Varga Csaba jogfilozófussal beszélget Mezei Károly

A Válaszúton – húsz év múltán című könyve meglehetősen lesújtó képet rajzol az 1990-től 2011-ig egymást követő kormányzatok munkájáról…

Számomra még mindig példa az első világháborús háborúvesztést és a trianoni tragédiát követő céltudatos, dinamikus és erőteljes újjáépítés. Bethlen István és az egyetemalapító Klebelsberg Kunó miniszteri programja nyomán minden nyomor és válság ellenére felépült egy modern Magyarország. Magyarország ez idő alatt — a mai kettészakadtsággal szemben — nemcsak intézményteremtésben, de bélyegkibocsátástól a hivatalos papírok stílusán át az iskolai olvasókönyvek megformálásáig teljes stílus- és gondolkodásbeli egységet mutat, tehát egy nemzeti integritást szolgáló ideológia prioritását. Mintha lényegében a mai napig ebből élnénk.

Ennek hiánya számon kérhető minden egyes rendszerváltozás utáni kormányzatunktól, hiszen jobbára csak a hatalom és hatalomgyakorlás mindennapjait élték meg anélkül, hogy nagy ívű, a nemzet egységesítésére alkalmas programjuk lett volna. Szakmámban az elmúlt húsz év adóssága a jog szerepének tisztázatlansága, a jogállameszmény mibenlétének megfogalmazatlansága. Hiszen a jog olyan, mint jéghegy az óceánban. Csak a teteje látszik, túlnyomó tömege nem. Csak az, ami a Magyar Közlönyben megjelenik. Ám az, hogy egy ország merre halad, hogy ne legyen idegen nemzetek martaléka s ne essen szét közigazgatása, nem egyszerűen szabálykiadáson múlik, hanem a mögötte álló kultúrán. Ráadásul bármiféle megrengetésével is vigyáznunk kell. Hiszen bármely kialakult szabályanyag mögött évtizedek „belakása” áll; egy új szabályanyag viszont csak csontváz: nincs rajta izomzat, nincsenek rajta idegek; még nem él. Évtizedek kellenek, míg egy a nemzetet szolgáló élő közeggé tud válni.

A kommunizmus bukásával létrejött az Alkotmánybíróságtól tápláltan egy olyan éthosz, amely a jogvédelem mindenek felettisége jegyében a nemzeti közérdek védelme helyett az államot támadja, mert benne látja azt a közös ellenséget, amivel szemben minden egyén jogosítványa abszolút módon megvédendő. Mialatt mindenki a közt fosztogatja, a hivatalosság saját jogosítványait igyekszik gyarapítani, ismét csak a jogvédelem éthosza alatt. Közös javaink és érdekeink azok, amiknek nem maradt már gondnoka.

Professzor úr publikációit olvasva kész vagyok egy sarkosabb összegzésre is. Eszerint a meghiúsult rendszerváltozás egyik akadálya éppen az Alkotmánybíróság volt, mert olyan címeken semmisített meg törvényeket, amelyekre tényleges fölhatalmazással nem rendelkezett.

Az emberiség történetében aligha fordult még elő olyan kiüresedés, hogy a jog egyedül maradt volna egy új társadalom normatív feladatainak rendezése során, hiszen a jog mindig csak társult normatív erőként játszott/játszhat szerepet. A jog csak a társadalmi moralitás után jön, szimbolikus és végső beteljesítőként.

Nálunk a rendszerváltozás után a közös társadalmi érdek, amely mindannyiunk józan értelmére épül, irrelevánssá lett a jog szemszögéből. Az Alkotmánybíróság életidegen, lombikból szűrt jogeszménye szerint a jog szolgál mindennel szemben. Már pedig a józan értelem gúzsba kötésével az ország ügye óhatatlanul megbicsaklik.

Az „erkölcstelen, de jogszerű” botrányos formulájáról tudjuk, hogy már Luther kárhoztatta, sikerrel. Ettől kezdve ez csak balkanizált perifériákon probléma. Mert másutt hallgatólagosan elfogadják, hogy van közmorál, amit csak megélünk és gyakorlunk, noha nem tudunk, de nem is szükséges jogilag tételezni. Mert nem tudjuk jogszabályba foglalni az élet összes helyzetét, hogy mi helyes és mi helytelen.

