Történeti vázlat

Etnikai mobilizáció

Dolgozatomban a kelet-európai roma etnikai mobilizáció 1989 előtti történetét tekintem át. Az első két fejezetben megpróbálok néhány, a tanulmány szempontjából fontos fogalmat meghatározni, majd időben és térben egyaránt behatárolom írásom témáját.

Már csak azért is fontos lehet bizonyos fogalmak egyértelműsítése, mert számtalan helyen olvashatjuk mekkora fogalmi „zűrzavar” uralkodik a nacionalizmus, nemzet vagy éppen az etnicitás „körül”. Susan Olzak szerint például sok szerző az etnicitás, etnikai mobilizáció és a nacionalizmus terminusokat felcserélhetőnek tartja (Olzak 2006: 34). Ez persze érthetőnek tűnik, mivel az etnikum (lévén primordiális, ősi képződmény) „rendelkezik azzal a történelmi ’kutyabőrrel’, amit a nacionalizmus az esetek nagy részében olyan nyilvánvalóan nélkülöz” (Hobsbawm 1993: 21), de saját legitimációja érdekében használ. Ettől függetlenül az értelmezést csak nehezíti a fogalmak „felcserélhetősége”, ezért nem árt az etnikai mobilizáció és a nacionalizmus mibenlétét és viszonyát tisztázni.

Olzak a következőképp definiálja az etnikai mobilizációt: „Bizonyos - önmagukat másoktól megkülönböztető - etnikai jegyek alapján szerveződő csoportok közös cselekvése, közös céljaik elérése érdekében” (Olzak 2006: 36). Véleményem szerint itt az etnikai tudathoz köthető konkrét cselekvéseken (pl. politikai, kulturális szervezetek, intézmények, folyóiratok stb. létrehozása) van a hangsúly, míg a nacionalizmus egy elvont fogalom, más minőség.ⁱ Természetesen attól, hogy a két fogalom nem ugyanazt jelenti – nem is jelentheti - köztük mindig felfedezhető valamilyen kapcsolat. E kapcsolat milyensége sok tényezőtől függhet,ⁱⁱ de ezek részletezése nem lehet most célunk.

Az etnikai mobilizációnak sok kiváltó oka lehet, de általában valamilyen – politikai, társadalmi, gazdasági vagy kulturális – elnyomásra eredeztethető vissza (vö. Barany 2003: 73-75). Sikerességét, eredményeinek tartósságát egyaránt befolyásolhatja az általa képviselt csoport társadalmi, gazdasági súlya, presztízse, polgárosultsága, szervezettsége, homogenitása, valamint a vele „szembenálló” (nemzet)állam politikai berendezkedése, az etnikumról alkotott heterosztereotípiák.

A könnyebb értelmezhetőség érdekében talán érdemes helyenként különbséget tenni az etnikai mobilizáció politikai és kulturális szegmensei között. Természetesen nem éles különbségtevésre gondolok, hiszen a politikai és kulturális célok gyakran összeérnek, kölcsönhatásban vannak egymással.

Cigányok és Kelet-Európa

Az első cigány csoportok – forrásokkal bizonyíthatóan – a 14. század közepén jelentek meg Európában, pontosabban a Balkán-félszigeten (vö. Fraser 2002: 56-60, Achim 2001: 23). Valamivel később, a 15. században a cigány közösségek egy része – Magyarországon keresztül - továbbhaladt Észak- és Nyugat-Európa felé. Ennek a késő középkori tendenciának látszólag ellentmondanak napjaink statisztikái, melyek szerint Kelet-Európa országaiban él az európai roma lakosság túlnyomó többsége. Az okokat feltehetően a két régió eltérő társadalmi és gazdasági fejlődésében kereshetjük, mivel a cigányok megélhetési forrásai nagyban függenek annak a társadalomnak a gazdaságától, amelyben élnek (vö. Reyniers 2002: 66). Vaux de Foletier, francia történész szerint a cigányok mindig a helyi szükségletekhez alkalmazkodnak. „Betöltik a hézagokat. Ott, ahol a parasztok tömege kézművesipar híján van, megjelennek a sajátjukkal és egyenesen valóságos monopóliumokat hoznak létre” (idézi: Piasere 1997: 106).

Lényegében ezt az életmódot nevezik a kutatók peripatetikus életmódnak, stratégiának (részletesebben lásd. Prónai 2000). A fejlett céhrendszer és a nagyobb népsűrűség miatt Nyugat-Európában a cigányok nem, vagy alig találtak ilyen hézagokat, így általában a rendi társadalom, a királyságok kirekesztő politikáival szembesültek.ⁱⁱⁱ

Nem tudtak kialakulni olyan „együttélési modellek”, melyekről Nagy Pál történész számol be írásaiban (részletesen lásd. Nagy 2004). A 15-16. században cigányok és nem-cigányok kölcsönösen elfogadható szimbiózisa jött létre a Kárpát-medencében, melynek gazdasági alapját a cigányok munkaereje iránti igény jelentette. Egyik ismert példa erre a kovácsmesterséget űző cigányok esete. Mivel a magyarság rendelkezett régi fémműves hagyományokkal, nem maga a mesterség, hanem annak speciális „technikája” iránt mutatkozott kereslet. Mint Nagy írja: „Az üllőjét és szerszámait könnyen szállító, a felesége kiegészítő munkáját is használó cigány iparos a nagy mezőgazdasági munkák idején helyszíni szolgáltatást tudott nyújtani, s azonnal megjavította a megrongálódott szerszámokat, így téve magát nélkülözhetetlenné a termelő munka folyamatosságának fenntartásában” (Nagy 2007: 5). Természetesen a cigány kovácsok munkaerejére - a 15-17. században - nem csak Magyarországon, hanem a térség többi országában, a Lengyel-litván Királyságban, a román fejedelemségekben és az Oszmán Birodalomban is szükség volt.

