel olyan ember, aki tudja, milyen, ha valakit a rendőrség figyel, jól megértettük egymást. Nem ez volt a helyzet a fiatal szocialisták, a Jusósok elnökével.

DCB: Az egy kriptokommunista.

AM: Igen? Egyáltalán nem tudtam elfogadni a nézőpontját. Számára az alapfogalmak a kapitalizmus és a szocializmus voltak. Számomra a totalitarizmus és az anti-totalitarizmus. A Helmut Schmidt-féle szocialista-liberális koalíció elszánt védelmezőjének tartott, pedig e politikával kapcsolatos fő kritikám a Kelet-Európához való viszonyukra vonatkozott. Brandtnak nem volt bátorsága találkozni velem. Félt, hogy ez megzavarná kapcsolatát Gierekkel. Biztosan igaza volt. De a magatartásán sokat gondolkoztam. Abból, hogy Brandt nem mert a KOR képviselőjével találkozni, megértettem, hogy a KOR csak magára számíthat, és végeredményben a lengyelek is csak magukra számíthatnak.

Amióta Jaltán a lengyeleket eladták, senki sem akart segíteni rajtuk. Ez ügyben paradox kapcsolat van a kelet-európai és nyugat-európai disszidensek között. Tulajdonképpen mindkét részről támadják a Jalta révén kialakult rendet, de teljesen más megfontolásból. Azt gondolom, két alapvető dologban egyek vagyunk; először is, mint Che Guevara mondja: „Míg a világ olyan, amilyen, nem akarunk ágyban meghalni”. Másodszor is nem akarjuk Jaltát.

DCB: De sajnos ellenkező okokból. Nyugaton sok baloldali meg szeretné semmisíteni Jaltának a Nyugatra vonatkozó konklúzióját anélkül, hogy megkérdőjeleznék a keleti következményeket.

AM: Igen. Épp az ellenkezője annak, ami engem érdekel. Annak idején nagy híve voltam a finlandizálásnak. Ha Európát finlandizálni kell, miért ne kezdenénk Kelet-Európával? Így azt javasoltam, próbáljuk meg Lengyelországban, aztán később a kommunista rendszert váltsa fel egy parlamenti rendszer.

DCB: Önkorlátozó függetlenség?

AM: Igen, ha úgy tetszik...

1977. május 2-án visszatértem Lengyelországba. Pontosan tíz éve. Indulásom előtt közvetlenül Leszek Kolakowski felhívott Oxfordból: „Holnap indulsz? Hogy érzed magad?” – „Mint első szerelmes éjszakám előtt”. „Első szerelmes éjszakád előtt? Az milyen volt?” – kérdezte Leszek. „Nem emlékszem”.

Mikor megérkeztem Lengyelországba, mindenki várt rám: rengeteg barát, értelmiségiek és disszidensek, de lenyűgözően sok rendőr és milicista is. Visszatérésem előtt a KOR felvett a tagjai közé. Amíg Nyugaton voltam, azt gondoltam, jobb, ha nem vagyok tag. Így a kijelentéseim csak engem köteleztek. De most már természetes volt, hogy belépjek.

Kuron felhívott Párizsban, és megkért, keressek egy Roneót. Azt gondoltam, megőrült: hol lehet egy ilyen gépet Lengyelországban elrejteni? Nála? Nálam?...

Egyáltalán nem értettem a helyzetet, amikor megérkeztem: nagyjából tudtam, hogy mi van, de képtelen voltam felfogni. Pszichológiai forradalom zajlott le. A KOR gyűléseket szervezett Edward Lipinski professzor lakásában, aki a lengyel szocializmus legendás alakja volt; 1905-ben – amikor Gierek még meg sem született – Lipinski már szocialista volt. Gierek semmit nem tehetett ellene. A rendőrség nem mehetett volna be a házába. Valami megváltozott. Giereknek annyira fontos volt, hogy Helmut Schmidt, Giscard D’Estaing, Ford, Leonyid Brezsnyev és Reza Pahlavi sah jó szemmel nézze, hogy nem engedhetett meg magának politikai foglyokat. Ez az állapot bizonyos szabadságot biztosított nekünk, és ezt ki is tudtuk használni. Az előrelátó emberek azt mondták, álmodozunk: „Amit csináltok, képtelenség, a kommunizmusban nem lehet ellenzék”. Azt feleltük, hogy bár lehetetlen, ez az ellenzék mégis létezik. Azt is mondták, provokátorok vagyunk. Megkérdeztük: kit és mit provokálunk?...