Ha a jog betűjét fetisizáljuk, akkor a gyakorlati jogászkodás joggal torzul joghézagkutató ügyvédkedéssé. A közzel szemben kutakodik a magánérdek javára a jogrendszerben, hogy hézagra hivatkozással megbízója közösségellenes tettét jogilag közömbösnek kiálthassa ki.

Vannak a társadalomnak olyan területei, amelyek túl vannak szabályozva, más esetekben viszont szabad a vásár. Ha nem fizetem az adómat, beindul egy jogi gépezet, a végén még börtönbe is kerülhetek. Mások ellenben rissz-rossz telkeket cserélhetnek az állammal sokszor annyit érőre, és még sem történik semmi. Vagy bejön a tőkés a pénzével, mire az államtól is kap egy talicskával, miközben a sokat emlegetett és bíztatott kisvállalkozók máig sem tudnak boldogulni. Mintha nem lenne véletlen, hogy mely területek vannak túlszabályozva, és melyek nem…

Ha a jog egy csontváz, amire konvencióknak kell épülniük, úgy a gyakorlati jogművelés nem szól másról, minthogy e csontvázra miképpen építsünk izmokat, idegeket, miként biztosítsunk bizonyos funkciókat és zárjunk ki másokat.

Úgy vélem, az Alkotmánybíróságnak abban kellett volna szerepet vállalnia, hogy a régi típusú sztálinista alkotmány azon passzusait, amelyek akadályozzák a rendszerváltozást, próbálják semlegesíteni.

Erre a szakma azt válaszolja, hogy egyetlen mondaton kívül — Az ország fővárosa Budapest. — minden megváltozott az alkotmányban. Ez igaz; ámde szellemisége nem. Úgy változtak meg paragrafusok, hogy struktúrája, az egész alkotmány rendszere változatlan maradt.

Kontroll nélkül dönthetett az Alkotmánybíróság arról, hogy emberéletek ezreinek kioltása és emberi sorsok százezreinek tönkretétele már úgymond elévült. Miközben hozzájuk képest akár évtizedekkel korábban elkövetett s szintén embercsoportok értelmetlen halálát okozó tettek esetében az elévülés kizárt. Ez a nyilas terrort beemelő, a kommunistát viszont kizáró kettős mérce a moralitás és a természetes igazságérzet arculcsapása. Márpedig ha a moralitást és a természetes igazságérzetet kilövöm a jog alól, maga a jogrend lesz tetszőleges.

A jogállam lehetséges eszményeiből a legélhetetlenebb formát úgy próbálták ránk erőltetni, mintha egyetemes és változhatatlan lenne, aminek minden emberi társadalom köteles megfelelni. Noha értékek halmaza ez, amik felé törekednünk kell. S miközben eddig minden ország saját jogának talaján, saját hagyományai körében, saját megoldandó problémáira válaszul munkálta ki azokat a mintákat, amiket vállal a maga jogállamiság-eszménye megvalósításaként. Minden népnek tehát a maga gyakorlatából kell megalkotnia a maga jogállamát. És mindez egy nép önazonosságkeresésének a legintimebb történése, amibe roppant veszélyes kívülről beleszólni, hiszen az legjobb szándék esetén is brutális beavatkozással ér fel.

A jog már csak azért sem mechanikus, logikus, vagy egyszerűen deduktív/applikációs művelet, mert bármely döntése a legegyszerűbb helyzetekben is egymással szembefutó értékek közötti közvetítést feltételez. A döntés lényege éppen az egyensúly- és harmóniakeresés egymásnak feszülő egyaránt legitim eszmények között.