Az európai roma lakosság „egyenetlen” eloszlását tehát a társadalmi és gazdasági rendszerek belső mozgástörvényeivel magyarázhatjuk. A világgazdaság kialakulásával a perifériához tartozó Kelet-Európa (és az Ibériai-félsziget)^iv élhetőbb feltételeket nyújtott a peripatetikus cigány közösségek számára. Az eltérő feltételrendszerek eltérő „cigánypolitikákat” eredményeztek, Liégeois szavaival a „kizárás” (nyugati), és a „bezárás” (keleti vagy inkább a periféria) politikáját (Liégeois 2002: 98).^v Mindezekkel csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy miért tartom fontosnak a kelet-európai roma etnikai mobilizáció vizsgálatát.

Dolgozatomban Kelet-Európa – meghatározó történeti, gazdasági, vallási stb. tulajdonságokkal bíró – történeti fogalomként szerepel, mely a 20. században Németország és az Urál-hegység között terül el. Tanulmányomban nem tárgyalom az egész régiót, csupán annak nyugati és déli alrégióiban (vö. Niederhauser 1988) próbálom meg áttekinteni az 1989 előtti, roma etnikai indíttatású szerveződéseket. E területet a történeti szakirodalomban Köztes-Európaként is szokták emlegetni, mely lényegében a német és a keleti szláv (orosz, ukrán, fehérorosz) nyelvterület közötti térséget jelöli.^vi

A roma etnikai mobilizáció kezdete

Roma etnikai alapú önszerveződések, az etnikai öntudat szélesebb körű megnyilvánulásai zömmel az első világháborút követően jelentek meg Európában. A 19. századi polgárosodás talaján kibontakozó oktatási rendszerek lehetővé tették a cigányság egyes csoportjainak bekapcsolódását az oktatásba. Mint láttuk Kelet-Európában élt a legtöbb cigány közösség, melyek nagy része már letelepedett életmódot folytatott, ezért itt jöttek létre olyan cigány értelmiségi rétegek, melyek generálták és irányították az etnikai alapú önszerveződési folyamatokat. A következő fejezetben ezeket a mozzanatokat próbálom meg áttekinteni, de előtte érdemes pár mondattal jellemezni a két világháború közötti korszakot.

A két világháború közti időszakban – Csehszlovákia kivételével – autoriter nemzetállamokkal, korlátozott parlamentarizmussal^vii és gyakorlatilag mindenhol konzervatív, nemzeti elkötelezettségű vezetőrétegekkel találkozhatunk Kelet-Európában. Az egyes államok nemzeti homogenizációs törekvései nem kedveznek a különböző kisebbségek „mozgolódásának”, mint azt a XIV. Európai Nemzetiségi Kongresszus megállapította 1938-ban: „(…) az európai, kisebbségben élő népcsoportok helyzete folyamatosan, ijesztő mértékben romlik. Csaknem mindegyiküket háromszoros veszély fenyegeti: politikai érdekérvényesítési lehetőségeik végleges elvesztése, a gazdasági elszegényedés és népességüknek az asszimiláció, a kikényszerített elvándorlás, és a képzett nemzeti rétegek kialakulásának megakadályozása miatt történő csökkenése” (Eiler 1997: 89).

Az első világháborút követő időszak tárgyalása előtt szeretnék megemlíteni két konkrét eseményt, melyekre sok szerző, mint a roma etnikai és politikai öntudat első megnyilvánulásaira hivatkozik.^viii Az etnikai, politikai mobilizáció kiváló példája az első szófiai cigány konferencia, melyet 1905-ben hívott össze Ramadan Ali, a bolgár cigányok ’tsaribaši’-ja. A szokatlan esemény a nemzetközi sajtóban is komoly visszhangot keltett. A konferencia kiváltó oka az volt, hogy a muszlim hitű,^ix valamint a nomád életmódot folytató cigányoktól megvonták a választójogot.^x Végül a bolgár nemzetgyűlés 1908-ban új választási törvényt hozott, melyből a cigányok szavazati jogait sértő tartalmakat kihagyták (Marushiakova – Popov 1997: 30, Tomova 1996: 53).^xi

A másik híres esemény Romániában történt. A Near East Magazin 1913. június 12-i számának közlése szerint „hatalmas cigánytömeg” gyűlt össze Piatra Neamţban, hogy lerója tiszteletét Mihail Kogălniceanu^xii szobrának leleplezésénél (Hancock 1991: 257).

Roma önszerveződés a két világháború közti időszakban

Bulgáriában az első világháború után újra erőre kapott a roma etnikai mobilizáció. 1919-ben megalapították az Egypt nevű szervezetet Szófiában, majd 1923-tól megjelentették az Istikbal (Jövő) nevű folyóirat. A lap főszerkesztője, akit bátran nevezhetünk az egyik első cigány aktivistának, Sakir Mahmud Pasov volt. A szervezetet és a lapot azonban 1925-ben betiltották. Pár évvel később újabb társaság alakult Istikbal néven, megint Pasov vezetésével. Majd 1931-ben elkezdték megjelentetni a Terbie (Oktatás) című újságot a Nemzeti Muzulmán Szervezet az Oktatásért kiadványaként. Azonban az 1934-es katonai puccs után a szervezetet feloszlatták, s a lapot betiltották (Marushiakova – Popov 1997: 30-31).

A roma etnikai mobilizáció ilyen mozzanatainak hátterében évszázados folyamatok húzódhatnak. Bulgária a 15. század óta az Oszmán Birodalom része volt, ahol a cigányok általában kedvezőbb helyzetben voltak, mint Európa többi országában (vö. Marushiakova – Popov 2001). Sok cigány közösség mélyen integrálódott a bolgár társadalmi és gazdasági rendszerbe. Például a 19. század végén, Szlivenben indult első bolgár gyár bérmunkásai zömében cigányok voltak. akik később részt vettek a 20-as, 30-as évek munkásmegmozdulásaiban, sztrájkjaiban is (Marushiakova – Popov 1997: 33).

Ily módon a városlakó cigányok körében létrejött egy értelmiségi réteg, akik az 1900-as évek elején szervezett mozgalmat tudtak létrehozni a cigányok jogaiért. Persze az is világosan látszik a fentiekből, hogy ezek elszigetelt kezdeményezések maradtak, és amint a rendszer a diktatúra felé mozdult, felszámolták őket.

