Zarándokút Auschwitzba
A Rétközi Múzeum igazgatónője, Vofkori Marika hívta fel a figyelmemet Juditra, aki útja során betért hozzájuk megpihenni. Miután visszatért az útról, ismét elment a múzeumba, kedves ajándékokkal köszönve meg a szíves fogadtatást. A neve Cseke Judit. Hajdúnánáson lakik, angoltanár. 2014 nyarán hosszú évek tervezgetése után elzarándokolt Auschwitzba. Úgy, ahogy valaha szokás volt zarándokolni: gyalog. 550 kilométert tett meg. Beszélgettünk. Ritkán kérdeztem közbe. Végignéztük a fotókat, folyamatosan kommentálta. Az auschwitzi képekhez érve elhallgatott, némán néztük végig – Somos Péter beszélgetett Cseke Judittal
.
„… Az Örökkévaló megőriz téged minden rossztól, megőrzi lelkedet. Az Örökkévaló megőrzi mentedet és jöttödet, mostantól mindörökké!” (121. zsoltár)
Miután Erdélyt kettéosztották, szüleim román részre, Torda mellé kerültek. Édesapám a román hadseregben szolgált. Kisinyovba vitték őket, onnan a többiekkel együtt tovább került volna a frontra. Ő azonban lefizetett egy tisztet, hogy engedje haza szabadságra. Amint hazaért, rögtön elégették az egyenruháját – amúgy is tele volt tetvekkel –, és átszöktek Kolozsvárra. Onnan azután édesapám szülővárosába, Szilágycsehbe költöztek, ha jól tudom, ’42-ben. Béreltek egy kis házat, éppen a zsinagóga mellett. Édesanyámat, aki románul is tudott, egy idős ügyvéd alkalmazta, aki a zsidótörvények miatt már nem vezethette az irodát. A titkárnő, egy 4-5 éves gyerek anyja is zsidó volt. A férjét elvitték munkaszolgálatra, ő túlélte a holokausztot, de a felesége és a kisfia nem. Én ezért a három emberért: az ügyvédért, a titkárnőért és a kisfiáért (a nevüket sajnos nem sikerült megtudni), és persze a többi szilágysági zsidóért zarándokoltam el Auschwitzba
Amikor kezdett eldurvulni a helyzet, mondogatták az irodában is, hogy valószínűleg elviszik őket. Édesanyám nem nagyon hitte, de végül egy hajnalban bekövetkezett, amitől tartottak. Előző nap, amit lehetett, bevittek a zsinagógába: élelmiszert, értéktárgyakat. Miután elvitték a zsidó lakosságot, éjszaka megkezdődött a járkálás, a szüleim jól hallották: elhordtak a zsinagógából mindent. Úgy hallottam, máshol meg se várták, hogy besötétedjen.
A gettó Szilágysomlyó mellett, egy mocsaras helyen volt, ott is téglagyár lehetett valamikor. Állítólag az volt a legembertelenebb gettó. Úgy tudom, körülbelül hat hétig tartották ott őket, közben megpróbálták kiverni belőlük, hová rejtették a pénzüket és az értéktárgyaikat. Kimerülten, kiéheztetve vitték őket onnan Auschwitzba. Utánanéztem: 80 százalékuk egyenesen gázkamrába került. Onnan, a volt gettó helyéről három kavicsot vettem fel, azt vittem magammal.
Akiknek meséltem a tervemről, kezdetben érdeklődve hallgatták, aztán szinte mindegyik megjegyezte: valami oka csak lehet, hogy így bántak a zsidókkal! Édesanyám csak jókat mondott azokról, akiket ismert: tisztességes, művelt, jó embereknek tartotta őket. Rendszeresen látogatom a szüleim, a nagyszüleim sírját, a dédszüleimét is bozóttal benőve találtam és rendbetettem, én ezt kötelességemnek tartom. Auschwitzba, az emberiség temetőjébe is kötelesség elmenni, de nem turistaként, mert az nem látványosság. Legalábbis én nem tudtam volna úgy elmenni. Úgy gondolom, kizárólag zsidóknak illik járművel odautazni. Szervezek kirándulásokat Erdélybe, Olaszországba. A buszban mindig elmondom, mi következik, mit fogunk látni. Próbáltam ezt kivetíteni Auschwitzra, és rájöttem, hogy úgy nem lehet… Évekig terveztem az utat. A nagyobbik fiam tudott mindenről, a kisebbiknek éppen csak megemlítettem. Arra egy percig sem gondoltam, hogy feladom… Minden éjjel 1-2 óra körül aludtam el, és 6-kor már úton voltam, könnyedén, tele energiával. A lábam persze az első nap végére tele lett vízhólyaggal, de arra gondoltam, hogy akikért, amiért megyek, ahhoz képest ez semmiség. Július 15-én hajnalban indultam Szilágysomlyóról és augusztus 2-án kora délután, a roma holokauszt emléknapján értem oda.