Két hetet töltöttem szabadlábon. Május 2-án tértem vissza Lengyelországba, és 15 nap múltán barátaimmal együtt letartóztattak. Egy diákot, a KOR munkatársát, Stanislaw Pyjast, meggyilkolták. Ott voltunk a temetésén Krakkóban. Gépkocsinkat feltartóztatták. A szabad eget csak július 23-án láttam viszont. Szörnyű sokk volt Párizsból egyenesen a börtönbe menni... Mégis fontos volt, mivel ez a fogság tette lehetővé, hogy elfogadjanak a KOR teljes jogú tagjaként. Ebben az időben nagyon furcsa volt a pszichológiai helyzet: az év folyamán az embereket rendszeresen lecsukták 48 órára. Eközben én Párizsban, Rómában, Hamburgban és Londonban pezsgőztem. De azt senki sem veszi jónéven, ha valaki helyette pezsgőzik. Amint igazolnom kellett elutazásomat Lengyelországból, most arra kellett igazolást találnom, hogy külföldön voltam, és pezsgőztem. Nem akarok most a KOR-ról részletesen beszélni, csak hogy mit jelentett nekem személyesen.

A KOR a politikai aktivitás egy filozófiáját jelképezte a poszt-totalitárius rendszerben. Miért poszt-totalitárius? Mert a hatalom totalitárius, de a társadalom már nem; éppen hogy anti-totalitárius, fellázad, és saját független intézményeket hoz létre, és ez valami olyat eredményez, amit civil társadalomnak nevezhetnénk – a Tocqueville által használt értelemben. És mi pontosan ezt határoztuk el: egy civil társadalmat létrehozni. Nem voltunk sokan: a KOR köréhez talán kétezer ember tartozott. Végül ebből lett a Szolidaritás tízmillió tagja.

Ez a jelenség egy archetípuson alapszik. Bizonyos politikai gondolkodási modellen, a totalitárius rendszerben a civil kurázsi egy bizonyos modelljén és a független intézmények létrehozásán a civil társadalomban. És mindez nem volt könnyű.

Kéthetente 48 órát töltöttem börtönben. Nem a börtön volt a legrosszabb, hanem a várakozás, hogy bevigyenek; mindannyian tudtuk, hogy letartóztatnak, de sohasem tudtuk, mikor. Ez a kínos helyzet tönkretette a szerelmi életemet. Képtelenség volt egy találkát megbeszélni. Amint kialakult volna valami, elvonultam 48 órára börtönbe. Hát ezek után hogy szerethetném a kommunistákat?

1980 augusztusa

1980 augusztusának voltaképpen Jacek Kuron volt a keresztapja. A KOR-on belül én az értelmiségiekkel foglalkoztam. Egy illegális újságot szerkesztettem, dolgoztam a „repülő egyetemen” és egy illegális könyvkiadónak. A munkásokkal nem voltak kapcsolataim. 1980 augusztusa előtt mindössze csak egyszer találkoztam Walesával. Egyáltalán nem tetszett; ambiciózus és ravasz, gondoltam. Annak idején ez így is volt...

Az igazat megvallva Kuron volt az egyedüli tagja a KOR-nak, aki az eseményeket előre látta. Egyfolytában azt ismételgette, hogy válság felé haladunk, és én egyetértettem vele. Da amikor a következő hétre jósolta, és így volt ez három éven át, akkor egyáltalán nem értettem vele egyet. Untam a jóslatait. És amikor eljött augusztus, már nem hittem benne.

Kuron úgy döntött, hogy az ellenzékből senki se utazzon el nyaralni, mivel - mondta - nagy dolgok fognak történni, és a helyünkön kell lennünk. Meg voltam róla győződve, hogy ez csak demagógia, ezért aztán elutaztam a hegyekbe. Augusztus elején jöttem vissza. És már megint nem értettem semmit. Vegyük például a lublini sztrájkot: én a hegyekben sétálgattam, és semmit nem hallottam róla. Esszét írtam az ellenzék életéről a totalitárius államban. Három év után végre volt időm írni. Ebben az esszében 80 oldalon körül akartam járni a kérdést, mindenről beszélni akartam: a kommunizmusról, az ellenzékről, a KOR-ról és így tovább. De jött augusztus, és az esszémet a szemétbe dobhattam.