Romániában volt a legkiterjedtebb a roma etnikai mobilizáció, kulturális és politikai síkon egyaránt. E folyamatokról részletesen olvashatunk Viorel Achim történész magyarul is megjelent könyvében (Achim 2001: 180-187), ezért csak most csak néhány jellegzetes példát emelnék ki. A 20-as, 30-as években gyakori eset volt, hogy az azonos foglalkozású cigányok saját társadalmi-szakmai szervezeteket alapítottak, ilyen volt a cigány zenész, Grigoraş Dinicu vezette „zenélő ifjúság” Bukarestben. Az ilyen jellegű kulturális és gazdasági szervezetek mellett megjelentek a politikai célokat megfogalmazó csoportosulások is.

A 30-as években működött például a Romániai Cigányok Általános Szövetsége, mely állandóan rivalizált a Gheorghe Niculescu által irányított Romániai Romák Általános Szövetségével. Niculescu 1934-ben a „romániai cigányok aktív elnökének és vajdájának” kiáltotta ki magát. Fontos megemlíteni, hogy egyik szervezetnek sem sikerült magát jogi úton elismertetni, a hatóságok különböző kifogásokkal mindig visszautasították törvényes elismerésüket.

Ezek a szervezetek rengeteg célkitűzéseikből keveset tudtak megvalósítani, de kétségtelenül értek el eredményeket. Például sikerült földhöz juttatni a vándorcigányok egy részét, sokukat meg is kereszteltették. Több megyei gyűlést és országos kongresszust tartottak, és néhány folyóiratot is kiadtak: az O Róm címűt, Craiovában (1934-ben két szám jelent meg), és a Glasul Romilort Bukarestben (1934-1941 között). (Bővebben lásd még Petre Petcuţ írását, http://www.edu.ro/index.php?module=uploads&func=download&fileId=1625 - a szerk.).

A korabeli viszonyokhoz képest jelentősnek mondható etnikai mobilizációt egyrészt nyilván magyarázhatjuk a romániai cigányok nagy számával. Az 1930-as népszámláláson 265 501 személy vallotta magát cigánynak, de a korabeli becslések 350-400 ezer, illetve 525 ezer fő körül mozogtak (Achim 2001: 169-171).

Másrészt – Bulgáriához hasonlóan – az etnikai alapú önszerveződéseket irányító roma értelmiség léte, bizonyos közösségek társadalmi integrációjáról és polgárosodásáról árulkodik: „Vannak mezőgazdaságban dolgozó cigányok, páran közülük kiváló földművessé váltak, és a gyerekeiket iskolába küldik. Ezek a gyerekek felnőve tanárok, ügyvédek, papok, orvosok, katonatisztek lesznek.”- olvashatjuk az 1939-ben megjelent, Adalékok a romániai cigányok történetéhez című kötetben (idézi: Fleischman 1989: 11).

A soknemzetiségű Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (1929-től Jugoszlávia) a romák csak sokadrangú kérdést jelentettek a politikai vezetés számára. Emellett a jugoszláviai cigányok szélesebb körű kisebbségi jogokat élveztek, mint bármely más kelet-európai országban. A legtöbb roma Szerbiában és Macedóniában élt, ahol több roma szervezet és újság is született, de ezek általában – pénzhiány miatt - rövid ideig működtek (Barany 2003: 107).

Például 1935-ben jelent meg a Romano Lil nevű folyóirat (szerbhorvátul: Tsiganske Novine, vagyis Cigány Újság), melynek megjelenését kezdetben a kormány is támogatta. A lap munkatársainak a szerbséghez és a dinasztiához fűződő lojalitásának megnyilvánulásaként, már az első számban sajnálatukat fejezték ki Sándor király (előző évi) halála miatt. Az újság meghatározó témái mindamellett tudatos és komoly emancipációs törekvésekről tanúskodnak. Mindössze három hónapos élete alatt a lapban a cigányok pozitív tulajdonságait hangsúlyozó, és a cigány gyerekek oktatásával kapcsolatos írások, valamint cigány népmesék és helyi hírek jelentek meg (Crowe 1996: 217-218).

Mint látható Jugoszláviában, szemben például Romániával, jogi akadályai kevésbé voltak a romák etnikai mobilizációjának, azonban megfelelő anyagi háttér hiányában, ezek - az elsősorban kulturális szerveződések - sorra megszűntek.

A három balkáni ország után most nézzük meg a magyarországi roma etnikai mobilizáció sajátosságait. A vizsgált korszakban országos méretű szerveződést csak a cigányság felső „kasztját” alkotó zenész cigányok körében találunk. 1935-ben alakult meg a Magyar Cigányzenészek Országos Szövetsége, melynek alapszabálya a következő célokat fogalmazza meg: „a Magyarországon élő, magyar cigányzenészek tömörítése, szellemi, művészi és anyagi érdekeik védelmezése, a munkaviszonyok megjavítása, a magyar cigányzenészség hírnevéhez fűződő idegenforgalmi érdekek hathatósabb támogatása, a magyar dal ápolása, tagjainak hazafias és keresztény szellemű egységes irányítása - politikai és vallási kérdések kizárásával” (Pomogyi 1995: 173).

Az idézett szövegből kiderül, hogy a Szövetség legalább annyira magyar nemzeti, mint zenész cigány „identitású”. Másrészt céljai között nem szerepelnek ’roma etnikai mobilizációs’ célok (pl. cigány gyerekek oktatása), sokkal inkább a gazdasági érdekvédelem a hangsúlyos. Véleményem szerint itt arról lehet szó, hogy a társadalmi és gazdasági integráció különös esetével állunk szemben. Magyarországon a 18. század végére a zenélés lett a legrangosabb, legnépszerűbb foglalkozás a cigányok körében.^xiii Olyannyira, hogy a 19. sz. elején a legjobb cigányzenészek kivívták maguknak az általános elismerést, a köztudat számára a nemzeti zene képviselőivé váltak, összeforrtak a magyar nemzeti mozgalommal (Sárosi 1971: 109). Ettől kezdve nem lehettek „csak” cigányok vagy „csak” magyarok, hiszen a nemzetnek ’magyar cigányzenészekre’ volt szüksége. Emellett ők alkották a hazai cigányok vezető rétegét, hiszen annak idején a régóta letelepült, faluban, városon élő, magyarul jól beszélő családok látták, láthatták meg a zenélésben rejlő kiváló ’megélhetési stratégiát’.^xiv

Hipotézisem szerint tehát nem volt a muzsikusoktól eltérő gyökerekkel rendelkező cigány elit, akik valamiféle roma etnikai mobilizációban érdekeltek és képesek lettek volna részt venni.