Útközben megesett, hogy kissé összezavarodtam. Úgy tudtam pl., hogy Dombrádnál át lehet kelni a Tiszán komppal, aztán kiderült, hogy nem, úgyhogy vissza kellett fordulnom. A szálláshelyekkel is volt olykor probléma. Az első nap több mint 37 kilométert gyalogoltam. A motel, ahol tervem szerint megszálltam volna, tele volt, mert az összes helyet lefoglalták útépítő munkásoknak. Tovább mentem és Érszakácsin próbáltam szállást találni. A parókián próbáltam előbb, de ott nem volt senki. Aztán arra jött egy hölgy, aki megkérdezte, miben segíthet. Mondtam neki, hogy szállást keresek. Felajánlotta, hogy aludjak nála. Enni-innivalót adott, még ajándékot is kaptam tőle, mint a mesében. Reggel el akart kísérni a buszhoz. Mondtam, gyalog megyek. Nem értette. Később sem értette ezt senki, akinek elmeséltem.
Az út további részén is az egyházaknál kerestem szállást. Nem mintha rá lettem volna szorulva, inkább kíváncsi voltam, hogyan reagálnak arra, hogy zarándokúton vagyok Auschwitz felé. Volt, ahol szívesen vendégül láttak, de olyan is, ahol azt mondta a tiszteletes úr: menjen innen, hagyjon békén. Nagykárolyban például azt mondták, ezernél több vendéget várnak, így engem már nem tudnak fogadni. A templomhoz közel, a gimnázium kollégiumában szálltam meg végül. Reggel felébredtem, kinéztem az ablakon, megláttam a zsinagógát…
Családomra a racionalitás, józan gondolkodás volt jellemző és megmagyarázhatatlan jelekben, csodákban nem hittünk. Utamon mégis, mintha félreérthetetlen jelzéseket észleltem volna: légy nyugodt, megoldódik minden.
Két alkalommal olyan eső volt, hogy majdnem kikészített. Muszáj volt mennem, nem maradhattam ott az úton. Időnként megállt mellettem egy-egy jóindulatú autós, és persze nem értették, miért nem ülök be melléjük. Kassa és Eperjes között az autópályán mentem. A zaj eléggé zavart, amúgy nem volt semmi gond.
Sehol nem időztem sokáig, pedig látnivaló lett volna jócskán, de nem kirándulásra indultam, hanem zarándokútra. Éppen ezért előre nem sokat olvastam a nevezetességekről, inkább a hazaérkezés után néztem utána, mit is láttam. Legfeljebb tíz lépésnyit tértem el időnként az utamtól egy-egy látnivaló kedvéért; nem csak azért, hogy ne veszítsek időt, hanem azért is, hogy ne tereljék el a gondolataimat. Nem vettem újságot, nem hallottam híreket. Mégis voltak olyan élmények, amiket nem lehetett kiszűrni. Szlovákiában nagyon szépen énekelnek az emberek. Egy templom mellett elhaladva tapasztaltam először, aztán egy kocsmában hallottam énekelni a csaposlányt, az udvarlója dalolva válaszolt. Szívesen hallgattam volna őket még sokáig, de menni kellett tovább.
Mikor 19 nap gyaloglás után Auschwitzba értem, pontosan az fogadott, amit elképzeltem, amitől eleve viszolyogtam: luxusautók, luxusbuszok, képeslapok, üdítők, semmi szerénység… Borzasztó. Letettem a kavicsokat, amiket magammal vittem. A múzeumba be se mentem, mert más dolgait – cipőket, szemüvegeket – nézni én illetlenségnek tartom. Aztán kivettem a megőrzőből a hátizsákomat és átmentem Birkenauba, ez kábé másfél-két kilométer. Oda viszont nem akartak beengedni a hátizsákkal, megőrző meg nem volt. A feketébe öltözött őr meglepően durván szólt rám, de engem akkor nem zavart semmi. Elindultam a kerítés mentén, fotózgattam, aztán megláttam egy nyitott kaput, bementem…Visszafelé vonattal jöttem, ehhez előbb el kellett menni Krakkóba. Reggel fél hét körül indultam, délután már otthon voltam.
Nem szoktam mesélni az útról, csak ha kérdeznek. Az emberek, akiknek meséltem, általában a teljesítményt értékelték, a többit nem nagyon értették. Nem érdekel; hiszem, hogy akikért tettem, azok úgyis tudják… Kérdeztem a szüleimet, miért nem tettek annak idején valamit. Persze kérdezni könnyű. Úgy érzem, hogy ha én ezt a 19 napot képes voltam végiggyalogolni, akkor tenni is képes lennék; hogy én nem fordítottam volna hátat. Hiszen ez az egész szörnyű történet a cserbenhagyásról szól! Ezt nem tudja kiheverni az emberiség. Mikor 13-14 évesen elkezdtem olvasni a holokausztról, azt mondtam magamban: milyen jó, hogy nem németnek születtem! Aztán lassan kiderült, hogy mások is benne voltak: magyarok, lengyelek…
Az emlékezésen túl ez a zarándokút volt egyben az én vezeklésem…
A beszélgetés eredetileg a Nyíregyházi Sófár XVIII/1. számában jelent meg