Egy varsói gyűlésen Kuron megkérdezte, ki akar Gdanskba utazni. Már elkezdődött a hajógyári sztrájk – egy barátunk, a KOR tagja, Bogdan Horusevicz szervezte. Önként jelentkeztem, mivel bűntudatom volt, amiért ahelyett, hogy a munkásmozgalommal foglalkoztam volna, elvonultam a hegyekbe. Jacek elfogadta. Bízott bennem. Hozzám hasonlóan őt is nyugtalanították a gdanskiak követelései: különösen a független és autonóm szakszervezet gondolatát találtuk extravagánsnak és felelőtlennek. Megvalósíthatatlannak gondoltuk egy kommunista rendszerben. Azért kellett Gdanskba utaznom, hogy ezeknek a követeléseknek a lehetetlenségét elmagyarázzam a munkásoknak. Ismert és népszerű voltam, ezért talán sikerült volna meggyőznöm őket.

Hál’istennek letartóztattak, és nem jutottam el odáig, nem győztem meg őket, és a Szolidaritás megszületett. Jacek meg én börtönben voltunk, ezért alakulhatott meg a Szolidaritás. Nélkülünk és ellenünk. Mégis mind a mai napig meg vagyunk róla győződve, hogy a mi gyermekünk, ha törvénytelen is.

DCB: Politikai és társadalmi szempontból mit változtatott meg benned ez a 16 hónap? Miképpen hatott az identitásodra a Szolidaritás? Ez fontos, hogy megértsük december 13-a utáni viselkedésedet.

AM: A Szolidaritás időszaka számomra kegyelmi pillanat volt. Ugyanakkor a büszkeség, a szabadság, a megvilágosodás és a szerencsétlenség tanuló ideje. Gyűjtögettem a mézet. Munkásgyűlésekre mentem, és megtapsoltak. Azt mondhatom, ugyanolyan mélyen hatott rám, mint rád 68 májusa. És ezért a 16 hónapért érdemes volt 6 évet börtönben tölteni.

DCB: Mit mondtatok a munkásoknak?

AM: Hosszú évek után először azt mondtuk nekik, hogy a lengyel társadalom most szervezi meg önmagát, hogy az övék az ország, övék az állam és a gyárak, hogy újra kell tervezniük és kormányozniuk ezt az államot. Ez kevés?

DCB: Nem.

AM: Azt is mondtuk, hogy a végsőkig védelmezni fogjuk a Szolidaritást, bármi történjék is. Mert Lengyelországnak szüksége van rá. A Szolidaritás az igazi Lengyelországot képviseli.

A Szolidaritásról nem tudok objektíven beszélni, mert a története túl közelről érint.

DCB: Nem kívánom, hogy objektíven beszélj, beszélj róla szubjektíven. Azon kívül, hogy időnként nagy beszédeket tartottál, mi volt a funkciód a mindennapokban?

AM: A Walesa ellenes frakcióhoz tartoztam. Azt gondoltam, Walesa szultáni rendszert, mondjuk diktatúrát akar a Szolidaritásra erőltetni. Hogy meggyőzzem az embereket, a gdanski dokkmunkásoknak előadást tartottam: „Ellentmondások Sztálin körül”. Ebben a beszédben egy munkásvezérről beszéltem, aki diktátor lett, noha rokonszenves ember volt, szerette a gyerekeket, volt is sok gyereke, bajusza volt és pipázott. Röviden, Walesából egy új Sztálint csináltam.

DCB: A munkások hogy reagáltak?

AM: Tetszett nekik a történet. Walesa fontos ember volt, de én is. Walesa nagyon népszerű volt, de ugyanakkor sokan utálták, sok ellensége volt. Én Andrzej Gwiazdát támogattam. Azt gondoltam, hogy Walesa nagyon is kompromittálta magát a kommunistákkal, és végül elfogad minket. December 13-a után minden nap arra vártam, hogy a gyanúm beigazolódjon. Mikor beláttam hogy nem árult el minket, azt mondtam Andrzej Gwiazdának, akivel együtt voltam a börtönben: „Lehet, hogy meg fogom hívni egy italra”...

DCB: Tehát jött december 13., a puccs. Korábban kidolgoztátok az önkorlátozó forradalom elméletét. Az imént mondtad, hogy 1977-ben az volt a véleményed, hogy a finlandizálásnak Lengyelországban kell kezdődnie. A Szolidaritás időszakában hittél-e ennek a kollektív ellenzéknek a legalizálhatóságában? Hittél-e a politikai megoldásban?