Csehszlovákia két különböző történeti fejlődésen átment területből jött létre, ennek következtében az országban két eltérő társadalomszerkezeti modell létezett egymás mellett (Palotás 2003: 234). Feltehetően ennek a ténynek tudható be, hogy a cseh és a szlovák rész addigi „cigánypolitikája” jelentősen eltért egymástól. A cseh részek a „kizárás” nyugati típusú politikáját alkalmazták a cigányokkal szemben, míg a kevésbé fejlett szlovák területen a többi kelet-európai országra jellemző (elfogadóbb, türelmesebb) attitűd nyilvánult meg a cigányok felé (Guy 1998: 19).

A szakirodalom szerint Csehszlovákiában nem voltak olyan roma szociális, kulturális vagy politikai szervezetek, melyeket egyértelműen az etnikai mobilizáció kategóriájába sorolhatnánk. Működött ugyan néhány színházi, zenei, tánc vagy sport klub Szlovákiában, ezek azonban a nem-cigány társadalom paternalista „védnökségének” árnyékában születtek (Klímová 2002: 109).

Az oktatás terén találhatunk olyan mozzanatokat, melyek az etnikai mobilizáció előfeltételeinek megteremtését szolgálhatják. 1933-ban a Lidové noviny (Néplap) egyik cikke bemutatta az 1926-ben létesített ungvári cigány iskola történetét. A cikk szerzője szerint az iskola a „cigány ébredés” központja lett, mely nem csak az iskoláskorú gyerekeknek volt fontos, hanem az Ungváron és környékén élő cigányok kulturális életében is központi szerepre tett szert. Más cigány iskolák is sikeresen működtek, például 1937-ben, a kassai intézményben 117 beiratkozott cigány tanuló volt (Crowe 1996: 46-47).

A roma etnikai mobilizáció – szinte teljes – hiányát vélhetően az eltérő történelmi feltételrendszerekben kell keresnünk. A polgárosultabb cseh tartományokban – az ellenséges (kizáró) politika miatt - kevés cigány élt, nem tudott létrejönni egy vékony értelmiségi réteg, mely az etnikai folyamatok élére állhatott volna. Szlovákiában a cigányság felső rétegét 1918-ig a zenész cigányok alkották (Jurová 1996: 39), közülük sokan Magyarországra költöztek, és ezért sem tudtak egy cigány etnikai alapú szerveződés kezdeményezőivé válni.

Lengyelországban a cigányok nagyon kis létszámú kisebbséget alkottak (kb. 0,1%), irántuk az állami politika nem tanúsított különösebb érdeklődést, különösen a 20-as években (Mirga 1993: 69). Mondhatni volt „fontosabb” dolga is, hiszen az újjászületett nemzetállam népességének mintegy 30 %-a^xv nem lengyel volt, őket az államhatalom (főleg ukránokat, németeket és beloruszokat) politikai, gazdasági és kulturális diszkriminációval sújtotta a nemzeti homogenizáció jegyében (Romsics 2004: 214-217).

A lengyelországi cigányok nem csak kis létszámuk miatt térnek el a térség többi országától, hanem az etnikai mobilizáció ekkoriban teljesen egyedi útja, a „cigánykirályok” intézménye miatt is. Az értelmiséggel nem rendelkező lengyelországi cigány társadalom képviselői, vezetői a 19. sz. második felében bevándorolt, jómódú , kalderari cigányok lettek.^xvi

Lényegében egy 18. századi gyakorlatot újítottak fel, a „király” közvetítő volt a roma közösségek és a hatóságok között. (Régen az adók összegyűjtése is feladata volt.) Az erősödő roma etnikai öntudat jeleként kell értékelnünk a királyi család (Kwiek) állítólagos kísérleteit, mikor is Afrikában, Indiában terveztek roma államot létrehozni (Ficowski 1985: 36-37.) Egyikük 1937 –es „koronázási” beszédében egyértelműen megfogalmazta követeléseit és céljait: „Eljött az idő, hogy feladjuk nomád életmódunkat. Ha a lengyelek megengedik, hogy gyermekeinket az iskoláikba járassuk, akkor nemsokára saját képviselőink lesznek a Népszövetségben.” (Hancock 2004: 130)

Államszocialista rendszerek – asszimiláció versus etnikai mobilizáció

A második világháborút követően a kelet-európai államszocialista rendszerekben többnyire tiltották az uralkodó - marxista-leninista - ideológiától eltérő politikai, kulturális szerveződéseket. Talán ennél is fontosabb tényező volt, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) a cigányságot nem tekintette önálló nemzetnek vagy nemzetiségnek, mivel nem feleltek meg a Sztálin definíciója által felállított „kritériumoknak,” miszerint: „A nemzet az emberek történelmileg kialakult tartós közössége, amely a nyelvnek, a területnek, a gazdasági életnek és a kultúra közösségében megnyilvánuló lelki alkatnak a közössége alapján keletkezett” (Sztálin 1988: 268). Azért érdemes idézni az eredeti meghatározást, mert lényeges elemei (közös terület, nyelv, kultúra) sok helyen felbukkannak a cigányokkal foglalkozó párthatározatokban. Az általános „romakép” mindenhol az SZKP álláspontját tükrözte, mely a cigányságot a lakosság egy elmaradott rétegének tekintette, „amely történelmi múltja, életmódja és szokásai, minden irányú elmaradottsága következtében nehezebben és lassabban illeszkedik be a társadalomba” (Sághy 1999: 17). Ennek következtében sehol sem kaptak „nemzetiségi” státuszt (Jugoszlávia kivételével), mely alapján jogokat formálhattak volna bizonyos intézmények (kisebbségi iskolák, kulturális szervezetek stb.) kialakítására, használatára (Barany 2003: 119).^xvii

A fent vázolt általános képletnek megfelelően a kelet-európai térségben gyakorlatilag nem folytatódtak, illetve hamar elhaltak, a két háború közt megindult roma etnikai mobilizációs folyamatok. Új kezdeményezések születtek ugyan itt-ott, de tartós eredményeket a kultúra vagy a politika területén alig tudtak elérni. Az árnyaltabb kép kialakításához persze érdemes röviden bemutatni, hogy az egyes országokban mik történtek – vagy nem történtek - a roma etnikai mobilizáció terén.