Jellemző, hogy Antall József halálának tízedik évfordulóján Sólyom László azt emelte ki a miniszterelnök legjelentősebb érdemei közül, hogy — úgymond — alkotmányos ember volt. Colin Powell, egykori amerikai vezérkari főnökből viszont kérdésem azt a választ csiholta ki, hogy az az igazi államférfi, aki életével és halálával is hazáját, közösségét szolgálja. Úgy érzem, ez utóbbi meghaladja egy úgynevezett alkotmányos ember érdemeit, s ezzel annak eddigi legbizonyosabb, de kétes jótéteményét, hogy új nemzetépítést lehetetlenített, de virágzó posztszocializmust szabadított az országra.

Gyermekkorunkban ezt tanultuk: azért élünk, hogy Istent szeressük, tiszteljük, és neki szolgáljunk. Manapság Isten zárójelbe, vagy egyenesen szemétkosárba került. Helyébe ilyesmik jöttek: ‘szólásszabadság’, ‘emberi jogok’, ‘alkotmányosság’, ‘jogszerűség’. És ha bármi ártás jő is nemzetünkre, alig számít, csak jussanak diadalra jelszavaink. Nos, nem tudok arról, hogy fenn tudott volna maradni egy közösség, amelyben ilyen beteg agyszüleményt előállító jogeszme munkált volna.

Mert a jog a társadalom produktuma: annak érdekét kell szolgálnia. A jogban minden újragondolható/újragondolandó, ha alapértékek forognak kockán. Mert önpusztítást, nemzeti öngyilkosságot bizonyosan nem ír elő.

Azt írta egyik publikációjában, hogy a kommunizmus utolsó évtizedét majdnem élhetővé tette a szellemi igényesség, a dolgokban és működtetésükben meglévő emberség, az irodalomban, tudományban, sőt a sajtóban mégis csak megnyilvánuló hazaszeretet.

Azok a történelmi korszakok, amelyek próbára teszik az embert, a morális identitás sikeres megőrzésével képesek több energiát mozgósítani a védhető és vállalható válaszok megtételéhez, képesek többlet emberi teljesítményt kipréselni magukból. A rendszerváltással valamiféle nyomás alól megszabadultunk, s ez mintha moralitásban is egyfajta igénytelenséget hozott volna.

A Hitelben írta, még 2009-ben: „Európai Uniós részvételünkben szellemileg elmaradottnak, erkölcsi érzékenységben, nemzeti kiállásban tompultnak bizonyultunk.”

Az Európai Unió nem segélyszervezet — nem is ajándékosztogatás a célja —, hanem az uralkodóházak és nemzetek közötti évezredes versengés új jogi kerete. Ezért mindenki küzd. Aki csak a sarokban mulyán üldögélve várakozik, hiába nyújtja a markát — az üres marad.

Miért gondolja azt a Nyugat és az Európai Unió is, hogy a kelet-európai régióban a poszt-kommunista politikai formációk és politikusok jobban biztosíthatják a gazdasági és politikai stabilitást, mint a polgári, nemzeti érdekek mentén kiálló pártok és személyek?

A szocializmus még tartott, amikor a Magyar Távirati Iroda Cikkek a nemzetközi sajtóból bizalmas nyugati beszámolója írást hozott a korabeli világ egyik leginkább önérdekű és önfényező központja, az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájáról. Ebből megtudható, hogy a világpolitika számára mindig vállalhatatlan volt a nemzeti kisállamok nacionalizmusa, lakosság- és területvédelmi marakodása. A Foreign Affairs véleménye sok évtizede bevallottan az, hogy fedő gyanánt a Szovjetunió pozitív szerepet töltött be a világtörténelemben, mert a második világháború óta sikerrel elfojtotta a nemzeti kisállamokban egymással szemben állva feszültséget keltő érdekeket. Már pedig ilyen feszültségek a Szovjetunió ilyesfajta szerepjátszásának megszűnte után újból válságokkal fenyegethetnek...

Jó tudnunk hát, hogy kik között és hol élünk. És hogy még nagy nemzeteknek is szárazon kell mindig tartani a puskaport.

A szöveg közléséért köszönet a Szerzőnek. Eredeti megjelenés:

"Csak múlásunk törvény..." : Varga Csaba jogfilozófussal beszélget Mezei Károly

Budapest, Kairosz, 2012. https://mek.oszk.hu/19800/19835/