AM: Nem, egyáltalán nem... Az önkorlátozó forradalom egyfajta politikai filozófia volt, ez volt az egyetlen esélyünk, nem volt más. Tudtuk, hogy nem győzhetjük le a Szovjetuniót egy szabadságharcban, csak az az esélyünk, hogy az oroszok nem merik elfoglalni Lengyelországot, mert akkor Lengyelország egy második Afganisztánná válhat. Ezért a kompromisszum, az önkorlátozás és a megegyezés tézisét védtem... Azt gondoltam, hogy egy mérsékelt politikát javasolni még nem jelenti a kommunistákkal való titkos tárgyalást...

DCB: A Szolidaritás, a Szolidaritás tapasztalata változtatott-e valamit az állam és a társadalom működésére vonatkozó politikai utópiádon?

AM: Nem vagyok hajlamos az utópia kategóriáiban gondolkodni. A Szolidaritás utópia nélküli, utópia ellenes mozgalom volt. Egyetlen utópiája a tízparancsolat és az evangélium volt, kivéve a paráználkodásra vonatkozó parancsolatot.

Azt hiszem, a Szolidaritás valami teljesen új dolgot adott az európai kultúrának: a gyakorlat elsőbbségére gondolok az utópikus gondolkodással szemben... egy civil társadalomért harcolt, mely természeténél fogva tökéletlen társadalom. Mindazt, amit december 13-a után a börtönben írtam, ennek a tézisnek a védelmében írtam. Nem egy ideális, tökéletes, konfliktusmentes társadalomért kell küzdeni, hanem egy olyan ellenmondásos társadalomért, amelyben a konfliktusok megoldhatók a demokrácia játékszabályainak keretein belül.

Abból kiindulva, hogy december 13-a másnapján a politikai kompromisszum filozófiáját javasoltam a Szolidaritásnak, az volt a feladat, hogy kiderüljön, nem azért javasoltam ezt, hogy kijöhessek a börtönből. Csak úgy válhattam szavahihetővé, ha kamikazeként viselkedem. Ez a gondolkodásmód valamilyen életfilozófiát és politikai életfilozófiát is tükröz. Valóban azt gondoltam, hogy a kemény konfrontáció szerencsétlenségbe döntené Lengyelországot. Másrészt meg akartam győzni az embereket, hogy én ebben nem vagyok érdekelt. Tehát a magam számára a konfrontációt választottam, miközben a politikai kompromisszumot hirdettem.

1983 decemberében Kiszczak miniszter, rendőrfőnök behívatta Basiat, a feleségemet az irodájába: megkérte, vegyen rá, hogy külföldre menjek. Választhattam: a Cote d’Azurön töltöm a karácsonyt, vagy még éveket húzok le a börtönben. Válaszként írtam egy levelet a miniszternek, amiért engem, az ezoterikus értelmiségit, az egész lengyel nép megszeretett. Azt írtam a cellámból: „Tudom, a helyemben a Cote d’Azurt választotta volna. Ez a különbség közöttünk: maguk disznók, mi nem. Én szeretem Lengyelországot, még a börtöncellámban is. Nincs szándékomban elhagyni Lengyelországot. Ne is számítsanak rá”.

Karácsony estéjén a levelet beolvasták a Szabad Európában...

Ha ama azt kérdem magamtól, hogy a Szolidaritáson belül mint hatvannyolcas hű maradtam-e magamhoz, igennel válaszolhatok. Hű maradtam a 68-as anti-autoriter eszméimhez. Ezért voltam a kommunisták ellen. És ugyanezért voltam Walesa ellen is, mivel úgy gondoltam, a tekintélyét rá akarja erőltetni a Szolidaritásra... Walesa egy mozgalom vezére volt, én pedig független értelmiségi vagyok. Én ezt vállalom, és amikor csak lehet, így is viselkedem...

(1987)

SULYOK MIKLÓS FORDÍTÁSA

Bibliográfia

MICHNIK, Adam

Gondban a bohóc. Kalligram, 1996.

„Egy kényelmetlen évforduló” Magyar Lettre Internationale, 9.

„A varsói felkelésről” Magyar Lettre Internationale, 16.

„Találkozás Brodszkijjal” Magyar Lettre Internationale, 18.

„Amikor a többség elveti az erényt” Magyar Lettre Internationale, 22.

„A lengyel KULTURA nagy öregje” Magyar Lettre Internationale, 24.

„A békétlenek érzékei, avagy megjegyzések a diktatúráról” Magyar Lettre Internationale, 28.

„Egy orosz demokrata halálára” Magyar Lettre Internationale, 35.

Megjelent: Magyar LETTRE Internationale, 2002 őszi, 38. szám. A szöveget Karádi Éva főszerkesztő szíves engedélyével közöljük. On-line: http://lettre.c3.hu/