A háború utáni Bulgáriában bizonyos időre kedvező feltételek teremtődtek a cigány kultúra fejlődéséhez. Megalakult a cigány zenei-drámai színház, emellett három kétnyelvű, roma-bolgár újság is megjelent. Az 50-es évek végén induló asszimilációs kampány fokozatosan fölszámolta a kedvező feltételeket. 1957 után a korábbi kétnyelvű újságok kizárólag bolgár nyelven íródtak, majd 1987-ben megszűntek. Bezárták a cigány színházat is. 1984 után adminisztratív módon büntetik a roma nyelv nyilvános használatát (Tomova 1996: 53).

Romániában a Niculescu vezette Romániai Romák Országos Szövetségét 1948-ban feloszlatták, a cigányok 1989-ig nem részesültek nemzetiségi jogokban. Sőt, a 70-es évek közepéig a rendszer gyakorlatilag nem vett tudomást a cigányok létezéséről. (Achim 2001: 218).

A soknemzetiségű Jugoszláviában a cigányok is egyenlő nemzetiségi jogokkal rendelkező állampolgárok voltak, de a tagköztársaságok alkotmányai nem tettek róluk említést (Barany 2003: 121). Ettől függetlenül Jugoszlávia volt a „legélhetőbb” ország a cigányok számára, viszonylag csekély állami ellenőrzés mellett, igen sok társadalmi és kulturális szervezetet alapíthattak. Az egyik legsikeresebb talán a Phralipe (Testvériség) nevű roma színház volt, 1971-től Szkopjében működött és a macedónok körében is népszerű volt (Barany 2003: 150). Nem véletlen, hogy (mint azt később látni fogjuk) az 1970-es évektől megerősödő nemzetközi roma mozgalom vezetésébe több Jugoszláviából származó roma értelmiségi is bekerült.

Bár hagyományosan Szerbiában és Macedóniában jöttek létre roma szervezetek, az 1980-as évek elejétől Horvátországban is megjelent a roma etnikai mobilizáció. Zágrábban, Rijekában és Bjelovárban működött helyi roma kulturális, művelődési és művészeti társaság, bár egységes nemzeti roma szövetség még nem jött létre (Szilágyi 1996: 70).

A magyarországi cigányok etnikai (ön)szerveződése először állami felügyelettel indult meg a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (MCKSZ) formájában, 1957-ben. Kezdeti céljai között szerepelt a cigány irodalom, nyelv fejlesztése az előítéletek felszámolása érdekében, azonban egy 1959-ben, felülről kezdeményezett vezetőváltás után a Szövetség már nem emlékeztetett egy nemzetiségi típusú szervezetre (Binder 2006: 73). A kérdésre egy 1961-es párthatározat tett pontot, mely kimondta: „A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (…) nem alkalmas arra, hogy a cigánylakosság átnevelésében jelentős szerepet töltsön be. (…) A cigánylakosság felé irányuló politikánkban abból az elvből kell kiindulni, hogy bizonyos néprajzi sajátosságai ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot” (Mezey 1986: 241-242).

Miután a hatalom az etnikai mobilizáció politikai lehetőségeit felszámolta, a 70-es évek elejétől kezdődően roma értelmiségiek és művészek a kulturális szférában jelentkeztek. Csak néhány példa, a teljesség igénye nélkül: Bari Károly Holtak arca fölé című verseskötete 1970-ben jelent meg. A Choli Daróczi József által szerkesztett Rom Som folyóirat, négy évfolyamot élt meg 1975-78 között. Lakatos Menyhért komoly elismerést kiváltó, Füstös képek című regénye is 1975-ben jelent meg. Az irodalom mellett a képzőművészetben is megjelentek a romák, a Daróczi Ágnes által szervezett Autodidakta Cigány Képzőművészek I. Országos Kiállítása 1979-ben nyílt meg.

A 80-as években újra előtérbe került a cigány szervezetek létrehozásának kérdése, a Hazafias Népfront keretein belül létrehozták az Országos Cigány Tanácsot, majd 1986 júliusában a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, melynek vezetői az idősebb, mérsékeltnek számító, művész-értelmiségi generáció tagjai közül kerültek ki. Pár évvel később már az állami gyámkodástól független szerveződések kialakulása jelezte a rendszerváltás közeledését. (Binder 2006)

Csehszlovákia 1948-ban megfosztotta a cigányokat nemzetiségi státuszuktól (Barany 2003: 122), ennek ellenére még ebben az évben kísérlet történt egy saját kulturális szervezet létrehozására. A hiányos információk ellenére annyit lehet tudni, hogy a Szlovák Cigányok Egyesületének határozott törekvése volt roma kultúra védelme mellett a politikai érdekképviselet felvállalása is (Jurová 1996: 42). E szervezet eltűnése, és az állam asszimilációs politikájának előtérbe kerülése után a roma vezetők hiába reménykedtek valamilyen szervezet létrehozásában, 1968-ig minden próbálkozás sikertelen maradt. Az első szerveződési lehetőségek a prágai tavasz idején adódtak, amikor is megalakult a Roma Szövetség, amely erős állami kontroll alatt négy évig működött. Emellett megjelenhetett egy újság, a Romano Lil, melyet 1973-ig engedett létezni a politikai vezetés (Klímová 2002: 112, Jurová 1996: 48). Általában elmondható, hogy a csehszlovák hatóságok a cigány kultúra szórványos megnyilvánulásait megtűrték ugyan, de semmilyen formában nem támogatták azokat (Bacova 1990: 6). Az 1980-as évek végéig nem voltak hivatalos roma intézmények az országban. Nem sokkal a rendszerváltás előtt kezdődött meg a roma elit mobilizációja. 1987-ben létrehozták a félhivatalos Csehszlovákiai Romák Szövetségének Tanácsát, melyet a legmagasabb állami hatóságok is elismertek. A Tanács többször követelte a párttól, hogy komolyan foglalkozzanak a roma lakosok problémáival. Ezeknek a tárgyalásoknak az eredményeképp létrehoztak egy kormányzati szinten működő tanácsadó fórumot a roma képviselőkből.

A második világháborút követően Lengyelországban mintegy 20 ezer cigány élt, egy 1949-es felmérés szerint 25 %-uk még mindig tartósan nomád életmódot folytatott (Ficowski 1985: 49). Az állam cigánypolitikája lényegében különböző intenzitású letelepítő és asszimilációs kampányokban merült ki, nemzetiségi intézmények létrehozására nem került sor (Mirga 1993). A régi „hagyományok” folytatására tett kísérletet a cigány királyok egyik leszármazottja, Rudolf Kwiek, aki 1946-ban királlyá kiáltotta ki magát. Nem akadt sok követője később sem, mikor - igazodva az új társadalmi-politikai környezethez - a Cigány Világtanács, egy nem létező szervezet elnökének nevezte magát (Ficowski 1985: 37). Persze a nagyobb roma szervezetek hiánya nem jelenti azt, hogy a roma etnikai öntudat egyáltalán nem „fejlődött” az államszocialista Lengyelországban. Sőt, a Nemzetközi Roma Szövetség (International Romani Union, a továbbiakban IRU) negyedik kongresszusát rögtön a rendszerváltás után, a Varsó melletti Serokban rendezték meg 1990-ben. Most vehettek részt először a konferencián Románia, Bulgária, Albánia és több szovjet köztársaság küldöttei. Mindenképpen figyelemre méltó, hogy az újonnan választott elnökség összetétele kelet-európai „dominanciát” mutatott: Rajko Djurič (Jugoszlávia) elnök, Emil Sčuka (Csehszlovákia) főtitkár, és Sait Bali (Jugoszlávia), Stanislaw Stankiewicz (Lengyelország) és Viktor Famulsen mint alelnökök (Fosztó 2003: 114).

A fentiek kapcsán érdemes megvizsgálni a roma öntudat kifejeződésének egy másik fórumát, nevezetesen a nyugat-európai gyökerű nemzetközi roma mozgalmat. Nyugaton az 1960-as években indult meg a roma önszerveződés, elsősorban Franciaországban és Németországban. A folyamat fontos állomása volt az 1971-ben, Londonban tartott kongresszus, a „cigányok első világkongresszusa,” melyen tizennégy ország küldöttei vettek részt. A résztvevők lényegében megfogalmazták a romák (nem területi alapú) nemzeti igényeit, elutasították a cigány, gypsy, gitan szavak használatát, és gondoskodtak a kollektív etnikus (nemzeti) identitás fejlesztéséhez szükséges struktúráról, nyelvről, szimbólumokról (himnusz és zászló). Ekkor jött létre a fentebb már említett IRU, melyet később további szervezetek is követtek a nemzetközi „közéletben”. (lásd: Liégois 2002, Fraser 2002, Fosztó 2003 stb.)

A nemzetközi roma mozgalom kapcsán a kelet-európai romák megjelenésére és szerepvállalására szeretnék kitérni. Lényegében a mozgalom mérföldkövének számító 1971-es kongresszustól jelen voltak kelet-európai cigányok az IRU rendezvényein, sőt hamarosan a vezetőségbe is többen bekerültek.

A magyarországi romák közül Lakatos Menyhért ott volt a ’71-es kongresszuson, majd a következő, 1978-as genfi találkozóra Choli Daróczi József is elkísérte (Binder 2006: 74). A harmadik világkongresszuson (1981.), melyet a Német Szinti Liga szervezett, jugoszláviai romák kerültek be az IRU vezetésébe, Sait Bali (elnök) és Rajko Djurič (főtitkár) (Fosztó 2003: 114). Talán nem szorul magyarázatra, hogy a helyi roma etnikai mobilizációban szerepet vállaló értelmiségiek és művészek, miért pont e két országból érkeztek a nemzetközi roma mozgalomba.

Összegzés

Összegzésként azt szeretném kiemelni, hogy milyen sok tényező befolyásolta a kelet-európai romák etnikai mobilizációs törekvéseit. Az egyes országok történetileg kialakult sajátosságai, a cigány – nem-cigány együttélés tapasztalatai egyedi szituációkat szültek, a mobilizáció eltérő feltételrendszereit teremtették meg. Gondolok itt a bulgáriai muszlim cigányok hatékony politikai szerveződésére, a lengyel cigánykirályok tevékenységére vagy éppen a magyar zenész cigányok speciális helyzetére. Bár nem nagyon lehet általánosítani, a következőkben mégis megpróbálom nagy vonalakban összegezni a főbb tendenciákat.

A két háború közötti időszakban a nacionalizmus, az államszocialista korszakban a marxizmus-leninizmus volt az uralkodó „ideológia,” melyek alapján a mindenkori hatalom homogenizációra törekedett. Ezekkel az „ideológiai nézőpontokkal” összefüggött, és komoly hatást gyakorolt a roma közösségekre az ’etnikai vagy társadalmi’ kategorizáció kérdése. Nevezetesen az, hogy a cigányokat etnikai (faji) vagy marginális helyzetű, társadalmi csoportként határozták meg a nem-cigányok.

A két háború között egyes országokban (főleg a Balkánon) időszakosan megtűrték, elismerték a romák etnikai szerveződéseit, főleg kulturális téren. Korábban soha nem látott dolgok születtek, mint például cigány nyelvű folyóiratok, roma szervezetek. Persze a kor társadalmi, gazdasági és politikai viszonyai között ezek a kezdeményezések elszigeteltek maradtak, majd a faji alapú megkülönböztetés térhódításával a cigány közösségeket minden eddiginél súlyosabb csapás érte, a roma holokauszt.

Az államszocializmusban a cigányokat elsősorban társadalmi, mégpedig segítségre szoruló társadalmi csoportként értelmezték. Ennek nyilván megvoltak a pozitív és a negatív hatásai. Az etnikai mobilizáció szempontjából kétségtelenül hátrányosan érintette a romákat a kisebbségi intézmények hiánya, a szervezetek, folyóiratok betiltása. Az államszocializmus (többnyire sikertelen) asszimilációs törekvéseivel párhuzamosan megvalósult viszont egy – alacsony szintű – társadalmi és gazdasági integráció, melynek következtében a cigányok objektív életkörülményei jobbak lettek, nőtt az iskolázottság mértéke stb. E folyamat eredményeként új roma elitek jöttek létre, egyes tagjaik fokozatosan bekapcsolódtak a nemzetközi roma mozgalomba, majd az 1989-90-es rendszerváltások után villámgyorsan kibontakozó roma etnikai mobilizáció vezetői lettek.

Az 1990-es évektől kezdve a roma önszerveződés nemzetközi dimenziója végleg kiegészült a kelet-európai közösségek képviselőivel, a hangsúly mostanában inkább az uniós roma politikán van. Ettől függetlenül a cigányok még mindig az egyes tagállamok lakói, sikeres etnikai, társadalmi, politikai mobilizációs csatornákat egyenként és az adott országokon belül kell közösen feltárni, kiépíteni és használni.

Könyvészet

Achim, Viorel 2001 Cigányok a román történelemben. Budapest: Osiris Kiadó

Anderson, Benedict 2006 Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest: L’Harmattan – Atelier.

Bacova, Viera 1990 A szlovákiai romák etnikai azonosságtudatának társadalomlélektani aspektusai. Phralipe 10: 5-9.

Barany Zoltán 2003 A kelet-európai cigányság. Rendszerváltás, marginalitás és nemzetiségi politika. Budapest: Athenaeum 2000 Kiadó

Binder Mátyás 2006 „Felébredt ez a nép…”. A magyarországi romák/cigányok etnikai-nemzeti önszerveződési folyamatairól. In: Gergely Jenő (szerk.) A múlt feltárása – előítéletek nélkül. Budapest: ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola.

Crowe, M. David 1996 A History of the Gypsies of Eastern Europe and Russia. New York: Palgrave Macmillan

Crowe, M. David 2000 Muslim Roma in the Balkans. Nationalities Papers, Vol. 28, No. 1: 93-127.

Eiler Ferenc (szerk.) 1997 Európai nemzeti kisebbségek kongresszusainak határozatai (1925-1937). Szeged: JATE

Ficowski, Jerzy 1985 The Gypsies in Poland. History and customs. Varsó: Interpress Publishers

Fleischman, Janet (szerk.) 1989 /1991/ Destroying ethnic identity. The persecution of Gypsies in Romania. New York: Human Rights Watch

Fosztó László 2003 Diaspora and Nationalism: an Anthropological Approach to the International Romani Movement. Regio. A rewiev of Studies on Minorities, Politics, and Society, 102-120. Elektronikus forrás: http://www.regiofolyoirat.hu/newspaper/2003/2003eng.pdf

Fraser, Sir Angus 2002 A cigányok. Budapest: Osiris Kiadó

Guy, Will 1998 Ways of Looking at Roma: The Case of Czechoslovakia In: Tong, Diane (szerk.) Gypsies. An interdisciplinary reader. New York: Garland Publishing

Hancock, Ian 1991 The East European Roots of Romani Nationalism. Nationalities Papers Vol. 19. No. 3.

Hancock, Ian 2004 Mi vagyunk a romani nép. Budapest: Pont Kiadó

Hobsbawm, Eric J. 1993 Etnikai identitás és nacionalizmus. Világosság 4: 19-28.

Jurová, Anna 1996 Cigányok-romák Szlovákiában 1945 után. Regio 7. évf. 2:35-56.

Kállai Ernő 2002 A cigányzenészek helye és szerepe a magyar társadalomban és a magyar kultúrában. In: Kovács Nóra – Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Budapest: Akadémiai Kiadó, 327-345.

Kántor Zoltán 2005 Nacionalizmus. Izmus? Confessio 3. sz.

Klímová, Ilona 2002 Romani political representation in Central Europe. An historical survey. Romani Studies Vol. 12. No. 2:103-147.

Liégeois, Jean-Pierre 2002 Romák, cigányok, utazók. Budapest: Pont Kiadó

Marushiakova, Elena – Popov, Vesselin 1997 Gypsies (Roma) in Bulgaria. Frankfurt am Main: P. Lang

Marushiakova, Elena – Popov, Vesselin 2001 Gypsies in the Ottoman Empire. Bristol: Interface

Marushiakova, Elena – Popov, Vesselin 2004 The Roma – a Nation Without a State? Historical Background and Contemporary Tendencies. In: Streck, Bernhard (ed.): Segmentation und Komplementarität – Organisatorische, ökonomische und kulturelle Aspekte der Interaktion von Nomaden und Sesshaften. Halle-Wittenberg: Centre for Oriental Studies. 71-100. (www.nomadsed.de/publications.html)

Mezey Barna (szerk.) 1986 A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Budapest: Kossuth Könyvkiadó

Mirga, Andrzej 1993 The Effects of State Assimilation Policy on Polish Gypsies. Journal of the Gypsy Lore Society Vol. 3. No. 2:69-77.

Nagy Pál 2004 „Fáraó népe” A magyarországi cigányok korai története (14–17. század) Pécs: PTE BTK

Nagy Pál 2007 Cigány csoportok és az együttélési modellek változásai a Kárpát-medencében a 15-20. században. Elektronikus forrás:

www.tte.hu/_public/ttorszkonf/nagypal2007_jegyzetekkel.pdf

Niederhauser Emil 1988 A kelet-európai fejlődés egysége és különbözősége. Magyar Tudomány 9:668-681.

Olzak, Susan 2006 The Global Dynamics of Racial and Ethnic Mobilization. Stanford: University Press

Palotás Emil 2003 Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest: Osiris

Piasere, Leonardo 1997 A xoraxano romák békéltető emberei. In Prónai Csaba (szerk.) Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanulmányok. Budapest: ELTE BTK

Prónai Csaba 2000 A cigány közösségek gazdasági tevékenységeinek kulturális antropológiai megközelítései. In: Kemény István (szerk.) A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest: Osiris – MTA KI, 176-198.

Reyniers, Alain 2002 Gondolatok a cigány gazdaságról. Eszmélet 54:65-82.

Romsics Ignác 2004 Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest: Napvilág Kiadó

Sághy Erna 1999 Cigánypolitika Magyarországon 1945-1961. Regio 10. évf. 1:16-35.

Sárosi Bálint 1971 Cigányzene… Budapest: Gondolat

Smith, Anthony D. 1995 A nacionalizmus In: Bretter Z. – Deák Á. (szerk.) Eszmék a politikában. A nacionalizmus. Pécs: Tanulmány Kiadó, 9-24.

Szilágyi Imre 1996 A horvátországi romák helyzete. Regio 7. évf. 3:69-80.

Sztálin, V. I. 1988 Marxizmus és nemzeti kérdés In: Zalai Edvin (szerk.): A nemzeti kérdésről. A nemzeti kérdés lenini elméletének alakulása 1896–1914. Budapest: Kossuth Könyvkiadó

Tomova, Ilona 1996 Változások és gondok a bolgár cigányközösségben. Regio 7. évf. 3:53-68.

i A nacionalizmust sokféle értelemben használják: nemzeti elv, nemzetalkotás folyamata, a nemzetet középpontba állító ideológia stb. (lásd. például: Smith 1995, Kántor 2005), egységes ideológiaként való értelmezését azonban a legtöbben elvetik. Benedict Anderson szerint megkönnyítené az értelmezést, ha „inkább a ’rokonsággal’ és a ’vallással’ vennénk egy csoportba, és nem a ’liberalizmussal’ vagy a ’fasizmussal’ (Anderson 2006: 20).

ii Arra gondolok például, hogy az etnikai mobilizáció következménye vagy éppen előzménye a nacionalizmus, illetve különböző típusú nacionalizmusok (mint például államépítő, egyesítő vagy a perifériák nacionalizmusa illetve nemzetállami, anyaországi, nemzeti kisebbségek nacionalizmusa (Kántor 2005)) milyen mobilizációkat kezdeményeznek, hatnak át, kötnek össze stb.

iii A kirekesztő rendeletek és törvények gazdag tárháza található Fraser (2002) és Liégeois (2002) összefoglaló jellegű munkáiban.

iv Napjainkban Nyugat-Európa országai közül Spanyolországban él a legtöbb roma, melynek okait vélhetően szintén a periféria helyzet jellemzőivel magyarázhatjuk. A Niederhauser Emil által a „periféria-helyzet következményének” (Niederhauser 1988: 670) nevezett felvilágosult abszolutizmus 18. századi, spanyol és Habsburg cigánypolitikája sok rokon vonást mutat.

v Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a nyugati politika „rossz”, a keleti pedig „jó”! Gondoljunk például arra, hogy a „bezárás” politikájához tartozik a romániai rabszolgaság vagy a felvilágosult abszolutizmusok erőszakos asszimilációs próbálkozásai is.

vi A tanulmányban a következő országokra fogok röviden kitérni: Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, Jugoszlávia

vii Természetesen az egyes tekintélyuralmi rendszerek közé nem lehet egyszerűen egyenlőségjelet tenni, sokszor egy országon belül is történtek olyan változások, melyek a rendszer „szigorodásához”, jobbra tolódásához vezettek. Több országban például ún. királydiktatúrák (Jugoszlávia, Románia, Bulgária) kialakulása, Lengyelországban Pilsudski marsall államcsínye változtatta meg a politikai viszonyokat.

viii Korábban, a 19. század vége felé is találkozhatunk a roma etnikai mobilizáció bizonyos jeleivel, például többen említést tesznek egy páneurópai roma konferenciáról, melyet állítólag Kassa mellett tartottak (Klímová 2002: 108). Emellett megjelennek egyéni kezdeményezések, mint az első cigány szerző (Nagyidai Sztojka Ferenc) által készített, fordításokat és szöveggyűjtéseket is tartalmazó cigány-magyar szótár 1886-os megjelenése, vagy Ilia Naumchev 1868-ban, egy bolgár lapban megjelent írása, melyben cigány nyelvű istentiszteletet és oktatási jogokat kér „ősi népe” számára (Marushiakova – Popov 2004: 72).

ix A 20. század elején Bulgáriában körülbelül 120 000 cigány élt, többségük muszlim vallású volt (Crowe 2000: 100).

x A történeti hűség miatt fontos megjegyezni, hogy ez a rendelkezés nem irányult közvetlenül a cigányok ellen, hiszen annak célja (a bolgár nemzeti tudat „hagyományos” ellenségének tekintett) muszlim törökök (ide tartoztak a nem török muszlimok is) és a közrendet veszélyeztető nomádok választójogának elvétele volt.

xi Ian Hancock, roma származású nyelvész és aktivista szerint a cigányok nem kapták vissza a választójogot (Hancock 1991: 257 és 2004: 127).

xii Kogălniceanu tudósként és politikusként komoly szerepet játszott a rabszolgaság eltörlésért vívott küzdelemben a 19. században.

xiii A 18. század végén kevesebb, mint 1600 cigányzenészt említenek az összeírások, 100 év múlva már 17 ezer zenész cigányt regisztráltak Magyarországon (Kállai 2002: 330).

xiv Más kérdés, hogy a 20. században a klasszikus cigányzene, mint megélhetési forrás, fokozatosan háttérbe szorult, majd az ötvenes években szinte megszűnt.

xv Az 1921-es népszámlálás szerint.

xvi Főleg üstkészítéssel és kereskedelemmel foglalkoztak, nevük bádogost jelent. Egy 19. századi leírás szerint: „Ezek nem azok a szokásos csavargók, kik megélhetésükért koldulva és lopkodva vándorolnak falvaink és kisvárosaink között, ezek vándorló kovácsok. (…) míg a férfiak kovácsok, a nők jövendőmondók, s állítólag több pénzt keresnek, mint a férfiak.” (Ficowski 1985: 32)

xvii Természetesen az államszocialista berendezkedésű államok között jelentős eltérések is voltak. Arra gondolok, hogy például a Rákosi vagy Ceauşescu vezette totalitárius diktatúrákhoz képest – a kisebbségek szempontjából is – egészen más légkör uralkodott a Kádár vagy Tito vezette „puhább” rendszerekben.